Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

Temetési prédikációk (3)

2 Kor 4, 7-14  (temetés)

 

7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27 ; 2Kor 12,9

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk;

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.

13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.

 

 

     Ez az igeszakasz nagyon hitelesen leírja a földi élet küzdelmei között magát Istenre bízó, Krisztus megváltó oltalmában élő ember helyzetét, nagyon őszintén beszél az erőforrásról, a reménységről, amit ebből a hitbeli kapcsolatból merít.

   Az előző versekben a Krisztus által bennünk felragyogó világosságról ír az apostol, és erre utalva hangzik a tanítás: ez a kincsünk cserépedényekben van. Testvéreim, mindannyiunk életébe odahelyezte Isten szeretetének, jóságának, dicsőségének világosságát. Olyan sok minden el is tudja homályosítani  azt – emberi önzés, harag, kicsinyesség –, de áldott legyen az Isten neve, hogy mégis fel-felragyog arcunkon, lelkünkön ez a mennyei fénysugár: amikor jók tudunk lenni, jót tudunk tenni. 

Ott volt elhunyt testvérünk életében is ez a világosság: ti éreztetek ebből a legtöbbet, akik mellette voltatok, de a gyülekezet is, amelyért sokat fáradozott. „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni!” – írja Ady Endre egyik versében. Ne felejtkezzünk el arról, hogy életünk legfontosabb küldetése ennek a krisztusi fénynek a hordozása.

   Ez a kincs cserépedényekben van. Megjelenik előttünk egy törékeny anyagmécses képe, ami lehet, hogy kicsorbult, megkopott, de amíg a gazdája használja, meggyújtja, addig még világít.  Életünk sérülékeny edényét Isten tartja kézben. Az erő tőle van. Tőle kaptuk a lelki javakat, amik jelen vannak esendő, mulandó földi életünkben. És – a tegnap este is hallottuk – Isten általunk csodákat művel. Hát nem csoda a munka, amit el tudunk végezni, a szeretet, amit meg tudunk osztani családunkkal, embertársainkkal, az áldás, amit általunk is eljuttat másokhoz a mi Urunk? Erőtlenségünk emlékeztet arra, hogy a sikert ne magunknak tulajdonítsuk, hogy ne dicsekedjünk. Az áldások pedig arra, hogy mindez Istentől van, aki emberi mivoltunkban bámulatos módon fel tud használni, meg tud erősíteni. 

   Egy nagyon személyes, megrendítő vallomás következik ezután. Pál apostol valóban rendkívüli helyzeteket említ, hogy azokra nézve Isten rendkívüli erejére, szabadító, megtartó hatalmára tudjon rámutatni. Ezekben az ellentétekben ott feszül a sok nehézségben, üldözésben megpróbált hívő élet harca, de a megtapasztalt kegyelem diadalmas ereje is. Szorongatnak, de nem tudnak beszorítani (Pál apostol a börtönben is szabad lelkű ember maradt), kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe (mert kételkedéseinkben is megerősít Isten abban a hitünkben, meggyőződésünkben, hogy sem élet, sem halál el nem választhat tőle).  Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak (mert Urunk mindig velünk van: kísértésekben, nagy nyomorúságban, betegségben), letipornak (ismerjük, mit jelent az elnyomás), de el nem veszünk, mert mennyei Atyánknak megtartó terve van velünk.

   Az apostol mintegy magyarázatként hozzáteszi: a Jézus halálát testünkben hordozzuk, hogy az ő élete is láthatóvá, nyilvánvalóvá legyen bennünk. Értitek, testvéreim? Az apostol mindezt Jézussal hordozza, a legszorosabban hozzá kapcsolódva, vele azonosulva, beleoltatva megváltó halálába és az azt feltámadásával legyőző dicsőséges életébe. Halál és élet: ez a bibliai sorrend. Bűn és megbocsátás. Mulandóság és örökkévalóság.

    Elköltözött testvérünk földi létében is ez az igazság mutatkozott meg. Jelen volt benne a halál árnyéka, volt erőtlenség, szorongattatás, kétség, üldözés, a „kívül harcok, bent félelem” állapota, de volt felemeltetés, megtartatás, erő, hit. Egy szolgáló élet nyilvánvaló jelei.

   (Életrajz…) Elhunyt testvérünk 30 éven át volt a gyülekezet presbitere: volt energiája erre is, vitte a szíve, indította a hite.  Az ige azt tanítja: a ti munkálkodásotok nem hiábavaló az Úrban.  Annak gyümölcse beépül nemcsak az épületekbe, hanem a család, a közösség életébe, és ami igaz hitből, szeretetből fakadt, az az Isten országába is. Így nyugodott meg testvérünk egy nehéz, küzdelmes, de Istentől megáldott élet után minden földi fáradalmától, és tette le lelkét teremtő Ura kezébe.

    Pál azt írja: szüntelen a halál révén állunk. Veszélyek, megpróbáltatások közt telik az életünk, esendő, törékeny emberek vagyunk, de Isten kegyelméből már itt és most, földi szolgálatunkban, szeretetünkben megmutatkozik a Krisztus élete is.  Az a drága igazság, hogy nekünk élő Urunk van, akit érdemes mindenen át követni, akinek érdemes mindig engedelmeskedni, aki mellett érdemes minden körülmények között kitartani, akihez érdemes mindvégig hűséges maradni. Az apostol idézi a 116. zsoltárt: hittem azért szóltam. Hiszünk mi is, azért szólunk. Azért teszünk bizonyságot beszédünkkel, életünkkel, munkánkkal, családban, gyülekezetben arról, hogy a mi végső bizodalmunk Krisztusban van. A mi életünk küldetése az ő szolgálata.

   Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.  Itt megszólal keresztyén reménységünk legszebb, legdrágább hitvallása, amelyik megváltó Urunkra néz, akiben megvalósul Isten megtartó akarata.  A Krisztus feltámadása, mindent betöltő, élő jelenléte földi szolgálatunk erőforrása, végső célunk elérésének, kiteljesedésének isteni garanciája. Teremtő Istenünk, aki velünk volt, elesettségünkben felemelt, szomorúságunkban megvigasztalt, betegségeinkben gyógyított, maga elé állít: egyszülött Fia érdeméért dicsőségének a részesei tesz.

   Ezzel a tudással, élő reménységgel vegyetek búcsút, gyászoló testvérek, és bízzátok életetek Istenre, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát (Zsid 13, 20). Az ő békessége kísérjen mindnyájatokat. Ámen.  

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk, szívünk fájdalmával jövünk most hozzád, és kérjük vigasztaló erőt, adó kegyelmedet. Köszönjük, hogy Krisztusban megváltott gyermekeidként élhetünk, hogy az ő világosságában járhatunk, és abban a hitben tekinthetünk előrement szeretteinkre, de a mi földi életünk végére is, hogy te Benne az üdvösségre hívtál el. Aki hisz a Fiúban, örök élete van.

   Te ismersz mennyei Atyánk, látod, hogy Igéd szavai szerint valóban törékeny cserépedény az életünk, valóban nem bízhatunk magunkban, saját erőnkben, de köszönjük, hogy te esendőségünkben, erőtlenségünkben mégis felhasználsz, mégis megmutatod rajtunk a te csodáidat, és áldásaid eszközeivé teszel. Benned erősek lehetünk a bizalomban, a reménységben, a szolgálatban. Néha nehéz úton kell járnunk, amelyen szorongattatás van, üldözés, ínség, nyomorúság, kétségeskedés, de éppen ezek között tapasztalhatjuk meg azt, hogy te felemelsz, eltöltesz reménységgel, hatalmas jobboddal megtartasz. Köszönjük, hogy elköltözött testvérünk életében is megmutattad atyai jóságodat, gondviselésedet, szabadításodat külső és belső nehézségek között, a küzdelmes ifjúkorban, a betegségekkel terhelt utolsó években, adtál áldást, előmenetelt munkájában, adtál békességet, szeretetet a családban, gyermekeket, unokákat, jövendőt, életet, és Lelked által adtál indíttatást és kitartást a szolgálatban. Tanítsd őket, minket ezért hálásnak lennünk! Köszönjük, hogy hallottuk: nem a halálé az utolsó szó. A Krisztus példája mutatja: igaz, hogy van kálvária, van kereszt, van halál, de van feltámadás, van üdvösség is, melyet ő szerezett meg számunkra. Naponta a halál révén állunk, de mégis az élet jegyében áll egész létezésünk. Az élet szolgálatát bíztad reánk, mennyei Atyánk, itt a földön, a te országodban pedig az örök dicsőségre hívtál el minket.

    Ezt az élő hitet, reménységet add a gyászoló testvéreknek, az özvegynek, a gyermekeknek, unokáknak, rokonoknak, vezesd őket Krisztus nyomdokain, és őrizd meg őket, mindnyájunkat megtartó kegyelmedben most és mindörökké! Ámen. 

 

 

Mt 10, 26-32  (temetés)

 

26 Ne féljetek hát tőlük! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.

27 Amit mondok nektek a sötétben, azt mondjátok el napvilágnál; amit fülbe súgva hallotok, azt hirdessétek a háztetőkről!

28 Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.

29 Nem úgy van, hogy két verebet adnak egy fillérért, de egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudta nélkül?

30 Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva.

31 Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.

32 Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.

 

 

    A napokban a bibliaolvasó kalauz alapján a Máté evangéliuma 10. részét olvassuk. Onnan hangzott a vigasztaló Ige. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Mennyei Atyánknak mindig van vigasztaló, biztató üzenete számunkra: egészségünkben, betegségünkben, megelégedettségünkben és szomorúságunkban, találkozásainkban és elválásainkban. Most ezen a temetési istentiszteleten szólal meg számunkra a – a reménység jegyében – az evangélium szava.

   Ne féljetek! Gyakran elhangzik ez a felszólítás a Bibliában. A félelem, mint az árnyék, elkísér minket egész életünkben. Van, amikor konkrét formában jelentkezik, valóságos fenyegetettségben, veszélyek között, van, amikor közvetett módon van jelen életünkben: aggodalmaskodásban, kicsinyhitűségben. Mennyi félelem, szorongás, rettegés lehetett elköltözött testvérünk életében is: életének nehéz időszakaiban, mostohasága éveiben, a második világháború ínséges időszakában, a családjáért való küzdelmében! Mennyi félelem a betegségben, annak tapasztalásában, hogy napról napra fogy az erő, vajon mi lesz velem! És közben hányszor meríthetett erőt Krisztus bátorító szavából: ne félj!  Titeket, mindnyájunkat megszólít az Ige. Külső bebiztosítottságunk ellenére sok félelemmel viaskodunk. Sok rossz hír érkezik hozzánk környezetünkből, a nagyvilágból.  És legnagyobb félelmünk az utolsó ellenséggel, a halállal kapcsolatos: valóban, a Biblia szavával: a halál árnyékának völgyében élünk.

   Isten életünk titkának az ismerője. Ő tudja a mi formáltatásunkat, gondolataink sincsenek rejtve előtte. Életutunk minden fordulatánál ő van mellettünk (még ha nem is így érezzük talán). Ő tudja azt is – és ez a legnagyobb titok, a legnagyobb csoda – hogy Krisztusban az életre választott, rendelt. Milyen drága ez a hit, ez a tudás! Ezt a titkot Isten kijelentette nekünk szent Fiában. Nem tűnnek el a bajok, „kívül harcok, bent félelem”, de tudjuk, hogy kihez tartozunk, kinek a hatalma őriz bennünket. Valaki azt mondta: az út bizonytalan, a cél az biztos. Sok mindent nem értünk, itt a földön maradnak a nyomasztó, fájdalmas kérdések az életünkben, de teljes szívünkkel, teljes meggyőződéssel vallhatjuk: Isten kegyelmétől senki el nem szakíthat minket. Egyszer ezek a titkok nyilvánvalókká lesznek, „majd a fátyol szétszakad”, és megértjük, hogy végig Isten kegyelme hordozott. Hogy a testi és lelki keresztek is a javunkra szolgáltak. Lelepleződik sok takargatott, letagadott emberi bűn, és nyilvánvalóvá lesz Isten végtelen jósága.

   Jézus azt tanítja, hogy elsősorban ne a testi fenyegetettségtől féljünk (amikor ez a kijelentés elhangzott, akkor üldözésekkel, börtönnel, gyakran halálos ítélettel kellett a követőinek szembenézni). Sokkal nagyobb veszély, tragédia az, ha lelkünket veszítjük el, egymással, Istennel való kapcsolatunkat, örök életünket. Aki mindvégig kitart, az üdvözül.  

    Elhangzik a jól ismert, sokat idézett tanítása megváltó Urunknak, amit a HK soraiban is megtalálunk: nektek még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Jézus egy mindennapi példát említ. A veréb a legelterjedtebb madár a világon, értéktelen, közönséges kis teremtés: Isten azonban még azt is számon tartja. Mennyivel inkább minket, akiket saját képére és hasonlatosságára teremtett, értelemmel ruházott fel, akiket szent Fia élete árán megváltott. Jézus határozottan kimondja: értékesek vagyunk. Lehet, nem ezt mondják mások, lehet, hogy a csalódások miatt mi sem sokra tartjuk magunkat, de meg kell hallanunk: kifejezhetetlen értéket képvisel az életünk. Tegnap elhangzott: életünk árát Krisztus golgotai keresztje mutatja. Ennek a fényében kell látnunk magunkat, de másokat is. Rendkívüli kincs van a birtokunkban. Semmi sem fontosabb annál. Itt nem puszta fizikai létünkről van szó, hanem Istenhez és egymáshoz tartozásunkról. Azért vagyunk drágák, becsesek, mert Isten annak tart. Mert Krisztus megváltott. Mert testünk a Szentlélek temploma.

    Ilyen drága, értékes élet volt elhunyt testvérünké is. (Életrajz)

Testi-lelki gyarlóságaink miatt az életünk csak töredékes lehet. Isten kegyelme tudja pótolni, tudja jóvátenni a hiányokat. E világon nyomorúságotok lesz, mondja Jézus, de bízzatok, én meggyőztem e világot. Bíznunk kell! Hisszük, hogy Isten mindezek által formálta, készítette testvérünket is.

   Aki vallást tesz rólam. Életünk mindenképpen egy hitvallás. De miről, kiről tanúskodik? Csak földi, mulandó dolgokról? Mi az, ami megmarad, mi az, amit viszünk? Nem is az a fontos, amit az emberek mondanak, ahogy az emberek minősítenek minket, hanem az, amit Krisztus mond rólunk. Ő megmutatta az ő szeretetét irántunk abban, hogy amikor bűnösök voltunk, meghalt értünk: bocsánatot szerzett, megigazított. Hogyan válaszolunk erre a szeretetre? Az életnek a nagy kérdése ez. Minden egyéb másodlagos ehhez képest. Lámpások vagyunk, hogy a Krisztus világosságát hordozzuk, követek vagyunk, hogy jóságát, szeretetét adjuk tovább, hogy felismerjék őt rólunk az emberek, szebbé tegyük ezt a világot és részünk legyen Isten országa dicsőségében.

   Gyászoló testvérek, adja Isten, segítsen Lelke által, hogy Krisztusról vallást tevő életek legyen! Búcsúzzatok hittel, reménységgel!

Az Ige szavával vigasztallak: Isten békessége uralkodjék szívetekben. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló, irgalmas Istenünk,

a búcsúzásnak ebben az órájában megvalljuk előtted állva, hogy annyi félelem szorongat minket. Gyarló, esendő emberek vagyunk, és sokszor olyan nehéznek tűnik az élet terhe, olyan bizonytalannak a jövő, megterheltnek egymáshoz való viszonyunk, ingadozónak a hitünk és olyan reménytelenül fájdalmasnak az elválás. Köszönjük, hogy Hozzád jöhetünk biztatásért. Hálát adunk, hogy mindezek között Krisztus Urunk biztató szavát hallhatjuk, aki vállalta sorsunkat, megismerte emberi életünk szenvedéseit, mélységeit, kísértéseit, rettegéseit, a legnagyobb szenvedést, sőt a halált is megtapasztalta, hogy győzelmes Úrként nekünk valóban reménységünk lehessen Őbenne. Mennyei Atyánk, olyan nagy titok az életünk, annyi érthetetlen, fájdalmas rejtély, kérdés van benne, de olyan felemelő volt azt hallani az igéből, hogy a legnagyobb titkot kijelentetted Krisztusban: ez pedig arról szól, hogy megváltottál minket, hogy szeretetben hordozol, és megtartasz kegyelmedben a legnagyobb nehézségek, betegség között is. Köszönjük, hogy ez az igazság lett nyilvánvalóvá elköltözött testvérünk életében is születésétől kezdve élete utolsó pillanatáig: nehéz gyermekkorában, családalapításában, övéiért való fáradozásában, küzdelmében és hitében, bizodalmában, az áldásokban, amiket neki adtál, amit által adtál másoknak: családnak, gyülekezetnek, de a betegségben, és a végső harcban is. Hálát adunk ennek a 84 esztendőnek minden ajándékáért, és azért Istenünk, hogy előtted Krisztus szerelméért kimondhatatlanul értékes minden emberi élet. Add, hogy komolyan vegyünk a ránk bízott drága kincset, ne tékozoljuk el azt a bűnnek szolgálva, önzésben, békétlenségben élve. Mert nem aranyon vagy ezüstön váltottál meg minket, hanem egyszülött fiad, Krisztus drága, szent vére által. Segíts minket Szentlelked erejével, hogy egész életünkkel vallást tegyünk a mi megváltó Urunkról: a békességre igyekezve, szeretetben élve, Krisztus világosságát, jóságát hordozva! Könyörülj gyászoló testvéreinken, légy vigasztalójuk, támaszuk, add nekik bölcsességedet, békességedet és áldásaidat! Adj nekik tőled való, szép jövendőt itt a földön, és örök életet a te országodban! Ezt munkáld mindnyájunk életében, Jézus Krisztusért! Ámen.   

 

1 Pt 1,3-7      (temetés)

 

3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre,

4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.

5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.

6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között,

7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.

 

                          

Gyászoló Testvérek! Pál apostol ebben az igében túlnéz minden földi dolgon, nyomorúságon, mulandóságon, és Isten végtelen kegyelmére vonatkozóan mondja ki: áldott a mi Urunk Atyja. Istent „a mi Urunk Atyjának” nevezi, azaz a teremtés és a megváltás tényére, csodájára hivatkozik. Nekünk teremtő Atyánk és megváltó Urunk van, hozzá tartozunk, övéi vagyunk akár élünk, akár halunk. Jó nekünk a halállal szemben is megvallanunk ezt a hitünket. Nem mindig könnyű kimondani: áldott legyen a te neved. Gyászban, betegségben, bajok között… De mindig van okunk Isten nevét magasztalni.  A régebbi nemzedék (amelyhez elhunyt testvérünk is tartozott) a próbák, nehézségek között sokkal jobban megtanulta, mint mi:  a kevésért is hálás lenni. Amiért az ember hálát ad, azon áldás van. Nem úgy van, hogy több mindenünk van, mint elődeinknek, de kevesebb az örömünk? Hallottam egy történetet egy idős emberről, aki – bármi is történt vele – mindenre azt mondta: hála Istennek. Egyszer nagy vihar csapott le a falura, az ő házát is kifedte. Az emberek alig várták, hogy találkozzanak vele, kíváncsian lesve, hogy mit fog mondani. Ő ezzel kezdte: hála Istennek, hogy a vihar nem tartott egész nap, mert akkor tényleg semmink sem maradt volna.  Meglátni a jót, meglátni Isten kegyemét.  A temetést előkészítő beszélgetésben elköltözött testvérünkről is ez a kép rajzolódott ki: Istenben való hit, bizalom, derűs életszemlélet. Az elégedettség, a lelki békesség titka ez. A kiegyensúlyozott, másoknak szolgáló életé. Isten Igéje arra tanít: mindent tegyük le mennyei Atyánk kezébe, és minden körülmények között az ő békességét kérjük és fogadjuk el. Nem beletörődés ez, hanem élő, cselekvő reménység. 

   Az ő nagy irgalmában vagyunk elrejtve életünkben és halálunkban. Az irgalom éppen Istennek a szenvedő, nyomorúságban levő iránti szeretetét jelenti. Erre van szükségünk. Ez a reménység nem emberi, nem tőlünk és nem belőlünk származik. Nyilván, vannak emberi reménységeink is, amik fontosak lehetnek. Nem becsülhetjük le. Fontos irányjelzői életünknek. Bizonyára elhunyt testvérünknek is sok földi terve, álma, elképzelése volt hosszú élete során.  Gyakran mondogatta: meg fogja érni a 100 évet. Terveiből sok minden teljesült, sok minden megvalósult Isten kegyelméből, de volt, ami nem. A földi reménység mindig eljut a végpontig, amikor szertefoszlik. Meghaló, véget érő reménység tehát. Az ige ezzel szemben élő reménységről beszél, amivel egyedül Isten Lelke tud megajándékozni. Lelki látásra, hitre van szükségünk, hogy ezt a reménységet elfogadhassuk, hogy Istenben meglássuk örökkévaló mennyei Atyánkat, Krisztusban a mi megváltó, élő Urunkat, és az ő ajándékát, az üdvösséget.  Ez a hit azt jelenti, tudom, kinek hittem, tudom, kihez tartozom, tudom, merre tart az életem.

   Ennek a reménységnek a biztos alapja – az Ige is hangsúlyozza – Krisztusnak a halálból való feltámadása. Amiképpen hitünk Krisztusban nemcsak a keresztig lát, hanem az ő feltámadásáig, azonképpen reménységünk sem csak a földi út végéig, nem a sírig tart. Krisztus önmagát adta értünk, de legyőzte a halált. Dicsőséges Urunk van, „aki minket igéjével és lelkével kormányoz, és a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart.” Olyan szép a természet tavaszi megújulása, „felébredése” (tegnap már olyan tavasziasan, simogatón sütött a nap), mennyivel szebb lesz a teremtett világnak az örökéletre való feltámadása.

   Pál apostol külön szól arról a dicsőségről, amit Krisztus megszerzett nekünk, ahova utat nyitott számunkra Krisztus megváltó halála és feltámadása.

Örökségnek nevezi – mennyei jussunknak. Milyen jogon a miénk? Isten gyermekeiként vagyunk az ígéretek birtokosai. Földi örökségünket elvitathatják, kiforgathatnak belőle, a mennyeiből senki. Részeltet – azaz nem teljesítményünk, eredményeink szerint jutunk hozzá, hanem az egyszülött Fiú érdeméért, aki örököstársaivá fogadott minket. Ő nem kizárni akar, hanem befogadni, adni.

   Az apostol sorolja is e dicsőség jellemzőit:

El nem múló. Akkor értjük meg, mit jelenthet ez, amikor tapasztaljuk az elmúlás fájdalmát. Ady Endre írja már nagy betegen egyik versében: „valamiképpen el nem múlni, valamiképpen létezni még”.  Ez a „még” könyörgés egy kis halasztásért, időért. Isten nem halasztást ígér, nem még is kis időt, hanem el nem múló, szeplőtelen, azaz tökéletes életet az ő országában, amit a bűn nem fog többé megrontani.  Testvérünk sok halasztást kapott, hosszú éveket… ez különös kegyelem, de Isten ennél többet ígér, nekünk többet kell hinni, kérni: az üdvösséget. Hervadhatatlan, nem veszít az értékéből, ragyogásából, vonzásából.  Földi dolgok úgy megkopnak, megfakulnak! Sikereknek is az elején örülünk, megvalósításaink is csak egy ideig töltenek el elégtétellel. A menny öröme mindig friss, üde, lelkesítő marad.

   Fenn van tartva – nem veheti el senki: Krisztus készíti a helyet, Isten maga kezeskedik ígérete beteljesüléséről. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által. Nemcsak a helyet, hanem minket is. Istennek ebben az ígéretében benne van a földi élet is, elköltözött testvérünk földi életpályája is, ez a 96 esztendő. Azokban minden munka, küzdelem.

(Életrajz. Élete során 7x műtötték. És 7x olvasta végig a Bibliát. Milyen szép életrajzi adat ez!  Az Isten iránti hűségről szól, az ő Igéje megbecsüléséről…) 

A mi halálunk átmenetel az örök életre, valljuk együtt a HK szavaival.

   Hit által. Hitben járunk, és az üdvösség fele haladunk. Tudatosítanunk kell: nem a temető, nem a megsemmisülés, hanem Krisztusban Isten országa felé. 

Készen van, és majd nyilvánvalóvá lesz az utolsó időben. „Már most érezzük szívünkben” (HK). Abban is, ahogy kiárad Isten áldása ránk, földi életünk során is. Családban, közösségben, mindabban, amit szeretetből tudtunk végezni.  Teljessé azonban, nyilvánvalóvá csak ott lesz.  A Szentírás arról tanít, hogy a teremtett világ az utolsó idő fele halad. Isten gyermekei számára az idő vége az üdvösség kezdete. Krisztussal élünk, Krisztust várjuk, vele fogunk lenni mindörökké.

    Ebben örvendezni lehet még a megpróbáltatások között is. Vannak szomorúságaink is, kísértések, nehézségek. Van betegség, van szenvedés, van elválás, bánat. Ezek a terhek nem tűnnek el egyből, de hit által több erővel, reménységgel tudjuk ezeket hordozni, és – akár az arany a tűzben – közben tisztul az életünk, fogékonyabb lesz a lelkünk Isten dolgaira.

   Olyan szép gondolat az, hogy azt olvassuk az Igében: megpróbált hitünk dicséretre, tisztességre és dicséretre méltó. Ezek a jelzők a Bibliában általában Istenre vonatkoznak. Isten nekünk tulajdonítja, ajándékozza, Krisztusért ezt látja rajtunk.

   A földi életet is lehet és kell is értékelni, minősíteni, hiszen Istennek kivételes, drága ajándéka az, a szeretet, a szolgálat lehetőségét jelenti. Szép és példaértékű az, ha valakinek a munkájáról, tevékenységéről dicséretes dolgokat lehet mondani, de boldog az az ember, akinek a hitével kapcsolatban hangzik el ez a kijelentés– nem emberek ajkáról. Adja az Úr, hogy hitetek, bizodalmatok erősnek bizonyuljon további – Isten kegyelme, áldása kísérte - utatokon és a Krisztus érdeméért való, biztos megérkezésetekben.

Reménységgel vegyetek búcsút! Ámen.

 

Örökkévaló, teremtő mennyei Atyánk, megváltó Istenünk Jézus Krisztusban,

hozzád jövünk minden erőtlenségünkkel, minden  kérdésünkkel, és téged kérünk, Szentlelked által gyújts világosságot szívünkben, hogy értsük vigasztaló igédet, megtartó, üdvözítő akaratodat. Köszönjük, hogy tudhatjuk, vallhatjuk, hogy életünk a te kezedben van, és ha itt elfogynak napjaink, még a halál sem választhat el tőled, atyai szeretetedtől.

Segíts, hogy meglássuk kegyelmed munkáját életünkben, testi és lelki dolgokban, és azért hálásak tudjunk lenni!  Azért mindenekelőtt, hogy élettel ajándékoztál meg, de meg is váltottál szent Fiadban.  Hogy ő meghalt, de fel is támadott érettünk, hogy a mi benne való reménységünk élő, győzedelmes lehessen. Tőle senki és semmi el nem szakíthat. Áldott legyen e te neved ezért! Köszönjük, hogy ebben a bizalomban, hitben hordoztad elhunyt testvérünket is, és így adtál neki erőt küzdelmei között, amit a családért, szeretteiért vállalt. Köszönjük, hogy mellette voltál élete megpróbáltatásaiban, és akkor is, amikor a munka terhét hordozta. Köszönünk minden áldást, amit adtál neki és általa másoknak. Hálát aduink a népes családért: áldd meg őket örökkévaló kegyelmedből. És köszönjük, hogy Krisztusra nézve hálát adhatunk az üdvösségért, az örök életért, amit őbenne ajándékozol a tieidnek. Mert írva van szent Igédben: aki hisz a Fiúban, örök élete van. Ebben a reménységben erősítsd, és kegyelmedben vezesd tovább a gyászolókat, áldd meg életüket, add, hogy kitartsanak a hitben, szeretetben, a jónak szolgálatában! Tarts meg mindnyájunkat és vezess békességben az üdvösség útján, Krisztus Jézusért! Ámen.

 

 

Zsolt 84, 2-13  (virrasztó)

 

     Az Isten közelébe, az Úr gyülekezetébe, templomába vágyakozó, ott békességet találó embernek a vallomása ez a gyönyörű zsoltár. Elhunyt testvérünk élete is ennek a zsoltárnak az igazságát képviselte. Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, seregek Ura! Mennyire szeretett jönni, közösségben lenni, Igét hallgatni! Valósággal lelki otthona volt a gyülekezet. És mi, akik maradtunk, azt is el kell mondjuk: érezzük a távozása nyomán támadt ürességet. Elsősorban ti, a családtagok, de egyházunk templomos népe is. A zsoltáros látja, ahogy a madarak is fészket találnak az Úr oltáránál. Mennyivel inkább oltalomra lel az ember, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett.  

   Boldogok, akik házadban laknak… Arra gondolunk, hogy az istenfélő ember számára valóban nagy öröm az Úr földi anyaszentegyházához tartozni, Igéjét hallani, őt magasztalni, de arra is, hogy Isten Krisztus által végső soron a mennyei hazában készített helyet számunkra… igazi, teljes öröm oda megérkezni.

   Boldog az az ember, akinek te vagy ereje. Sok küzdelemmel, harccal, feladattal, kihívással kell nekünk szembenéznünk ebben az életben. E világon nyomorúságotok lesz, mondja Krisztus Urunk az ő tanítványainak. De bízzatok, én meggyőztem ezt a világot. Istenben bízni, Krisztusra tekinteni: ez az erő titka. Elhunyt testvérünk élete is ezt példázta. A nehézségeket, a gyászt nemes tartással, belső békességgel és bölcsességgel hordozta. Nem panaszkodva. „Mindig mindenből kirendelt az Isten annyit, amennyi kellett.” Még a siralom völgyében is, ahogy a zsoltárban olvastuk. A Siralom-völgye egy veszélyes szikla-szoros volt, kietlen, kopár hely, ahol a zarándokoknak át kellett haladni, de jelképesen jelenti a földi vándorutat, ahol az a reménység vezeti Isten gyermekeit, hogy az Úr, akinek színét keresik, velük van, megsegíti, és megérkeznek.  Sőt, ezen a próbás, nehéz úton még áldást is kapnak, amit tovább tudnak adni másoknak. Isten kegyelméből a siralom völgye források helyévé lesz, ahol élet fakad.  Így tudott áldást befogadó, áldást továbbadó eszköz lenni elhunyt testvérünk, drága szerettetek is. Problémáiba nem keseredett bele, nem zárkózott be, hanem vállalta az élet szolgálatát. Tudván, hogy ez az Isten akarata. Mert akinek nyitott a szíve, az képes befogadni és adni. Ne rejtsük véka alá Istentől kapott értékeinket! Mi temetéskor nem gyújtunk gyertyát, de szívünkben kell ott égjen a hit bizonyságtevő lángja. Isten szeretetre, szolgálatra hív el. Előttünk járók példája is erősít ebben: így vállaltak családot, építettek templomot, ápolták a közösséget. Emberileg ezért vagyunk még. És még inkább erősít Krisztus Urunk áldozata és húsvéti győzelme. Megtartatásunk alapja.

   Újult erővel… szükségünk van erre. Elbizonytalanodunk, kétségbe esünk. Elköltözött testvérünkről sokan mondták: erős asszony volt. Rövid, súlyos betegsége hordozásában is ezt láttuk. Fel tudott töltekezni Isten kegyelmével… Míg megérkezünk a Sionra. A Sion, a templom hegye, de az Isten országát is jelképezi. Az a végső célunk. Tudjuk, hogy földi sátorházunk elbomol. Néha drámai gyorsasággal történik. Cserben hagy a testünk. Befejezi szolgálatát. 

   De nap és pajzs az Isten: kegyelmet és dicsőséget ad. És itt már nem földi dolgokról beszél az ige. Milyen dicsőségünk van nekünk? Az, amit Krisztus megszerzett számunkra. Az, aminek fénye fel-felragyog rajtunk földi vándorlásunkban is, szeretetünkben, a jóban, …, de amiben teljeséggel az Isten országában lesz részünk. Áldott az Isten, aki az ő örök dicsőségére hívott el Krisztusban! Ámen. 

 

Urunk, örökkévaló, irgalmas Istenünk, tehozzád jövünk minden veszteségünkkel, erőtlenségünkkel, hozzád fordulunk vigasztalásért, erőért, világosságért. Bár tört reménnyel állunk meg előtted, mégis az bizalom van a szívünkben, hogy Krisztusban megváltottál, és nem engeded, hogy tőled akármi vagy akárki is elszakítson.  Jó a te közeledben, szent Igéd tanításában felismerni, hogy te vagy a kegyelem forrása, nálad van a megtartatás. Hálát adunk ezért a drága üzenetért, amely elköltözött testvérünk számára is sokszor adott erőt, reménységet, segített az élet terheinek hordozásában, az övéinek való szolgálatban. Hisszük, hogy Igéd és Lelked ereje, feltámadott Urunk szeretete volt vele a végső földi harcban is. Szomorúságunkban is ki kell mondjuk együtt az Ige szavával: boldog az az ember, akinek te vagy bizodalma. Még a halál árnyéka völgyén is megsegíted azt, hatalmas kézzel vezeted, sőt megáldod, hogy az mások számára is áldás legyen. Ezt mutattad meg elhunyt testvérünk életében: családja körében, de a gyülekezet közösségében is. Legyen áldott neved szeretetéért, jóságáért, minden szolgálatáért. Drága volt a te Igéd tanítása, hogy te a Sion fele vezetsz minket, mennyei otthonunk fele, ahol a mi Urunk helyet készít számunkra. Nap és pajzs vagy a tied számára, oltalom, biztos segítség, és megtartatás. Kegyelmet és dicsőséget adsz a te megváltott gyermekeidnek. Köszönjük, hogy ennek fénye tükröződhet már most a mi életünkön, és egyszer majd teljesen felragyog rajtunk a te országodban.

   Imádkozunk a gyászolókért, erősítsed, vigasztald őket Lelked által, könyörülj gyülekezetünkön, azok helyébe, akiket elszólítottál már közülünk, állíts hűséges szolgákat. És tarts meg minket a Krisztus iránti hűségben, aki által a te örök dicsőségedre hívtál el! Ámen. 

 

 

Mk 16, 1-6 (temetés)

 

1 Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét.

2 A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz,

3 és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?

4 Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt.

5 És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.

6 De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.

 

 

   Igaz, testvéreim, húsvét után is, vagy akár úgy is mondhatjuk különös helyzetünkből fakadóan: a két húsvét között is fáj a halál okozta seb, szerettetek, hűséges testvérünk elvesztése? Mert érző szívvel teremtett emberek vagyunk, mert a húsvéti evangéliumban is ez az első: a félelem, a megrendülés, a gyász, és azután a hála, az öröm, hogy feltámadt az Úr, mi pedig az övéi vagyunk akár élünk, akár halunk. Hosszú évek óta kevés olyan prédikációt mondtam, amit elköltözött testvérünk ne hallgatott volna. Jó volt látni figyelmes tekintetét. Az idén húsvétkor már nem tudott jönni. De készült arra, hogy pünkösdkor megint részt vehet az istentiszteleten. Már nem veletek, nem velünk tölti. A HK szavaival mondjuk: Isten gyermekei az örökkévaló ünnepet már itt a földön elkezdik... és hitünk szerint kegyelemből folytatják az Isten országában,  annak szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív meg nem gondolta gyönyörűségében.

    Igénkben arról hallunk, hogy a szombat elmúltával asszonyok illatos keneteket vásárolnak, hogy majd kimenjenek a Jézus sírjához. Megható ez a kegyelet, a megfeszített Messiáshoz való ragaszkodás. Valójában szeretet, mert az Ige azt tanítja: az soha el nem múlik. Ez a kijelentés mindenekfölött Isten szeretetére vonatkozik, melyet megmutatott nekünk egyszülött Fiában, akiben el van rejtve a mi életünk halálon innen és túl, hogy majd az utolsó napon nyilvánvalóvá legyen az Isten üdvözítő akarata. Aki Krisztust keresi, az életet keresi. Az jutott eszembe ezeket az igeverseket olvasva, hogy ha a nagypénteki események nálunk történnek, testvérünk biztos ott van a Megváltóért valamit tenni akaró asszonyok között. Mert mindig ott volt, ahol az élő Isten szava szólt, ahol az ő nevében gyűltek össze, ahol szolgálni kellett az Úrnak. Sőt, ahol szólni kellett, békességre inteni, Krisztusban való hitről, egymáshoz, egyházhoz való ragaszkodásról bizonyságot tenni. Drága dolog, hogy életünk így kapcsolódik össze a Krisztuséval. Ezért nemcsak a halálról, nemcsak a búcsúról szól ez az alkalom, hanem a megváltásról, feltámadásról, üdvösségről.

   A bibliai asszonyok korán reggel kimennek a sírbolthoz. Hűségük, odaadásuk kifejezése ez. Ez az első számukra. Minden mást félre tettek. Biztos lett volna egyéb elfoglaltságuk is. De ez volt a legfontosabb. Mert erre hajtotta a szívükben égő szeretet. Életünkben a legfőbb rendező erő a szeretet: ettől függ, hogy mi kerül az értékrendünk elejére. Mit szeretünk? Lehet a haragot, gyűlöletet is szeretni. És lehet Istent, egymást, családunkat. 

   Az asszonyok beszélgettek egymás között. Lesújtottak, szomorúak voltak. A kereszt drámája ott sajgott lelkükben. Igaz, mennyire megértjük őket!  Gyászukat, bánatukat megosztották egymással. Milyen jó, hogy vannak emberek körülöttünk, milyen jó, hogy mennyei Atyánk előtt kiönthetjük a szívünket. Sokat beszélgettünk a gyászhír meghallása óta… Arról, hogy nem gondoltuk, hogy testvérünk ilyen gyorsan eltávozik a földön élők sorából. Három nappal halála előtt, amikor utoljára találkoztunk itt ezen a földön, olyan higgadt, nyugodt, békés volt… Az maradt utolsó pillanatig. Sok kedves dolgot is felemlegettünk… Testvérünk egy-egy bibliai bölcsességű mondását, intését, azt, hogy a szívén viselte a gyülekezet külső és lelki állapotát, hogy sok áldozatot is hozott ezért, jelenlétével, adakozásával, segítségével, egyházáért egy évig még a harangozást is elvállalta, még azt is, hogy most, a nagyhéten a családtagoktól, látogatóktól kapott gyümölcsöt átküldte nekünk utolsó ajándékként… Erőt adó emlékek. A ti szívetekben is, gyászoló testvérek, gyermekei, testvérei, unokák, sok ilyen emlék van: sok bölcs tanács, sok áldás, sok szeretet. De végül ott van a halál nagy köve: hogy már nincsen, hogy hiányzik.

 Ó, mennyi ilyen nagy, mozdíthatatlan kő van gyermeket, szülőt, testvért, hitvestársat eltemető gyászolók életében! És nem tudjuk ezeket félretenni, a helyzetet megváltoztatni. Csak általánosságokat tudunk mondani: ha születtünk, meg is kell halni, ilyen az élet (milyen furcsa: a halállal kapcsolatban hangoztatni ezt), hogy tovább kell menni, élők az élőkkel, holtak a holtakkal… Igazak ezek, de nem élő reménységről szólnak. Így mennek az asszonyok is az evangélium leírása szerint földre szegezett tekintettel.

    És amikor felnéznek, látják…  Testvéreim, életünk igazi iránya felfele mutat. Persze, látnunk kell a földieket is, itteni feladatainkat, de nem feledkezhetünk el magasabb rendeltetésünkről. Mennyei eredetünkről, ahogy egyik énekünk mondja. Megbízatásunk, munkánk, életünk igazi értelmét Isten kegyelme, Krisztus győzelme által éri el. Nem csak a láthatókra tekintünk. Nemcsak a mulandóknak szolgálunk.  A kő el van hengerítve. Ami lezárt, ami elválasztott: Isten új távlatot nyit számunkra, új reménységet ajándékoz. Istennek mennyei üzenete van számunkra a halállal szemben, a koporsók és sírok mellett is. Meg kell látnunk ezt a magasabb összefüggést. Annak földi, de mennyei vetületét, kihatását is. Isten az örökkévalóságra hívott el minket.

Mulandó földi életünket át kell járja ennek bizonyossága. Minden, ami Isten szerint való, ami hitből, szeretetből, reménységből fakad: megmarad Isten országa számára.

   Ne féljetek!  Egész életünket elkíséri ez az angyali biztatás. Biztos sokat hallotta elhunyt testvérünk is ezt szülőktől, testvérektől, hit által az Igéből és sokszor mondta ő maga is szeretteinek. Életében azt látjuk, hogy komolyan vette.

   (Életrajz.)

Állandó résztvevője lett az istentiszteleteknek: minden délelőtt, délután, szombaton, bibliaórán, bűnbánati alkalmon, nőszövetségi találkozón. Két ok miatt hiányzott: ha unokára kellett vigyázni, vagy ha testvéreit látogatta meg. És az idén, február elejétől betegsége miatt.  Hiszem, sok biztatást kapott az Igéből, sokszor meghallotta Krisztus szavát: ne félj. Ez a békesség látszott rajta betegségében is. Nem volt benne nyugtalanság, szépen, egyszerűen, ahogy élt: csendesen távozott.

    A názáreti Jézus, akit megfeszítettek, feltámadt. A húsvéti csoda alapjaiban rengeti meg a bűn hatalmát, és átírja a halállal kapcsolatos emberi elképzeléseinket is. Valóban, Krisztus meghalt bűneinkért, feltámadott megigazulásunkért. Ha őrá nézünk hit által, ha ő van mellettünk, mellettetek, gyászoló testvérek, akkor nemcsak az elválás fájdalmát érezzük, de a találkozás reménységét is. Akkor a halál – ahogy a Káténk tanítja - nem a végleges befejezés, hanem általmenetel.

Krisztusra, feltámadott Urunkra nézve, megértjük meg Isten akaratát, életünk, küldetésünk lényegét. Menjetek, mondjátok meg!

Testvérek, feladataink vannak. Amiket Istentől kaptunk, amiket át kell vennünk azoktól, akik már befejezték pályájukat. (Egyik apáca hagyta meg végrendeletében: egy szívet ábrázoló arany ékszert kaptam, ami Krisztushoz tartozásomat fejezte ki. Most már hogy a Krisztusé leszek teljesen, adjátok el, osszátok ki a szegényeknek, hogy halálom után is megváltómat szolgálja). Előttetek megy. Milyen drága biztatás. Krisztus nyomdokait követjük, neki szolgálunk, míg hozzá érkezünk.

   Ezzel a reménységgel, bizodalommal vegyetek búcsút hozzátartozótoktól. Legyen áldott emléke számotokra, és zárjátok szívetekbe az Ige üzenetét: ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is (Jn 12,26).

Az Úr megtartó, vigasztaló kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

 

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, betegségben gyógyítónk, szomorúságban vigasztalónk, és a haláltól is megszabadítónk Jézus Krisztusban, hálát adunk azért neked, hogy bár az ég és a föld elmúlnak, és a mi földi életünk is lejár egyszer, de a te beszéded örökre megmarad.  A te szavad igazsága megáll, amelyben kijelentetted, hogy azokat, akik hisznek benned, örök élettel ajándékozod meg, mert azért adtad egyszülött Fiadat, ő azért szenvedett, és azért támadott fel, hogy minket gyermekeidként megtartson mindenen keresztül.

   Köszönjük, hogy földi életünkben is szemlélhetjük hatalmadat és szeretetedet. Ez nyilvánult meg elhunyt testvérünk sorsában is. Sok nehézségen, megpróbáltatáson átvezetted, sok mindenben megmutattad a te szeretetedet számára is. Családban, munkában, de legfőképpen abban, hogy őt is megváltottad Krisztusban.

   Legyen áldott neved minden tervéért, amit segedelmed által, kegyelmedből véghez tudott vinni. nemcsak a mulandó világra, de az örökkévalóságra tekintve is. Mert azok a tervek maradnak meg, amik a te akaratod szerintiek. Mennyei Atyánk, a te terved marad meg örökké, amelyben elhatároztad, hogy szent Fiadban megváltod ezt a világot. Hisszük, ezt a tervet senki és semmi sem teheti érvénytelenné, senki sem akadályozhatja meg. Legyen áldott neved, hogy ebbe a tervedbe minket is bevettél.

   Valljuk azt, mennyei Atyánk, hogy nálad van a szabadítás. Nem földi dolgok, hatalom, vagyon jelenti a megmaradás garanciáját, hanem a te kegyelmed, oltalmad. Nehézségek, megpróbáltatások között is, sőt, a halállal szemben is. Mert egyszer e földi sátorházunk elbomol, de tudjuk, hogy örökkévaló házunk van a mennyben.

   Így add vigasztalásodat a gyászoló családnak! Légy megtartójuk, őriző pásztoruk földi útjainkon, áldd meg fáradozásukat, munkájukat, de áldd meg hitüket, benned való reménységüket! Hogy megtartassanak, megtartassunk itt és a te országodban. Ámen. 

 

 

Zsolt 39 (virrasztó)

 

    Néhány héttel ezelőtt szereztünk tudomást arról, hogy immár elköltözött testvérünknél súlyos betegséget állapítottak meg. Ez a hír egyszerre volt megdöbbentő és hihetetlen. A körülötte levőknek, a családnak volt a legnehezebb ezzel a nyomasztó ismerettel élni. Ő maga direkt módon nem szerzett tudomást a diagnózisról, de mély szomorúságot és bölcs beletörődést sugárzó tekintetével elárulta: tudja, hogy a végső harc áll előtte. Csendes, halk szavú ember volt, betegsége még inkább azzá tette.

   Ezt határoztam, vigyázok szavaimra, írja a zsoltáros, valóban, testvérünket sem hallottuk hangoskodni, kiabálni, a nehézségeket – volt része azokból is – szótlanul, belső elcsendesedéssel hordozta. A reá nézve legkedvezőtlenebb fordulatot is egy szelíd mosollyal nyugtázta.

   A zsoltáros azonban arról vall, hogy míg némán sóhajtozott, felhevült a szíve benne, lángra lobbant, és ő beszélni kezdett. Aztán kiderül, hogy nem embereknek, hanem az Úr előtt! Boldog az az ember, aki legnagyobb nyomorúságát is Isten elé tudja vinni. Lehet, nem mondja el másoknak, talán nem is tudná megtenni, de a mennyei Atya előtt kiönti a szívét, elsorolja kérdéseit, kétségeit, belső küzdelmeit, testi-lelki fájdalmát, és irgalmat, kegyelmet kér: maga és szerettei számára.

   A zsoltáros a halál gondolatával viaskodik. Add tudtomra!  Szembesíts mulandóságommal, hogy el ne bízzam magam, hogy naponta oltalmadba ajánljam életemet, hogy minden este tiszta lelkiismerettel feküdjek le, minden új napnak benned való bizalommal induljak! Hadd értsem meg, hogy minden földi cél, törekvés a véget ér egyszer, de aki Rád tekint, az feléd halad és hozzád érkezik! Én mulandó vagyok, de te örökkévaló, és Krisztusban felvettél ebbe a te megtartó közösségedbe.

   Igen, napjaim arasznyiak, életem egy lehelet, minden, amiért fáradoztam, minden, amit gyűjtöttem, reám nézve hiábavaló lesz: kiesik kezemből a munka, minden földi érték.

De akkor mi marad, akkor – kérdezi a zsoltáros, mi is, ti is, gyászoló testvérek, a családjáért fáradozó, hűségesen munkálkodó férjet, édesapát siratva -, akkor mit várhatok, Uram.

És megrendítő hit, bizalom, reménység van a kérdésre adott válaszban, a halállal szemben is fenntartott hitvallásban: egyedül benned reménykedem.

És kéri a zsoltáros – földi életére, a még megharcolandó küzdelmeire tekintve – Isten szabadító kegyelmét a külső ellenséggel szemben (gyaláznak, de én néma maradok, hiszen te munkálkodsz, te igazságot szolgáltatsz), és belső ellenséggel, a bűnnel szemben is. Ez a kérdés megkerülhetetlen. Életünkre, halálunkra nézve. De Valaki ezt a kérdést megoldotta, elintézte.

Krisztus vére árán törölte le minden bűnömet. Ő engesztelő áldozat számomra is. Ebben lehet, ebben van reménységem.

   Az utolsó mondatban a zsoltáros Isten vigasztalását kéri. Hallgasd meg, figyelj, könnyeim láttán ne légy néma! Hisszük, gyászoló testvérek, hogy Isten megtekinti könnyeiteket, és Lelke által ad vigasztalást, lelki gyógyulást, reménységet abban a Krisztusban, aki eltávozott szeretteteknek, nektek, mindnyájunknak Megváltó Urunk, Üdvözítőnk. Aki legyőzte a halált, és utat nyitott számunkra Isten örökkévaló dicsőséges országába. Ámen. 

       

Urunk, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk az értünk szenvedő, életét áldozó, és hatalmad által feltámadott Jézus Krisztusban. Szívünk keserűségével állunk meg előtted ezen a szomorú alkalmon, testvérünk eltávozását fájlalva, a családtagok gyászában osztozva. Valóban, ahogy a zsoltárban is hallottuk: nincsenek szavaink, megütközés, tanácstalanság van a lelkünkben. Add, hogy ebben a belső némaságban Rád figyeljünk, Rád figyeljenek gyászoló testvéreink, és engedjék, hogy Lelked megérintse őket, meghallják vigasztaló szavaidat! Köszönjük, hogy egész élete során, de különösen betegségében a maga csendes, visszahúzódó természetével Rád figyelhetett elköltözött testvérünk is, tőled kérhetett erőt, hitet a végső harchoz, és áldást, tőled való segítséget a továbblépéshez családja számára.

Mennyei Atyánk, te ismersz minket, hiszen a te teremtményeid vagyunk, és látod, hogy szeretteink, ismerőseink elvesztésekor mennyire személyes kérdés lesz az elmúlás. Valóban, Igéd is azt tanítja, hogy földi életünk egy arasznyi csupán, annyit érünk, mint a lehelet, mint az átfutó árnyék, és amiképpen üres kézzel jöttünk, úgy üres kézzel kell távoznunk is. És felébred bennünk a fájdalmas kérdés: hogy akkor mire várhatunk, mit ér minden küzdelmünk? Ó, olyan jó volt hallani azt, hogy egyedül benned reménykedhetünk! Hogy te megtartónk, gondviselőnk vagy földi létünkben, és megváltó Istenünk Jézus Krisztusban az üdvösségre nézve. Add nekünk, add gyászoló testvéreinknek ezt az élő, a halált legyőző, feltámadott Krisztusra tekintő hitet! 

Köszönjük, hogy ő vére árán megszabadított a bűn minden átkától, megbékéltetett minket teveled, gyermekeiddé tett, a menny örökségének részeseivé.

 Ebben a reménységben, békességben, Krisztusban való hitben erősítsd meg gyászoló testvéreink szívét, légy mellettük kegyelmeddel a búcsú nehéz óráiban, és vezesd őket tovább szeretetben.

Légy megtartónk, őrizőnk, megáldó Istenünk most és mindörökké! Ámen.   

 

 

 

 

Jn 16, 16-23 (temetés)

 

Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem." A tanítványai közül egyesek ezt kérdezték egymástól: "Mi az, amit mond nekünk: Egy kis idő, és nem láttok engem, és ismét egy kis idő, és megláttok engem, és ez: Mert én elmegyek az Atyához?" Így szóltak tehát: "Mi az a kis idő, amiről szól? Nem tudjuk, mit beszél." Jézus észrevette, hogy meg akarják kérdezni, és ezt mondta nekik: "Arról kérdezősködtök egymás között, hogy ezt mondtam: Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem? Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek: és azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit. 

 

   Igénk első mondata kis időről beszél. Milyen kicsi az az idő, ami élnünk adatik! Tegnap hallottuk a virrasztón elhangzó zsoltárból: egy arasznyi csupán. A sok minden, ami közben történik velünk, visszatekintve olyan, mint az álom. Születés, gyerekkor, ifjúság, családalapítás, gyereknevelés, munka, betegség - mindaz, ami benne volt elköltözött testvérünk földi pályafutásában is, ebben a 62-63 esztendőben.

   És milyen rettenetesen kicsi az idő a súlyos diagnózis kiderülésétől a földi élet végéig, milyen rövid az idő a búcsúra, a felkészülésre! 

   Jézus maga az, aki az igében az idő múlásáról tanít, arról, hogy gyorsan pergő idő gondot, aggodalmat is hoz, elválást, fájdalmat. Nem láttok engem. Milyen megdöbbentő lehetett ez a hír a tanítványoknak, akik egész lényükkel, hitükkel Jézuson – a testté lett Igén – csüngtek, akik számára olyan fontos volt a Megváltó testi jelenléte. És most közeleg az idő, amikor nem látják őt. Milyen keserű igazsága a földi életnek: legszorosabban összetartozó emberek közösségében, szülő-gyermek, testvér-testvér, férj-feleség kapcsolatában is eljön az idő, amikor nem láthatjuk többé annak arcát, aki hozzánk tartozott. Nem válthatunk szót vele. Lehet-e ezzel a tudattal, ezzel a hiánnyal továbbmenni?

    Jézusnak azonban nemcsak ilyen szomorú üzenete van. Ő így folytatja: ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem. A múló idő nem érvényteleníti az örökkévalót. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A hitnek olyan látásáról, tudásáról beszél itt az Ige, amiből erős vigasztalást meríthetünk.

  Nem könnyű ezt magunkévá tenni. Nem könnyű ezt meghallani gyászban, veszteségben, keserűségben. Túlnézni azon, ami visszafordíthatatlanul lezárult. Nekünk evilági ismereteink vannak, de hiányzik sokszor a hitbeli. A tanítványok is tanácstalanul és értetlenül állnak Jézus kijelentésével szemben. Egymást kérdezgetik, megismételve a Jézus szavait. Mégha ismerjük, ismételjük is a Biblia tanítását, hitvallásainkat, olyan erőtlen lesz az önmagában. Csak emberi szó. Pedig milyen szépen fogalmaz Heidelbergi Káténk: „az ő ereje minket is új életre támaszt, a Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk biztos záloga”. De el tudjuk-e fogadni, hinni?

   Krisztus válaszol a tanítványoknak, nekünk. A feltámadott Krisztus tud minket meggyőzni, megerősíteni, tudja tekintetünket a mulandóról az örökkévalóra irányítani. Kevés, amit mi mondunk, még ha őszinte is, még ha igazi emberi együttérzésből fakad is. Nekünk az Ő szavára van szükségünk.  Jézus válaszában harmadszor szólal meg az idő témája, emberi életünk nagy kérdése. Ti azon vitatkoztokEljön az idő, amikor sírni és jajgatni fogtok. Megváltó Urunk nyíltan beszél arról, hogy vannak az életünkben nehézségek, megpróbáltatások. Jutunk sötét völgyekbe. Ilyen volt számotokra, gyászoló testvérek, amikor szembesültetek a megrendítő, megváltoztathatatlan ténnyel, szerettetek betegségével, és amikor láttátok, hogy naptól napra fogy az életerő benne, és nem tudtok segíteni. És ilyen esetben valóban nem tudunk mást tenni, mint azt, hogy tehetetlenségünket és hozzátartozónk életét Istenre bízzuk.  Jézus nem tesz könnyelmű ígéreteket, nem áltat azzal, hogy problémamentes lesz az ő követőinek útja. Igen, Isten gyermekei életében is vannak, lesznek nagy megrázkódtatások, miközben a világ kárörömmel, közönnyel tekint rájuk. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul… Aki kitart Krisztus mellett, az végső soron az élet mellett dönt… Nehézségeken, küzdelmeken keresztül Krisztussal az üdvösséget nyeri meg.

    Jézus egy szép, kifejező hasonlatot említ. Akár az édesanya, aki szenved, vajúdik gyermekének világrahozatalakor, de aztán elfelejti minden fájdalmát, nem emlékszik a gyötrelemre az öröm miatt. Azt halljuk ki nagyon hangsúlyosan ebből az igeversből, amit másutt is tanít az Írás, hogy életünk öröm nemcsak családunk számára, hanem Isten számára is.

Örül nekünk a mi mennyei Atyánk, és végső soron - az említett szenvedéseken keresztül - örömre rendelt minket.  

   (Életrajz.)

   Így most titeket is szomorúság fog el, mondja Jézus a tanítványoknak, és nektek is, gyászoló testvérek. Ő ismer minket, szívünk nagy megrendüléseit, bánatát, elkeseredését, kétségbeesését. Ő mellettünk áll ebben a helyzetben is. Vigasztal, bátorít. És azt mondja nektek, nekünk, hogy ő ismét meglát minket… Hogy tőle a halál sem választhat el, mert ő az élet győztes fejedelme. Mert ő él, és mi is élni fogunk. És örülni fog a ti szívetek, és örömötöket senki el nem veheti. Drága szavak ezek, balzsamként érintik meg fájó lelketeket.

Ezzel a reménységgel engedhetitek el szeretteteket, ezzel indulhattok tovább: feladataitok végzésére, megbízatásotok betöltésére. Lehetnek próbák az életünkben, Isten Krisztusban az üdvösség örömére hívott el. 

Búcsúzzatok hittel, reménységgel. Az ige szavával zárjuk, illetve azzal induljunk tovább: most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

úgy jövünk hozzád, amint vagyunk:  szomorúságunkkal, gyászunkkal vagy együttérzésünkkel,

kérdéseinkkel, talán zúgolódásunkkal, úgy jövünk hozzád, mint akik tudjuk: csak ideig való, mulandó az életünk, úgy jövünk hozzád, hogy beismerjük: ezt az ajándékul kapott rövid időt nem mindig használjuk ki akaratod szerint, sok mulasztás terhel minket. De úgy jövünk hozzád, hogy valljuk azt: szent Fiad érdeméért elfogadsz, megbocsátasz, felemelsz, megvigasztalsz, az üdvösség reménységével töltesz be.

   Tudod, Krisztusunk, hiszen közénk jöttél, vállaltad a sorsunkat, hogy mennyire fáj nekünk az elválás, te magad is könnyeket hullattál a Lázár sírjánál. Te megérted most is a gyászolók szomorúságát, amit a férj, az édesapa, a rokon, barát elvesztése miatt éreznek, de ugyanakkor az élet szavával, evangéliumával vigasztalod is őket.

Hálát adunk, irgalmas Istenünk, minden áldásért, minden örömért, amit elköltözött testvérünknek földi élete során adtál, és azért is, amit általa nyújtottál övéinek, családjának, környezetének. Hálát adunk minden szolgálatért, minden munkáért, amit elvégzett, a szeretetért, amit átadott. Hálát adunk, hogy a keresztek hordozásában te erősítetted, a betegség nehéz, testi-lelki tusakodásában Te voltál mellette, és kegyelmedből, Krisztus érdeméért nyitottad meg azt a kaput számára, amely oda vezet, „hol nincsen fájdalom, nincs válás, küzdelem”.

Téged kérünk, örökkévaló, irgalmas, megtartó és megváltó Istenünk, Szent Lelked által vigasztald gyászoló testvéreinket a Krisztus békességével, adj erőt, hitet nekik a továbblépéshez, küldetésük beteljesítéséhez, kinek-kinek a maga megbízatásában! Hordozd megtartó kegyelmedben mindnyájukat!  Add, hogy még inkább ragaszkodjanak egymáshoz és tehozzád, megértve azt, hogy te drága áron váltottad meg őket!

   Légy mindnyájunkkal, oltalmaddal, megőrző hatalmaddal végy körül minket, őrizz meg a kísértések között, áldj meg minket szeretettel, békességgel, egymás javát és a te dicsőséget szolgáló és a te dicsőségedbe érkező élettel! Krisztus Jézusért. Ámen. 

 

 

 

Zsolt 62 (virrasztó)

 

   Egy nagyon szép zsoltárt halottunk vigasztaló üzenetként. Isten Igéje – nyomorúságunkban, gyászunkban is – megszépíti az életünket, azzal, hogy rámutat igazi eredetére, rendeltetésére és céljára: a Krisztusban megszerzett üdvösségre.

  Csak Istennél csendesül el a lelkem, tőle kapok reménységet. Megrendítő vallomás. Több költői mondatnál: a hit megtapasztalt valósága és ereje. Ezt a lelki békességet kérjétek ti is Istentől, gyászoló testvérek, és tőle vegyetek igazi, szomorúságon, nehézségeken átsegítő reménységet! Az élet harcában, küzdelmében ismeri fel a zsoltáros, hogy Isten vele van, felemeli, oltalmazza, bátorítja, megszabadítja. Földi pályafutásának megpróbáltatásaiban, veszteségekben, nehézségekben, de a mindezek között kapott segítségben, biztatásban élhette át elköltözött testvérünk is Isten megtartó közelségét. Hogy Ő kőszikla, erős vár, akihez menekülni lehet. Mindnyájan sok kísértésnek vagyunk kitéve, ellenség szorongat, bűnök, félelmek, belső meghasonlottság, külső támadások.

   Olyanná válunk – nagyon plasztikus, kifejező a hasonlat – mint a düledező fal, bedőlt kerítés: ami ott áll kiszolgáltatva a járókelők kényének-kedvének, az idő viszontagságainak. Egyszóval támadások kereszttüzébe kerülünk.    Ellenem tanácskoznak, panaszolja a zsoltáros, és nem riadnak vissza semmi hamisságtól, álnokságtól, hazugságtól, kétszínűségtől. 

   Amikor bent vagy kint ezt látjuk („kívül harcok, bent félelem’), jó meghallanunk, szívünkre vennünk, hogy egy másféle tanácskozás is zajlik. A Szentírás tanítja: Isten örökkévaló tanácsában elhatározta megváltásunkat, megtartatásunkat. Ha látszólag a világ és minden gonoszság össze is esküdne ellenünk, akkor is tudjuk: valaki erős kézzel tart, és tőle senki el nem szakíthat, üdvözítő tervét senki nem húzhatja át. Lelkünk, életünk el van rejtve a mindenható Isten szívében Krisztus által. Egyik ifis énekünkben így fogalmazódik meg: csak Istenben bízz én lelkem…

Reá nézve megerősödik a hitvallás: Istennél van segítségem és dicsőségem. Igen, ez a szó, hogy dicsőség úgy nem jellemző ránk.  Mégis: Isten Krisztus által erre a dicsőségre hívott el. Most még nem lett nyilvánvaló, rangrejtve élünk, de ennek pecsétje van mirajtunk. Ezért várjuk „felemelt fővel” a mi Urunkat! A zsoltáros másokat is buzdít: bízzatok benne mindenkor, ti népek, Isten a mi oltalmunk.

   Ennek a látásában, hitében más hangsúlyt kap az, amit a zsoltár második felében hallottunk, az, amit most nektek is át kell éreznetek szerettetek – az édesapa, a gyermek, a testvér elvesztésében. Hogy ti. csak pára az ember élete. Szívbemarkoló hasonlat. Pára, amit tovafúj a szél, ami szétoszlik a reggeli napsütésben, ami szertefoszlik. Földi életünk valóságához ez a fájdalmas igazság is hozzátartozik. Mulandó az életünk, egy pillanat, egy lépés választ el a haláltól. És mulandó minden, amit birtoklunk, amivel sokszor dicsekszünk is: olyan könnyen kiesik a kezünkből. Amit látunk, az csak látszat… Ezért ne magunkban bízzunk, ne szerzeményeinkben! Mert az igazi bizalom, igazi reménység alapja Isten. Nagyon hangsúlyosan, nyomatékosan szólal meg: szólt az Isten: nála van az erő és a szeretet. A hatalom és a kegyelem. Meg tud és meg is akar tartani. Ő megfizet mindenkinek tettei szerint. Legfontosabb tettünk: hozzá fordulni.  Az örökkévaló Isten Krisztusban hozzánk hajolt, irgalmába fogadott. Ez a mi nagy esélyünk. Ez a mi reménységünk. Ez legyen vigasztalásotok, a békesség áldása számotokra! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

testvérünk váratlan távozása miatt lesújtva állunk meg előtted, és részvéttel gyászoló testvéreink mellett, mint akik fájdalmas szívvel szembesülünk Igédnek azzal az igazságával, hogy csak pára az ember élete. Olyan mulandó az ember, olyan hirtelen némul el a szó, hanyatlik alá a kéz. És hallottuk, hogy minden szerzeményünk is mulandó, alá van vetve a változás törvényének, valóban, semmit nem hoztunk, semmi földi kincset nem viszünk magunkkal. Ebben a helyzetben mi csak búcsúzni tudunk, megszokott, erőtlen szavakat mondani egymásnak, hogy születtünk, meg kell haljunk.

Legyen áldott neved, hogy neked ennél több mondanivalód számunkra: mert te vagy az élet forrása. Mert te örökkévaló Urunk vagy, aki nemcsak erre a mulandó földi életre választottál ki minket, hogy gyermekeid legyünk, hanem Krisztusban az örök életre hívtál el. Add, hogy ezt hittel, reménységgel tudjuk vallani. Szentlelked által munkáld, hogy a halál miatti szomorúságunk fölött felragyogjon Krisztus Urunk feltámadásának világossága. Reá nézve elcsendesüljön a mi lelkünk, betöltsön a te békességed. Így adj erőt gyászoló testvéreinknek a továbblépéshez, a rájuk váró feladatokhoz, a családnak, közösségnek való szolgálathoz! Add, hogy ne csak a fájdalom, ne csak a bánat, de a hála is helyet kapjon szívükbe az ő szerettükért, amit benne ajándékoztál számukra: munkában, törődésben, kedvességben, emberi biztatásban.

  Légy erős várunk mindnyájunknak, segítségünk, add, hogy komolyan vegyük életünket, hiszen tenéked kell számot adnunk, és amíg időnk van, neked engedelmeskedjünk, Krisztus szerint éljünk!  Köszönjük, hogy nálad van a megtartó erő, a könyörülő szeret, az üdvösséget ajándékozó kegyelem, és velünk vagy és leszel mindenkor a vigasztaló Szent Léleki által, Szent Fiadban, Jézus Krisztusban. Ámen. 

 

 

 

Róm 8, 18-25 (temetés)

 

18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. * 2Kor 4,17 ; 1Jn 3,2

19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.

20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 1Móz 3,17-19

21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.

22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.

23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 2Kor 5,2-4

24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?

25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.

 

 

    Mi a titka az életnek, kik vagyunk, és főként: miért vagyunk? – Olyan kérdések, amik főként krízishelyzetben szólalnak meg bennünk. És annyira megtelnek fájdalommal, ha szeretteink elvesztésével kapcsolatban merülnek fel. Az élet mulandóságát látva, talán hajlanánk afele, hogy a prédikátor keserű vallomását tegyük magunkévá: minden hiábavalóság (Préd 1,2). Egy céltalan körforgás átmeneti szereplő vagyunk csupán… De eszünkbe jutnak drága igék: ne félj, mert megváltottalak (És 40), azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett (Lk 19), a mi országunk  a mennyekben van (Fil 3,20). És megértjük hit által, hogy a láthatókon túl van egy magasabb, igazabb rendeltetésünk, küldetésünk, célunk. Hogy az életünk egy kivételes ajándék, hogy mindnyájan benne foglaltatunk Isten örökkévaló, üdvözítő tervében Krisztus által. Hogy szent megbízatásunk, fontos feladatunk van itt ezen a világon: Isten reánk szabott akaratát véghezvinni, Krisztus szeretetét nyilvánvalóvá tenni családban, embertársaink között, a békesség eszközeinek lenni.

    Ezek a kérdések és ezek a bibliai válaszok jutnak eszünkbe elhunyt testvérünkre gondolva. Vajon lehet-e kétségünk életének értelme felől, amikor – csupán emberi mérlegelés szerint is – hátra maradt leszármazottaira tekintünk. Amikor arra emlékezünk, hogy sokszor tudott a segítség, a szeretet eszköze lenni családjában, közösségekben. Amikor felidézzük, hogy felé is hangzott az Ige: aki hisz énbennem, ha meghal is él. 

   Mai igénk a szenvedések felemlegetésével kezdődik. Van-e emberi élet szenvedés, nehézség nélkül? Krisztus Urunk maga is - magára öltve emberi testünket, vállalva sorsunkat - szenvedett. A nyomorúság velejárója emberi mivoltunknak. Van, akinek több jut belőle, van, akinek kevesebb. Hallottuk az igében: a teremtett világ - a bűn miatt - hiábavalóság alá vettetett. Olyan lelki törvény ez, mint a fizikai világban a gravitáció. Elkísér minket gyarlóságunk, mint saját árnyékunk. Állandó harcban vagyunk a kísértésekkel, gondokkal, bajokkal.  Sóhajtozunk, nyögünk e teher alatt. Ez jelenti a testi erőtlenséget is. Minden nehézséget, bajt, ami testi mivoltunkhoz kötődik: megfáradás, betegség, csalódás... Kijutott belőlük elköltözött testvérünknek is. De ezek között megtapasztaljuk a felülről való, megújuló erőt is, gyógyulást. Ezt is látnunk kell. A sóhajtás jelenti a lelki gyengeséget is. Néhány sorral előbb írja le Pál apostol: nem vagyok megelégedve magammal, nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Visszahúz emberi természetünk, nem az valósul meg bennünk, általunk, amit szeretnénk. Isten kegyelme sokszor csodálatos módon kiigazítja.  Jó ennek tudatában lennünk.

    Az apostol beszél ennek a problémának az egyetemes mértéről, és arról, hogy ezt személyes sorsunkban is átéljük. Nemcsak a világ, hanem mi magunk is, akik Isten gyermekei vagyunk, akik a Lélek vezetésére figyelünk. Közös a sorsunk. De van egy nagy különbség: Isten gyermekei tudják, hogy Krisztusban megváltásuk van, hogy Isten kegyelme hordozza őket, hogy célba jut bennük végül Isten jó akarata. Ebből bontakozik ki a tudatos, Krisztust követő élet. Mi magunk is sóhajtozunk, de várjuk a fiúságot. Valaki azt mondta: olyan vándorok vagyunk, akik szenvedjük a nap hevét, az út fáradalmait, kellemetlenségeit, de tudjuk biztosan, hogy ki vezet, és hova érkezünk. Jó ebben a bizonyosságban élni, végezni feladatainkat, hálás szívvel lenni.

   (Életrajz)

    Az igénk azonban nemcsak szenvedésről, nemcsak testi-lelki erőtlenségünkről tanít, hanem arról is, a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk, arról is, hogy a teremtett világ meg fog szabadulni a romlandóság rabságától… Földi életünk fölött, amelyben sokszor túlsúlyba kerül az erőtlenség, a bűn, a baj, ott van Isten örökkévaló kegyelme. Ő minket Krisztusban többre hívott el annál, mint amit a látszat mutat. Isten megmásíthatatlan akarata az, hogy dicsőségében részesítsen. Egyetlen dolog zárhat ki: hitetlenségünk, visszautasításunk. A virrasztóban is hallottunk arról, hogy részünk lesz az Isten dicsőségében. A tegnap ünnep volt, az Úr napja – amely mindig  Krisztus megváltó szeretetére és győzelmes dicsőségére irányítja a figyelmünket.  Már most rávetül életünkre ennek fénye, amikor megtelik a szívünk jósággal, amikor szeretettel fordulunk oda valakihez, amikor különösen megérezzük, hogy közel van Isten. Egyszer majd nyilvánvalóvá lesz, örök valósággá.

   Ebben a reménységben járunk. Így engedjük el azokat, akiket elszólít az Úr közülünk ebből a világból. Így leszünk ennek bizonyságtevői, mert ez a mi feladatunk: hiszen a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Hogy vigyük, hogy továbbadjuk. Hogy meglássa a világ. Ez a reménység kísérjen titeket is. Ezzel a Krisztus megváltó szeretetét elfogadó hittel, reménységgel vegyetek búcsút.

   Isten erősítse szíveteket, éljetek békességben, járjatok – Krisztust követve - az üdvösség útján!

Isten megtartó kegyelme legyen velünk! Ámen. 

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

úgy állunk meg előtted, amint vagyunk:  megterhelve, megfáradva, szomorúságunkkal, gyászunkkal, kérdéseinkkel. Úgy állunk meg előtted, mint akik látjuk, hogy milyen mulandó az életünk, milyen könnyen elveszítjük egymást. Úgy állunk meg előtted, hogy beismerjük, hogy sok mulasztás terhel minket: ezt az ajándékul kapott rövid időt nem tudjuk mindig akaratod szerint használni. Mégis úgy állunk meg előtted, hogy valljuk azt: szent Fiad érdeméért elfogadsz, megbocsátasz, felemelsz, megvigasztalsz, az üdvösség reménységével indítasz tovább.

   Te tudod, mennyei Atyánk, hiszen Krisztusban közénk jöttél, hogy életünk tele van kísértéssel, háborúsággal, hogy sokszor szenvedést kell hordoznunk. Te tudod azt, hogy testi gyengéségeink mellett lélekben is sokszor erőtlenek vagyunk. Te tudod azt, hogy mekkora megpróbált testvéreink életében a gyász terhe. Köszönjük, hogy az élet szavával, evangéliumával vigasztalod is őket.

Hálát adunk, irgalmas Istenünk, minden áldásért, minden jóért, segítségért, amit elköltözött testvérünknek földi élete során adtál, és azért is, amit általa nyújtottál övéinek, családjának, környezetének. Hálát adunk minden szolgálatért, minden munkáért, amit elvégzett, a szeretetért, amit átadott. Hálát adunk, hogy életet terhei, keresztjei hordozásában te erősítetted, és kegyelmedből, Krisztus érdeméért őt is megajándékoztad békességeddel, az örök élet reménységével.

  Téged kérünk, örökkévaló, irgalmas, megtartó és megváltó Istenünk, Szent Lelked által vigasztald gyászoló testvéreinket a Krisztus békességével, adj erőt, hitet nekik a továbblépéshez, küldetésük beteljesítéséhez, kinek-kinek a maga megbízatásában! Hordozd megtartó kegyelmedben mindnyájukat!  Add, hogy még inkább ragaszkodjanak egymáshoz és tehozzád, megértve azt, hogy te drága áron váltottad meg őket!

   Légy mindnyájunkkal, oltalmaddal, megőrző hatalmaddal végy körül minket, őrizz meg a kísértések között, áldj meg minket szeretettel, békességgel, egymás javát és a te dicsőséget szolgáló és a te dicsőségedbe érkező élettel! Krisztus Jézusért. Ámen. 

 

 

Róm 6, 6- 11  (temetés, ford.)

6 Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Kol 3,9-10

7 Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől.

8 Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.

9 Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta.

10 Mert meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli.

11 Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!

 

   Kedves gyászoló Család! Végtisztességet tévő Gyülekezet! Az idén rengeteg temetés volt ebben a gyülekezetben. Minden elhalálozás közös veszteséget jelent, hiszen valaki közülünk távozik. Gyakran idézzük: a harang egy kicsit mindig értünk is szól. A sok temetés, búcsú arra emlékezetet először: vigyázzunk, értékeljük, vegyük komolyan ezt az ajándékba kapott életet. Amíg időnk van, szolgáljunk, szeressünk, tegyük a jót egymás javára, Isten dicsőségére. Másrészt pedig szeretteink, barátaink távozása eszünkbe juttatja a készülés szükségességét. Nincs itt maradandó városunk, tanítja Pál apostol.  Kell jusson időnk, figyelmünk az Isten országára is. Az a végső célunk. Oktalanság lenne erről elfeledkezni. Ezért nem mindegy, hogyan élünk, hova készülünk. Az Úr közel. A HK szavaival valljuk: felemelt fővel várom őt az égből.

   Mai vigasztaló Igénk ezzel a gyakran használt szóval kezdődött: tudjuk. Sok mindent tudunk, ismerünk. Azt is, hogy földi életünk véges, mégis olyan nehezen fogadjuk el. Mégis megrendít szeretteink eltávozása, halála. Így álltok ti is, gyászoló testvérek, megtört, de Istenben reménykedő szívvel szerettetek ravatalánál, akinek földi élete 69 esztendőre terjedt. Emberileg ti ismertétek őt a legjobban, ti tudnátok a legtöbbet elmondani róla, külső-belső harcairól. De vajon ki tudjuk-e kutatni az emberi szív mélységeit? Nem Isten az, aki igazán ismer minket? 

   Az Ige a hitnek egy mélyebb tudásáról, valóságáról beszél. Arról, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett Krisztussal együtt. Arról, hogy földi sorsunkat egy magasabb összefüggésben kell látnunk - a megváltás perspektívájában. Hogy több az élet annak külső körülményeinél, látható, megnevezhető tényezőinél. Több az élet, mint az étel és ital, mint földi szükségeink és vágyaink: Isten arra rendelt minket Krisztusban, hogy a gyermekei legyünk és üdvösséget nyerjünk. A bűn sokszor elhomályosítja ezt a tényt. A bűn uralma alatt álló óemberünk – mely ellen szüntelen harcolnunk kell – követeli a maga jogait, de lelkünk bizonyságot tesz arról, hogy valójában az Úréi vagyunk. Nem a bűnnek tartozunk szolgálni, hanem Istennek. Itt ebben a földi életben ez soha nem sikerül tökéletesen. Pál apostol maga is – ezzel a gondolattal viaskodva - így kiált fel: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből. De a döntő az, hogy mire törekszünk, hogy óemberünket vagy újemberünket tápláljuk, erősítjük.

   Életünket Isten akaratához kell szabnunk. Beszédünket, cselekedeteinket, kapcsolatainkat hitbeli meggyőződésünk tartalma kell áthassa. Keresztyén, református mivoltunk nem merülhet ki üres vallásosságban.  Isten a célja velünk az, hogy folyamatosan erősödjünk a hitben, növekedjünk a kegyelemben. Isten terve az életünkkel, hogy iránta való engedelmességben, szeretetben, reménységben járjunk, hogy az ő áldásainak továbbadói legyünk: családban, gyülekezetben. Hogy másokat építsünk. Hogy a békesség emberei legyünk. Hogy a lelki örökséget tudjunk továbbadni. Az apostol egy tudatosan vállalt harcról beszél. Odaadó, imádságos életről. Mert így növekszik Isten országa. Ez a harc szól a ránk rótt nehézségekről is, amit hittel kell hordozzunk. Hogy erőtlenségeinkben is megmutatkozzék az Isten ereje.

     Ezen az alkalmon egy sokat fáradó, küzdő, sokat szenvedő férfitestvérünktől búcsúzunk.  (Életrajz.)

   Krisztus a mi példánk, a mi kezesünk, mi üdvösségünk garanciája. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus feltámadt. Tudjuk tehát, hogy egyszer utolsót dobban a szívünk, de van egy másik, ezt felülíró, meghaladó tudásunk, ismeretünk, hitünk, bizodalmunk: hogy Krisztus feltámadt. Nem lehet erről hallgatni most sem, amikor szívünket gyász borítja be, amikor fáj a búcsú, az elválás.

A halált legyőző Urunk van, akin a halál többé már nem uralkodik… Tudjuk, mit jelent a halál, a betegségek, a bajok, a kísértések uralma alatt élni. Mert ő értünk, bűneink bocsánatáért, minden vétkünk jóvátételéért meghalt egyszer s mindenkorra, most pedig és örökkön örökké az Istennek él. És erre az életre hív minket is. Titeket is, gyászoló testvérek.

Fogadjátok el hittel ezt a kegyelmet, és vigasztalást, és békességet nyerve induljatok tovább, mint akik Krisztusban egyre inkább Istennek éltek és az egymás javára! Erre hívott el az Úr. Ebben akar titeket megáldani. Ámen.

 

      Urunk, örökkévaló Istenünk, sok veszteséggel, a jövő miatti aggodalomtól összeszoruló szívvel, és egy újabb haláleset döbbenetével állunk előtted, ami a gyászoló család fájdalma elsősorban. Kihez forduljunk erőtlenségeinkkel, hiányainkkal, ha nem tehozzád, mennyei Atyánk? Tudjuk, hogy mulandó az életünk, tudjuk, hogy itt a földön a halál törvénye alá vagyunk vetve, de köszönjük, hogy te egy magasabb tudásra, reményteljesebb tanítottál minket: és pedig arra, hogy testestől- lelkestől a tied vagyunk, hogy te megváltottál minket szent Fiadban, hogy a földi élet küzdelmein át is az üdvösségre rendeltél. Bocsásd meg nekünk, hogy óemberünk szemlélete, akarata sokszor diadalmaskodik bennünk, földi vágyaink, indulataink irányítanak, sokszor elbukunk a hit harcában, de tőled kérünk erőt, lelki látást, és azt: újítsd meg minket a belső emberben. Hogy egyre jobban akaratodat keressük és cselekedjük, egyre jobban megértsük igazi rendeltetésünket, tőled való küldetésünket a családban, a gyülekezetben, a társadalomban, a munkában. Még az elmúlással szemben is.

Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, mindazért, amit neki ajándékoztál földi vándorlása során: a hajdani család oltalmazó légkörét, szülők, testvérek szeretetét, saját családját, feleségét, gyermekeit, unokáit, munkabírását, minden előmenetelt. Hálát adunk azokért a testi, lelki javakért, amit általa adtál övéinek, családja iránti szeretetéért, segítőkészségéért.

És kérünk, mennyei Atyánk, hogy légy közel vigasztaló kegyelmeddel a gyászolókhoz, légy támasza az özvegyen maradó feleségnek, légy őrizője, oltalmazója a gyermekeknek, áldd meg végtelen jóságod szerint az unokákat! Köszönjük, hogy mindnyájunkat Krisztusban, megváltó Urunkban reménységre, megtartatásra hívtál el, hogy ő legyőzte a halált, és feltámadásával új életet szerezett számunkra. Segíts, hogy őt követve a békesség, az üdvösség útján járjunk, egymás javára és a te dicsőségedre éljünk. Örök irgalmasságoddal őrizd meg ezt a gyülekezetet, adj jövőt, megmaradást földi és mennyei értelemben. Áldd meg egész anyaszentegyházunkat, Atya, Fiú, Szentlélek, egy örökkévaló, igaz Isten! Ámen.           

 

 

 

Zsolt 90, 1-4.12 (virrasztó)

 

   Megfigyelhette a gyülekezet, virrasztó alkalmával gyakran választok egy-egy szakaszt abból a zsoltárból, amelynek a száma megegyezik elhunyt testvérünk életkorával. Ezen az alkalmon így hallottuk az egyik legismertebb zsoltárból, a 90-dikből néhány igeverset. A hagyomány úgy tarja, hogy a Mózes imádsága volt ez.

   Uram, te voltál hajlékunk, azaz otthonunk, menedékünk. Megrendítő vallomás. Isten kegyelme, jóvolta, irgalma a mi szállásunk - az élet harcai, viszontagságai között. Elhunyt testvérünknek nem volt könnyű sorsa: már gyermekkorában másokhoz került, idegeneknél szolgált, átélte a hányattatás keserűségét, de hisszük, azt is megtapasztalta, hogy Isten vele volt, körülvette őt a nehéz időkben. Legyen áldott az Úr neve, hogy később kirendelte a földi otthont, a családot is. Most úgy kell hallanunk ezt a tanítást, mint ami hozzánk szól, mint közösséghez: Isten a benne bízóknak, a neki engedelmes családnak, gyülekezetnek megtartó erőssége, védelme.

   Ezután Isten örökkévaló létéről és teremtő hatalmáról tesz bizonyságot a zsoltár szerzője. Mielőtt a hegyek lettek… A mi földi életünk átmeneti, futó árnyék, Isten fölötte áll az időnek. De ez a mindenható Isten végtelen kegyelméből felvett minket az ő örök közösségébe, Krisztusért, akiről azt tanítja az írás, hogy tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

    A halandót visszatéríted a porba… Valóban, ez így van: küszködünk, harcolunk, aztán úgy meghanyatlik az életünk, úgy semmivé válik. Valóban, földi testünkben a por-mivolt jegyeit hordozzuk. Óriási tanulság ez, általános igazság, mégis könnyen megfeledkezünk róla: sokan úgy élnek, úgy járják útjukat, mintha erejük örökké megmaradna. Jó szembe nézni ezzel, és hittel rátekinteni arra az Úrra, aki elváltoztatja halandó, porrá levő testünket, és halhatatlanságba öltözteti. „A mi hazánk a mennyekben van, ahonnét az üdvözítő Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez, azzal a hatalmas erejével, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20-21) Elhunyt testvérünk az utóbbi években már gyakran mondogatta: úgy meggyengültem, már nem tudok csinálni semmit. Ő is – erejének fogyását tapasztalva – egyedül Istenben bízhatott. Külső emberünk megromol, a belső újul, írja Pál apostol.

   A zsoltáros megpróbálja Isten idejét illetve időtlenségét a mi szűkre szabott időnkkel összehasonlítani (ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap), és életünk mulandóságát hasonlatokkal körülírni: mint az álom, mint a növekvő fű. Hosszú élet volt, sok próba, küzdelem volt benne, munka, áldás, de visszatekintve azt mondjuk: hamar lepergett, hamar eltűnt.   

   Ezért hallottuk: Istent kell kérnünk, tanítson minket bölcsen élni. Minden napunk, minden pillanatunk kegyelem, úgy vegyük tehát. Az Újszövetség azt tanítja, hogy megmarad a hit, remény, szeretet. Ezekre törekedjünk. Ez beépül az Isten országába. Krisztus azért jött, hogy bűneinkből megváltva, az üdvösségre hívjon.

Az Istenben bízó ember szíve bölcs: tudja, mi a küldetése, feladata, tudja, mi a célja. Nem az elmúlás miatti kesergés, hanem a megtartásért való hála, reménység töltsön el minket, titeket. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, megvalljuk mi is a zsoltárossal, Mózessel, a te szolgáddal együtt, hogy te voltál hajlékunk, megtartónk nemzedékről nemzedékre. Te vezetted – ha néha nehéz úton is hordozva – az előttünk járókat, szülőket, nagyszülőket, általuk te ajándékoztál meg minket földi élettel és hívtál el Krisztusban az üdvösségre. Köszönjük, hogy elhunyt testvérünknek is te voltál oltalma, te rejtetted el az ő életét sok küzdelemben, megpróbáltatásban. Az ő életén is megmutatkozott örökkévaló kegyelmed, jóságod, irgalmad, megváltó akaratod. Köszönjük, hogy adtál erőt a munkában, a családról való gondoskodásban, köszönjük az erőtlenségében mellet állók türelmét.

Valóban, gyorsan tovatűnő ez az élet, még a 90 évről is azt mondjuk – visszatekintve -, hogy egy álom volt csupán. De te, Istenünk, örökkévaló vagy, ezer esztendő egy szempillantás előtted, és hálát adunk, hogy Krisztusban, egyszülött Fiadban az üdvösségre hívtál el. Csak a mulandó múlik el, amit te megtartatásra szántál, az megmarad előtted. Taníts valóban bölcsen élni, kihasználni az alkalmakat, arra törekedni, ami megmarad, hitben, szeretetben, békességben járni. Krisztust követni!

Ezekkel a javakkal áldd meg a gyászolókat, adj nekik vigasztalást, adj nekik engedelmes szívet, hogy neked szolgálva, egymás javára élve az üdvösség útján haladjanak a te örök dicsőséged fele! Ámen.       

 

 

Zsolt 90, 13-17 (temetés)

 

13 Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!

14 Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!

15 Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!

16 Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!

17 Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá! 1Kor 15,58

 

 

    Gyülekezetünk egyik legidősebb tagjának a koporsója mellett állunk. Testvérünk hosszú, küzdelmes élet után, 90 évet betöltve fejezte be földi pályafutását.

Minden haláleset egy kijelentés: valaki, aki része volt egy családnak, egy közösségnek, végleg eltávozott ebből a látható világból. Minden haláleset kérdés is, nemcsak a halállal, hanem az élettel kapcsolatosan: vajon miről is szól az életünk, hogyan tudjuk úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. És egy felkiáltójel is: nem tudjuk, hogy meddig tart az életünk, készeknek kell lennünk. A katolikus temetési liturgiában van egy rész, ahol a közösségnek azon tagjaiért imádkoznak, akiknek nemsokára el kell távozniuk a földi életből. Nem tudjuk, hogy kik következnek, de egyszer mindnyájunkat szólítanak.

   Vannak azonban igazságok, amiket biztosan tudunk. A) Isten alkotásai vagyunk. Hozzá tartozunk. Önmagunkat az Istennel való kapcsolat összefüggésében kell látnunk. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre, hallottuk a tegnap este.

b)Azt is hisszük és valljuk, hogy Krisztusban Isten megváltott, üdvösségre rendelt. Mi mulandóak vagyunk, de Isten megtartó kegyelme által élő reménységben járhatunk.

c)Azt is tudjuk, hogy éppen azért az életünk több puszta létezésnél. Istentől kapott ajándék, amelyért felelősek vagyunk.  Amíg itt el földön szeretteink, embertársaink közt vagyunk, életünk áldás kell legyen, de még annak befejezése után is tanulság mások számára.  Célunk tehát nemcsak egyéni boldogulásunk, túlélésünk, hanem az Istennek való engedelmesség, a Krisztusban való hit, és a Lélek általi szolgálat a közösség javára.

   Ezek az igazságok bűneik, gyarlóságaink miatt soha nem mutatkoznak meg tökéletesen, de valljuk azt, hogy Isten munkálkodik bennünk, hogy egyre inkább érvényesüljenek. Ezek a vonások voltak ott – ha néha eltakarva, elrejtve – elhunyt testvérünk életében is.

   Fordulj hozzánk, könyörülj rajtunk, fohászkodik a zsoltár szerzője. Ezek a kérések az ember erőtlenségéről, kiszolgáltatottságáról, nyomorúságáról árulkodnak. Betegség, terhek hordozása, küzdelem. Felülről való segítségre van szükségünk - és sokszor nem élünk ezzel a lehetőséggel. Valaki azt mondta: Isten sokkal több áldást, szeretetet adott nekünk, mint amennyit felhasználunk. Jó megtanulnunk a zsoltárból ezt az Istenhez fordulást: önmagunkért, családunkért, közösségeinkért.

   Továbbá Isten kegyelmének kiáradását kéri - minden napra.  Mennyi nap volt ebben a 90 esztendőben (közel 32.900)! És mindeniknek megvolt a harca, a kihívása, elégtétele, és hisszük, hogy minden napra kijutott a kegyelem, Isten oltalmazó szeretete is: munkában, stb. A zsoltáros úgy érzi: ha Isten kegyelme kiárad életére, akkor tud majd szívből vigadni, örülni. Mennyire így van! Nem az tesz boldoggá, amit mi – talán Isten akarata ellenére – elérünk, amit keresztülviszünk, hanem amit Istentől kapunk, amit az ő akarata szerint tudunk tenni, amit az ő áldásával tudunk végezni. Ha Isten kegyelme alatt élünk, akkor boldog, megelégedett az életünk. Lehet, hogy nincsenek látványos sikerek, de Isten tetszése, igenje van rajtunk. Minden napunk, amikor Isten kegyelmét kérjük és elfogadjuk, a hála, a békesség napja lesz. Ő azonban nemcsak földi életünket akarja boldoggá tenni, hanem az üdvösség örök örömére hív el.

   Örvendeztess meg minket!  A zsoltáros úgy érzi, sok nehézségben volt része, most ennek kárpótlását kéri. Elhunyt testvérünk élete sem volt könnyű. Gyakran mondta el sóhajok között, hogy mennyi nehézséget élt át. (Életrajz.)

   Igen, betelt ez a hosszú élet, volt benne bánat és öröm, harc és békesség, gyarlóság és bocsánat. Mennyei Atyánk azonban nem ideig-óráig akarja életünket derűsebbé, elviselhetőbbé tenni, hanem Krisztus érdeméért véget nem érő békességre, örömre, bővelkedésre hív minket az ő országában.

  Ez az örömhír, evangélium szólt elköltözött testvérünkhöz is. Az Úr tudja, mennyire volt nyitott a szíve. Isten mindenkit atyai szeretettel hív, vár és kegyelmébe fogad.

    Az utolsó versekben a zsoltár szerzője (a hagyomány szerint Mózes írta élete végén) Isten kegyelmét kéri az elkövetkező nemzedékek számára.

Legyenek láthatóvá tetteid, méltóságod és dicsőséged!  Legyen nyilvánvalóvá, hogy Isten népe vagyunk, neki engedelmeskedünk, az ő békességében élünk, az ő áldása van rajtunk.

Lehet-e mélyebbről fakadó kérésünk, mint éppen ez? Hogy Istennek megtartó hatalma hordozza családjainkat, népünket, vezessen, őrizzen, adjon jövendőt, megmaradást. Ez a kérés rátok is vonatkozik, gyászoló testvérek. Legyen nyilvánvalóvá Isten irgalmassága rajtatok! Legyen velünk Istennek jóindulata és kezeink munkáját tegye állandóvá!

    Hogyan, ha minden mulandó? A templom is, amelynek felújításáért annyit fáradoztunk, otthonaink is, amelyekért annyit dolgoztunk, minden, amit megszereztünk. Először is arra tanít itt az ige: kérjük Isten áldását ezekre. Ne legyen hiábavaló verítékes küzdelmünk, jöjjenek utánunk nemzedékek, akik használják azokat a maguk javára, Isten dicsőségére. De ennél többről szól az ige: arról, ami nem emberi kéz alkotása, hanem Isten műve.  Arról a megváltásról, amit szent Fia által készített el Isten, és kegyelemből ajándékoz nekünk.

   Ezt hittel elfogadva vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. Az Úr áldása maradjon velünk! Ámen.

 

 

Urunk, örökkévaló mennyi Atyánk,

minden haláleset – még ha idős korban fejezi is be valaki földi életét – fájdalommal tölt el, minden eltávozó űrt hagy maga után a szerettei szívében. Így állunk meg előtted, és kérjük vigasztaló kegyelmedet gyászoló testvéreinknek, és igédnek bölcsességét mindnyájunk számára. Jó mindenekelőtt azt megvallani előtted, hogy hozzád tartozunk, akár élünk, akár halunk megváltó Urunkéi, Jézus Krisztuséi vagyunk, aki megváltott minket. Hittel rá tekintve ébredhet élő reménység szívünkben, érthetjük meg azt, hogy a halál elválaszt, de nem szakít el örökre.

Kérünk, könyörülj rajtunk, fordulj hozzánk! Sokszor átéljük, sokszor tapasztalta elköltözött testvérünk is, hogy kevés a mi erőnk! Szükségünk van biztatásra, irgalomra. Add a te kegyelmedet minden napra, mert minden nap közel vannak a kísértések, a gondok, a bajok is! De ha kegyelmedben hordozol, akkor békességben élhetünk, akkor öröm lehet a mi szívünkben. Sokszor látjuk úgy, hogy nehéz a sorsunk, de hadd vegyük észre a te munkádat is életünkben: hogy te minden úgy intézel, hogy javunkra és üdvösségünkre szolgáljon. A te akaratod az velünk, hogy Krisztus érdeméért a te dicsőségednek legyünk a részesei. Köszönjük, hogy ez az örömhír szólt elhunyt testvérünkhöz is. Köszönjük munkáját, szorgalmát, igyekezetét, családja felőli gondoskodását, mindazt a testi és lelki jót, amit adtál neki és általa övéinek. Köszönjük a mindnyájunkra kiáradó bűnbocsátó irgalmadat, köszönjük az üdvösséget, amire elhívtál bennünket. Vigasztald az özvegyen maradt hitvestársat, légy áldó kegyelmed által a gyermekekkel, unokákkal, a családdal, gyülekezetünkkel! Add, hogy fáradozásunk ne legyen hiábavaló, hanem Krisztusnak szolgálva annak jutalma megmaradjon! Ámen.    

 

 

  Zsolt 94, 12- 19 (virrasztó)

 

     Gyülekezetünk, faluközösségünk legidősebb tagjának a virrasztójára gyűltünk össze. Sok mindenről lehetne, kellene beszélni: felidézni egy hosszú élet viszontagságait, a nagy megpróbáltatásokat, amin átment, amik között megtapasztalta Isten segítségét.  Szót lehetne ejteni a történelmi idők változásairól, amiknek tanúja volt, amik befolyásolták az ő életét is, amik hatással voltak lelkére… Megemlíteni szolgálatát, fáradozását, amit vállalt másokért, családjáért, ha életének utolsó szakaszában bele is fáradt ebbe.

    Most mégis mindenekelőtt forduljunk Isten Igéje felé, ami világosságot teremt szívünkben, helyes látást nyújt nemcsak a múlt értékelésében, hanem jelenünk bölcs megértésében, az emberi kapcsolatok megélésében, és a jövőre nézve is.

   Boldog az az ember… Hogyan folytatnánk ezt a mondatot? Aki egészséges, aki békességben élhet, aki sikeres, jómódú? Elhunyt testvérünk mostanában azt mondogatta: boldogok, akik már befejezték a földi küzdelmeket.

   Az Igében az áll: az a boldog, akit te megfenyítesz, és így tanítsz meg a te törvényeidre. Akit gyermekedként nevelsz. Nem mindig könnyű a lecke, tiltakozunk ellene, de áldás, megtartatás származik belőle. Isten közelségében és közösségében tart és formál minket. A kereszt közel visz Krisztushoz.  Istennek célja van: hogy megmentse a lelkünket, hogy rávezessen arra, hogy ne magunkban bízzunk, hogy ráhagyjuk teljesen életünket mennyei Atyánkra, aki Krisztusban megváltott minket. 

   Hittel, meggyőződéssel vallja a zsoltáros: nem taszítja el. Megpróbálja, de nem veti el. Terve van vele, nagy értékeket helyezett el benne. Az ő öröksége vagyunk, megváltott gyermekei, akikért egyszülött Fiát adta. Hogyan engedne ki a kezéből?  Elhunyt testvérünk nagy mélységeket élt át… Voltak elkeseredett pillanatai, de becsületesen végigküzdötte a harcot, és bár néha úgy érezte, hogy elhagyta az Isten, de újból és újból felismerte: csak Isten segítsége által jutott át nehézségeken. Nem hagyja el örökségét. Sok minden elveszítettünk (énekeltük: „e földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait”), de lelki kincseink a mienk maradtak. Üdvösségünket, ha hitben megállunk, senki el nem veheti tőlünk.

   Diadalra jut a jog… Eltávozott atyánkfiának nagy panasza volt a mai erkölcsi romlás, ő a régi időket idealizálta, amikor rend volt. Tudjuk, soha nem volt tökéletes az a világ sem. Csak Istenre figyelve követhetjük a jogot, az igazságot tiszta szívvel.

     Mennyire igaz: ha az Úr nem segített volna… Elhunyt testvérünk a legnagyobb veszedelmeket, a földi poklot járta meg - az Úr átvezette annak rettenetén. Utolsó tanúja volt köztünk ezeknek a szörnyű időknek. Isten szeretete támogatta.

   Aggodalom mindnyájunk szívében van. Gyakran kérdezte kicsinyhitűen: vajon mi lesz vele. Csak az emberit látjuk. Isten csodálatos módon megoldja problémáinkat. Vigasztalást, szabadulást nyújt. Erre van szükségetek, gyászoló testvérek: Isten megtartó erejére, a tőle való reménységre, hitre. Ámen.

 

   Kegyelmes mennyei Atyánk, örökkévaló, hatalmas Istenünk, gyásszal, szomorúsággal állunk meg színed előtt: minden élet elvesztése fáj nekünk. Hozzátartozóink, ismerőseink, gyülekezetünk tagjaink élete egy kicsit a mienk is. Távozásukkal lezárul egy korszak. És Igédben mégis arról hallottunk, hogy boldog az az ember, akit te oktatsz, nevelsz, vezetsz. Olykor meg is fenyíted, mint gyermekedet. Boldog az az ember, aki Hozzád tartozik, aki vallja azt, hogy Krisztusban megváltottad, ezért benned bízik, neked engedelmeskedik. Köszönjük, hogy Igéd bizonyságot tett kegyelmedről is: hogy nem taszítasz el, számon tartsz, szemedben értékesek vagyunk, Krisztusban örökségedbe fogadtál. Így tekintettél elhunyt testvérünkre is: fontos volt ő számodra, ezért oltalmaztad csodálatos módon, mentetted meg ezer bajtól. Tudjuk, nem csak földi életet ígérsz nekünk, hanem mennyei örökséget, üdvösséget. Add, hogy ez az élő reménység legyen a szívünkben! Sok mindent elveszíthetünk, de lelki ajándékaidat soha. Bár a körülöttünk levő világ helyzete, a bűn, az erőszak uralkodása mást akar bizonyítani, mégis hisszük: igazságod jut diadalra. Már itt a földön, és majd a te országodban. Hálát adunk, mennyei Atyánk, minden segítségért, amit élete során megtapasztalt elköltözött testvérünk élete utolsó napjáig, és azért is, amit ő tudott adni másoknak: egykori bajtársainak, családjának, ismerőseinek. Az ő példájára tekintve is biztass, győzd le minden aggodalmunkat! Vigasztald a gyászolókat, őrizd meg őket kegyelmedben, örök szeretetedben, és áldd meg békességeddel! Ámen.

 

 

 1 Pt 3, 18-22 (temetés)

 

18 Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. *

19 Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak,

20 akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várakozott Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. * 1Móz 6,1-7,24

21 Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által,

22 aki miután felment a mennybe, Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők.

 

 

     Hadd kezdjem egy személyes megjegyzéssel: nem az életkortól függ az, hogy mennyire sajnáljuk valakinek az elvesztését, hanem attól, hogy mennyire ragaszkodtunk hozzá.

Elhunyt testvérünk gyülekezetünk, faluközösségünk legidősebb tagja volt. Az utolsó, aki háborút és fogságot is megjárt. Szörnyű idők tanújaként élt közöttünk. Mindig hangoztatta: ami történt, nem lehet elmondani. Nem lehet megérteni.  Túl van az emberi fogalmakon. Katonacimborák akasztását nézte végig, látta, ahogy golyó sebez halálra, bomba szaggat szét mellette levőket, a fogságban pedig naponta haltak meg mellette sorstársak: éhségtől, hidegtől, kínzásoktól. Az akkori irtózatos élmények, traumák elkísérték, és életének utolsó szakaszában fóbiák, rögeszmék formájában törtek elő. Egy hosszú életre meghatározta őt a szenvedés, amin átment.

Találóan mondta elköltözött testvérünk fia: Bergenyében véget ért a 2. világháború, legalábbis annak élő emlékezete és hiteles megidézése. 

   Igénk a Krisztus szenvedéseiről beszél, amit értünk vállalt. Amik által mellénk állt, hogy ne legyünk sehol és soha magunkra. Az ő szenvedése örök életünket határozza meg: a bocsánat, a békességszerzés értelmében. Még a jogtalan, igazságtalan szenvedést is bűnös emberekként hordozzuk, megváltó Urunk azonban teljes ártatlanságban, egyetlen igazként szenvedett. Értünk, a mi megigazulásunkért.  Hogy Istenhez vezessen, ahogy az Igéből hallottuk.  Tudjátok, miért? Mert az övéi vagyunk. Mert Istennél találjuk meg igazi helyünket, küldetésünket. Sok minden elvonhatja róla figyelmünket, de lényegünkhöz tartozik az, amit a Kátéban is megvallunk: Krisztuséi vagyunk.

   Halálra adatott test szerint, megeleveníttetett Lélek szerint. Ó, mennyire lehúz minket a földi: nyomorúság, baj, gondok, szenvedés! És milyen nehezen kap életre a lelki! Csak Őbenne és őáltala.

    Egyedül Péter apostol levelében találjuk ezt a tanítást: Jézus elment a börtönben levő lelkekhez. Spirituális értelemben beszél itt az Ige. De igaz ez szó szerint is.

   A börtön, a fogság… mi csak hallottunk róla, de testvérünk és sorstársai számára irreális tapasztalat volt: nemcsak távol az otthontól, nemcsak szabadságuktól megfosztva, hanem leírhatatlan nélkülözésben, megaláztatásban… Amikor az embert egy kényszermunkára fogott állatnak tekintették, akinek nem törődtek érzéseivel, gondolataival, méltóságával. Csak az Istenben való hit jelentette a fogódzót. Csak az a meggyőződés: „legnagyobb kísértéseimben is biztosítva vagyok afelől…”  Igen, itt az apostol a Nóé idejére utal, az engedetlen lelkekre, akikre Isten türelemmel várt, akik most meghallják a Krisztus üzenetét. Isten Nóét és családját megtartotta át az özönvízen, és megmenekültek.

    Ez a 94 év a megmenekülésről szól. (Életrajz.) Egyszer véget ér a harc. Csodálatos szabadulásokat élünk át, de a földi élet véges. Krisztus azonban a haláltól, az örök kárhozattól ment meg minket.

   A keresztség által pecsételt meg minket Isten, tanítja Péter apostol: Krisztus megváltó vérének a bizonysága van rajtam. A napokban fedeztem fel elköltözött testvérünk karján egy, a 43-as számot mintázó tetoválást (abban az évben sorozták be), de hiszem, hogy életén ott volt a lelki jegy is: hogy Isten tulajdona. „Homlokomon piros véred, tied vagyok, úgy ítélj meg.”

   Nemcsak a testi bajoktól szabadít meg minket Isten, hanem minden nyomorúság gyökerétől, a bűntől is, annak következményeitől, és kegyelmébe helyez, hogy már most jó lelkiismerettel, reménységben éljünk, és egykor örök dicsőségben. Könyörgésünk fundamentuma: mennyei Atyám Krisztusért, aki meghalt bűneimért, meghallgat, Krisztusért, aki feltámadott üdvösségemért, megtart.

    Testünk a sírba hull… de végső célunk a menny. Akarom, hogy ahol én vagyok…

Ezzel a reménységgel búcsúzzatok! Hadd olvassam fel végül Gyökössy Endre egyik írását hazaérkező szolgájáról. Ámen.  

             

Urunk, örökkévaló, irgalmas Istenünk,

gyászunkkal, életünk veszteségeivel, nyomorúságával, erőtlenségével jövünk hozzád.

Hisszük, te vagy az, aki megtarthatsz, aki felemelhetsz, aki eltölthetsz vigasztalásoddal és békeségeddel. Egy sok megpróbáltatáson átment, nehéz időket megért rokonnak, gyülekezeti tagnak a koporsójánál állunk. Szorongatja szívünket az elmúlás fájdalma, mert minden eltávozó élettel mi leszünk szegényebbek. Köszönjük, hogy szent Igédben azt hallottuk, hogy Krisztus Urunk azért szenvedett, halt meg és támadott fel, hogy számunkra bocsánatot szerezzen, hogy minket Hozzád vezessen: mert a tieid vagyunk itt s túl ez életen. Egyedül az ő szenvedésében sejlik fel minden emberi szenvedés értelme és célja. Légy áldott, mennyei Atyánk, hogy elköltözött testvérünkkel voltál életének minden napján, gyermekkorától kezdve, a háború szörnyű öldöklésében, a fogság rettenetes évei során, te vezetted haza, és ajándékoztad meg családdal, adtál erőt a munkához, te vigasztaltad gyászában, támogattad betegségében, meggyengülésében is. Legyen áldott neved minden jóért, segítségért, amit ő tudott adni másoknak: családjának, embertársainak. Hisszük reá nézve is, hogy már a keresztségben a magad számára pecsételted el, hogy földi életét Benned való bizalomban töltse, és – a hitet megtartván – Hozzád érkezzen. Tudjuk, hogy nem a mi érdemünkért, hanem egyedül Krisztusért részesülhetünk a te kegyelmedben, akinek nevére minden térd meghajol egyszer. Őérette könyörülj a gyászoló testvéreken, áldd meg őket, erősítsd a hitben, vezesd békességben, szeretetben a te útjaidon! Tartsd meg és áldd meg gyülekezetünket, hogy legyen, aki pótolja a távozók helyét, áldozatkészségét! Irgalmad, oltalmad, áldásod legyen népünkön!  Áldd meg azok emlékét, akik harcokban, fogságban, szenvedések között,  embertelen idegenségben veszítették el életüket! Adj békességet minden nemzetnek! Hallgass meg minket Jézus Krisztusért! Ámen.           

 

 

Zsolt 90, 9.13  (virrasztó)

 

 Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink mind egy sóhajtás.

Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon.

 

    Testvéreim, a két ünnep között egy szomorú eseményre  gyűltünk össze.  Íme, lejárt ez az év, íme, lejárt elhunyt testvérünk földi élete. A halál mindig oda állít minket az élő Isten elé. Olyan titok ez, amit nem tudunk megfejteni saját magunktól, olyan fájdalom ez, amire nem elég az emberi vigasztalás, olyan sötétség, ahol csak Isten gyújthat világosságot.

   A 90. zsoltár Mózesnek, az Isten emberének az imádsága, amit a hagyomány szerint élete végén mondott el az Ószövetség legnagyobb alakja. Nagyon mély kérdéseket fogalmaz meg ebben a könyörgésben Isten örökkévalóságáról és emberi mulandóságunkról, az ő mennyei dicsőségéről és a mi emberi nyomorúságainkról.  Isten szava által hívta létre a mindenséget, szava által szólít el ebből az életből, de nem a megsemmisülésre, hanem Krisztus által az üdvösségre.  Karácsonyt ünneplünk, és még fülünkben cseng az ének bizonyságtétele: Született, hogy meg ne haljunk.

    Földi életünket ez a reménység kell áthassa.

Való igaz, amit az igéből hallottunk: közben telnek jövevénységünk napjai, esztendeink tovaszállnak, mint a sóhajtás. Különösen az utóbbi időszak betegségei között bizonyára sok sóhajtás, imádság hagyta el eltávozott testvérünk ajkát is. Voltak olyanok is, amik csak szívében fogalmazódtak meg. Isten hallotta azokat is. Napjai elfogytak, sóhajtása véget ért - emberi tapasztalataink alapján csak ennyit mondhatunk. De az ige üzenete, a hit szava tovább megy ennél.

   Egy kérést hallottunk: fordulj hozzánk. Elhaló sóhajtásainkkal ahhoz az Istenhez fordulhatunk, aki meg tud tartani minket életünkben és halálunkban. Aki szent Fiában megváltott, aki könyörülni tud rajtunk. Aki nem a pusztulásra, hanem az életre teremtett. Hogy már itt ezen a földön neki szolgáljunk, dicsőségét hirdessük, a Krisztus szeretetét gyakoroljuk családban, közösségben, és a Krisztus érdemmért részesüljünk abban az örökkévaló örömben, amit az Úr ígér és készít az őt szeretőknek.

Ez legyen vigasztalásotok, gyászoló testvérek!  Tapasztaljátok meg mindennap Isten felemelő, megerősítő kegyelmét. Bízzatok benne, és meglátjátok: nem hagyja ő el egyetlen gyermekét sem. Álljatok szeretettel egymás mellé, és érezzétek meg a mások ragaszkodását is!

Mindnyájan ebben a hitben, ezzel a reménységgel és ezzel a krisztusi szeretettel induljunk tovább, tegyük a jót, amíg időnk van, és éljünk Isten dicsőségére már most, s majd az ő országában. Ámen. 

 

 

Zsolt 31, 10-25 (temetés )

 

10 Légy kegyelmes, Uram, mert bajban vagyok, szemem elhomályosodott a bánattól, odavan testem-lelkem.

11 A gond miatt vége lesz életemnek, a sóhajtozás miatt esztendeimnek. Bűnöm miatt megrokkant az erőm, csontjaim sorvadoznak.

12 Minden ellenségem gyaláz engem, szomszédaim félnek, ismerőseim megrettennek, ha látnak az utcán, elfutnak előlem.

13 Elfelejtettek, mintha meghaltam volna, olyan lettem, mint egy kallódó tárgy.

14 Mert hallom sokak suttogását: Iszonyú baj van vele! Rólam tanácskoznak egymás közt, el akarják venni az életemet.

15 De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!

16 Kezedben van sorsom, ments meg ellenségeim és üldözőim kezéből! Jób 14,5

17 Ragyogjon rá orcád szolgádra, segíts rajtam hűségesen! 4Móz 6,25 ; Zsolt 80,4

18 Uram, ne szégyenüljek meg, ha hívlak téged! Szégyenüljenek meg a bűnösök, tűnjenek el a holtak hazájában! Zsolt 25,2-3

19 Némuljanak el a hazug ajkak, amelyek kihívóan, gőgösen és megvetően beszélnek az igazról!

20 Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket minden ember szeme láttára.

21 Jól elrejted őket magadnál az emberek áskálódása elől. Megőrzöd őket sátradban a perlekedő nyelvektől. Zsolt 27,5

22 Áldott az Úr, aki csodálatos hűséggel bánt velem az ostromlott városban!

23 Én már azt gondoltam ijedtemben, hogy eltaszítottál magadtól. De te meghallgattad könyörgő szavamat, amikor hozzád kiáltottam segítségért.

24 Szeressétek az Urat, ti, hívei mind! Az állhatatosokat megtartja az Úr, de kamatostul megfizet a gőgösöknek.

25 Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!

 

 

     Mindnyájunkat meglepett a hír, de az ünnepre összegyűlt családot érintette a legjobban: a rég óta betegeskedő, de megszokott állapotánál nem rosszabban levő testvérünk hirtelen eltávozott övéi köréből, ebből a földi életből. Karácsony első napján történt, és hadd mondjuk ki ezzel kapcsolatban: karácsony jó hírét, megváltásunk tényét, örök életünk reménységét a halál rossz híre sem tudja elvenni. Krisztus éppen azért jött, hogy betegségünkben mellettünk álljon, bűneinket elvegye, és mulandóságunkból átvezessen az ő örök dicsőségébe. A Zsid 2,3 versében olvassuk: nem tehetjük, hogy hitetlenül ne törődjünk ekkora üdvösséggel.

    Egy sóhajtással kezdődik ez a zsoltár-részlet. Légy kegyelmes, Uram, mert bajban vagyok. Sok sóhajtás volt elhunyt testvérünk életében több évtizedes betegsége alatt. A zsoltáros beszél a testi, de a lelki nyomorúságról, és tudjuk, hogy a kettő összetartozik. Krisztus azért jött, hogy mind testünket, mind lelkünket megváltsa.

   A gondok megemésztik esztendeinket… Év végén vagyunk, és ez az időszak különösen figyelmeztet arra, hogy lejár az időnk. Aki betegségben, erőtlenségben él, azt minden napja erre emlékezteti. De arra is, hogy – Istentől kérve erőt a földi terhek hordozásához – valami jobbra vágyunk. Esztendeink, időnk, életünk Istennek óriási ajándékai számunkra: és óriási a felelősségünk is abban, hogy mit kezdünk ezzel a kegyelmi lehetőséggel. Hogyan és mire használjuk? Az idő olyan, mint egy meggyújtott gyertya: lassan elfogy, de közben világíthatunk. A gyertyát lehet a véka alá tenni, lehet csak magunknak világítani, vagy pedig másoknak szolgálni vele: mások lelkében reménységet gyújtani, mások fele szeretetet sugározni.

   Beszél a zsoltáros a bűnről is: bűnöm miatt megrokkant az erőm. Igen, a bűn életünk valósága. Gyökere bennünk van: de vigyáznunk kell, hogy ne hozza meg keserű gyümölcsét. Az Ember Fia azért jött, hogy a bűn hatalmát megtörje. Hogy új élettel, új gondolkodással ajándékozzon meg minket. A bűn megnyomorít, lekorlátozza életünket, Krisztus pedig szabaddá akar tenni. Át kell adnunk neki gyarlóságunkat, hogy legyőzze azt bennünk. Ismerte ezt a lelki harcot elköltözött testvérünk is.

    Aztán hallunk az ellenségről, a rosszakarókról. Testvérünk nem volt indulatos ember, de lehet, hogy találkozott olyanokkal, akik ellenséges indulattal voltak iránta. Nem könnyű az ellenség bántalmazását elhordozni. Tudjuk, hogy mindnyájunk nagy, közös ellensége a gonosz, amely sokszor belülről támad. Krisztus tudja a Sátán munkáját lerontani.

   Szomorú az a mondat: olyan lettem, mint egy kallódó tárgy. Értékvesztett. Sokszor megkísért ez az érzés, kivált betegségben, erőtlenségben. Nem ér az életem semmit, mert már nem tudok dolgozni. Az ige nagyon határozottan azt tanítja: Isten szemében drágák, értékesek vagyunk. Előtte becses minden ember. Nem vagyunk egyformák, de Isten egyformán szeret minket.

   A zsoltáros megvallja: kezedben van sorsom. Mély igazságú üzenet ez. Isten kezében: mert ő alkotott. És ő váltott meg szent Fiában.  Nem véletlen az, hogy vagyunk, az út sem, amelyen járunk. Vannak életünkben fájdalmas fordulatok, amiket nem értünk, de azt tudjuk, hogy a mi Urunktól senki és semmi el nem választhat. A napokban egy hitvalló keresztyén atyánkfia vallomását olvastam, aki elveszítette feleségét, gyermekét: „Minden embernek mondom: ne kételkedjetek Isten szeretetében, ő halálra adta egyszülött Fiát, hogy minket tőle és egymástól még a halál se választhasson el. Minden embernek mondom: a Biblia örömhíre igaz a gyászban, a veszteségben is. Velünk az Isten, ez pedig azt jelenti: mi vele járunk és hozzá érkezünk.”

   (Életrajz)

    Milyen nagy a te jóságod… Nyomorúságról, betegségről beszél a zsoltáros, és mégis ide jut… Isten kegyelme mindent felülír.   Ó, milyen jó, hogy bízhatunk benne! Áldott az Úr, a ki megtekintette esendőségünket, aki erőt a megfáradtnak, az erőtlen erejét megsokasítja, aki kivont a pusztulás gödréből, aki Lelkével támogat, aki megbocsátja bűnünket és végül az üdvösségben részesít. Elfog olykor a csüggedés (én már azt gondoltam ijedtemben), a kicsinyhitűség, de ő jót gondol és végez felőlünk. De ő irgalommal tekint ránk, meghallgat, megsegít. Nézzünk Krisztusra, bölcsőjére és keresztjére, győzelmesen megnyílt sírjára, és higgyünk benne! Legyünk az ő követői! Ragaszkodjunk hozzá életünkben, halálunkban!

   Szeressétek az Urat! Nektek is szól, gyászoló testvérek… Szeressétek az Urat és egymást is! Legyetek állhatatosak, tartsatok ki a hit útján! Semmi sem éri meg, hogy elszakadjatok tőle. Minden, ami nagynak látszik, eltűnik egyszer, higgyétek, csak az Úr kegyelme marad. „Áll a Krisztus szent keresztje…”  

 Legyetek erősek, bátor szívűek, menjetek békességben tovább, mint akik az Úrban reménykedtek!

    Vegyetek búcsút szerettetektől hittel, a Lélek vigasztalását, Krisztus békességét elfogadva. Isten megtartó kegyelme legyen velünk most és mindörökké. Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

gyászunkkal, lelki szomorúságunkkal jövünk hozzád, és téged kérünk, légy közel vigasztaló szereteteddel gyászoló testvéreinkhez. Légy kegyelmes hozzájuk az ő bánatukban, megpróbáltatásukban. Te ismersz minket mennyei Atyánk, és tudod, mennyire fáj szeretteink elvesztése, milyen nyomasztó a hiány, az üresség, milyen tanácstalanok vagyunk, és olyan nyomorult vigasztalói magunknak, egymásnak. Te add a te erődet, bátorítsad a bánkódó szíveket, irányítsd mindnyájunk tekintetét Krisztusra, az élet Urára, aki nemcsak megszületett értünk, de magára vette bűneinket, keresztünket, hogy bocsánatodat, igazságodat szerezze meg számunkra. Hogy utat nyisson a te országod felé. Köszönjük, hogy ez lehetett legfőbb reménysége elköltözött testvérünknek is sokféle nyomorúságában, betegségében, és ezzel erősíted most a családtagokat és mindnyájunkat.  Az Ige szavával kérünk, légy segítségünkre, te állj mellettünk földi küzdelmeinkben, hogy el ne csüggedjünk, hogy biztos hittel haladjunk a cél felé. Te adj nekünk szabadulást gondoktól, bűnöktől, bajoktól, és emlékeztess szüntelen arra, hogy a te megváltott gyermekeid vagyunk.

   Ebben a bizalomban, békességben őrizd meg gyászoló testvéreinket, öleld át őket atyai irgalmaddal, és cselekedd, hogy az üdvösség reménységével tudják elengedni hozzátartozójukat: a férjet, az édesapát, a nagyapát, testvért, rokont! Legyen áldott neved minden áldásodért, amit őáltala adtál elsősorban öviének, és másoknak is. Add, hogy a jó maradjon meg szerettei szívében! És a tőled való reménység, hit, engedelmesség. Segítsd őket, hogy még inkább szeretni tudják egymást és téged, mert Te a téged szeretőknek Krisztus érdeméért üdvösséget ajándékozol! Ennek útján vezesd őket, mindnyájunkat, hogy megmaradjunk kegyelmedben most és mindörökké! Ámen. 

 

 

 

2 Tim 1, 12-14 (temetés)

 

12 Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. 1Tim 6,20

13 Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben.

14 A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által. 1Tim 6,20 ; 2Tim 1,12

 

 

    Testvérek, múlnak az évek, kilépnek a sorból az előttünk járók. Elmennek nagyjaink. A személyes szomorúság mellett ilyenkor elfog a jövő tériszonya. Elbizonytalanodva kérdezzük, hogy mi lesz tovább… Ez a nemzedék, amihez az Úrban megpihent testvérünk is tartozott, kitartásban, küzdelemben, hűségben példát mutatott. Hadd idézzem Ladányi Mihály  egyik katartikus erejű versét (Öregek):
„Példaképek nélkül maradunk, fiúk,
most mennek el az utolsók is.
Megfáradtan vonulnak el szemünk elől,
alig köszönnek valakinek.
Kinek köszönnének, fiúk,
kinek köszönnének
a szegény, vacogó öregek?
Ki csodálja közülünk,
hogy végigülték a börtönöket
és sorra járták
a munkatáborokat?
Ki bocsájtja meg nekik,
hogy nem értettek
divatozó elméleteinkhez,
nem csatlakoztak évente máshoz és
nem döngették utána mellüket?”

   Ha szabad, tovább folytatom a vers gondolatát: ki csodálja, hogy hűségesek maradtak néphez, egyházhoz, hogy hitüket nem adták fel, ki kötelezi el magát példájuk nyomán: én is vállalom ezeket az értékeket, én sem dobom el ezeket a kincseket.

   Nyilván tovább kell menni, de nem a ránk bízott kincsek nélkül. Anélkül nem marad értelme az életnek. Pál apostol ebben a levelében fiatal munkatársának, Timóteusnak hagyakozik. Testamentuma beilleszkedik ama nagyba, az Úr Jézus Krisztuséba. A szeretetről, a megváltásról szóló szövetség igazságához kapcsolódik. Igaz, ismerjük jól? Elköltözött testvérünk élete – és most már testi halála is - egy testamentum: nemcsak számotokra, gyászoló testvérek, hanem gyülekezetünk közössége számára is. Ő megharcolta a maga harcát: családjáért, népéért, egyházáért.  Egyik kedvenc igéje volt: ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem.  Hite, szilárd meggyőződése, az igazsághoz való ragaszkodása adott erőt a kitartáshoz. Vajon, ha ők a nehezebbet vállalták, miért adjuk fel mi a könnyebbet? Számára befejeződött a pályafutás, földi sátorházát le kellett tennie, hogy Krisztus érdeméért felvegye az örökkévalót, a mennyeit. Nem könnyű letenni, írja Pál. És nem könnyű elengedni a távozókat. Fáj szeretteink halála… Megrendített, gyászoló testvérek, őszinte gyászotok, sírásotok… Pedig azt mondjuk,  idős volt már, megért gabona… Mégis életetek eleven része volt, akinek szeretete erőt jelentett. Fáj, hogy nem maradhatunk együtt itt, de ígéretünk van, hogy mindörökké az Úrral leszünk. A bűn világa ez, ahol annyi baj, szenvedés, bántás van… Isten ennél jobbat készített számunkra.

   Nekünk pedig, akik még maradunk, akiknek még idő adatik ajándékba: megbízatásunk van.  Át kell venni az örökséget, és vinni kell tovább Isten segítségével, az ő dicsőségére. Nem emberi harc ez csupán. Ha az volna, akkor kudarcra volna ítélve.

Krisztus vállalta, hogy velünk legyen, felvette testünket (nemrég ünnepeltük a karácsonyt), hogy érezzük áldó közelséget, hordozta keresztünket, hogy eleget tegyen bűneikért, és egykor minden akadály nélkül ővele lehessünk. Nincs itt maradandó városunk. Bizonytalanság fog el… De a szeretet megmarad, Isten kegyelme tovább kísér.

    Ezekért szenvedtem, írja Pál, de nem szégyenlem, mert tudom, kinek hittem. A testi-lelki szenvedés kísérője mindnyájunk életének. Van, akinek több jut belőle. Van, aki kevés alatt is roskadozik, van, aki a sokat is zokszó nélkül hordja. Elköltözött testvérünk erős asszony volt – alkatában és lelki felépítésében. Ő is beszélt róla, Igénk is megnevezi ennek forrását: tudom, kinek hittem. „Tudtam, hogy megsegít a jó Isten minden rosszal szemben.” Testvéreim, a hit látást ad, biztos utat mutat. Volt testvérünk jellemében valami rendíthetetlen, kemény tartás. Ezt nevezi a Biblia Krisztus iránti hűségnek. A vihar elsodorna minket, de mi belekapaszkodunk. És nem szégyelljük, hogy az övéi vagyunk. A megpróbáltatásokban sem. Nem szégyelljük azokat, akik közé ő helyezett, a feladatokat, amivel megbízott. Nem szégyelljük, hogyha szenvedni kell is ezért.  „Felemelt fejjel várom”, követem őt, engedelmeskedem neki. A régi, örök igazságot nem adom fel könnyű, tetszetős hazugságokért. Megvan-e bennünk ez a bátor kiállás? Egyre jobban tartok attól, hogy szétszóródunk, elkeveredünk, hogy feladjuk… De beleszól az Ige gyászotokba, kicsinyhitűségünkbe: meg vagyok győződve, hogy van hatalma, hogy megőrizze. Ez a mennyei hatalom siet segítségünkre, hogy meg ne hátráljunk, és ama napon megállhassunk. Az a nap az ítéleté lesz, a bűnök, minden sötétség és hamisság leleplezéséé, ugyanakkor a kegyelemé azoknak, akik Krisztust követték. Ama napon minden a helyére kerül, a gonosz a gonosz mellé és az igaz az igaz mellé. Fény derül mindenre. Arra is, hogy mit őrzünk a szívünkben.

   Az apostol nem földi kincsről beszél.  Tudjuk, az is fontos ebben életben. De a lelki az, ami megmarad. Munkálkodnunk, fáradoznunk kell a mulandóért is, de sokkal inkább az örökkévalóért.

  Az apostol saját példájáról beszél. Példaként áll előttünk elhunyt testvérünk élete is: puszta adataival is, de kitartásával, eltökéltségével, bölcsességével, szigorúságával és szeretetével. Tudom, a világ új mintákat kínál, erkölcsi relativizmus dívik …. Minden változik körülöttünk, fogékonyak kell legyünk a külső átalakulásokra, de közben a lelki értékeket meg kell őrizzük. Hitről, családról, becsületességről beszélünk … Elhunyt testvérünk ennek képviselője volt.

(Életrajz.) Az igen igen volt nála, a nem az nem, tiltás, az tiltás, a szeretet pedig mindennél előbbre való. Így mondtátok: sziklatermészetű, ugyanakkor a legforróbb szívű édesanya volt. Ua. gyülekezetünk egyik markáns személyisége. A neve egy kicsit fogalom is lett. Ez a tisztelet övezet akkor is, amikor már meggyengült, már nem volt annyira aktívan jelen a közösség életében. Látogatásainkkor mindig ragyogva, lelkesen beszélt a családjáról: nagyon szeretett titeket, örült felnövő unokáinak, dédunokáinak, de beszélt hitéről, az imádságról, a régi időkről. És sokszor nagy szenvedéllyel a földekről, határrészekről. Isten áldását szemlélte a természetben. Vajon hányan maradnak, akiknek ennyire drága minden barázda, minden patak, minden bokor?

   Nektek, gyászoló testvéreim, ha az Ige tanácsára figyeltek, a Jézus Krisztusban való hitben és szeretetben kell továbbmennetek. És mindnyájunknak így kell tovább indulni. Az Istentől kapott feladatokat komolyan véve, és rendületlenül bízva abban, hogy ő, ha megbízott, akkor meg is segít. Ha beállított ebbe a nemes harcba, akkor győzelemre is vezet. Megáldja életünket, Lelke által megerősít, és bevisz minket az ő örökkévaló országába.

   Isten áldó kegyelme, Krisztus Urunk szeretete és a Szentlélek megtartó ereje vezessen minket

a megtartatás, az üdvösség útján. Ámen. 

 

Urunk, teremtő Istenünk, véghetetlen kegyelmű mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, vigasztalónk a Szentlélek által, óév és újév határán, élet és halál mezsgyéjén, a földi élet mulandósága miatti szomorúsággal és az örök élet reménységével állunk szent színed elé.

Téged kérünk, hogy légy közel hozzánk, gyászoló testvéreinkhez megtartó irgalmaddal, és adj hitet, hogy ne csak az elmúlót lássuk, hanem Krisztus világosságában az örökkévalót is. Köszönjük, hogy Ő azért keresett meg minket, azért jött el hozzánk testünket felvéve, hogy mellettünk legyen életünk minden helyzetében, örömeinkben és bánatunkban, küzdelmeinkben és békés napjainkban, azért áldozta magát, hogy minden bűnünket eltörölje, minket felruházzon az ő igazságával, és üdvösséget ajándékozzon nekünk. Hálát adunk, hogy ez a hit kísérte elköltözött testvérünk életét is földi vándorlásában, gyermekkorától kezdve késő öregségéig, sok megpróbáltatásában ez adott neki erőt a kitartáshoz, a hűséghez Teirántad, szerettei és a rá bízott lelki kincsek iránt. Ó, kérünk, hogy taníts minket is – az ő emberi példáját is elénk tartva, de kiváltképpen a hit fejedelmére, Jézusra nézve -, hogy tudjuk, kiéi vagyunk, el ne felejtsük, hogy mi a küldetésünk és mi a célunk. Taníts bölcsen tölteni jövevénységünk idejét, tudván, hogy közeleg ama nap, amikor minden napvilágra fog kerülni, amikor mindnyájunknak meg kell állnunk a te színed előtt! Tarts meg a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben, a hozzád való ragaszkodásban és az egymásnak való szolgálatban!

   Áldd meg gyászoló testvéreink életét, adj nekik igazi vigasztalást, élő reménységet, hadd legyenek hálásak minden jóért, szépért, szeretetért, törődésért, áldozatért, bölcsességért, amit szerettüktől kaptak, és hadd legyenek készek ezt az örökséget tovább vinni!

 Lelked által vezesd őket békességben, áldásaidban, kegyelmed teljességében! Áldj meg mindnyájunkat a hit, szeretet, reménység drága javaival az új esztendőben is! Ámen.            

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.