Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Kicsoda a reformatus lelkipasztor?

Előadások


2022.05.2

Domahidi Béla

RORLÉSZ - előadás

Szatmárnémeti, 2007. ápr. 11.

Uram, micsoda az ember? (Zsolt. 144, 3)

A probléma, azaz önmagunk néven nevezése

Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák (I. Kor. 3, 5)  

  A címben megfogalmazott kérdés bonyolultabb, mint gondolnánk. Lélektani axióma: önmagunkról a legnehezebb beszélni. A könnyedén elvállalt és gyötrődve előkészített előadás  kálváriája meggyőzött erről. A hamis váradalmakat elhárítva előrebocsátom: a felvetett témával kapcsolatban semmi plusz tudással nem rendelkezem bármelyik lelkésztársamhoz képest, feladatom nem lehet tehát több és más: kimondani azt, amit mindannyian tudunk, ami mindannyiunkat foglalkoztat. Még egy fontos adalék mindjárt az elején: amikor a következőkben véleményt formálok, netán ítéletet mondok, önmagamra nézve is teszem azt.  

   Be kell látnunk, helyes önértékelésünknek, „önbemérésünknek” bennünk rejtőző korlátjai vannak A fizikai törvény szellemi jelenségekre is érvényes:  benne lévén valamely rendszerben, lehetetlen azt objektív módon megfigyelnünk.  Ugyanakkor nehéz - posztmodern jelenünkben sokkal inkább, mint a múltban - egy kalap alá venni palástos seregünket, egy modellen kiábrázolni a református lelkész vonásait. Bonyolítja feladatunkat, hogy identitásunk – nyilvánvalóan - adott körülményekkel, elvárásokkal, különböző hatásokkal és ellenállásokkal szemben, kapcsolataink összefüggésébe ágyazva határozható meg.

   A téma tárgyalásának idő- és szükségszerűségét nem is fontos hangsúlyoznom, elég utalni változó világunknak lelkipásztori mivoltunkat tagadhatatlanul érintő kihívásaira (ne felejtsük: noha Isten beszéde örök, mi alá vagyunk vetve e földi eón törvényeinek), a sorainkat is kikezdő lelki-szellemi válságra, egyházunk vészhelyzetére, ha szabad ilyen patetikus kifejezéssel élnem. Emennek sorsa pedig– mely döntően Isten kezében nyugszik –  nagy mértékben reánk, lelkipásztorokra bízatott. Egy meg nem jelent teológiai dolgozatban olvastam a következő mondatot: „az egyház legégetőbb kérdése a lelkipásztor kérdés.”[1]A kifejezést tovább fejtve ugyanazon szerző jegyzi meg: nagyon sok a kiégett, célt-tévesztett lelkipásztor, holott a lelkipásztor  referencia-személyként jelenik meg nemcsak gyülekezete, de tágabb környezete tudatában is. A „tenmagadat adván példaképül” (Tit. 2, 7)  igei tanácsból nem hagyható el a „tenmagad” kitétel. „Édes atyámfiai, milyeneknek kell lennünk hozzáértésben, szándékban, lankadatlan igyekezetben, hogy mindezt végezni tudjuk!”[2]

Szorongató módon vetődik tehát fel: milyen spiritualitást képviselünk, milyen lelkészi habitust mutatunk fel gyülekezeteinkben és a világban? Önmagunk felől tanácstalanságban lévén, tud-e több lenni szavunk bizonytalan trombitálásnál (I. Kor. 14, 8), tisztünk megszerzett és leuralt egyházi, társadalmi pozíciónál?

   Illúziórombolónak, egyenesen nyeglének tűnhet ez a bevezető, de úgy gondolom, fájdalmas és szánalmas identitászavarunk feltétele mellett (ha ez csak az én problémám, akkor vegyék/vegyétek a továbbiakat önreflexiónak) nem andalíthatjuk magunkat szép szavakkal, tetszetős, de kiüresített – mert kijátszott – formulákkal. Akkor szembe kell néznünk önmagunkkal, le kell számolnunk hibáinkkal, magunkra kell vennünk a világ vádjait, s bűneink tudatában kell keressük a megújulást, megtisztulást, a kegyelem útját, s azon igazi önmagunkat, hiteles arcunkat és autentikus szerepünket.

 Átlapoztam néhány témánkba vágó írást, sok megható, tényleg szemet párásító kijelentést találtam a lelkipásztori lét sajátosságairól szóló meghatározásokban. Előrebocsátom, nem az ironizálás szándékával idézgetek, hanem azzal az önmagunkat az önmagunk feletti megindultságától távoltartó józansággal, mely különbséget tud tenni elvek és gyakorlat, eszmény és valóság között, s mely nem rest beismerni: bizony, nem egyszer a magunkra vett-vetített szép fogalmak iróniájává lettünk.

A lelkipásztor -  „két ország határán”[3], „az immanens és a transzcendens mezsgyéjén” vívja csatáit, a világ színterén forgolódik, de másként él, mint e világ, vigyázó éberséggel szolgál az anyaszentegyház szirtek között hánykódó hajóján. A kozmikus és individuális valóság közötti kapcsolatot testesíti meg a hit és lét meghatározottságában. A lelki fegyverzettel ellátott, szolgálatra elhívott lelkipásztor, mint az Úr követője, az ő uralmi rendjét jelzi. Identitásának egyik fontos eleme elküldő Urától való függés, a másokért való felelősség. Az evangélium tanításában fontos üzenetet hordozó „só”, „hegyen épített város”, „világosság” szimbólumai a lelkipásztori szolgálat minőségi többletéről beszélnek.

   Mindezek a szabadon idézett gondolatok felette igazak. A „kellőt”, küldetésünk csúcsát, a célt írják le. Nem csak lelkipásztorok, hanem minden hűséges Krisztus-követő számára. Azonban ha életvitelünkben, szolgálatunkban megjelenített identitásunkat  nyugodt lelkiismerettel egyenértékűvé tennénk ezekkel a tézisekkel, akkor – úgy gondolom - a képmutatás utálatos, gyakran szemünkre vetett bűnében lennénk ismét elmarasztalhatóak. Még egyszer hangsúlyozzuk: nem az ideális lelkipásztorról értekezünk itt, hanem a 21. század elején  tevékenykedő református lelkészek identitáskérdésének próbálunk utánajárni, vállalva a szubjektivitás ódiumát.

 

Egy kis megspórolhatatlan történelmi visszapillantás

Más a vető, más az arató. (Jn. 4, 37)

  Kétségtelen, hogy nem a légüres térből jöttünk, azaz lelkipásztori mivoltunknak vannak időbeli (történelmi, szellemtörténeti) előzményei, amennyiben a közvetlenül előttünk járó illetve a sokszor tanúbizonyságul hívott régebbi szolgatársak magunkévá tett, esetleg elutasított példája óhatatlanul hatással van ránk.

László Dezső A magyar református lelkipásztor a történelemben című munkájában[4] találunk néhány figyelemreméltó megjegyzést, elsősorban a reformáció százada magyar  lelkipásztorainak, igehirdetőinek „kibenlétére”, identitására vonatkozóan. „Ebben az időben az egész magyar életben a legbiztosabb, legépítőbb szellemi erőt és öntudatot nemcsak az egyházon belül, hanem a legszélesebb viszonylatokban is a református lelkipásztorok jelentik”. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy akkor is voltak, akik „a gyomor, és nem az építés végett” ügyeskedtek. „A reformáció közelebb hozza a lelkipásztort a gyülekezethez”, szögezi le a szerző, majd hozzáteszi: sokat elárulnak  a lelkipásztor személyét illetően az új elnevezések: „Minister Verbi Divini”,  „prédikátor”, „az Ige tanítója”. „A protestantizmus által forgalomba hozott prédikátor elnevezés a lelkipásztori munka lényegére: az igehirdetésre teszi a hangsúlyt”. Meghonosodik a pásztor elnevezés is, mely „jelentette azt a személyt, aki a rája bízott nyájnak nemcsak a lelkével, hanem élete minden viszonylatával foglalkozik”. Az elnevezések mögött húzódó szemléletet fürkészve a dolgozat kimondja: „az evangélium-ellenes modern spiritualizmus teremtette meg nálunk a lelkipásztor szó használatát.”  

    Nem egészen tudományos következtetésként kijelenthetjük: az említett század lelkipásztorainak kiállása, hűsége, buzgósága sokkal jobban beépült én-képünkbe, mint a későbbi századok – korban hozzánk közelebb álló – szolgatárs-elődeié. Vitán felül szívesen hivatkozunk a XVII. század nagyjaira is (Geleji, Szenczi, Apáczai munkásságára, nyomukban a „szellemi nemesség” kialakulására), a gályarabok hősies áldozatvállalására. Előszeretettel ékesítgetjük a XVIII. század viszontagságos körülményei között helytálló, sőt értékeket teremtő lelkipásztor-elődök átvitt értelemben vett sírját és szó szerinti emlékét (Bod Péter), és a XIX. század lelkipásztor közössége  – ha már százados léptékben számolunk – evangéliumi hitében talán meggyengült, de tudományosságban, szervezésben, külső építésben maradandót alkotó neves képviselőinek példáját. Nosztalgiázva szoktuk emlegetni a múlt század első felének tudós professzorait és hűséges lelkipásztorait, akik erdélyi népünk nagy történelmi szkizmáinak idején is az Isten országa szolgálatának magas és örökérvényű mértékét állították református egyházunk elé.

    Ezzel - merész és az általánosítás veszélyét magukban hordozó ugrásokkal - meg is érkeztünk a mai egyházunkra, lelkipásztori betájolódásunkra  közvetlen hatást gyakorló korig, amelyben „az újreformátori teológia …irányító erő lett” [5]

Itt már idős lelkésztestvérek tanúságos és tanulságos, kitartásról, hűségről  szóló nyilatkozataira  lehet hivatkoznunk: hogy a legvadabb kommunista diktatúrában sem némult el Isten szava templomainkban, minden megszorító intézkedés ellenére az igazi lelkipásztorok a legnagyobb áldozatok árán, igazi felelősséggel tették, amit tenniük kellett. És megszívlelendő tanácsokat is hallunk tőlük: a lelkipásztor az Ige harcosa kell legyen, legfőbb feladata a gyülekezet szolgálata,  komoly pásztoráció gyakorlása,  mély lelkiség hordozása, a minőségi egyház kialakítása, ha úgy tetszik: reformálása.

   Ez tehát – nagyon egysíkúan, töredékesen vázolva – jelenlegi fejlődéstörténeti állapotunk anamnézise. Természetesen ezzel az enyhén idealizált történelem-szemlélettel való azonosulás, a fent említett örökség vállalása még csak elvi állásfoglalást jelent. Forrása lehet küldetésünk misztifikálásának is. Könnyen abba a tévedésbe eshetünk, mint a Krisztus kortársai: úgy ápolták a régi korok próféta mártírjainak emlékét, hogy skrupulusok nélkül amazok szerepében tetszelegtek, és nem fedezték fel bűnbánattal önmagukat az üldözőkben. Könnyen egyenlőségjelet teszünk önmagunk és a tanítványok közé, pedig tudatára kell ébrednünk: ezt az ideológiai műveletet a farizeusok csoportjához tartozván is könnyűszerrel végrehajthatjuk. 

 

Ha már az Ige (egyházának) szolgálatába szegődtünk

Mert Isten munkatársai vagyunk. (I. Kor. 3, 9)

   Kézenfekvő Isten Igéjét alapul vennünk, és abból kiindulva megragadnunk küldetésünk sine qua non-ját, felülről való rendeltetését, de tudvalevő, hogy ez az alapvetés is dilemmákat hordoz magában  a „kiki azonban meglássa mi módon épít rá” kontextusában (I.Kor. 3, 10): ui. nem abszolút egyértelmű az Ige mércéjéhez való viszonyulásunk.

Mégis a Szentíráshoz fordulva tegyünk kísérletet annak tisztázására, hogy honnan veszi eredetét lelkipásztori megbízatásunk (amire, ugye, sűrűn hivatkozunk). Az ószövetség ebbéli vizsgálata során két, nemegyszer egymással szembefeszülő tartalmú hivatás kerül szemünk elé: a prófétai és a papi. Az első szabadabb, függetlenebb éppen az elhívóhoz, a felruházóhoz való közvetlenebb és személyesebb kötődés miatt, a második merevebb, megállapodottabb, nemegyszer ősi rendelkezésekre, előjogokra hivatkozó, némileg csoportérdekeket is kiszolgáló pozíció.

A próféta feladata Isten üzenetének szabad,  feltétel, finomítás és késlekedés nélküli továbbmondása, ítéletének (ki)hirdetése, a nép bűneinek ostorozása, ezzel szemben a papi szolgálat a kultusz jól meghatározott, törvényekkel körülbástyázott rendje köré szerveződik, magában hordozván az intézményesülés veszélyét. A próféták gyakran emelték fel szavukat az olcsó békét hirdető, a népet ámító, Isten tiszteletét külsőségekre redukáló vagy éppen saját hasznukra fordító papok ellen. Már az Ószövetségben is előfordul – a két szolgálat egybekapcsolásaként is értelmezhető –  a pásztor megnevezés.

Az újszövetségben – minekutána Krisztus, mint egyetlenegy főpapunk magára vállalta, végképp betöltötte ezt a tisztet - megszűnik az ószövetségi értelemben vett papi rend és rendeltetés, átengedvén helyét az önmagát juhaiért adó jó pásztorról bizonyságot tevő apostoloknak, igehirdetőknek, evangélistáknak, pásztoroknak és tanítóknak. (Ef. 4, 11)

   Ha saját magunkat keressük ezekben a bibliai összefüggésekben, akkor azzal a gonddal szembesülünk, hogy adott viszonyaink felől értelmezzük a kijelentést, és nem fordítva. Meglevő kereteket, kialakult jogköröket, történelminek nevezett hagyományokat dúcolunk alá bibliai, teológiai érvekkel, mert nyilván nem vállalnánk annak kockázatát – mintegy a prófétai szabadság nevében -, hogy bibliai tartalmakhoz szabjunk teljesen új formákat, a régieket felszámolván. Ebben a vonatkozásban szolgálatunk papi funkciója akár komoly akadálya is lehet mindennemű megújulásnak (érdemes lenne itt hosszabban idézni Klaus Douglass barátunkat)[6]. Sokat elárul minősítésünkről híveink körében a pap – lelkész szóhasználat. A hivatal-hivatás szemantikai feszültségéről tarthatnánk itt eszmefuttatást, vagy adomákat eleveníthetnénk fel. (A falusi futballcsapatba beálló fiatal lelkésznek  - a gólhelyzet izgalmának hevében, amikor nincs idő a körülményeskedő szószaporításra – így kiáltott oda gyülekezet- és futball-beli csapattársa: „pap úr, passzoljon!” Csapattársak vagyunk? Passzolunk?)

    Mit jelent számunkra az önmeghatározásunkban ki nem kerülhető „verbum Dei”? Megfigyeltem mostanában a különböző fórumokon megnyilatkozó lelkipásztortársak esetében, hogy gyakran – benyomásom szerint - megfontolás nélkül, jól hangzó eszmei körítésként idézgetik a Szentírást, mások pedig – s ez az ellenkező tendencia – kimondottan ódzkodnak az igeversekkel való dobálózástól, úgymond. E két jelenség, meglátásom szerint, összefügg. Annyit citáltuk hol kenetteljesen, hol kapásból szegény öreg Bibliánkat, nemegyszer saját mentségünk érdekében, bűneink igazolására, előnyeink védelmében, mások feletti ítélkezésünk ürügyén, viccelődéseink témájaként, hogy felhígítottuk, hiteltelenné tettük. Önmagunk és mások előtt.  A Szentírás tanítását hivatásszerűen, fizetett alkalmazotti minőségében tovább adó lelkipásztor éppen a megszokás szentségromboló hatása miatt immúnissá válhat az Igével szemben, mely szolgálatának tárgya és alanya is egyben.

(Hadd jegyezzem meg, ez a kifejezés egyike a  legkompromittáltabbaknak: nemcsak a múlt rendszerben felfuttatott, mintegy a megalkuvás fémjelzőjévé vált „szolgálat teológiájára” gondolok, hanem a Szabó Dezsős „szárátát” mintájára agyoncsépelt, unos- untalan használt, kopott álcaként feltartott, semmitmondóvá lett „szógálatra” is).

   Lelkészi működésünk, egyházi életünk központja az igehirdetés. Az igehirdetés, mint az életet gyökeresen átértelmező, meghatározó evangélium továbbmondása.

Nos, mi, akik hirdetjük és magyarázzuk, komolyan vesszük-e? Hiszünk-e egyáltalán abban, amit fennen hangoztatunk? „Mert én az Úrtól vettem, amint néktek előtökbe is adtam”.(I. Kor. 11, 23) Vettük-e személyesen, vagy csak tanultuk, eltanultuk? Tudom, ősi kérdések ezek, de soha nem voltak időszerűbbek!  Minden egyéb lelki, karizmatikus és egyéb kvalitásunk mellett kiemelten fontos a hirdetett igazság felől való meggyőződésünk, és annak őszinte megélése. „Viseljetek gondot azért magatokra!” (Ap.csel. 20,28). Azt hiszem, ez ügyben a hivatásunk/ küldetésünk lényegének deklarált Igével való közös dolgunkat kellene végre rendeznünk. Ezen a ponton csüng lelkünk a legmélyebb szakadék fölött. Lelkipásztori mivoltunkon, identitásunkon itt vannak a legsebezhetőbb rések. Úgy vélem, nem az a fő problémánk, hogy meg nem értett, anakronisztikus figurák vagyunk e világon, hanem az, hogy szolgálatunk központja éppen számunkra lett meg nem értett, időszerűtlen, idegen. Nem tudom, mondta egyik „jó egyháztag” ismerősöm, én rengeteg lelkészt halottam a bűnbánatról beszélni, de igazán bűnbánatot tartó lekészt még nem láttam. Visszatetsző olyasmiről szónokolni  másoknak, amit magam sem hiszek, ami csak a téma, a fogalmak és a mondatfűzés szintjén érdekel (a kánaáni nyelv könnyűszerrel megtanulható).

Hogy az igehirdetés aktualitása a templomi együttlétünk liturgikus kerete által védett, körülhatárolt rövid időre korlátozódik, az jórészt a mi magatartásunk eredménye. Általában tiltakozom, ha valaki lelkipásztori hivatásunk páratlanságáról, nemes megbízatásunk egyediségéről áradozik, de azt elismerem: egyetlen hivatal/hivatás sincs, ahol a szakmának és életnek, munkának és személynek annyira össze kellene fonódnia, mint a mi esetünkben. A családterápiát vezető pszichológusnak nem vetik szemére, hogy elvált, de rajtunk számon kérik a szószékről, lelkigondozói beszélgetésekben verbálisan képviselt igazságnak ellentmondó magatartásunkat. Ha nem úgy gondoljuk, ahogy mondjuk, azaz nem vagyunk azonosak (kongruensek) - meggyőződésben és életformában - megvallott hitünkkel, ha prédikációinkat nem önmagunkra alkalmazzuk elsősorban, akkor szemforgató sarlatánokká leszünk. Semmit sem enyhít ezen az a körülmény, ha mindezt hivatalos-törvényes keretben, adófizető polgárokként műveljük.

 

Kik vagyunk a mások szemében?

Mint a vízben egyik orca a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat. (Péld. 27, 19)

   „Olyanná, mint a gyémánt, amely keményebb a tűzkőnél, tettem a te homlokodat, ne félj tőlük és meg ne rettenj tekintetüktől” (Ez. 3, 9) , mondja Isten Ezékiel prófétának. Ezt a prófétai attitűdöt szívesen magunkra öltjük. Nekünk különleges megbízatásunk van, hangoztatjuk, hát nem hajtunk arra, hogy mit mondanak mások. Bűnmentesen értelmezett szolgálatunk tekintetében nem is lenne kifogásolandó ez a hozzáállás, ám visszatetsző, ha ezt az említett prófétai konokságot képviseljük a világban történő esendő lavírozásaink közepette is. Krisztus Urunk megkérdezte tanítványait: „engemet, embernek fiát kinek mondanak az emberek?”. (Mt. 16, 13).

   Végig kell járnunk a rólunk készült portrékból nyílt tárlatot, akkor is ha gúnyrajzok, karikatúrák lógnak a falon. Az előbbi hasonlatnál maradva: ha csupa széteső, sötét tónusú, ijesztő, groteszk kép köszön vissza ránk, akkor komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy az alkotók torzító látásmódján túl baj lehet a modellel is.

   Amikor a lelkészértekezleti elnök felszólított erre az előadásra, hirtelen támadt pánikomban egy rögtönzött kérdőívet szerkesztettem, amelyben lelkészek mellett nem lelkészeknek is feltettem a virágvasárnapi kérdést: kicsoda ez (Mt. 21, 10)? Mármint a lelkipásztor. Képességeink, teljesítményünk  reális értékelése alapján mondom: szégyellni valóan sokat tulajdonítanak nekünk. Megindító az a nem tudom honnan eredő tisztelet, megbecsülés, ami tetten érhető ezekben a visszajelzésekben. Ilyen címekkel illetnek: „a közösséget összetartó személy”, „az, aki hitben mindenki példaképe kell legyen”, „lelki atyánk”, „kiválasztott személy”, „ örömöt, szeretet visz az otthonokba”, „híveit ügye-bajos dolgaikban segíti, tanácsolja”, „közvetítő Isten és emberek között” ( ez utóbbi elmegy egészen az ószövetségi papi funkciók ránk ruházásáig). Emésztett a gyanú, hogy engedelmesen megtanulva tőlünk a papos nagyotmondásokat, ennek a túltengő szövegkörnyezetnek a közvetett hatása alatt születtek ilyenszerű méltatások.

Mindenesetre nem kevesen vannak – bár, meglátásom szerint, számuk egyre apad -, akik ismeretlenül is megelőlegeznek a szerintük nekünk feltétlenül kijáró (és szívesen fogadott) „ősbizalommal”. Gyülekezeteink ki nem ábrándult, segítőkész, egyházi beállítottságú (?) rétege ez. Számuk egyenesen arányos hiteles, és fordítottan megbotránkoztató magatartásunkkal, és reánk nézve hízelgő véleményük nem biztos, hogy a mi érdemünk.

A statisztikai középmezőny egyfajta közömbös tisztelettel viseltetik irányunkban, a lelkészek megítélésében egyfajta tartózkodás, a „csodabogaraknak” kijáró elismerés érzései keverednek. Hellyel-közzel az egyház sorsáért való aggódás is, pontosan reánk való sandítással. (Én is féltem magamtól gyülekezetemet. Csak Isten tudja megóvni túlkapásaimtól, emberi baklövéseimtől). Számukra egyfajta szükséges rossz vagy jó, egyháztörténeti, kulturális adottság foglalkozásunk. Ezen réteg bizonyos hányada felhánytorgatja e világ gondjaiban való elmerülésünket, politizálásunkat, önteltségünket, a Biblia lapjai mögé bújásunkat. Egyébként nagyvonalúan besorol minket az entellektüelek kasztjába.

   Ismét mások ellenséges indulatokkal reagálják le valamilyen formában történő jelentkezésünket (néha elég, ha pusztán szóba kerülünk), rossz véleménnyel vannak a lelkészekről, vélt vagy valós sérelmeket táplálnak, esetleg éppen előítéleteket hordoznak magukban velünk kapcsolatban. Kooperálni nem tudásunkat, non- kreatív magatartásunkat, tunyaságunkat vetik szemünkre, és rossz néven veszik vezetői ambícióinkat.

Persze, megnyugtatásként mondom, jellemzésünkben dominálnak a pozitív vonások (Látnunk kell azt, hogy ambivalensnek mondható társadalmi megítélésünk a megbecsülés irányába mozdul ki, jó ezt nem előnyként, hanem kihívásként tekintenünk) . Milyen különös, a rossz kiszűrődik, a jó tovább él! Megmarad a hit, remény, szeretet. Mindaz, ami szolgálatunkat, emberi életünket felemeli, értékessé teszi.

   A kicsodák vagyunk kérdésre őszintén keresve a választ nem elegendő a megállapítások, adatok elemezgetése. A kiindulópontokat kell feltárnunk az ítéletekben és előítéletekben. Miért ez és ilyen a rólunk kialakult kép? Honnan ez a nem csekély eltérés, ez a disszonancia a magunkról alkotott és a mások tekintetéből visszatükröződő vonások között. Mennyiben vagyunk – az örömüzenet tanúiként – negatív üzenetek továbbítói környezetünk felé? Van-e bátorság bennünk farkasszemet nézni hibáinkkal, hendikepjeinkkel, jellem- és hitbeli fogyatkozásainkkal? Van-e bátorság bennünk beismerni bűneinket, és felismerni korlátjainkat, határainkat? F. Riemann német pszichiáter a következő négy személyiségkategóriát alkalmazza a lelkészekre (is), sajátos helyzetük figyelembe vételével : szkizoid, depresszív, kényszeres, hisztérikus.[7] Ennyi! Annakokáért menthetetlen vagy, ó, ember, bárki légy.(Róm. 2, 1)

Röviden fel kell vetnünk: ortodox környezetünk is befolyásolja a mások rólunk alkotott képzeteit. Egyfajta ritualizált, izolált szerepbe szorítana be minket ez a nézet, a felszenteltség ezoterikus védettségét biztosítva nekünk, egyszersmind a „misztikus másság” szüntelen demonstrálását is elvárván tőlünk.

 

Egy kínos intermezzo: bűneink

Vétkem szüntelen előttem forog (Zsolt. 51, 5)

Kezdhetném a teológiai evidenciával: a lelkipásztor is kegyelemre szoruló, bűnös teremtmény. Simul iustus et peccator. Majd idézhetném – alkalmazásként - a népi bölcsességet: a pap is csak ember. Érezzük, itt a „csak”- kal, ezzel a minimalizáló szócskával van a legnagyobb gond (lásd szolgálati minimum).

Koncentráljuk most a már felvetett „csak” minősítésre. Fentebb aláhúztuk: a lelkipásztor önmagában semmi lelki többletet nem birtokol, semmiféle előjogra, kiváltságra, tekintélyre nem tarthat jusst, bár ezt sokszor vindikálnánk magunknak (Isten Igéjét illetik), kevésbé az ettől el nem választható felelősséget. Emberek vagyunk, a szó legtágabb kiterjesztésében. A baj az, ha „csak-emberek” módjára viselkedünk, megtagadva vertikális irányultságunkat.

Hogyha  szolgálatunkat a maga teljességében vizsgáljuk, akkor azzal szervesen egybefonódó énünk-életünk is része annak: a megerősítés vagy a cáfolat értelmében. Beszéljünk ez utóbbiról. Az előbbi kegyelem, mely – hiszem - mindannyiunknak adatott. Ugyanis legjobban ellentmondásainkban derül (ellen)fény rólunk. Az oroszlánt nem anatómiai leírása, hanem viselkedése alapján lehet a legjobban megismerni.

Hitetlenség – nem a szószéken tett kijelentéseink bizonyítják ezt legékesebben (bár e szent

porondon is rázós dolgok hangzanak el olykor), hanem baráti csevegéseinkben, hétköznapjainkban elejtett sziporkáink. És - talán még veszélyesebb – életfolytatásunkban, világias gondolkozásunkban megnyilvánuló pogányságunk. Természetesen nehéz, sőt lehetetlen hitünk őszinteségi fokának kimutatása, egy azonban bizonyos: annak ellentmondó viselkedésünkkel önmagunkról állítunk ki rossz bizonyítványt, saját munkánkat fokozzuk le. És hiába várjuk, követeljük, hogy mások azt magasra taksálják.

(Milyen egyetemre jársz, kérdezte valaki rég nem látott ismerősétől, mire az, cifrát káromkodva, újságolta, hogy ő bizony pap lesz.  Lelkészénél tudakozódott meg gyermekét nemrég eltemető anya: hogy is van az üdvösséggel? Bölcs válasz érkezett: ismeri maga a falu leggazdagabb emberét?  Na, ő van a mennyországban. Hát a legszegényebbet? Az pedig a pokolban. Keresztyén reménységünk rövid kompendiuma. Még egy - közszájon forgó - aranymondás a református apológia gyűjteményéből:  minden vallás jó vallás, csak a kárvallás nem.)

Szeretetlenség  - miként pozitív formában a szeretetnek, úgy ellentétes előjellel amaz hiányának is széles a megvalósulási területe. Nem beszélhetek a közösség öröméről, az Úrban való egységről, miközben alig leplezett utálattal, távolságtartó ridegséggel tekintek híveimre,

( ha  - mutatis mutandis - két teli hombárom mellett a gabonás földjére töltetem nagy családjával alig tengődő egyháztagommal a kepeként kirótt x véka búzát, és nem kérdem meg: ember, van mit egyenek otthon a gyerekeid), ha évekig neheztelek (s ezt nem átallom kimutatni) egy engem állítólag megsértő egyháztagra, ha könnyen ítélkezem a hozzám hasonlóan esendő embertársaim felett.

Lelkiismeretlenség – a félvállról vett szolgálatokra és ugyanúgy kezelt „kiszolgáltakra” gondolok. Felületesség, hanyagság, mulasztás, kényelem, nemtörődömség, komolytalanság, bizalommal való visszaélés – sok minden belefér ebbe a fiókba. Tény az, hogy ezekben járván mi magunk sározzuk be mundérunkat, mi magunk blamáljuk munkánkat.  (Például: a vasárnapi istentiszteleten kívül heti egy napot, azon is néhány órát szabunk ki időnkből híveinknek.) Holott kutya kötelességünk lenne teljes bevetéssel, a második mérföldig menően „teljesíteni”, hiszen abból is élünk. Ismerősöm mondta, ez a másik véglet, a parókián állandó ügylet kell legyen. 

Erkölcstelenség – vannak, akik az erkölcs bajnokait látják (szeretnék látni) bennünk, mások – az antitézisek mechanizmusa szerint -  szemünkre vetik puszta hús-vér mivoltunkat is. Valljuk be: eléggé hadi lábon áll ún. etikai kompetenciánk,  és sokszor joggal írják terhünkre jellemtelenségünket, hazudozásainkat, rágalmazó, pártoskodó indulatainkat, az irigységet, kicsinyességet. Higgyétek el, nagyon erodálódott erkölcsi tekintélyünk, és nem csak a szekularizálódó, profanizálódó világ rovására írható, hogy személyünket nem párosítják a szavahihetőség, feddhetetlenség, korrektség fogalmaival. A lelkész személye morálisan nem hordoz több garanciát, mint más vezető beosztású közéleti szereplőké.

Felkészületlenség –  „a társadalom egyre nyomatékosabban várja, hogy a lelkipásztor teológiai eligazítást nyújtson.”[8] Van-e kellő tájékozottságunk, megalapozott véleményünk, személyes meggyőződöttségünk? Fölényeskedésünk nemegyszer üresfejűséget és -lelkűséget takar. Ha a patikus ilyen hanyag lazasággal keverné a gyógy-készítményeket, bezárnák életek veszélyeztetéséért. Mi vajon senki sem veszélyeztetünk?  Vagy ez más?

Szerénytelenség – a már említett kérdőív első kérdésére (kicsoda a református lelkipásztor?) kívülről egy ilyen válasz is érkezett: egy nagyképű, felfújt hólyag, csak ezt nem lehet neki megmondani. Ezt most lokálisan és lélektanilag is exegetálhatjuk, ám kétségtelen, sokan vetik szemünkre, hogy arrogánsak, beképzeltek vagyunk,  fent hordjuk orrunkat, fontoskodunk és sokra tartjuk magunkat. E bizonyság igaz, írja a Pál apostol a krétaiakról (Tit. 1, 13)… Az ige megfellebbezhetetlen tekintélyét nemegyszer ernyőként borítjuk ilyen-olyan tevékenységünk, megnyilvánulásunk fölé. Megszólíthatatlanok, kérdőre nem vonhatóak vagyunk. 

Anyagiasság : a történelmi visszatekintőben láttuk, régi kísértésünk ez. Ismert a népi kifejezés: feneketlen papzsák. Feltűnhetett nekünk, régi egyházi jegyzőkönyveket böngészve, hogy azokban vajmi kevés szó  esik a lelki életről, a katekizáció anyagáról, családlátogatások élményeiről, hitviták témáiról, annál több a vagyoni kérdésekről, díjlevelekről, elmaradt bérekről, visszatérítendő kölcsönökről. Persze, szükség volt és van a tisztességes fizetésre, és sokszor nehezen lehetett szót érteni ez ügyben „kutya  népünkkel” (jegyzőkönyvbeli idézőjeles citátum), de ezek a követelőzések, anyagias hercehurcák egyfajta - máig ható - egyoldalúságról adnak hírt. Fő szemponttá nőheti ki magát lelkészkedésünkben a következő: mennyit tudok maximálisan, totál törvényesen kihozni a stallumból. Csakhogy ami legális, az nem biztos, hogy morális is. (Van-e sok temetésed, kérdezték meg egyik városi szolgatársat. Hát, stóla szempontjából több is lehetne.) Híveink meglehetősen érzékenyek erre. Ha mértéken felül, ha képmutató módon, ha tekintet nélkül. Messzire vezetne annak a felvetésnek a feszegetése, hogy áldás-e vagy átok, hogy „megélhetésileg” is gyülekezeteinkhez vagyunk kötve, ám ezt adott szituációnak tekintve meg kell vizsgálnunk magunkban: foglalkoztat-e minket ugyanolyan intenzitással, élességgel, elevenbe vágóan önmagunk és híveink lelki állapota, üdvössége, mint méltányos fizetésünk. Csupán elméleti lehetőségként tételezem: ha fizetés nélkül tudnánk végezni szolgálatunkat, talán hatékonyabb lenne...

Képmutatás – e pontnál olyan lelkészi allűrökről van szó, amikkel „imidzsünket” igyekezvén csiszolni, hitelességünket homályosítjuk. A sima modor, a jóságos papbácsi szerepének kitűnő alakítása (nem betöltése!). A  spektrum ennél szélesebb. A példa valószínű és reményeink szerint a szélsőséget képviseli, bár e bűn-nem legártatlanabb formája is ellenszenves. (Kis nyugdíjának 10 %-át behozó, megélhetési gondokra panaszkodó néninek mondja a gazdag ifjú vagyoni állapotában leledző kollega: higgye el, nekem sem könnyű, nekem is szorosan be kell osztanom nyomorúságos lelkészi fizetésemet.)

Lélek nélküliség

 

Egymás szemében

Társaink vagytok... (II.Kor. 1, 7)

Hadd kezdjem egy lakonikus megállapítással: bizalmatlan, egymásról nem a legjobb véleménnyel levő társaság vagyunk. Ez annál szomorúbb, hogy Krisztus békességre szólító, egységet hozó evangéliumát hirdetjük. Nekünk – alapértelmezés szerint – egy célunk van. Mi – ha igazán szolgálatunkat végezik – csak segíteni tudunk egymásnak. Ehhez képest…

Amióta egyik idősebb kollega figyelmeztetett, ne használjam megfontolatlanul a lelkészközösség kifejezést, mert hol van itt a közösség, amióta szolgatársak (tudom, ez is egy szelektíven interpretálandó kategória, nem minden lelkész szolgálja ugyanazt) közötti elmérgesedett ellenségeskedésről, fenyegetésekről, kicsinyes piszkálódásokról hallottam – tényleg aggályaim támadtak. (Maradjunk akkor az érték-semleges lelkészi kar szóösszetétel mellett.) Nem vagyunk a helyzet magaslatán, sőt a helyzet mélypontján veszteglünk. A lelkészi kérdőívekben ilyen kifejezések halmozódnak egymásra: pártoskodók, összeférhetetlenek, önzők, nem kollegiálisak, nem összetartók. Többen sürgették mostanában a lelkészeknek lelkészek általi lelki gondozását. Egyik legnehezebb vállalkozás: gyanakvó, kritikát nem tűrő kreatúrák vagyunk. Szidjuk a világot, hogy képtelen feladni szűklátókörűségét, hogy nem enged helyet Isten Igéje tanításának. A kívülállók ugyanezt mondhatnák rólunk, csak nem engedjük fel őket a szószékre. Meglehet, elragadtattam magam, mindazáltal fájó tapasztalni azt a szakadékot, ami közösségépítő tanításunk és legszűkebb közösségünket romboló magatartásunk között feszül. Presbiteri bibliaórát hívok össze, dohogok, hogy csak 2/3-nyi jön el. Lelkészköri bibliaórára invitál a szomszéd kollega, s nagytiszteleteink 1/3-a jelenik meg. Hiányzó presbitereim legalább megüzenték, hogy ezért vagy azért nem tudnak jönni. Általános jelenség egymás hátmögötti és nyilvános ócsárolása, a szolgatárs jó hírének aláaknázása, vagy a mérhetetlen közöny egymás iránt.  Íme, nem mindig vagyunk összhangban elvben felvállalt, fesztív módon gyakran megvallott identitásunkkal.

Nem érzem magam otthon kollegák társaságában, mondta egyik idősebb lelkipásztor. Úgy hangzik ez egy kicsit, mintha alpinista tériszonyra panaszkodna. Nagyon eltávolodhattunk a centrumtól, ha ilyen messzire kerültünk egymástól.  Holott a szolgatárs biztatásában, támogató mellémállásában, szeretetében kristályosodhatna ki ez a zavarba ejtő kérdés: kicsoda vagyok, mi a feladatom. „Tiszteltük, szerettük egymást, fenntartás nélkül elfogadtuk a más véleményt is, senki sem akart a többieknél nagyobbnak látszani” – olvastam egy nem református lelkész beszámolóját valamiféle konferenciáról.[9] Vajon nem a békesség, a kölcsönös megbecsülés, segítő szándék légkörében találhatnánk, eszmélhetnénk rá igazi önmagunkra? Miért kellene ellenfélként néznünk egymásra? De ne így legyen közöttetek, tanítja Jézus. (Mt. 20, 26)

Jellemző ránk az is, hogy hajlamosak vagyunk lelegyinteni a másik munkáját, igyekezetét, a magunkét ilyenképpen fontosabbnak tartva. Eláruljuk ezzel azt, hogy nem hiszünk a szolgálatban, az igehirdetésben, csak magunkban. Hol van a közös erőket egybefogó stratégiánk?

Annál ragyogóbb azok példája, akik tényleg – nem csak idői vonatkozásban, de hűségben, önzetlenségben, odaadásban - előttünk jártak, járnak.

 

Nyáj és pásztora

Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját! (I.Pt. 5, 2)

Identitásunk igazi felségterülete a gyülekezet. Kríziseink is itt jelentkeznek leghamarabb. Lelkipásztor testvérem bizonyíthatatlanul igaz megfogalmazása szerint: „végső soron az tesz lelkipásztorrá, hogy felelősséget vállalok egy adott közösség életéért, sőt üdvösségéért”.[10] Attól vagyok lelkész, hogy – amint mondani szoktuk - van egy gyülekezetem, amelyet a „mennyi a lélekszám”, „hányan járnak templomba”, „kijön-e a fizetésed”, „milyenek a presbitereid” érdeklődésre válaszolva tudunk a legobjektívebb módon körülírni. A  gyülekezet jelenti azt a lelki környezetet, ahol lelkészként ismernek meg és el, ahol valamilyen formában tiszteletben tartják azt a státust, ami magamnak tulajdonítok, ahol a leginkább egybeesik az önmagam lelkészi mivoltáról alkotott kép a visszajelzésekből leérzékelt kép körvonalaival. A „Békesség Istentől” zónája ez, a formális konszenzusok tere, ahol természetesen ehhez mérten kell viselkednem. A tiszteletes úr e körön belül kijáró megszólításában hiába keressük az evangéliumi felhangokat, meg kell elégednünk a rendi társadalom reminiszcenciáival. Néha úgy is néznek ránk, mint lejárt garanciájú termékek feketeruhás ügynökeire, akik nem is igen igyekszünk elébe menni az új kihívásoknak: perspektíva hiányában elszántan a régit védelmezzük.  Omnipotencia és tehetetlenség. Moralizálásunk körzete is a gyülekezet, és természetesen az igehirdetésé, mert adott még a szószék - minél magasabbnak tűnő, annál alacsonyabb hatásfokú - fóruma, ámbár ha nem látják mindennapjaim ámenjét, templomfalra szórt szöveg-borsó lesz minden tanításom.

Istentiszteletek, temetések teljhatalmú celebrálója, ünnepek kelléke, fogadások díszvendége vagyok, és akár kényelmesen beilleszkedem, akár idegenül és kelletlenül mozgok ezekben a szerepekben, elvárják tőlem, ilyennek akarnak látni. Nehéz kitörni ebből a bűvös körből a hűtlenség vádja nélkül. Talán nem is szerepnek kell változnia, hanem a szereplőnek, egyszerűséggel, közvetlenséggel, tartalommal, személyességgel töltve be a kereteket. Nem baj, ha egy orvost csodadoktornak képzelnek ( tragédia, ha ezt ő hiszi magáról), a fontos, hogy lelkiismeretesen gyógyítson, betegeihez kedves legyen.

Lelkipásztori image-építésemnek, hivatali befolyásom kiélésének, alakoskodásomnak is lehetőséget biztosít a gyülekezet ( a presbiteri elv, mint tövis és menedék, a kulcsok hatalma az egyházi törvények nagy és kiskapuinak nyitogatásában.)

   A lépten-nyomon aposztrofált gyülekezeti elkötelezettségem mértékét mutathatja a tényleges gyülekezeti munkára fordított idő. Rövid kalkuláció után talán kiderülne, hogy csak 10%-ban vagyunk lelkipásztorok. Hát érdemes ennyiről ennyit beszélni?

Egyházközségeink szélesebb egyházi struktúrákba tagolódása (kebelezettsége) okán tesszük itt szóvá: identitásunk meghatározásában sok lelkipásztor erősebb impulzusokat várna valahonnan „felsőbb” szintekről. Miért nem a legfelsőbbről?         

 

Családos csalódás

Főképpen az ő házanépéről gondot nem visel. (I.Tim. 5, 8)

Egyesek állítják, számadatokkal támasztva alá, hogy neves igehirdetők gyerekei vagy mély hitű keresztyének, vagy ellenkezőleg a vallásos élettől teljesen elidegenedő, krypto-istentagadók lesznek.

Önazonosságunk elidegeníthetetlen része a családban megélt lelkészi mivoltunk. Az istentiszteletekről következetesen hiányzó feleség, az iskolában verekedő, káromkodó kiskorú gyermekem sokat elárul elhivatottságom komolyan vételéről.

A viseljetek gondot magatokra felhívása erre is vonatkozhat. Tudjuk, az otthoni bizonyságtétel a legnehezebb és legkevésbé eredményes. Kivált, ha meghitt családi körben lekicsinylően nyilatkozom a „négyfog- százláb” nőszövetségről, félművelt híveimről, ha közvetlen a környezetemben élők tudatában – hozzáállásom megtévesztő egyformasága miatt – összekeveredik az istentisztelet, családlátogatás és a favágás műveletének fontossága.

 

Mély tenger az ember lelke, s annak tükörében …

Én vagyok az az  ember. (Jer.sir. 3, 1)

Ezzel kellett volna kezdeni! Hát ki tudja jobban, hogy kik vagyunk, mint mi magunk? Egy átfogó közvélemény-kutatás a lelkésztársadalomban, az eredmények kiértékelése, és megkapjuk a koherens választ. Ilyen egyszerű lenne?

Gyökössy Endre felosztása szerint[11] identitásunknak három vetülete van: akinek hisszük magunkat, akinek mutatjuk magunkat, és akik vagyunk (az előző kettőnek a meghatározottságában). Sőt megtoldja egy negyedikkel is: akik lenni szeretnénk. Szerényen hozzátenném: véleményem szerint már az elején kimaradt egy fontos, ám bizonyos körülmények között csakugyan elhanyagolható pont: akinek Isten lát.  Hát ezek viaskodnak bennünk, néha önmagunkkal való azonosságunkat is kérdőre vonva, ún. identitáskrízist okozva. Ó, én nyomorult ember!(Róm. 7, 24) Nem tudjuk függetleníteni magunkat az önmegvalósítás, az elvárásoknak való megfelelés, az elfogadottság, a siker s egyben a belső harmónia keresésének ösztönzésétől.

Evidens, hogy rengeteg lelkipásztor–típust kellene itt megnevezni, hogy valamit is érzékeltessünk e kategória sokszínűségéből. Mert hát vannak pihenő, töprengő, világtól és mindentől elvonuló, „kultúrhős” (László Dezső), önmaguknak vagyoni biztonságot kereső-teremtő, karrierista, vállalkozó, építő, szervező, politizáló, felsőbb vezetésben résztvevő, doktoráló lelkipásztorok  (persze, mindezt szolgálatként eufémizálhatjuk).  Mi most mindezekben - avagy között - a lelkipásztoroskodó lelkipásztort keressük. Filológiai tisztaságában aligha lelhető fel a fogalom tudatunkban, mert – éppen önértékelésünk zavarát mutatja – vajmi kevesen akadnak közöttünk, ha egyáltalán, akik küldetésük teljességét kiélhetőnek látják abban, hogy prédikálnak, vallásórákat, bibliaórákat tartanak, gyermekeket tanítanak, családot látogatnak, imádkoznak, Bibliát tanulmányoznak, s mindezt „örömmel és tiszta szívvel” (Ap.csel. 2, 46). Olykor megkeseredések árnyékának völgyében.

Mert identitásunkhoz hozzátartozik az üres templomok szomorúsága, a sikertelenség nyomasztó érzése,  munkánk eredményének lemérhetetlensége, megfoghatatlansága, a támadások- védekezések erőfeszítései egyéni életünkben és gyülekezeti foglalatosságainkban.

Küzdelmünket önmagunkkal, identitásunk egész–sége, kiteljesedése érdekében ellentmondásaink jelzik legjobban.

-Bár a reformáció állítólag leszámolt a szent és profán dilemmájával, úgy látszik annak terhét mind a mai napig hordozzuk. Meghasonlottságunk abban áll, hogy kifejezett szolgálatunk végzése alatt, az elkülönített (szakrális) térben és időben lelkipásztorok vagyunk (ún. ünnepi lények), ám azt meghaladóan – bár tudjuk, esküvel is fogadtuk, hogy egész életünkkel … - nem találjuk lelkipásztori létünk modus vivendijét, s - önmagunk előtt is - vagy a paposkodó álszenteskedés, vagy a szolgálat megtagadása vétkébe esünk. Pedig híveink fantáziáját sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy miként gondolkodik, él, szórakozik, költekezik lelkipásztora inkognitóban, mint jól ismert hivatalos „jelenései” alatt.  Nekünk nemcsak hitünket nem szabad a templomban felejtenünk, miként mondani szoktuk, hanem megbízatásunkat sem. Ilyen értelemben a lelkész – szolgálatán kívül is - Isten országának az álruhás küldötte. Ha nem így van, akkor a palást az álruhánk. Nehéz ezt „bevállalnunk”, s kényelmesebb csatlakoznunk az előző nemzedék által megfogalmazott mentegetőzéshez: addig vagyok pap, amíg a palást rajtam van.

-Skizofrén állapotot teremt az is, hogy miközben elvárjuk: tekintsenek minket Isten szolgáinak, zokon vesszük, ha ezt valamilyen formában számon kérik tőlünk. Imponál nekünk, ha például a rendőr - aktáinkból foglalkozásunkat kinyomozva - elnézést kérve tovább enged, de kikérjük magunknak, ha – midőn gyorshajtáson kap - az előbbi nyomozási eredmény birtokában ejnye-bejnyézni kezd.

-Felhatalmazva érezzük magunkat, hogy igehirdetéseinkben híveink magánéletébe beleszóljunk (Isten Igéjének igénye ez), de nem tűrjük, hogy akár a legjobb indulatú, legkomolyabb igei hivatkozással is ezt tegyék velünk szemben. Csak a mások fejére szeretünk parazsat gyűjteni. A kétélű fegyver egyik élét lereszeljük. Valamiféle el/kisajátított lelki emelkedettség nevében kivonjuk magunkat a világ kényelmetlen, dilettantizmust (is) emlegető kritikája alól, mi magunk pedig élünk az ítéletmondás, a végső szó jogával.

-Az kívülről érkező, belülről jelentkező elvárások feszültségében vergődünk, mert ha az összeroppanásig dolgozunk is, akkor sem menekülünk meg a „semmit sem csinál”[12] rágalmától, ha egész nap imádkozunk vagy éppenséggel egész nap templomot építünk, akkor is úgy érezzük: nem a tulajdonképpeni „dolgunkat tesszük”.   

-Küldetéstudatunk rapszodikus szinuszgörbéje a nemzetmentés és lelkek megtérítési vágya között ingadozik, önérzetességünk pedig a legfinomabb jelzésre is riadóztat. 

-Egyik lelkésztestvérem meglátása szerint identitásunkat – s megnyilatkozásaink csakugyan erre engednek következtetni – masszívan befolyásolja egy jó adag üldözöttség-tudat (viktimizáljuk magunkat, ezzel igyekezvén kivívni mások elismerését, csodálatát), kisebbségi érzés (sajátos küldetésünk állandó meg nem értésbe ütközik, hát mi az örökösen-meg-nem-értettek disztingváló keresztjét hordozzuk), másfelől egyfajta felsőbbség-tudat, kiválóság érzet (a papi immunitás teóriája),  önigazolási kényszer (szolgálatunk valódi ill. látszólagos eredménytelenségét kell nekünk szüntelenül kompenzálni, ha másként nem, ügyesen legyártott elméletekkel).

.  A fentiekben már  említett kérdőív elkészítésének egyik célja az volt, hogy utánajárjak a lelkésztársak véleményének: mi - hangzatosan a 21. század lelkészei - mit tartunk önmagunk felől. A 10 százaléknyi beérkezett válaszból (bibliai arány) kiderül, hogy legtöbben Isten szolgáiként, az ő Igéje hirdetőiként  definiáljuk magunkat. Örvendetes dolog ez, bárcsak így is lenne igaz. Mégis hamisan cseng  saját szánkból az „Úr szolgálatában fáradozó, hűséges sáfár” frázisa. Nem a mi tisztünk megítélni, de Ezékiel próféta pásztorellenes kirohanásain vérszemre kapva kijelenthetjük: sokan vagyunk, kik magunknak szolgálunk, nem kis fizetésért hivatalnokokként (funkcionáriusokként) elvégezzük az előírás szerinti kötelességeinket. A szolgálat szentsége nem biztosíték a szolgák szentsége felől.

Vannak, akik lelki vezetőként határozzák meg önmagukat. Eljött az ideje, le kell számolnunk az illúziókkal. „Nincsen nekünk semmi hatalmunk”, lassan tekintélyünk sem, vajmi kevesen kérnek vezetésünkből. Az Ige – jól értjük – önmagában tekintély, mi csak rá mutathatunk, illetve önmagunkat állíthatjuk bizonyságul. A bibliai ígéret – egyelőre – kibicsaklott beteljesedését  értük meg: nem taníthatja senki az ő atyjafiát és felebarátját. (Jer. 31, 34) El is játszottuk szavahihetőségünket (fájdalom, az Ige hitelességének rovására), de viszonylagossá is lettek is a dolgok körülöttünk késői posztmodern korunkban. Nincsenek abszolútumok, letűnt a nagy hitbeli egyetértések kora. 

Ismét mások „egy értelmiségi réteg” rubrikájába írják be nevüket. Szerény és tisztánlátó önértékelés. Talán a legreálisabb. Hangunk egy a sokféle hang között, nincsenek kiváltságaink, bár meg vagyunk győződve az Ige örökérvényűsége és kizárólagos igazsága felől. Szerintem az is komoly erőfeszítésünkbe kerül, hogy ezt a státust megőrizzük.  Néhányan a nép, nemzet megtartásával megbízottaknak nevezik magukat, ami szintén biblikus megközelítés. Lényeges azonban, hogy miként képzeljük el ezt? Hiszem, hogy az evangéliumnál, „evangéliumi életfolytatásnál”[13] hatásosabb eszköz nincsen e cél elérésében. Erre kellene jobban összpontosítani, teljes szívvel, lélekkel és minden erővel képviselve azt. Minden más törekvés zsákutca, pótcselekvés, küldetésünk feladása. 

   Csak árnyék-kép lenne önábrázolásunk, a keresett eredményről elfeledkezve a reductio ad absurdum módszerénél ragadnánk le, ha nem beszélnénk az identitásunkhoz tartozó, annak igazi tartalmát adó pozitívumainkról. Csak kulcsszavakban: kitartás, hűség, lelkiismeretesség, hívekért vállalt áldozat, a minket körülölelő megbecsülés, szeretet, egymással való szolidaritásunk, szolgálatunk örömei. Mindaz, ami evangélium életünkben.

      Tegyük fel tehát újra az előadás címében megfogalmazott kérdést: kicsoda a református lelkipásztor?  Sommásan (én elbámultam, amikor valaki  ilyen  tömören foglalta össze): aki  elvégezte a  - református -  teológiát,  és egyházi alkalmazottként lelkészi munkát végez. Ezzel, a végsőkig egyszerűsítve a témát, ki is merítettük az objektív feltételeket. Minden hozzátoldott mennyei elem és a szubjektív viszonyulás szemügyre vétele – adott esetben – akár fölöslegesnek deklarálható. Érdekel-e valakit az, ami a diplomán, fizetett álláson túlmutat? Tudatában vagyok annak, hogy ez a kérdés felette sértő és provokatív.

Felháborodásunk jogos, a felvetés ugyanolyan mértékben.

A kör zárult, visszaérkeztünk a kiindulóponthoz. Egyetlen kérdés maradt:

 

Van-e szükségünk változásra?

Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen? (Jer.13, 23)

Megdöbbentően nehéz olyan nézetek és hiedelmek megváltoztatása, amelyek az egyén „lelki kényelmi” szempontjából hasznosak – állítja a már idézett dolgozat[14]. Nos, ha mi már jól tudjuk, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk, akkor megállapodott nyugalmunkat senki sem zavarhatja meg! Azonban ha a Változhatatlan kezében változásra szorulóknak tartjuk magunkat (nem az előadás kellett erről meggyőzzön), akkor gondolkozzunk el az alábbi, tényleg ötletszerűen idézett mondatokon. 

„Ami előírás – az hivatal, csak az érdemli munkámban a pásztori jelzőt, ami nem kötelesség, amihez egész személyiség kell, sőt annál is több, lelkem fölött ügyeletes Lélek.”

„Az egész lelkipásztorkodási kultúrának szíve kell legyen.”

„A lelkipásztor számára a szeretet, az agapé nem ráadás, hanem tevékenységének neve.”

„Élete hitvallásos helyzet.”

„A lelkész egyetlen igaz alkotása, amit eredményként… fel tud mutatni, az saját életének és a hirdetett Igének harmóniája.” [15]

Vezetvén vezet, inkább terelget, pásztoroltatván pásztorol. Szolgálatának dinamikája van (a dünamisz értelmében). Küldetésében – melynek alapfeltétele a lemondás - egyénisége feloldódik és kitejesedik.

„Szolgálatunk nyilvánvalóan nem csak emberi vállalkozás. Megszólítottság, megragadottság, páli bolondság kell hozzá, valami leküzdhetetlen belső vonzás, csontjainkba rekesztett tűz.” 

Tud prédikációiban, magánbeszélgetéseiben élményszerű lenni, kész a kontaktus-építésre.

„Képes a gyermekek szívében a végtelen csodálkozást meggyújtani, az ifjúságnak a végtelen lendületet közvetíteni, … a szomorkodóknak végtelen vigaszt nyújtani.”  

Kész változni, amíg kiábrázolódik benne a Krisztus….


[1] Becsky Borbála: Gondolatok a lelkészidentitásról, Erdélyben (mesteri szakvizsgadolgozat)

[2] Richard Baxter: A megújult lelkipásztor, Koinónia

[3] Veress Gábor. A lelkipásztor identitása és annak társadalmi összefüggései (doktori dolgozat)

[4] Megjelent a Református Szemle, 1990/IV. számában

[5] Juhász András: Az erdélyi református egyházkerület (Erdélyi egyházaink évszázadai, Transil RT kiadó)

[6] Klaus Douglass: Az új reformáció, Kálvin Kiadó

[7] Hézser Gábor: Psztorálpszichológiai szempontok az istentisztelet útkereséséhez, Kálvin Kiadó

[8] Becsky Borbála: Gondolatok a lelkészidentitásról, Erdélyben (mesteri szakvizsgadolgozat)

[9] A magyarországi baptista szövetség honlapja

[10] Domahidi Ernő: Közösségi kapuőrök (jegyzetek)

[11] Gyökössy Endre. Élet- kérdések Lélek-válaszok, Szent Gellért Kiadó

[12] Jürgen Kuhlmann: A pap a mai társadalomban, Mérleg – 1968/2

[13] Kozma Zsolt: Keresztyén és nemzeti önazonosságunk (előadás)

[14] Becsky Borbála: Gondolatok a lelkészidentitásról, Erdélyben

[15] Domahidi Ernő: A magyarpéterlaki egyházközség története (jegyzet)