Jn 14, 19-27   (virrasztó)

 

Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.

20 Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.

21 Aki elfogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat. 1Jn 2,5

22 Azt mondta neki Júdás, nem az Iskáriótes: Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenteni magadat, és nem a világnak?

23 Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk.

24 Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igéimet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.

25 Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok.

26 A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Jn 16,13-15 ; 1Kor 2,10 ; Ef 3,5

27 Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!

 

   Egy megrendítő, szomorú alkalmon vagyunk most együtt. Testvérünk hirtelen halálának ténye előtt értetlenül és bénultan állunk. Annyi gondolat, érzés kavarog ilyenkor a tudatunkban, a szívünkben. A legmélyebbek, a legfájdalmasabbak nyilván, bennetek, gyászoló testvérek: régi emlékek, kedves szavak, családi események, közös munka és ünneplés, és a döbbenetnek még most is szívetekbe hasító kétségbeesése, amikor megtudtátok: szerettetek váratlanul jelentkező betegsége gyógyíthatatlan.  A tehetetlenség átélése, ahogy láttátok, hogy napról napra rohamosan gyengül, romlik az állapota. És ahogy erőtlenül vigasztalni próbáltátok. Utolsó üzenetei. Talán a karácsonyi látogatáskor mondta: hátha kapok még néhány évet, hogy nevelni tudjam az unokákat… A számára rendelt idő rövidebb lett. Jézus is kis időről beszél. A földi idő – a szereteté, a tanításé, az áldozaté - számára is rövidre volt szabva. De közben készítette nekünk az örökkévalót. „Mert én élek, ti is élni fogtok”. Egyik fiatalon meghalt teológustársunk emlékére ezt az igeverset írattuk a tablónkra. Az életünk több, mint a látható. Ez nemcsak a mennyben fog beigazolódni, már itt a földön is igaz: mert életünk Isten örök szeretetével áll kapcsolatban. Ez a több mutatkozott meg drága szerettetek életében is… jóságában, szelídségében, türelmében. Mert - tanítja az ige - Krisztus bennünk lakik, és mi hit által őbenne, ezért semmi el nem választhat tőle: sem élet, sem halál. Erről szól az az igevers is, amit a gyászjelentésben idéztetek: „Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk”. Ha az unokák megkérdezik, hogy hol van ő, akkor mondjátok hittel: az Úrnál.  

    Amíg időnk adatik ezen a földön, az a dolgunk, hogy Krisztus parancsolatai szerint éljünk, az ő szeretetét hordozzuk. És abban a biztos, hálás tudatban éljünk: szeret minket az Isten. Nehéz kimondani, de az Ige alapján megtehetjük: szerette Krisztus, szerette a mennyei Atya elköltözött testvérünket. Életet adott neki, és általa másoknak, sok szeretettel áldotta meg lelkét, sok szolgálatot bízott rá családjában, környezetében. Hányszor tanyáztak a családi háznál fiai barátai, játszótársai?! Presbiterfeleségként a nagyobb közösségnek is sokszor kellett szolgálnia. És hadd mondjuk ki: sok szeretet, megbecsülést kapott ő is. Testvérektől, férjtől, gyermekektől, unokáktól, szomszédoktól.

   Isten bennünk akarja véghezvinni az ő üdvözítő akaratát. Bennünk és általunk, akik ismerjük őt, akik tudjuk, hogy mit tett értünk Krisztus Urunk. Nekünk kell az ő Igéjét imádságos szívvel megőriznünk és cselekedve tovább adnunk. Istentől kapott megbízatásunk ez. Testvérünk igyekezett eleget tenni ennek, de számára nem külső kényszer volt, belülről fakadt: ezt próbálta megmutatni a munkában, családjával szemben, és mennyei Atyja előtt is. Végső soron tőle kaptuk megbízatásunkat, és neki kell számot adnunk. Higgyétek el, gyászoló testvérek, kegyelmi idő volt, amit együtt tölthettetek: őt elszólította közületek az Isten, de kegyelme mindig veletek marad… Jézus Pártfogót ígér. Testvérünk feleségként, édesanyaként, nagymamaként a család összefogó középpontja, szíve volt.  A bizonytalanság érzése kerít most titeket hatalmába: mi lesz tovább? Isten Szentlelke megtanít tovább menni, Krisztusra tekinteni, egymást szeretni. Eszetekbe juttatja, amit Megváltó Urunk tanított. Ne felejtsétek el ez soha, és azt sem, ami szerettetek életében krisztusi volt, ami szeretetből, jóságból, tisztaságból fakadt.

  Az ige békességről beszél. Szívetekben tusakodás és fájdalom van. Krisztus az ő békességét ígéri és akarja nektek ajándékozni. Nem világi pótvigasztalást, hanem a megtartatás békességét. Fogadjátok el, ezt az örökséget ápoljátok!

  És ne nyugtalankodjék szívetek, ne is csüggedjen! Úgy gondolom, ha szerettetek testben itt lenne még köztetek, ezt kötné a lelketekre. De a mi élő Urunk szavai ezek. Aki legyőzte a halált. Akinek győzelmes szeretetére rábízhatjuk azokat is, akiknek a kezét el kellett engedni. És rábízhatjuk életünket, holnapunkat, családunkat. Ő őrizzen, tartson meg titeket kegyelmében, soha el nem múló szeretetében. Ámen.

   

Urunk, kegyelmes Istenünk, úgy kiáltunk hozzád, mint mulandó és gyarló gyermekeid, akiknek ideje rövidre van szabva, és mégis úgy, mint akiket Krisztusban a te örökkévaló dicsőségedre hívtál el.

Így kiáltunk hozzád együtt gyászoló testvéreinkkel, akiknek szívében a veszteség, a gyász sebe ég, akik hirtelen kellett elváljanak a hűséges feleségtől, áldozatos édesanyától, nagymamától, testvértől, rokontól. Annyira erős, megdöbbentő a halál élménye, hogy alig tudjuk meghallani, megérteni Krisztus Urunk kijelentését: én élek, ti is élni fogtok. Adj testvéreinknek a bánat terhét hordozva is erősödő hitet, hogy ez az igazság valóságos vigasztalás legyen számukra! Hisszük, a Krisztus szeretete volt jelen elköltözött testvérünk életében, azt tudta továbbadni gazdagon övéinek és másoknak, és hisszük, hogy ez a győzelmes szeretet tarja meg őt, és mindenkit, aki hisz Krisztusban arra az életre, amelyet senki el nem vehet tőlünk. Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy Krisztus által te velünk maradsz. Gyászoló testvéreink életében a nyomasztó űrt te tudod betölteni kegyelmed, irgalmad által. Segítsd őket, hogy a Krisztus parancsolatai szerint éljenek, amiben példát adott nekik – önfeláldozásával, szerénységével, jóságával – az ő szerettük is. Ezzel a megbízatással élt közöttük, és ezzel ruházod fel a hátramaradottakat, mindnyájunkat. Ez életünk küldetése. Add, hogy komolyan vegyük! Ezáltal építsük – miközben mindennapi munkánkat is végezzük – a te örökkévaló országodat. Add megértenünk: életünk nem a mienk, tőled kaptuk másoknak való szolgálatra, Krisztus követésére, neked tartozunk számadással, és te koronázol meg végül üdvösséggel.

   Add Szentlelked erejét, bölcsességét, világosságát, taníts Krisztus útjára és cselekedeteire, őrizz meg az ő békességében, hogy életünk messze zengően a te dicsőségedet hirdesse, a te áldásaidban bővelkedjék! Segíts mindnyájunkat, hogy ne csüggedjünk, ne hátráljunk meg, mert a hit emberei vagyunk, hogy megtartassunk! Ámen. 

  

2 Kor 4, 7-18 (temetés)

 

Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27 ; 2Kor 12,9

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk;

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.

13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.

15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.

16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.

17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18

18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

 

 

   Sokszor hallottuk ezt az igét, most mégis úgy szíven érint, sokszor éltük már át, hogy valakinek közülünk idejekorán, hirtelen kell távoznia, most mégis kérdések szorongatnak.

Cserépedény, ami törékeny, ami könnyen megreped és szétesik. Hogy van ez, Istenünk? Valóban ilyen sebezhető, ilyen hirtelen tovatűnő az életünk? Együtt vagyunk boldog családi körben, örülünk gyermekeinknek, unokáinknak, és egy rossz, alattomos betegség, néhány hét, és le kell tenni az életet, be kell fejezni a pályát, el kell válni egymástól, el kell engedni egymás kezét? Egyre fejlettebb ez a világ, egyre modernebbek házaink, egyre biztonságosabbak eszközeink, egyre erősebbek gyógyszereink, és egyre sérülékenyebb az életünk. Igaza van és igaza lesz mindig az igének.

    De nemcsak cserépedény létünkről hallunk, hanem kincsről is. Ez előző versben ez áll: „ő gyújtott világosságot szívünkben ()”. Ő ad erőt, lehetősége és készséget, hogy - amíg időnk van - mulandó életünkkel az örökkévalót szolgáljuk szeretetben. A hit és szeretet drága kincseiről van szó, amik ott voltak elköltözött testvérünk életében is. Ő is hordozta, Isten kegyelméből megosztotta, továbbadta. Rendkívüli, emberfeletti erőt kapott ehhez.

   Az apostol beszél a nehézségekről, kísértésekről, amikkel szolgálata során találkozott, amikkel földi küldetésünk során mi is találkozunk. Szorongatnak, üldöznek, kétségeskedünk. Minden életnek megvan a maga belső és külső harca. Nem vagyunk mentesek ezektől. Kérdés, hogy kinek a segítségével harcolunk. Ha az Úr áll mellettünk, akkor nem bukunk el, akkor győzelmet aratunk. Akkor diadalmaskodik bennünk a hit és a szeretet. Magunkban hordozzuk – írja Pál - a Jézus szenvedésének a jeleit, de az ő élete is nyilvánvalóvá lesz rajtunk. Nincs az a mélység, amelyben Krisztus ne lenne közel hozzánk, nincs az a feladat, amihez ne kapnánk erejét, nincs az a sötétség, amiből ki ne vezetne, nincs az a gyász, amiben meg ne vigasztalna, nincs az a helyzet, amelyben reménységet ne mutatna.  Megváltónk élete sem volt békés vándorlás: sok üldözés, bántás, nélkülözés volt benne, és végül kínos kereszthalál. De ezt az utat végigjárva szerezte meg üdvösségünket. Nekünk – őt követve – szintén számolnunk kell a megpróbáltatásokkal. De az ő segítségével, támogatásával is. Azzal, hogy világossága, békessége, (élete) betölt minket.

  Szüntelen a halál révén állunk. Életünk kísérőjelensége a halál születésünk pillanatától. Betegségek, veszélyek formájában leselkedik ránk. Úgymondván állandó fenyegetettségben élünk, mégis erős hittel valljuk azt, hogy életünk az Isten kezében van.  Erős, Krisztusba kapaszkodó hittel valljuk azt, amit a gyászjelentésben is idéztetek: „akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk”. De az élet jelei is csodálatos módon megmutatkoznak bennünk: a szereteté, a szolgálaté, a dicséreté, a biztató szóé. Gyászoló testvérek, figyeljetek az élet jeleire, amit Isten drága hozzátartozótokban adott nektek! Az apostol valami olyasmit ír: azért vállalom a halál kockázatát, hogy nektek bővelkedő, gazdag, reményteljes életetek legyen. Önfeláldozás ez, rámutatva ama másik áldozatra, a Krisztuséra.

   Ilyen volt drága hozzátartozótok élete is. Másoknak, az övéinek szolgáló élet. Szerény, visszahúzódó, kevéssel megelégedő, hogy sokat adhasson: idejéből, szeretetéből, hosszútűréséből.  Hűséges feleség, nemes lelkű édesanya, Krisztus áldott szolgálóleánya.

(Életrajz) Gyászoló testvérek, így fogalmaztátok meg: „emlékeinkben úgy fog tovább élni, mint a legodaadóbb anya, testvér, feleség, anya és nagymama”.

   Pál apostollal együtt mondjuk: a hitnek ugyanazon Lelkével szólunk, mely megvolt elődeinkben is, akik példák számunkra. Immár elhunyt testvérünk is az előttünk járók közé tartozik. Hiszünk, azért lehet mondanivalónk. Különben csak sírni tudnánk, és általánosságokat hangoztatni. De hisszük, hogy több az életünk önmagunk fenntartásánál, mert létünk, küldetésünk lényege a szolgálat, és hisszük, hogy több az élet, mint a látható. Több a biológiai életciklusnál.  Több ennél a néhány évtizednél. Mire alapozzuk, kire alapozzuk ezt a bizonyságtételt? Krisztusra!  „Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt.” (14. vers.)

    Egyik ravatalozói drapérián is olvasható ez az igevers. De a szívünkbe is bele van írva. Ezzel a hittel hordozzuk a megpróbáltatásokat, ezzel a hittel nézünk szembe halálos betegségekkel, szeretteink elvesztésével. Nem tudjuk, hogy miért nem éri meg mindenki a 80 éves kort, nem tudjuk, miért kell elmennie egy testvérnek, feleségnek, édesanyának, nagymamának, aki a család szíve volt, nem tudjuk, hogy miért halnak meg fiatalok is… de tudjuk,  könnyes szemmel is valljuk ezt a bibliai igazságot. Két drága szókapcsolatot találunk benne: a) Jézussal együtt. Minden, ami jó, hozzá, Megváltó Urunkhoz kapcsolódik. Az ő győzelme reménységünk alapja. b) Veletek együtt… A halál elszakít. Nektek is magatokra kell továbbmenni földi útjaitokon. Ám a feltámadás reménysége összeköt. A szeretet nem semmisül meg. Elsősorban a Krisztusé. De az édesanyák, a hitvestársak, gyermekek Krisztuséból fakadó szeretete sem!

   Ez a Biblia nagy tanítása. Megmarad. Elkísér Krisztus örök szeretete, az is, amit szívetekben őriztek elköltözött hozzátartozótok szeretetéből, és egyszer újból részetek lesz abban, együtt az Isten országában.

   Minden értetek van. Nehéz mondat. A pokol hatalma is, betegség, próba, gyász is. Hogy a kegyelem sokasodjék. Sok kegyelemre van szükségetek! Most értitek meg, hogy mekkora kegyelem volt, hogy ő a tietek lehetett. Isten végtelen, vigasztaló, felemelő kegyelme pótolhatja azt, amit benne elveszítettetek.

   Ezért tehát nem csüggedünk. Ne csüggedjetek! Még egyszer hallunk cserépedény sorsunkról. A nagy ígéretek mulandó életünk felett hangzanak el. Külső emberünk megromlik, de a belső…

Legyünk hálásak a külsőért, amíg van: erőnkért, egészségünkért, munkabírásunkért – mindez Isten ajándéka. De nem öncélú és nem örökké tartó. Valamiért kapjuk, és csak valameddig. Megromlik, megkopik. Látásunk, járásunk, légzésünk, emésztésünk… Külső emberünk, testünk eszköz, hogy Isten drága ajándékait hordozza, azokkal szolgáljon, és hogy belső emberünknek sátorháza legyen: a Szentlélek temploma. A templomot is javítgatni kell, de nem marad meg örökre. Ezért a lélek megújítása, hitben, reménységben való erősödésünk a legfontosabb. Hogy amikor le kell tennünk földi sátorházunkat, akkor bizalommal lépjük át az örökkévalóság küszöbét.

   Isten örök dicsőségre akar vezetni… Látjuk a láthatókat is, a koporsót, otthon az üres helyet, de hit által a láthatatlant: az örökéletet, melyet Krisztus szerzett meg számunkra.

   Ezzel az élő, erőt, vigasztalást adó hittel Krisztusra nézve, vegyetek búcsút szerettetektől, nem a láthatókra nézve, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók! Ámen.

 

Urunk, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk,

törékeny, mulandó cserépedény életünkkel  jövünk hozzád, és elődbe hozzuk gyászunkat, tehetetlenségünket, és neked mondjuk el, hiszen teremtőnk és alkotónk vagy, hogy mennyire fáj elszakadni azoktól, akik földi életünk örömei, támaszai voltak, akiktől annyi szeretet, melegséget, törődést kaptunk. Neked mondjuk el, hiszen Krisztusban megváltottál minket, hogy lelki sötétségünkben olyan szükségünk van a te világosságodra, a halál rettenetével szemben az örök élet reménységére, bánatunkban igazi, élő vigasztalásra. Így erősíts meg minket, gyászoló testvéreinket, és add nekünk a te békességedet. Valóban, Megváltó Urunk halálának a jeleit is hordoznunk kell: sokszor betegségben, a szenvedésben, a megpróbáltatásban… ezt kellett vállalnia elköltözött testvérünknek is élete küzdelmei között, az utolsó idők súlyos próbatételében. Hisszük, megfeszített Krisztusunk, hogy te ezekben mellette álltál. De a te életed jeleit, bizonyságai is megmutatkoznak bennünk: a szeretetben, a reménységben, a jóban, amit tenni tudunk, adni tudunk. Köszönjük, hogy ezekben is bővelkedett elhunyt testvérünk földi léte: az élet követe, szolgálója tudott lenni övéi számára.

  Adj nekik a veszteség lesújtottságában is élő hitet az Úr Jézusban, aki feltámadt, és akivel együtt, mennyei Atyánk, minket is feltámasztasz, hogy mindenkor együtt legyünk! Sokasítsd meg a te megtartó kegyelmedet testvéreinken, add, hogy látni tudják, hogy mekkora áldás volt számukra az, aki földi értelemben meghalt, hogy nálad élhessen!

   Őrizd meg őket a csüggedéstől, vezesd őket a te békességedben, add, hogy még szorosabban álljanak egymás mellett, egymást támogatva, a segítve, ahogy erre biztatást kapnak szent igédből és szerettük szívükben őrzött intéseiből is!

   És bátorítsd őket, mindnyájunkat, hogy ha látjuk is külső életünk problémáit, talán erőtlenségeit, lélekben újuljunk, tartsunk ki a hitben Krisztusra tekintve, az előttünk járók példájára is figyelve, és reménységben arra a nagy, örök dicsőségre, amit Szent Fiadban te szerettél nekünk! Tarts meg, őrizz meg örök szeretetedben! Ámen.   

 

 

Zsolt 94, 12-19 + 22 (virrasztó)

 

12 Boldog az az ember, akit te megfenyítesz, Uram, és megtanítasz törvényedre, Jób 5,17 ; Zsid 12,6-8

13 hogy megóvd a rossz napoktól, míg a bűnösöknek megássák a sírját.

14 Nem taszítja el népét az Úr, nem hagyja el örökségét. Ézs 54,10 ; Róm 11,1-2

15 Mert diadalra jut még a jog, és azt követi minden tiszta szívű ember.

16 Ki kel védelmemre a gonoszok ellen? Ki áll mellém a gonosztevőkkel szemben?

17 Ha az Úr nem segített volna rajtam, én már a csend honában laknék.

18 Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem.

19 Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.

22 De nekem az Úr a váram, Istenem az oltalmam és kősziklám.

 

    Idős, egyedül élő, sokat betegeskedő testvérünk virrasztóján vagyunk együtt. Ő is a maga csendes módján közösségünknek egy sajátos színfoltját képviselte. Életével része lett a család, a gyülekezet történetének, hisszük, hogy Krisztusban a bűnbocsánat, a megváltás történetének is.

    Egy különös mondattal kezdődik a mai igeszakasz: boldog, akit te megfenyítesz. Ha rajtunk múlna, nem kérnénk ebből a boldogságból. Pedig Isten minket sokszor szenvedéssel formál. „Mert szenvedés visz az égbe” – hangzik egyik énekünkben, nyilván, elsősorban megváltó Urunk szenvedésére gondolva, de arra is, hogy nekünk vele kell hordoznunk minden megpróbáltatásunkat. Isten így tanít az ő törvényeire. Emlékezetet mulandóságunkra, gyarlóságunkra, óv az elbizakodottságtól. Volt része ebben a mennyei leckében elhunyt testvérünknek is: sok baj, betegség volt életében, kivált annak utolsó éveiben.

   De a zsoltáros minden nyomorúság között azt tapasztalta meg, hogy nem taszítja el népét az Úr. Bárcsak ez lenne a mi hitvallásunk, következtetésünk is: Isten nem hagy el! Sokszor elmondta, megvallotta ezt testvérünk is. Ismerte, szerette Isten Igéjét.

   Ki kel védelmemre a gonoszok ellen? Vonatkozik ez a kérdés külső ellenségekre, de belső kísértésekre is. Ó, mennyit viaskodunk mi egy életen át mind testünkben, mind lelkünkben, mennyi harcunk van a megélhetésért, az anyagiakért, de a békességért, az elfogadásért, a megértésért is!

   A zsoltáros – amikor ezt a kérdést vizsgálja – az Úr nevére hivatkozik. Ha az Úr nem segített volna, ha ő nem állt volna mellém. Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam… Testvérünk évek óta fájtatta a lábait, évek óta nehezen tudott járni, tudjuk, hogy végül az egyik lábát amputálni is kellett. Mégis, az ige igazsága reá nézve is érvényes maradt: az Úr támogatta őt, adott neki testi, lelki erőt. Özvegysége idején sokáig rendezni tudta magát, sütött, főzött – pedig olyan magatehetetlennek láttuk -, aztán rendelt az Úr segítséget, és testvérünknek a szívébe adott bizalmat, hitet, egyedüllétében bátorságot. Mennyire sokat mondó a 19. vers: ha megtelik szívem aggodalommal - milyen sokszor a mienk is – vigasztalásod felüdíti lelkemet. Ez lehetett testvérünk mindennapi tapasztalata, ez lehetett végső reménysége.

De nekem az Úr… Olyan diadalmas ez a kijelentés, ez a hitvallás. A keresztyén ember bizonyságtétele, aki ismeri a Krisztus megváltó hatalmát, tud az üdvösség örökségéről. Váram, oltalmam, kősziklám. Minden földi erősség összeomlik egyszer, de Isten szabadító kegyelme, irgalma, amely Krisztusban jelent meg, örökre megmarad és megtart minket – nem a mi érdemünkért, hanem egyedül krisztus áldozatáért – az üdvösségre. Az Úr adjon vigasztalást! Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, irgalmas, kegyelmes mennyei Atyánk. A te vigasztalásodat, erődet kérjük a földi élet végességét, mulandóságát látva testvérünk halálában is. Valóban igaz szent igéd tanítása: olyan az ember, mint a lehelet, napjai mint az átfutó árnyék. Hallottuk, hogy emberi sorsunk része a szenvedés, a nyomorúság is. De köszönjük, hogy ezek közül, minden erőtlenségünkkel hozzád fordulhatunk. Köszönjük, hogy Krisztus, ami megváltó Urunk is szenvedett értünk, elviselte a kereszt gyalázatát és gyötrelmét, hogy nekünk benne legyen vigasztalásunk. Boldog az az ember, aki minden helyzetben benned bízik, mert te nem taszítod el a te gyermekeidet, könyörülsz rajtunk, fölötted tartod kezedet, felemelsz, hordozol nehézségeinkben: így tanítasz a te kegyelmed törvényére és az üdvösség útjára. Annyi külső és belső ellenségünk van, sok küzdelme volt elhunyt testvérünknek is, de hisszük, te erősítetted őt, te segítetted, támogattad. Sokszor roskadt a lába, testi, lelki erőtlenség lett úrrá rajta, betegség gyötörte, csüggedés verte le, de Te ajándékoztad meg újra és újra bizalommal, hittel, kitartással. Hisszük, a végső földi harcában is te voltál mellette, mert irgalmas Atyánk vagy nekünk. Ha megtelik is szívünk aggodalommal, te vigasztalsz, te töltesz el minket Lelked által élő, Krisztusra tekintő reménységgel. Te vagy a mi várunk, megtartatásunk, üdvösségünk megadója…Vigasztald a gyászolókat, rokonokat, ismerősöket, szomszédokat, mindazokat, akiknek szívében szomorúság van! Tarts meg minket örökkévaló kegyelmedben, áldj meg minden földi munkánkban, vezess reménységben az üdvösség öröme felé! Ámen.    

 

 

Jn 8, 12-14 (temetés)

 

12 Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ézs 42,6 ; 49,6 ; 60,1

13 A farizeusok ekkor ezt mondták neki: Te önmagadról teszel bizonyságot: a te bizonyságtételed nem igaz.

14 Jézus így válaszolt nekik: Még ha én önmagamról teszek is bizonyságot, akkor is igaz a bizonyságtételem, mert tudom, honnan jöttem és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök, vagy hová megyek.

 

     Lassan elmennek öregjeink. Házak, porták maradnak üresen. Minden haláleset fáj, mégha egy idős testvérünktől búcsúzunk is. Megérint az elmúlás szomorúsága. Elfog a hiábavalóság érzése. Persze, mondhatunk okos dolgokat, emberi bölcsességeket, magyarázhatjuk, hogy ez nem újdonság, hogy amióta feltalálták a halált, bizonytalan az élet, de csak nem tudunk megnyugtató választ adni.

   Mai igénk azzal kezdődik, hogy Jézus megszólal… Szükségünk van az ő szavára, tanítására. Tudjuk, hogy ő a mennyből jött, ezért tud a mennyiekről is szólni. Isten tervéről, akaratáról. Küldetésünkről, életünk végső céljáról. Jó most rá figyelnünk. Arra a Krisztusra, aki a kereszten önmagát áldozta bűneink miatt, aki maga is megkóstolta a halál keserűségét érettünk, de le is győzte annak hatalmát, és dicsőséges Úrként beszélhet nekünk az örökélet reménységéről. Ő az egyetlen, aki múlt időben beszélhet a halálról („aki halott voltam, de élek örökkön örökké” – Jel 1,18), és beteljesülő jövő időben a mi üdvösségünkről.

   Én vagyok a világ világossága. A halál sötétséget jelent. Még a gyászruhák színe is ezt fejezi ki. Ilyenkor a lelkünkben is sötétség, bánat, szomorúság van. Jézus világosságról beszél. Ő azért jött, hogy legyőzze a bűn, a kárhozat, a halál sötétségét. Azért jött, hogy életünk minden megpróbáltatásában mellénk álljon, és számunkra benne ragyogjon fel Isten bocsánata, békességes, gyógyítása, szabadítása. Krisztusban a menny világossága jött el, ő azt hozta el, ő azt hordozza az ő szent, isteni életében: ezért az ő közelében nincs sötétség. Őt követve, nem járhatunk a sötétségben, bűnben, hitetlenségben, gyűlöletben, békétlenségben, hanem miénk lesz az élet világossága. Milyen szép ez a mondat! Az élet világossága. Már most ez tükröződik rajtunk… életünk sok nyomorúsága, erőtlensége, hiányossága ellenére, majd pedig a teljesség értelmében lesz abban részünk az Isten országában. Vajon látható-e rajtunk? Minden ember arcán, lelkén megcsillan ez a krisztusi világosság: ha jók tudunk lenni, ha békesség van a szívünkben, minden szeretetből fakadó szóban, minden jó cselekedetben megmutatkozik. Biztos, hogy jelen volt elköltözött testvérünk életében is. Sokszor elmondta: csak a jó Istenben bízhatom.

  Az igénk arról is beszél, hogy vannak, aki visszautasítják. Nemcsak akkor, ma is sokan vannak, akik azt mondják: nem kell. Én a magam útját járom, én megkeresem a világosságot magamnak. A pénz csillámlását, a sikerek, földi örömök tüzének sziporkázását. De azok csak ideig óráig csillognak… aztán nagy, üres sötétség lesz belőlük.

A farizeusok azt mondják Jézusnak: nem igaz a te beszéded, nem hiszünk neked. Csak magunkban hiszünk. Milyen nyomorult az az ember, aki csak magában hisz, vagy emberekben bízik! (Joseph Goebbels nagy rajongója volt Hitlernek, hat gyermekének H betűvel kezdődő nevet adott, a háború utolsó napjaiban saját kezével ölte meg őket… Jól mondja énekünk: „emberekben lehetetlen a mi reménységünk”.)

  Jézus azt válaszolja: tudom, honnan jöttem és hova megyek. Testvéreim, ez a kijelentés azt üzeni nekünk, hogy mi csak Krisztusban tudjuk igazán felismerni, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Hogy kitől kaptuk az életünket, mi a küldetésünk ezen a világon és mi az a végső cél, amit Isten szánt nekünk szent Fia által. Emberi sorsunk benne teljesedik ki. Jézus a mi sorsunk.

   Elköltözött testvérünk földi történetét, életpályáját adatok, események felemlegetésével tudjuk röviden leírni.

(Életrajz)

Hisszük, hogy Isten irgalmasságának jele volt az, hogy 83 éven át hordozta, és az is, hogy 3 nappal ezelőtt kivette őt a földi nyomorúságok közül.

    Nyilván testvéreim, sok minden el lehetne még mondani, sok emlék van a ti szívetekben is, és nyilván voltak olyan belső vívódások, harcok, gondok, amikről csak az  Úr tud.

   De tudjátok, testvéreim, a mi életünk története azért érdekes, azért értékes, mert tudhatunk arról, hogy Krisztus eljött, megváltott, feltámadott és a mennyben értünk közbenjár. Ha nincs meg ez a tudás, ez az ismeret és szívbeli bizodalom, akkor tényleg csak a mi puszta, hamar feledésbe merülő életrajzunk marad utánunk, néhány emlék, ami az ismerősökkel együtt előbb-utóbb az enyészet része lesz.

   De Krisztust elküldte az Atya, hogy megváltónk legyen, hogy kiszabadítson a bűn, a mulandóság rabságából, Isten gyermekeinek szabadságával ajándékozzon meg, hogy neki éljünk, és majd őhozzá kerüljünk.

   Ne kérdezzük hitetlenül a farizeusokkal együtt, hogy ki küldte Jézust, hogy kitől kapta a hatalmát, hogy miért jött. A farizeusok bölcsessége nem tud megvigasztalni, nem tud megszabadítani bűneinktől, nem tud reménységet adni. Aki nem ismeri Jézust, az nem ismeri igazából a mennyei Atyát sem: annak nem lehet igazi bizodalma a földi életre és igazi reménysége az örök életre nézve. Higgyünk Krisztusban, megváltó Urunkban! Ne legyünk hasonlók ahhoz az emberhez, aki bezárkózott sötét szobájába, és azt mondta: nem hiszek a Nap létezésében!  Nyissuk meg szívünket, lássuk meg Krisztus ránk áradó világosságát, fogadjuk be békességét!

   Az Atya kegyelmét, Krisztus világosságát, a Szentlélek vigasztalását befogadva vegyetek búcsút szerettetektől. Krisztus biztatását vigyétek magatokkal: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ámen.

 

 

Jn 14, 18-21 (virrasztó)

 

18 Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.

19 Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.

20 Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.

21 Aki elfogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.

 

    Testvérünket sok szenvedés után szólította el az Úr családja köréből. Bár már régóta nagyon gyenge volt, élet és halál között lebegett, most mégis fájdalom, megdöbbenés van a szívünkben.

    Vigasztalást, biztatást keresünk. Krisztus szava, az élő Ige szólít meg minket.

Nem hagylak titeket árvákul … Először az jut eszünkbe, hogy Isten gondoskodó irgalma mutatkozott meg abban, hogy rendelt számára titeket, gyászoló testvérek: megtartott, erőt adott nektek a róla való gondoskodáshoz… Hiszen – kivált az utóbbi időben -  teljesen rátok volt utalva. Azt is értsétek meg az Igéből, hogy Isten nem hagy magatokra titeket sem, gyászotokat, lelki fájdalmatokat vele hordozhatjátok. Lelke által vigasztal, erősít, tanácsol. Ez a benne hívő embernek szüntelen való tapasztalata.

   De Krisztusban nemcsak ebben a földi életre nézve lehet reménységünk és bizodalmunk. Ő nemcsak hozzánk jön el, de értünk is.  Bűneinkért önmagát áldozó, de a halált legyőző, élő, feltámadott Urunk van. Mi halálunkban is őt várjuk. Jézus azt mondja tanítványainak: ti meg fogtok látni, mert én élek, ti is élni fogtok. (Egyik fiatal teológustársunk halálának hatása alatt ezt az igeverset választottuk a teológiai tablónkra.) Hatalmas ígéret: hiteles reménység fakad belőle. Engedjük, hogy Krisztus életének az ereje már most betöltsön! Húsvét fele haladunk, de általános értelemben is: a feltámadás fele. Minden veszteségünkön fel kell ragyogjon ez a hit is!

   Ti is élni fogtok. Mintha Jézus ezzel azt mondaná: ez még nem az igazi élet. Talán elhangzott elhunyt fiatal testvérünk sorsával kapcsolatban a kérdés: milyen élet volt az övé? De jogos ez a kérdés mindnyájunkra vonatkozóan. Hiszen mulandó, gyarló emberek vagyunk, nincs állandóság bennünk, ma lehet, hogy erősek vagyunk, sok mindent tervezünk, és holnap talán utolsót dobban a szívünk. Valóban: a földi élet töredékes, árnyék, az igazinak csak az előképe. De ebben az életben kell nekünk az igazit megismernünk, megragadnunk. Ebben az életben kell nekünk Krisztus követésére elindulnunk, a szeretet alkalmait kihasználnunk. 

   Élni fogunk… Hajlamosak vagyunk a halált végső valóságnak, a sírköveken az utolsó évszámot a teljes befejezésnek tekinteni. Pedig Isten előtt az „élni” ige jövőidőben áll. Azért érdemes jónak lenni, azért érdemes tiszta szívvel járni, azért érdemes szolgálni, mert ez a mi küldetésünk. És mert élni fogunk.

   Az Atyában, én tibennetek, ti énbennem. Csodálatos kijelentés. Mi, gyarló, bűnös emberek Isten közösségéhez tartozhatunk. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert ő ezt akarta. Mert ő ajándékozott meg. Drága hozzátartozótok is megtanulta a Kátét annak idején: akár élek, akár halok. Krisztushoz kötődő életünkön nem fog a halál. Tudnotok kell, gyászoló testvérek, ez az élet nemcsak a tietek volt, hanem megváltó Uráé, és az marad mindörökre.

   Végül a szeretetről hallunk. Aki elfogadja, megtartja parancsolataimat. Elköltözött testvérünk volt az egyik legártatlanabb gyülekezeti tagunk. Valósággal nem volt ereje a bűnre. Öntudatlanul is Isten parancsai szerint élt. Biztos, hogy szerette őt az Isten. Biztos, sokkal közelebb volt hozzá – gyengeségei között –, mint azokhoz, akik úgy érzik, hogy elég erősek. Engedjétek át most őt teljesen az Isten kegyelmének, életeteket tegyétek le az Úr hatalmas kezébe. Ő vigasztaljon, vezessen tovább az ő útjain békességében, az üdvösség felé Krisztusért! Ő segítsen mindnyájunkat, hogy olyan kincseket gyűjtsünk, ami megmarad örökre! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mulandóságunk, veszteségeink fájdalmával kiáltunk hozzád. Te látod, milyen szomorúság van bennünk, milyen kérdések szorongatnak. Vajon miért van betegség, szenvedés, nyomorúság?  Vajon mi egyáltalán ennek a földi életnek az értelme, célja? Miért kellett fiatalon elhunyt testvérünknek ilyen súlyos keresztet hordoznia? Olyan sok mindent nem látunk világosan, nem tudunk felfogni, megérteni. Add, mennyei Atyánk, hogy azt mégis fogadjuk el hittel, hogy te minden által javunkat akarod! Pokol hatalma is feléd vezet. Hadd tudjuk kegyelmed szava előtt megnyitni a szívünket, és meghallani: nem hagylak árvákul. Te törődsz velünk, nem hagyod el teremtett és Krisztusban megváltott gyermekeidet, bár néha mélységekben vezetsz, de végül a te dicsőségedre juttatsz. Te tudod, hogy mit miért engedsz meg, és hisszük, hogy egyszer majd mi is megértjük, és nevedet dicsőítjük.

   Hosszas, súlyos betegség után pihent meg a mi kis testvérünk. Köszönjük az ő külsőképpen nyomorúságban telő, de lélekben mégis tartalmas életét, kedvességét, tisztaságát. Köszönjük, hogy megmutattad az ő egyszerű életében is a te dicsőségedet, ami majd a te országodban fog felragyogni teljességgel. Egészen biztos, hogy élete nem volt hiábavaló. Sok mindent tanulhattunk tőle. Köszönjük szülők és testvér türelmét, szeretetét, gondoskodását. Köszönjük az élő reménységet, amivel a földi életből távozó szeretteinket elbocsáthatjuk. Krisztus szava biztat: én élek, ti is élni fogtok. Köszönjük, hogy életünk – halálon innen és túl – őbenne van elrejtve. Magasztaljuk neved, hogy szent Fiadért a te közösségedben élhetünk, hogy tőled senki és semmi el nem szakíthat.

Őrizz meg a te szeretetedben! Így hordozd gyászoló testvéreinket, te törölgessed könnyeiket, te vigasztald lelküket, vezesd őket tovább a te békességedben! Hisszük, Urunk, hogy a te megváltott gyermekeid vagyunk és maradunk mindörökre. Ámen.    

 

Zsolt 22, 2-19 (temetés)

 

2 Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Mt 27,46

3 Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Jób 19,7

4 Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.

5 Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Zsolt 107,6 ; Róm 10,11

6 Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg.

7 De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Ézs 53,2-3

8 Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Mt 27,39.43

9 Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!

10 Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin.

11 Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.

12 Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!

13 Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok.

14 Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán.

15 Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.

16 Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Jn 19,28

17 Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.

18 Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.

19 Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.

 

   Különösen súlyos, egy életen át hordozott kereszt jutott elhunyt fiatal testvérünknek.  Igazából nincsenek szavaink kifejezni a hosszú évek szenvedését, kivált az utolsó hónapok, hetek, napok gyötrelmeit. Csak töredékesen tudjuk átérezni azt, amit el kellett viselnie ebben a 36 esztendőben. Csak a Jézus kínos, megváltó halálának fényében értelmezhető ez az emberi sors, életút.  A böjti időszak különös módon emlékezetet minket Krisztus áldozatára. Ezért olvastam a Messiás szenvedéséről szóló 22. zsoltárból. Az evangéliumok a passiótörténetben ezt a zsoltárt idézik a leggyakrabban. 

   Egy keserves sóhajjal indul a zsoltár, amit Krisztus a kereszten megismétel: én Istenem, miért hagytál el engemet. Gyakran szakadhatott fel az Úrban megpihent kis testvérünk megtört lelkéből ez a kérdés. Gyakran fogalmaztátok meg ti is, akik a legközelebb álltatok hozzá, és láttátok gyengülését, leépülését. Hosszú, kemény harc volt ez!

A korai gyermekkor gondtalanabb időszakát – amikor ide költöztünk jó 20 évvel ezelőtt, még járt vallásórára, verset mondott a templomban – egyre jobban beárnyékolták a betegség nyilvánvaló tünetei. Lassan, megállíthatatlanul fogyott testi és szellemi ereje, egyre súlyosabbá vált állapota. Egyre nagyobb lett nyomorúsága. Miért történt ez így, miért mérte rá, engedte meg Isten ezt a megpróbáltatást az ő életében? Nemrégiben olvastuk a János evangéliumában, hogy a tanítványok megkérdezik Jézust a vak fiatalemberrel kapcsolatban: ki vétkezett. Döbbenetes a Jézus válasza: nem ez, nem a szülei, hanem az Isten dicsősége kell nyilvánvalóvá legyen. Minden ember élete, legyen bár a legnagyobb elesettségben, az Isten dicsőségét hirdeti. Minden ember életében nyilvánvalóvá lesz az ő kegyelme. Nem látjuk át az Isten terveit, nem ismerjük az útjait. Egyszer, hiszem, meg fogjuk érteni az érthetetlent, amiről Pál apostol így ír: akik Istent szeretik, minden javukra van. Egyik hívő keresztyén mondta egy nagy megpróbáltatás után: nem választottam volna, de nem tagadnám le, nem iktatnám ki az életemből.

   Aztán kiáltásról, jajgatásról, nyugtalanságról, vergődésről ír a zsoltáros. Testi, lelki gyötrelmekről. Beleremeg a szívünk. Volt része ezekben elköltözött testvérünknek is bőven. A szenvedések mellett át kellett élje a tehetetlenséget, azt, hogy teljesen segítségre szorul. Hála Istennek, ott voltatok mellette, és mellette volt az Úr! Nem tette le az öléből. Sokszor nem így érezzük ezt. A zsoltáros is arra panaszkodik, hogy Isten nem felel kiáltására. Lehet, nem azt a választ kapjuk, amit szeretnénk, de ez a válasz mindenképpen Isten szeretetéről szól, még ha tovább kell is vinni a nehézséget.  

    Az zsoltáros felemlegeti a régi időket: benned bíztak őseink. Fogódzót nyújt elődeink hite, kitartása, türelme is. Akik előttünk jártak. Aki példát jelentettek. Akik nem vetették el bizodalmukat. Vagy akár életünk olyan eseményei, amikor nyilvánvalóan, erősen megtapasztaltuk Isten segítségét, közelségét, áldásait.

  Aztán megint magára tekint a zsoltáros, megtelik a szíve keserűséggel. Fáj neki nemcsak állapota, hanem a mások elfordulása, gúnyolódása, kísértő kérdése: az Úrra bízta magát, mentse meg őt az Isten. Krisztusnak is hasonlókat kellett a kereszten hallgatnia. A beteg embernek ezzel is szembe kell néznie: elszigetelődik, elfordulnak az emberek, értéktelennek érzi magát. De Isten különösen közel van az ilyen lélekhez. A belső gondokkal, külső nehézségekkel való küzdelemben (bikák, oroszlánok jelképezik ezt a zsoltárban) segítséget nyújt. 

   A zsoltáros, vigaszt keresve, kezdi sorolni személyes életében az Isten munkáját… Te hoztál ki anyám méhéből. És te voltál mindig Istenem. Nem véletlen, nem tévedés, nem vak küzdelem az életem, Istennek megváltó terve van velem. Szép hitvallás ez! Jó nekünk, nektek is, gyászoló testvérek, a megpróbáltatásban is meglátni az áldást, Isten munkáját.  

  (Életrajz.)

  Ezért hangzik el a kérés az igében: ne légy távol tőlem. Nem szeretjük a magányt, kivált a bajban. Áldás, ha valaki mellettünk van, áldás, ha valaki mellett ott lehetünk, elkísérhetünk.

Ne légy távol tőlem. A nyomorúság csak az emberektől, Istentől nem távolít el. Valljuk, hogy egyedül ő segíthet. Ha Krisztusról szól ez a zsoltár, akkor ki kell mondjuk: Tőle a halál sem választhat el. Igen, halál ellen nincs orvosság. De van kiút a halálból, van üdvösség. Krisztus feltámadására nézve ezt hittel valljuk.

    Az Ige a test erőtlenné válásának a folyamatát írja le. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak… Van, aki egyből válik erőtlenné. Elköltözött testvérünk végigjárta ennek az útnak minden stációját. Néhány kilósra lefogyva, kiszáradt torokkal került a halál porába. Valamiképpen mindnyájunknak végig kell járnunk a halál, a pusztulás útját, hogy Krisztusban az élet nyerjük meg. Tudjuk, hogy ez a zsoltár elsősorban Krisztus szenvedéseiről beszél, melyek megváltást jelentenek. Isten Fia lejött a földre, felvette emberi testünket, megismerte erőtlenségünket, megfeszítették, a halál gyötrelmeit és rettegéseit élte át.  Ruháin megosztoztak, köntösére sorsot vetettek. Értünk tette. Hogy értelemet adjon életünknek, szenvedéseinknek és halálunknak is. Hogy az üdvösség reménységében járhassunk.

   Krisztus nem ok nélkül szenvedett… hisszük, hogy a ti szerettetek sem… Krisztus érdeméért átment abba a világba, ahol nincs fájdalom, jajszó, elmúlás.

   Fáj, hiszen hozzátok tartozott, szeretettel ápoltátok, de immár őt és saját sorsotokat rábízva Isten kegyelmére, induljatok tovább hittel, bizalommal! Azt olvassuk a 147. zsoltárban: Az Úr meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, sóhajjal kezdjük mi is imádságunkat. Ebben megszólal fájdalmunk, gyászunk, tehetetlenségünk, tanácstalanságunk. A zsoltároshoz hasonlóan sokszor érezzük úgy, hogy elfordulsz tőlünk, hogy magunkra maradunk nyomorúságunkkal. Mégis, most ezen a szomorú alkalmon jó megértenünk, hogy az Ige szavai elsősorban krisztusról, az ő szenvedéseiről szólnak, amiket ő értünk vállalt, hogy megmentsen bűneinkből. Hogy életünknek legnagyobb mélységeiben, kísértéseiben, gyötrelmeiben is tudhassuk: ő mellettünk van, ő velünk együtt hordozza terheinket, gondjainkat. Hogy a halállal szemben is tudhassuk, hogy nekünk győzelmes Urunk van, aki feltámadott, és nekünk is örök életet szerzett.

    Ó, mindenható Istenünk, mennyei jó Atyánk, te tudod, mennyi nyomorúság jutott elköltözött testvérünknek, milyen nagy volt az ő elesettsége, milyen terhet kellett hordozzanak a mellette levők is! De Igédből mi is tudhatjuk, hogy – számunkra sokszor érthetetlen és fájdalmas módon -, mégis minden a mi javunkra és üdvösségünkre van. Hogy szenvedéseinket te majd örömre változtatod, és a te színed előtt feltárulnak előttünk is létezésünk nagy titkai. Hisszük, hogy ebben a felszabadító felismerésben áldani fogjuk nevedet örökkévaló kegyelmedért, irgalmadért, melyet Krisztusban jelentettél ki nekünk.

  Krisztus érdeméért, az ő szeretetével vigasztald gyászoló testvéreinket! Segítsd őket, hogy meglássák a keresztben az áldást, és adj erőt nekik megbékélt szívvel, megvigasztalódott lélekkel tovább menni, naponta a te erődet, segítségedet kérve és tapasztalva! Könyörülj a rokonokon, áldd meg életüket hittel, engedelmes szívvel, és kegyelmeddel, légy egész gyülekezetünkkel, segíts, hogy a Krisztust tudjuk követni, az ő indulatát hordozni, mert ő az út, az igazság és az élet! Ámen.         

 

 

Péld 27, 17-27 (temetés)

 

17 Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.

18 Aki a fügefát gondozza, az eszi a gyümölcsét, és aki gondoskodik uráról, azt megbecsülik.

19 Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.

20 Amilyen telhetetlen a halál és az enyészet helye, éppoly telhetetlen az emberi szem. Préd 1,8

21 Ami az ezüstnek az olvasztótégely és az aranynak az olvasztókemence, az az embernek a jó hírneve.

22 Ha apróra töröd is a bolondot mozsárban, mozsártörővel, akkor sem megy ki belőle a bolondság.

23 Ismerd meg juhaidat egyenként, törődj gondosan a nyájakkal,

24 mert a kincs nem marad meg örökké, sem az ékszer nemzedékről nemzedékre!

25 Amikor behordják a szénát, és a fű kizöldül újra, mikor begyűjtik a hegyekről a takarmányt,

26 akkor a bárányokért ruhát, a kecskékért mezőt vehetsz;

27 és lesz elég kecsketejed eledelre, házad népe eledelére és szolgálóid megélhetésére.

 

   Nem könnyen érthető és magyarázható ez az igeszakasz. Szinte valami kódolt, megfejthetetlen, titkos szövegnek tűnik. De vajon nem titok minden emberi élet? Ilyen volt elhunyt testvérünk élete is: volt benne mélység és magasság, érték és hiábavalóság, fény és árnyék.

   Azt hallottuk először: ahogy vas a vasat formálja, úgy alakítja egyik ember a másikat. Önkéntelenül is hatással vagyunk egymásra, a mellettünk élőkre. Nem tudnánk pontosan megmondani, hogy testvérünket, aki életének 75. évében fejezte be földi pályafutását, milyen hatások érték kora gyermekkorától kezdve, miként formálódott a jelleme, milyen traumákat, sérüléseket hordozott. Jómódú, jó nevű családból származott: ez nála inkább távoli emlék volt, mint felvállalt igényesség, felelősség.  Talán valamivel többet tudnánk mondani arról, hogy ő milyen hatással volt környezetére. A faluközösségnek egy érdekes, jellegzetes egyénisége, alakja volt. Volt benne egy sajátos tartás, büszkeség. És nyilvánvalóan ott volt benne is az örök emberi, elemi vágy: jónak lenni, hogy értékeljenek, hogy magam előtt is bebizonyítsam ezt. Ady sorai jutnak eszünkbe: „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”, „szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié”. Emberileg úgy tűnt, hogy ő ebben a szebbre, jobbra vágyásában szárnyaszegett madárként vergődött. Talán ezt a kudarcát, csalódását próbálta – a környezete kínálta rossz megoldást választva - alkohollal kompenzálni. Jaj, de sok embertársunknak ez a sorsa! A szép, a nemes elsikkad bennünk, s alacsony, méltatlan céloknál feneklik meg az életünk. Az arany a sárral keveredik.  Hiszem, hogy Isten tényleg többre hívott el, mint akik önmagunkban vagyunk, mint akikké minket bűneink tesznek: ő mindnyájunk lelkében elültette jót, hogy az bontakozzon ki bennünk. Milyen sok minden elfojtja ezt életünkben! Különben senkitől nem hallottam szebb mondatot, vallomást, mint elhunyt testvérünktől: jobban szeretem magukat, mint a saját életemet.  Akart jó lenni, jót tenni, valakihez tartozni, értékes, fontos lenni.  A hitvallásban azt valljuk, hogy mi megváltó Urunkéi vagyunk. 

  Az embert a szíve tükrözi. Az embert a szívéből lehet megismerni. De ki ismeri a szívünket? Egyedül Isten, a mi alkotónk. Ő a szívek vizsgálója. Nem mindegy, hogy milyen a szívünk, hogy ki és mi uralkodik abban. Akit beengedünk, az fog irányítani, befolyásolni, vezetni bennünket. Megkötözni vagy felszabadítani. Az Ef 3,6-ban olvassuk: lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben. Éljünk az ő szeretetében, békességében!

   Aztán egy döbbenetes mondat hangzott el arról, hogy a halál telhetetlen. Soha nem elégszik meg, csillapíthatatlan éhséggel szedi áldozatait. Nagyon személetes kép ez! Ez a kikerülhetetlen sorsunk. Látjuk, ahogy sokan kihullnak a sorból mellőlünk: rokonok, ismerősök. Néha egész fiatalon. A halál a legnagyobb ellenségünk. Bár a tudomány és technika ádáz harcot vív ellene, mégis minden alkalommal kapitulálnia kell előtte. Halál ellen nincs orvosság. De – az evangélium szerint - van kiút belőle. Húsvétra készülünk. Temetésen is, vereségünk mélypontján is beszélnünk kell Krisztus Urunk győzelméről. Arról, hogy benne valami egészen új adatik nekünk. Már itt a földön, és majd az Isten országában.  Aki hisz a Fiúban – olvassuk a János evangéliumában –, annak örök élete van.

Testvérünk azt mondta a kórházban: nem fél a haláltól, csak az Istentől. Tanulságos hitvallás ez az istenfélelemről. Mennyei Atyánk ennél többre akar elvezetni: benne való bizalomra, Krisztusban való hitre.

    (Élezrajz)

    Az igeszakaszban – ezért is választottam – sok szó esik a természetről, mezőgazdasági munkáról. Nagyon szeretett dolgozni, a földhöz nagyon kötődött, igazából ebben az életformában érezte elemében magát. Szerette a határt, a mezőt, a réteket, a tavaszt, a zöldülő füvet, zsendülő természetet, kalászos búzatáblákat. Bár – elsősorban káros szenvedélyei miatt – nagyon szerényen élt, mégis igazából számára semmi sem hiányzott. Senkitől nem hallottam a faluban gyakrabban, mint tőle: mindenem megvan. Még másoknak is tudott adni. Aki a fügefát gondozza, eszi gyümölcsét, olvastuk. Az Éden-kertjében is elhangzik a parancs: műveld és őrizd. Az életünk egészére is vonatkozik ez a tanács: testünkre-lelkünkre.

   Alapjában véve optimista ember volt. Soha nem panaszkodott, és ez – mai kényes, nyavalygó világunkban - óriási erény. Már-már azt mondanám: példamutató magatartás. Külső, földi sorsával meg volt elégedve. Betegségében sem aggodalmaskodott felettébb. Utolsó találkozásunkkor még beszélt a földekről. De azokat – minden láthatóval együtt - immár hagynia kellett.

   A kincs, az ékszer nem marad meg nemzedékről nemzedékre, figyelmeztet az ige. Talán másokra nézve ezt jobban megértjük, mint személyes életünkre vonatkoztatva. Kettős üzenetű ez a tanítás: egyrészt meg kell tanulnunk annak tudatában élni, hogy a földi dolgok mulandóak. Persze, munkálkodnunk kell, de a lelkiekért is, amik megmaradnak. Aztán az is benne van az igében, hogy minden generációnak, sőt, minden személynek vállalnia kell a maga harcát. Lelki értelemben is. Nem elég, ha a szüleim dolgoztak, a közösségért elkötelezett emberek voltak, nekem is vállalnom kell a magamét. Nem élhetünk csak elődeink örökségéből, hitéből. Személyesen vagyunk felelősek önmagunkért és egymásért is: hogy kapott anyagi, lelki javainkkal szolgáljunk a ránk bízottaknak és Istennek! Mert Isten az életre hívott el az ő szent Fiában.

   Az Igének az intését és biztatását elfogadva, vegyetek búcsút a ti rokonotoktól. Isten megtartó, jóra vezérlő közössége legyen mindnyájatokkal! A 103. zsoltárban olvassuk: Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Megváltja életedet a sírtól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Ámen. 

 

Mindenható, örökkévaló Istenünk, mennyi Atyánk Krisztusban, vigasztalónk a Szentlélek által, életnek, halálnak és üdvösségnek Ura, hozzád könyörgünk, légy a mi vigasztalónk. Amikor látjuk, hogy milyen mulandó az élet, akkor irányítsd tekintetünket arra, ami megmarad, arra az üdvösségre, amit Krisztus szerzett meg számunkra. Valóban, sok mindent nem értünk saját, vagy mások életében, sok minden rejtély marad, de áldott légy, hogy a legfájóbb titkokat is Rád bízhatjuk. Köszönjük, hogy Igédben eszünkbe juttattad felelősségünket: önmagunkkal és másokkal szemben is. Add, hogy komolyan vegyük küldetésünket! Segíts Lelked által, hogy le tudjuk győzni a minket megkörnyékező bűnt, hogy ajándékaidat ne tékozoljuk el, hanem azok áldássá váljanak!

Köszönjük, hogy a bűn legnagyobb mélységében is felragyog és érvényes marad a te kegyelmed, a legnagyobb testi-lelki nyomorúságban is megmutatkozik irgalmasságod. Így adunk hálát elhunyt testvérünk életéért is, azért, hogy bár sok minden elfojtotta ezt benne, de az ő szívében is ott volt a jóság, a szeretet. Tudott ő is segíteni másoknak, tudott tenni a közösségért, tudott szeretetet adni.  Köszönjük tálentumait, amik mindenek ellenére megmutatkoztak emberi mivoltában.

   Könyörülj, mennyei Atyánk, a rokonokon, akiket megérintett halála. Vezesd őket a megbékélés, a lelki megerősödés útján, hadd tudjanak megvigasztalódva, hitben, szeretetben továbbindulni, szolgálva a rájuk bízottaknak, dicsőségedet hirdetve és az örökkévaló kincseket keresve.  Tartsd meg kegyelmedben gyülekezetünket, népünket, anyaszentegyházunkat, Krisztusért kérünk. Ámen. 

 

 

Zsolt 31 (virrasztó)

 

1 A karmesternek: Dávid zsoltára.

2 Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha! Ments meg engem irgalmasan!

3 Fordítsd felém füledet, siess, ments meg engem! Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!

4 Mert te vagy az én sziklaváram; vezess és terelgess engem nevedért!

5 Szabadíts ki a hálóból, amelyet titkon vetettek nekem, mert te vagy az erősségem.

6 Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten! Lk 23,46

7 Gyűlölöm a hitvány bálványok híveit, mert én csak az Úrban bízom. Jón 2,9

8 Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait.

9 Nem adtál ellenség kezébe, hanem tágas térre állítottad lábamat.

10 Légy kegyelmes, Uram, mert bajban vagyok, szemem elhomályosodott a bánattól, odavan testem-lelkem.

11 A gond miatt vége lesz életemnek, a sóhajtozás miatt esztendeimnek. Bűnöm miatt megrokkant az erőm, csontjaim sorvadoznak.

12 Minden ellenségem gyaláz engem, szomszédaim félnek, ismerőseim megrettennek, ha látnak az utcán, elfutnak előlem.

13 Elfelejtettek, mintha meghaltam volna, olyan lettem, mint egy kallódó tárgy.

14 Mert hallom sokak suttogását: Iszonyú baj van vele! Rólam tanácskoznak egymás közt, el akarják venni az életemet.

15 De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!

16 Kezedben van sorsom, ments meg ellenségeim és üldözőim kezéből! Jób 14,5

17 Ragyogjon rá orcád szolgádra, segíts rajtam hűségesen! 4Móz 6,25 ; Zsolt 80,4

18 Uram, ne szégyenüljek meg, ha hívlak téged! Szégyenüljenek meg a bűnösök, tűnjenek el a holtak hazájában! Zsolt 25,2-3

19 Némuljanak el a hazug ajkak, amelyek kihívóan, gőgösen és megvetően beszélnek az igazról!

20 Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket minden ember szeme láttára.

21 Jól elrejted őket magadnál az emberek áskálódása elől. Megőrzöd őket sátradban a perlekedő nyelvektől. Zsolt 27,5

22 Áldott az Úr, aki csodálatos hűséggel bánt velem az ostromlott városban!

23 Én már azt gondoltam ijedtemben, hogy eltaszítottál magadtól. De te meghallgattad könyörgő szavamat, amikor hozzád kiáltottam segítségért.

24 Szeressétek az Urat, ti, hívei mind! Az állhatatosokat megtartja az Úr, de kamatostul megfizet a gőgösöknek.

25 Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!

 

     Egy hosszú, csendes, szolgáló élettel megáldott testvérünk ravatalánál állunk most. Sok emberi tulajdonságát felsorolhatnánk, de legfontosabb jellemzője az istenfélelem volt. Ebből fakadt tisztalelkűsége, alázata, jóindulata, hűsége, segítőkészsége.

   A zsoltár elején a szentíró arról vall, hogy minden bajával, gondjával Istenhez menekül. Tőle vár segítséget, szabadítást, megújulást, mert az Úr kőszikla és erős vár számára. Ez a fohász olyan szép hitvallással zárul: kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram. Ilus néni életében, munkájában, férje betegsége idején és saját betegségében, haláltusájában is ez volt példaértékű: az ő bizodalma, ahogy le tudta tenni helyzetét, sorsát teljesen Isten kezébe. A HK szavai szerint legfőbb vigasztalását nem másban, nem földi dolgokban, hanem az Úrban találta meg.

   Te váltasz meg engem… és ez a mondat több földi reménységnél. Nemcsak az van benne, hogy az élet megy tovább, hogy utódaim tovább viszik a harcot, hanem élő hit a személyes megváltásban, a személyes Megváltóban, Krisztusban, aki lehajolt nyomorúságunkhoz, hogy felemelhessen az ő dicsőségébe. Ő az, aki mellettünk van lelkünk minden szorongásában, aki kivezet minket abból a kegyelem tágas terére.

   A zsoltáros elsorolja baját, bánatát is. Az istenfélő embernek is vannak küzdelmei, vannak nehézségei, megpróbáltatásai. Nem volt mentes ezektől elköltözött testvérünk élete sem. A közel 88 év alatt mennyi mindennel szembe kellett néznie: kihívások, feladatok, gondok, félelmek. Szemem elhomályosodott a bánat miatt: bizonyára voltak mélységek, volt sírás, sóhajtozás, volt imádságban való vívódás az ő élettörténetében is. És volt lelki erőtlenség, gyarlóság, bűn – ahogy a zsoltáros fel is sorolja emberi természetünknek ezeket az általános vonásait, hogy annál inkább kiemelje Isten felemelő, megbocsátó, megtartó kegyelmét.

   A zsoltáros megismétli: de én benned bízom, mert mindig ez a megoldás: visszatérni az Úrhoz, újból az ő irgalmát, oltalmát kérni. Ő kész könyörülni rajtunk, segíteni, magához ölelni, megszabadítani. Ragyogjon rám a te orcád! Fordulj felém! Olyan szép ez a kérés, és valóban Isten kegyelme, jósága, szeretete ragyogott fel mindegyre elköltözött testvérünk életén: ezért lehetett békessége, ezért lehetett áldás az ő élete a családban, a gyülekezetben.

   A zsoltáros végül Isten dicséretébe kezd, szinte nem tudja magát visszafogni: milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz. Gyászoló testvérek, ezt lássátok meg abban a szeretetben, amivel kedves hozzátartozótok szolgált nektek, de ezt vegyétek észre saját életetekben is: azt, hogy Isten csodálatosan vezet titeket, megerősít, megoltalmaz. Véghezviszi rajtatok az ő kegyelmes akaratát. Hűséggel hordoz földi életünkben, és üdvösséggel koronáz meg szent Fia érdeméért.

   A végén egy általános felhívás hangzik el: szeressétek az Urat, ti, hívei mind. Higgyétek el, ez a legfontosabb! Ebből a legnagyobb jó származik. Aki szereti Istent, szívére veszi, keresi és cselekszi szent akaratát, az állhatatos marad földi útjában, megbízatásában, és hitében, reménységében. Az megmarad Istenben, és Isten is őbenne. Annak áldás lesz az élete, és sem élet sem halál el nem szakíthatja megváltó Urától.  A gőgösöket viszont megítéli az Úr.

    Drága biztatásként, vigasztalásként hallgassuk, fogadjuk: legyetek erősek és bátor szívűek… mert nem bizonytalan cél fele haladunk, hanem az Úrban reménykedünk. Ámen.

   

     Könyörülő, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, akiben vigasztalásunk van életünkben és halálunkban, mi is hozzád menekülünk minden fájdalmunkkal, gyászunkkal, problémánkkal, és kérünk, hogy ments meg kegyelmesen, légy erős kősziklánk, segíts rajtunk. Köszönjük, hogy eleink, hitvalló őseinknek te voltál oltalma, és most elköltözött testvérünk is a te kezedre tudta bízni lelkét, mert Krisztusban te váltottad meg őt és minden gyermekedet. Köszönjük a kimondhatatlan nagy szeretetet, amelyet egyszülött Fiadban jelentettél ki, aki felvette emberi sorsunkat, hogy mi is részesülhessünk érdeméért a te dicsőségedben. Benne szabadítottál meg bűntől, kárhozattó, és fogadtál megtartó kegyelmedbe.

   Urunk, Istenünk, visszatekintve erre a 88 esztendőre, hálát adunk minden segítségért, támaszért, áldásért, szeretetért, amiben általa a család, a közösség részesült. Ugyanakkor látjuk ennek az életútnak a nehézségeit is, a gondot, bánatot, megpróbáltatásokat, betegségeket, gyarlóságokat, amiket jelen voltak elköltözött testvérünk életében, de mindehhez kapott erőt, hitet, kegyelmet is. Legyen áldott ezért a te neved. Segíts Lelked által, hogy mi is el tudjuk mondani: benned bízunk, mert te vagy megtartó Istenünk. Ragyogtasd szent arcodat ránk, ne fordulj el tőlünk, védelmezz a kísértésektől, vezess a te szent akaratod szerint. Hadd tudjuk ki is megvallani, életünkkel hirdetni: milyen nagy a te jóságod, milyen jó hozzád tartozni, oltalmadban élni, Krisztus nyomdokain járni. Hadd éljük át mi is hitvalló elődeink megtapasztalását: te csodálatos hűséggel bánsz a tieiddel, azokkal, akik hisznek abban, akit elküldtél megváltásunkra. És segíts minket, hogy szeretni tudjunk téged, mert akkor leszünk állhatatosak útjainkon, munkánkban, akkor lehetünk áldott eszközeid, és haladhatunk reménységben az üdvösség felé. Ennek a hitnek, reménységnek erejével ruházd fel gyászolókat, hogy bizalommal, megvigasztalódva induljanak tovább! Ámen.      

 

Jn 5, 24 – 30  (temetés)

 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 1Jn 3,14

25 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.

26 Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. 1Jn 5,20

27 Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Dán 7,10 ; Mt 25,31

28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 1Tim 4,16

29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Dán 12,2 ; Róm 2,6-10

30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.

 

    Egy hosszú, betelt élet zárult le testvérünk halálával. Gyülekezetünk legidősebb tagjai közé tartozott, aki végig - lélekben még betegsége ideje alatt is - aktív tagja volt közösségünknek. Leszámítva az utolsó nehéz heteket, hónapokat, rendszeresen ott volt az istentiszteleteken. Jó volt alkalomról alkalomra látni derűsen, szelíden mosolygó arcát. Hálásak lehettek, gyászoló testvérek, hálásak lehetünk csendes, szolgáló életéért.

   Mi, keresztyének a testi halálban nemcsak az elmúlást lájuk. Tagadhatatlan, hogy az is megérinti a szívünket, búcsúzásunkban ott van a fájdalom, de a reménység is. Nem valami elvont, homályos elmélet alapján, hanem az élő, feltámadott Urunkra tekintve, aki a halált legyőzte, átmenetté tette számunkra.

   Az ő szavára figyelünk most is, abban keresünk szomorúságunkban vigasztalást, erőt további küzdelmeinkhez, és értelmet igazi célunk, rendeltetésünk felismerésére. Valaki így könyörgött: „Uram, őrizz meg a haszontalan élettől és az értelmetlen haláltól”.

   Bizony-bizony mondom nektek. Megváltó Urunk itt valami fontos dolgot közöl az övéivel. Elgondolkoztam azon, hogy ez az ige két évezrede hangzott el, és azóta milyen sokan merítettek vigaszt, bátorítást belőle: üldözések között, háborúkban, betegségekben, terhek alatt roskadozva, nehéz időkben, a halállal viaskodva. És ez az ige ma is érvényes, mert Krisztus és az ő tanításának igazsága, szeretete, üdvözítő jósága tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. 

   Jézus készül a golgotai nagy áldozatra, a világ megváltására, készül a kegyelem megszerzésére, a menny kapujának a feltárására… Akkor mondja ezeket a szavakat a tanítványoknak, Lelke által nekünk is: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött, annak örök élete van. Csodálatos üzenet. Hallani és hinni. Meghalljuk-e az ő hangját, engedjük-e, hogy megszólítson? Annyi minden leköti figyelmünket, Krisztus szavával szemben olyan közömbös lett a mi szívünk. Pedig ő közel jött hozzánk, felvette emberi sorsunkat, hogy személyesen szólíthasson meg, a keresztre ment értünk. Pedig Krisztusnak fontos, életbevágó mondanivalója van számunkra: a bocsánat, a békesség, és az örök élet. Isten megáldó és megtartó szeretete.

    Ez a legnagyobb ajándék, amit megnyerhetünk, ez a legmagasabb cél, amit elérhetünk, ez a legértékesebb kincs, amit megszerezhetünk. Nézzünk szét: egyik pillanatról a másikra minden kihull az ember kezéből vagyon, hatalom, befolyás. Nem a hit, szeretet és reménység marad-e meg végül? Hiszünk-e az Isten Fiának, hiszünk-e az Isten Fiában? Igaznak tartjuk, valljuk-e azt, amit ő tanít, és azt igyekszünk-e követni? Benne van-e szívünk minden bizodalma?

   János hozzáteszi: aki hisz, nem megy az ítéletre (nem kell bizonytalanságban, félelemben élnie), hanem átment a halálból az életre. Krisztusban az igazi, tartalmas, áldott élet lehetősége tárul fel előttünk. Minden más utánzat, káprázat. Benne tudjuk megvalósítani emberi létünk teljességét, benne bontakoznak ki talentumaink, leszünk azok, akiknek Isten teremtett. Vajon nem a legnagyobb mulasztás ideig való dolgokkal úgy elfoglalni magunkat, hogy közben visszautasítjuk az örökkévalót?

    Elköltözött testvérünket is szólította megváltó Urunk: gyermekkorától kezdve, Igéje és Szentlelke által, élete eseményeiben, küzdelmeiben. Mennyi áldás származott abból számára, övéi számára, hogy hallgatni tudott erre a szóra!

 (Életrajz)

    Eljön az óra, mondja Jézus, hogy a halottak hallják, és akik hallják, élni fognak. Úgy értelmezzük ezt a kijelentést, hogy itt a lelki halottakról van szó, akik hitetlenségben élnek. Az élet Krisztussal kezdődik. Földi vonatkozásban is: akkor találjuk meg helyünket, akkor tudjuk betölteni küldetésünket, ha rá figyelünk, neki engedelmeskedünk. És benne nyerjük meg az üdvösséget, örök életet… mert őt az Isten Úrrá és Krisztussá, az élet királyává tette. Akarunk-e figyelni rá, engedelmeskedni neki? Eljött-e számunkra Általa a kegyelem órája?

   Most lehet, hogy úgy gondoljuk: ez mellékes kérdés. Annyi minden van: az élet harca, munka, elfoglaltság. De egyszer rendkívül fontos lesz, sőt, az egyetlen dolog lesz, ami számít. Mert eljön az az óra is, amikor mindenki meghallja – akarja, nem – a dicsőséges Úr szavát. Mindenkinek meg kell jelennie az ő színe előtt. És vagy az örök életben vagy az örök ítéletben lesz része. Jézus világosan tanít erről a két lehetőségről: akik a jót tették, és akik gonoszt cselekedtek. Urunk magyarázza is: jó az, amit neki engedelmeskedve, amit Isten szent akarata szerint teszünk. Kövesd Krisztust, és az üdvösségre érkezel meg vele!

   Szerettetek példájára is figyelve, de kiváltképpen Krisztusra, a hitnek fejedelmére nézve vegyetek búcsút kedves hozzátartozótoktól! Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott (Róm 8,28). Ámen.  

 

Könyörülő, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, akiben vigasztalásunk van életünkben és halálunkban, köszönjük, hogy minden szomorúságunkban, gyászunkban, veszteségünkben van üzeneted számunkra, hogy nemcsak a halál sötétségét,  nemcsak elmúlást láthatjuk, de hallhatjuk Krisztus Urunk vigasztaló, az életet, az üdvösséget hirdető szavát.

Áldott legyen szent neved, hogy elköltözött testvérünknek is ez a drága üzenet, ez az evangélium volt biztatása, erőforrása hosszú élete során. A te kegyelmeddel segítetted őt túl nehézségeken, adtál előmenetelt munkájában, kitartást, odaadást, hűséget a családban, a gyülekezet közösségében. Kérünk, mennyei Atyánk, cselekedd azt Szentlelked által, hogy gyászoló testvéreink is ezt a vigasztaló Igét, Krisztus örök életre vezető beszédét hallják meg, fogadják szívükbe. Így tudjanak reménységgel továbbmenni, szent akaratodat keresve, szeretetben szolgálva egymásnak.  Add, hogy hálásak tudjanak lenni szerettükért, minden jóért és áldásért, amit benne és általa kaptak, amit ők is adni tudtak számára, és segítsd őket, hogy ezeket a lelki kincseket vigyék tovább, őrizzék! Mert egyszer minden földi elmúlik, de aki hitben, hűségben megáll, az megtartatik.

   Ragyogtasd szent arcodat rájuk és mindnyájunkra, őrizz a kísértésekben, hogy Krisztustól senki és semmi el ne szakítson: mert benne van az életet, a világosság, az üdvösség.

   Taníts minket mindnyájunkat rád figyelni, Krisztus nyomdokain járva a jóra törekedni,  mert ezt bíztad reánk! Hadd legyen előttünk hitvalló elődeink példája, de kiváltképpen Krisztus megváltó szeretete! Légy megtartója családjainknak, közösségünknek, taníts szeretni téged, egymást, mert akkor leszünk állhatatosak útjainkon, munkánkban, akkor lehetünk áldott eszközeid, és haladhatunk reménységben az üdvösség felé.

    Ezt a hitet, reménységet ajándékozd a gyászolóknak, mindnyájunknak, hogy egyre jobban a tiéd legyen az életünk! Ámen.

 

 

Zsolt 85 (virrasztó)

 

1 A karmesternek: Kórah fiainak a zsoltára. 2Krón 20,19

2 Megkegyelmeztél, Uram, országodnak, jóra fordítottad Jákób sorsát. Ezsd 2

3 Megbocsátottad néped bűnét, elengedted minden vétkét. (Szela.)

4 Elfojtottad felindulásodat, megfékezted izzó haragodat.

5 Fordulj felénk, szabadító Istenünk, ne haragudj ránk többé!

6 Örökké akarsz haragudni ránk? Nemzedékről nemzedékre tart haragod?

7 Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek? Zsolt 71,20

8 Mutasd meg, Uram, hogy szeretsz minket, és adj nekünk szabadulást!

9 Hadd halljam meg, mit hirdet az Úristen! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek, hogy ne legyenek újra oktalanok. Jer 29,11

10 Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön.

11 Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást.

12 Hűség sarjad a földből, és igazság tekint le a mennyből.

13 Az Úr is megad minden jót, földünk is meghozza termését.

14 Igazság jár előtte, az készít utat lépteinek.

 

    A Szentírás egyik legfontosabb szavával kezdődik ez a zsoltár: megkegyelmeztél. Minden kegyelemből van. Elhunyt testvérünk életében is ezt látjuk. Kegyelem volt az élete (a 4 testvér közül ő maradt egyedül életben), szorgalma, munkabírása, türelme, szelíd természete.

   A legnagyobb kegyelem az, hogy Isten megbocsátja bűnünket. Nagypéntek, húsvét után különösen tudjuk, ez mit jelent. Krisztus magára vette, elhordozta minden álnokságunkat. Nem érdemeinkért, hanem irántunk való irgalmából. Nincs is erre más magyarázat. Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette.

   A zsoltáros úgy látja, hogy Isten népe mégis mindegyre visszaél ezzel a kegyelemmel. Még ekkora áldozatot is semmibe vesz, újból és újból vétkezik, és ezzel Isten méltó, szent haragja, ítélete alá kerül vissza. Hát nem akarsz új életet adni? De igen, Isten éppen új életet akar nekünk adni… békességét, szerinte való örömöt, szabadulást.

A mi engedetlenségünkben is az ő szeretetét akarja megmutatni. Olyan szép ez a kérés: mutasd meg, hogy szeretsz. Felénk is hangzik: engedjük, hogy Isten megmutassa rajtunk. Az Újszövetség úgy fogalmaz: Isten mindenkit szeret. Az egész világot. Benne vagyunk az Isten szeretetében. Elhunyt testvérünk életében is ez a szeretet munkált.

   Elcsendesedve, Isten felé fordulva megértjük: ő békességet hirdet. Békességében akar megtartani, és megőrizni, hogy ne legyünk újból keményszívűek.

Isten a szabadulás örömében részesít… Sok mindenen átvezette testvérünket is. Mennyi nehézség volt ebben a 85 évben! Sok küzdelem, megpróbáltatás, aztán a halál nagy harca. Nemcsak bajainkban, szorult helyzetünkben ad kiutat, mert – mint az ő gyermekei - végül az üdvösségre szabadulunk meg.

  Szeretet és hűség, igazság és béke. Ó, mekkora kérésünk ez! Mennyire szükségünk van erre! Nektek is, gyászoló testvérek, és mindnyájunknak. Bárcsak ilyen lenne az életünk! Hisszük, tudjuk, hogy Isten ezt akarja, Krisztusban erre hívott el.

   Valósággal az sarjad a földből, halljuk az Igében, az hull áldásként a mennyből. Körülvesz, mindenben. Az Úr áldását adja, a föld meghozza termését. Elhunyt testvérünk számára fontos volt a föld, a termés, örült, hálás volt, ha munkáján áldás volt. Isten kegyelme ez is. De még inkább, ha a lelki gyümölcsöket láthatjuk magunk, mások életében.

   Utolsó mondatban azt hallottuk: az Igazság jár előtte. Újszövetség Krisztust nevezi igazságnak. Aki nekünk adta az ő igazságát, aki utat mutat és utat készít az üdvösségre, mert ő az Élet is. Ámen.

 

Urunk, könyörülő Istenünk, szomorúság van szívünkben, látva, hogy ritkulnak soraink, hogy öregeink, akik olyan sokat küszködtek övéikért, a közösségért, rendre eltávoznak. Add Istenünk, hogy húsvéti hittel ne csak az elmúlást lássuk, hanem a te örökkévaló kegyelmedet, amellyel nemcsak ezt a földi életet ajándékoztad nekünk, hanem Krisztusban az üdvösséget, az örök életet. Hisszük, hogy ez a te Krisztusban minden embernek megjelent üdvözítő kegyelmed munkálkodott elköltözött testvérünk életében is, földi vándorlásának eseményeiben, munkájában, családjában, de lelkében is. Igédben bocsánatról hallottunk, és olyan jó tudni azt, hogy végtelen irgalmadból te megbocsátasz, eltörlöd minden hamisságunkat, mert Krisztus magára vette bűnünket, megfizetett azokért a Golgotán. Add, hogy ez legyen reménységünk, bizodalmunk! Te Benne új életet akarsz nekünk ajándékozni, hogy ne a bűnnek szolgáljunk, hanem neked, hogy a tied legyünk. Így akarsz minket a szabadulás örömével is megajándékozni. Nemcsak földi nehézségeink közt adsz nekünk szabadulást – azt is megköszönjük neked -, hanem legnagyobb nyomorúságunkban, a halállal szemben is. Köszönjük, hogy most különösen Krisztus győzelmére tekinthetünk. 

Köszönjük a békességet, amiben részünk lehet. Békességben élhetünk, rád bízhatjuk magunkat, sőt azokat is, akiket elveszítettünk.

És köszönjük áldásaidat, amik felragyogtak elhunyt testvérünk életében is, és amit te bőségesen akarsz adni a tiednek. Add, hogy megnyissuk szívünket. Te áldod meg munkánkat, hallottuk… Hálát adunk testvérünk sok fáradozásért, amit családjáért vállalt… és kérünk,  segítsd gyászoló testvéreinket, mindnyájunkat, hogy munkálkodni tudjunk az örökkévalóért is. Így add a te vigasztalásodat nekik, és tartsd meg örök kegyelmedben! Ámen.  

      

ApCsel 13, 29-37 (temetés)

 

29 Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették.

30 De Isten feltámasztotta őt a halálból,

31 és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt.

32 Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust.

33 Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” Zsolt 2,7

34 Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” Ézs 55,3

35 Ezért más helyen is így szól: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” Zsolt 16,10

36 Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott.

37 Akit azonban Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.

 

    Egy húsvéti tartalmú bizonyságtételt olvastam fel az Apostolok cselekedeteiről írt könyvből. Pál Antióchiában, az ottani zsinagógában mondta el, közel kétezer évvel ezelőtt. És ma is igaz, ma is vigasztaló erő van benne. Mert Jézus Krisztus, akiről szól, tegnap és ma és örökké ugyanaz. Milyen jó, hogy mindig úgy beszélhetünk magunkról, életünkről és halálunkról, hogy ugyanakkor erről a Krisztusról is beszélhetünk, aki sorsunkat vállalta, sőt a magáéhoz kötötte, hogy benne legyen reménységünk és megtartatásunk. Húsvét után, amikor ortodox testvéreink nagypénteket ünnepelnek, különösen közel érezzük magunkhoz ezt az üzenetet. Ezen az alkalmon is, amikor hosszú földi vándorlás után megpihent testvérünk temetésén vagyunk együtt.

   A Krisztusról szóló bizonyságtétel az ő megváltó halálának megemlítésével kezdődik. Mert ott kezdődik a mi reménységünk, üdvösségünk. Különben csak ez a földi életben lenne minden dicsekedésünk. Persze, Isten ajándéka ez is, és ennek során sok mindenben megmutatkozik az ő áldása, szeretete, de ez az élet egyszer lezárul, a végéhez érkezik. Lehet 70-80 vagy éppen 86 esztendő után. És fájdalmas ezzel a ténnyel szembesülni. Fáj még ebben a korban is elveszíteni az édesapát, nagyapát, rokont. Igen, ez a mi osztályrészünk a bűn miatt. Krisztus is ezt az emberi sorsot vállalta. Véghezvitték rajta a kínzás szertartásait, levették a fáról, és sírba tették. Krisztus átment ezeken.

   De van egy nagy fordulat az Igében. Ez húsvét csodája, ez Isten legyőzhetetlen hatalma, ez az ő örök, minden felett diadalmaskodó kegyelme. Lehetetlen volt neki a halál prédájának maradni. Isten feltámasztotta őt a halálból. Tudjuk, hogy ez új távaltot nyit számunkra. Ezt csak hit által látjuk meg. (Olvastam egy történetet egy gyermekről, aki 2 éves korában koncentrációs táborba került … ahogy kezdett nyiladozni az értelme, édesanyja sokat mesélt neki arról, hogy milyen az otthon, leülni ünnepi asztalhoz, kisétálni este a kertbe. A gyermek számára hihetetlen mesének, álomnak tűnt… ő csak a tábor durva világát ismerte. De megértre a felszabadulást, eljött az idő, amikor valóság lett, amiről édesanyja beszélt.) Ha Krisztusra figyelünk, ha rá nézünk, akkor látjuk ezt a mennyei valóságot.

   Pál is hangsúlyozza, hogy ezt hirdetjük nektek, mert a tietek is ez az ígéret, amit Isten beteljesített. Ha hisszük a Krisztus feltámadását, akkor valljuk a mi feltámadásunkat is. 

Egy Dávidnak adott ígéretre hivatkozik az apostol, ami tkp. Krisztusra, az ő feltámadására vonatkozó jövendölés, hogy ő már nem tér vissza a mulandóságba. Általa van nekünk is reménységünk ebben. Ő vállalta halálunkat, hogy életében részeltessen.

   Ám előbb végig kell járnunk a Dávid útját és minden élő útját. A bölcsőtől a koporsóig. A megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel, gyarlóságokkal, testi-lelki erőtlenségekkel teli életpályát.   Röviden így írja le az Ige: Dávid a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt és eltemették atyái mellé.

    A maga nemzedékében… (Életrajz)

Az ige szavaival: elmúlásnak alávetett emberek vagyunk, mindazáltal reménységünk van abban, aki meghalt, de feltámadott… Hisszük, hogy benne minket is új életre támaszt, e földi élet után nekünk örök életet ajándékoz.

   Ezzel a húsvéti hittel vegyetek búcsút. A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké (Zsid 13, 20-21). Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a mi élő Urunkban, hálát adunk azért, hogy húsvét után vagyunk, nemcsak egyházi naptárunk szerint, hanem azért is, mert tudhatunk Krisztus feltámadásáról, és ezért Benne és Ő reá nézve lehet reménységünk életünkben és halálunkban. Benne nyerhetünk vigasztalást, békességet szeretteink elvesztésekor is. Hallottuk azt az Igében, hogy megváltó Urunk teljességgel vállalta a mi sorsunkat, magára vette bűneiket, a halált is megjárta, hogy nekünk életet szerezzen. Valóban, nekünk - miként Dávidnak és a bibliai személyeknek, miként elődeinknek is - végig kell járni a földi utat a bölcsőtől a koporsóig, de azt is valljuk, hogy halálunk – ha hiszünk Krisztusban - átmenet az örök életre. Hálát adunk azért, hogy földi küzdelmeinkben is tőled kapunk erőt, bizodalmat. Így voltál elköltözött testvérünkkel is hosszú élete során, segítetted őt gyermekkorától kezdve, adtál egészséget, kitartást munkája végzésében, adtál szívébe szeretetet övéi iránt, adtál vigasztalást minden szomorúságában, türelmet betegségében. Hálát adunk családjáért, akikkel megáldottad, széppé tetted az ő életét is, de közösségünket is gazdagítottad. Téged kérünk, vigasztald őket az örök élet bizonyosságával, vezesd a Krisztus nyomdokaiban, add nekik az ő indulatát, szeretetét. Erősítsd őket és mindnyájunkat Lelked által, hogy vállaljuk azt, ami reánk bízatott, amiben az előttünk járók is jó példával szolgáltak, hogy hűségesen munkálkodjunk, egymáshoz ragaszkodjunk, szent neved dicsőségére éljünk! Így töltsük be hivatásunkat itt ezen a földön, és nyerjük meg az örök életet, amelyet te készítettél a téged szeretőknek. Atya, Fiú. Szentlélek, teljes Szentháromság, könyörülj rajtunk, tarts meg minket itt, s a te örökkévaló országodban! Ámen.      

 

 

Zsoltár 86 (virrasztó)

 

1 Dávid imádsága. Figyelj rám, és hallgass meg, Uram, mert nyomorult és szegény vagyok!

2 Tartsd meg életemet, mert én a te híved vagyok! Istenem, szabadítsd meg szolgádat, aki benned bízik!

3 Légy kegyelmes, Uram, mert hozzád kiáltok mindennap.

4 Örvendeztesd meg szolgád lelkét, mert utánad vágyódik a lelkem, ó, Uram!

5 Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak.

6 Hallgass, Uram, imádságomra, és figyelj könyörgő szavamra!

7 A nyomorúság idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem. Zsolt 50,15

8 Nincs hozzád hasonló, Uram, a z istenek között, műveidhez fogható nincsen. 2Móz 15,11 ; Ézs 40,12-31

9 Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted, Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Zsolt 22,28-30

10 Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül! Ézs 44,6

11 Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet.

12 Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké.

13 Hiszen annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből is kimentettél. Zsolt 16,10

14 Istenem! Kevélyek támadtak rám, erőszakosok hada tört életemre, de nem számolnak veled!

15 Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged. 2Móz 34,6

16 Fordulj hozzám, légy kegyelmes! Adj erőt szolgádnak, segítsd meg szolgálóleányod fiát!

17 Mutasd meg rajtam jóságod jelét, hadd lássák gyűlölőim, és szégyenkezzenek, mert te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem.

 

    Régóta betegeskedő testvérünk távozott el közülünk úgy, ahogy élt is: csendben, méltósággal. Isten szelíd természettel, ártatlan, jóságos lélekkel áldotta meg őt. Olyan lelki kincsek voltak ezek életében, amiket hűséggel hordozott… nem magának élt, hanem másoknak, és megváltó Urának, Krisztusnak.

    Egy segítségért, kegyelemért fohászkodó kiáltással kezdődik a zsoltár. Figyelj rám, hallgass meg, mert nyomorult és szegény vagyok. Igen, ezt is át kellett élni… kivált betegségében: elesettséget, erőtlenséget. Nem könnyű megtapasztalás ez. Drága hozzátartozótok sokszor elmondta az utóbbi idők erőtlenségei között: úgy dolgozna, úgy eljönne a templomba.

   Arról is vall a zsoltáros, hogy minden ellenére Istenben bízik. Ez igaz volt elköltözött testvérünk esetében is. Életét le tudta tenni az Úr kezébe. Mély hit volt a szívében. Valóban Istenhez kiáltott minden nap: imádságban, feleségével együtt énekelve.

  Szép vallomás hangzik el Isten jóságáról, szeretetéről. Gondolom, gyászoló testvéreim, hogy visszatekintve szerettetek életére, ti is ezt látjátok, ezért tudtok hálát mondani. Valóban, jó az Úr: tőle van az életünk. Ő az, aki gondoskodik testi szükségeinkről, de tőle kapunk bocsánatot, kegyelmet, üdvösséget is. Az ő szeretetének jele megmutatkozott elhunyt testvérünk életében is.

   Isten dicséretére szólítja a zsoltáros az egész világot. Eljön minden nép. Ó, bárcsak ez igazzá válna! Testvérünk is sokat beszélt arról, hogy mennyire megváltozott ez a világ… Nem ítélkezve, megértéssel tette, de azzal a felismeréssel: szüksége van a világnak az Isten békességére. Ebben lehet megtartatása, jövője.

   Taníts útjaidra… A legnagyobb bölcsesség Isten útjain járni. Ezt a törekvést láttuk elköltözött testvérünk életében is. Aki teljes szívvel igyekszik Isten akaratát tenni, Krisztusnak engedelmeskedni, az találja meg élete egyensúlyát, igazi értékét. Az tud áldássá lenni. Annyiféle hatásnak vagyunk kitéve, annyiféle kísértés vonz minket: fel kell ismernünk, hogy Istenhez tartozásunk, ragaszkodásunk, hűségünk tehet azzá, akiknek lennünk kell. 

Ez ad igazi, mindenen túlnéző reménységet. A sír mélyéből is kimentettél. Benne van ebben a kijelentésben az a tapasztalat: Isten sok veszélyen átvezet. De az a hit is – Krisztus feltámadására tekintve -, hogy Istentől örök életet kapunk. (Valaki így mondta: „igen, édesanyám betegségtől elgyötört teste a földbe került, de hiszem, hogy az ő szeretete, jósága, kedvessége Isten előtt megmarad, az ő mennyei világában egészen személyesen tovább fog élni”.)

  A zsoltáros még ellenségeit is Isten irgalmára, kegyelmére emlékezteti. Nem tudom, drága hozzátartozótoknak voltak-e ellenségei – alázatos, szelíd embernek ismertem – de ha akadt is egy-kettő, biztos, hogy ezzel a lelkülettel viszonyult hozzájuk.

  Az utolsó verseket úgy értelmezhetjük, mint az utódok fohászát: adj erőt, mutasd meg jóságod jelét, mert te megsegítesz és megvigasztalsz. Kérés és bizonyosság is. Az Úr ajándékozzon meg ezzel az ő Lelke által! Ámen.  

 

Jn 4, 31-36  (temetés)

 

31 Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél!

32 Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok.

33 A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni?

34 Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Mt 4,4 ; Jn 19,30

35 Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.

36 Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató.

 

   Hetedik temetésünk az idén. Voltak idejekorán, fiatalon távozók, és voltak, akik elérték a bibliai életkort. Testvérünket 82. életévében szólította el az Úr. A halál mindig elfogadhatatlan gondolat és tény marad számunkra. Tudunk róla, elméletben elismerjük, hogy ez az élet rendje, de a gyakorlat olyan nehéz, kemény próba. Hogy van az, hogy valaki, aki a legszorosabb értelemben hozzánk tartozott, többé nincs velünk?! Akkor is, ha láttuk betegségét, erőtlenségét, leépülését. Sok esetben ők, a távozni készülők azok, akik kimondják: jobb nekem, ha elmegyek… Pál apostol is ír erről: elérkezett elköltözésen ideje. Soha nem lehet előre megtanulni, mit jelent elveszíteni szülőt, testvért, hitvestársat, gyermeket. Csak akkor szembesülünk, amikor megtörténik. Talán úgy érezzük: szívünkből szakadt ki egy darab, a világ soha nem lesz olyan, mint amilyen volt. 

   Milyen jó, hogy Jézus mellé állhatunk, hogy ő mellénk áll: mulandóságunkban, az élet harcában, a halállal való küzdelemben.

   A samáriai asszony történetéből van ez a néhány sor. A tanítványok ennivalóért mennek be a városba, Jézus közben egy hányatott sorsú asszonnyal beszélget: lelki dolgokról, az élet vizéről, bocsánatról, üdvösségről. Valóban: nemcsak kenyérrel él az ember. Életünket meghatározza a harc a mindennapiért, a külsőképpen minőségibb, kényelmesebb életért, de közben látjuk, hogy szükségünk van a mindennapi erőre, reménységre, bizalomra, szeretetre, hitre. Akár a falat kenyérre.

  Amikor a testi eledel, a földi javak már nem sokat segítenek (igaz, mennyit alkudoztatok elköltözött szerettetekkel, hogy el kell fogyasztani a napi ételadagot, gyümölcsöt?), milyen jó, hogy van lelki. A mi külső emberünk megromol, a belső mindazáltal napról napra újul (2 Kor 4,16). Rácsodálkozunk súlyos betegek lelki erejére, reménykedésére, hitére. Valóban van egy belső életünk, van egy belső történetünk, ami nem ér véget.

   Van nekem eledelem, mondja Jézus. Az Atyával való kapcsolatra utal. Erőforrás az számára, és mindnyájunknak. Sokszor eljutunk addig a pontig, hogy belátjuk: nem elég a kézzelfogható. Nem elég a pénzzel megszerezhető. Úgy vélem, elődeink ezekben a lelki ajándékokban gazdagabbak voltak, éppen ezért megelégedettebbek, és több békességük volt. Isten közelében éltek. Az a hit – mondta valaki -, hogy felismerem: Isten milyen közel van hozzám. Tegyük hozzá: Krisztusban.

  Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem. Figyeljünk: az Istennek való engedelmesség nem energiát vesz, hanem erőt ad. Feltölt. Aki csak magának él, az felemészti energiáit, az örömtelen, az egyre önzőbb lesz, aki másoknak is tud szolgálni, az megerősödik. Aki másokat felüdít, maga is felüdül, tanítja a Szentírás (Péld 11,25). Súlyos betegek között végeztek felmérést: azt állapították meg, hogy a lehetőségei szerint másoknak is segítő beteg állapota sokkal pozitívabban alakul, mint azoké, akik bár megtehették volna, de nem segítettek társaiknak. A szolgálatban Krisztus a példánk, de előttünk járók élete is mintaként szolgál. A fiataloknak szüksége van idősekre, akik utat mutatnak. Legyetek hálásak, ha ilyen tudott lenni számotokra.

  Van egy mennyei megbízatásunk. Nem különül el a földitől. Az által tudjuk megvalósítani, hogy itt a földön betöltjük küldetésünket: családban, munkában, közösségben. Van egy felső kötődésünk. Elköltözött testvérünk is így látta, értelmezte életét. Istennel állt hit által kapcsolatban, tőle kért erőt feladataihoz, keresztjeihez, neki tartozott elszámolással.  Így végezte tennivalóit. Sokat dolgozott, mégsem veszett bele a munkába. Nem égett ki. Jutott ideje az ünneplésre. Figyelt arra, aki ebben a változó világban ugyanaz marad. Mi is ehhez a Krisztushoz ragaszkodjunk! Nem vagyunk mi magunkéi.    

   (Életrajz)

   Jézus azt mondja: fehérek a vetések az aratásra. A lelki aratás küszöbön áll. Azt mindig végezni kell. Arra mindig késznek kell lenni. Nem tudjuk, meddig tart életünk: de hitben, szeretetben tenni kell, amit Isten ránk bízott. És tudnunk kell: nemcsak a mulandókért fáradozunk. Krisztus nemcsak azért jött el, halt meg és támadt fel, hogy egy kicsit szebb életünk legyen, hanem üdvösséget szerzett.  A lelki arató az örök életre gyűjti be a termést. Jézus tanít: ne csak az eledelért, ami elvész, hanem az eledelért, ami megmarad.  Krisztusra figyelve, őt követve.

   És az utolsó mondat örömről beszél. Szomorúság van a szívetekben. Az elmúlás mindig szomorú. De látnunk kell hit által az örömöt is. Ismét eljövök, magamhoz veszlek titeket. Krisztussal öröm a földi élet, de a teljes, tökéletes, hiánytalan öröm az üdvösség. Vegyetek búcsút reménységgel.

Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből (Jn 10, 27-28). Ámen.

  

 

Róm 8, 18-26a (virrasztó)

 

18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. * 2Kor 4,17 ; 1Jn 3,2

19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.

20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 1Móz 3,17-19

21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.

22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.

23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 2Kor 5,2-4

24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?

25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.

26 Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön.

 

 

    Drága testvéreim, egyik evangélizátor mondta barátainak élete végén, nagy betegen: ha halljátok a hírt, vagy olvassátok az újságban, hogy meghaltam, ne higgyétek: csak földi életem ért véget, én pedig átmentem az Úrhoz... Pedig mi először a halált látjuk, szeretteink távozásának döbbenete tölt be, az ő hiányuknak fájdalmát érezzük. Gyászoló testvérek, bennetek is ezek az érzések uralkodnak. Édesanyátok, nagymamátok, rokonotok bár idős korban, betegeskedve, de mégis váratlanul hunyt el. Hiába tudjuk értelmünkkel, hogy emberi sorsunkhoz hozzá tartozik halál is, mégis keserű dolog ezzel szembesülni.  

   Bajok, gondok, veszteségek.  Pál ezeket úgy nevezi, hogy a jelen szenvedései.  Tele van velük az életünk. A legnagyobb szenvedést éppen a halál okozza. Mert abban – földi értelemben - valami jóvátehetetlen történik. Van valami nagyon komoly figyelmeztetés is ebben a kifejezésben: ma hallgass az Isten szavára, holnap talán már lezárul ennek a lehetősége, ma fejezd ki ragaszkodásodat, szeretetedet azok iránt, akik fontosak neked, holnap talán már nem lesz alkalmad.

  De beszél az apostol arról a dicsőségről is. Aminek reménységét hit által már most a szívünkben hordozzuk, és ami nyilvánvalóvá lesz Isten országában. Ami összehasonlíthatatlanul több, szebb minden földi dolognál. Felülhalad minden elképzelést, kárpótol minden nyomorúságot. Tudunk-e figyelni arra?

   Az apostol hangsúlyozza: a világ állapota arról tanúskodik, hogy valami alapvetően hiánnyal, ürességgel küszködik. Valami titkos, belső sóvárgás van az emberekben. „Nyugtalan a mi szívünk, amíg benned nyugalmat nem talál”. A régiek talán jobban ismerték ezt a lelki igazságot. Egyszerű életüket nem töltötte be, nem kötötte le annyi minden. Jobban tudtak Isten dolgaira figyelni. Elköltözött testvérünk is közéjük tartozott. Nem csak a láthatókra nézett. Vallotta: nem a magunkéi vagyunk, hanem - akár élünk, akár halunk - a Krisztuséi.

   Önmagunkban a hiábavalóság tapasztalata vesz körül. Az egész teremtett világ a hiábavalóság, a mulandóság törvénye alá van vetve. Bár ezt sokszor nem ismeri fel. A mindent megtehetek, mindent megszerezhetek, mindent elérhetek illúziójában él.

   Isten akarata azonban nem az, hogy életünk a halálba torkolljon, hanem az, hogy megszabaduljunk a romlandóság rabságából (amelybe a bűn miatt kerültünk.) Hogy részünk legyen Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságában. A halál ténye megóv az elbizakodottságtól, de a kétségbeeséstől is: mert tudjuk, hogy egyszer véget ér minden betegség, megpróbáltatás, nehézség, és – ahogy énekeljük - Megváltónk „hajléka készen vár reánk”.

   Az Igében arról hallottunk, hogy ez a várakozási időhöz hozzá tartozik a sóhajtás és vajúdás. Nemcsak, hiszen van öröm, beteljesedés, siker is életutunkon – Isten sok áldást adott szeretteteknek is munkája gyümölcseiben, családjában, a szolgálatban, és alapvetően hálás, derűs lelkű személy volt. Magasztaltassék mindezért az Úr neve! Ám minden földi jót és áldást beárnyékol a földi élet bizonytalansága, kiszámíthatatlansága. Fogalmazzunk pozitív formában: minden jót és áldást földi életünkben is beragyog az üdvösség reménysége. Ezért érdemes Isten félelmében, engedelmességben, hitben élni. Állhatatossággal. „Akárki bármit is beszél: Jézusra nézek, ő a cél.”

   Isten Lelke siet segítségünkre. Sokszor elcsüggedünk, az Úr felemel, biztat, bátorít. Voltak nehéz időszakok drága hozzátartozótok életében is, de mindig kapott erőt. Nemcsak a túlélésre, hanem az önzetlen szolgálatra is. Kívánjuk, Isten Lelke vigasztaljon és erősítsen titeket is, hogy állhatatosan tartsatok ki a hit útján, a munkában, a reménységben, hitben, egymás iránti szeretetben és Krisztus várásában! Mert rá tekintünk, aki eljött, megváltott, és helyet készít, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk, együtt azokkal, akik előre mentek. Ámen.

 

Urunk, mindenható Istenünk,

először a mi gyászunkról, szomorúságunkról szólunk neked, elmondjuk azt, hogy mennyire fáj nekünk szeretteink távozása, és mennyire elfog minket ilyenkor az a hiábavalóság és bizonytalanság szorongása. Elmondjuk neked azt, hogy milyen keserű érzés az, hogy üresen marad elköltözött testvérünk helye a családi otthonban, hozzátartozói szívében, a templomunk padjaiban. Hisszük, hogy Krisztus érdeméért őt teljességgel rábízhatjuk végtelen kegyelmedre.

   Az élet mulandóságát látva, a veszteségeket tapasztalva a mi szívünkben is megszületik a sóvárgó vágy az után, ami igazi érték, ami örökkévaló, amin nincs hatalma a halálnak. Köszönjük, hogy ezt nálad találjuk meg. Köszönjük, hogy nálad találta meg ezt a bizonyosságot elköltözött testvérünk is hosszú, küzdelmes földi élete során: családjáért vállalt szolgálatában, a gyülekezet közösségében. Hálát adunk minden áldásért, amit neki, és általa másoknak, elsősorban övéinek adtál.

Könyörgünk, te vigasztald a gyászolók szívét igazi, tőled való, Krisztusban valósággá lett reménységgel. Ők átélik azt, amit az Igében így hallottunk: a teremtett világ sóhajtozik és vajúdik. A veszteségben annyi kérdés, annyi tanácstalanság ébred bennünk, emberekben. Te tanácsolj, bátoríts, biztass! Mutasd meg Igédben az élet útját! Ajándékozz meg Lelked által a benned való hitnek, bizalomnak megtartó erejével és élő reménységgel, hogy állhatatosan, Hozzád és egymáshoz hűségesen ragaszkodva várjuk a megváltást, várjuk Krisztust, aki már most betölt jóságával, szeretetével, és majd bevisz a te országodba!

   Áldd meg békességeddel gyászoló testvéreinket, segítsd őket, hogy reménységben induljanak tovább! Légy megtartója gyülekezetünknek! Adj nekünk megtartatást itt s a te országodban! Ámen.      

 

                    

Zsolt 16 (temetés)

 

1 Dávid bizonyságtétele. Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!

2 Ezt mondom az Úrnak: Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem.

3 A szentekben, akik a földön élnek, és a dicsőségesekben telik minden kedvem.

4 Sok fájdalmuk lesz azoknak, akik máshoz csatlakoznak. Nem mutatok be nekik vérrel kevert italáldozatot, még nevüket sem veszem ajkamra.

5 Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Zsolt 73,26 ; JSir 3,24

6 Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.

7 Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.

8 Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. ApCsel 2,25-28 ; 13,35 ; Zsolt 109,31

9 Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.

10 Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Zsolt 86,13

11 Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.

 

 

   A múlt szombaton, az esti istentiszteleten az ApCsel könyvét olvasva ennek a felolvasott zsoltárnak néhány mondatát hallottuk, amint azokat Péter apostol pünkösdi beszédében idézte. Isten szava Krisztusban igaz marad életünkben és halálunkra nézve is.

Bár csupán lélekben lehetett ott, ez az Ige vigasztalás volt elköltözött testvérünk számára is, akinek azon az estén távozni kellett ebből a földi életből. Ugyanakkor bátorító üzenet számotokra is, gyászoló testvérek, akik most egy drága édesanya, egy kedves nagymama, rokon elvesztését fájlaljátok.

   Egy fohásszal indul a zsoltár: tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem. Mikor menekül az ember? Ha veszélyben van, ha nehézségei vannak, ha segítségre van szüksége. De hát mindnyájan ebben a helyzetben vagyunk! Naponta ezt éljük át. Vajon tudjuk-e azt, hogy kiben lehet igazi oltalmunk, kinél van szabadulás, megtartatás, békesség? Elköltözött testvérünk nemrégiben beszélt arról a családban, hogy a második világháború idején bujkálni, menekülni kellett. Heteket töltöttek egy hideg veremben. De később is hány veszéllyel, nehézséggel kellett még szembenéznie a 84 esztendő alatt! És milyen jó, hogy félelmeivel, aggodalmaival az Úrhoz tudott menekülni, nála talált megnyugvást, békességet.

  A zsoltáros egy szép vallomással erősíti meg az Istenben való reménységét: te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem. Ez volt a hitvallása szeretteteknek, elköltözött testvérünknek is. Isten a legfőbb jó, a legnagyobb nyereség. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall: elveszíti Istenét, Megváltóját, élete igazi tartalmát, reménységét?

   A zsoltáros arról is beszél, hogy fontos számára az Isten gyülekezete, a szentek egyessége is. A lelki közösség, ahova Isten állította. Testvérünk azok közé tartozott, akiknek értékrendjében a család mellett fontos szerepet töltött be Isten népének közössége. Elköteleződése az istentiszteletek, bibliaórák látogatásában, az adakozásban, és egyáltalán az odatartozás vállalásában mutatkozott meg. Kedvem telik bennük, mondja a zsoltáros. Nem vagyunk tökéletes társaság, de hiszem azt, hogy Isten mégis együtt akar minket megtartani. Hiszem, hogy minden egyéni érvényesülésen túl ez Istentől kapott életünknek egyik fontos megbízatása, értéke. És hiszem, hogy ebben a szolgálatban ad az Úr örömet, elégtételt. Hálásak lehetünk elődeink hűségéért, odaadásáért. Isten kegyelmének áldott eszközei voltak. Vajon lesz-e, aki a pászmát tovább vigye? 

   Még azt is megjegyzi a zsoltár: sok fájdalmuk lesz azoknak, akik máshoz csatlakoznak. Akik lélekben elszakadnak, akik elfeledkeznek életüknek erről a meghatározottságáról és küldetéséről.

  Szép, mély értelmű bizonyságtétel hangzik el: te vagy osztályrészem. Melléd rendeltettem kegyelmedből. Összekötötted mulandó életemet örökkévaló léteddel. Krisztusban megváltottál. Magadénak tartasz. Akár élek, akár halok, a tied vagyok.

És érzem, tudom, hogy kezedben tarod földi sorsomat. De Te biztosítod mennyei jövőmet is. Semmi sem történhet velem szent akaratod nélkül, semmi sem szakaszthat el üdvözítő hatalmadtól. Milyen boldogság, békesség ebben a hitben élni! Az Isten közelében. Lehet, hogy gondok, erőtlenség között, de a kegyelem erőterében.

   (Életrajz)

Még egy dolgot: Isten Igéjét, hitépítő könyveket olvasó asszony volt. A számára fontos gondolatokat ezekben a könyvekben aláhúzogatta magának, de azért is, hogy családja tagjai is elolvassák. Bibliai értelemben lámpás tudott lenni, aki Isten áldását befogadva, tovább adva szebbé tette környezete életét. Aki világosságban jár, az maga is megvilágosodik.   

   Isten közelsége azt is jelenti, hallottuk az Igéből, hogy ő tanácsol, jobbunk felől van. Nem tántorodom meg. Erősen állok. Ha földi vonatkozásban erőtlen is vagyok, lélekben nem ingadozom. Tudom, kiben hiszek, kitől várom a megtartatást, üdvösséget.

  Örül a szívem… Furcsa, különös ezt hallani, amikor szomorúság, megdöbbenés van bennünk. Mégis öröm magunkra, szeretteinkre nézve, hogy az Úréi vagyunk és hozzá érkezünk.

   Nem hagysz a holtak hazájában… A bűn következményeként oda kerül az életünk, de Krisztus példája valós reménységet jelent. Én élek, ti is élni fogtok. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem azért, mert Krisztus az ő érdemét és győzelmét nekünk adja. 

  Az utolsó vers hangzásában és üzenetében is olyan felemelő, vigasztaló, biztató! Isten az élet útján akar vezetni minket. Krisztus ezért lett út és élet számunkra. Benne van ebben földi pályánk is… és az üdvösség kiteljesedése. Ezen az úton Isten áldással és örömmel akar megajándékozni: a hozzátartozás, a szolgálat, a békesség örömével,  a hitnek a bajokon, nehézségeken, próbákon is átderengő derűjével, optimizmusával.

   A legutolsó sor már a mennynek a kimondhatatlan dicsőségéről beszél. Könnyeiteken át ragyogjon fel ennek a dicsőségnek a fénye, gyönyörűsége!

   Így vegyetek búcsút tőle. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

a zsoltár szavaival kiáltunk mi is: tarts meg minket, Istenünk, mert hozzád menekülünk: gyászunkkal, félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal, bűneinkkel, a mulandóság nyomasztó tapasztalatával, a veszteség fájdalmával. Kihez máshoz mehetnénk, hiszen örök élet beszéde van nálad, a megváltás egyetlen lehetősége Jézus Krisztusban. Köszönjük, hogy általa gyermekeid lehetünk, és hogy őérte sem élet sem halál el nem szakíthat tőled. Te vagy számunkra a legfőbb jó, a legnagyobb nyereség, a legcsodálatosabb segítség. Ó, milyen jó, hogy ezt most együtt megvallani, gyászoló testvéreink mellé állva, de az előttünk járók hitére, hűségére is tekintve, azért neked hálád adva!

Milyen drága jutalmunk van, milyen felbecsülhetetlen örökségünk, osztályrészünk a te kegyelmedből, Uram! Magasztaljuk neved, hogy te tartod kezedben sorsunkat, te készíted üdvösségünket. Hálát adunk azért, hogy elköltözött testvérünknek is te voltál oltalmazója, megtartója, bizodalma, reménysége 84 éves életútja során, köszönjük minden áldásodat, amit neki adtál, amit általa adtál gyermekkorától kezdve késő öregségéig: családnak, gyülekezetnek. Te voltál erőssége, hogy rád tekintve megálljon a hitben és az üdvösség biztos reménységében. Áldunk téged azért a drága üzentért, biztatásért, ami Krisztusban lett igaz mindnyájunkra nézve, hogy nem hagysz a holtak hazájában. Külső emberünk meggyengül, egyszer végképp összeomlik, de te új életet ígérsz nekünk Krisztus feltámadásának példája szerint.

 Vezesd gyászoló testvéreinket az élet, a megvigasztalódás és békesség útján, őrizd és tartsd meg őket, mindnyájunkat, gyülekezetünket Krisztus Jézusért! Ámen.    

 

 

61.zsoltár (virrasztó)

 

1 A karmesternek: Húros hangszerre. Dávidé.

2 Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!

3 A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem!

4 Hiszen te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen. Péld 18,10

5 Hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába! (Szela.)

6 Mert hallottad, Istenem, amit megfogadtam, a nevedet félőkkel együtt adtál nekem örökséget.

7 Adj napokat a király napjaihoz, évei nemzedékekre terjedjenek! Zsolt 21,5

8 Ülhessen trónján mindenkor Isten előtt, szeretet és hűség oltalmazza őt! 2Sám 7,16

9 Akkor állandóan éneklek nevedről, naponként teljesítem, amit megfogadtam.

 

   A zsoltár első soraiban panasz csendül. De nem szertelen, lázadozó zúgolódás ez, hanem Isten színe előtt, imádságban elmondott csendes kesergés.

   Ott lehet ez a panasz a ti szívetekben is, gyászoló testvérek, szerettetek, édesanyátok, nagymamátok, testvéretek elvesztése miatt, mégha magas életkor is adatott neki. Mennyire igaz a költői mondat: az édesanyák kortalanok.

    Eltölthet ez a panasz, ez a fájdalom mindnyájunkat, amikor az élet mulandóságával szembesülünk.  Amikor azt tapasztaljuk, hogy az előttünk járók, vagy éppen a mellettünk levők, utánunk jövők esnek ki a sorból. Egy régi evangéliumi ének sorai jutnak eszembe: „igen, Atyám, az évek úgy sietnek, számuk kiméri hűséges kezed”. És bár kicsordul a könnyünk, mégis tudjuk, hogy nem céltalan futás az életünk, nem semmibe-hullás a halálunk, mert valaki elindított és valaki vár minket. Valaki – a mi mennyei Atyánk - ajándékba adta nekünk ezt az életet, feladatokat bízott ránk, mindenekelőtt a szeretet szent feladatát, és egyszülött Fiában elhívott minket az üdvösségre. Tanuljuk meg a zsoltárostól: Isten előtt lehet panaszkodni, mert ő kész megvigasztalni minket.

   A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt szívem. Ebben a mondatban benne érezzük elhunyt testvérünk sorsának terhét, életének sok küzdelmét, áldozatát. Beteg szívének testi erőtlenségét, ugyanakkor lelki erejét, kitartását, reménységét. Benne halljuk Istenbe vetett bizalmát: élete utolsó napjaiban is beszélt a Bibliáról, imádkozott.

   Vezess engem kősziklára! Földi életünkben sok külső dolog, érték ingatagnak bizonyul. De Isten mindig biztos menedék. Kegyelmére, irgalmára mindig számítani lehet. Krisztusban való megváltásunk változatlan igazság. Ismerjük-e ezt a kőszálat? Ha hit által rá építjük életünket, akkor a legnagyobb ellenség sem tud ártani nekünk. Sem bűn, sem halál, sem kárhozat.

   Olyan megragadó ez a kérés: hadd meneküljek szárnyad oltalmába. A fióka keres így védelmet anyja közelében. A halál elszakít egymástól (és olyan fájdalmas ezt tapasztalni), de Istennel való kapcsolatunkat nem tudja megszüntetni. Az élő Isten nem hagyja gyermekeit az enyészetben. Isten az életre hívott el minket, és az élet szolgálatát bízta ránk.

   A nevedet félőkkel együtt adtál nekem örökséget. Ez a legdrágább, legértékesebb örökség: amit Istentől kaptunk. A hit, a reménység, a szeretet, ami soha el nem múlik. Az üdvösség, amiben Krisztus érdeméért részesülünk. Ez volt bizodalma elköltözött testvérünknek is.

   Az utolsó versek a királynak mondanak dicséretet. Nemcsak a földinek, hanem a mennyeinek. Sok hitvalló énekünk szól arról, hogy majd megállunk a Krisztus trónusa előtt.

Szeretet és hűség oltalmazza őt. Már most ebben a szeretetben és hűségben hordoz minket. Ezért lehet a mi életünk is a szeretet és hűség eszköze: családban, embertársaink között. Legyetek hálásak, hogy ilyen lehetett drága hozzátartozótok is.

   Az utolsó vers arra biztat: járjatok, járjunk Isten akarata szerint, neki engedelmeskedve, őt dicsőítve: akkor lesz áldott életünk, munkánk, és egykor majd megérkezésünk. Ámen.

 

Urunk, irgalmas mennyei Atyánk, a mi szívünkben is van panasz, van kesergés. Olyan szomorú az, hogy el kell engedjük azokat, akik hozzánk tartoztak, mégha öreg korban is… De tudjuk, hogy elvégezett dolog, hogy az embernek egyszer meg kell halnia, amint az is elvégezett dolog, mennyei Atyánk, hogy egyszülött Fiadban megváltottál, és az üdvösségre hívtál el. Add nekünk a gyász szorongatottságában is ezt az élő reménységet, bizodalmat!

   Gyászoló testvéreink nevében is hálát adunk elhunyt testvérünk életéért, minden áldásért, amit benne és általa adtál. Sok nehézség, küzdelem is volt az életében, de kegyelmedből siker és győzelem is, kedvesség és szeretet, áldozatkészség és odaadás.   Köszönjük, hogy te voltál oltalma, te voltál segítsége munkája végzésében, övéiről való gondoskodásban, könyörgéseiben meghallgattad, bajból, nehézségből kivezetted, gyászban, megpróbáltatásban erősítetted. Hűséges szívű édesanya tudott lenni, áldott életű gyermeked.

   Köszönjük, mennyei Atyánk a hit biztos kőszikláját, amit Krisztusban ajándékoztál ennek a világnak, mindnyájunknak. Benne van megtartatásunk, békességünk, üdvösségünk. Ő volt és marad legfőbb vigasztalásunk akár élünk, akár halunk. Add, hogy rá tekintsünk, megváltó halálának és feltámadásának példája adjon erőt a gyász elhordozásához, a megvigasztalódáshoz, a továbbinduláshoz szeretetben!

   Hálát adunk, hogy Krisztus a mi királyunk, győzelmes Urunk, aki Igéjével és Szentlelkével kormányoz, és akiben el van rejtve az életünk, hogy majd nyilvánvalóvá legyen.

   Vigasztald gyászoló testvéreinket, légy mindnyájunkkal! Ámen.  

   

Jn 12, 23 -28   (temetés)

 

23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.

24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9

25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,39 ; 16,25

26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Zsid 5,7

28 Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.

 

    Minden haláleset az élet titkára irányítja a figyelmünket. Arra, hogy mindnyájunkat „anya szült a földre”, szülők, nagyszülők, ősszülők generációs láncába tagolódik bele az életünk, aminek kezdőpontjában mi, keresztyének, Isten örökkévaló szeretetét ismerjük fel. Ezért beszélhetünk mi még egy temetésen is erről a minket körülvevő, halálunkon is átkísérő isteni szeretetről, és az életről, nemcsak mint múltbéli eseményről, hanem mint a jövő reménységéről.

   Minden egyes emberi élet egyedi és megismételhetetlen csoda, drága megbízatás, szent küldetés… Földi életünk azonban határidős. Ezért komolyan kell vennünk. Elsősorban felülről kapott rendeltetésünket. El nem feledkezve arról, hogy Isten eszközeinek választott minket. Misszióban vagyunk ezen a világon. Elköltözött testvérünk földi megbízatása 86 esztendőre szólt.

   Igénkben Jézus válaszol az őt kereső, kérdező tanítványoknak. Vannak nyugtalanító, gyötrő dilemmáink, sokszor kétségbeesett kérdéseink, amikre nincsen logikus magyarázat, és amik mégis megoldódnak, nyugvópontra jutnak az Isten közelében. Mert ott átértékelődnek a dolgok. A zsoltáros mondja: „közelséged igen jó nékem”. Elődeink, az a nemzedék, amelyhez elhunyt testvérünk is tartozott, talán ezért tudta jobban elfogadni, békességben hordozni sorsát, megőrizni lelki egyensúlyát nagy megpróbáltatásokban is, mert Isten előtt tudta, érezte az életét.

    Engedjük, hogy Jézus válaszoljon az élet és halál nagy kérdéseire, ő válaszoljon gyászunkra, erőtlenségünkre, szorongásainkra! Ő igazán ismer minket. Emberré lett, hogy sorsunkat felvéve, mellénk állva könyörüljön rajtunk.

    Jézus arról beszél, hogy eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Ez volt az ő küldetése, és ez a mi küldetésünk is. Az ti., hogy Krisztus megdicsőüljön köztünk, hogy világossága felragyogjon, szeretete megnyilvánuljon, akarata megvalósuljon bennünk és általunk is. Ez életünk lényege, értelme, értéke, rendeltetése. „Benne lakozik az egész teljesség”, hallottuk a napokban. Ha nem akarunk félmegoldásokat, féligazságokat szolgálni, akkor rá kell figyelnünk, akkor neki kell engedelmeskednünk.

  Jézus – saját áldozatára utalva – a földbe esett gabonamag példáját említi. Ha nem hal meg a földbe kerülve, akkor csak önmaga marad. De akkor nincs aratás, nincs termés, nincs áldás. A búzaszem az által válik értékessé, az által tölti be rendeltetését, hogy feláldozza önmagát. Nem könnyű út ez! De nincs eredmény erőfeszítés nélkül, nincs igazi szeretet odaadás nélkül, nincs megváltás kereszt nélkül, nincs élet halál nélkül. 

    Elhunyt testvérünk élete is azt példázta, hogy csak önmegtagadással, csak lemondással lehet a család javát munkálni, a közösséget szolgálni. Hosszú évtizedek kemény, szívós földművelő munkájában nemcsak a gabonamag titkát, de ezt a krisztusi igazságot is megtanulta. Fáradozásunk tehát szüntelen meghalás, így válhat az élet szolgálatává.

   Pál apostol ezt a hasonlatot a feltámadásra vonatkoztatja. A búzamagra, miután a földben elhal – Isten újjáteremtő hatalma révén – új, sokkal nagyszerűbb folytatás vár a kikelet varázslatos szépségében. Egyik énekünk mondja: „Isten örök, szép tavaszra feltámasztja, aki benne hisz, remél”. 

   Ilyen értelemben életünk szüntelen meghalás, így válhat az élet szolgálatává. Azt mondja itt Jézus (ez a krisztusi paradoxon): aki szereti az életét (önző módon magának akarja megtartani), az elveszíti, aki pedig megtagadja (feláldozza, odaadja), az megnyeri. Az örök életre őrzi meg. Ez a krisztusi út. Csak az odaszentelt élet lehet igazán értékes.

   (Életrajz.)

     Akkor értékes az életünk, ha Krisztus van jelen abban: ha valaki nekem szolgál, engem kövessen. Krisztust úgy lehet követni, hogy naponta neki szolgálunk kis és nagy dolgokban, és akkor vele maradunk. Azt megbecsüli az Atya, teszi hozzá Jézus. Óriási megtiszteltetés ez. Nem emberektől kapunk csupán elismerést, dicséretet, hanem a mindenható Istentől. Ha Isten megbecsül, akkor nekünk is ezt kell tennünk egymással!

    Van egy megrázó mondat az Igében. Jézus az ő halálára nézve mondja: most megrendült a lelkem, de ezért az óráért jöttem. Pilinszky írja: az utolsó lépésekért tanultam meg járni. Megrendül a mi lelkünk is: minden veszteség nyomot hagy bennünk, minden halálesettel szegényebbek, üresebbek leszünk, kivált, ha valaki közeli távozik el, akkor érezzük, mennyire valaki hiányzik, üres a hely otthon, a templomban. Olyan megindító, ua. biztató hallani: Krisztus lelke is megrendül, ő ebben is azonosul velünk. Nem volt könnyű, de neki vállalnia kellett a világért, értünk. Nekünk is – tőle kérve erőt – el kell engednünk szeretteink kezét, nekünk is – benne bízva – egyszer át kell lépnünk ezen a sötét kapun.

   A halál árnyéka rávetül életünkre, de a Krisztus feltámadásának, életének a világossága elűzi ezt az árnyékot.

   Mennyei hang hallatszik: megdicsőíttettem. Gyászoló testvérek, a földi hangok mellett (jól esik az emberi biztatás, együttérzés is), figyeljetek erre a mennyei, bátorító hangra is. Krisztus dicsősége megváltásunk garanciája. Az ő érdeméért Isten az üdvösségre vezet minket.

   Az örök élet szózatát hittel meghallva, reménységgel vegyetek búcsút szerettetektől. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Ámen.