Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

IMAHET - 2018

Imahét


2022.05.2

Domahidi Béla

IMAHÉT - 2018

 

Lk 10, 25-37  (hétfő: „Most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem mint testvért.”/vázlat)

 

   Kinek nézzük egymást, ki számomra a felebarát, a testvér, a mellettem élő? (Egyik idős egyháztaggal történt beszélgetés közben, akit családja példaadó hűséggel gondozott, szóba hoztam övéi áldozatos törődését, mire ő így válaszolt: de hát ez a szolgák feladata.) Az embert nagyon könnyen megtéveszti saját egója: hatalom kerül a kezébe, lesz valaki, amitől aztán - „felebaráti szempontból” - senkivé válik.   

    A farizeusokat még érdekelte a kérdés, ez sokunkhoz képest előnynek számít. Mert nem érdekel. Ki is mondjuk: más világ van. Pedig a lényeg ugyanaz maradt: a mobiltelefon, űrrepülés, géntechnológia korában is szeretetre, megértésre van szükségünk. Isten nélkül, egymást rabszolgának tekintve eltorzul a lelkünk.

   Szeresd az Urat, a te Istenedet, és felebarátodat, mint magadat: itt kezdődik emberségünk. Isten teljessé akarja tenni az életünket: annak pedig a Jézustól tanult szeretet az útja-módja.  Azért van olyan sok megnyomorodott ember, mert figyelmen kívül hagyja ezt. Vagy mások vele kapcsolatban. A szeretet-hiány súlyos betegség. Aztán próbáljuk anyagiakkal, szenvedélyekkel pótolni, és még üresebb lesz az életünk.

   Ki az én felebarátom? Van-e egyáltalán számomra ilyen fogalom? Vagy csak az én létezik.

Jól ismert példázat ez. Valós helyzetből indul ki. A szeretet valós helyzetekben mutatkozik meg. Lehet itt szépeket mondani, meghatódni, könnyekre fakadni, aztán nem mozdulni, érzéketlen maradni, tovább haragudni családtagokra, ismerősökre, emberekre, átnézni rajtuk, magunknak élni.

   Rablók kezébe esett, akik prédának tekintik. Pusztán bevételi forrásnak. A többi - az élete, érzései, tervei - nem érdekli őket. Igaz, képesek vagyunk erre, ha nem is raboljuk ki egymást, hajlamosak vagyunk csak profitforrásnak tekinteni a másikat, akitől kapni lehet valamit, akit ki lehet használni. (Vicc az eltűnt férjről. „Hány napja nem járt otthon?” „Vagy tíz.” „Miért szól csak most?” „Mert ma van a fizetésnap.”) Van valami nagy érzéketlenség, önzés abban, ahogy egymást félre tudjuk állítani.

Félholtan, írja az ige, kifosztva, az út szélére lökve. Egy ember, egy áldozat, egy felebarát. A tied, az enyém. Hány ember hányódik az út szélén - lelki értelemben – félholtan?!

   Aztán arra jön egy lévita. Ő problémának tekinti a pórul járt embert. Miért bajlódni vele? Elég a magam gondja, elfoglaltsága. Még én is bajba keveredhetem. Veszélyes is lehet, és a veszélyt kerülni kell. Jézus a példázatban világosan érzékelteti az erőviszonyokat, az áldozat kiszolgáltatottságát. Teljesen rám van szorulva. Nem az a kérdés, hogy a félholtra vert hogyan viszonyul hozzám. Ő meg sem szólal, hálálkodni sem képes.  Én, aki abban a helyzetben vagyok, hogy segíthetek, előnyömet, fölényemet, erőmet mire használom?

   Egy pap is arra jár: számára a kirabolt ember egy tisztátalan személy. Írva van a Mózes törvényében. Őrizkedni kell. Kultikus szempontból meg nem fertőztetni magam. Nem tudom, mit gondolt volna a törvénynek erről az értelmezéséről a pap, ha ő lett volna a másik helyében. A törvény - lényegét tekintve - az életet védi, de a mi kezünkben sokszor ellenkező célra használtatik.

   Aztán megérkezik (nem csak jön) a samaritánus, aki meglátja a bajba jutottban az embertársat. Elméletek ide vagy oda, az embert látja meg benne, aki ugyanúgy szenved, ugyanúgy fél, reménykedik, mint én. Akinek most segítségre van szüksége. Aki hozzám hasonló, akihez én hasonló vagyok. („Önmaga hasonló sorsú mása”, írja Pilinszky.) Amit akartok, hogy az emberek … Nem könnyű felismerni a másikban magamszerű embert: a gondokkal küszködőt, elesettet. A samaritánus szíve (mert helyén van) könyörületességre indul, keze pedig (mert nem rest a jóra) segítésre. Áldozatot hoz az áldozatért. Segíteni nem lehet egy varázsmozdulattal, egy pattintással. Le kell hajolni, időt kell szánni, le kell mondani. Talán kereskedő volt segítő emberünk, lehet, fontos útja lett volna.

De nem az emberről szól minden? Mindennek a célja nem az ember? Isten szemszögéből mindenképpen: Krisztus egész küldetése, üdvösségünk. Baj, ha valami fontosabb lesz a családban is a társnál, gyermeknél, testvérnél. Sokszor éppen rájuk hivatkozva. Elhanyagolom őket, miközben igyekszem „mindent megadni nekik”. Ismerjük a történetet. „Apa, mennyi az órabéred?” „Kifizetek a gyűjtött pénzemből neked egy napot, csak töltsd azt velem.”

   Odahajol, bekötözi – közvetlenség, kedvesség, együttérzés nyilvánul meg ezekben a gesztusokban. Kezdjük a Krisztus arcát felismerni. Krisztusi cselekedet ez. Felteszi a barmára. Egymás terhét, és ha kell, egymást hordozzátok! (Történet. „Nem nehéz ez a teher?” „Nem teher, a testvérem.”)

   Elviszi egy fogadóba … akár az intézményes diakónia fontosságát is belemagyarázhatjuk. Neki tovább kell mennie, de gondoskodik róla. Mindent megtesz ezért az idegenért ő, az idegen. Jézusról olvassuk, hogy nem fogadta be az ő világa. Idegennek számított. Valamit elrontottunk ebben a világban, ha a gazda idegen benne (pedig csak nála lehet otthon a lelkünk). Idegenné tettük a világot, felforgattuk a rendjét, így mi is elidegenedtünk. Ebben a gyülekezetben is hányan érzik idegennek magukat. Vajon nem mi tettük ilyenné, szabályokkal, visszautasítással, előítélettel?

   Két pénzt ad.  Az allegorikus magyarázat szerint az ó- és újszövetségről van itt szó. Messzire mennénk ezt a gondolatmenetet követve. Mindenesetre a szívén hordozza az útjába kerülő embertárs felépülését. Azt akarja, hogy lábra álljon. Igazi mentora lesz. Jaj, milyen sok ember van, akinek szüksége lenne ilyen mentorra! Krisztusra ismerünk benne.

   Jézus nem enged meghatódni minket, hogy jaj, milyen szép, valóban így kellene legyen. Azt kérdi: te mit csinálsz ezért.  Ki lett a kifosztott ember felebarátja? Mindenkinek egyforma esélye volt: a rablóknak, lévitának, papnak. De azok kihasználták vagy megbélyegezték. Egy valaki felismerte rajta az Isten elfelejtett arcát. Ez a valaki Krisztus vonásait hordozta. A két igazság összetartozik.

   Kinek lehetek felebarátja, kinek válhatok segítőjévé, kinek lehetek emberévé? Akiben meglátom a testvért, könyörületességre szoruló önmagamat. Akihez általam megérkezhet Krisztus, akiben Őt szolgálom. Ámen.    

 

 

Jn 14,  1 + 26-27 (szerda: „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége soha.”/vázlat)

 

      A mai este témája: az erőszak világában is megmutatkozó, Istentől ajándékozott, hitben megélt békesség. Emberi életünknek az egyik legnagyobb vágya, belső igénye ez. Legnagyobb nyomorúságunk is az, ha ez a lelki ajándék hiányzik a szívünkből, a családból, ha nincs meg a környezetünkben, munkahelyen, a társadalomban, stb. Az imahét mondanivalójának a megfogalmazói a Messiásról szóló ézsaiási prófécia szavait vették alapul: uralma növekedésének és a békének nem lesz vége soha. Ez a prófétai üzenet először azt mondja ki, hogy nemcsak a mi legnagyobb vágyunk, de Isten örökkévaló akarata is az, hogy békességben élhessünk. Ezenfelül azt tanítja nekünk, hogy ezt a békességet egyedül Krisztus tudja nekünk ajándékozni.  Benne Isten örökkévaló békessége, kegyelme árad ránk, és általa lehetünk mi is a békesség emberei.

   A békesség nem egy nyugalmi állapot, nem elpihenés, nem félrevonulás, hanem szolgálat, igyekezet, törekvés. Ezeknek az eredménye, áldása. Krisztus szavai szerint: boldogok a békességre igyekezők.

   Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, hangzik az Ige tanítása. Békességünk egyik fő ellensége a nyugtalanság. Mi minden nyugtalanít minket? Ha lehetőség lenne ezt most alaposan, őszintén megbeszélni, sok minden felkerülne az összesítő listára: jövőnk bizonytalansága, egészségi állapotunk esetleges rosszra fordulása, anyagi kérdések, szeretteink, családunk helyzete, munkahely, a világ sorsának alakulása, rossz hírek, fenyegetettség. Megfigyelhetjük, hogy ezeknek az okoknak egy része csak képzeletbeli, nem valóságos. „Életemben legtöbbet olyan dolog miatt aggódtam, ami be sem következett.”  Jézus arra biztat: ne vegyünk fölösleges terheket magunkra. Ne terheljük meg szívünket, értelmünket olyan gondokkal, amikkel nekünk nem is kell foglalkozni (családlátogatási eset: minden este megnézem a híradót, annyi szörnyűséget mutatnak, hogy nem tudok elaludni. Meg kell néznem?). Nyilván, sok baj, nehézség van, ami valóságosan terhel minket. A mai témánkra tekintve hadd beszéljünk részletesebben erről.

    Testvéreim, tudjátok, hogy embertársaink között, akikkel jelen pillanatban megosztjuk közös lakóhelyünket, a földet, több millióan éheznek, élnek nyomorúságos körülmények között, több milliónak menekülni kell az életét mentve, több millióan élnek háborús körülmények között, több millióan vannak, akiknek naponta bántalmazással, erőszakkal kell szembenézniük hatóságok, más csoportok, vagy éppen családtagjaik részéről.

   A felsorolt bajok jó részének az emberek az okozói. A nyomorúság iszonyatos mértékét tudja az ember embertársai nyakába zúdítani: gondoljunk diktatúrákra, háborúkra, kizsákmányolásra, a gazdasági berendezkedés ordító igazságtalanságaira. De kerüljünk közelebb önmagunkhoz, nézzünk szét a magunk körében… Az erőszak, a fizikai vagy szóbeli agresszió része mindennapjainknak: hány bántalmazott, a szülők könnyelműsége miatt szenvedő gyermek, hány az erősebb családtag önkényének alávetett nő, idős ember él mindennapi megaláztatásban közöttünk is?  Lehet-e nekik békességről beszélni? Nem kellene meghallani az Isten üzenetét azoknak is, akik okozzák mindezt, akik – visszaélve helyzetükkel – erőszakot gyakorolnak? Nem is fegyverrel, hanem durva, szeretetlen szóval, sértő megjegyzésekkel, magatartással, amivel az ember képes megsebezni a mások szívét, megkeseríteni a mások életét. Igen, vannak nyomorúságok, amikért a magunk körében mi vagyunk felelősek.

       A Biblia tanítása szerint nyomorúságunk legfőbb oka a bűn. Bűnösök vagyunk, bűnös világban élünk. Emiatt van az, hogy bántanak, és mi is bántunk másokat, hogy nem tudunk Isten békességében élni, hogy irigység, önzés, bizalmatlanság van a szívekben. Mindannyian belátjuk, a legkisebb gyerek is: ha tisztelnénk, szeretnénk egymás, ha nem hangzana el rossz szó köztünk, ha hűségesek lennénk egymás iránt, akkor sokkal boldogabban élnénk. Mégcsak nem is lenne szükség ehhez több pénzre: csak odafigyelésre, megértésre, nagylelkűségre, segítőkészségre (angliai és indiai gyerekek között végzett felmérés: ez utóbbiak boldogabbaknak vallották magukat). Szolidaritás, egymásra figyelés, együttérzés, lelki támasz: miért ne tudnánk erről pl. a mai estén megegyezni. Hogy többet nem egymás ellen harcolunk, hogy félretesszük az irigységet, versengést… Mi lenne a kockázata ennek? Miért ne tudnánk kimondani: igen, Uram, igaz a te igéd, segíts minket Lelked által békességben élni… Tudjuk, kevés az emberi elhatározás, a bűn miatt kudarcba fulladna elhatározásunk, úgy, amint ezt már sokszor tapasztaltuk …

    Vannak olyan bajok, nehézségek is, amik ránk méretnek: próbák, betegség, gyász. Mennyire elveszik belső békességünket! Mennyire szükségünk van vigasztalásra, erőre, bátorításra! Annak meghallására, amit Megváltónk tanít: e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem e világot.

   Külön kell szólnunk azokról a nehézségekről, amiket hitükért szenvednek el a Krisztus követői.  Az első keresztyének „életformájához” hozzátartozott a zaklatás, üldözés, száműzetés. Ma is vannak térségek, országok, ahol életveszélyes Krisztus egyházához tartozni. A keresztyénség a világ legüldözöttebb vallása. Gondoljunk a Szíriában, Nigériában, Iránban, Egyiptomban élő keresztyénekre! El sem tudjuk képzelni, milyen veszélyekkel néznek szembe ott élő hittestvéreink hűségük miatt.  (Nekünk pedig az is kérdés, hogy lemondunk-e pl. egy bibliaóra kedvéért kedvenc sorozatunkról). Nem könnyű a sötétségben a világosságot képviselni, Isten gyermekeinek maradni.  

   Krizosztomosz (Aranyszájú Szent János) a görög egyházatyák egyike volt. Krisztus után 347-ben született. A történet arról szól, hogyan állították egyszer fiatal korában az uralkodó elé, és hogyan tett bizonyságot hitéről. „Ha kitartasz amellett, hogy keresztyén legyél, száműzlek atyád földjéről.” Krizosztomosz válasza figyelemreméltó volt. Így szólt: „Felség, azt nem teheti; az egész világ az én Atyám földje. Nem tud száműzni engem.” „Akkor elveszem minden vagyonodat.” – mondta az uralkodó. – „Azt sem teheti.” - válaszolta az egyházatya. „Az én kincseim a mennyben vannak.” „Akkor olyan helyre küldelek téged, ahol egyetlen barátod sem lesz, akivel beszélhetnél.” – mondta az uralkodó. „Ezt sem teheti, mert van egy Barátom, aki a testvéremnél is közelebb áll hozzám. Mindig mellettem lesz az én testvérem, Jézus Krisztus.” Végül az uralkodó így szólt: „Elveszem az életedet.” Erre Krizosztomosz így válaszolt: „Azt sem teheti. Az én életem el van rejtve Krisztussal Istenben.” Nem a vak makacsság hajtotta. Hanem a Krisztusba vetett hit. Ma is ilyen hitre van szükségünk.

   Higgyetek, mondja Jézus. A nyugtalanság, békétlenség ellenszere nem a vagyon, a bebiztosítottság, jó helyezkedés, hanem a hit, az Isten oltalmában való megállás. A benne való erős bizalom. (Történet a viharról és a kisgyermekről.) Nagy az Isten békessége. Elsimul benne sokféle zaklatottságunk, aggodalmunk. Engedjük, hogy betöltsön!

   Ez a hit tud az Isten hatalmáról. Tud a megváltásról. Senki és semmi el nem szakíthat, mondja Pál apostol. Olyan személyesen hangzik: Istenben, énbennem. „Jézus, menedékem” – énekeljük. 

   Elhangzik a Pártfogó ígérete. Ismerjük ezt a szót. Pártfogó az, aki felpártolja, felkarolja ügyemet, mellém áll. A Szentlélek Isten hatalmát, Krisztus szeretetét teszi állandó tapasztalattá számomra. Felidéződött bennem az, hogy amikor kisgyermek voltam, az első iskolai napon a szüleim rábíztak egy nagyobb fiúra a szomszédból: ez biztonságot jelentett számomra. Ez a fiú szüleim törődését képviselte. Eszetekbe juttatja. Elfelejtjük. Jellemző ránk a lelki feledékenység.  Nagy lelki élmények után könnyen tudunk nulla szintre visszaesni. Isten Lelke által erősíti elhívatásunk, Krisztushoz tarozásunk tudatát. Ne feledd el, ember, kié vagy!  Igen, testestől, lelkestől, akár élsz, akár halsz. (Valaki elmondta, fogságban volt, nagyon el volt keseredve, arra gondolt, hogy feladja, amikor egy éjszaka félálomban az édesanyja hangját hallotta. Reménységgel, erővel töltötte el: valaki várja, szereti, valaki imádkozik érte.) Isten Igéje és Szentlelke által így ébresztgeti lelkiismeretünket, emlékeztet küldetésünket, erősíti meggyőződésünket, hogy Krisztusnak szolgálunk. 

   Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. A Krisztus ő békességére van szükségünk. Ez jelenti az ő bocsánatát, amelyet a golgotai kereszten szerzett meg, elégtételét, szeretetét. Azt, hogy megfizetett, nem kell fájjon a fejem bűneim miatt, nyugton lehetek. Jelenti azt, hogy ő kísér útjaimon, erőt ad, felemel, ha elesem, meggyógyítja lelki sebeimet. Mellette biztonságban vagyunk.  „Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé”. Jelenti az üdvösség reménységét.

  Több ez, mint amit a világ adhat. Több minden látszólagos és hamis biztonságnál, amit vagyon, siker, stb. nyújthat. Egy király mondta egyik istenfélő alattvalójának: odaadnám minden vagyonomat a hitedért. Az így felelet: nem adnám a hitemet összes vagyonodért. És hozzátette: de neked nem is az én hitemre van szükséged, hanem arra, amit Krisztus ad neked.

   Még egyszer elhangzik a biztatás, a megerősítés után: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Sok minden lehúzna minket, Isten kegyelme felemel.  Ne az örvényre nézz, hanem a szabadító kézre! Az Úr adjon békességet! Ámen. 

 

 

Lk 18, 35-43   (csütörtök: „Hallgasd, összetört népem kiáltása hangzik a messze földön.”)

 

   Testvéreim, ezt a történetet nagyon jól ismerjük. Számtalan prédikációt is hallottunk róla. Érdemes-e újra elővenni, ismételni? A mai imaheti napra négy igehelyet jelöltek ki a program összeállítói – ahhoz a témához, ami így hangzik: „hallgasd, összetört népem kiáltása hangzik a messze földön.” Azaz Isten törődik bajban, nyomorúságban élő gyermekeivel. Szívén viseli sorsukat. Meghallgatja imádságukat. Sőt: ő is kiált utánuk. „Ott a messze földön …”

Az első textus a Mózes 5. könyve 1 részéből van: Istenetek az Úr előttetek jár és gondotokat viseli. Igaz, áment tudunk erre mondani: sok aggodalmaskodásunk ellenére velünk volt az Isten, adott szabadulást, gyógyulást, kirendelte a legszükségesebbeket. Kegyelmének hatáskörében élünk. A következő kiválasztott igerész a 145. zsoltárból van: az Úr támogat minden elesettet. Itt nemcsak Isten általános jóvoltáról van szó, hanem különös szeretetéről az elesettel, a kiszolgáltatottal, a nyomorúságban levővel szemben. Tudjátok meg, hogy Isten megkülönböztetett módon szereti a keresztet hordozó embert. Különösen közel van hozzá.

A harmadik textus a Jakab levelében található: a gazdag el fog múlni. Ez ítéletesen hangzik. A mi elbizakodottságunkra, nemtörődömségünkre emlékeztet minket: Isten gyermekeinek nevezzük magunkat, de nem az atyai ház lelkületét hordozzuk. Nem hasonlítunk mennyei Atyánkra, mert sokszor nem törődünk egymással, bajban levőkkel, nem indul meg a szívünk.

   A felolvasott evangéliumi történetben pedig ezeknek az igei gondolatoknak a szemléltetését látjuk Krisztus és a vak találkozásában. Krisztus és a mi találkozásunkban. Feltettünk egy kérdést, amit függőben hagytunk. Érdemes-e ezt a történetet újból hallgatni, magyarázni?  Érdemes-e nap mint nap meglátni a világosságot, megtapasztalni egymás szeretetét? A választ nekünk személyesen kell kimondanunk.

   Van valami pozitív értelemben megrendítő abban, ahogy az evangélium elmondja: közeledik Jézus Jerikó fele. Jézus, az Isten Fia, az Egyszülött, akiben van ami váltságunk … Jerikó fele, ahol gondok vannak, betegségek, bűnök … békétlenség. Átok van (Józs 6,26). Vakság uralkodik, de elsősorban nem fizikai értelemben. Gondoljunk falunkra, gyülekezetünkre. Kedves gyülekezet, mi van a szívekben, mi van a családokban, mi van a közösségben? 

Semmi jog- és illetékességi alapom nincs diagnózist felállítani, kivált, hogy magam is érintett vagyok (a héten kimondottan minden igehirdető az – de igazából mindig), szóval nem áll rendelkezésemre egy lelki röntgenkép, hogy elősoroljam a bajokat, de tudjuk, ismerjük. És itt most csak magunkra nézzünk! Másokban jobban látjuk. Azt százszor halljuk, hogy az a baj, hogy rosszak az emberek, esetleg semleges általános formában, hogy „rosszak vagyunk”, de szinte soha: az a baj, hogy türelmetlen vagyok, önző, indulatos, megbántottam másokat, rosszat gondoltam, szóltam, tettem ellenük. Könnyű volt a jerikói vaknak beismerni a betegségét, mert a napnál világosabb volt, hogy nem lát. De nekünk? Hogy eljussunk oda: Uram, bocsáss meg, tisztíts meg, add a te békességedet. Közel jár hozzánk Jézus. Közel jár a szívünkhöz. Hogyan fogadjuk? Jelenések könyvében olvassuk (Laodicea): nincs szükségem rá, gazdag vagyok. Ezt mondjuk? Mert akkor nekünk szól: te vagy …. A megváltó a megváltásra sóvárgókhoz jön, az áldott orvos a gyógyulni akaró betegekhez, a jó pásztor nyájához tartozni akaró juhaihoz.

   Olyan szívbemarkoló ez a kép: ott ül egy vak az út szélén. Jelképes is: kisodródott a szélre. Vakvágány. Ő nem jár, csak ül. Nem tevékenykedik, csak sínylődik, vegetál.

De érdeklődik, testvéreim. A szíve nem kérgesedett meg. Nem mondta azt, hogy semmi nem érdekel, hogy nekem befellegzett. És figyel, és akar, és kitart. Azt kérdi, hogy mi az? Mi ez a felfordulás? A mi az? napjainkban is fontosabb a ki az?  kérdésénél. Anyagi szemléletű világban élünk. Fontosabb az örökség a testvéri kapcsolatnál, a „mit kapok” annál, hogy „mit tudok adni”, a „milyen messzire jutok”  annál, hogy közben kiket veszítek el. Az Istennel való kapcsolatban is. Fontosabb az, amit Tőle kapok annál, hogy mekkora öröm, békesség vele élni. A tárgyak fontosabbak lettek az embereknél. Egyre több mindenünk van, lelkünk mégis üres. Hű társunk a mobiltelefon, társalgó partnerünk a televízió, barátunk az autó, vigasztalónk az ital vagy valami más. De tudod-e, hogy ki az, aki keres, aki igazi békességet akar adni? Tudod, testvérem, hogy ki az?

   És megmondják neki, hogy Jézus megy el arra. Egy objektív információ … Nem tudom, mennyire hittel mondták, de ez az ember hittel hallgatta.  Ez a lényeg. Hogy hittel fogadd, hogy legyen nyitott a szíved! Lehet, hogy megfáradt lélekből hangzik a bizonyságtétel, talán az ige is, de te érezd meg a Krisztus nevéből, személyéből sugárzó szeretetet! A vak pedig felkiált. Szinte gondolkodás nélkül. Benne van ebben a kétségbeesett kiáltásban minden fájdalma, szenvedése, de hite is.

    Akik elöl mentek … próbálják elhallgattatni. Az erősek, a hangadók. Az idei imahét témája a szegénység. Igen, akik elöl mennek, akik a vezetők, akik a döntéseket hozzák, akik a felelősek (talán az egyházban is) elhanyagolják azokat, akik – nekik - nem sokat számítanak. Azok számára egyenesen zavaró lehet ennek a vaknak a kiáltozása. Azokat sokszor nem érdekli a mások nyomorúsága. Úgy tűnik, hogy Jézusnak is ők mutatják az utat, ők szervezik a programját.

   De a hit erősebb. Annál inkább. Ebben senki meg nem akadályozhat. Senki el nem hallgattathat, csak saját szívünk kételkedése. Ha azt mondjuk: igazatok van, minek is, még nevetségessé teszem magam. Még úgy tűnik, hogy megalázom magam. Nagy visszahúzó, ellenálló erő bennünk ez a gondolat: ne lássanak gyengének. Nehogy én kérjek bocsánatot! Nehogy én hagyjam fel a magam igazát! A világ után tájékozódunk. A bűnbánat szégyen, a bűn nem az! A bocsánatkérés szégyen, a durvaság nem az. Kire hallgatunk?

   Jézus megáll … drága mondat. Ő azért jön, hogy megálljon. Mellettünk. Jézus jerikói útjának, itteni látogatásának, és valahányszor megszólít, annak az a célja, hogy megálljon mellettünk, melletted. Jézus parancsol az embereknek, a körülményeknek.

És amikor közel ért. Kulcsszó ez: közel … Jézus azért jön közel, hogy mi is közel kerüljünk hozzá, egymáshoz. Nyomorúságban levőkhöz, szegényekhez. Az élet nagy harcában úgy háttérbe szorulnak, messze sodródnak. Nagy közbevetések keletkeznek.

   Jézus kérdez. Szóba áll. Nem a betegségre, hanem a betegre figyel. Nem bűneinket, hanem minket lát. Mi sokszor nem látjuk az embert. Vagy beskatulyázzuk egymást: a vak, az alkoholista, az ilyen és olyan. Lehet, hogy már rég megváltozott, de mi még mindig olyannak látjuk. Baj van látásunkkal.

Jézusnak mi vagyunk fontosak, úgy, ahogy vagyunk. Mit akarsz, hogy cselekedjem? Mondd el, mi a szíved vágya, mondd el szenvedésedet.

  Uram, hogy lássak! Mi is ezt mondtuk volna a helyébe. De a magunk helyében? Tudom, sok külső kérésünk van. Talán a legforróbb vágyunk éppen a gyógyulással kapcsolatos, vagy közeli családtag gyógyulásával. Ezzel is Jézushoz fordulhatunk. De vágyunk-e szabadulni bűneinktől, leszámolni a múlt terheivel, vágyunk-e igazi békességre, megújulásra?  Arra, hogy valóban Isten gyermekeiként éljünk, arra, hogy áldás legyen az életünk, hogy miénk legyen az üdvösség reménysége? Hogy lássunk Isten szerint, magunkat, másokat, az ő kegyelmének, szeretetének tekintetével.  Lássuk az ő szabadító hatalmát. Lássuk az ő szent akaratát.

   Láss, a te hited téged megtartott! Kérdés számomra, hogy miért beszél Jézus olyan gyakran a gyógyítás-történetekben a hitről. Egyáltalán a Szentírás. Hitvallásaink. „Kegyelemből hit által.” Isten kegyelme nem iktatja ki a mi emberi mivoltunkat, akaratunkat, szabadságunkat. Nem vakon, hanem hittel engedelmeskedő embereket akar. A hit maga is ajándék. Kérnünk kell. Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemben.

  A menny világossága gyúlt fel ott (kisugárzik az evangélium soraiból) a meggyógyult életében, de általa másokban is. Megjött a szeme világa, követte, mert most már látta Jézust, dicsőítette Istent, mert látta az Isten dicsőségét (csak akkor lehet őt dicsőíteni). Csodálatos következmények ezek.   Látni Jézust, látni az Isten dicsőségét. És ha ez tündöklik fel a mi életünkben is, akkor mások is látják. Kell látszania annak, hogy látunk. Talán Stefan Zweig írja le a következő kis történetet: nagyon siettem valahova, egyik utcasarkon elém lépett valaki, egymásnak ütköztünk. Ráordítottam: maga vak? Az ember nem mondott semmit, hanem szinte védekezve, bocsánatkérőleg emelte magasra mindkét kezét. Egyikben a nemlátók fehér botját tartotta. Igaz, értjük? Az író itt arról beszél, hogy ő volt az, aki nem látott, figyelmetlen, türelmetlen volt, nem vette észre a másikban a hátrányos helyzetűt, egyáltalán az embertársat. Látszania kell annak, hogy látjuk Krisztust, abban, ahogy felismerjük saját gyarlóságainkat, keményszívűségünket, önteltségünket, hajthatatlanságunkat, abban, ahogy megértő szemmel nézünk egymásra, észrevesszük családtagjaink gondjait, problémáit, amit talán éppen mi okoztunk, szeretetéhségét, észrevesszük környezetünkben a megalázottat, a beteget, a kicsit, a félreállítottat. A Krisztus látása erre is megnyitja a szemünket. 

   És akkor felragyog számunkra és rajtunk is az Isten dicsősége, látható, tapasztalható lesz a Krisztus jósága, békessége családunkban, gyülekezetünkben - és ezáltal az történik, amire rendeltettünk itt a földön és az üdvösségben: dicsőítjük az ő áldott, örökké szent nevét. Ámen. 

 

 

 

Fil 2, 1-46 (péntek: „A másik hasznára tekintsünk.”)

   

    A mai nap témája így hangzik: a másik hasznára tekintsünk. Hadd mondjunk el bevezetőben, hogy ez a bibliai tanács szembemegy a mai közgondolkozással. Ne törd magad másokért, neked legyen jó, első helyen a te érdeked álljon, harcold ki magadnak, ami neked jár - ismert elvek ezek mindennapjainkból, amiket nemcsak környezetünkből hallunk meg, hanem ösztöneink is igent mondanak erre. A mai nap üzenete arra az igazságra mutat rá, hogy boldogságunk össze van kötve a másokéval, hogy az önzés igazából kikapcsol Isten szeretetének, jóságának körforgásából. Csak egymást támogatva juthatunk előbbre, csak egymást szeretve lesz részünk igazi szeretetben.  A téma igei megalapozásaként négy igeverset választottak ki a program összeállítói.

  1. Ézsaiás könyvében olvassuk: örüljünk szabadításának. Aki átélte Isten szabadítását, az tud másokkal együtt örülni. B. A 82. zsoltárból kijelölt igevers így hangzik: védelmezzétek a nincstelennek és árvának jogát. Vagyis: nem az az erős, aki a gyengébbet letiporja (az csupán a gonoszságban erős), hanem az, aki a gyengét felemeli, támogatja. C. A Lk 12, 15- ben ez áll: őrizkedjetek minden kapzsiságtól. Benne van a szóban: mélyen természetünkben gyökerezik az, hogy kapni akarunk, mások rovására, másokat elnyomva. De lelki törvény az: ilyen módon a lelkem egyre nagyobb kárt szenved, egyre nyomorultabb lesz. A kapzsi ember örülhet elért céljainak, de nem boldog.

   Aztán hallottuk a Filippi levélben: vigasztalás Krisztusban, közösség a Lélekben… Erkölcsi értékrendünk kiindulópontja Istennel való kapcsolatunk kell legyen. Csak mint megkegyelmezettek, megmentettek nyilatkozhatunk. Mint irgalmat nyertek kell irgalommal nézzünk egymásra, amennyiben komolyan vesszük Istenhez tartozásunkat, amennyiben komolyan vesszük emberi mivoltunkat, küldetésünket. (Az a tény, hogy mindnyájan másokra szoruló gyermekként kezdjük földi pályafutásunkat, arra emlékeztet: csak az irgalmas magatartás méltó hozzánk.) 

   Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van… És az apostol itt nem is ezeknek adva valóságát, realitását kérdőjelezi meg, hanem az igeolvasók, igehallgatók viszonyulására kérdez rá. Hallottunk már olyat: én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Olyat is: nekem nincs szükségem bocsánatra. A hit ajándékából annyi a mienk, amennyit elfogadunk, annyi szeretet lesz a családunkban, amennyit beleviszünk, annyi tisztelet közösségeinkben, amennyit megadunk egymásnak. Az anyagias szemléletű világban az ember hajlamos mindent a pénzben mérni, minden mást leértékelni, semmibe venni. De mi marad? A „meggazdagodtam, nincs szükségem semmire” állapota ez (Laodicea). Az idézett igeszakasz így folyatódik: te vagy a nyomorult.  Isten rendkívüli lelki ajándékokat készített el számunkra, közösségre hív, könyörületében részeltet. Fogadjuk el nemcsak önmagunkért, hanem azért is, hogy azokkal másoknak szolgáljunk! Ha valóban megtapasztaltuk Isten kegyelmét, akkor nem tehetjük, hogy ne osszuk meg másokkal. A Káté szavaival: „lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltatnak, háládatosság gyümölcsét ne teremjék”.

   Tegyétek teljessé az örömömet, írja Pál a gyülekezetnek. Tudjuk, végső soron Isten örül nekünk. „Örül majd tenéked nagy örömmel, újjáteremt szeretetével.” Milyen boldogító tapasztalat az, ha örülnek nekünk… Örül az Isten, ha kegyelmének az eszközei leszünk, ha békességét, szeretetét adjuk tovább. Ha együtt törekszünk közös célunk fele, ha ugyanazt akarjuk. Ez az ugyanaz rajtunk kívül álló valóság.     Mi azt szeretnénk, ha mindenki ugyanazt akarná, amit mi. Ez a gondolkodás – érthető módon - szembeállít egymással. Kitől is származik ez a mondás: nem értem, hogy az emberek miért nem értik meg egymást, pedig tkp. mindenki ugyanazt akarja: a többieket letaposva előbbre jutni?

   Isten végső soron a legutóbbit akarja, csak másként: hogy egymást támogatva jussunk előbbre. Ez a másféle „ugyanaz”, ez a másféle látás, magatartás Isten ajándéka. Krisztusban, az ő alázatában, szeretetében ismerjük fel. Ez pedig összeköt minket. Nem egymás ellen, hanem egymásért. Nem letiporva egymást, hanem felemelve. Isten kegyelmét nem tudjuk elvenni egymástól. Nem lehet kisajátítani a napot, a levegőt.  Szó szerint elhangzik: ugyanaz a szeretet legyen bennetek. A krisztusi, amelyet ő megmutatott. Az önzetlen, a hűséges, az áldozatot vállaló. Nem a maga hasznát kereső.

   Semmit ne tegyetek önzésből. Önző természetünk van. Jó néhány éve megjelent egy sokat vitatott  könyv, aminek ez a címe: Az önző gén. Azt taglalja, hogy az önzés a gének szintjén van belénk kódolva, már génjeink is a minden áron való túlélésre törekszenek.  A szenteknek is maguk fele hajlik a keze. Igen, benne van reflexeinkben, de a tudatunkban más legyen!  (Ismerjük a skorpió és a szerzetes történetét?) Sokat kárhoztatott világunknak életfilozófiája lett az önzés: hogy nem lökjenek félre, légy önző. Ne légy tekintettel másokra, mások sincsenek tekintettel rád! A pokol az, amikor mindenki mindenki ellen van. A mennyország az, ahol mindenki mindenkiért. Ugyanolyan körülmények között. A világ problémáinak jó része az önzésből fakad. Csakhogy nagy önzésünk ellenünk fordul. Ez nyilvánvaló. Mérhetetlen önzésünkben, telhetetlenségünkben kifosztjuk a természetet, letaroltjuk az erdőket, megmérgezzük a levegőt és vizeket, és fuldoklunk felhalmozott javaink között. 

   Mások nagy problémánk a dicsőségvágy. A paradicsombeli frusztráció következményének nevezte valaki. Amíg minden rendben van velem, addig nem kell kényszeresen többet mutassak másoknak. Nem kell nagy szerepeket bevállaljak. Autóval, tudom-is-én-mivel a rangomat bizonyítsam. Hiú, üres.  Nagy emberi bukások mutatják, hogy mennyire hiábavaló.

Ránk, magyarokra kiváltképpen jellemző ez a mentalitás.  Meséink, mondánk beszélnek erről. Ha szabad ezt mondani: vérünkben van a vetélkedés, a csakazértis megmutatom virtusa. Baj van önazonosságunkkal, baj van lelki békességünkkel. Nem így látjátok, testvéreim? Isten az ő dicsőségére hívott el. Ezt tudnunk kell! Ott ragyog arcunkon a Krisztus arcának dicsősége. Miért akarunk mégis többet? Nem a jó törekvésekről beszélek, nem a minőségi többet akarásról: biztos, hogy a legjobbat kell kihozzuk magunkból, másokból is (sportban, tanulásban), de az már nem jó, ha önmutogatásból, ha mások ellen, netán mások rovására tesszük. „Szeretném magam megmutatni” (Ady). De csak magam? Hatalmamat, igazamat? Nem szomorú, nem szánalmas ez? Mutassuk meg Krisztust! Az a legnagyobb méltóságunk.

  Egymást alázattal tartsátok különbnek magatoknál. Hát ezzel is nagy gondunk van. Ez tkp. a blamálás, a megszólás, az elmarasztalás tilalma. Pedig az a mi mindennapi, ingyen kábítószerünk. Amivel másokat megsebzünk, saját önérzetünket feldoppingoljuk és lelkiismeretünket elaltatjuk. A probléma ezzel az, hogy igazságtalanok vagyunk, vétünk a szeretet parancsa ellen, semmibe vesszük az Isten kegyelmét. Minden szóba jöhető lelki törvényt megsértünk.  Alázat… Tanuljátok meg tőlem. Csak Krisztus tehet igazán naggyá, öntudatossá az alázatban. Megváltónk dicsekedhetett volna, mindenkit lehengerelhetett volna, leforrázhatott volna, de nem tette. Elviselte a mások bántását és hitetlenségét is. Vizet kért a samáriai asszonytól. Megmosta a tanítványok lábait. Vámszedőkkel állt szóba, leprásokkal vállalt közösséget. Rablógyilkosokkal szenvedett együtt.

Valami radikális szemléletváltásra van szükségünk. Lélek-, lelkület-cserére.  Annak meglátására: a másik is ember (talán én nem vagyok az). Felebarátom (rokonom, szomszédom, munkatársam) az Isten képét, Krisztus arcvonásait viseli. Főként arra kell így tekintsünk, aki kisebb, aki kiszolgáltatott. Ebben a viszonyban mutatkozik meg a krisztusi gondolkodás. Amikor pozícióban vagy, amikor hatalmadban van ezt és azt tenni. A felelősséged is nagyobb akkor.

  Senki ne nézze a maga hasznát. Első olvasatban – számunkra - nagyon materiálisan hangzik. Nyilván, van egy ilyen üzenete is. Anyagiakban, pénzügyekben is érvényesülnie kell ennek a krisztusi elvnek. Nem tudom, a piacgazdaság szakemberei, és mi, akik nagyon átvettük a csak „profitorientált” szemléletet, mit szólnak/szólunk hozzá, de az igének ezen a területen is igaznak kell lennie. A szeretet globális szemszögéből kellene nézzük a dolgokat. A történelem nem szolgál jó példákkal. Gyarmatosítás, kizsákmányolás, a nyugati társadalmak gazdasága, gőgje, a harmadik világ országainak nyomora. Tudom, bonyolult kérdés, nem fogjuk megoldani, de benne van az egész bonyolult kérdéskörben ennek a bibliai tanításnak a semmibe vétele, a sajátos magyarázata, rafinált kimagyarázása. De vannak más példák is: inkább személyes szinten (történet az önzetlenségről). Van ilyen. A nehezebbet választani. Ha az egész világ így gondolkozna, az a földi mennyország lenne.

   De igaz ez a kijelentés lelki értelemben is. Ne csak a magam érzékenységére, sérelemére, bántalmaira tekintsek, hanem a másokéra is. Ne csak a magam jogait, igazságát hangsúlyozzam, hanem a másokét is. Másként fogom látni a világot. Észreveszem az isteni összefüggéseket. Megértem: a mellettem élőben, a másik emberben van elrejtve a boldogságom. A legnagyobb öröm örömöt ajándékozni. A legnagyobb jót azzal teszem magammal, ha jót cselekszem másokkal. (A vetőmag története.)

  Nem véletlen, hogy a következő igeversek a Krisztus példáját emlegetik fel abban a jól ismert, gyönyörű Krisztus himnuszban, amelyik utolérhetetlen szépséggel és erővel vall arról, hogy Megváltó Urunk mindenben maximálisan a mi hasznunkat nézte, teljes alázattal, önzetlenséggel, teljes, isteni szeretetettel. Ámen.                                                                                                                                                         

 

 

 Zsolt 106, 1-3. 47-48 (vasárnap: „Összegyűjti a szétszórtakat.”)

 

     Az elmúlt napokban a különböző helyekről érkezett lelkészek igehirdetése által több hangon szólalt meg ugyanaz az örömüzenet: Isten karja hatalmasan cselekszik, azaz szabaddá tesz, megtisztít, reményt, gyógyulást ajándékoz, kiáltásunkra problémáink között megoldást nyújt, a jóra, mások segítésére indít, és óva, védelmezve öleli körül családunkat, otthonainkat. Olyan nagy szükségünk van Isten szavának erre a biztatására.

   A mai nap témája az, hogy az Úr hatalmával összegyűjti a szétszórtakat. A program összeállítói, a Karib-térségben élő keresztyének ennek a témának a megfogalmazásával elsősorban saját helyzetüket tartották szem előtt, fiatalok elvándorlását, a közösségeikben tapasztalható elidegenedést, nemzedékek eltávolodását, de tekintettel voltak a keresztyén egyház szétdaraboltságára is, fájdalmas megosztottságára. Nagyon időszerű, égető kérdések ezek számunkra is. Amikor ezt a kifejezést halljuk, hogy „szétszórtságban élők”, akkor reflexszerűen magunkra gondolunk, történelmünkre. Valóban szétszórták, széthányták népünket a viharos idők (v.ö. Himnusz). Gondolunk a családi, közösségi kötelékek meglazulására, az igazi emberi kapcsolatok felületessé válására, egyházaink kiüresedésére. És arra, hogy ezeket tapasztalva sajnos általában nem az történik, hogy akkor összefogunk, jobban vigyázunk egymásra, szorosra zárjuk sorainkat, jobban értékeljük azt, ami még maradt, hanem frusztráltságunkban egymásnak esünk, egymás ellen harcolunk.  De ha megállunk a fenti megállapításoknál, akkor csak az önsajnálatig, a sóhajtozásig jutunk el. Isten Igéje pedig tovább akar vezetni. Arról szól, hogy Urunk – bűneink ellenére - össze akar gyűjteni minket.

    A 106. zsoltár Izraelnek arról a szétszórtságáról beszél, amit a hitetlenség okozott, a békétlenség, lázadás, önzés. A zsoltár felirata: Izrael bűnei a pusztában. A bűnnek pedig szövődményei vannak. Ezzel kell nekünk is szembe néznünk: családjaink elhidegülése, gyülekezeteink, közösségeink erőtlenné válása hitetlenségünk keserű eredménye. A modern világ kábulatában talán nem is látjuk, fel sem tudjuk igazán mérni a következményeket, de sejtjük azt, hogy baj van, hogy fel kell ébrednünk, el kell indulnunk egymás felé, ha meg akarunk maradni.  Mindenekelőtt oda kell fordulnunk az élő Istenhez. Amikor Rogerius, váradi püspök – megszökve a tatárok táborából – menekülése során végigment a felperzselt, kipusztított Mezőségen, nem remélte, hogy lesz itt még ennek a népnek jövője. Emberileg kilátástalan volt a helyzet. De Isten a romokból, az üszkökből adott megújulást … Isten kegyelméből népünk akkor lelkileg összeszedte magát, komolyan vette hitét, Isten ígéretét, és nekifogott jövőt építeni.

   Ma nincs külső háború, de látjuk magunk körül: pusztulnak a lelkek, morzsolódnak közösségeink. Az önzés, a hitetlenség járványa pusztít, tombol. Gyermekeink, fiataljaink, a felnőtt réteg gondolkozását ez a mentalitás határozza meg, egyre kevesebb felelősséget vállalunk egymásért. Igaz, testvérek, velem együtt érzitek: ez a téma most nagyon személyesen szólít meg minket, figyelmeztet?!

    A zsoltár Isten magasztalásával kezdődik. Miközben a zsoltáros ilyen kérdésekkel vívódik, először hálát ad Istennek. A probléma megoldását Istennél kell kezdeni, hozzá fordulással, lelki megújulással. Annak beismerésével, tudatosításával, hogy hozzá tartozunk, tőle kaptuk az életünket, és nem kaptuk hiába, nem a magunk számára („Nem  vagyunk mi magunkéi …”). Isten arra rendelt, hogy az ő dicsőségére, egymás javára éljünk. Akkor találjuk meg saját helyünket. Aki magának él, az olyan, mint a szekérből kieső kerék… Lehet, hogy megelőzi a szekeret, gyorsabban halad, de pályafutása, karrierje nem sokáig tart. Csak Isten dicsőségének fényében világosodhat meg az arcunk, csak a Krisztus követésében mutatkozik meg igazi célunk, minden más hamis csillogás, öncsalás. Bekapcsolódni az Isten dicséretébe, ebbe szép hangú kórusba, gyermekeknek és felnőtteknek, fiataloknak és időseknek… ahol összedobban a szívünk a megváltás örömében… csak ez hozhat össze minket igazán a jóra. ( A rosszra több minden is). Mert Isten jó, örökkévaló az ő kegyelme. Miért nem akarjuk, hogy ez a jóság, kegyelem betöltsön? Miért elégszünk meg pótlékokkal?

   Boldogok, akik megőrzik törvényét, azaz tanítását, szent akaratát… és az ő igazságában élnek. Isten igazságához igazodva igazodhatnak ki emberi dolgaink, kapcsolataink is: családban, gyülekezetben. A magunk igaza szembeállít egymással, az Istené összeköt. Úgy van ez, mint abban a történetben: híres hadvezér táborában két katona összeszólalkozott, párbajra került sor, bár ezt tiltotta a szabályzat… A hajnali derengésben, mielőtt összecsaptak volna, maga a hadvezér lépett hozzájuk, és azt kérdezte: szerintetek most egymást kell ölnünk, vagy hazánkat védenünk.

   Az Isten igazsága: a megbocsátás, az egymás támogatásának, felemelésének igazsága, a szeretet igazsága: ha az jut uralomra, sok minden megváltozik, sérelmek tűnnek el, kicsinyes indulatok gyógyulnak meg, a bizalom, a tisztelet légköre születik meg.

    Aztán a zsoltáros Istent kéri: segíts minket. Vajon elfeledkezett Isten rólunk? Hát elfeledkezhet-e anya gyermekéről, kérdez vissza az Írás. Nekünk azért kell Istent kérni, hogy mi forduljunk feléje. Tekintetünk találkozzék az övével, mint a Péteré a Jézuséval: és akkor másként látunk. Magunkat, másokat. Megtelik tekintetünk, lelkünk szeretetével, jóságával.

   Gyűjts össze! Ez nemcsak kérés, hanem hitvallás is ugyanakkor. Csak te tudsz összegyűjteni. Valahogy ott van bennünk a hátat fordítás, az eltávolodás ösztöne. Az, amiről a próféta így ír: ki-ki a maga útjára tértünk. Senki ne szóljon bele. Senki ne irányítson. Boldogulok egyedül, magunkra. Mindenki boldog akar lenni, de néha nagyon rosszul csináljuk. Isten nélkül, egymás ellen: versengésben, hatalmi harcban.  Aztán nagyon el tudunk menni, nagyon veszélyes pályára sodródunk, akár a radarernyőről eltűnő repülőgép. Egymás mellett élünk, mégis fényévekre egymástól. Távol Istentől, aki mindenütt jelen van. Rettenetes dolog. Így könnyen elbánik a Sátán velünk. A közösségben – persze, hogy vannak gyarlóságai – megtartó erő van. Isten tud – visszahozva tévelygéseinkből - erős közösségé formálni. Egymás mellé állítani. Turista a havasi legelőn nézte, hogy egy szétszórt nyájat egyik pásztor próbálta összeterelni. Kiáltozott, kutyákat uszított, azok még jobban szétfutottak. Jött a másik: egyet füttyentett, összeszaladtak. Miért? A pásztoruk volt! Hát nem így akar összegyűjteni minket Isten? Krisztus által, szeretet, kegyelme által. Nem így kell mi is szeretetben összefogjunk, családban, gyülekezetben?   Nincs más út, csak a Krisztus útja. 

   Isten így akarja teljessé tenni életünket, hogy hálát adva, tiszta szívvel nézve egymásra, túllépni irigységen, kritizáláson, a jót szolgáljuk: gondolatban, szóban, cselekedetben. Ebből fakad áldás, ami visszasugárzik reám is. Kisugárzik a világba, összekapcsol minket, és bekapcsol Isten örök dicsőségébe. Áldott az Úr! Mondjátok, testvéreim: úgy van, úgy legyen, ámen!