Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

temetési prédikációk (2)

Zsolt 103, 1-18 (virrasztó)

 

   Testvérek, az Ige figyelmünket – megdöbbenésünkben, gyászunkban, fájdalmunkban is – Istenre irányítja.  Sőt arra buzdít, hogy áldjuk őt, és ne feledkezzünk el jótéteményiről. Igaz, gyászoló testvérek, hogy most látjátok igazán, hogy Istennek milyen drága ajándéka volt számotokra az, aki elköltözött közületek! Akiben Isten sok áldást, szeretetet adott nektek. Erről soha ne feledkezzetek el!

   Isten dicséretére biztat az ige, mert ő „megbocsátja bűnödet, meggyógyítja betegségedet, megváltja életedet a sírtól”. Mi most – földi emberekként – csak a földiekre tudunk gondolni… Arra, hogy bár elhunyt testvérünk sokszor élt át élete során gyógyulást, testi felépülést, sokszor tapasztalta, hogy út nyílik számára nagy nehézségekben is, de a tegnap este lezárultak ezek az utak, a mi megítélésünk szerint túl hamar, túl hirtelen.

Igénk a már idézett ígéretet azzal kezdi, hogy megbocsátja bűneidet, és ezzel a lelkiekre irányítja a figyelmünket. Hisszük, hogy igaz volt, és igaz eltávozott testvérünkre nézve: Isten Krisztusért megbocsátotta bűneit, sok lelki betegségből meggyógyította, és megváltotta életét a sírtól. Testünk sorsa (előbb, utóbb) a sír, de életünk el van rejtve Krisztusban. Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít (2Kor 4,14).

   Hallottunk arról, hogy Isten igazságosan, kegyelmesen, szeretettel bánik az övéivel. Ebben, tudjuk, benne vannak a nehézségek is. Volt része ezekben bőven elköltözött barátunknak. Türelemmel, hittel, emberséggel tudta hordozni. Neki is vallomása volt: nem vétkeink szerint ítél. Amilyen magasan van az ég a föld felett. Isten szeretetének, de életünknek a mértéke nemcsak az, amit szemmel látunk. Igen, mi ebben élünk, ez tart kötve. De tudnunk kell: van egy mennyei kötődésünk is. Az ige most erre mutat rá.

   Amilyen irgalmas az apa… Isten végtelen atyai szeretetéről van szó, aminek tükrözése a szülői, a hitvestársi, a testvéri szeretet. Az igazi szeretet – bár nem mindig értjük tetteit – nem cselekszik soha ellenünk. Egyik lelkipásztor saját fia temetésén mondta el azt, hogy amikor gyermekét kiskorában orvoshoz vitte, és injekciót kellett kapjon, szegényke kétségbeesetten kapaszkodott a kezébe, és keservesen sírt, ő pedig azt mondta neki: hidd el, fiam, semmit nem engednék meg, ami ne a javadat szolgálná. Most pedig – fűzte hozzá a lelkész – az én mennyei Atyám mondja nekem: hidd el, semmit nem engednék meg, ami ne a javadat szolgálná.

  Milyen mély üzenettel folytatódik az ige: hiszen tudja, hogy porból vagyunk!  Milyen fájdalmasan igaz! 

Szent Ágoston írja a Vallomásokban, legjobb barátja elvesztésekor: „Ó, milyen fájdalom felhőzte szívemet. Amit láttam, minden a halál volt. Gyötrelemmé lett az otthonom… Gyűlöltem mindent, mert mindenből ő hiányzott és nem szólhatott már hozzám senki, mint életében, ha talán távolról érkezett: nézd, itt van!”

   De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, még az unokákkal is. Ez legyen erőtök, vigasztalásotok… Istennek ettől a szeretetétől, mely Krisztusban jelent meg, senki és semmi el nem választ… Isten gyermekeiként halálon innen és túl, ahogy mi osztjuk fel a világot, mindnyájan ebben a szeretetben vagyunk elrejtve. Ez hordozzon, adjon erőt a továbblépéshez, az egymás iránti szeretethez! Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk,

szívünk fájdalmával, megdöbbenésével állunk meg előtted, és téged kérünk, hogy amikor elnémul és értelmetlenné válik az emberi szó és biztatás, te vigasztalj minket a te örök beszédeddel. Te vagy a mi alkotónk, és te tudod, amint az Igéből hallottuk, hogy olyanok vagyunk, mint a mező virága. Ó, milyen megrendítő módon igazolódott be ez elköltözött testvérünk életében is, és tudod azt is, hogy milyen nehéz az elválás, az elengedés azok számára, akik közel voltak hozzá. Könyörülj rajtuk! Azt is hallottuk, hogy szereteted örökké megmarad. Fogadd gyászoló testvéreinket ebbe te megtartó, megvigasztaló szeretetedbe, hadd értsék meg, hogy tőled még a halál sem választhat el minket!

  Urunk Jézusunk, Te, aki megkóstoltad értünk a halált és annak minden gyötrelmét azért, hogy nekünk megtartatást, üdvösséget szerezz, aki a golgotai kereszten úgy kiáltottál fel: „én Istenem, miért hagytál el engem”, te hívd magadhoz a megfáradtakat és megszomorodottakat, és adj nekik megnyugvást, békességet, öleld át őket megváltó irgalmaddal, és mutasd meg számukra az élet útját, az üdvösséget, amit drága életed árán szereztél nekünk!

   Szentlélek Isten, akiről azt tanítja az Ige, hogy Pártfogónk és Vigasztalónk vagy, hogy nem hagysz minket soha magunkra, sőt megerősítesz küzdelmeink, csüggedéseink között, Te bátorítsad testvéreinket, emlékeztesd őket mennyei elhívásukra, az örökélet reménységre, töröld könnyeiket, enyhítsd fájdalmaikat, gyógyítsd sebeiket, vezesd őket Krisztus útján, légy támaszuk, megtartójuk.

   Urunk, mennyei Atyánk, ne engedj elvesznünk, tartsd meg a Krisztusban való hitben, a nekünk szerzett váltságban és üdvösségben, amire elhívtál minket és előrement testvéreinket. Légy velünk most és mindörökké!  Ámen. 

 

 

Mk 4, 35-41 (temetés)

 

35 Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra!

36 Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt.

37 Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni.

38 Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?

39 Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.

40 Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?

41 Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?

 

   Drága testvérek, úgy megdöbbentett és fájt testvérünk hirtelen haláláról szóló hír. Mindig jó volt vele találkozni, megnyerő volt számomra visszafogottsága, csendes, szerény természete, rejtőzködő mosolya, tiszteletre méltó emberi kitartása, szívós küzdelme is, családja, embertársai iránti cselekvő szeretete.

   Az értelmünk, a logikánk is azt mondja: ennyi érték nem veszhet csak úgy oda egyik pillanatról a másikra. Nagyobb titok az élet, mint amennyit mi látunk, érzékelünk belőle, mint amit mi követni tudunk. Jézus mondja a testvérét sirató Mártának: én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Ezt a reménységet, ezt a lelki többletet akarja a mi Urunk nektek adni, gyászoló testvérek, és nekünk, mindnyájunknak.

   Erre a Krisztusra kell figyelnünk. Böjti időszakban vagyunk, ami különös módon a mi megváltó Urunk szenvedéseire emlékeztet, arra, hogy ő vállalta a halált is érettünk, hogy nekünk életünkben és halálunkban benne lehessen bizakodásunk. Testvérünk a böjt első napján, a régi szóhasználatban hamvazószerdának nevezett napon távozott ebből a földi életből. Mintha ez a tény is azt üzenné: evilági mivoltunkban por és hamu vagyunk, de örökkévaló otthonunk van a mennyben. Olvastam egy történetet arról, hogy egy mélyen hívő, egyszerű család a gyermekét a megélhetés miatt egyik nagyvárosba kellett küldje. A szülők a fiatal fiú egyik zsebébe hamut, a másikba port tettek , és azt mondták neki: ne felejtsd el, a világ minden hívsága, csillogása por és hamu, csak az hit és szeretet marad meg, amit a szívedben őrzöl.

   Este lett, halljuk az igében. Az este a fenyegetettség, a gondok, a bajok, próbák idejét jelenti. Három nappal ezelőtt az este, gyászoló testvérek, a ti családotokra is nagy megpróbáltatást hozott… Ó, ha nem lennének ezek az esték, ha mindig nappal lenne, reménység, egészség, siker!  „Maradj velem, már-már alkony föd el” - énekeltük. Földi életünkhöz kikerülhetetlenül hozzá tartozik az este, a sötétség, a betegség, az elmúlás és halál is.  Krisztusnak is szembe kellett néznie a halál éjszakájával, sötétségével, hogy aztán Vele az élet világossága támadjon fel. A sötétség földi életünk tökéletlenségét jelképezi, azt, hogy várnunk kell a világosságot, Isten kegyelmét. Azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy Isten országában nem lesz többé sötétség (Jel 22, 5). Gyászotok homályából fordítsátok tekinteteteket erre a világosságra, amellyel az Úr veszi körül az övéit itt s az ő országában.

   Menjünk át a túlsó partra, mondja Jézus a tanítványainak. Szüntelen változás az életünk. Tovább kell menni, újat kell kezdeni… De nem magunkra. Isten elkísér, velünk van. Rá mindig számíthatunk. A túlsó part a Szentírás szóhasználatában jelenti az üdvösséget is. „Míg túl az aranypartnál fénylőn felkél a nap”. Úton vagyunk, vándorlás az életünk. Testvérünk földi pályája is az volt, külső értelemben is. 

(Élettörténet.)

   Nem volt könnyű mindig váltani, a megszokottat otthagyni, ismeretlen fele indulni. De töretlen bizalommal tette. Volt benne valami erős optimizmus, Istenbe vetett bizalom, hit.  Különösen megmutatkozott ez súlyos balesetét követően, amikor tényleg életben maradása is kétséges volt: Istenben való erős bizakodással talpra tudott állni, reménységgel tudott előre nézni. Nem volt könnyű. Azt is mondhatta volna: nem tudok tovább menni. De azt mondta: megsegít az Isten. Bámulatra méltó.

   És hisszük, hogy eközben folyamatosan haladt, mert Isten vezette, a lelki úton is: közelebb megváltó Urához. Nem tudott mindig a gyülekezetben lenni, de ha jött, szemmel láthatólag szívvel-lélekkel ott volt. És csendes, mértéktartó nyilatkozataiban, hitvallásaiban mindig megszólalt a nagy megpróbáltatásokon átment emberek mély hite, meggyőződése.  „Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk” (Róm 13,11). Napról napra - és ez vigasz - közelebb jutunk Isten országához: eltelt egy nap földi életemből, egy nappal közelebb az üdvösség.

  Gyászoló testvérek, nektek is tovább kell menni. Nehéz változás állt be az életetekbe, nem könnyű út vár rátok, de hisszük, elkísér, vigasztal, erősít Isten kegyelme, Krisztus szeretete. Így haladhattok  a gyógyulás fele, és a lelki úton is közelebb megváltó Urunkhoz.   

   Nagy vihar támad, a hullámok becsaptak a hajóba.  Aki utazott a tenger felkorbácsolt hullámain hánykódó hajón, az tudja, hogy milyen kétségbeejtő érzés az. „Minden percben rettegtet a halál a háborgó örvényen.” Hű képe ez földi sorsunknak. Derűs, békés időszakok mellett vannak nagy megpróbáltatások, nagy kísértések, nagy nehézségek.  Amikor úgy érezzük, mondani is szoktuk: összecsapnak fejünk felett a hullámok. Úgy érezzük: elveszünk, nincs tovább. Testvérünk életének is voltak ilyen viharai. Olyanok is, amiről tudtunk – említettem volt súlyos, életveszélyes balesetét –, de lehettek olyanok, amiket magában hordozott. Ilyen vihar, gyászoló testvérek, a ti életetekben ez a haláleset, szerettetek hirtelen elvesztése. Gyászolóktól gyakran lehet hallani ezt a mondatot: úgy érzem, hogy össze­omlott a világ. Egy nagyon valóságos, hiteles kijelentés ez. A viharok próbára teszik hitünket, egyáltalán életünket. Egy dolgot nem szabad elfejtenünk: hogy Krisztus úr a vihar fölött is. Ő velünk, mellettünk van a megpróbáltatásokban is, ahogy ott volt a tanítványokkal, és hatalmával megőriz, nem enged elcsüggedni, elveszni, ad kimenekedést, ad tovább vezető utat. Bárcsak el tudnátok mondani énekünk szavaival: Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül, lelkem a viharban, bűnben s minden bajban hozzád menekül.

   Az ige arról is beszél: néha úgy tapasztaljuk, mintha be lenne zárva az ég. Mintha Isten elfordult volna tőlünk. A történetben Jézus alszik. Uram, könyörülj rajtam, nagy félelmek vettek körül, beteg a gyermekem, a férjem, a testvérem, fáj valakinek a hiánya! Nem törődsz? Jézus kereszten elhangzó kiáltása jut eszünkbe: „Én Istenem, és Istenem, miért hagytál el engemet?”. Ez a legnagyobb szenvedés. Úgy érzem, mindenki elfordult tőlem. Isten sem figyel rám. A tanítványok nem egymás között zúgolódnak, hanem felköltik Jézust, neki mondják el panaszukat. Jó, ha Istennek soroljuk el fájdalmunkat, csalódásunkat. A zsoltárok könyvében gyakran olvasunk ilyen kérdéseket: Uram, miért nem figyelsz rám. Ember vagyok, erőtlen gyermeked, adj bizonyosságot, küldj reménysugarat.

  Ti is, testvéreim, gyászotokkal, kérdéseitekkel forduljatok Krisztushoz! Olvassuk az igében: nem olyan Főpap ő, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon. Ismeri ő a gyász fájdalmát (sír a Lázás sírjánál), a csalódást, a szenvedést. Amennyire biztos, hogy meghalt értünk a kereszten, annyira bizonyos, hogy könyörül rajtunk. Szívét nem zárja el előlünk.

   Jézus hatalommal szól rá a szélre, a viharra. Ami legyőzhetetlennek látszik, ami fenyegetőnek tűnik – az ő szavára meghátrál, elveszti hatalmát. Halál, hol a te fullánkod, kérdi Pál Krisztusra nézve. Igen, mi érezzük e fullánk keserű mérgét, de Krisztusra nézve vigasztalást nyerünk, erőt kapunk. Neki hatalma van gyászotokban békességet adni, megláttatni veletek, velünk a halál sötétségén túl – azokra is nézve, akik előre mentek – az örök élet világosságát.

   Az élet minden viharát, a bűnt, halált, kárhozatot legyőző Krisztushoz fordulva, hit által belé kapaszkodva vegyetek búcsút drága szerettetektől.

  Az Úr vigasztaló, oltalmazó, megtartó kegyelme legyen mindnyájatokkal Krisztus Jézusban! Ámen.

 

Teremtő Istenünk, Jézus Krisztusban megváltó Urunk, Szentlélek által vigasztaló mennyei Atyánk,

előtted állunk most szívünk fájdalmával, szorongató félelmeinkkel, gyötrő kérdéseinkkel,viharba jutott életünkkel, és Téged kérünk, emlékezz meg arról, hogy a te gyermekeid vagyunk, akiket Krisztusban örökbe vettél, kegyelmedbe fogadtál . Te jól tudod azt, mennyei Atyánk, hogy mi ezen a világon a mulandóság törvénye alatt élünk, jót tudod, hogy mennyire fáj az elmúlás, mennyire lesújt, a szívünkbe hasít egymás elvesztése.  Tekintsd meg nyomorúságunkat, légy közel hozzánk, mutass igéd által lelki sötétségünkben, tanácstalanságunkban világosságot, ébressz reménységet bennünk!

Hajolj oda gyászoló testvéreinkhez, megrendültségükben, gyászukban erősítsd, bátorítsd őket, öleld át irgalmas karoddal, és vezesd őket tovább békességed útjain! Ajándékozd meg összetört szívüket  az életnek, az üdvösségnek drága ígéretével, Krisztus gyógyító szeretetével!

   Hálát adunk neked, örökkévaló Istenünk, elköltözött testvérünk életéért, szeretetéért, hitéért, szolgálatáért, segítségéért, amit adni tudott övéinek, másoknak. Köszönjük, hogy sok lelki ajándékkal ruháztad fel az ő életét. Legyen áldott neved azért is, amit ő kapott másoktól, szeretteitől. Hisszük, hogy általa, munkálkodása révén nemcsak ez a földi világ lett egy kicsit gazdagabb, hanem épült a te országod is. Szent igéd alapján valljuk mennyei Atyánk reá nézve is, hogy te nem holtaknak, hanem az élőknek az Istene vagy, mert mindenek élnek teelőtted.

   Téged kérünk, kegyelmes Urunk, légy megpróbált testvéreink vigasztalója, támasza, hatalmaddal, irgalmaddal csendesítsd le életükben a viharokat, áraszd rájuk megtartó békességedet, segítsd őket, hogy látni tudják világosságodat, és gyászukban tőled vigasztalást, gyógyulást találva induljanak tovább. Te vedd körül kegyelmeddel az egyedül maradt hitvestársat, maradj az édesapát elveszítő gyermekekkel, a fiát sirató idős édesanyával, a testvérekkel, minden gyászolóval! Erősítsd őket benned való hitükben, egymás iránti szeretetükben, te pótold lelkükben a hiányt, és vezesd őket a Krisztus nyomdokain. Állítsd őket még inkább egymás mellé, és rendelj megértő, segítőkész embertársakat.

   Könyörülj, Istenünk rajtunk, add, hogy miközben látjuk, hogy bizonytalan földi életünk, mégis tőled kapott bizonyossággal járjunk, végezzük hűséggel feladatainkat, osszuk meg egymással áldásaidat, és tekintsünk reménységgel az üdvösségre! Mert nem a halálra, hanem azt életre rendeltél minket Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Ámen.

 

 

2 Kor 4, 7-10 (temetés)

 

7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27 ; 2Kor 12,9

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk;

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

 

Drága testvérek, rokonok, ismerősök!

   Azt halljuk először az Igében, Isten vigasztaló szavában, hogy ő gazdag kincset bízott reánk. Minden ember élete felbecsülhetetlen értékű, egyedi kincs. Isten a mi mennyei Atyánk így tekint reánk, így becsül minket. Értékünket az mutatja a legjobban, hogy Isten a legdrágábbat, egyszülött Fiát adta értünk. Ennyire fontosak vagyunk a szemében, ennyire szeret ő minket.

   A gyászoló család, ez a közösség tehát egy drága kincset veszített el most a feleségben, az édesanyában, testvérben, nagymamában, hűséges gyülekezeti tagban. Hitünk alapján mégis azt kell mondanunk: nem elveszítettük, hanem visszaadtuk ezt a kincset Alkotójának, Teremtőjének, megváltó Urának.

   Az a kincs, amit Isten reánk bízott, a mi hitünk, hűségünk, szolgálatunk, amit családunkért, embertársainkért, egyházunkért vállalunk, mindenekfölött pedig szeretetünk, ami a legnagyobb lelki ajándék. Ilyen kincs volt testvérünk alázata, jósága, türelmes természete. Ezek a kegyelmi ajándékok, hallottuk, cserépedényekben vannak. Ez a gyönyörű hasonlat földi életünk törékenységéről, erőtlenségeiről, mulandóságáról szól.  Milyen a cserépedény? Könnyen megreped, megcsonkul, és egyszer, végül el is törik – és mégis amíg van, kibeszélhetetlenül hasznos, mert az élet szolgálatában áll. Mennyi törékenység volt elköltözött testvérünk sok lelki kinccsel megtöltött  földi cserépedényében is! Kivált életének utolsó éveiben mennyi nyomorúságban, betegségben volt része! És mégis – ezek között – mennyi áldás származott életéből!

   Beszél az ige a rendkívüli erőről is, amit Istentől kapunk. A hívő ember mindennapi tapasztalata ez. Elesettségében valaki felemeli, amikor nincs már emberi reménység, felülről segítséget kap, amikor hiábavalónak látszik a küzdelem, reménység gyúl a szívében, és elviselhetetlen terheket képes elhordozni, legyőzhetetlen akadályokon túljutni. És sebzett élettel képes gyógyítani, szenvedve másoknak szolgálni, gyengeségében másokat támogatni. Tudjátok honnan árad ez a rendkívüli erő? Isten örök kegyelme által a Krisztus keresztjéből, aki vállalta a mi erőtlenségünket, nyomorúságunkat, hogy általa Isten megtartó irgalmában részesüljünk.

   Ez a rendkívüli, felülről való erő munkálkodott elköltözött testvérünk életében is… mindabban, amit végezni tudott testi törékenységében, amit adni tudott nektek, akik közel voltatok hozzá, és másoknak. Értitek, testvérek, Isten ezt a sérülékeny, ezt a mulandó életet azért adta nekünk, hogy Krisztus Urunk példáját követve és az előttünk járók életére is figyelve – áldássá legyünk. Az ő drága, szent ajándékait hordozzuk, az csorduljon ki belőlünk, és ha megreped is az életünk, az harmatozzon környezetünkre. Mert ha megsérül is a cserépedény, az folyik ki belőle, ami benne van.

   Az Istenben való bizalomnak, a hitnek szép vallomását hallottuk a 8. és 9. versekben.  A kapott mennyei erő által megállhatunk a küzdelmeinkben. Van küzdelem bőven mindnyájunk életében. Kívül harcok, benn félelem, énekeljük egyik énekünkben.  Kinti ellenség az üldözés, a világ néha ravasz, néha erőszakos támadása, a benti a közömbösség, a bűn, kicsinyhitűség.

Ebben a földi életben, a bűn valóságában élve, egyikünk sem marad menetes ezektől a kísértésektől. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem ezt a világot.

Kijutott elköltözött testvérünknek is ezekből a harcokból, és mindnyájatoknak volt, van és lesz részetek ezekben. Egy vers arról szól, hogy az életünk egy Isten szeretetét hirdető, Krisztusra mutató irányító tábla, és a Sátán megpróbál kimozdítani helyünkről, más irányba fordítani. Mennyire ismerjük ezt a helyzetet, akár helyi szinten, akár a családban, akár környezetünkben, akár a nagyvilágban milyen sok negatív hatás ér minket: eltéríteni igazi rendeltetésünktől, küldetésünktől, elszakítani Istentől, az élet forrásától, Krisztustól, Megváltó Urunktól, szembefordítani egymással, De nemcsak támadás van, hanem segítség is.  Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk. Milyen bátor és bátorító hitvallás ez!

   Jézus halálát mindenkor a testünkben hordozzuk, hogy a Jézus élete is látható legyen testünkben.

Egy nagyon mély értelmű kijelentés ez. A mi életünkben tehát – ha hit által hozzá kötődünk - a Jézus halála de élete is kiábrázolódik ki. Jézus azért hordozta el a mi sorsunkat, hogy mi is hordozhassuk az ő sorsát. Csodálatos ige, ígéret, perspektíva ez számunkra. Mindnyájan magukon hordozzuk a Megváltó vonásait, életének mozzanatait. Minden, ami jó, ami szeretetből fakad, az rá mutat, mert minden, ami jó, azt Istentől kaptuk.

   Ezt szemlélhetjük, ezért adhatunk hálát elköltözött testvérünk immár lezárult földi életében is. (Élettörténet.)

   A múlt vasárnap még templomban volt… Végtelenül szerette családját, szülőföldjét, egyházát, de készült a mennyei hazába, az örökkévalóba is.  Nemcsak azt tudta, hogy el kell mennie e földről, hanem azt is, hogy hova megy. Jézus mondja: elmegyek, helyet készítek nektek, hogy hol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahol nincs könny, szenvedés, fájdalom, elválás. Isten hirtelen, gyötrelem nélkül vette magához.

  Valóban, testvéreim, magukban hordozzuk a Jézus halálát. Böjti időszak ez, Jézus szenvedéseire emlékeztet.  Az Isten Fia vállalta erőtlenségünket, nyomorúságunkat. Amikor ezeket kell hordoznunk, velünk van. Mellettünk betegségben, gyászban. De Jézus feltámadt, ezért mi az ő életének jeleit is hordozzuk. Az ő szeretetét, az üdvösség reménységét. Ezért nekünk részünk van már itt e földön – törékenységünkben - az ő feltámadásának, az életének javaiban, és részünk lesz abban - minden hiány nélkül - az ő országában.

Drága gyászoló testvérek, adja Isten, hogy hordozván magatokban Jézus megváltó halálának a jeleit is, tapasztalva a törékenységet, megfáradást, emberi erőtlenséget, hordozzátok az ő életének bizonyságát is, a szeretetet, reménységet, a hit ajándékát. Jézus életét a halál csak megszakította, de nem tudta megsemmisíteni. Benne ez a kegyelem adatik nekünk is: a mulandóságban, de nem a mulandóságnak élünk, mert ha e mi földi sátorházunk elbomol, örökkévaló házunk van a mennyben.  Ezzel a reménységgel vegyetek búcsút szerettetektől is induljatok tovább hittel, szeretettel az Isten által kijelölt úton.

   Az ige biztatását vigyétek, vigyük magunkkal! Ámen

 

 

 

Zsolt 86, 1-13 (virrasztó)

 

    Egy idős testvérünk távozott el közülünk, aki megérte a bibliai kor felső határát (az ember élete 70, vagy ha feljebb 80 esztendő), aki bár betegség és erőtlenség közepette, de megbékülve távozott ebből a földi életből. Mégis úgy érezzük: távozásával szegényebb lett közösségünk, amelyiknek egyik markáns, a régi generáció értékeit képviselő tagja volt, és szegényebb lett a család, amelynek körében 83 évesen is édesapa volt, illetve testvér, nagyapa, rokon. Ebben a fájdalomban mulandóságunk és erőtlenségünk jut eszünkbe. A zsoltárban is erről hallottunk: nyomorult és szegény vagyok.

   Tartsd meg életemet! Nem volt könnyű elhunyt testvérünk élete, sok munka, küzdelem, nélkülözés volt benne, de szinte mottóként ismételgette: megsegített az Isten. Megtartotta életét, adott erőt a munkához, a család gondjainak hordozásához, és türelmet, bölcsességet az idős korhoz, a betegséghez.

   Mindennap hozzád kiáltok, utánad vágyódik a lelkem. Nagyon szép hitvallás ez. Öregségében – én már jóformán így ismertem meg őt – testvérünk gyakran fordult Istenhez imádságban, kéréseivel magáért, övéiért. Hiszen az ember egyre inkább belátja: valóban nincs másban oltalmunk, nincs más, akire rábízhatnánk magunkat, szeretteinket. Különösen az élettől búcsúzva lesz ez nyilvánvaló: egyetlen biztos alap, kőszikla marad: Isten.

  Mert te jó vagy, Uram. Hitvallásaink arról szólnak, hogy mi bűnösök vagyunk, de Isten kegyelmes és irgalmas. Ez a mi reménységünk: Isten jósága, bocsánata, és szeretete, amit Krisztusban mutatott meg. Urunk kereszthalálának és feltámadásának az ünnepére készülünk, még nyilvánvalóbb ez a bibliai igazság. Emberek részéről tapasztalhatunk rosszindulatot, de Isten irgalmában nem csalatkozhatunk.

   Aztán magasztalja a zsoltáros Isten csodáit a természetben… Testvérünk a természethez közelálló ember volt. Sokszor megfigyelte a tavasz ébredésében, az ősz gyümölcstermésében Isten gondviselő bőkezűségét, dicsőségét. A mező liliomainak, az ég madarainak példájából olvasott ki evangéliumi bölcsességet.

    Majd azt kéri a szentíró: taníts útjaidra, igazságodra. Az igazság nagy kérdése életünknek. Tanulnunk kell. Istenre figyelve. Földi utunk igazságához hozzá tartozik a sír is, de mivel megigazultunk hit által Krisztusban, ezért az üdvösség reménysége is.

   Egy csodálatos mondattal zárul ez az igeszakasz: annyira szeretsz, hogy a sírból is kihozol… Húsvéti üzenet az Ószövetségben. Emberileg nincs tovább. Utolsó állomás. (Idős lelkipásztor írt le egy történetet: villamoson utazott hazafelé, a végállomáshoz érkezett, szólt a kalauz, hogy a villamos nem megy tovább, ő leszállt, elindult gyalog haza, és amikor belépett az ajtón, az jutott eszébe, hogy ilyen a földi életút is, egyszer véget ér, hogy majd igazi otthonunkba érkezzünk meg.)

   Ez a mi keresztyén hitünk, reménységünk. Az Úr ezzel töltse be mindnyájunk szívét! Ámen.

 

Urunk, teremtő mennyei Atyánk,

mi  is hozzád fordulunk nyomorúságunkban, gyászunkban, és kérünk, hogy könyörülj rajtunk. Emlékezz meg arról, hogy porból vétettünk, véges teremtményeid vagyunk, arról, hogy fáj az elmúlás, az elválás, a búcsú. De emlékezzél meg a te örökkévaló irgalmadról is, amellyel minket Krisztusban megváltottál, gyermekeiddé fogadtál és az üdvösségre választottál el. Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel tekinthetünk elveszített szeretteinkre. Ebben a reménységben nyerhetnek vigasztalást, megbékélést most gyászoló testvéreink is. Tudjuk, ennek a bizodalomnak nem a mi érdemünk az alapja, hanem a te irgalmad, kegyelmed, jóságod és szereteted. Köszönjük, hogy földi életünkben szüntelenül megmutatod hatalmadat, megtartó gondviselésedet: életünk eseményeiben, a természet csodáiban, szent Igédben.  Hálát adunk, hogy elhunyt testvérünk életében is ez lett nyilvánvaló: munkájában, küzdelmei között, öregségében, betegségében. Te adtál neki hitet, erőt, bölcsességet.  Kérünk, taníts a te utjaidra és igazságodra minket, hogy Krisztust kövessük hűséggel, a mi Urunkat, aki vállalta a keresztet érettünk, de aki feltámadott megtartatásunkra. Ő jár velünk földi vándorlásunkban, és ő az, aki a sírból is kihozza életünket. Ebben a hitben őrizd meg mindnyájunk szívét! Ámen. 

 

 

Péld 3, 1-18 (temetés)

 

1 Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsaimat őrizze meg szíved, Péld 1,8 ; Jn 14,21

2 mert hosszú életet, magas életkort és jólétet szereznek azok neked! 5Móz 30,8-9 ; Péld 4,10

3 A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára! 5Móz 6,8 ; Péld 6,21 ; 7,3 ; Jer 31,33 ; Mt 5,7

4 Így találsz kedvességre és jóindulatra Istennél és embereknél. Lk 2,52

5 Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Péld 22,19 ; 28,26 ; Jer 17,5.7 ; 2Kor 1,9

6 Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.

7 Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féld az Urat, és kerüld a rosszat! Péld 26,12 ; Ézs 5,21 ; Róm 12,16

8 Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. Péld 4,22

9 Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, Mal 3,10

10 akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. 2Kor 9,8

11 Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Jób 5,17-19 ; Zsid 12,5-6 ; Jel 3,19

12 Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.

13 Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet, és az az ember, aki értelmet kap.

14 Mert több haszna van ennek, mint az ezüstnek, és nagyobb jövedelme, mint a színaranynak. Jób 28,15-19 ; Péld 8,10-11.19 

15 Drágább ez a gyöngynél, és semmi sem fogható hozzá, amiben kedved leled.

16 Hosszú élet van a jobbjában, baljában pedig gazdagság és dicsőség. Péld 8,18

17 Útjai kedves utak, és minden ösvénye békesség.

18 Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok.

 

   A falunak egyik, a régi nemzedékhez tartozó, a régi értékrendhez igazodó tagjától búcsúzunk Isten Igéjének vigasztaló üzenetére figyelve. Minden korosztálynak sajátos feladatai, kihívásai vannak, amelyek között a hívő embernek meg kell találnia az Isten útját. Minden nemzedéknek, minden személynek a maga idejében kell helyt állnia. Így tud biztató példa lenni az utána jövők számára. Nagyon fontos megbízatás, küldetés ez családi, egyházi, népi vonatkozásban is.

   Isten az életet akarja: a bővelkedő, kiteljesedett, áldott, másokat gazdagító életet. Ennek a szolgálatára rendelt minket. Törvényeivel nem korlátozni akar, de olykor korlátokat állít fel a veszélyekkel szemben. Lelke által nyitottá teszi a szívünket önmaga és egymás felé.

Ezeket a tanulságokat láthatjuk elköltözött testvérünk lezárult földi életpályájában is. Értelmes, megfontolt, lelki bölcsességgel megáldott ember volt, mély tapasztalatokkal. Sokat lehetett tőle tanulni.

  Az igei parancs az, hogy ne felejtsd el, megőrizzed. Annyi drága ajándékot kaptunk Istentől földi tekintetben, de lelkiekben is: életünket, a család közösségét, értelmünket, kultúránkat, anyagi javainkat, de a hit drága kincsét, Isten örök igéjét, a bűnbocsánatot és megváltást, az üdvösséget Jézus Krisztusban. Vajon őrizzük-e ezeket?  Vajon megosztjuk-e a reánk bízottakkal?

Hosszú élet, magas életkor, jólét… erről beszél az ige, mint következményről. Ezeket mindnyájan fontos értékeknek tartjuk. Adja Isten, hogy részünk legyen ezekben! Valóban, kívánatos dolgok, mindazáltal mulandóak. Van azonban az elhangzó ígéretnek egy lelki oldala is: nemcsak a hosszú élet, hanem az üdvösség, nemcsak a földi jólét, hanem az Istenhez tartozás öröme, békessége, amit senki el nem vehet tőlünk. Ezt is kérnünk, kívánnunk kell!

   Szeretet és hűség ne hagyjon el, kösd azokat nyakadba, írd fel szíved táblájára. Mit hordozunk, jelképesen szólva, a nyakunkban? Mi van felírva a szívünkbe? Csak ideig-óráig való dolgok, csak földi tervek, célok vagy örökkévaló javak is? Csak a romlandókért való küzdelem, vagy a romolhatatlanra való figyelés, törekvés is?  Az ige két lelki ajándékot emel ki: hűség és szeretet egymás iránt és Isten iránt. Hűségünk válasz az Isten hűségére. Arra, hogy Krisztus hű volt értünk a halálig, a keresztfa haláláig. A szeretet pedig, tudjuk, soha el nem fogy. A legnagyobb vagyon. Mégis, milyen sokszor háttérbe szorul. Pedig igaz az ige: csak így találunk kedvességre Isten és emberek előtt. Életünk értékét az mutatja, hogy mennyi szeretetet adunk tovább.

   Bízzál az Úrban teljes szívedből, ne a magad eszére támaszkodjál. Ne tartsd bölcsnek önmagadat. Mert az igazi bölcsesség, értelmesség Istentől van. Az Istenben való hitből és bizalomból származik. Az a bölcs és értelmes ember, aki nem magában bízik, aki meglátja életében Isten vezetését, aki mindent, amije van, ajándéknak tekint, és azzal mások javára munkálkodni igyekszik.

Minden utadon gondolj Rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.

Elköltözött testvérünk immár lezárult életében is ez az igazság mutatkozott meg: mennyei Atyánk egyengette az ő ösvényeidet. (Élettörténet.)

   A Bibliában azt olvassuk: a mi külső emberünk megromol, a belső napról napra újul. Heidelbergi Káténk tanítja: a mi halálunk meghalás a bűnre nézve, átmenetel az örök életre. Ez a mi keresztyén reménységünk. Húsvét fele közeledve még élőbb hittel kell vallanunk ezt.

   Az Ige az Isten útján járó ember sok drága vonását említi: nemcsak az előttünk járókra vonatkoztatva, hanem saját életünkre nézve is – intésként, buzdításként - halljuk ezeket.

   Féld az Urat, kerüld a rosszat: gyógyulás lesz ez számodra. Milyen különös terápia! A jó gyógyít. Tiszteld az Urat vagyonodból, jövedelmed legjavából, mert aki adni tud, az kap igazán, annak megáldja az Őr az életét. Milyen jó látni, hogy vannak ilyen családjukért, egyházukért áldozatot hozó emberek… valóban, ez által megszaporodik az Isten áldása, felragyog gyermekei életén az ő dicsősége. Gazdag ember az, aki adni tud.

   Az utolsó versben azt hallottuk: élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak boldogok. Mi, újszövetségi emberek, a Krisztus keresztjére gondolunk, mely a halál fájából az élet, a megváltás fájává lett. Krisztus ott szerzett nekünk bocsánatot, üdvösséget.

A keresztről való beszéd ostobaság azoknak, akik nem hisznek, de nekünk, akik hiszünk, Isten ereje.

Krisztusért van megtartatásunk. Boldog ember az, aki ezt a kegyelmet hittel megragadja, aki így tudja rábízni életét Istenre életében és halálában.

   Isten iránti hálával azért, amit elhunyt testvérünk által kaptatok, Igéjéből biztatást merítve, Lelke vigasztalását kérve és elfogadva, az örök élet reménységével vegyetek búcsút szerettetektől...

   Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet… Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul (1Kor 1,30). Ámen.

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk,

hálát adunk neked, hogy nemzedékről nemzedékre tart a te hűsséged, és személyes életünkben is tapasztalhatjuk kegyelmedet, gondviselő jóságodat. Köszönjük elhunyt testvérünk életét is, azt, amit benne és általa adtál az övéinek és a faluközösségnek. Köszönjük, hogy sokszor szabadítottad meg őt halálos veszedelemből is, ahogy azt mindig hálával emlegette, de mindenekfölött azt, hogy őt is, és mindenkit, aki hisz Krisztusban, az örök életre hívtál el. 

Valóban, mennyei Atyánk, nekünk szembe kell nézni az elmúlás, a halál tényével, igéd szavai szerint porból vétettünk és porrá leszünk, de végtelen szeretetedből mégis többre rendeltél ennél, Krisztus áldozatáért megbocsátottad bűneinket, és nekünk üdvösséget ajándékozol. Add, hogy ez az élő hit legyen bennünk akkor is, amikor a búcsú, az elválás fájdalmát éljük át, amikor valakinek a távozásával üresség marad a lelkünkben! Te töltsd be ezt a hiányt a gyászoló testvérek életében is, és segítsd őket, hogy az előttük járók példájára is, de különösen szent igédre figyelve, szeretetben és hűségben járjanak, tebenned bízzanak teljes szívből, neked szolgáljanak, és egymás javát munkálják, mert többet ér ez minden aranynál és földi kincsnél!

Te vezesd őket, mindnyájunkat a te szent akaratod tetszésének útján, őrizz minket minden rossztól, és ad, hogy hittel kapaszkodjunk az élet fájába, Krisztus keresztjébe, hogy általa szép és áldott legyen az életünk, és általa megtartassunk az üdvösségre! Hallgass meg könyörgésünkben az ő nevéért! Ámen.

   

 

 

Zsolt 33, 4-22 (virrasztó)

 

   Amikor egy-egy testvérünk hirtelen halálának hírét halljuk, akkor hitetlenkedve mondogatjuk: nem lehet igaz. Aztán fejet hajtunk a meg nem fellebbezhető tény előtt: valóban, valaki a családból, valaki a gyülekezetből végleg eltávozott e földi életből. Így ért véget 80 éves korában, mégis váratlanul testvérünk földi vándorútja is.

  Igaz az ige, hallottuk a 33. zsoltárban, igaz az a kijelentés, hogy napjaink meg vannak számlálva: a mi életünk ideje 70 vagy 80 esztendő – talán kevesebb, talán kevéssel több -, és úgy elmúlik, mint a sóhajtás. De az is igaz – nemrég ünnepeltünk húsvétot -, amit Jézus mond a testvérét sirató Mártának: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Az igének ezt a kettős igazságát kell látnotok, gyászoló testvéreim.

   Isten jóságáról és hatalmáról hallottunk az első veresekben. Mindent hűségesen cselekszik, szeretetével tele van a föld. És talán mondjuk megint, a valóságnak csak a földi oldalára figyelve, hogy mennyi nyomorúsága, nehézsége, harca van az életnek. Testvérünk sorsát is említhetnénk példaként… De hittel megláthatjuk a kegyelem munkáját is, az Isten szeretetét, gondviselését ugyanebben az életben, amellyel hordozta az Úr az ő gyermekét, és hordoz mindnyájunkat. Földi utunk minden pontja bölcsőtől a koporsóig, minden lépés, amit megtettünk gyerekkortól kezdve, minden munka, amit elvégeztünk, minden öröm, amit átéltünk, de minden nehézség is, amin átmentünk, még az utolsó harc is Isten szeretetét hirdeti. Azt, hogy ő törődik velünk, hogy Krisztusban megváltott, és úgy vezet – gyakran nehézségeken át -, hogy az övéi maradjunk.  Amit ő mondott, meglett, nemcsak a teremtett világban, hanem a megváltás vonatkozásában is Jézus Krisztus által.

  Hallottunk Isten terveiről. Igen, nekünk is vannak terveink. Jó, ha Isten áldásával igyekszünk azokat megvalósítani. Elhunyt testvérünknek is voltak tervei… Isten sok mindenben megsegítette, árvaságban megőrizte, szép családdal áldotta meg, keze munkáját gyümölcsözővé tette. Régebb, amíg egészsége engedte, minden heti tervében benne volt a templomlátogatás is. Jó, ha terveink nem csak a földiekre tekintenek. Jó, ha terveink az Úr akaratához igazodnak. Ha Isten dicsőségére történnek.  Akkor lesz örömünk bennük. Mert Isten semmivé teszi a hitetlenek terveit, megszégyeníti őket. Lehetnek sikeresek ideig-óráig, de végül megszégyenülnek. Isten tervei azonban megmaradnak. Az ő üdvözítő akaratát véghezviszi. Boldog az a nemzet, az a család, az a gyülekezet, az a nép, az a közösség, akit Isten felvett a tervébe, örökségül választott, azaz elhívott az örök életre. Kiket hívott el Isten örök életre? Akik hisznek benne. És egy gyönyörű mondat hangzik el: ő formálta a szívünket, ismeri minden tettünket.  

   Hallunk Isten segítségéről, szabadításáról. Egy tagadó formával kezdődik egy a rész: nem a nagy sereg, nem az emberi erő, nem a gazdagság. Olyan mélyen belénk ivódott ez a hamis hit: a láthatók azok, amik megtartanak, amikre számítani lehet. Elköltözött testvérünk nemzedéke, amelyik háborút, éhséget, vagyonelkobzást és egyebeket élt át, talán jobban megtanulta az ige igazságát: nem az emberi hatalom, akarás, nagyravágyás, hanem Isten oltalma a biztos. Ez a csendes, Istenben való bizalom volt ott az ő szívében, ennek sokszor hangot is adott. Az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, éhínség idején is megtartja életüket, megmenti a haláltól. Sokszor volt testvérünk élete is halálos veszedelemben. Sokszor megtapasztalta Isten szabadítását. Most pedig le kellett tennie az ő életét. De Isten szabadítása nem ér itt véget. Tudjuk, valljuk, Isten Krisztust feltámasztotta, és általa minket is megszabadít a bűn, halál, kárhozat kötelei közül. Én élek, mondja Jézus, ti is élni fogtok. 

   És végül hallottunk az Úrban, szabadító Istenünkben való reménységről. Aki még a haláltól is megment minket. Lelkünk az Urat várja. Igaz, milyen szomorú, amikor nem várhatjuk már szeretteinket, hogy hazaérkeznek, de milyen öröm az, hogy várhatjuk az Urat, aki jön vigasztalásával, kegyelmével, a megváltás jó hírével, erőt ad, gyógyítja lelkünket. Aki – így tanítja az Ige – visszajön érettünk, az övéihez, és magához vesz minket, hogy ahol ő van, és azok, akik hittek benne – Isten dicsőségében –, mi is ott lehessünk. Az utolsó vers vigasztaló soraival kívánunk nektek békességet, lelki gyógyulást: Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk.  Ámen.      

 

 

1 Pt 5, 6-11  (temetés )

 

6 Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Jób 22,29 ; Mt 23,12 ; Lk 14,11 ; 18,14

7 Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Zsolt 55,23 ; Mt 6,25

8 Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el:

9 álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.

10 A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.

11 Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

 

   Egy idős testvérünk koporsója mellett állunk, aki a maga csendes, alázatos módján gyülekezetünkben, faluközösségünkben sajátos értéket hordozó, sajátos helyet betöltő személy volt.

A felolvasott vigasztaló Ige is alázatról beszél: „alázzátok meg magatokat”. Mai világunk nem ezt az eszményt követi, ellenkezőleg azt sugallja: kerekedj mások fölé, légy gőgös, öntelt, légy büszke magadra.

   Az Ige nem azt tanítja, hogy egymás előtt kell megalázzuk magunkat, hanem Isten hatalmas keze alatt. Ez az Isten akaratának az elismerését jelenti, azt a tudatot, hogy életünket, annak minden ajándékát neki köszönhetjük, hogy oltalma alá tartozunk. Ez a szemlélet jelenti a Biblia szerinti bölcsességet. Nem mindig nagy szavakban mutatkozik meg, hanem legtöbbször egyszerű, Istennek szolgáló, másoknak segítségére levő életformában. Olyan jó ilyen nem magukkal hivalkodó, de szerényen a szeretet szolgálatát végző embereket megismerni! Egyszer megkérdeztek egy katolikus papot, aki egyik Dél-amerikai nagyváros szegénynegyedében próbált segíteni a rászorulóknak, hogy miért éppen ott vállalt szolgálatot. Azt válaszolta: itt könnyebb Jézussal találkozni, mint a gazdagok pompás kertvárosaiban. 

   Isten felmagasztalja az övéit annak idején. Nem nekünk kell tehát magunkat felmagasztalni. Nem nekünk kell önérzetünknek elégtételt szerezni. Isten csak az alázatost tudja felemelni, csak a bűnösnek tud megbocsátani. Krisztus útja is a kereszten át vezetett a dicsőségbe.

   Minden gondotokat őreá vessétek. Jól ismert igevers. Nem tudom, hogy mennyire sikerül is követnünk a tanácsát. Minden emberi életben vannak gondok, Nem egyformán. Van, akinek tényleg sok jut. És van, aki a sokat is jobban tudja hordozni, mint más a keveset. Kiderül az Igéből, hogy azért, mert igazából nem is ő hordozza: hanem hittel Istenre bízza.

Hadd beszéljek e bibliai gondolat kapcsán röviden elköltözött testvérünk életéről, aki gondjait az Úrra tudta bízni, nehéz időkben, küzdelmek között is, és megtapasztalta Isten segítségét, áldását. (Élettörténet.)

   Békeszerető, szavát ritkán hallató embernek ismertem meg. Családlátogatások, találkozások alkalmával beszélt hitéről, Istenbe vetett bizalmáról is. A pár éve jelentkező betegségéig rendszereses járt templomba. Fontos volt neki ez a lelki kötődés is. Bárcsak sokunknak fontos lenne, megértenénk, hogy Isten velünk is gazdagítani akarja a közösséget, és minket is a közösség által hitben, lelki áldásokban. Elszakadva egymástól szegények és erőtlenek leszünk, akikkel könnyen elbánik a mi lelki ellenségünk.

   Erről beszél az Ige, amikor arra figyelmeztet, hogy legyünk józanok, érettek, bölcsek, és álljunk ellen a Sátán minden kísértésének. Ha ezt tanítja az ige, akkor az azt jelenti: nem vagyunk kiszolgáltatva. Igaz, hogy az ordító oroszlán képe, hasonlata félelmetesnek tűnik, de nemcsak saját erőnkre számíthatunk. Van szabadító Urunk. Húsvét után különös hangsúllyal bír: Krisztus legyőzte a bűnt, halált, nekünk szabad, Istenhez tartozó, reménységben járó életet ajándékozott. 

   A hitben szilárdan állva, még a szenvedések között is kitarthatunk. Az apostol külön említi: gondoljatok arra, hogy mások is hasonló kereszteket hordoznak. A mások, az előttünk járók példája mindig biztató és motiváló. Képesek vagyunk kis dolgokért is panaszkodni és keseregni, amíg meg nem látjuk, hogy mások mekkora terheket hordoznak, talán zokszó nélkül, keresztyéni bizalommal, optimizmussal.  A reformáció 500. évfordulóján biztató példákat keresve évszázadokra mehetünk vissza, de kivált a szülők, nagyszülők kiállása, hite, áldozata, kitartása, családszeretete lehet bátorítás számunkra. 

   Isten Igéjére figyelve, az előttünk járók példájára tekintve így kell mai feladataikat, küzdelmeinket vállalni. Tudva azt, hogy nemcsak mulandókért fáradozunk.

   Olyan szép, vigasztaló az utolsó vers: a minden kegyelem Istene… Isten tehát minket, nyomorult embereket örök dicsőségre hívott el. Ezt határozottan tudnunk kell magunkról és másokról is. Ez a mi meggyőződésünk, hitünk, élő reménységünk. Ez a mi célunk, rendeltetésünk. Isten maga viszi véghez ezt Fiában, Krisztusban: felkészít, megszilárdít, megerősít.

  Kívánjuk, kérjük, hogy erősítsen titeket is, gyászoló testvérek, adjon békességet, bizodalmat, élő reménységet nektek. Így járjatok tovább útjaitokon, nem feledkezve el feladataitokról, de a lelki célról sem.  Tudva azt, hogy Isten áldása, oltalma alatt áll az életünk, és egyszer hozzá érkezünk. A ti szerettetek az utóbbi időben sokat járta Bergenye utcáit – megható élmény volt vele találkozni, ahogy mindenkinek alázatosan, szelíden köszönt. Ez a földi út véget ért, de Isten az övéi számára – Krisztus érdeméért - megnyitja országának kapuját.

  Övé a dicsőség… ezért bízhatunk benne, ezért megalázhatjuk magunkat előtte, elfogadva akaratát, mely végső soron az üdvösség, az örök élet, ezért reá vetjük gondjainkat, gyászunkat, nehézségeinket, és ezért ellen tudunk állni minden kísértésnek, és ezért hisszük azt teljes bizalommal, hogy ő Krisztusban az ő örök dicsőségére hívott el. Ezért reménységben búcsúzunk elköltözött szeretteinktől. Ti is ekképpen vegyetek búcsút… A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Ámen. 

 

Kegyelmes Istenünk, megilletődve, alázattal, szívünk szomorúságával állunk meg előtted, és téged kérünk, könyörülj rajtunk, tekints meg esendőségünket, mulandóságunk és szeretteink elvesztése miatti lelki fájdalmainkat, és adj nekünk vigasztalást Krisztus, a mi feltámadott Urunk által. Ő magára vette minden bűnünket és erőtlenségünket, elhordozta minden nyomorúságunkat, hogy nekünk szabadulást, bocsánatot, örök életet szerezzen. Benne való hit által vethetjük rád minden gondunkat. Köszönjük, hogy te voltál támasza oltalma elköltözött testvérünknek, köszönjük, hogy sok nehézség között megsegítetted, családjában, munkájában megáldottad, és hisszük, hogy vele voltál a végső harcban is.

    Segíts minket, hogy bölcsek, megfontoltak, józanos legyünk, ellenállva a Sátán, a világ minden kísértésének. Te tarts meg és Szentlelked által erősíts meg minket ebben, és biztass az előttünk járók példája által is, hogy vállalni tudjuk, amit ránk bíztál, legyünk a Krisztus követői, az ő szeretetének az áldott eszközei. Hisszük, hogy te így akarsz minket megáldani, felhasználni munkádban. Olyan csodálatos az ígéret, amit hallottunk, hogy te, a kegyelem Isten kegyelmedből örök dicsőségre hívtál el, és te tartasz meg a nekünk szerzett váltságban.  Elég ez az ígéret arra, hogy azt hit által elfogadva

reménységgel búcsúzzunk. Áldd meg gyászoló testvéreinket, az özvegyen maradt feleséget, a gyermekeket és családjaikat, a testvért, rokonokat és családtagjaikat! Adj igazi békességet nekik, és az örök élet hitével vezesd őket tovább! Légy megtartónk, gondviselőnk mindnyájunknak! Tied a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.     

 

 

Jn 8, 51-58  (virrasztó)

 

     Úgy megdöbbenünk egy-egy ilyen hirtelen haláleset kapcsán, és értetlenkedve kérdezzük: ennyi az élet? Egyik pillanatról a másikra semmivé lesz minden tervünk, minden akarásunk, gondolatunk, szándékunk. Lezárul élettörténetünk, múlt idő, emlék leszünk. Ennyi az élet? Jézus azt mondja: NEM. Ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha. Jézus ismerte a halál kemény törvényét. Sőt ő maga is szembe nézett azzal. De ismerte mindenkinél jobban az Isten megtartó, üdvözítő akaratát is. Az az Atyának az akarata, hogy aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen. A Káténk azt mondja: halálunk meghalás a bűnre nézve, átmenetel az örök életre.

   Testi mivoltunkban, emberi értelmünkkel ezt nem tudjuk megérteni. A zsidók azt mondják Jézusnak: ördög van benned, hogy mondhatsz ilyet! A leghíresebbek, a legnevesebbek is meghaltak: Ábrahám, a próféták, és te azt mondod?  Kinek tartod magad?

   Testvéreim, higgyétek el, egészségünkben, betegségünkben, fiatalságunkban, idős korunkban, jó sorsunkban és gyászunkban ez a legfontosabb kérdés: kinek tartjuk Jézust? Megváltónknak, Üdvöztőnknek, aki megbocsátott, aki új reménységgel ajándékozott meg? Aki életünk Ura és megtartója? Megtört szívű szülők, megrendült testvér, rokonság, hiszitek-e, hogy Jézus az út, igazság és élet? Földi életünk reménysége, vigasztalása, üdvösségünknek a megadója.

   Jézus azt válaszolja: nem én dicsőítem meg magam. Nem a magam dicsőségét keresni jöttem. Küldetésem van Istentől: elhordozni a világ bűneit. Enélkül a Krisztus nélkül nem ismerhetjük igazán Istent, nem ismerhetjük igazán saját magunkat, rendeltetésünket sem. Nézz Krisztusra, és meglátod, hogy mire rendelt az Isten, kövesd őt hittel, és megtalálod saját utadat, amin békesség, áldás van és az üdvösség felé vezet!

   Sok mindent ismerünk. Jót és a rosszat. Sokszor nem tudunk különbséget tenni. A mai ember különösen büszke tudására. De látjuk-e a lényeget? A célt? Isten végső tervét? Jézus azt tanítja az igében: ő, aki az Atyától jött, ismeri Istent, azért jött, hogy kijelentse az ő megtartó, szent akaratát. 

   Ábrahám örült, hogy megláthatja az én napomat. A megváltás, az üdvösség napját. Az ígéret beteljesedését. Emberileg az Ábrahám életében is sok csalódás, nehézség volt. De hitében előre tekintett: az ígéret megvalósulására. Krisztusra, a Messiásra. Mindnyájunk életében van baj, van fájdalom, vannak nehéz kérdések. Most elköltözött szerettetekkel kapcsolatban is támadnak ilyenek lelketekben. Az ő életében is, úgy ahogy ismertük - nyilván, az Úr látta igazán - voltak mélységek, voltak nyomorúságok.

Nektek, nekünk most Krisztusra kell nézni, az élet Fejedelmére, aki magára vette minden erőtlenségünket, hogy nekünk – ha hiszünk benne – békességet, vigasztalást, üdvösséget adjon.

   Ötvenéves sem vagy. Megint egy emberi kijelentés. Mi csak a földi történetet látjuk. Krisztus Isten örökkévaló közösségéből érkezett, hogy minket, halandó embereket Isten örökkévaló közösségébe vezessen. Ma, ha az ő szavát halljátok. Az Úr vigasztaljon, Krisztusban részeltessen vigasztalásának drága ajándékában! Ámen.

 

 

Urunk, örökkévaló Istenünk,

megdöbbenéssel állunk most előtted testvérünk halálára gondolva. Együttérzéssel állunk a megtört idős szülők, megrendült testvér és rokonok mellett, és kérjük Szentlelked vigasztalását számukra. Köszönjük, hogy kérdéseinkre, kétségeinkre Krisztusban adsz nekünk választ. Aki benne hisz, az nem lát halált. Azt kegyelmedből országodba fogadod. Bocsásd meg, ha hitetlenség van bennünk is, életünk sötétségében nem látjuk a te világosságodat, veszteségünkben a Krisztus győzelmét. Köszönjük, Atyánk, hogy szent Fiadban egyértelműen kijelented, hogy te a békességre, az életre, üdvösségre rendeltél minket. Ez a te szent akaratod velünk. Segíts minket, hogy mi is ezt akarjuk, és gyarlóságaink ellenére erre törekedjünk.  Adj erőt, hogy megtartsuk Igédet, és Urunk, Megváltónk szolgálatát tudjuk végezni! Győzd le kicsinyhitűségünket, és taníts Krisztus által téged igazán, egyre jobban megismerni, hatalmas dolgaidat, ragyogó tervedet, tündöklő dicsőségedet, amely felülhalad minden emberi elképzelést, tudást!

   Köszönjük, hogy te életünket nemcsak földi években méred... Igen, ezek lejárnak, lehet, 57 év után, vagy előbb, vagy később, de aki Krisztust követi, az a kegyelem örök történetét kezdi el vele, melyet a halál sem tud félbeszakítani.

   Kegyelmeddel légy a gyászolókkal, légy mindnyájunkkal, tartsd meg földi vándorlásunkban, oltalmaddal, irgalmaddal vedd körül családjainkat, egyházunkat, és tarts meg az igaz hitben, reménységben a te országod számára! Ámen. 

 

 

Zsolt 39, 1-8 (temetés)

 

1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 1Krón 16,41-42

2 Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. Jak 3,2-12

3 Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.

4 Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:

5 Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! Zsolt 90,12

6 Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) Zsolt 49,11-13 ; Préd 2,21 ; Lk 12,16-21

7 Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.

8 Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!

    Vívódó lélek panasza, ez a zsoltár felirata. Vívódó lélekkel állunk itt. Nehéz megszólalni, vigasztalni, üzenetet megfogalmazni. Egy idejekorán, hirtelen elhunyt testvérünk koporsóját vesszük körül, akinek életében – ahogy mindnyájunkéban – sok testi-lelki nyomorúság, talpra állás és bukás, erény és gyarlóság, külső és belső harc volt.

   Azt határoztam, hogy vigyázok szavamra, írja a zsoltáros. Az ige figyelmeztet: az ítélkezés nem a mi dolgunk. „Ó, de a hegyek magasak, tenger zúgó árja mély”, hangzik egyik énekünkben, amelyik éppen Isten mindent felülhaladó kegyelméről szól. Sokat vétkezünk az ajkunkkal. Jakab a fő bűnök közé sorolja azokat, amiket a beszéddel követünk el. Jó elcsendesedni, szembe nézni önmagunkkal, meglátni a bűnök, negatív dolgok előzményeit és következményeit, de mind a magunk, mind a mások életében mindenképpen a jót is, amit Isten mindnyájunk lelkébe elrejtett.

   De a zsoltáros nem tudja mégsem elhallgatni fájdalmát. Igen, a fájdalom szava kikívánkozik belőlünk, belőletek. Gyászotokban, veszteségetekben, a gyermek, a testvér koporsója mellett állva kiömlik szívünkből, szívetekből a keserűség szava. Sóhajaink felerősödnek, panasszá fokozódnak. Olyan emberi ez, és közös sorsunkra emlékeztet, hiszen mindenkire vonatkozik a gyászban, a csalódásban az, amit énekeltünk: „éget, sajog a seb”. Milyen jó, hogy Isten előtt őszintén elsorolhatjuk mindazt, ami terhel minket, ami kérdés, ami fájdalom! Előjönnek bennetek is a múlt emlékei: az ártatlan gyermekkor, ifjúkori álmok, tervek, aztán a csalódások, kísértések, amikor megtört valami a lélekben. Mégis, mindezek között megtapasztalhattátok Isten atyai irgalmát, és az összetartozást a család közösségében.

   Ebben a felindultságban kéri a zsoltáros Istentől, hogy jelentse ki élete végét, hogy meddig tart napjainak sora. De milyen csodálatosan bölcs az Isten! Nem adja tudtunkra. Nincs a homlokunkra írva, ahogy mondani szoktuk. Elhunyt testvérünket életerős férfinek ismertük, az egyháznál is sokat segített – és milyen váratlanul távozott! Azt világosan tanítja az Ige (tapasztalatunk is megerősíti), hogy földi életünk lejár. Ez egészen biztos. Pál apostol azt írja: tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomol. De Krisztusra néző hittel folytatja: épületünk van Istentől. A fő kérdés nem is az, hogy meddig tart életünk, hanem az, hogy meddig tart/terjed a hitünk? Csak az első felét ismerjük a kijelentésnek? Csak a halált valljuk (mert nem áll módunkban tagadni), vagy az örök életet is?

Arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Súlyos szavak. És valósak. Igaz, ami elmúlt, az olyan, mint az álom? Visszatekintve eltöltött éveinkre, úgy tűnik, hogy azok elrepültek. Már nem rendelkezünk velük. Akár 57 évesen, akár fiatalabb vagy idősebb korban. Földi értelemben csak a mostani pillanat a miénk. (Élettörténet.)

Mi életének földi vetületét ismertük, azt is csak felületesen. Isten a szívek vizsgálója. Tudjuk, hogy ő a jóra, a békességre rendelt mindnyájunkat.

   Mint egy lehelet, annyit ér az ember, mondja keserűen a zsoltáros. Talán éppen egy fiatal barát, rokon elvesztése mondatja ezt ki vele. Kegyetlen mondat. Ebben a lelkiállapotban így látja ezt a zsoltáros. De nekünk az új szövetségre kell tekinteni, Jézus Krisztusra, aki értünk kilehelte lelkét, drága isteni életét adta. A golgotai kereszt mutatja meg, hogy mit érünk mi, bűnös emberek. Elfogadjuk-e a kegyelmet? Milyen szépen mondjuk a HK hitvallását: nem aranyon, vagy ezüstön… Bárcsak a szívünkbe íródna! Hát, testvéreim, mérjük ehhez magunkat, ne engedjük, hogy csüggedés, vagy akárki véleménye, vagy akármilyen kísértés, akármilyen szenvedély eltántorítson ettől a meggyőződéstől!

  Árnyékként jár, hiába vesződik. Ez a földi valóság. Igen, igyekezetünk, munkánk semmivé lesz, de a lelki kincsek örökre megmaradnak. Az újszövetségben azt olvassuk: a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Gyűjtsünk mennyei javakat!

   Mit várhatok, Uram? Nyomaszt ez a kérdés minket is. Mire számíthatok, ha ilyen bizonytalan ez az élet? Ha holnap az én szívem áll meg, vagy a másé. Vajon, kétségbe kell esnünk?

És itt kezd nyílni a zsoltáros szeme, kibontakozni a hite. Nem azt a pogány hitvallást idézi, nem arra következtetésre jut, hogy akkor „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk”, hanem azt mondja megcsendesülő szívvel: egyedül benned reménykedem. „Egyedüli reményem”, énekeltük. Temetési éneknek nevezzük, de nem az. Minden napunk bizonyságtétele kell legyen! Istenben van reménységünk ifjúságunkban és idős korunkban, egészségünkben és betegségünkben, terveinkben és csalódásainkban, az élet sűrűjében állva, és szemben a halállal. Egy reformátori hitvallás ez: egyedül Istenben Krisztus által.

  És itt igazi, élő reménységről szól a bizonyságtétel. Nemcsak arról, amelyik életünk végéig kísér el. Hogy ti. reménykedni kell valamiben, mert „a remény hal meg utoljára”. Arról a reménységről van szó, amelyről Péter apostol így ír: áldott az Isten, aki újjászült minket élő reménységre… Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Ezt fogadjuk a szívünkbe! Ő, ami élő Urunk adjon vigasztalást, békességet, megtartatást! (…)

  Legyen a mi reménységünk egyedül Istenben! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk,

megdöbbenéssel állunk most előtted testvérünk halálára gondolva. Együttérzéssel állunk a megtört idős szülők, megrendült testvér és rokonok mellett, és kérjük Szentlelked vigasztalását számukra. Köszönjük, hogy kérdéseinkre, kétségeinkre Krisztusban adsz nekünk választ. Aki benne hisz, az nem lát halált. Azt kegyelemből országodba fogadod. Bocsásd meg, ha hitetlenség van bennünk is, életünk sötétségében nem látjuk a te világosságodat, veszteségünkben a Krisztus győzelmét. Köszönjük Atyánk, hogy szent Fiadban egyértelműen kijelentetted, hogy te a békességre, az életre, üdvösségre rendeltél minket. Ez a te szent akaratod velünk. Segíts minket, hogy mi is ezt akarjuk, és gyarlóságaink ellenére erre törekedjünk! Taníts minket bölcsességre, hogy ne a hirtelen széthulló javakat keressük, hanem azokat, amik megmaradnak. Amik valóban gazdaggá teszik életünket, és általunk a másokét is. Köszönjük, hogy tőled várhatjuk életünk minden helyzetében az áldást, a segítséget, a bátorítást, a reménységet, és Krisztusért az üdvösséget.    

Adj vigasztalást gyászoló testvéreinknek, hogy fájdalmukban a te békességed előtt nyissák meg szívüket, a nehéz időkben tudjanak egymás támaszai lenni, szeretettel egymásnak szolgálni. Te vezesd, őrizd, erősítsd őket kegyelmedből!

   Légy oltalmazója, megtartója egész közösségünknek, taníts minket a szerinted való, egymás javát munkáló, dicsőségedet hirdető életre! Köszönjük, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet számunkra. Ámen. 

 

Jn 5, 28-30 (beszéd ortodox temetésen )

 

28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 1Tim 4,16

29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Dán 12,2 ; Róm 2,6-10

30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.

 

     Testvérek, megdöbbenés, szomorúság van a szívünkben testvérünk, váratlan eltávozása miatt. Csendes természetű, segítőkész falustársunk volt, akinek – az Ige tanítása szerint - gondja volt a tisztességre minden ember iránt, lett légyen az magyar, román, református, ortodox vagy éppen adventista vallású. Feltűnés nélkül élt, és hirtelen hagyta itt ezt a földi világot. Tervei, céljai voltak még ezen a világon, de azokat – életével együtt – le kellett tennie. Hála Istennek, utolsó éveit józan munkálkodással töltötte, sokat fáradozva családjáért, és ebben az időszakban bizonyára lelki dolgaira is jobban oda tudott figyelni.

   Ne csodálkozzatok, mondja Jézus. Igen, vonatkoztathatjuk ezt a felszólítást földi életünkre is, annak mulandóságára, arra, hogy tudatában kell lennünk: egyik pillanatról a másikra kiesik a munka a kezünkből, elnémul az ajkunk, és szeretteink sem tehetnek többet értünk, mint azt, hogy – amint mondani szoktuk – megadják a végtisztességet. Beleremeg a szívünk, mégis el kell fogadnunk, mégis reménykedve, hittel kell élnünk, és készen kell lennünk. Porból vétettünk: valóban, a föld anyagaiból tevődik össze a testünk, de lelkünk Istenhez köt minket. A HK szerint igazából egész valónkkal, mind testestől, mind lelkestől Krisztuséi vagyunk.

   De beszél Jézus ebben a felszólításban az ő mennyei hatalmáról is . Ne csodálkozzatok, ne vonjátok kétségbe, bár érthetetlen és csodálatos dolog az.  Eljön az óra: nemcsak a halál órája, hanem a feltámadásé, az Isten színe előtti megállásé is. Eljön az óra, hogy mindenki meghallja az Emberfia szavát.  Mert életünk nem vész el a halállal, Istennél őriztetik.

Nagy kérdés, hogy ismerjük-e a Jézus szavát. Jó pásztorunk-e ő, akire hallgatunk, akiben hiszünk, akit követünk? Vagy nem akarjuk őt ismerni, nem akarjuk őt elfogadni. Most még csak világnézet, személyes vélemény kérdésének tűnik, de a végső számadásnál üdvösség és kárhozat kérdése lesz. Akik a jót cselekedték, az életre, akik a rosszat, az ítéletre kelnek fel. Jó és rossz, élet és ítélet. Mi a jó és mi a rossz? A Biblia tanítása szerint egyedül Isten a jó: a jó cselekedet tehát az, ami szerinte való, és rossz az, ami akaratával nem egyezik. Még konkrétabban: jó az, amit Krisztus megmutatott, ami krisztusi, ami a Benne való hitből fakad, rossz az, amit Krisztus nélkül, az ő szeretetén kívül teszünk. Alapjában véve a Krisztussal való kapcsolatunkról van szó. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. (1 Jn 5, 12) A kérdés az, hogy igazán keresztyének vagyunk-e (a „crestin” szó is ugyanabból a görög szótőből származik): Krisztushoz tartozókként, az ő lelkületét hordozva élünk-e? (A vöröskereszt története: 1859 - Solferninoi csata, Jean Henry Dunant, 40.000 halott.)

  Az ítéletet Isten Krisztusra bízta. Az a Krisztus ítél meg minket, aki úgy szeretett, hogy önmagát adta értünk. Aki végtelenül szeret. Aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Sok hiányosság van bennünk, de ha Benne bízunk: megtartatásunk van.

   Ezt a bizodalmat, vigasztalást adja meg az Úr nektek és mindnyájunknak! Ámen.

 

 

Zsolt 22  (virrasztó)

 

   Egy mély fájdalomban fogant imádságot, zsoltárt olvastam fel. Szinte úgy érezzük, a mi fájdalmunkat mondja ki. Elköltözött testvérünk fájdalmát. Ő egy ideje már nem tudta megfogalmazni. De íme, az Ige szavakba önti. Helyettünk. Tudjuk, ez a zsoltár az emberi nyomorúságon túl Jézus Krisztus szenvedéseiről szól. Megváltó haláláról. Amit helyettünk vállalt. Elhordozott értünk, velünk.

Hisszük, ő volt társa elhunyt testvérünknek is. A keresztségben elhangzott az ő élete fölött is, és sokszor megtapasztalta: tiveletek vagyok minden napon a világ végeztéig.

   A kereszten elhangzott kiáltással indul a zsoltár. Krisztus is átélte. Tudjuk, hogy végig kellett járnia a szenvedés útját, ki kellett innia a poharat. A zsoltáros elismeri Isten hatalmát és dicsőségét, nem vonja kétségbe igazságát. Elsorolja, hogy őseinek is ő volt megtartója. Mennyire igaz! Isten kegyelmét nem kérdőjelezi meg az én nyomorúságom. Csak sokszor nem értem, mi és miért történik. Benned bíztak, nem szégyenültek meg.

   Úgy látja a szentíró, hogy mindenkinél nagyobb nyomorúság jutott. Féreg vagyok, megvetett: kemény kifejezések… Aztán megszólal a bizalom hangja: anyám méhétől reád voltam utalva. Istenem, a te kezedben biztonságban volt és van az életem, ezt most is elismerem. Testvérünk életére gondolunk gyermekkorától kezdve: fáradozására, küzdelmeire, hitére. Jelen volt benne az Isten kegyelme: a mélységekben is, mint szabadító hatalom.  És a győzelmekben, mint megáldó szeretet.

  A zsoltáros újból a kísértések, üldözés, betegség, nyomorúság tátongó szakadékaira néz. Egy kétségbeesett kiáltás szakad fel belőle: ne légy tőlem távol, mert közel van a baj.  A testemben, az elmémben. De te még közelebb vagy. A lelkem a tied.

   A testi elesettség: ó, mennyire megviselte testvérünket is! Régi presbiteri fényképeket nézegettem: életerős, kemény munkabírású férfi volt, és úgy megapasztotta ez a rettenetes betegség. Megszámlálhatnám minden csontomat… Súlyos tünetek, a leépülés, a gyengeség nyilvánvaló jelei. Azonban nemcsak az emberi szenvedésre emlékeztetnek minket ezek, hanem arra a Krisztusra, aki fájdalmainkat viselte, aki elhordozta békességünk büntetését.

   Aztán változik a zsoltár hangja. Meghallgatásról, békességről, megváltásról szól. Újszövetség nyelvén: üdvösségről. Szem nem látta, fül nem hallotta boldogságról…

   És az utódokról, akik Istent szolgálják, az ő áldásainak bizonyságai lesznek nemzedékről nemzedékre. Akik tovább hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. Isten legnagyobb kegyelmi tette éppen az Igaznak az odaadása volt, aki által mi is igazságot nyerünk, és méltókká tétetünk arra, hogy Isten országát örököljük. Ámen.

 

 

Jn 16, 20-22.33.    (temetés)

 

20 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.

21 Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Ézs 26,17-18 ; Mik 4,9-10

22 Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek:

33 Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. 1Jn 2,14 ; 5,4

 

    Drága testvéreim, a Krisztus szavait hallottuk. Nekünk valóban az ő vigasztalására van szükségünk. Mennyei reménységre. A Krisztus vigasztalására volt szüksége elhunyt testvérünknek is emberi erőt meghaladó nyomorúságában. Nektek is, akik mellette álltatok, vele együtt szenvedtetek. Adventi idő van, karácsonyra készülünk, hálát adva a testet öltés csodájáért, ua. várva Urunk második visszajövetelét is. Hisszük, valljuk: Krisztus azért jött el, azért vállalta a sorsunkat, hogy eggyé lévén velünk a szenvedésben, elhordozza bűneinket, békességet szerezzen számunkra, és azért fog eljönni, hogy az ő dicsőségében részeltessen.

   Jézus világosan beszél arról, hogy van sírás és jajgatás. A napokban olvastuk a Jakab leveléből: ismeritek Jób tűrését, szenvedését. Elköltözött testvérünknek is jutott a Jób sorsából. Súlyos próbát, betegséget kellett hordoznia. Szívszorító volt látni, ahogy fokozatosan leépül, elfogy benne a fizikai és szellemi erő. De hisszük, Isten kegyelme nem fogyatkozott el benne. Drága családtagotok a teljes erőtlenséget kellett átélje, és a ti erőtök kellett pótolja az övét, és mindnyájatokét az Istené. Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Akkor tapasztalom meg, hogy van nagyobb erő is, mint az enyém.

   Sírni és jajgatni – lelki vívódást is jelent ez. Volt ilyen a ti életetekben is. Istent félő, Krisztus nevét valló emberek vagytok, biztos sokat vívódtatok az Úr előtt, sokszor emésztettek gyötrő kérdések: miért kell hozzátartozótoknak ezt a nehéz utat járnia?

   Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? - hallottuk a kérdést a virrasztóban is. Jézus maga is sírt és jajgatott. Testvéreim, a válasz nincs a birtokunkban, de annál közelebb kerülünk hozzá, minél inkább Istenre tudunk figyelni. Nézvén a hit fejedelmére… igen, a bajban is, a legnagyobb szenvedésben is. A válasz nem kívülről érkezik, hanem felülről, Istentől, és bent szólal meg,  azok szívében, akik a legjobban sóvárognak az Úr szabadítására.

    A világ örül, ti szomorkodtok, mondja Jézus a tanítványoknak. De ne irigyeljük a világ, az Isten nélkül élők bűnös, mulandó örömét!  A zsoltáros is ír arról, hogy a gonoszok virulnak, az istentagadóknak szerencséjük van. Ideig, óráig. De nincs élő reménységük. A ti szomorúságotok örömre fordul. Milyen drága üzenet! Nem olcsó bátorítás. Az a Krisztus mondja, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk. Az benne való örömről van szó: már itt a földi életben, de teljességgel majd az Isten országában.

   Egy kifejező példát említ Jézus: amikor az asszony szül, fájdalma van. Ez a vajúdás, ez a gyötrődés az életet hirdeti. Gondoljunk Krisztus születésére, az ő szenvedésére, különösen megváltó halálára, ami valóban az életről szól. Mindnyájunkéról. (Élettörténet.)

   Testében valóban a halál bélyegét hordozta. Ahogy Krisztus is magára vette azt, hogy minket megváltson, és dicsőségében részeltessen. Ez a mi hitünk és reménységünk.

   Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. Istennek erre a végtelen békességére van szükségünk, amely a szenvedést, gyászt is reménységgé változtatja. Fáj minden elválás, de tudnunk kell: eltávozott szeretteink nem esnek ki az élő Isten hatalmából, kegyelméből.

   A világon valóban nyomorúságunk van: betegség, gond, baj, megpróbáltatás. Akárkit kérdeznék meg, sorolni tudná. Van, akiknek az életében ez még inkább nyilvánvaló.

De bízzatok – folytatja Jézus-: én legyőztem a világot. A nyomorúság esendő természetünk velejárója. Krisztus azért jött, hogy legyőzze a bűn hatalmát, megdöntse uralmát. Hogy általa és vele együtt Isten gyermekei legyünk. Hogy részünk legyen az ő dicsőségében. A menny örömében. Ezzel a bizalommal, békességgel és hittel vegyetek búcsút.

    Az Úr kegyelme legyen mindnyájunkkal! Ámen.   

 

Urunk, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a zsoltáros szavával kérünk, légy közel hozzánk, mert közel a nyomorúság. Egy olyan testvérünk koporsójánál állunk, aki valóban sokat szenvedett. Hisszük, mennyei Atyánk, hogy a legnagyobb mélységben is te voltál vele, te hordoztad, és kegyelmedtől senki és semmi nem tudta elszakítani. Köszönjük, hogy megváltó Urunk, akinek születése ünnepét készülünk megszentelni, azért vette magára emberi sorsunkat, öltözte fel emberi testünket, hogy legnagyobb kísértéseinkben is tudjuk, hogy ő mellettünk van megtartó szeretetével. Sőt még a halállal szemben is reménységünk legyen, mert ő legyőzte annak hatalmát, és üdvösséget szerzett nekünk. Igen, van sírás, van küzdelem, „igen, Atyánk, öröm vagy bánat ér, akármi gyász”, de van vigasztalás, van reménység, van békesség. Olyan jó meghallani drága ígéretedet: bánatunk örömre változik. Te erőt adsz, te felemeled tekintetünket a te örökkévaló világosságod meglátására. Köszönjük, hogy Krisztus meggyőzte a világot, legyőzte a bűn hatalmát, és mi megváltó irgalmában élhetünk.

Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, munkájáért, szeretetéért, amit megosztott övéivel, de másokkal is, a faluközösségben, az egyházban, hálát adunk presbiteri szolgálatáért, azért, hogy – emberi erőtlenségében is – a te bizonyságod lehetett.

   Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, az egyedül maradó özvegyet, te légy támasza, szívének bizakodása, áldd meg békességeddel a gyermekeket, segíts őket, hogy Igédre és elődeik példájára is figyelve a Krisztus követésére igyekezzenek, mert ő az út, igazság és élet! Áldd meg az unokák életét, adj jó előmenetelt számukra az életben, a hitben, reménységben! Légy minden gyászolóval, mindnyájunkkal, akik együtt voltunk ezen az alkalmon! Kegyelmedben, oltalmadban őrizz minket, és tarts meg a magad számára itt és az örökkévalóságban! Ámen.  

 

 

Zsolt 86, 1-13 (virrasztó)

 

    Egy idős testvérünk távozott el közülünk együtt a múló esztendővel, aki gyülekezetünknek hűséges, markáns tagja, régi korok megalkuvást nem ismerő erkölcsének képviselője volt, aki megérte a bibliai kor felső határát („az ember élete 70, vagy ha feljebb 80 esztendő”), aki bár betegség és gyengeség közepette, de megbékülve távozott ebből a földi életből. Adventkor – férje halálának 40. évfordulójára emlékezve - felvette az úrvacsorát. Úgy érezzük: távozásával szegényebb lett a gyülekezet közössége, és szegényebb lett a ti otthonotok, amelynek körében közel 90 évesen is családfő, édesanya volt. Ebben a fájdalomban mulandóságunk és erőtlenségünk jut eszünkbe. A zsoltárban is erről hallottunk: nyomorult és szegény vagyok. Ezért fordulok hozzád, Uram, mert egyedül te tudsz könyörülni rajtam.

   Tartsd meg életemet! Nem volt könnyű elhunyt testvérünk élete, sok munka, küzdelem, nélkülözés volt benne, de mindezek között megsegítette az Isten. Megtartotta életét, adott erőt a munkához, a család gondjainak hordozásához, kitartást, erős akaratot, bátorságot szembenézni a nehézségekkel, és türelmet, békességet az idős korhoz, a betegséghez.

   Mindennap hozzád kiáltok, utánad vágyódik a lelkem. Nagyon szép hitvallás ez. Testvérünk gyakran fordult Istenhez imádságban, kéréseivel magáért, övéiért. Bibliás asszony volt, aki ragaszkodott is az Isten igéjében felismert igazsághoz. Mert aki az Úrra figyel, annak tanács, vigasztalás az ő szava. Szükségünk van erre, mert egyre inkább belátjuk: valóban nincs másban oltalmunk, nincs más, akire rábízhatnánk magunkat, szeretteinket. Különösen az élettől búcsúzva lesz ez nyilvánvaló: egyetlen biztos alap, kőszikla marad: Isten.

  Mert te jó vagy, Uram. Hitvallásaink arról szólnak, hogy mi bűnösök vagyunk, de Isten kegyelmes és irgalmas. Emberek részéről tapasztalhatunk rosszindulatot, de Isten irgalmában nem csalatkozhatunk. Ez a mi reménységünk. Isten jósága, bocsánata, és szeretete, amit Krisztusban mutatott meg… Karácsony csodálatos módon tesz erről bizonyságot. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Karácsony üzenetét még a betegség, a gyász, a halál sem írja felül. Az, hogy még boldog karácsonyt kívánhattatok szeretteteknek, nemcsak az utolsó napra vonatkozó elégtétel, hanem túlmutat a földin. A HK szerint: Krisztusban „az örökkévaló ünnepre” készülünk. 

   Aztán magasztalja a zsoltáros Isten csodáit a természetben…  A hívő ember a téli fagyban, a tavasz ébredésében, az ősz gyümölcstermésében Isten dicsőségét szemléli. Testvérünk nemzedékére kiváltképpen jellemző volt: természetközelben éltek, szerették Isten teremtett világát, a mezőt, az erdőt, a kertet, a termést…  Mindent áldásnak láttak.

    És azt kéri a szentíró: taníts utjaidra, igazságodra. Az igazság nagy kérdése életünknek. Tanulnunk kell. Istenre figyelve. Az Úrban megpihent testvérünk számára fontos volt az igazság. Férje meghurcoltatása is erről szólt. 

   Földi utunkhoz hozzá tartozik a sír is. Egy csodálatos mondattal zárul ez az igeszakasz: annyira szeretsz, hogy a sírból is kivezetsz. Húsvéti üzenet az Ószövetségben. Emberileg nincs tovább. Utolsó állomás. (Idős lp. írt le egy történetet: villamoson utazott hazafelé, a végállomáshoz érkezett, szólt a kalauz, hogy a villamos nem megy tovább, ő leszállt, elindult gyalog haza, és amikor belépett az ajtón, az jutott eszébe, hogy ilyen a földi életút is, egyszer véget ér,  hogy majd igazi otthonunkba érkezzünk meg.) Ez a mi keresztyén hitünk, reménységünk, az Úr ezzel töltse be és vigasztalja mindnyájatok szívét. Ámen.

 

Urunk, teremtő mennyei Atyánk,

mi is hozzád fordulunk nyomorúságunkban, gyászunkban, és kérünk, hogy könyörülj rajtunk. Emlékezz meg arról, hogy porból vétettünk, és véges teremtményeid vagyunk, arról, hogy fáj az elmúlás, az elválás, a búcsú. De emlékezzél meg a te örökkévaló irgalmadról is, amellyel minket Krisztusban megváltottál, gyermekeiddé fogadtál és az üdvösségre választottál el. Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel tekinthetünk elveszített szeretteinkre. Ebben a reménységben nyerhetnek vigasztalást, megbékélést most gyászoló testvéreink is. Tudjuk, ennek a bizodalomnak nem a mi érdemünk az alapja, hanem a te irgalmad, kegyelmed és jóságod és szereteted. Köszönjük, hogy földi életünkben szüntelenül megmutatod hatalmadat, megtartó gondviselésedet: életünk eseményeiben, a természet csodáiban, szent Igédben.  Hálát adunk, hogy elhunyt testvérünk életében is ez lett nyilvánvaló: munkájában, küzdelmei között, az övéi iránti szeretetében, egyházához való ragaszkodásban, öregségében, betegségében. Te adtál neki hitet, erőt, békességet.  És te készítetted el neki és mindazoknak, akik hisznek, az üdvösséget Jézus Krisztusban.   Kérünk, taníts a te utjaidra és a te igazságodra minket, hogy Krisztust kövessük hűséggel, a mi Urunkat, aki vállalta a betlehemi jászol alázatát, a golgotai kereszt szenvedését érettünk, és aki felmagasztaltatott. Akinek nevére minden térd meghajol egyszer. Ő jár velünk földi vándorlásunkban, és ő az, aki a sírból is kihozza életünket. Ebben a hitben vigasztald gyászoló testvéreinket, és őrizd meg mindnyájunk szívét! Ámen. 

 

 

 

És 40, 28 – 31 (temetés)

 

28 Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Zsolt 24,1-2 ; 90,2

29 Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 1Sám 2,4 ; Zsolt 68,10 ; Mt 11,28

30 Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.

31 De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. 2Sám 1,23 ; Zsolt 103,5

 

   A hallott az igeszakaszban találjuk a 2018-as falinaptáron olvasható igeverset is. Az esztendő bibliai mottójának is tekinthetjük, ami az év első temetésén sajátos hangsúllyal szólít meg.  Egy kérdéssel indul. Kérdéseinket, kételyeinket magunkkal hoztuk múltunkból, az előző esztendőből. Naponta szembesülünk, vívódunk velük, és különösen felerősödnek bennünk egy-egy családtag, rokon, barát távozásakor.

  Hát nem tudod? És ki kell mondanunk, hogy nem, sok mindent nem tudunk, nem értünk. Még azt sem, ami úgy elfogadunk, amire vannak ún. válaszaink. Pl. az, hogy „ha születtünk, meg kell halnunk”. Vagy: „mindenkinek van egy életútja”.  De miért születtünk és miért halunk meg? Milyen végső célba illeszkedik bele az életünk? Be kell látnunk, hogy ha csak emberi síkon vizsgáljuk ezeket a kérdéseket, csupán az említett közhelyekig jutunk el. 

   Az ige figyelmünket az emberiről a mennyeire irányítja, Isten örökkévaló teremtő és gondviselő hatalmára, és ebbe az összefüggésbe helyezi el az életünket. Nyilván, van annak egy földi kerete időben és térben, de van egy mennyei meghatározottsága is. Elköltözött testvérünk esetében ez a földi keret közel 90 esztendőre terjedt ki 1928 és 2018 között, és helyszíne túlnyomórészt a szülőfalu volt, illetve az utolsó években Marosvásárhely.

De ennek a hosszú életnek minden percét- születésétől kezdve –, minden mozzanatát áthatotta az Isten kegyelme. Rá nézve is érvényes volt a megrendítő bizonyságtétel: úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta. Az, amit a az Ézsaiás 43. fejezete elején olvasunk: ne félj, mert megváltottalak. Bennünk nemcsak a mulandóság, nemcsak a földi lét törvényei hatnak, hanem – azok között, azok fölött – a kegyelem törvénye Krisztusban. Isten örökkévalóságának fényében kell látnunk magunkat, küldetésünket. Életünk tőle indul és hozzá érkezik.

   Először róla kell beszéljünk, hogy magunkról is beszélhessünk. Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, értelme kifürkészhetetlen. Isten személyes alkotása az, ami körülvesz, és Isten személyes ajándéka az életünk. Gondviselésében, megtartó jóságában hordoz szüntelen. Elhunyt testvérünk rendületlenül hitt ebben. Lehetnek mélységei az életünknek, próbák, betegségek, csalódások, talán ki is mondjuk: elhagyott az Isten, elfeledkezett rólunk, háta mögött felejtett (Kányádi), de egy pillanatig sem hagy ő magunkra. Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről? Még halálunkban sem. Luther szavaival: akkor áttesz egyik kezéből a másik kezébe, a földi világból az ő örökkévaló dicsőségébe.

A mi munkánkban, még szeretetünkben is vannak szünetek, vannak kihagyások, megfáradások, de mindig a soha nem fáradó Istenhez fordulhatunk. Milyen jó ezt tudnunk.

   Aztán az Ige maga is kimondja: maradnak kifürkészhetetlen titkok az életünkben, de valljuk azt, hogy a legfontosabb tisztázódott Krisztusban: Isten az életre rendelt minket. Ő nemcsak teremtő, de megváltó Istenünk is. Erről az életről kell szóljon szolgálatunk, földi küldetésünk, és erről szól a mi jövendőnk.

    Erőt ad… Nagy kérdése életünknek az erő. A fizikai, de még inkább a lelki. Igaz, milyen hamar el tud fogyni?! Kísértések, nehézségek, próbák súlya alatt hamar elveszítjük reménységünket, elcsüggedünk, eljutunk a kétségbeesésig, abba a szánalmas lelki állapotba, amikor kimondjuk: nincs erőm. A Szentírás nagyjait látjuk ebben a helyzetben: Mózest, Illést. Pál apostol is így kiált fel: ő, én nyomorult ember. És mégis jó eljutni ebbe az állapotba, akármilyen keserves, mert ekkor döbbenünk rá arra teljes szívünkből, hogy szükségünk van Istenre. Hogy nála nélkül egyetlen lépést sem tehetünk. Nála nélkül percig sem élhetünk. Hogy ő a mi igazi erőforrásunk. Hogy a benne való bizalomban erősödhetünk meg, kaphatunk új lendületet, indulhatunk tovább.

Akik az Úrban bíznak... Akik készek hittel hozzá fordulni, akiket semmi sem rendít meg ebben a bizalomban. És akkor az ember megtapasztalja, hogy megújul ereje.  Nem a mi képességeinkről van szó immár, hanem egyedül Isten erejéről. Nem önmagunkban vagyunk erősek, hanem Isten által. És akkor ki tudjuk mondani Pállal együtt: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Megerősített emberek vagyunk.

    Kedves gyászoló testvérek, Édesanyátokat erős asszonyként jellemeztétek, akinek helyt kellett állni, utat kellett törni, sokat kellett fáradozni családért, közösségért. Az ige alapján kimondhatjuk: az Úrtól nyert erőt. Hitte, hogy van megbízatása, Istentől kapott feladatokat. És ha feladatokat kapunk, akkor erőt is hozzá. És ha életet, akkor megtartatást is. Ez a mi bizodalmunk alapja. Immár lezárult életének példája erre tanít. (Élettörténet)

    Egyszer földi, testi erőnk elfogy. Amíg időt, erőt, lehetőséget ad Isten, azért kapjunk, hogy szolgáljunk, hogy áldás legyünk, hogy a jót, Isten országát építsük. De itt földön ezeket – fokozatosan, vagy pedig hirtelen – le kell tennünk, ki kell engednünk a kezünkből. Miként valljuk a feltámadás igéit?  Elvettetik erőtlenségben… igen, a halál a végső erőtlenség állapota. De feltámasztatik erőben! Krisztus is erőtlenségben jelent meg, engedelmes volt a keresztfa haláláig, hogy azt legyőzve dicsőséges Úrként támadjon fel. Erőt adó bizodalmunk Istenben nemcsak a földi élet határáig terjed. Krisztus által tovább, az üdvösségig. Szárnyra kelnek, mint a sasok. Ez a gyönyörű kép tekintetünket felfele irányítja, Isten örökkévaló országa felé, ahol (HK) „oly tökéletes boldogságom lesz…”(…)

Vigyük szívünkben újévi biztatásként: akik az Úrban bíznak, erejük megújul. Ámen.

 

Örökkévaló, teremtő mennyei Atyánk, megváltó Istenünk Jézus Krisztusban, hozzád jövünk erőtlenségünkkel, szomorúságunkkal, fájdalmas, szorongató kérdéseinkkel, és téged kérünk, Szentlelked által gyújts világosságot szívünkben, hogy értsük vigasztaló igédet, megtartó, üdvözítő akaratodat. Köszönjük, hogy tudhatjuk, vallhatjuk, hogy életünk a te kezedben van, és ha itt elfogynak napjaink, még a halál sem választhat el tőled, atyai szeretetedtől.  Látod azt, milyen sokszor megfáradunk, elcsüggedünk, milyen sokszor feladnánk a harcot. Olyan jó volt hallani, hogy meg lehet újulni erőben, lélekben, hitben, reménységben. Ezt kérjük tőled. Add, hogy benned való bizodalmunkat soha fel nem adjuk, mert annak nagy jutalma van. Köszönjük, hogy ebben a bizalomban hordoztad elhunyt testvérünket is, és így adtál neki erőt küzdelmei között, amit a családért, szeretteiért vállalt és vívott első sorban, de a közösségért, másokért, a gyülekezetért is. Mellette voltál akkor, amikor a munka terhét hordozta, és akkor is, amikor testi-szellemi erőtlenséget kellett átélnie, a betegágyon, a szenvedésben, elesettségben. Hisszük, szolgálatában és betegségében is a te kegyelmed mutatkozott meg. És reá nézve is valljuk – aki immár eltávozott e földi életből-, de önmagunkra nézve is: hogy tőled senki és semmi el nem szakíthat, mert Krisztus azért vállalta sorsunkat, azért halt meg, hogy nekünk életünk, üdvösségünk legyen általa.

   Ebben a reménységben erősítsd, és kegyelmedben vezesd tovább a gyászolókat, áldd meg életüket, add, hogy tovább tudják vinni a kapott lelki örökséget, és kitartsanak a hitben, szeretetben, a jónak szolgálatában. Tarts meg mindnyájunkat és vezess békességben az üdvösség útján, Krisztus Jézusért! Ámen.

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.