Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

IMAHÉT - 2017

IMAHÉT – 2017

 

2Kor 5,15Akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek

(imahét, hétfő)

 

   Sok drága lelki áldással akar minket gazdagítani mennyei Atyánk ezen a héten. Jöjjünk, legyen figyelmes a fülünk, nyitott az elménk és kész a szívünk ezekre az ajándékokra! Csak az lehet a mienk, amit elfogadunk. Csak abból lesz áldás, amit tovább adunk.

   A megbékélésről, annak alapjáról, következményéről és szolgálatáról hallunk az imahét során. Nagyon időszerű téma ez. Egyéni, közösségi életünknek egyik legégetőbb kérdése. Nem lehet hosszú ideig ökölbe szorított kézzel meglenni (próbáljuk ki, milyen nehéz), nem lehet haragtól összeszorult szívvel járni-kelni. Nem jó se nekünk, se másoknak. Milyen sok gond és baj van ezen a területen! Hány sebből vérzünk, amit a harag, neheztelés, egyszóval a békétlenség okoz: családban, gyülekezetben, ismerősi körben, iskolában, munkahelyen! Milyen nagy lelki teher ez! Mennyire fontos a megbékélés keresése és megtalálása! Annyira szükségünk van rá, mint testünknek a friss levegőre. Tudom, az okokat keresve általában a külső tényezőket szoktuk megnevezni - politika, gazdaság, ellenségeink, rossz szomszéd, kibírhatatlan családtag  - az ige azonban a belső okokról beszél. Azaz rajtunk is múlik, hogy mi tölti be életünket, hogy milyen gondolatokat forgatunk a fejünkben, milyen érzéseket őrizgetünk magunkban.

 Isten a jót akarja, amire teremtett, ezért beszél igéjében a békességről. Ezért beszél ennek felülről való lehetőségéről. Ezért tesz bizonyságot arról, hogy ő rendezte velünk ezt a kérdést, megfizette békességünk árát. Ő megbocsátott, sőt: közösségébe fogadott és kegyelmében hordoz. Krisztus szeretete szorongat minket, ahogy az az imahét fű üzenetében megszólal. A szorongat azt is jelenti: ösztönöz, összetart, magához ölel, betölti gondolataimat. Nagy és tisztázásra váró kérdés az, hogy mi szorongat minket, milyen erő hajt. Gyűlölködés, önzés, irigység, hatalomvágy, vagy Isten jósága, békessége? Mert cselekedeteink is azt fogják tükrözni. Ami benned van, amivel megtelik a szíved, az fog kiáradni belőled. Elárul beszédünk, elárulnak tetteink, viszonyulásunk. Tiszta szívet teremts bennem!

   A Krisztus szeretete szorongat minket -  ennek hátterében az van, hogy ő könyörületre indult irántunk,  a végsőkig elment, mindent vállalt értünk, lehajolt hozzánk, megüresítette magát, és engedelmes volt halálig, hogy megmentsen. Erre nincsen magyarázat.  Illetve a magyarázat Isten érthetetlen kegyelme. A Szentháromság örökkévaló szeretetközösségében, az Isten szívében az irgalom, a szeretet szent szenvedélye izzik az emberért. Maradhatunk-e közömbösek?

„A tűzvonalban történt … az ellenség hevesen támadott. Nagy volt a veszteség, sokan megsebesültek. Vissza kellett vonulni. Az egyik katona akkor vette észre, hogy testi-lelki jó barátja hiányzik. Azonnal engedélyt kért arra, hogy visszainduljon a keresésére. Felettese nem is akart hallani róla.  Az átszervezés zűrzavarát kihasználva emberünk mégis visszafordult. Amikor ez a tiszt tudomására jutott, valósággal dühöngeni kezdett. A katona jó félóra múlva érkezett vissza a csapatához, súlyosabb vállsérüléssel. A tiszt ordítva kérdezte: megérte ezt az őrültséget csinálni? Ő elcsukló hangon azt válaszolta: igen, megtaláltam haldokló barátomat, és amikor hozzá értem, azt mondta: tudtam, hogy el fogsz jönni.”

   Krisztus minden helyzetben kész értünk jönni, mellénk állni, magára venni nyomorúságunkat. A kereszt nem egy jelkép, hanem élő vallomás arról, hogy Isten Egyetlenegye meghalt értünk. Fontosabbak voltunk számra saját életénél.

  Igaz, tudjuk, és mégis olyan nehezen tanuljuk meg, hogy ez az áldozat nem veszteség volt, hanem győzelem, kiteljesedés. Aki meg akarja tartani az ő életét maga magának, az elveszti azt, annak igazi értelmét, szépségét, értékét, aki pedig kész odaadni, az megtalálja. Nem tudnám megmondani, hogy úgy általában mi az élet titka/lényege, de személyesen a mi életünk nagy igazsága az, testvéreim, hogy az nem (csak) rólunk szól. Augustinus mély megérzéssel döbbent rá erre: magadra nézve (és egymásra nézve) teremtettél, Urunk. Az ember kevés önmagának. Nem vagyunk mi magunkéi. Egy megváltott, megmentett élet a miénk, és ettől kezdve nem élhetünk magunknak. Illetve élhetünk, de akkor valami lényegeset tagadunk meg, valamilyen fontos dologtól fosztjuk meg magunkat és embertársainkat.

   Krisztus azért halt meg, hogy nekünk életünk legyen, és ennek az ajándékba kapott életnek úgy van értelme, ha másoknak tudjuk szentelni.

   Küldetésünk, amire elhívott Isten, csak kapcsolatban értelmezhető: Isten szeretete kitöltetik a mi szívünkbe, mi pedig tovább adjuk áldásait egymás számára. Így zárul a kegyelem szent köre. Milyen kárhozatos dolog, ha az éppen nálunk szakad meg ez a folyamat. Ha rajtunk nem jut tovább az áldás. A talán életmentő üzenetet, a biztató szót mi nem adjuk tovább, az embertárs számára oly fontos jó cselekedetet mi nem hajtjuk végre. S közben keserűen panaszkodunk a világra, hogy milyen szívtelen és közömbös.  

   Ne magunknak! Pedig erről szól minden körülöttünk. A mai világszemlélet alaptézise: csak te számítasz! Csak magaddal törődj! Ne vedd szívedre a mások gondját! Avagy őrizője vagyok az én atyámfiának? Már azt a bajt sem akarom észrevenni, amit én okoztam. Csak boldoguljak, elégtételt vegyek, mindegy, hogy milyen áron. Milyen kicsinyes és hamis látás ez! Magunk miatt nem látunk túl önmagunkon. Mintha csak belőlünk állna a világ! Kapni akarunk, és nem adni. Pedig az élet legdrágább értékeit csak adva lehet kapni. Nézzétek, nagyravágyásunk akadályoz meg abban, hogy igazán nagyok legyünk, irigységünk abban, hogy igazán gazdagok legyünk, önzésünk abban, hogy igazán boldogok legyünk. Van egy betegség, a szervezetnek egy hibás védekezési mechanizmusa: elkezdi halmozni a koleszterint, mintha félne a testünk, hogy éhen hal. Hány ember van, aki mindent feláldoz önmagáért (szenvedélyeiért, önérzetéért): családot, barátot, még önnön békességét is. A bűn átprogramozta gondolkozásunkat, magatartásunkat. Szükségünk van megújulásra, Krisztus lelkületére. Megtanulni azt, hogy önmagunkban nem érünk célt, hogy nagyobb összefüggésben áll az életünk. Megtanulni a szeretet távlatában, mennyei Atyánk, testvéreink közösségében látni életünket. Megváltott, ajándékba kapott életünk van. Nem a miénk. Felelősek vagyunk érte. (Nagybácsis történet: háborúba toborozták a fiatalokat, egy faluban egy özvegyasszony fia is a listára került, nagybátyja mindent megtett, hogy otthon tartsa. Csak egyetlen mód volt erre: saját fiával váltotta ki, aki soha nem tért haza. Idő múltán a fiatalember elzüllött, édesanyját is bántalmazni kezdte. Amikor meghallotta ezt a nagybácsi, magához hívatta, és azt kérdezte tőle: miket hallok rólad.  Ne felejtsd el, hogy te a fiam meghalt helyetted. Te nem a magad, hanem az ő életét éled. Nem tehetsz azt, amit akarsz. Nem rendelkezel szabadon és felelőtlenül magaddal. Érted? Becsüld meg anyádat, becsüld meg a fiam életét! ).

   Másnak élni. A gyertya lényegi ismérve az, hogy világít. Az orvosé, hogy gyógyít (ha csak magát gyógyítaná, nem lenne orvos), a tanáré, hogy tanít. Az emberé, hogy szeretettel fordul embertársához. A másik ember Isten kegyelmi ajándéka. Segítőm az üdvösség útján.

 Krisztus a legnagyobb áldozatot adta, ehhez képest mekkorát vállalunk? Nem meghalnunk kell egymásért (voltak, lesznek még olyan idők), hanem élni, szolgálni. Egy katona, egy kereskedő és egy gyerek néznek egy házat. A katona arra gondol: egy lövedékkel szét lehetne lőni, a kereskedő: 100.000 eurót ér, a gyerek pedig arra: ha nagy leszek, ilyen házat építek magamnak, ahol szüleimmel, testvéreimmel boldogan élünk. Hogyan nézel embertársaidra? Ellenségek, ellenfelek ők számodra? Vagy hozzád hasonló teremtmények, akiknek szolgálni lehet.

   Isten nem akar üres kézzel és megbízatás nélkül elengedni. Rámutatott az igében: életünk lényegéhez, teljességéhez tartozik a szolgálat. Az élet teljességéhez hozzátartozik a másokra irányultság, a másokért való lét. „Keresztyénnek lenni azt jelenti: rendelkezésedre állok, Uram, rendelkezésedre állok, embertársam”. Az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak. Az ő követése konkrét feladat jelent.  Én nem tudnám pontosan megmondani, de érzed szívedben, hogy kit bízott rád Isten, milyen feladatokat ruházott rád a családban, ismerősök, barátok között, munkahelyen. Légy égő gyertya, légy gyümölcsöt hozó fa, légy irgalmas samaritánus! Tedd azt, amit Krisztus tett veled, és akar tenni általad! Ámen.

 

 

2Kor 5,16  Most már őt sem emberi mérték szerint ismerjük

(imahét, kedd)

 

    Megbékélés: Krisztus szerelme szorongat minket - idei imahetünknek ez a témája. És ez így együtt igaz: a békességre igyekvés egy felső kényszer. Boldog elköteleződés. Boldogok…

Nem vitás, a megbékélés rendkívül fontos kérdés a családban, az egyházban, a világban. Életünk, a jövőnk függ ettől. Ha nincs, ha nem lesz megbékélés, akkor még nagyon sok szenvedést fogunk egymásnak okozni, és végső soron közös pusztulásunkat készítjük elő.  Akkor nem az építésre, hanem a rontásra használjuk energiáinkat. A megbékélés ügyét, látjuk, nem oldja meg sem a fejlődés, sem a technika, sőt inkább kiélezi. Lelkileg kell növekednünk, Krisztus békességében kell gazdagodnunk! És itt már a cél megvalósításról beszélünk. A megbékélés irányába –akármennyire kívánatos az, akármennyire belátható a fontossága – egy lépést se tudunk tenni, amíg önzésünk, kicsinyességünk, bizalmatlanságunk irányít. Képmutatás lesz az egész. Ahogy az őstörténetben olvassuk: „szólt és beszélt Káin Ábellel, azután rátámadt”. Nos, a nagy kérdés: mi szorongat minket? Mi motivál, mi mozgat? Mi a legbensőbb vágyunk?  Miközben mindnyájan az igazságra hivatkozunk, milyen belső, talán előttünk is rejtve maradó szándék vezet? Készek vagyunk-e szembe nézni magunkkal az Ige fényénél, Krisztus szeretete világosságánál? Mert ez a mérték. Saját mértékeink – a bűn miatt – mindig hamisak. Ismerjük a bibliai történetet: Dávid a Nátán próféta által előadott történetet meghallva, rögtön a törvény szigorával állt elő: az én országomban ilyesmi? Halálnak fia az illető. Nem a te országodban, király, hanem a te szívedben! Másként mérünk másnak, másként magunknak. Mert fokozottan hajlamosak vagyunk elsősorban a magunk szempontjai és érdeke szerint megítélni a helyzeteket, dolgokat, embereket.  A bűn önzése, az önzés bűne szemléletesen szólva azt jelenti: az Isten jóságának folyóján ki-ki gátakat épít, hogy a víz csak az övé legyen.

   A békesség nemcsak rólam szól, hanem rólunk. Nemcsak az én érdekemről, akaratomtól, önérzetemről. Megfigyeltük másokon, és mások is rajtunk: emberek általában a maguk igazáról beszélnek, egyéni sikereikről, arról, hogy másokat hogy előztek meg, leckéztettek meg, köröztek le, hogy mondták meg a másiknak. De ment-e ezáltal a világ elébb? (Vörösmarty) A békesség egy közös út – ahol törekvéseimet, akaratomat egy közös, szent célnak rendelem alá. Tkp. kilépés önmagamból Isten fele, hogy embertársamhoz is közelebb kerüljek.

   Kicsit különös, ahogy az alapige gondolatára rátér az apostol. Olvassuk az előzőekben, hogy annak éljünk, aki értünk meghalt és feltámadt - ne magunknak tehát. Valaki halála árán kiváltott élet a mieink: ez meghatározza értékét és rendeltetését is. Aztán így folytatja: mostantól fogva senkit ne ismerünk test szerint.

   Ezzel arra utal először az ige, hogy Krisztus már nincs köztünk test szerint. A boldogok, akik nem látnak és hisznek tételéhez érkeztünk. Abban a helyzetben vagyunk, hogy hit által (reformáció!) kell nekünk kapcsolatunkat megélni Krisztussal, kell az ő tanítását komolyan vennünk, annak engedelmeskedünk. Amikor rangkérdésen vitatkoztak a tanítványok (ó, de sok konfliktus oka ez!), akkor Jézus közbelépett, eléjük állított egy kisgyermeket. Földi értelemben valóságos jelenlétével, a kisgyermek szemmel látható, kézzel érinthető, füllel hallható, szívvel meggondolható példájával győzte meg őket. De később ezt a Szentlélek munkálkodása által kellett megérteniük.

   Másodszor ebben a kijelentésben az válik hangsúlyossá, hogy megbékélés bár többnyire testi, evilági lépéseket jelent, mégis lelki vonatkozású kihívás. Egy lelki harc. Lelki érzékenységet, látást feltételez. Ha csak a földiekre nézünk, akkor nem jutunk előbbre. Akkor mindig találunk okot a haragra, gyűlöletre. De ha a lelkiekre tekintünk, akkor mindig találunk okot a megbékélésre. A testi szemlélet a bántásra, sértésre összpontosít, vagy saját önző érdekeire, a lelki az Isten jóságára végtelen szeretetére. A testi én-központú és egyoldalú, a lelki a kegyelem távlataiban áll.

Hányszor kerültünk olyan a helyzetbe, hogy vitatkozó felek, ismerősök, vagy éppen ismeretlen személyek sorolták a sérelmeiket örökséggel, rágalmazási üggyel stb. kapcsolatban, papírokat mutogattak, történeteket meséltek, de éreztük, hogy a baj a lelkekben van, a szeretetlenségről szól, a többi csak felszíni tünet. Lelki síkon kell nekifogjunk kezelni ezeket a bajokat, akkor a testiek is megoldódnak. Ha valakit megérint Isten Lelke, akkor az keresni fogja az igazi békességet kapcsolataiban, mindennapi viszonyai között.

Hadd tisztázzuk itt, hogy a megbékélés nem lefele történő, vagyis a hamissággal való megalkuvás, hanem felfele, az Isten szeretetével való alkukötés: Uram, ha te így, akkor én is ezt akarom, erre törekszem. Nem testi szempontok vezetnek, hanem mennyeiek.

   Senkit nem ismerünk test szerint: ezzel a pátosszal telt, talán túlságosan is szenvedélyesnek ható mondattal az apostol nyilván nem akarja tagadni, hogy ebben a testben élünk (bűnösök vagyunk). Arra se akar buzdítani, hogy annyira a fellegekben járjunk, hogy ne ismerjük meg egymást.  Leveleiből tudjuk, hogy mennyire számon tartotta a gyülekezet tagjait, név szerint ismerte, köszöntötte őket, értékelte szolgálatukat. Hanem arra akarja a figyelmünket ráirányítani (harmadsorban), hogy ne testi mérték szerint nézzünk egymásra. Ne a régiek állandó felhánytorgatásával. Ha testvéremet emberi bírálatom alapján gonosz, elvetemült teremtésnek tartom, mert igazságtalan volt velem, talán megsértett, becsapott, kiszolgáltatott, akkor ezt a harag formálta bálványképet fogom őrizni magamban, megakadályozva magamat és őt is a változásban.

Érezzük ennek a veszélyét. Külsőségek alapján, önző szempontok szerint ítélkezünk. Nem jó nekem, akkor tehát rossz? Kívánatos a szemnek, akkor jó is? Előnyömre van, akkor elfogadható? Bosszant, akkor elvetendő? Ne földi értékítélet szerint mondjunk véleményt egymásról! Látjuk, mennyire ebbe az irányba tolódott el gondolkodásunk. Ami kellemes, hasznos nekem, amit „lájkolok”, az az abszolút jó. Amit látok (és ahogyan látom!), az a valóság. Tudjátok, mit olvasunk a Római levélben? Látásunkra, értelmünkre lepel borul, ami csak Krisztusban hull le.  Ahogy Isten lát, az az igazság.

   Erre radikálisan új látásra akarja szemünket megnyitni az Ige. Meglátni a másikban azt, akiért Krisztus meghalt. Meglátni benne a testvért, aki velem együtt hordozza a bűn nyomorúságát. Így rögtön könnyebb lesz a megbékélés. Már az is sokat jelent, ha magamat látom meg a felebarátban. „Amit akartok…” Fordítsuk meg a történetet, tanítja Krisztus Urunk. (Úgyis megfordul egyszer.)

De még többet jelent, ha Krisztust látom mindenben, ha mindent Isten szeretete szemszögéből tudok szemlélni. Még a gyűlölködőben is azt az embert látom meg, aki híjával van ennek a szeretetnek, aki talán éppen ezért – mert nem ismer más utat - a gonoszság útján próbál elégtételt szerezni. (Egy írás arról szól, hogy Barabás, miután szabad lett, régi életét folytatta: rabolt, fosztogatott. Egyszer úgy adódott, hogy egyik megtámadott fiatal kereskedő szembeszállt vele, Barabást kést ragadott, és halálosan megsebesítette. Ahogy ártatlan áldozata a földre rogyott, annak arcán a Krisztus vonásait ismerte fel. A Krisztus tekintetét. Delejes erővel hatott rá. Ezt ne bírta elviselni.  Ott meghalt Barabás régi énje is.) Nézz lélekkel! Nézd a másik lelkét! Nézz Krisztusra, akit már nem ismerünk test szerint, de akinek szeretete, békessége betölt! Sok minden eltorzítja az ő képmását bennünk, másokban, káini indulatok, sauli büszkeség, péteri akaratosság: de rá figyelve, az ő világosságában mégis fel tudjuk ismerni.

   Többet látni, mint ami a szemünk előtt van  - csodálatos élmény.  Egyik bölcs mondta tanítványainak: a gyűlölködők farkasszemet néznek egymással, a szerelmesek, a gyermeküket magukhoz szorító édesanyák, az egymás nyakába boruló testvérek behunyják szemüket, de ez utóbbiak mégis sokkal jobban látnak. Aki helyesen lát, annak már könnyebb helyesen döntenie. Mennyi vitát megelőznénk. Felháborodunk olyasmin, amit adott helyzetben mi is hasonlóképpen tettünk volna. Nemcsak a mi hozzáállásunkat, de a másik embert is meghatározza, hogy milyennek ismerjük. Michelangelóról jegyezték fel: felismerte a sziklában a formát, a szobrot, a remekművet. Isten – bűneink ellenére - felismeri bennünk gyermekeit. Akikért egyszülött Fiát adta. Az Ige kijelenti: Istent Krisztus által ismerhetjük meg. Ez fordítva is igaz: Isten is Krisztus által ismer meg minket, úgy, mint akiken ott van az ő drága vérének pecsétje, úgy, mint akikkel megbékült. Krisztus által. Lehet nekünk is a szeretet tekintetével, a békesség szándékával, az irgalom indulatával fordulni egymáshoz. Ámen.  

 

2Kor 5,17  A régi elmúlt

(imahét, szerda )

 

Az idei imahéten (tudjuk, ez az év egyben a reformáció 500. évfordulója is) Isten Igéje különösképpen a megbékélésre hívja fel a figyelmünket. A békétlenség egy olyan fertőző góc családjainkban, közösségeinkben, végső soron a lelkünkben, ami hosszú távon a pusztuláshoz vezet. A békesség útjára, a megbékélés keresésére azonban nem a józan belátás indít el igazán, hanem a Krisztus minket szorongató szeretete. Énekeltük: „Fájna néki látva minket”. Ha életét adta, hogy békességünk legyen Istennel, egymással, akkor nekünk is szívügyünk kell legyen. Belső, boldog kényszer.

   Mai igénkben egy radikális kijelentést hallottunk. Kiindulópontja, alfája ez: aki Krisztusban van. Csak ebben a kapcsolatban igaz, de ebben igaznak kell lennie.

  1. Krisztusban lenni: sokkal több, egzisztenciálisabb annál, mint csupán hozzá tartozni, seregének tagja lenni. Ti énbennem, én tibennetek. Őbenne élni: van ilyen? Nos, emberi oldalról nézve: nincs. Ezt mi nem tudjuk elérni, a jogot kivívni. A kegyelem munkája, a hit lehetősége. Hallottuk az előző estéken: hogy ennek a kegyelemnek a kulcseseménye az volt, hogy ő meghalt mindenkért. Önmagát adta nemcsak értünk, hanem nekünk is, hogy mi hit által övéi lehessünk. Hogy életünket önmagához kapcsolja. Nagy titok ez! Elhagyja a Fiú az Atyját, és ragaszkodik menyasszonyához.
  2. Krisztusban lenni – ez kimozdulás önmagunkból, egocentrizmusunkból. Rádöbbenés: nem vagyok elég önmagam számára. Pilinszky írja: az ember itt kevés a szeretetre. Kevés a jóságra, irgalomra, békességre is. Be kell ezt látnunk! El kell indulnunk, oda kell találnunk az önmagát értünk megüresítő Krisztushoz! Karácsonyi üzenet. Nagypénteki. Húsvéti. Pünkösdi. Mindenkori. Közösségében meg kell ismernünk igazi önmagunkat, megtalálni igazi helyünket. Csak általa. Ha benne lakozik az egész teljesség, akkor rajta kívül a semmi van, akármennyire csillogó, fényes és káprázatos is. Benne a teljességet nyerem meg.
  3. Benne vagyok, akkor az ő szeretete, világossága ölel körül. Nem járhatok a sötétségben, nem lehetek a szeretetlenség eszköze. Áthat akarata: egyre inkább szerinte gondolkodom, cselekszem. Krisztusszerű leszek. Tudatom, magatartáson egyre inkább hasonul az övéhez. A lelki formáltatás folyamata ez. Küldetését tudom vállalni.
  4. El van rejtve életem Krisztusban. Oltalom, reménység minden bajban, küzdelemben, de még a halállal szemben is. „Még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de majd nyilvánvaló lesz (1Jn 3,3). Az övé vagyok örökre.

   Aki Krisztusban van, új teremtés az. A teremtés még a születésnél is nagyobb csoda. A semmiből lesz valami új. Én nem teremthetem magam. Én nem tudok megújulni. Isten végzi el bennem Szentlelke által. Csak rendelkezésére kell bocsássam életemet. Az orvos sorolja a betegnek a diagnózist, azt pedig a hallottaktól lesújtva, elkeseredve kérdezi: akkor tehát végem van, nem tehetek semmit. De igen: megkér, hogy meggyógyítsam. Krisztust kérni, hogy meggyógyítson, újjátegyen, az ő Lelkére formája át a lelkemet, indulatára indulataimat. Ez a reformáció. Hit által Krisztus közösségébe lépve hozzá hasonulni.

Ehhez azonban a réginek el kell múlnia. Az új ember számára szóló jó hír rossz hír ó-emberünknek. Ahhoz, hogy újat kezdjünk, valamit el kell hagyni. Ha a békességről beszélünk, akkor nagyon fontos megállapítás ez. Az ellenséges, lázadó, szembeszálló, gyűlölködő réginek el kell múlnia. A békesség a régi elmúlásáról is szól. Fegyverszünetre az aknákat hatástalanítani kell, el kell dobni a csatabárdot. Ha ez nem történik meg, akkor csak kozmetikázás, akkor csak képmutatás lesz belőle. Isten kész a régit teljesen eltörölni, nem is emlegetni, semmissé tenni.  Gyönyörűen fogalmaz a Káté: mintha én soha semmi bűnt nem tettem volna.  Megoldódott Arany János balladahősének, Ágnes asszonynak a dilemmája: Krisztus vére eltűnteti a bűn foltjait életünkről. Nem volt könnyű Istennek örök igazságában ezt megtenni: az egyszülött Fiú elégtételére volt szükség. Nincs már a régi. Vajon miért ragaszkodunk mégis hozzá?

   A megbékélés egyik legnagyobb akadálya a régihez való kötődés. Népek, nemzetek történelmét terheli ez halálosan, családokat nyomorít meg, barátokat tesz ellenséggé.

Őrizzük a régi sötét gondolatait, indulatait, sérelmeit. Nem tudjuk letenni! Még akkor sem, amikor megváltozott a helyzet. Mi nem változunk. A megbékélés nem naivitás, nem önmagunk kiszolgáltatása, hanem szívünk egyensúlyának helyreállítása, szabadulás a harag, a neheztelés súlyos betegségéből, függőségéből.  Nem felületi kezelés, tatarozás, amikor a bűn „új köntösben a régi királyságot folytatja” (Ravasz László), hanem belső megtisztulás.

Miért ragaszkodunk mégis a régihez?

a.Önazonosságunk részének tekintjük. Velünk történt, összenőttünk vele. A harag személyiségünk része lesz. Rettenetesen hangzik, de mindennapi tapasztalat ez. Van úgy, hogy nem tudjuk magukat elképzelni anélkül, hogy ne haragudjunk valakire, ne kárhoztassunk valakit. Valami komor küldetés ez számukra. Persze, mindig mások okozzák, és ezeket a másokat mi beazonosítjuk.  Minél inkább ragaszkodunk saját történeteinkhez, igazságunkhoz, annál nehezebben tudunk megbékélni. Vigyázzunk: nem a történelem meghamisításáról, nem a tények letagadásáról, elhallgatásáról van szó, hanem arról, ami bennem zajlik. Bennem kell elmúljon a régi! Én kell továbblépjek, egy új történetet kezdjek Krisztusban: Krisztussal és az embertárssal.

  1. Úgy gondoljuk, hogy a minket ért bántás miatt a világ igazságos rendje sérült, és azt nem lehet annyiban hagyni (pl. egy bűncselekmény esetében jogilag nem is kell). Igaz, minden igazságtalanság a világ isteni rendjét sérti, az is, amit mi követünk el, az is, aminek talán elszenvedői vagyunk. De az igazságot nem rehabilitálhatom azon a szinten, amin elkövették. Mi pedig ott akarjuk: ez pedig bosszúállást jelent…  Ott akarjuk megmondani, ott akarjuk megmutatni, ott akarjuk visszaadni. Ezzel gonoszságot szaporítjuk, ami ellen harcolni szeretnénk. (Orosz film : a háborúban a németek visszavonuláskor felégetnek egy falut, az egyik tiszt családját is kiirtják, látjuk, amint ott áll a füstölgő, romokban heverő családi ház előtt, kezében fegyver, és kimondhatatlan fájdalmában látomásai támadnak, ott van vele szemtől szembe az elkövető, egy német katona, ő pedig őrülten tüzelni kezd, és az idő elkezd visszafele pörögni … a ház újból áll, az ellenfél is egyre fiatalabb,  már gyermek, saját elveszített fiacskájával egykorú: és akkor abbahagyja a lövéssorozatot, nem tudja folytatni. )
  2. Félünk az újtól. A megszokott rossz jobb számunkra, mint az ismeretlen jó. Évek óta haragban vagyok a sógornőmmel, testvéremmel, stb., mi fog történni, ha kibékülök. Hogy fogok viszonyulni hozzá? Megszoktam a harcot, a feszültséget. Félek változtatni, nem tudok majd mit kezdeni magammal.
  3. Tartunk attól, hogy újból bekövetkezik. Aki elfelejti a múltat, megismétlődését kockáztatja meg. Persze, hogy mindent meg kell tennünk, hogy a rossz ne folytatódjék. De magunkban nem őrizhetjük annak árnyékát. A megbékélés nem azt jelenti, hogy valakit újból teljes bizalmunkba fogadunk. De azt mindenképpen, hogy nem őrzünk görcsösen neheztelést iránta (mert annak nehézsége, súlya minket nyom elsősorban). Énekünk szavaival: Jót gondoljunk és szóljunk. Engedjük, hogy a régiek elmúljanak! Lelkünk legyen szabad! Isten ezt akarja. (Lp. mondta a hétfő reggeli áhítat után a piacra induló gyülekezetnek: testvérek, az általvetőket, a csomagokat ne felejtsétek itt, de a lelki terheket, a bűn málháját ne vigyétek magatokkal.)

      Nem könnyű letenni. Isten teremtő erejére van szükség. A valamiből semmit csinálni, hogy hétköznapisan fejezzem ki magam, ugyanannyi energiába kerül, mint fordítva. Érezzük ennek a megállapításnak a súlyát. Mennyit gyötörnek a múlt sebei, bántásai! Fekete teherként cipeljük, és nem tudjuk hátrahagyni. Kísértenek, fájnak, kínoznak: hogy tudta ezt tenni, mondani. Megtörtént, és számunkra örökérvényű történetté lett. A negatív történeteket csak egy pozitív történet tudja kitörölni, felülírni: Krisztusnak ezért kellett meghalnia. A bűn története elfelejtődött. - Uram, a tartozásom?  - Milyen tartozásról beszélsz? Tiszta vagy. Megrendítő dolog. Isten Fiának halálába került, hogy bűneink halálát elérje. Egyszer s mindenkorra - emellett nincs más végleges, lezárt, egyszer s mindenkorra esemény, történés. Innen kell kiinduljunk, erőt merítsünk. (A tavalyelőtt Berlinben jártam egy konferencián, melynek témája – a második vgh. lezárásának 70. évfordulója kapcsán - a bűntudat és megbékélés volt. Egy történetet osztott meg valaki: egy német fiatalember elindult felgöngyölni nagyapja múltját, akiről annyit tudott, hogy a háborúban esett el valahol Franciaországban. Kiderült, hogy a megszállás alatt egy francia kisváros katonai parancsnoka volt, irányítása mellett sok atrocitás történt a polgári lakosság fele, többek között kivégeztette a város polgármesterét … A német férfi megismerkedett a volt polgármester leszármazottaival, és az egyik, vele egykorú fiúunokával valósággal összebarátkozott, és együtt  egy ún. emlékező, megbékélő ünnepet szerveztek Franciaországban és Németországban is. A múltat le tudták zárni, és új történetet kezdtek.)   Régi az, ami mulandó, ami visszahúz, megkötöz, az új az, ami megújulásra vezet, előre mutat.  

  A sötétség nem múlik el úgy, hogy kárhoztatjuk, csak, ha világosságot gyújtunk. A békétlenség is csak úgy, ha befogadjuk a Krisztus békességének erejét, hogy legyőzze, valóban elmúlttá tegye a múltat, és új indulattal, békességgel indítson tovább. Ámen.

 

2Kor 5, 17  Íme új jött létre

(imahét, csütörtök)

 

    A megbékélésről hallunk az idei imahéten. A megbékélést lelki gyógyulásnak is nevezhetnénk. Gyógyulásra a betegnek van szüksége, megbékélésre annak, aki valami módon a bűn, harag szövevényébe került. Nos, ha életünkben minden rendben van, akkor tekinthetjük ezt az igehirdetés kuriózumnak, vagy a maga módján érdekes beszédnek, de az tkp. nem nekünk szól. Ám ha vannak megromlott kapcsolataink, ha szívünkben harag, neheztelés lakik, mert megbántottak, vagy lelkiismeret-furdalás, mert mi bántottunk meg másokat, akkor halljuk meg: van gyógyulás.

   A fő problémával kell kezdenünk: Istennel való dolgaink rendezésével. Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel, írja Pál apostol. Isten megbékült velünk. Ő már megtette ezt a lépést. Nem volt könnyű örök igazságát kibékíteni hitetlenségünkkel, gonoszságunkkal és engedetlenségünkkel. Egyszülött Fiát adta engesztelő áldozatul. Vele fizetette ki tartozásunkat. Benne teljesen megbocsátott nekünk. Mit válaszolunk erre? A sértett fél megbocsát, és a vádlott tovább neheztel?  Valakinek nagy kárt okozok, a törvény elé kerülünk, ő végül magára vállalja a kár rendezését (ami számára nagy áldozattal jár), nem követel semmit tőlem, én pedig azt mondom: én úgyis haragszom rá, én úgyis megmutatom neked.  Nem vall bölcs gondolkodásra ez. 

    Isten azt akarja, hogy helyreálljon vele való közösségünk. Ez a lelki egészség (egész-ség, egység, kiteljesedés) alapfeltétele. Isten azt akarja, hogy helyre álljon egymással való közösségünk is. Ez csak úgy lehetséges, hallottuk az előző estéken, hogy ha Krisztusban vagyunk, és elmúlnak a régiek.

  Krisztusban lenni: nagyon személyesen hangzik. Akaratom, gondolataim hozzá igazítását jelenti, a lélek megrendülését az ő szeretetén, tetszésének a keresését. Unio mistica, mondták a régiek. Hit által a Krisztuséi. Új életforma. Visszakísért a régi, előjönnek a kísértések, de van, akire nézzek, akitől erőt kapjak.

  A régiek elmúltak … Mindig megkérdezzük: mennyire reális ez a megállapítás. Vagy mennyire lehet valósággá ez a mi életünkben, akik nem vagyunk szentek, hanem egyszerű emberek? Nem valami kegyes, elszállt kijelentés ez? Hogyan lehetséges? Úgy, ha Krisztus szeretete, jósága áthat. Lelkemnek nem orvosságra, hanem áldott orvosra van szüksége, hogy legyőzze régi gondolataimat, indulataimat, a gyűlölet érzését …  és magára hangoljon, újjá formáljon. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. A bűn legyőzése nagypénteki drámájának, az új élet húsvéti csodájának bennem is végbe kell mennie. Közel járunk a reformáció fogalmához, azt személyesen, lelki életünkre értve. Én úgy gondolom, református egyházunk minden tagjának szüksége van erre a belső reformációra, igen, a megbékélés területén is. Bőven van, aminek elmúlnia, és van, aminek megújulnia bennünk. Rengeteg neheztelés, harag, irigység, önzés van közöttünk, gyülekezeteinkben, családjainkban. Így mondanám: az átlagot meghaladó módon sok. Ez pedig egyértelműen a betegség jele. Szoktuk e témában kárhoztatni a politikusokat, különböző pártok vezetőit, a közélet szereplőit: tényleg, egyenesen aggasztó az ellenségeskedés, a rivalizálás köztük, de lássuk be: mi sem vagyunk jobbak. Közösségeink ezer belső sebből vérzenek éppen a békétlenség, a vetélkedés, a harag miatt. Szülő, gyermek, testvér, rokon, barát között és mindenféle más körben annyi a bizalmatlanság, a rossz szándék! Ha ez így van, akkor még a régi tulajdonságok, vonások uralkodnak, az újnak csupán halvány jelei mutatkoznak. Pedig tudjuk: a békesség építi a jövőt, az ellenségeskedés a széthullást munkálja. Nyilván, nem jó ez senkinek, mégis olyan nehéz változtatni. Emberileg egyenesen lehetetlen. Isten szabadító kegyelmére, Krisztus szeretetére, annak elfogadására van szükség. 

   Olyan felszabadító hallani: van új. Az ökölbe szorított kezet ki lehet engedni (nehezebb is így, görcsben tartani), a sötét harag helyét átveheti a békesség derűje. Meg kell értenünk: ez az új Istentől van. Rá kell tehát néznünk … Ameddig azt várjuk, hogy a másik enged, megszelídül, addig rossz a kiindulópont. Sokszor egy élet telik el (szomorú példák). Bennem kell újjá legyen minden, én kell Krisztusban egy új viszonyt kialakítsak baráttal és ellenséggel. A többi kegyelem.

   Ennek az újnak néhány jellemzőjét soroljuk fel:

  1. Bocsánat … A Miatyánk egyik fontos kérése: bocsásd meg …, amiképpen mi is. Amíg görcsösen őrizzük a haragot, Isten nem tud békességével megajándékozni. Nézz magadra, mennyi mindent el kellett Isten engedjen neked! Mi azon háborgunk, hogy mások mennyi sérelmet okoztak nekünk, azon már ritkábban, hogy mi mennyivel terheltük az Isten lelkét. (Bűnlistás történet. A lp.-nak behozzák, ő azt mondja: nincs mit kezdjek vele, csak saját bűnökről szóló kimutatást fogadok el.)
  2. Kiszélesedő távlatok. Pszichológiai fogalom: csőlátás. Csak a bajt, a problémát látom. Valaki elment Amerikába, elveszített 100 dollárt, egész idő alatt azt az utcát járta, ahol ez történt, és a földet nézte, kereste a pénzét. Amikor haza jött, megkérdezték: mit láttál? A földet. Káin, miért csüggeszted le a fejed? Kicsinyes ügyekbe, neheztelésekbe belesüppedünk, a rövid életet azzal töltjük el. Nem éri meg! Engedd el, légy szabad! Isten valami csodálatos újat kínál. Nézz fölfele, nézz Istenre!
  3. Békesség eszközei. Amíg magunkkal foglalkozunk, amíg magunk körül forgunk, addig mindig lesz okunk a sértődésre. Amíg csak én-történeteink vannak. Nézz másokra! (Megbocsátás c. film. Egy ittas fiatalember halálra gázolja egy házaspár gyermekét, és különösen az édesanya azon fáradozik - érthető módon – hogy a tettes megkapja a magáét, de közben egyre jobban megismeri az elkövetőt, megérti, hogy milyen szerencsétlen sorsa, gyermekkora volt … és végül igyekszik megmenteni.)

Csodálatos hallani, hogy az újnak Isten a kezdeményezője, megteremtője, de minket is felhasznál. A békesség eszközei lehetünk. Az újat, az épülést szolgálhatjuk. Azt, ami előbbre visz földi értelemben is, és az üdvösséghez is közelebb.

Kérjük Istentől ezt az újat, megújulást, éljük meg Krisztusban és álljunk szolgálatába a Lélek által! Ámen.

      

Isten megbékéltetett önmagával (2Kor 5,18-19)

(imahét, péntek)

 

    Drága testvérek, az idei imahét a megbékélésről szólt. Nemcsak a békességről. A két fogalom közti  különbség arra utal először: valami eredendően megromlott, összetört Istennel való kapcsolatunkban, és ennek jóvátételéért az egyszülött Fiú halálára volt szükség. Békességünk büntetése rajta van. „Ő azt azt átkot, melynek terhe rajtam volt,  magára vette”, áldássá változtatta. Aztán másodszor azt jelzi: mégis annyi minden megrontja ezt a békességet (hadd soroljuk első helyre saját önzésünket), és keresnünk kell a megoldást… Ehhez pedig felülről való erőre van szükségünk.  Micsoda kegyelem, hogy elfogadhatom az Isten kegyelmét! Micsoda békesség fakad abból, ha elfogadom az Isten békességét! Erre hív minket Isten ezen az imahéten. Nem elég meghallani, még tovább mondani sem: gondolattá, cselekedetté, magatartássá, életté kell legyen bennem! Nem elég elmenni egy jó orvoshoz, rácsodálkozni arra, hogy milyen nagy hozzáértéssel állapította meg a betegségemet, az sem, ha áradozva beszélek másoknak róla: követnem kell a tanácsait, komolyan kell vennem az előírt terápiát!

   Testvéreim, Pál apostol levelei nagyon valóság-ízűek. Érezzük az apostol szívverését, keze remegését a sorok mögött, a gyülekezeti hátteret, amelybe belefér minden emberi dolog: békétlenség, versengés, pártoskodás. De ami igazán valóságossá, sőt érvényessé teszi az üzenetet, az az élő Krisztusról szóló bizonyságtétel, aki meghalt és feltámadott. Aki önmagát adta, hogy mi megbékélt lelkiismerettel élhessünk, sőt, bizalommal lehessünk … az ítéletre nézve is. Az Ő személye révén kerülünk mi is bele a bocsánat, a megváltás az üdvösség nagy történetébe, Általa lesz ennek az imahétnek a témája aktuális és nagyon személyes itt, ebben a gyülekezetben is.

   Az ige minket Istennel való nagy perünkre emlékeztet: az ő igazságára és a mi igazságtalanságainkra, az ő szeretetére és a mi vétkeinkre, hiányosságainkra. És hirdeti a kegyelmi, felmentő ítéletet: tartozásunk rendezve van. Valaki megfizetett. Valakinek megindult a szíve vergődésünkön, és végtelen szeretettel jött, látott, és győzött. Jött alázatban, önmagát megüresítve, látott minket bűnünkben, nyomorúságunkban könyörületre induló szívvel, és győzött mindazon, ami elválaszt minket Istentől, egymástól: bűnön, békétlenségen, halálon, kárhozaton. Váltsághalálát dicsőséges feltámadás követte. Ennek a hatása alatt élünk. Erre mondja az apostol: a Krisztus szerelme szorongat minket.

   Erről nem lehet nem venni tudomást. Ha nem érdekel az, hogy valaki élete árán mentett meg, akkor magamat veszem semmibe. Testvérek, nem a mi szeretetünkről van szó, a szentség, tisztaság utáni vágyunkról, hanem arról, hogy a Krisztus szeretete érint meg, szorít magához, és indít el ellenállhatatlan erővel. Ez kényszerítette térdre Pétert. Ez ragadta meg az első pünkösd résztvevőit. Ez az, ami minket is megrendít. Miért tetted ezt velem? Miért vállaltad sebem? Bűnös ember vagyok! Mit kezdjek ekkora szeretettel? Olyan nagy, hogy még lázadásunk és tagadásunk is belefér. Még bűneikben is ezzel a szeretettel szembesülünk. Egy drága arc, egy átszegzett kéz. Kihull minden fegyver a kezünkből.

   Vajon ez a szeretet hajt minket, vagy más erők mozgatnak? Szorongat a Sátán, énekeljük egyik ifis énekünkben. Igen, a rossz is ösztönözhet, motiválhat: a gyűlölet, bosszúvágy, irigység, nagyravágyás. Mit engedünk hatni magunkban? A régit, vagy az újat, a régit, ami elmúlik, vagy az újat, ami az életről szól?

   Isten az újat akarja: a békességben, a szeretetben való megújulást. Nem szép költői vagy papi szavak ezek, hanem a hit valósága, ami látható, tapasztalható módon megnyilvánul a mindennapokban. Lehet megbocsátani, lehet békességben továbbmenni, lehet régi terheket letenni. Ó, testvéreim, ha ezt megtennénk! Ha befejeznénk fölösleges hadakozásainkat, azt, hogy mindig megmondjuk másoknak, hogy nehezteljünk, hogy a bosszún fantáziáljunk!  Mennyire megkönnyebbülne, felszabadulna a lelkünk! Isten csodája ragyogna ránk („Ó, ha hinni mernél, ragyogna rád csoda, többé te nem keresnél más életet soha”). Öröm, boldogság töltene el. Mert mindez Istentől van.

   Akkor vajon miért nem akarjuk sokszor? Mert már úgy megszoktam a veszekedést, a békétlenséget, hogy nem akarom, nem tudom abbahagyni. Ilyen vagyok, mondjuk. Nem, ilyenné nyomorított a bűn! Jogom van haragudni, gyűlölni, ez az én szabadságom, mondjuk. Pedig egyetlen szabadság van: a Krisztusban levő. Benne teljesedik ki az életünk, lesz egésszé, egész-ségessé.

Pl. számomra elemi fontosságú dolog, földi életem célja, lényege, hogy ragaszkodom szeretteimhez, barátaimhoz, Megváltó Uramhoz. Szabadságom az, hogy kötődöm hozzájuk. Jöhetne valaki, és mondhatná: ember, nem veszed észre: téged valósággal fojtogatnak ezek a kapcsolatok.  Légy szabad, járd a saját utadat, valósítsd meg magad, hagy el a feleségedet, ne törődj a gyermekeiddel, fordíts hátat barátaidnak, tagadd meg hitedet, a csomó gonddal járó szolgálatodat! De milyen szabadság lenne ebből? Isten őrizzen! Az ejtőernyős szabadsága, aki elvágja a zsinórokat, mert szabadon akar esni.

Légy független, sugallja a Sátán, lépj ki Isten közösségéből, légy a magad ura!  

Senki el nem szakíthat, tanítja az Ige, csak te szakíthatod meg ezt a kapcsolatot saját kezeddel. A tékozlás első lépése ez. Nem kellesz, Uram! Egyedül indulok. Boldog akarok lenni. A rossz döntés rossz irányba sodor. Valami összegubancolódik.  Ádám és Éva rádöbbennek mezítelenségére, életük reménytelen ürességére Isten nélkül. Azóta öltözünk, próbáljuk leplezni, de lelkünket csak Isten kegyelme takarhatja be. Káinnak fáj a hiányzó, a láb alól eltett testvér, és bár akkor még nincs börtön, de börtönné válik számára az egész világ. Atya nélkül, testvér nélkül nincsen igazi otthon. És Dávid rádöbben, hogy amit erőszakkal megszerezett, azt tulajdonképpen elveszítette. És ráadásul szíve tisztaságát is. Tiszta szívet teremts bennem! Valósággal kiérezzük Dávid hangjából az önmagától való irtózást és a szabadulás utáni vágyat.  És mi is megéljük azt, hogy nincs öröm a hitetlenségben, a háborúskodásban. Magunkat keresve tkp. elveszítjük önmagunkat. Megsebezzük egymást. Békétlenség van a szívünkben is. Nem jó nekünk, ha nem is ismerjük be. Ürességünk Isten után kiált. A világ tele van az Isteni utáni kiáltás hangjával. Az ütésre felemelt kézben, a szidalomban is.

Nincs visszaút, mondja a Sátán is. Elmentél, vége. Ez a te sorsod. Te vagy az út, az igazság és az „olyan amilyen” élet.) Valóban, nincs visszaút, csak Isten teremtheti meg. Csak a kereszt. Csak a szeretet ereje, csak Krisztus, akinek jósága meghaladja minden gonoszságunkat.

   Három kérdés: miért, hogyan és mi következik ebből.

   A miért kérdés visszavezet minket Isten örökkévaló elhatározásáig, dekrétumáig, hogy a teremtendő embert örök szeretetébe fogadja, elvezet a Szentháromság kibeszélhetetlen öröm-, békesség- és szeretetközösségéig, ahol számukra is hely készíttetett… Aztán a teremtés, mint a szeretet aktusa, amikor Isten szeretetből szeretetre hívott életre minket. Nincs magyarázat: az érvek kicsúsznak a kezünkből, a végtelenbe szaladnak. Csodálatos az, hogy engedetlenségünk, lázadásunk sem változtatott semmit az Isten szeretetén, bár mi csorbát ejtettünk rajta. Isten igazságának segítségére sietett kegyelme, és elindult a megváltás története. Miért kerültünk bele ebbe a történetbe, kik vagyunk, hogy megindul miattunk az ég? Maga őrült, mondta a tűzoltó az egyik férfinak, aki félrelökte őt az útból, és elindult be az égő házba. Bent van a gyermekem. Ön miért segít az embereken, kérdezték Teréz anya egyik munkatársától. Visszakérdezett. Önök miért esznek, ha éhesek, miért mennek orvoshoz, ha betegek, miért fűtenek, ha fáznak? És miért érzik csak saját szükségeiket? A szeretet a másik szükségét (is) érzi. A másik szenvedését (is) szenvedi. Ezt tette Isten velünk. Nincs rá magyarázat. Kegyelem.

   Hogyan? Úgy, hallottuk, halljuk, hogy egynek meg kellett halnia. Amikor az egyházatyák erre a titokra, misztériumra szavakat, fogalmakat kerestek, akkor latinul így fogalmaztak: unus passus est. Igen, az egyszülött Fiú, akiben megnyilvánult az Atya szíve fájdalma, a Lélek kimondhatatlan könyörgése, aki engedelmes szeretetből vállalta mindezt. Dosztojevszkij viaskodik a kérdéssel: ha egy ártatlan gyermek ártatlan halálába kerülne a világ megmentése, akkor abba bele tudna-e egyezni. Ő azt feleli: nem.  Képzeld el a gyermekedet, unokádat kellene feláldozni az ún. gonosz világért, haragosaidért is, akik megbántottak, akik semmibe vettek. Nem, nem éri meg! Isten mégis adta egyszülött Fiát. Mi pedig kiadtuk rajta minden dühünket, haragunkat, és a tiszta, áratlan jósággal szembesültünk. Nincs ennél erősebb fegyver. Nincs erősebb ok a megbékélésre. Keresztre feszítettük az Isten Fiát, és ő megbocsátott. Örök, nyugtalanító igazság ez. Nem lehet eltemetni. Él az Isten Fia. Feltámadásával megerősítette a bocsánat, békesség szövetségét. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele. (Róm 5,10). Nem bosszút állt, hanem diadalra viszi azt, amiért meghalt. Valami kell kezdenünk ezzel. (Ghandi India függetlenségét erőszakmentes ellenállással harcolta ki. Azt írják, volt egy mozzanat: ….) Ezt nem lehet.

Nem lehet tovább Isten ellen lázadnod, nem lehet bosszúhadjáratot folytatnod.

   Mi következik? Hogy Isten a békesség eszközeivé tesz, azért hogy áldásait tovább adjuk, hogy a békességet munkáljuk családban, gyülekezetben, iskolában, baráti körben. És hogy ne adjuk fel - nem a harcot -, hanem a Krisztusban való hitünket, reménységünket, békességünket. Ámen.

    

Róm 5, 6-11 (imahét, péntek 2.)

 

   Minden igehirdetés valamiképpen döntésre sarkall. Együttlétünk nem passzív történés, hanem Isten, mint teremtő és megváltó Urunk, aki igazán ismer minket, értelmünket, szívünket akarja megérinteni, lecsendesíteni és a jóra buzdítani. Át kell éreznünk Krisztus szeretetének szorongató erejét!  Mielőtt válaszolnánk, tudnunk kell pontosan, világosan, hogy milyen helyzetben vagyunk, és mit tett Isten értünk. Hogy mik a feltételek.

  Nem jó magunkból kiindulni! Mi hamar kimondjuk magunkról, hogy velünk minden rendben. Nincs szükségünk változásra, gyógyulásra, megbékélésre. Esetleg másoknak. Vitéz és hős, olvassuk Naámánról. Minden rendben, csak éppen leprás. Halálos beteg. Becsületes, tisztességes emberek vagyunk, csak éppen a gondolataink nem tiszták, sérelmeket hordozunk, mérgesség, harag van bennünk, a beszédünkkel megsértünk olykor embereket, s talán azt sem szeretnénk, ha minden cselekedetünk kiderülne. Másokon jobban látjuk. Magunkon nem. Gyermekkoromban  (papfiúként) tanultam egy mondókát: „ A pap házán gólyafészek, minden ember látja, csak a pap nem látja”.

Jó nekünk az Igére figyelni. Tükör. Teremtőnk mondja meg, hogy mi hiányzik.

1.Erőtlenek voltunk. Lelkiekre érti az apostol. A testi erőtlenségünket könnyebben beismerjük. Úgy látom, hogy olyan fáradt vagy, nos, ezt baj nélkül mondhatom valakinek, de azt, hogy úgy látom, nagyon keményszívű vagy, hamisan jártál el ebben és ebben az ügyben, abból botrány lesz. Pedig erőtlenek vagyunk. Nem is mi kell ezt megmondjuk egymásnak, hanem Isten igéje mutatja meg nekünk. Ez a lelki diagnózis azt jelenti: képtelenek a jóra. A jó gondolatokra, a biztató beszédre, a másokat segítő cselekedetre, a megbékélésre. Nem elég az emberi erőfeszítés, jóindulat, akarás. Új erőre van szükségünk. Krisztusban. Hozzá kapcsolódva, vele való közösségben. A klór akármennyire akar, nem tud só lenni, csak ha a nátriumhoz kötődik (NaCl).

2.A másik jelző még jobban sérti önérzetünket: istentelenek. Elvetemült emberekre szoktuk mondani. Az ige ránk mondja. Isten nélküliek … magunk útját járók. Nem azt jelenti, hogy nem tudunk Istenről. Mégis úgy élünk, mintha nem vennénk tudomást róla, nem törődnénk vele. Mintha nem is létezne számunkra. Pedig Isten minden jónak a forrása. Krisztusban lakozik a teljesség. Mi van a teljességen kívül? A hiány, az üresség. Mit használ, ha az ember az egész világot megnyeri, de a világ teremtőjét, megváltó Urát kizárja az életéből? Üres marad, egyszer kihull a kezéből minden, és életében nem marad semmi. A semmi marad.

3.A harmadik jelzővel sem szívesen azonosulunk: bűnösök. Hivatalos szóhasználatban az a bűnös, aki valami törvény elleni kihágást követett el, az, akit megbüntettek, vagy börtönbe zártak. Ezzel a nézettel nem csak az a probléma, hogy olykor jogilag ártatlanokat is lecsuknak (és gonosztevők szaladgálnak szabadon), hanem az, hogy az Ige másként beszél a bűnről. A bűn engedetlenség, a bűn elszakadás, a bűn szeretetlenség. Az, hogy nem a jót tesszük, amit szeretnénk, hanem a rosszat, amit nem. Az, hogy önzésünk miatt mindegyre szembekerülünk Istennel, egymással, saját magunkkal. Az, hogy nem tudunk megbocsátani, hiába kérjük a Miatyánkban. A bűn visszaélés Isten bizalmával, irgalmával, jóságával. A bűn állandó kísérője életünknek.

   Ezek miatt Isten ellenségei lettünk. Isten ellen fordultunk, aki szeret, aki mindent megtesz értünk. Hogy lesz ellensége az ember annak, aki jót tesz vele? (Szomorú történeteket ismerünk ezzel kapcsolatban.)

   Ennyit mond az Ige rólunk. Nehéz tanítás. Ha csak ennyi lenne, akkor azt mondanám: rettenetes rossz hírem van számotokra: végünk van.

   De hallunk arról is, amit Isten vitt véghez érdekünkben. Isten nem nézte tétlenül a mi bűnbe süllyedésünket. Megtehette volna. Hadd kapjuk meg engedetlenségünk, lázadásunk méltó gyümölcsét. De Isten olyan király, aki meg akarja menteni a pártütőket. Ilyen még nem volt a történelemben. Ez nem földi, hanem mennyei történet, ami mégis itt játszódik a földön. Tudjuk, karácsonykor kezdődött. Nagypéntekkel folytatódott …

  A rendelt időben. Mert Isten így rendelte. Fiát adta. A legnagyobb áldozatot hozta. Szívét tette ki. Krisztus meghalt az istentelenekért. Most már tudjuk, hogy rólunk van szó. Óriási, kimondhatatlan dolog történt a Golgota keresztjén. Ott van-e üzenete, igazsága a szívünkben?

   Nézzük először emberi módon (bár hallottuk, hogy nekünk nem emberi mérték szerint kell nézni). Szép példákról tudunk, a mártírium megható történeteiről: valaki meghal valakiért. Kolbe atya. Anyák gyermekeikért. Ezekben az esetekben van valami érték a hátterében, valami erény. Az igazért talán feláldozza magát valaki, a jóért még inkább, de a bűnösért, a gonoszért? Aki nagyon rosszat tett ellenem, aki megalázott, aki durván bántalmazott. Lehetetlenség. Ezt senki ne kérje tőlünk! Erre képtelenek vagyunk. Egyedül Krisztus képes erre. A beszédet krisztusi módon kell folytatni.

   Isten ebben mutatta meg szeretetét. Isten nem a bűnös embernek, hanem az egyszülött Fiúnak a halála mellett döntött. Végtelen szeretetének megrendítő bizonysága ez.

    Az ő vére által megigazultunk. Figyelemreméltó kifejezés. Nemcsak megtisztultunk, hanem megigazultunk, megszabadultunk. Ő eleget tett. Egy bennszülött törzsnél az volt a szokás, hogy évente feláldoztak valakit. Először 12 embert sorsoltak ki. Abból egyet választottak ki. Elvitték, elvégezték rajta a kegyetlen ceremóniát, és véres ruháit visszavitték és megmutatták a többieknek: ti szabadok vagytok. Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette. Hol van a törvény ellenünk szóló ereje? Eltöröltetett.

   Nemcsak bűnbocsánatot jelent ez, hanem megtartatást. A megkegyelmezés nem az, hogy Isten hagy futni minket. Hanem kegyelmébe fogad. Hogy közösségébe hív. Asztalához ültet. Fiamért gyermekeim vagytok.

   Megmenekülünk a haragtól. Valaki előbb érettünk az ítélőszék elé állott. Novemberben jártam Heidelbergben. Egy hatalmas, lenyűgöző méretű vár magasodik a város felett. Úgy el tudtam képzelni, hogy a vár ura maga elé rendelte súlyos bűnökkel vádolt alattvalóját. Annak még hang sem jött ki a torkán. Teljesen megsemmisülve állt ott. Érezte, neki befellegzett, soha nem fogja már meglátni Isten szép egét, családját. És mit jelentett ebben a helyzetben, amikor megtudta: valaki mindent magára vállalt. Szabad vagy. Élj békességben!

   Megváltott Fia halála által, üdvözít élete által. Krisztus feltámadt. Ez életünk garanciája. Halála az ő irgalmát, élete az ő megtartó hatalmát pecsételi meg. Halálával és életével. Akár élek, akár halok, ne önmagamé, hanem Krisztusé, aki meghalt és feltámadt (él).

Nos, azok után, amit magunkról hallottunk, tényleg lenyűgöző örömhír. Halljátok meg, üdvösségetek van Krisztusban. Üdvösségre hívott el. Vádolhatnak, elnyomhatnak: mi felemelt fejjel… Már most részünk van abban a megbékélésben, amit ő szerzett.

    Nos, mi lehet a mi válaszunk? Ezekre mit mondotok? Hogyan döntötök? Tudom, nem először halljátok, de naponta meg kell erősíteni (konfirmálni kell) hűségünket, hitünket ebben a Krisztusban. Szívünkben újból és újból.

Mit válaszolsz? Valaki ezt tette, te mit vállalsz? Jogod van igent és nemet is mondani. Jogod van tovább haragudni, vagy megbékélni. A kegyelmet visszautasítani és elfogadni.

   Pál azt írja: dicsekszünk. Ujjongunk, betölti az életünket. Ezzel kelünk, ezzel fekszünk. Békességünk van. Legyen igaz ez a ti életetekben is! Ámen.  

 

2 Kor 5, 18-19 (imahét, szombat)

 

  Az idei imahét nem egyszerűen a békességről szól, hanem a békéltetésről (Róm. 5, 11 – Krisztusban nyertük el a megbékélést). A két kifejezés közti különbség arra mutat rá, hogy békességünket olyan sok minden megrontja, nekünk pedig szüntelen törekednünk kell a helyreállítására (igyekeznünk kell a békességre – Mt 5,3,), ebben a küzdelemben pedig felülről való segítségre van szükségünk, hogy megsegítettekként mi is segítsünk, a békesség felé vezessünk másokat.  Ez a békéltetés szolgálata.

   A békesség a legszorosabban hozzá tartozik teremtettségünkhöz (HK 6), legmélyebb vágyunk: sokszor (sajnos) éppen hiánya mutatja jelentőségét.  Ezt a hiányt – paradox módon - gyakran a gyűlölet cselekedeteivel próbáljuk kiegyenlíteni. A békétlen, rossz lelkiismeretű ember gyakran okoz bántalmat másokat: szóban, gondolatban, cselekedettel, ezáltal magában, környezetében még nagyobb békétlenséget teremtve (v.ö. Kain története). Pedig egyetlen megoldás van: az Egyetlen áldozatának, békességet szerző kereszthalálának elfogadása, magunkhoz kapcsolása.  Ezt a térdre kényszerítő tény kell minket a békesség útján elindítson. Erről írja Pál: Krisztus szerelme szorongat minket. 

  Ő, aki áldozatvállalásában egyedül ránk gondolt, arra tanít, hogy mi ne csak magunkra gondoljunk. Békességünk legnagyobb akadálya az önzés, irigység, mégpedig elsősorban nem az, ami másokban, hanem éppen bennünk van. A békesség útja a Krisztus igazságának felismerése és követése: ne önmagamnak éljek, hanem neki, általa másoknak. Nem adhatod életedet Krisztusnak anélkül, hogy embertársaidnak adnád.  Sok ember hite itt akad el. Nem szolgálhatsz Istennek úgy, hogy nem vállalod küldetésedet a családban, gyülekezetben, a világban.

   Új szemlélet ez. Gyökeresen más látás. A gyűlölet mindig a régi bűnöket, sérelmeket látja, a szeretet mindig a másik ember új, szeretnivaló vonásait veszi észre.  Hogyan nézel?

   Hallottuk az igében, hogy Istentől van. Isteni eredetű, az ő világának a világosságát hordozza. Ami Istentől van, az visz közelebb hozzá, az tesz alkalmassá a Krisztus követésére. A földi gravitáció lefele húz, Isten szeretetének ereje fölfele emel minket. Ami Istentől van, az a … akkor is, ha posztmodern világunkban lemondtunk a jó ismeretéről, azt relatívvá, egyéni értelmezés függvényévé tettük.

Isten nem tanításokban, dogmákban adja nekünk békességét, hanem abban, ahogy megbékéltetett magával. Ahogy egyszülött Fiát, benne tkp. önmagát adta. Rátette az életét a mi békességünkre. Ne lehet tanítani – ilyen értelemben ez a prédikáció is egy erőtlen kísérlet -, hanem élni kell, átélni Isten megbékéltető kegyelmét, rádöbbeni, hogy mit vállalt a jászolbölcsős és töviskoronás Krisztus: felvette emberi nyomorúságunkat, bűneinket, engedelmes volt a kereszthalálig … Ez az üzenet felszabadít, és el is indít mások fele. Rossz forrás az, amelyik vizét magának tartja meg. A drága áron szerezett békesség kötelez. Ha valaki meghalt övéi békességéért, akkor hogy gondoljuk: azoknak kell-e valamit tenniük?      Nekünk adta. Egyszerre háborúzni és békességben is élni nem lehet. Le kell tennünk sok mindent, üressé kell tennünk a szívünket. Nem lehet ez a szolgálatot haraggal, nehezteléssel végezni. Nem lehetünk a békesség katonái, ha saját bosszúhadjáratunkat akarjuk véghezvinni.  Tégy le minden haragot, neheztelést, legyen tiszta a szíved, hogy betelhessen Isten jóságával, békességével, Krisztus szeretetével!  Mihez ragaszkodsz? Ártatlanul fogságba került ember mondta kiszabadulása után: van egy listám. Megfizet mindenki, aki ide juttatott. Barátja azt mondta: te kijöttél a börtönből, de rab maradtál. Tedd félre, élj békességben! Azzal teljék be a szíved, amit Isten ad.

   A békéltetés szolgálata: valami, amit a közösség javára, érdekében teszünk. Nem könnyű, mert a szolgálat nem uralkodás, nem irányítás, nem feladatok kiosztása. Ahogy Isten mellénk állt, úgy kell nekünk is mások mellé állni: együttérzéssel, alázattal, segítő szándékkal. Az egyik legnagyobb szolgálat lenne egyházunkban.  Annyi a sérelem, harag, neheztelés van!  Dsida Jenő soraival: házról házra, lélektől lélekig kellene járni, és prófétai szenvedéllyel belekiáltani a világba: béküljetek meg Istennel, egymással és önmagatokkal.

 Istennel … visszatalálni az elhagyott atyai házba, elfogadni a megbocsátást, Krisztusban élni, és bizalmas szívvel járni a világban. Vissza lehet-e utasítani?

Másokkal … József Attila írja egyik versében: „a harcotbékévé oldja az emlékezés”. De nem erről van szó, hogy aztán – utánunk - egymás elleni küzdelmeinknek csak az emléke marad. Mert nemcsak kár, de kárhozatos dolog is gyűlölködésben tölteni ezt a rövid időt. Mennyi fölösleges belső hadakozás, versengés dúlta, erőtlenítette közösségeinket! Ki tud már róluk? Nem lett volna fontosabb összefogni, együtt megerősödni, egymás lépcsőfokaivá lenni? A megbékélés nem a múlt meghamisítása, letagadása, hanem annak elfogadása, és a továbblépés. Egy más szinten.

Önmagunkkal … csak Istenben (Krisztusban) találjuk meg magunkat. Sok ember van, aki úgymond keresi magát, helyét. Nálad van az élet forrása, olvassuk (Zsolt 36,10). Bűntudat (jó, ha felébred, de el kell jutnunk a bocsánatig), elégedetlenség önmagunkkal (el kell jutnunk az elfogadásig, a háláig).

   Megismétlődik a gondolat, csak kiszélesedik a perspektíva: Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot. Nehezen látjuk ennek arányait. A világban benne van mindenki, üldözők és menekülők, erőszaktevők és azoknak áldozatai, a felbolydult iszlám világ, a hitét vesztett Európa ….  Találkozási pont Krisztus. Vagy elfogadjuk, vagy folytatjuk a harcot egymás, és végső soron önmagunk ellen. A békességet Isten Krisztusban felkínálja mindenkinek. Vajon kell-e a világnak?

Nem tulajdonította nekik bűneiket. Az elengedés törvénye, szabálya ez. A bűn minden békétlenségnek az oka, a megoldás a bűnbánat és a bocsánat. A bűnt nem lehet erőszakkal eltörölni (csődöt mondtak a próbálkozások), hanem elengedéssel…  Akkor szűnik meg számomra, ha elengedem, nem őrzöm tovább magamban. Miket őrzünk a lelkünkben? Milyen kincseink vannak? Miket osztunk meg másokkal? (V.Ö. Dávid végrendelete és a Jézusé.)

  És reánk bízta a békéltetés igéjét. Megbízatásunkról szó, ennek alapja a bizalom. Az Ige a békesség eszköze. Tudatunkat, életünket formáló erő. Akkor tudja lefegyverezni a rosszat, akkor győzi le a gonosz szándékot bennünk, ha engedjük, hogy lelkünkben megfoganjon, naggyá legyen. És akkor tudunk a békéltetés igéjének követei lenni. Akkor tudjuk hitelesen, hatásosan felmutatni: nézzétek, mit tett Isten. Nincs más Út. Legyen életünk a békéltetés igéjének tükrözője, közvetítője! Ámen.

 

1Jn 3, 16-21 (imahét, szombat 2)

 

   Van egy szép ének az új énekeskönyvben: Lelkem drága Jézusa, hozzád hajt a félelem”. Olvastam a keletkezésével kapcsolatban, hogy az énekíró a békesség témájához keresett egy képet, hasonlatot, amikor hirtelen nagy vihar támadt, berepült egy madárka a szobájába, és békésen meghúzódott az ablak mögött, karnyújtásnyira a költőtől… A mi békességünknek is viharos, drámai háttere van: Krisztus önmagát adta. Nem kerülhetjük meg ezt a tényt. A békesség nem romantikus naplemente, hanem erős bizalom Krisztusban.

   Ő életét halálra adta. Megmentett, megváltott, drága áron kifizetett élet a minek. Ebből ismerjük meg, hogy szeretet minket. Nincs ennél mélyebb ismeret. Nincs ennél nagyobb áldozat. Krisztus a legnagyobbat, önmagát adta. Akkor hát tartozunk azzal. Tudom, hogy nem szeretjük, ha tartozásainkra, kötelességeinkre emlékeztetnek. „A fiatalok tisztelettel tartoznak az időseknek!”. Szinte halljuk a lázadó méltatlankodást. „Miért, csak azért mert előbb születtek? Mivel vívták ezt a jogot?” Aztán: „tartozunk népünknek, egyházunknak” … „Miért, miben segíti ez egyéni boldogulásomat?” A visszakérdezések korát éljük.  

   Krisztus önként halt meg, nekünk is önként kell ezt a tartozást magunkra venni. Lelkemben megrendülten átérezve, hogy mit jelent ez számomra, és megértve, hogy önmagamat adom fel, emberi- krisztusi küldetésemet tagadom meg, ha nem veszem magamra ezt a felelősséget. Ez a békéltetés szolgálata, amit a mai este különösképpen szívünkre helyez.

  Életünket adjuk … nem feltétlenül a legnagyobb áldozatról, a mártíriumról van szó. Figyeljük meg: nem az áll, hogy meghaljunk (bár vannak megható példái ennek: pl. a lengyel Maximilian Kolbe atya), hanem életünket adjuk, szenteljük egymásnak. Hatalmas krisztusi fordulat ez megszokott gondolkodásunkban: az életünk nem rólunk, nem a mi érdekünkről, minden áron való érvényesülésünkről szól. Hanem testvéreinkről. Krisztus nem önmagáért, hanem másokért jött a világra, a mi küldetésünk is hasonló. Megint másról beszél az ige, mint amit mi akarunk hallani. A másik ember nem vetélytárs, nem kiállhatatlan munkatárs, összeférhetetlen családtag, hanem testvér. Magyar nyelvünkben ez a szó Krisztusra utaló jelentést hordoz: testével és vérével megváltott gyermekek vagyunk, kiket az ő teste és vére testvérré tesz. Nos, ebben az összetartozásban kell nekünk egymást látni. Egyik hadvezér mondta egy döntő, véres ütközet után, amit hatalmas áldozatok árán nyert meg: győztünk, de szívem fele a csatatéren maradt. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen, írja Pál apostol (2Kor 11, 29). A másik ember én is vagyok. Amit a másiknak akarok, azt magamnak is. A Krisztus tanításának egyszerű, és – önzésünk miatt – mégis olyan nehezen érthető tétele ez.

  Nem könnyű így gondolkodni. Nem megy magától. Gyarló emberek vagyunk. Sem én, sem a testvér nem vagyunk angyalok. „Botránkozásul vagyok én neked, botránkozásul vagy te nekem.” (Reményik). Ha a hibákra figyelünk, végül mindenkit kihúzunk a listáról. Isten nem a mi bűneinket nézte, hanem örök kegyelmét. Sok függ attól, hogy mi a viszonyítási alap. A másikban levő gyarlóság szerint tájékozódsz, vagy a benned levő jóság irányít?

   János – aki látta a Krisztus kereszthalálát (Isten megbocsátó irgalmának kézzelfogható megnyilvánulását) – nagyon konkrétan, gyakorlatiasan beszél. Ha valakinek világi javai vannak (ami szintén Isten ajándéka), de elnézi, hogy testvére szűkölködik. A szívből indul ki minden: bezárt szív, bezárt ajtó, bezárt pénztárca, stb.  - ebben nem maradhat meg Isten szeretete. Az adós szolga tanult valamit a gazda nagylelkűségéből? Semmit. Szomorú. Isten békessége arra kell indítson (Krisztus szeretete úgy kell szorongasson), hogy megnyíljon szívünk egymás fele, hogy békességet ajándékozzunk.  Mi szorongat: a mi kicsinyességünk, irigységünk, vagy Isten kegyelmének nagysága?  A gyűlölet mellett, a békétlenség mellett nem maradhat meg bennünk az Isten békessége. Vigyázzunk, aminek hatalmat adunk magunkban, az fog rajtunk uralkodni!

   Szeretem ezt az igeverset. Ne szóval, se nyelvvel. És a kedves, közvetlen, szeretetteljes megszólítást: gyermekeim. A szóval és a nyelvvel nincsen baj. Mindenki szépeket és jókat mond, elsősorban önmagáról. Mindenki az igazságról beszél. Azt még ne hallottam senki részéről hangoztatni, hogy nekem mennyire nincs igazam, és ezt, ha törik, ha szakad be is bizonyítom. Csupa igaz, jó ember lakja ezt a háborúk, gonoszság dúlta földet. Ne szóval, ne nyelvvel! Cselekedettel és igazsággal. Egybevonhatjuk: igaz cselekedettel. Az Isten igazsága szerint valóval. Ez a békesség szolgálata. Valaki azt mondta ironikusan: a templomban csak a reklámot kapjuk, a terméket nem. A terméket, az áldást adni kell! A békességet nyújtani. Igaz cselekedettel. Ebben benne van az is, hogy nem a hamis békességet kell nekünk fenntartani, hanem az igazit, az Isten szerint valót. Ahol nem én, nem te, hanem Ő az igazság középpontja.  Minél közelebb kerülünk Istenhez, annál nagyobbnak látjuk szeretetét, és annál kisebbnek a saját igazságunkat.

   Ebből tudjuk meg, hogy az igazságot szolgáljuk. Abból tehát, hogy nem a magunkét képviseljük, hanem Isten igazságát engedjük érvényre jutni, és abból, hogy nemcsak beszélünk az igazságról, szeretetről, békességről, hanem mindent megteszünk ezért. Rátesszük a szívünket. (Egy lelkigondozóhoz fordult valaki, és elmondta, hogy megromlott a kapcsolata a gyermekével. Majd elmesélte a sok szülői mulasztással, másfelől keserű gyermeki lázadással megterhelt közös történetüket. Ezzel zárta: mindent megtennék, hogy rendeződjön ez a probléma. A lelkigondozó azt felelte: szerinte van remény. Menjen, kérjen bocsánatot a gyermekétől. Ezt az egyet nem, a világért sem, hangzott a gyors replika… Szóval, onnan indulunk, hogy mindent megteszek, és oda érkezünk, hogy ezt vagy azt biztos nem.)

   Drága ígéret: bár vádol a szívünk, mert a békesség területén, a szeretet parancsát illetően sok minden nyomasztja lelkünket, de Isten nagyobb a szívünknél. Csodálatos kijelentés. Isten kegyelme nagyobb bűneinknél, szeretete a mi hamisságunknál, Krisztus jósága minden gonoszságunknál. (Egy szolga elkártyázta a királytól kapott birtokát, és amikor a király maga elé rendelte, összetörve, kétségbeesve azt mondta: senki ne tudja már visszaadni, amit eltékozolt. A király azt felelte: az egész birodalom az enyém, hogy mondhatsz ilyent.) Isten kegyelme végtelen. A végtelen be tudja fedezni, magához tudja emelni a végest. Ez a mi bizodalmunk. Bár ő mindent tud, mégis szeret, végére mehetetlen jóságával eltörli minden bűnünket. Hát nekünk, akik szintén tudunk ezt-azt egymásról, mennyire futja a szeretetből?

Mennyit vállalunk a békéltetés szolgálatából magunkra, mennyit vállalunk másokért? Nem zárul az imahét, testvérek. Az ima órái, napjai, hetei most kezdődnek: legyetek a békesség emberei, hadd ragyogjon köztetek a Krisztus világossága, uralkodjék az Isten szeretete! Ámen.

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.