"Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét." - 1Kor 10, 16-17. 24.

 

   „Vissza a forrásokhoz” – így fogalmazta meg a nyárádtői gyülekezet az idei reformációi hét alapgondolatát. Arra szeretnék rámutatni mindenekelőtt, hogy ez a vissza nem megrögzött maradiságot, kemény-nyakú konzervativizmust jelent, nem elzárkózást az újtól, a korszerűtől, hanem ez a vissza igazából előre visz bennünket. Segít tájékozódni, erőt ad a kihívások között. Ahhoz hasonló, mint amikor az orvos azt mondja: vissza kell térni a hagyományos életmódhoz ahhoz, hogy egészségi állapotunk kedvezően alakuljon.

   Vissza a közösséghez … A II. Helvét Hitvallás egyházról szóló fejezete ezzel a mondattal indul: „Mivel Isten kezdettől fogva azt akarta, hogy az emberek üdvözüljenek, és az igazság ismeretére eljussanak, szükségképpen mindig volt, most is van, és a világ végéig lesz Anyaszentegyház”. Egy másik reformátori gondolt szerint: „tetszett az Istennek, hogy népét az egyház közösségében tartsa meg”. Hadd hivatkozzam egy harmadik forrásra is, a HK-ra, annak személyes vallomására: hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok. Ha meg akarunk maradni, ha be akarjuk tölteni küldetésünket, akkor csak ezen az úton lehetséges. Nem lehetünk okosabbak Istennél.

   A mai világ berendezkedése, életprogramja nem kedvez ennek a biztos alapokat kereső lelki tájékozódásnak. Régi közösségeink erőtlenné válásának, felszámolódásának vagyunk a tanúi. A nagy szétdobáló nagyon eredményesen munkálkodik. Minden az egyénről szól, saját érvényesülésünkről, és csupán gazdasági érdekek tartják össze társadalmunkat.  Az együttérzés, szolidaritás, a testvériség, a keresztyéni közösség gondolata idegen sokak számára. A régi manipulációs elv aktualizált változata ez: szedd darabjaira, bontsd szálaira, és uralkodj! Még keresztyén körökben is divatos ez a gondolkodásmód… az emberek egyéni ízlésüknek megfelelő, ún. privát vallásosságban próbálják megélni hitüket, vagy tetszetős irányzatokhoz csatlakoznak. A kérdés már nem az, hogy kikért tett engem Isten felelőssé, hanem, hogy hol komfortosabb számomra, a kérdés nem az, hogy mit adhatok, hanem, hogy mit kapok.

   El kell mondjuk nyíltan, hogy mindannyiunkat sok csalódás is ért a gyülekezeti közösség kontextusában. Sokszor kimondtuk már: ezekért az emberekért nem érdemes áldozatot hozni. Annyi kicsinyesség, értetlenség, szeretetlenség tapasztalható közöttünk! Két dolgot ne felejtsünk itt:

1. a közösség belőlünk áll. Olyan, amilyenné formáljuk, én, és velem együtt ide tartozók. (Ismeretiek az Indiából származó történetet az esküvőről…)
2. Másodszor: világos, hogy nem angyalok társasága vagyunk. Ó, hitetlen nemzetség, mondta Jézus a tanítványoknak. Ha ők ilyen gyengék voltak, mennyivel inkább mi. Nem vagyunk tökéletesek, hibáink, bűneink vannak („Botránkozásul vagyok neked én. És botránkozásul vagy te nekem”- írja Reményik), de ha egymás mellé tudnak állni, túl tudnak lépni a különbségeken, irigységen, önzésen, akkor mégis a Krisztus szeretete ragyog fel közöttünk.

   Nem véletlen, hogy az apostol itt az úrvacsorára, és azáltal a mi Krisztussal való közösségünkre utal, arra a közösségre, amit először ő vállalt értünk, és amelyet tulajdon vérével pecsételt meg.  Ezzel azt hangsúlyozza, azt köti a lelkünkre: testvérek, valaki sokat fizetett azért, hogy megváltson, hogy az élő Isten gyermekei lehessünk, vajon ennek a ténynek az ismeretében kizárhatjuk-e szívünkből, lenézhetjük-e azokat, közönyösek lehetünk-e azokkal szemben, akik szintén Hozzá tartoznak?

   Az úrvacsora jegyeiben történő részesedésünk a Krisztus testével és vérével való közösségünket ábrázolják ki, azaz, hogy teljességgel közünk van a kiontott drága vérhez, a megtöretett szent testhez, egyszóval a minket megváltó Megváltóhoz, és általa mindazokhoz, akik az övéi, az ő nevét vallják. „Egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” Egy kenyeret a családtagok fogyasztanak együtt. Krisztus áldozatának szent jegyeiben részesülve egy lelki családot alkotunk, ahol a családfő akarata, szeretete, jósága kell érvényesüljön egymással való kapcsolatunkban is. Így gondoljuk-e, így éljük-e ezt meg?

   A másik szép hasonlat az egy testről szól. Úgy kell Isten gyermekeinek élő egységet alkotni, ahogy a test tagjai organikusan kapcsolódnak egymáshoz. Ha valamelyik testrészünk szenved, az egész testünk rosszul érzi magát. Nem mondhatjuk: ó, csak a lábam fáj, de nekem nincs semmi bajom. Bizony, ha a lábam fáj, az nagyon is az én bajom! Éppígy nem mondhatom (és mégis megtesszük!), hogy a testvérem gondjához, bajához semmi közöm. Aki érzéketlen másokkal szemben, az tkp. normális közösségi reflexeit veszítette el. Ha megsebzem a testem akármelyik tagját, az fájdalmat okoz nekem. Mi mégis milyen sokszor bántjuk egymást, rosszat mondunk egymásról, és nem érezzük a fájdalmat, pedig igazából mindezt saját magunk ellen is tesszük. (Ismeritek a történetet az egyik tengerjáró hajó utasáról, aki kajütjében, fülkéjében egy nagy fúróval elkezdte kilyukasztani a hajó alját. A többi utas rémülten kérdezte tőle, hogy mit művel, ő pedig gőgösen azt válaszolta: ezt az utazófülkét ő fizette ki, azt tesz benne, amit akar.) 

    Az általános megállapítások és történetek elvi igazságaitól lépjünk most közelebb magunkhoz, és kérdezzük meg, hogy konkrétan és a gyakorlatban mit jelent számunkra a gyülekezet közössége, hogy viszonyulnak egymáshoz a hívek itt, Nyárádtőn.  Mennyire fontos ez a közösség a gyülekezeti tagok számára, mit vállalnak, mennyit áldoznak ezért pénzben, időben, energiában? Úgy tekintenek-e egymásra, mint családtagokra, örülnek-e szívből a mások örömének, sikerének a gyülekezetből, hordozzák-e őszintén egymás terheit? Vigyáznak-e egymás jó hírére a tagok, akár saját magukéra? Komolyan törekednek-e arra, hogy békesség, szeretet légköre uralkodjék? Odafigyelnek-e egymásra, tudják-e egymást biztatni, vigasztalni, az elidegenedőket is motiválni? Össze tudnak-e fogni, egy emberként egymás mellé tudnak-e állni, vagy együtt a közösség ügye mellé? Szívügyük-e az, hogy Isten igéjének tekintélye legyen, Krisztus igazsága érvényre jusson a gyülekezet egészében? Rendkívüli áldásnak, lehetőségnek tekintik-e azt, hogy ehhez a közösséghez tartoznak? Érezzük, igaz, hogy ezekre a kérdésekre minden idetartozónak személyesen kell válaszolnia.

   Egy, az Isten igéjén nyugvó, krisztusi szeretetben összeforrott, a Lélek vezetésére figyelő közösség kimondhatatlan áldások forrása. Ez az Isten akarata (I. Jn. 1, 3), és beláthatjuk, hogy ennek megvalósulása főként rajtunk múlik: mi akadályozhatjuk meg, illetve segíthetjük megerősödését.  Reformációs felhívásként arra szeretném kérni a gyülekezetet: Krisztus megváltó szeretetére tekintve imádkozzanak és cselekedjenek az ő egyházának, itteni gyülekezetének a megerősödése érdekében.  (Történet.)

   Mindez, nyilvánvalóan nem megy magától. Bár kegyelemből adatik, mégsem valósul meg automatikusan. Ha semmit nem kellene tennünk, akkor a reformátorok nem hagyták volna ránk azt az üzenetet: szüntelen megújulásra, egyéni és közösségi életünk állandó reformációjára van szükség az ige alapján. Ma a korintusi levélből így fogalmazódik meg a ránk rótt feladat: ne keresse senki a maga javát, hanem a másét (is).

A közösségépítés nem működik önmegtagadás nélkül, önzésünkről, irigységünkről, sérelmeinkről történő lemondás nélkül. Már a kiindulás is az, hogy Krisztus is megalázta, megüresítette magát értünk. Az Isten nélkül boldogulni akaró ó-emberünk ösztöneibe az van kódolva, hogy a magunk javát keressük, a saját érdekünket érvényesítsük, a magunk igazát védjük – Isten ellen és egymás ellen. A bűn reflexe, beidegződése ez, a káini indulat, a másik félreállításának kényszere, hogy én több lehessek, hogy nekem több maradjon. De egyéni s egyetemes történetünk mutatja, hogy ez egy zsákutca. Az az ember, aki egyedül ül egy pénzkupac tetején, miután mindenkit elmart maga mellől, reménytelenül magányos és boldogtalan. Az, aki úgy akar kitűnni, hogy másokat befeketít, az, aki mindenkivel háborúba száll, hogy akaratát keresztülvigye, nem tud békességet találni nemcsak embertársaival, hanem elsősorban önmagával.

Ezért áll a Bibliában egy nagy NEM ezelőtt a magatartás, életszemlélet előtt, és egy nagy isteni IGEN a Krisztusban egymással megtalált közösség szolgálata előtt. A magad javát úgy munkálhatod, ha a másokét mozdítod előbbre. Isten így teremtett minket, Krisztus erre nézve váltott meg. Csak a másik ember arcában ismered fel igazi önmagad, örömében teljesedik mi örömed, vigasztalása által nyersz erőt te magad is.

Ez a krisztusi út, életmodell.

   Választanunk kell, és – a helyes felismerésre eljutva – változtatnunk. Míg kiábrázolódik rajtunk, köztünk, közösségeinkben, itt a nyárádtői református gyülekezetben is, kicsik és nagyok, férfiak és nők által a Krisztus arca, felragyog az ő dicsősége. A kegyelemnek Benne felbuzgó forrásához kell visszamennünk, hogy életünk, jövendőnk legyen. ÁMEN.