„Úgy nevelem és neveltetem” - szülő, nagyszülő, testvér, keresztszülő, rokonság felelőssége a református keresztyén öntudat formálásában

 

   A címben megfogalmazott kérdés igazán elgondolkoztató, érdekfeszítő, de nem biztos, hogy a válasz is az lesz. Ilyen elevenbe vágóan aktuális kérdésekre irreleváns választ olyankor kapunk, ha nem a megfelelő személytől kérdezünk. Ez most sikerült. Mégis, ennek tisztázása után próbáljunk meg együtt utánajárni annak, hogy – nyersen fogalmazva – milyen tényezők, feltételek befolyásolják gyermekeink hitének alakulását.

   Az alcím eligazít minket abban a tekintetben, hogy elsősorban a családi kontextusra kell összpontosítanunk. Mielőtt ebbe belemerülnénk, hadd vizsgáljuk meg közelebbről az egyik eléggé elvontnak és valóság-idegennek ható kifejezést: református keresztyén öntudat.

   Ravasz László egyik szemléletes magyarázata szerint (teológus koromban olvastam egyik írásában, sajnos, most nem sikerült megtalálnom) a „református keresztyén” szóösszetételben az utótag a mi családnevünk, a „református” pedig a személynevünk: mert mi a keresztyén egyház azon társaságához tartozunk, akik megalkuvás nélkül valljuk és vállaljuk Krisztus tanítását, stb. 

Én nagyon szeretem az ilyen tételeket, van bennük valami magasztos, csak – és nyilván ez nem a megfogalmazás vagy megfogalmazó vétke – nem nagyon sikerül felfedeznünk magunkban ezen tézisek igazságtartalmát. Az önmagunkról alkotott ideális, és a mindennapokban tükrözött valóságos kép kerül itt összeütközésbe. A statisztika nyelvén: egy külső megfigyelőnek egy az ezerhez esélye van arra, hogy felfedezze valakiben a református többletet.

   Nemrégiben szélesebb körű egyházi fórumon foglalkoztunk a református felekezeti öntudat kérdésével, és a megbeszélések során egyértelművé vált az a közös gondunk, hogy - hívek és lelkészek egyaránt - súlyos identitás-zavarral küzdünk. Ha református hitünk vagy lelkiségünk sajátosságairól kell számot adjunk, akkor történelmi adatokon, az egyházi szokásrend bizonyos egyedi vonásain túl nemigen jut egyéb eszünkbe.  Még mindig jobb minden papos „egyfelől-másfelől” köntörfalazásnál gyülekezeti tagjainknak közismert, sommás nyilatkozata, vallomása: azért vagyok református, mert annak kereszteltek. Ha ifjainkat kérdezzük, többnyire felületes válaszokat kapunk: mert így neveltek – szóval csak folyik egyfajta nevelés! -, mert nekünk mindent szabad, nem vetünk keresztet, nem kell böjtöljünk, nem imádjuk a szenteket, nem csókoljuk az ikonokat. A negáció sötét háttere megvan tehát, már csak fény kell, hogy az így körvonalazódó profilt megvilágítsa. De honnan e fény?

Hagyományainkból?  Lehetnek erőforrások, de nem világító szövétnekek. Már az is kérdés, hogy beszélhetünk-e koherens, meghatározó jelentőségű református tradíciókról, lelkületről. Időszerűbben nyomatékosítva a kérdést: sikerült-e valamit átmentenünk a reformáció egykor élő, lüktető örökségéből?

Gyülekezeteink belső harmóniájából?  Az utóbbi évek annyira kikezdték, szétzilálták, hogy már találóbb rájuk a hivatalos község, mint a közösség megnevezés. Elég hamisan csengene a következő reklámszöveg: jöjjön gyülekezetünkbe, és tapasztalja meg a Krisztushoz tartozás örömét.

Saját hitünkből? Ez a Szentírás tanítása szerint is képtelenség, de tapasztaljuk is: posztmodern korunk mindent viszonylagossá tett, hitünket képzelgésnek nevezi, pszichikailag leírható jelenséggé redukálja.

Csak felülről, hangzik az egyetlen lehetséges válasz, de ez a fény – a hasonlatnál maradva – át is rajzolja profilunkat, míg „kiábrázolódik rajtunk a Krisztus.” A református mivolthoz éppen ez a szüntelen Hozzáigazodás tartozik/tartozna, mivel sajátossága szerint nem statikus állapot, hanem szüntelen formálódás, alakulás. Református az, aki Krisztusban keresi identitását.

Józsi barátom szokta kérdezni, mikor egy-egy kérdésfelvetésnél elfogadható, látszólag logikus, hitvallásos teológiai magyarázatot „izzadok ki magamból”:

ez konkrétan mit jelent. Nos, az én értelmezésem szerint annyit, hogy a Krisztussal való hitbeli kapcsolat etikai feltétele alatt élek: Krisztus akaratához szabom cselekedeteimet. Persze, a szavakkal itt is vissza lehet élni, de ezzel a lelki kapcsolattal – ha az számomra egzisztenciális valóság - nem.

Ki a jó református? Aki szüntelenül Krisztus vonzásában él.

Honnan lehet az ilyen embert felismerni? Bizodalma, magatartása, cselekedetei vallanak erről a kötődésről. Szerintem ebben a belső, őszinte, képmutatás nélküli készségben érhető tetten a református mivolt.

 

    Van-e itt szerepe a nevelésnek? Egészen bizonyosan. Az ágendai szöveg megfogalmazói erre egészen jól ráéreztek, amikor a nevelést a hit öntudatos megvallása előzményének tekintik (a hit átadásának/hitre való nyitottságnak generációs szukcessziója értelmében). Úgy nevelem, neveltetem, hogy …   Csak az nem sejtették, hogy a keresztyén közösségek inspiráló és szabályzó funkciójának meggyengülésével milyen könnyen üres formalizmussá válik a fogadalomtétel.

A keresztelési fogadalomtétel komolyan vételének a magvető példázatából ismert négy esetét említeném.

1. vannak, akiknek eszük ágában sincs azzal behatóbban foglalkozni, hogy miről van szó tulajdonképpen. A keresztelés hagyomány, ősi ceremónia szemükben, esetleg holmi babonás felhangokkal, amit le kell tudni. Az ún. keresztelési felkészítőn a probléma kezelhető, de ritkán gyógyítható. „Mivel mindent Isten cselekszik, nekem is mindent meg kell tennem, ami rajtam áll.” Én sajnos, a „hatékonytalansága” miatt lemondtam róla, nem gyakorlom… Magyarországról hallottam a példát: egyik lelkész csak hívő szülők gyermekét kereszteli meg. Van valami tiszteletreméltóan radikális, karakteres ebben, határozott feltételek állítása, én nem venném a bátorságot, és lehet, ez engem minősít - mentségemre szólván az előbb említett példázatra hivatkoznék. (Az emberek vágynak az egyértelműségre, azzal, hogy nálunk mindenkit megkeresztelünk, eléggé elmosódottá tesszük a keresztség üzenetét).
2. vannak emberek, akikben feltörnek a régi, pozitív vallási emlékek, amikor eljönnek a keresztelőre, talán ki is mondják, hogy valami mindig megérinti itt őket, és hogy fontos a vallás, a hit, a közösség, meg is ígérik, hogy a gyereket küldik, hozzák majd – aztán a keresztelési buli végeztével kihuny bennük a fellobbanó láng. Talán az egyház sem kínál elég alternatívát.
3. vannak komoly lelki elhatározással érkező hozzátartozók, általában jó egyháztagok – magam szülőként, keresztszülőként leginkább, ha nem is a legszívesebben ebbe a csoportba sorolom -, hogy a rájuk bízottak hitbeli sorsát szívükön hordozzák, megtanítják őket, példájukkal is ösztönzik arra, hogy az egyház hasznos tagjai, Krisztus hűséges követői legyenek … aztán idővel gondok jönnek, elfoglaltságok. Nem is a gondokkal van a legnagyobb baj, hanem az idővel, a megfakuló kötelességtudatról, a közömbössé vagy hideggé váló kapcsolatokról.
4. és vannak a példázat szerint és hála az Úrnak a legföldhözragadtabb módon értelmezett református életünkben is olyanok, akik ígéreteiket véghez is viszik. Tudjuk, nem az ő érdemük, de az mindenképpen javukra írandó, hogy a kegyelem engedelmes eszközei lesznek. Félnék példákat említeni. Igen, sokkal több ellenpéldát ismerünk.

 

    Elevenítsük fel a keresztelési jelenetet! Lépjünk egy pillanatra az úrasztala elé a keresztelésnél asszisztáló felnőttek társaságában, a szülői szereppel azonosulva, és elemezzük ki az ott zajló eseményt, most egészen pontosan a szóban forgó kérdés felhangzását, és az arra érkező választ illetve reakciókat!

(Az első kérdéssel még nincs baj, nincsenek sem elvi, sem gyakorlati ellenvetéseink: hisz azért hoztuk a gyereket, hogy a keresztyén egyház tagja legyen. Akarjuk tehát.)

De továbbmenve: ígérjük-e?

Ha arra kérne valaki minket, fogadjuk meg: úgy neveljük gyermekeinket, hogy – pozitív dolgot említek – a békemozgalom elkötelezett híve legyen, megtennénk-e minden fenntartás nélkül? Értsük jól: nem a békemozgalommal van baj, nem is a mi jó szándékunkkal, hanem a gyermekem majdani, itt és most általam ünnepélyesen bevállalt elköteleződésével. Nem jutott-e krízisbe a nevelésnek már az értelmezése is (nem beszélve a gyakorlatáról) annyira, hogy semmiféle eredményt illetően nem merünk kezességet vállalni. Mennyivel kevésbé, ha hitbeli meggyőződésről van szó. A hagyományok, nevelés stb. alkonyán egészen világosan látjuk abbéli tehetetlenségünket, hogy hitbeli, morális értékrendünket garantáltan átadjuk gyermekeinknek. Persze, ezzel a fentebbi megállapítással nem tehetjük hiábavalóvá Istennek bennünk és köztünk munkálkodó kegyelmét.

A kérdés megfogalmazói minden bizonnyal egy tekintélyelvű családmodellt tartottak szem előtt, ahol a fentebb említett értékrend hiteles, határozott képviseletéből, megtanításából egyenesen következett annak kötelező érvényű átvétele, követése. Persze, ma sem tehetünk többet ennél (mármint amit fogadunk), csakhogy a lelki, morális értékrend átadásában kisebbek az esélyeink.

(Az még a szerencsésebb eset, ha gyermekeink megkérdőjelezik elveinket, a szomorúbb az, ha kijelentik: nem érdekel). Ha pedig szülői autoritásom alapján követelem meg gyermekemtől, hogy „önként” vallást tegyen, akkor éppen ez az önkéntesség sérül. Nem akarok feltétlenül okvetetlenkedni, a liberalizmus prókátorává előlépni, de a fenti felvetést kikerülhetetlennek látom.

Persze, én szeretném, ha gyermekeim szívesen, sőt lelki éhséggel indulnának el a konfirmáció útján, ha eléjük élt hitünk, példánk ennyire ellenállhatatlannak bizonyulna,  ám – semmit sem bízva a véletlenre – ebben a kérdésben mindenesetre érvényre juttatom azon felfogásomat, hogy korukat tekintve én, mint érettük felelős személy jobban tudom, hogy mi a jó és hasznos számukra, akár lelki üdvösségük dolgában is. Nem volt ez másként sem az ószövetség (13 éves korukban már kérdezhettek a zsinagógákban), sem az újszövetség népe körében. A szülők által meghozott és következetesen véghezvitt döntés jó eséllyel ért meggyőződéssé a következő generációban.

 

    De tudunk-e ma következetesek lenni?

Hadd kezdjem bűnvallással: az előadásra készülve, és esetleges keresztkérdésekre számítva a feleségemmel felsoroltattam a 10 keresztgyermekünk nevét. Ennél súlyosabb: ugyancsak a téma kidolgozása buzgalmában kérdeztem meg X. osztályos lányomat, hogy mit tanulnak vallásórán? (Na jó, tanul, amit tanul, ő már konfirmált, azaz kikonfirmált a felelősségi körömből).

Baj van a következetességgel, állapítom meg a saját példámból kiindulva. Nem szánunk elég időt – ha egyáltalán - a beszélgetésekre, nem vagyunk elég bölcsek leleményesek a hitbeli kérdések kiprovokálásában, szellemi érdeklődésük kitapogatásában, nem vagyunk elég rugalmasak gyermekeink, keresztgyermekeink lelki igényeinek meglátásában, megválaszolásában, nem vagyunk következetesek az értük való imádkozásban. 

Persze, nyugtatjuk magunkat: a vallásos környezet… templomba járás, gyülekezeti vallásórák  … de sokszor ez nem elég. Nagyobb csata zajlik a lelkekért – gondoljunk a televízió, internet, közhangulat, divat masszív hadjáratára  -  semhogy így magától, a dolgok természetéből fakadóan befészkelje magát szívükbe a keresztyén, közelebbről a református hit. Lehet, hogy úgy gondoljuk: ezt a lelki tartalmat a levegővel szívják magukba, de mindenképpen tudatosítanunk kell bennük. Mert öntudatról beszélünk, azaz tudatosan vállalt értékekről, életformáról …

 

    Kik és hogyan neveljük, nevelik gyermekeinket?

    A lélektani vizsgálódások eredményei határozottan azt mutatják, hogy a hitbeli fejlődés alapja a gyereknek a szülőkhöz való helyes viszonya. Larry Stephens írja a Gyermeked hite című könyvében, hogy „nagymértékben a szülőkön múlik, hogy milyen istenkép formálódik ki a gyermekben.” Én az istenkép kifejezést egy kicsit problematikusnak tartom, de vitán felül áll: a gyermek szüleihez fűződő kapcsolata kihat az Istennel való kapcsolatára. A hitre való nevelésben/ vezetésben a szülő a legfontosabb személy.

Ha gyermekeink lelki fejlődéséért mi, szülők vagyunk az első számú felelősek, ha az otthon gyermekeink alakuló hitének a közege, akkor tényleg roppant fontos a bizalom, az elfogadás, megértés és gondoskodás légkörének megteremtése, a hiteles magatartás, de a szóbeli bizonyságtétel is. Ettől sokan ódzkodnak egy bizonyos vallásos szemérmesség nevében. (Fordított szemérmesség.)

Ezért legtöbb szülő ezt a feladatot áthárítja a lelkészre, vallástanárra – akik mintegy hivatalból gondoskodnak a gyermek lelki fejlődéséről. Több ok miatt is álságos ez a felelősség átruházás: a lelkész nagyon kevés időt tölt együtt a gyermekekkel ( a 168-ból 1 órája van, annak jó része fegyelmezéssel telik el), és éppen a hivatali keretek miatt nem tudunk élhető modellt kínálni a gyerekeknek. Egyik konfirmandusom szólta el magát, amikor azt hangsúlyoztam, hogy milyen fontos „ezekre a dolgokra” odafigyelni: ez csak elmélet, a világ az más. Kialakul gyermekeinkben egy kettősség: vannak egyfelől iskolai, családi, baráti, valósnak tekintendő körülmények, kötelességek, másfelől egyházi – lelkinek nevezett,  elvont – elvárások. Ha pedig túl sok minden összejön, nem kérdés, hogy melyiket mondja le … A valós értékeket kereső gyermek számára ezért fontos az, hogy a család legreálisabb helyzeteiben, a munkában, a konfliktusok megoldásában, meghitt pillanatokban tapasztalja meg a hit erejét. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a lelki értelemben vett hátrányos környezet eleve hitetlenségre predestinálná az ott felnövő gyermeket, de annak (ill. Isten Szentlelkének) mindenképpen nagyobb akadályokat kell legyőznie.  

Itt jegyzem meg: rendkívül fontos a – hitbeli - nevelés hogyanja. Itt négy módot neveznék meg: teljes autoritás, teljes engedékenység, bizonyos laza alapelvek leszögezése, és határozott értékrend felmutatása, ua. nyitottság a problémák megbeszélésére. Ez egyben fordított eredményességi sorrend is.  

Családon belül fontos lehet a nagyszülők szerepe, nemegyszer ők hozzák el először unokáikat a templomba (ki is alakult egyházunkban egy nagymama romantika) … lehet, hogy az unoka megszereti a gyülekezetet, de fennáll annak a lehetősége is, hogy nagyobb korban, amikor már nem a nagymama szoknyája után szaladgál, amolyan öreges témának tartja a templomot, egyáltalán Isten dolgait.

Az eszmélés korszakában meghatározó lehet a – főleg nagyobb -  testvér véleménye, hitbeli viszonyulása. 

Összegzésképpen: a református egyház/gyülekezet alapja a református család, ezért – akármilyen disszonánsan hangzik éppen ebben a mondatban: katolikus testvéreinktől tanulva – több figyelmet kellene szenteljünk a családok képzésére, hitbeli nevelésére. (Vasárnaponként annyira kiosztjuk az észt, hogy minden továbbit fölöslegesnek tartunk.)  Ha itt rögtön reformációs célokat akarunk magunk elé tűzni, akkor ki kell jelentenünk: az igazi katekézis a szülők bevonásával történik. Persze, ellenállásra vagy nagyfokú közömbösségre itt is kell számítani: pl.  két problémásabb konfirmandusom szüleinek jeleztem, szeretnék beszélni velük, lehetőleg a gyerek jelenlétében, nagyon készségesen ígérték, hogy majd eljönnek, vagy szólnak, mikor lesznek otthon – aztán semmi. A lelkész kezdeményezése terhes kötelességként csapódott le bennük, ui. ők csak egyet akarnak: a pap tanítsa a gyermeket, szépen konfirmáltassa, együnk egy jót, és kész. Mit kell itt túlozni, lelkizni …

Nem szabad lebecsülni, nem lehet eléggé hangsúlyozni a lelkész, vallástanár felelősségét. Adott esetben szinte kizárólagos jelentőségű. Egy-egy karizmatikus, megértő lelkész, jóságos pap bácsi nemzedékek szívét tudja érzékennyé tenni Krisztus ügye iránt. Egy-egy könnyelmű, kiégett lelkész, mogorva vallástanár … és nem is folytatom. Mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, milyen szerepünk van a gyülekezetek spiritualitásának kialakulásában.

A családon kívülről érkező hatások tekintetében a lelki fejlődés szempontjából igen fontos lehet egy-egy barát, vagy a baráti kör. A kamaszkor fele haladva egyre nagyobb súllyal esik latba a barátok véleménye, életfelfogása, világszemlélete. (Befolyásolhatóság-görbe) Az identitáskeresésnek ebben az időszakában fontos szerep jut az azonosulásnak, identifikációnak. Ebben a folyamatban természetesen vallásos kérdések is előkerülnek, és egyre gyakrabban hallani: de az osztálytársam soha nem jár templomba, és milyen vagány szülei vannak, vagy – szerencsés esetben: az osztálytársam jár konfirmációra, én is szeretnék.

A társadalom hatása olyan sokrétű, hogy csak éppen érintem a témát. Ha a társadalmat a maga sokféle, látható (média) és láthatatlan (közszellem) megnyilvánulásaival nem tartanánk komolyan veendő hatalomnak, akkor gondoljunk a 90 évek elejének tapasztalataira: hagyománytisztelő fiatalok néhány hónapos Mo-i tartózkodás után teljesen elidegenedtek az egyháztól, már kívülállókként tekintettek az egykori közös ügyre. És ma már nem kell ehhez Mo-ra menni.

 

    Hogyan néz ki tehát a felelős, hitben érett szülői hozzáállás?

   Ennek csak az elméletét ismerem. Hivatkoztam már a bizalom légkörére. Legyen nyilvánvalóvá gyermekeink előtt, hogy szüleik Isten vezetésére figyelve élnek. Vannak fontos ritualizációs elemei is ennek a nevelésnek: rendszeres (rövid) családi áhítatok, gyakori beszélgetés Istenről, Jézusról, megváltásról. Törekedni kell arra, hogy gyermekeink számára ez ne csak tudás, de szívbeli bizodalom, internalizált igazság legyen. Leginkább úgy, hogy megéreztetjük: amit mondunk, teszünk, az belülről fakad. (Példa: szerzetes és a skorpió) természetüket leginkább a természetünkkel tudjuk befolyásolni.

Nevelésünkben a fegyelmezés, figyelmeztetés szeretettel történjen. Figyeljünk oda, kikkel barátkoznak, érdeklődjünk – elsősorban tőlük – mindenről, ami velük az iskolában, az otthon falain kívül történik, legyünk nyitottak és megértők, és ha veszélyt észlelünk, azt őszintén és nyíltan beszéljük meg velük, határozottan kifejtve álláspontunkat.  Legyen kongruencia elveink és életfolytatásunk között. 

 

   Ehhez képest: milyen vallásos nevelés folyik református családjainkban? Eléggé szegényes. Nem ritka esetben negatív töltetű (pénzsóvár papokról, kibírhatatlanul unalmas istentiszteletekről, képmutató hívekről). Vagy semleges tartalmú: mi nem nagyon jártunk, téged megkereszteltünk, aztán te döntsél, ahogy akarsz.  Ehhez képest szinte előrelépés a magvas, komor tétel hangoztatása, amit amolyan profán református hitvallásként értékelhetünk : mindenki amiben született, abban haljon meg. (A HK első kérdése másként szól.) 

További fokozat: a mi vallásunk a legtisztább vallás. Ez egy olyan hagyomány, amit az őseinktől kaptunk, ezért meg kell tartsuk. A templomban, ha néha elmész, nem tanulsz rosszat.

A következő szint: látod, mi is hűséges egyháztagok vagyunk, becsületesen élünk. Kiskorodtól ebben nőttél. Egy kicsit ódivatúnak tűnhet számodra a mi hitünk, de hidd el, van benne érték, tartalom.

És ha van tovább: tudod, hogy istenfélő emberek vagyunk, Krisztust szeretjük, igyekszünk őt követni, a benne való bizalom, reménység áthatja mindennapjainkat, gondolatainkat, életformánkat, szívünkön viseljük a sok sebből vérző református egyház sorsát … és minderről készségesen, szívesen beszélünk veled.

 

   A keresztszülőség problémájáról külön kell beszélnünk.

A keresztszülők lehetetlen dolgot vállalnak. Persze, Isten kegyelme a lehetetlenből is tud eredményt kihozni. Keresztszülőnek lenni legtöbbször anyagi kötelességet/felelősséget jelent. Karácsonyra, születésnapokra illik ajándékokat adni. Ez nem baj, de a keresztszülőség ennél többről szól. Évente 1x, 2x találkozunk, nincs nagy esélyünk a hathatós lelki nevelésre. Egy csúnya, nyelvtanilag is helytelen mondat következik: az egész keresztszülői intézmény egy meghittebb (zártabb) közösségre volt kitalálva. Értjük a lényegét. Hogyan lehetne mégis, a jelenlegi viszonyok mellett több tartalommal megtölteni? Intenzívebb kapcsolattal, gyakoribb találkozásokkal. (Egy személyes vonatkozású eset: egyik keresztfiunk konfirmáció előtt áll, a szülők pedig, akikkel megromlott a kapcsolatunk, nem akarják konfirmáltatni. Kényszerhelyzet …)

   Fogalmazzuk át kérdést feltételes módban (ígéritek-e, hogy amennyiben rajtatok áll), így téve azt semmitmondóvá, vagy hagyjuk ki … ne vállaljon senki semmit, majd a gyermek eldönti, a vele való beszélgetésekben helyezzünk nagyobb hangsúlyt erre, stb.

 

A témát nem tudom szépen, kereken lezárni. Ezzel az én szívem nyugtalanságát is szeretném érzékeltetni.

Én is vallom azt, amit Péter elmond a pünkösdi beszédében: „néktek lett ez az ígéret és a ti gyermekeiteknek.” Isten azt akarja, hogy gyermekeinkkel együtt szolgáljuk őt.

Előzőleg azonban – és ez ami felelősségünkre emlékeztet minket – elhangzik a felszólítás: térjetek meg.