Jel 7, 9-17 (temetés)

 

9 Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből, amelyet megszámlálni senki sem tudott; a trón előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak,

10 és hatalmas hangon kiáltották: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!

11 Az angyalok mind ott álltak a trón, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trón előtt, és imádták Istent

12 ekképpen: Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké! Ámen!

13 Ekkor megszólalt az egyik vén, és megkérdezte tőlem: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?

14 Ezt mondtam neki: Uram, te tudod. Ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Dán 12,1; Mt 24,21; Mk 13,19

15 Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik.

16 Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, Ézs 49,10

17 mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet. Zsolt 23,1-2; Ézs 25,8; 49,10; Ez 34,23

 

    Gyászoló testvérek, keresztyén gyülekezet, az imént felolvasott igeverseket hallottuk két nappal ezelőtt az újévi istentiszteleten. Drága, bátorító, biztató üzenet az új évre, egyáltalán a távoli jövőnkre, üdvösségünkre nézve. Drága vigasztalás most számotokra is, gyászoló testvérek, és mindenkinek, akiknek szívében megszomorodás, keserűség van.

   Az újévi istentisztelet után indultam el felkeresni elhunyt testvérünket az ő otthonában, pár perccel az ő idősebb testvére után érkezve, aki szintén látogatni, békülni indult el, hiszen régóta nem beszéltek már egymással. Ezt az utolsó földi találkozást mindketten lekéstük. Figyelmeztetés is ez: fontos a múló alkalmakat kihasználni. „Ma még lehet, ma még szabad.” Annyi kicsinyes dolog szembe állít minket egymással, pedig Isten békességre hívott el. Nem tudjuk, hogy meddig tart a számunkra kimért idő, meddig tudjuk még egymást átölelni, egymás iránt szeretetünket kifejezni. Ez vonatkozik szüleinkre, testvéreinkre, barátainkra. Mindig olyan lélekkel kell találkoznunk és búcsúznunk, mintha utoljára tennénk. Minden este meg kell kérdeznünk magunktól: vajon jól fejeztem-e be a napomat?

    Ugyanakkor azt is látnunk kell: Isten kegyelme nem késik el soha. Hisszük, hogy ha mi emberek nem is értünk el idejében, Megváltó Urunk ott volt mellette. Testvérünk békésen, mellén pihentetett kézzel halt meg. Alig egy órával utolsó elalvása előtt arra kérte lányát, hogy imádkozzék érte. Kegyelem ilyen magas korban jóformán ágyban fekvés, szenvedés nélkül távozni. De a legnagyobb kegyelem nem abban jut kifejezésre, hogy hogyan, hanem abban, hogy hova távozunk.

   A Jelenések könyve mennyei látomásokat tartalmaz, azok által bepillantást nyerünk – nyilván, a látomások sejtelmes jelképei által - Isten csodálatos, számunkra elképzelhetetlen világába. „Amilyent szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem gondolt” - tanítja a Káténk. Még a Napba sem tudunk belenézni, hát még Isten tündöklő dicsőségébe! És Isten Krisztusért erre a dicsőségre hívott el minket. „Íme, az Isten e dicsőségbe minket is felvett, örökévé tett, és tiszta fényben előttünk mégyen”. Hogy felmagasztosul a mi emberi életünk!

   János egy hatalmas, megszámlálhatatlan sokaságot lát: minden népből… Isten kegyelme meghaladja a mi elképzeléseinket. Milyen jó, hogy a megváltás, az üdvösség nem származáshoz, nem is kultúrához, nem vallásos szervezethez, egyszóval nem emberi feltételekhez, hanem egyedül krisztusi feltételekhez kötött.

   Kik ezek, tevődik fel a kérdés? Kik üdvözülnek? A válasz semmi kétséget nem hagy: ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ennyi. Semmi plusz megjegyzés. Valaki azt mondta: ott majd elfelejtünk mindent, csak arra emlékszünk, hogy a Krisztuséi vagyunk. Minden egyéb fölösleges, mellékes. A bűnbocsánat is ezt jelenti: Isten „elfelejt” mindent, eltekint mindentől velünk kapcsolatban, csak az Egyszülött érdemére néz.  Az üdvösség szükséges és elégséges feltétele a Bárány vére, Krisztus áldozata, szeretete, jósága, önmagát adó irgalma. Ezt nem korlátozhatjuk le. Ezt nem vitathatjuk el senkitől, aki hittel elfogadja. Ez olyan bámulatos, csodálatra méltó dolog, hogy mindenki térdre esik – az angyalok, a vének, az élőlények - és imádják, áldják, magasztalják az Isten nevét.

   Ebben a kimondhatatlan csodában van részünk, nekünk, esendő embereknek. Igen, mi sokszor csak a nagy nyomorúságot látjuk. Csak a küzdelmeket, csak a betegséget, a bajt, a minket földhöz kötő körülményeket (Pál írja: sóhajtozunk ebben a testben), és nem éljük meg tudatosan megváltottságunkat, nem látjuk a mennyei jövendőnket. Ritkán ragyog át kicsinyhitűségünk, aggodalmaink ködén ez a felülről való világosság. Emberek vagyunk, a mulandóság stigmáit hordozzuk testünkben, a bűn nyomait lelkünkben. És mégis: az Isten arcát, a Krisztus lelkületét. Bárcsak egyre jobban ez jutna kifejezésre! Nem tiszta a mi ruhánk, az életünk, senkié nem az, de ha átadjuk Megváltónknak, akkor tisztává lesz. A megváltottak a kárhozottak, akik kegyelmet nyertek.

   Elköltözött testvérünk életében is láttuk ezt a kettősséget. A külső és belső nyomorúságokat, de Isten kegyelmének a munkáját is.

   Egy biztató, szárnyakat adó, vigasztaló üzenet hangzik el az igeszakasz végén: nem éheznek, nem bántja őket a nap heve… Ezzel kapcsolatban hadd elevenítsük fel röviden elköltözött testvérünk földi életét, amiben sok külső nehézség, küzdelem volt. Bizony volt éhezés, volt nélkülözés, volt sok-sok harc, fáradozás, de áldás, jutalom, békesség is.

 (Élettörténet. + Késő öreg korában sem válik otthonülővé, járja a falut, látogatja a betegeket, kortársakat, idősebbeket.  Ez sokaknak hiányozni fog. Jó volt látni, hogy két bottal is, de útban volt valakihez. Hűséges templombajáró, advent 2. vasárnapján volt utoljára közösségünkben… Az ünnep napjaiban kérdezte meg fiától: mit szól a lelkész és a hívek, hogy nem vagyok a templomban. Jaj, bár sokak kérdése lenne! Minden temetésen részt vett, megadva mindenkinek a tiszteletet, a régi értékrendet, szokást tartva.  Persze, sok minden megváltozott, de az egymás iránti tiszteletnek maradnia kellene. Az Ige is erre tanít. Voltak emberi gyarlóságai, mint mindnyájunknak, mindazáltal szolgáló, közösségi, sokaknak segítő élet volt az övé. Az Úr neve legyen áldott érte!)

   Gyönyörűek az ige zárómondatai. A Bárányról szólnak, aki megváltva népét, annak jó pásztor lesz. Az övéi pedig többé nem éheznek, nem bántja semmi őket, Isten pedig letöröl minden könnyet a szemükről. Milyen jó tudnunk, hit által elfogadnunk, hogy ezek az ígéretek Krisztusért nekünk szólnak! Isten majd e földi élet küzdelmei után örök örömben részesít. De már most érezzük az ő kegyelmének erejét, gondviselő szeretetét, Lelkének vigasztaló érintését.

   Gyászoló testvérek, azt kérjük, hogy Isten törölje le könnyeteket, vigasztalja lelketeket, Krisztusban ajándékozzon meg igazi békességgel, és egykor üdvösséggel az ő országában.

Így búcsúzzatok reménységgel szerettetektől! Legyen igaz mindnyájatokra itt és odaát is: Isten letöröl szemükről minden könnyet. Ámen.

 

Urunk, irgalmas mennyei Atyánk megváltó Jézus Krisztusunkban a Szentlélek közösségében, valóban azt látjuk, hogy úgy sietnek az évek, és úgy ritkulnak a soraink.  De hálát adunk azért, hogy mindezek között a te atyai, irgalmas kezedben tudhatjuk az életünket, és valljuk együtt az apostollal: tőled senki és semmi el nem tud választani.

Köszönjük földi életünket, annak minden szépségét és nehézségét is. Végtelen kegyelmedből sok áldást tapasztalhatunk meg ebben a mulandó létben is. Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, azért, hogy hosszú élete során segítetted, te voltál támasza, bizodalma, köszönjük mindazt a jót, amit benne és általa adtál övéinek, közösségünknek.

De mindenekfölött magasztalunk kegyelmedért, a Krisztusban megszerzett üdvösségért, hogy hűséged nemcsak 70-80 esztendeig tart, hanem örökké. Olyan jó ebben a bizalomban élni, ezzel a hittel búcsúzni! Hisszük, hogy egyszülött Fiadban mindnyájunkat elválasztottál a megváltottak sokaságába, add, hogy hittel elfogadjuk ezt a nagy lehetőséget, és boldogan valljuk: ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.

 Hallottuk az igében, hogy emberi sorsunkhoz tartozik a nyomorúság. Ezt az igazságot fedezhettük fel elköltözött testvérünk immár lezárult földi életében is, amelyben voltak nehézségek, volt küzdelem, volt jajszó, könny, fájdalom, de vigasztalás, békesség is.

És mindezek között hangzott számára is az örömhír: aki hisz a Fiúban, örök élete van annak. Nem tudjuk megköszönni, mennyi Atyánk, egyszülött Fiad áldozatát, hogy ő megalázta magát, engedelmes volt a kereszthalálig. Így szerzett bocsánatot, megtartatást nekünk.

   Indítsd tovább gyászoló testvéreinket ebben a hitben, és reménységben, töröld le könnyeiket, vigasztald szívüket, vezesd őket a te békességedben, és mindnyájunkat őrizz meg megtartó kegyelmedben! Lelked által segíts, hogy ebben az évben is egymás javára, épülésére, a te dicsőségedre éljünk! Ámen. 

 

 

 

Zsolt 106, 1- 9 + Zsid 2, 14-15 (virrasztó)

 

Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is (Jézus) hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.

 

    Testvérek, a német bibliaolvasó vezérfonalból választottam ezt a két igeszakaszt a mai virrasztóra, amikor gyülekezetünk egyik legidősebb tagjától búcsúzik a család és a mi közösségünk. Sok drága igazság, biztatás van az igében. Az nemcsak egy lezárult földi életet értelmez, hanem értelmet ad a mi továbbfolytatódó útjainknak, továbbvitt harcainknak, tovább végzett szolgálatunknak is.

   Szép vallomással kezdődik a zsoltár: szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Isten szeretete életünk feltétele, alapja. Ott volt elhunyt testvérünk szívében is. Megtapasztalta a 90 év alatt: sok megpróbáltatásban és szabadulásban, fáradozásban és áldásban, csalódásban és vigasztalásban. 1930-tól napjainkig mennyi baj, tragédia volt a világban, közösségi életünkben, és milyen sok minden lezajlott az ő lelkében is!

   Segítségül hívom, amíg élek. Nagy reménysége földi életünknek: mindig számíthatunk mennyei Atyánkra, segítségül hívhatjuk, ő lehet a mi erőforrásunk. Vajon kire alapozunk? Kibe vetjük bizodalmukat? Megtanuljuk-e végre, hogy senki másban, csak az Úrban van a mi oltalmunk, megtartatásunk? Amikor minden bizonytalan lesz, minden kiesik a kezünkből, egyetlen kapaszkodó marad, „egyetlen sziklaszál”.

   Beszél a zsoltáros a félelmekről, szorongásokról is.  Körülfogtak engem a rettegés, nyomorúság, bánat örvényei. Mulandó, veszélyek közt haladó életünk állandó kísérőjelenségei ezek. Ki ne félt volna, ki ne érezte volna magát erőtlennek? Jó ezekkel a gondokkal Istenhez fordulni, benne megnyugodni, rábízni az életünket! Átélni békességét, atyai irgalmát.

A Zsidókhoz írt levélben olvastuk: Krisztus – mivel mi testben élünk- hozzánk hasonló lett. Valaki mellettünk áll, valaki ismer minket. Van egy örök, mennyei társunk, aki legnagyobb ellenségünket is legyőzte.

  És sorolja a zsoltáros Isten kegyelmének tetteit, azok megtapasztalt erejét. Kegyelmes, irgalmas, igazságos. Hát légy nyugodt! Utolsó találkozásunkkor ezt a békességet, megnyugvást láttam rajta - mint aki Istenre bízta minden emberi terhét. Együtt énekeltünk: „azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek”. Ezer baja van az igaznak, de valamennyiből kiszabadítja az Úr. Ama végső legnagyobból is.

   Megmentettél a haláltól… Vajon igaz ez a vallomás, vagy a zsoltáros csak költői szavakat használ itt?  Tudjuk, Krisztusban, az ő áldozatában tagadhatatlanul igaz lett, benne megváltott Isten az örök haláltól. A HK szerint halálunk „átmenet az örök életre”. Sötét kapu, ami a világosságba visz. Zsidókhoz írt levél arról szól, hogy már most szabadok lehetünk. Ne engedjük, hogy megkötözzön a halál gondolata! Éljünk az üdvösség reménységében!

   Szemem a könnyhullástól... Elhunyt testvérünk érzékeny ember volt, sokat sírt, de könnyen meg is vigasztalódott. Boldogok, akik sírnak. Ez nektek is szól, gyászoló testvérek.

  Az Úr színe előtt járhatok az élők földjén… A zsoltáros a földi életre gondol itt elsősorban, de ennél többről beszél. Persze, szép az Istentől megáldott élet, amikor hittel, bizalommal végezzük a munkánkat, nem feledkezünk meg arról, hogy mindenünk, teljes életünk az Istené. Még a nehézségben, a gyászban, betegségben, erőtlenségben is benne bízunk, és növekvő reménységgel várjuk Krisztust, akinek érdeméért örökre az Úr színe előtt járhatunk az ő országában. Lássátok meg ezt az élő hitet elődeitek életében, és erősödjetek meg abban ti is, úgy induljatok, induljunk tovább a még ránk váró áldások, szolgálat, és biztos cél, az üdvösség felé! Ámen.

 

 

Urunk, irgalmas, örökkévaló Istenünk,

gyász, szomorúság, fájdalom van a szívünkben elhunyt testvérünk miatt, és mégis hála és reménység, mert nem a halálba engedjük szeretteinket, hanem a te örökkévaló kegyelmedre bízzuk. Halljuk az Igében: akik téged szeretnek, minden javukra van. Legyen áldott neved, hogy a te szereteted munkálkodott elköltözött testvérünk életében is, amit megmutattál neki gondviselő jóságodban küzdelmes hosszú élete során: gyermekkorában, ifjú éveiben, munkájában, házasságában, mélyhitű feleségében, fia és övéi ragaszkodásában, és sok-sok áldásban. Köszönjük, hogy ő is benned bízhatott, hívhatott segítségül akkor, amikor nem volt elég az emberi segítség, téged hívhatott segítségül a kísértések, megpróbáltatások között és a végső földi harcban is.

Ő is átélte, minket is sokszor körülfognak a halál kötelei, naponta szembesülünk mulandóságunkkal, kiváltképpen szeretteink elvesztése, testi halála alkalmával, nehézségekben, nagy megpróbáltatásokban, bánatban, betegségben, rettegésben és nyomorúságban, és úgy gondoljuk, hogy ezek végképp lehúznak. Taníts ilyenkor Krisztusra nézni, aki magára vette emberi sorsunkat, szenvedésünket, még a halált is megkóstolta, hogy nekünk szabadulást, békességet és üdvösséget szerezzen! Rá, az ő keresztjére és húsvéti győzelmére nézve érthetjük meg, hogy milyen célt szántál nekünk, mennyei Atyánk. Benne megmentettél a haláltól, szemünk a könnyhullástól, mert a te országodban, amit őáltala készítettél nekünk nem lesz sírás, jajszó, elválás. Ott csak öröm, hálaadás és találkozás lesz.

Ezzel az evangéliumi vigasztalással erősítsd gyászoló testvéreinket, vezesd őket tovább békességben, szeretetben, reménységben! Áldásoddal és megtartó kegyelmeddel vedd körül őket és mindnyájunkat, Jézusért kérünk! Ámen.

 

 

Róm 8, 28-39 (temetés)

 

28 Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.

29 Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Kol 1,18

30 Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

31 Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

32 Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?

33 Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít.

34 Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk.

35 Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?

36 Amint meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.” Zsolt 44,23

37 De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Jn 16,33

38 Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak,

39 sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

 

 

   Elhunyt testvérük fia vetette fel, hogy ha lehet, ugyanaz az igerész hangozzék el ma is, mint az édesanyja temetésén. Biztos, hogy házasságkötésükkor is „közös” volt az ige…

   Akik Isten szeretik… a tegnap esti virrasztó alkalmával ugyanezt a gondolatot hallottuk. Tudjátok, mi az előzménye? Az, hogy Isten előbb szeretett. Mi már csak a minket a legnagyobb áldozatot is vállalva szerető Isten szerethetjük. Mindnyájunk élete Isten szeretetéből indul. A teremtés a szeretet aktusa. Még inkább a megváltás. Írja is János: Isten az ő szeretetét abban mutatta meg…

    Ennek jegyében áll az életünk. Nyilván, földi szeretet is kapunk. Szülőkét, testvérekét… Ezek nem tökéletesek. Sokszor még emberi mértékkel nézve sem. Volt ilyen sérelem elköltözött testvérünk szívében: a régi családban talán kissé háttérbe szorult. Az első gyerekek (fiúk közül ő volt az idősebb) gyakran kerülnek ebbe a helyzetbe. Tőlük többet követelnek a szülők, tőlük elvárják, hogy megértőbbek legyenek, a kisebbekre vigyázzanak. Több megbízatás és talán kevesebb dédelgetés jut nekik. De – ha így is történt - Isten kárpótolta őt: szerető feleséggel és párját ritkító módon ragaszkodó gyermekkel ajándékozta meg őt. 10 év alatt (balesete óta, amióta már nem boldogult önállóan) pár éjszaka volt csupán, amikor egyedül kellett maradnia.

   Szóval, ha Isten szeretetében állunk, akkor minden javunkra van. A minden mindent jelent. Jó és rossz hír által – írja egy másik levelében Pál (2 Kor 6,8). „Pokol hatalma is feléd segél”. Tudatában kell lennünk, hogy mennyei Atyánk örök elhatározása szerint Jézusban elhívott. Ezt a tényt senki meg nem változtathatja, ezt a kegyelmet – ha csak vissza nem utasítjuk - senki el nem veheti tőlünk. Isten önmagát, egyedül szent Fiát tette üdvösségünk feltételévé.

   Mindez, hallottuk, Krisztusért van. Az apostol testvérünknek nevezi őt. Nem kis dolog ez. Nézzünk magunkra, testvéreim, méltónak érzi magát valaki erre? Van valamink, amivel odaállhatunk Isten elé? Nincs semmink… de van valakink: az Egyszülött Fiú. Mi őérette, kegyelemből nyerünk meg mindent. A Fiú odaállt a mindenható Isten színe elé és azt mondta: Atyám, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek. Szeretem őket. Elrendelt, elhívott, megigazított, megdicsőített. Egyszóval mindent megtett értünk.

   Mit mondunk ezekre? Ha így van, akkor hogyan álljunk ehhez az igazsághoz, mit kezdjünk vele? Öt kérdés és válasz hangzik el ezzel kapcsolatban. 

1.Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Kérdésben a felelet.  Persze, mindig maradnak kérdéseink, vannak kételkedéseink, van panaszunk (v.ö. zsoltárok), de a legnagyobb kísértésben és viharban is tudhatjuk: velünk az Isten.

2.Ha Isten tulajdon Fiát nem kímélte, hogyne adna vele együtt mindent?  Az, hogy nem kímélte, az a golgotai kereszt megrendítő tényét jelenti. Ha a legtöbbet adta, akkor minden egyebet is. Vannak álmaink, vágyaink, terveink. Voltak elhunyt testvérünknek is. Olyanok is, amik nem teljesültek. Sok mindenről le kell mondanunk, de a mindenről, a legnagyobbról nem. Isten Krisztusban mindent kiegyenlít, mindenért kárpótol. 

3.Ki vádolná az Isten választottait, hiszen Isten az, aki megigazít? Érnek vádak, kritikák. Tulajdon szívünk is vádol (HK). Leszólnak, lenulláznak az emberek. Hátat fordítanak. A legközelebbiekben is csalódunk. Sokszor átéljük ezt. Elköltözött testvérünk érzékeny ember volt, sokszor érezte úgy, hogy megsértették, háttérbe szorították, kisemmizték. Isten a pártfogónk!  Ő igazítja ki és el a mi dolgainkat. Ő koronáz meg Krisztus igazságával, ő rehabilitál minket.

4.Ki ítélne kárhozatra, hiszen Krisztus esedezik értünk? A legnagyobb rossz, ami velünk történhet, az a kárhozat. Sok mindentől félünk: szégyentől, csalódástól, betegségtől. Minden félelem hátterében, ha nem is ismerjük fel, ez áll: jaj, kiesünk a kegyelemből. Az apostol Krisztusra mutat: ő, aki életét adta, esedezik is értünk. Közbenjár, hogy a nekünk szerezett váltságban megmaradjunk.

5.Ki választhat el minket Krisztus szeretetétől? Adódhat-e valami, valaki, aki elszakíthat minket megváltó Urunktól?  Erre a kérdésre adja az apostol a legrészletesebb, a legszenvedélyesebb, a legfelkavaróbb és leggyőzedelmesebb választ. Nehéz időkben fogant az apostol vallomása: üldözés, bántalmazás közepette.

   Az életünk nem egy romantikus séta (jó, ha olykor arra is kerül alkalom). Sok küzdelem is van benne. Az előző nemzedék ezt talán még mélyebben átélte. Harc a fennmaradásért, harc a megélhetésért, harc a lelki értékek megőrzéséért…

    Elköltözött testvérünk négy történelmi kort ért meg: román királyság, magyar világ, kommunizmus, és ez a mi változó, nem tudjuk merre tartó demokráciánk. (Élettörténet. + Tegnap hallottuk a 116. zsoltárból: kegyelmes és igazságos az Úr, irgalmas a mi Istenünk. Ez volt az ő hitvallása is. És bár voltak emberi gyarlóságai, sokszor előtört belőle - kivált betegségében – az óember indulata, akarata, mégis, hisszük, hogy az Úr kegyelme hordozta. Hogy Krisztus érdeméért, amint mindenki, aki hisz benne, ő is Isten gyermeke lehetett. Utolsó látogatásunkkor, egy héttel ezelőtt még nagyon jól elbeszélgettünk. Elmondta, hogy élt a faluban egy zsidó család, ahol az idős bácsit Izraelnek hívták, felemlegette nősülését, a földeket… Talán senki nem ismerte annyira a parcellák hovatartozását, mint ő: betegsége ellenére erre nagyon jól emlékezett… Csendesen távozott.)

   Felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki szeret minket: nincs ennél biztatóbb mondat. Vajon nem a halál győz, az elmúlás, a bűn, a gonoszság? Sok jel arra mutat, hogy igen. De ti a legnagyobb jelre, Krisztusra figyeljetek! Az ő keresztjére és húsvéti diadalmára, az ő drága ígéreteire: magamhoz veszlek titeket. És mondjátok együtt az apostollal, mondjuk mindnyájan: meg vagyok győződve…   

   Vegyetek búcsút hittel, reménységgel! Minket egymástól elválaszt a halál, de – hallottuk - Krisztustól nem. Benne higgyünk, maradjunk az övéi most és mindörökké! Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

lelki szomorúsággal és békességet keresve állunk meg előtted, és téged kérünk, könyörülj rajtunk, légy közel vigasztaló szereteteddel gyászoló testvéreinkhez és mindnyájunkhoz. Te ismersz minket, mennyei Atyánk, és tudod, hogy mi emberi értelmünk csak a sírig lát, tapasztalataink, ismereteink a mulandókhoz kötődnek. Köszönjük, hogy Te örökkévaló Igéd által szólsz hozzánk, és jelented ki azt, hogy akik téged szeretnek, azoknak minden a javukra van, azokat senki ki nem ragadhatja kezedből.

  Te irányítsd most gyászoló testvéreink és mindnyájunk tekintetét az elmúlásról Krisztusra, az élet Urára, aki magára vette bűneinket, minden keresztünket, hogy bocsánatot, igazságot és üdvösséget szerezzen számunkra.  Köszönjük, hogy ő odaadta önmagát megváltásunkért, de feltámadt, hogy minket új életre vezessen, hogy utat nyisson számunkra a te országod felé. Ő az, aki esedezik is a te színed előtt érettünk, akik ezen a földi vándorúton haladunk. Áldott légy, hogy a te végtelen szeretetedtől el nem szakíthat sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem következendők.

   Köszönjük, hogy ez lehetett legfőbb reménysége elköltözött testvérünknek is gyermekkorától kezdve egészen az idős koráig: nehézségekben, bajokban, betegségben, borús és derűs napokon egyaránt. Köszönjük mindazt a jót, amit neki és általa másoknak is adtál. Bizonyára a te kegyelmed mutatkozott meg mindebben. Kérünk, hogy most elő hittel, reménységgel erősítsd a családtagokat, mindannyiunkat.  Kérünk, te állj mellettük földi küzdelmeikben, őrizd meg őket a te békességben!

   Te segíts mindnyájunkat, hogy a te szent akaratodnak cselekvői, Krisztus Urunk követői legyünk, és emlékeztess szüntelen arra, hogy a te megváltott gyermekeid vagyunk, akiket az üdvösség fele vezetsz! Sokszor megfáradunk, elcsüggedünk, de jutalmunk, koronánk biztosan vár tenálad Krisztus érdeméért.

Ebben a bizalomban, békességben őrizd meg gyászoló testvéreinket, öleld át őket atyai irgalmaddal, áldd meg további életükben, munkájukban, szolgálatukban, és cselekedd, hogy az üdvösség reménységével tudják elengedni hozzátartozójukat!

  Taníts mindnyájunkat Krisztusban bízni, az ő kegyelmében megmaradni most és mindörökké! Ámen.

 

 

Zsolt 39  (virrasztó)

 

1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 1Krón 16,41-42

2 Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. Jak 3,2-12

3 Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.

4 Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:

5 Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! Zsolt 90,12

6 Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) Zsolt 49,11-13; Préd 2,21; Lk 12,16-21

7 Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.

8 Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!

9 Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak!

10 Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz.

11 Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt!

12 A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.)

13 Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, betelepült, mint minden ősöm. 3Móz 25,23

14 Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.

 

 

    Tudjuk, gyászoló testvérek, hogy döbbenet és fájdalom van a szívetekben szerettetek hirtelen távozása miatt. Ugyanakkor értetlenség, tanácstalanság. Hát ennyi az élet?

Nehezen találtok szavakat, amik kifejeznék érzéseiteket, és valamiképpen rámutatnának a továbbvivő útra. Mi is megindultan és elcsendesedve állunk mellettetek.

Olvastuk a zsoltárban, hogy a szentíró is némán áll az őt ért támadásokkal, próbatételekkel szemben, de végül Isten elé lép, és választ, vigaszt, reménységet kér tőle. Nektek, nekünk is meg lehet/meg kell ezt kell tennünk: az Úrhoz fordulni, kiönteni előtte szívünket, és kérni az ő felemelő, továbbvezető kegyelmét.

   A zsoltáros először élete mulandóságának nagy kérdését viszi Isten elé. Ez a legfájdalmasabb dolog: egymást elveszíteni. Azt átélni, hogy valakinek, aki szorosan hozzánk tartozott, üres marad a helye az otthonunkban, az életünkben. Szülőnek, testvérnek, rokonnak.

   Arasznyivá tetted napjaimat… Mennyit jelent 65 esztendő? Sok minden volt benne: gyermek és ifjúkor, családalapítás, munka, költözések, gyermeknevelés gondja és öröme, a férj elvesztése, betegség, szenvedés, és mégis - visszatekintve - néhány gyorsan tovaszálló év. Életem ideje semmiség előtted, mondja a zsoltáros… Mit jelent ez a pár év, évtized Isten örökkévalóságához képest? De hisszük, hogy Isten mégis számon tartja és szívén viseli minden napunkat, minden óránkat, sőt percünket: a nehezeket és a könnyűeket is, amiket örömben, és amiket bánatban töltünk. Jézus azt ígéri, hogy velünk van minden nap a világ végezetéig. Testvérünk felett nemcsak a keresztségben hangzott el ez az ige, ő ebben a hitben élt.

   Beszél a zsoltáros arról a földi tapasztalatról is, hogy fáradozunk, munkálkodunk, gyűjtögetünk, de végül mindent itt kell hagyni, mintha eredménytelennek bizonyulna az egész. De kell legyen egy másik, másféle tapasztalatunk is arról, hogy munkálkodásunk, az Úrért és egymásért végzett szolgálatunk mégsem hiábavaló, mert megmarad a hit, remény, szeretet.

   Így hát mit várhatok, Uram? Súlyos kérdés. Voltak kérdései elköltözött testvérünknek is. A legutóbbi látogatás során is sok mindenről elbeszélgettünk, sorolta gondjait, de nem volt elkeseredve. Elmondta, hogy ezer baja van, szédül, fárad, fájdalmai vannak, de minderről higgadtan beszélt - mintha egy harmadik személyről lenne szó -, hozzátéve: az Isten majd elrendezi. Volt valami irigylésre méltó nyugalom benne.

   Egyedül csak benned reménykedem. A hívő ember titka ez. Nem az, hogy semmi nehézségben nincs része, nem az, hogy mindenben jól megy dolga, hanem az, hogy élő reménysége van Istenben, Krisztusban, aki megváltotta. Hiszi azt, amit nem lát. Látja a rosszban is a jót, sőt a legjobbat, a legdicsőségesebbet, amit Krisztus szerzett meg számunkra. Csak az üdvösség folytatásával lehet elképzelni igazán az életet. Azzal a meggyőződéssel, hogy Isten mindent jóvátesz.

    Aztán beszél a zsoltáros egy másfajta némaságról: ez nem a keserűségé, hanem a bizalomé, a türelemé. Hiszen te munkálkodsz. Vigasztaló dolog ezt megérteni, tudomásul venni. Bizalommal  fogadhatjátok el ti is, gyászoló testvérek, hogy Isten munkálkodott abban is, hogy szeretteteket magához szólította!

    Eszébe jut a zsoltárosnak a bűn pusztító ereje. A bűn romboló hatalom, valóban képes megemészti az életünket, de Isten meg tud és akar szabadítani.

   Végül a zsoltáros imádságai meghallgatását kéri: mert jövevény vagyok, betelepült. Jövevények és vándorok vagyunk. Nem csavargók, aki céltalanul bolyongunk, hanem vándorok, akik tudjuk, hova igyekszünk. Azt is, hogy csak átmenetileg vagyunk itt. Talán 65 évig, talán tovább vagy éppen rövidebb ideig. És azt is tudjuk, hogy amíg itt vagyunk, szolgálatunk van. Hisszük, hogy Isten Krisztusért kegyelemmel néz ránk, és így tekint arra is, aki innen a földi életből végleg elment közülünk (olyan súlyos ez a megállapítás), és Krisztus számára is helyet készített ott, ahol nincs fájdalom, bűn, sírás elválás. „Mert az az Isten akarata, hogy aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen”. Ámen.

 

 

Róm 5, 8-12. 18-21 (temetés)

 

8 Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Jn 15,13; 1Jn 4,10.19

9 Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.

10 Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.

11 Sőt ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben.

12 Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett. 1Móz 3; 1Kor 15,21-22

18 Ahogyan tehát egy ember bűne lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára éltető megigazulássá.

19 Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által is sokan lesznek igazakká.

20 Közben pedig eljött a törvény, hogy megnövekedjék a bűn. De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem;

21 hogy amiképpen uralkodott a bűn a halálban, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazság által az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által.

 

 

   Néhány héttel ezelőtt családlátogatáskor a Római levelet olvastuk végig a körzetben, ahová elhunyt testvérünk is tartozott… Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újból igét kell keresnem ebből a levélből, és éppen testvérünk temetésére… A földi egyház rendjében, sajnos, nemcsak keresztelés, nemcsak házasságkötés van, hanem temetés is. A mennyei egyház rendjében csak ünneplés lesz. Szóhasználatunk is utal erre: beszélünk temetési igehirdetésről, de az nem a halál prédikációja. Isten szava az életről szól, az üdvösségről, még a mulandósággal szemben is.

   A felolvasott igében hallottunk azonban a halálról is, mint földi életünkhöz tartozó valóságról: egy ember által jött a bűn a világba, a bűn miatt a halál (12. vers). „Fejünkhöz köttetett a gyarlóság”, énekeljük egyik énekben. Nem vagyunk képesek Isten tökéletes akarata szerint élni. Meg-megcsillan életünkben a jó, a szeretet, de nem tudja az életünket teljesen beragyogni. Vannak árnyékaink, erőtlenségeink. Gyarlóságunk egyik jele és következménye a halál. Ugyanakkor életünk legnagyobb krízise is. A legnagyobb ellenségünk. Egy édesanyját sirató gyermeket kérdezett valaki: kit siratsz? A válasz megrendítő volt: azt, aki megvigasztalhatna. Nem könnyű a veszteséggel szembesülni, a hiány nyomasztó lelki terhét elhordozni. Imádkozunk azért, és hiszünk abban, hogy Isten lassan elvégzi bennetek a vigasztalódás munkáját. Eljuttok annak elfogadására: azért nincs itthon, mert hazament. 

   De az ige tanítása szerint van a bűnnek egy súlyosabb következménye is, mint a testi enyészet: ez pedig a kárhozat. Egy ember bűne lett minden ember számára kárhozattá, azáltal, hogy mindenki vétkezett… Kiről mondja az ige ezt? Rólam, rólad, kivétel nélkül mindenkiről. Nincs különbség, és nincs kibúvási lehetőség, nincs semmiféle menekülési stratégia, nincs törvény, nincs egyház, társaság, nincs erény, nincs életgyakorlat, nincs emberi tudomány és bölcsesség, ami minket a kárhozat megérdemelt büntetésétől megszabadíthatna, egyedül… az Egynek, az Egyszülöttnek igazsága, amely minden ember számára éltető igazsággá lett.

    A kárhozat végleges elszakadás az élet forrásától, Istentől. Ahol nincs Isten, az a kárhozat. Azért kell belepillantanunk ennek rettenetes, borzasztó sötétségébe, hogy annál világosabban ragyogjon fel számunkra Krisztus, aki teljességgel vállalta sorsunkat, szenvedéseinket, halálunkat is. Vele megszabadultunk, Benne megigazultunk, általa üdvözülünk. A halál tragikus, rettenetes eseménye nem egy lezárt történet: Krisztus benne elrejtett életünket a kegyelem és az igazság diadalára juttatja az üdvösségben.  Uralkodik még a halál, sok fájdalmat okoz, de drága reménységünk van, amelynek garanciája maga Isten Fia. Ennek a szomorú végnek, amit a halál jelent számunkra, szép folytatása van. Nem azért, mert így hisszük, hanem azért, mert Isten Fiában megadja nekünk, hogy hit által elfogadjuk.  

   Hallunk az Isten szeretetéről is, amelyről Isten nemcsak beszélt, de amit megmutatott irántunk: nem csupán jóindulatú gesztusokban, hanem a legdrágábban, egyszülött Fiában. Isten annak odaáldozásában mutatta meg szeretetét, akit ő a legjobban szeret. Nem egy kis segítséget, támogatást kaptunk Istentől, hanem a legnagyobb ajándékot a megváltásunkért önmagát adó Krisztusban.

   Ha tehát már most megigazított az ő vére által – és nem felejthetjük el, hogy nem veszendő holmin, nem aranyon, ezüstön, nem pénzen, hanem az ő drága vérén, isteni szent életével váltott meg a mi Urunk -, még inkább meg fog minket menteni a haragtól. Halljátok, testvérek, ha haragról, ítéletről beszélünk, akkor minket nem valami, nem ide vagy oda tartozásunk, nem ilyen-olyan törvények, rendelkezések, szabályok betartása, hanem egyedül Krisztus fog megszabadítani!  Ha bűnösökként könyörült rajtunk, akkor megváltottakként biztosan megtart.

   Hallunk arról, hogy Benne megigazítottak vagyunk (halála által- élete által). Ez lelki valóság. Lehet, hogy az orvos rossz diagnózist állít fel, lehet, hogy az emberek ilyen-olyan megjegyzést tesznek ránk, tudom is milyen kategóriába sorolnak, de ezt a tényt senki el nem vitathatja tőlünk. Értitek, testvérek, milyen méltóságot adott nekünk az Isten, hogy milyen csodálatos célra rendelt minket?

   Elköltözött testvérünk élete is Isten szeretetéről, Krisztus megváltó irgalmáról szólt, sok küzdelemben megtapasztalt segítségről, sok erőtlenségében, betegségében álélt békességről, vigasztalásról.  (Élettörténet. + Özvegységét istenfélelemmel hordozta. Nagyon örült gyermekei családjainak, az unokáknak. A legkisebbik keresztelőjén volt utoljára templomban. Élete utolsó estéjén még játszott vele, éjszaka pedig csendesen megpihent.)

   Igen, földi életünkre rányomja pecsétjét a bűn, a halál valósága, egyikünk sem mondhatja, hogy mentes ezektől. De igénk azt az örömhírt tudatosítja bennünk, hogy éppen a bűn és halál világában árad ki a kegyelem. Mi hit által nem az életünket beárnyékoló bűn és halál, hanem az azt beragyogó kegyelem uralma alá tartozunk (21. vers).

   Az ige utolsó gondolata, Isten utolsó szava fölöttünk Jézus Krisztusban, aki legyőzött bűnt és halált, az örök élet. Aki hit által a Krisztusé, az örökre az övé marad. A halál elszakadás a földi élettől, igen, egymástól is (ezért sírunk), de HK szerint átmenet az örök életre, ahol mindenkor Krisztussal és az ő megváltottaival lehetünk. Ezért lehet a szívünkben mégis békesség, hála.

   Az ige tanítását elfogadva, azt örök élet reménységében vegyetek búcsút szerettetektől!

Cselekedje Isten, hogy uralkodjék mindnyájatok életében a kegyelem és igazság! Ámen.

 

Örökkévaló, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk megváltó Urunkban, Jézus Krisztusban, megdöbbenve, a gyász, a veszteség miatt elcsendesedve jövünk hozzád, és elődbe hozzuk kérdéseinket, lelki fájdalmunkat, belső nyugtalanságunkat. Valóban látjuk, testvérünk hirtelen halála is ezt tanúsítja, hogy milyen mulandó, milyen semmi önmagában a mi emberi életünk, hogy tovaszállnak az évek, és milyen kegyetlen a halál. És mi mégis azt valljuk hittel, hogy életünk ideje a te kezedben van, és tőled – Krisztus megváltó szeretetéért - senki és semmi el nem tud szakítani. Mert bár egynek bűne miatt eljött a halál, az Egyszülöttnek igazságáért üdvösségre vezetsz minket. Ez a mi bizodalmunk, erősségünk, kapaszkodónk.

   Add Szentlelked által, hogy ebben az élő hitben tudjanak erőt nyerni gyászoló testvéreink is! Add, hogy szívük mélyén hálásak legyenek minden jóért, amit elköltözött szerettük által adtál nekik: az ő szolgálatában, gondoskodásában, szeretetében! Igaz szent Igéd tanítása: kezünk szerzeményéből semmit nem vihetünk magunkkal a végső útra, szolgálatunk, munkálkodásunk mégsem hiábavaló, mert kegyelmedből áldás lesz mások életében, és megmarad a hit, remény és szeretet. Köszönjük, hogy testvérünk életében is jelen lehettek ezek a lelki ajándékok. Köszönjük, hogy te voltál támasza, ereje, oltalma sokféle baja, testi nyomorúsága között. És köszönjük, hogy ő is ki tudta mondani, és segítsd gyászoló testvéreinket, hogy eljussanak erre a hitvallásra: megbékéltettünk Krisztus halála által és üdvözülni fogunk élete által. Mert benned való reménységünk, bizodalmunk nemcsak ideig-óráig tart, hanem előre tekint az üdvösségre, amit Krisztusban szereztél számunkra.

   Jövevények, vándorok vagyunk, de látjuk a célt, tudjuk, hogy Krisztus helyet készít számunkra ott, ahol nem lesz gyász, fájdalom, elválás. Ebben a hitben őrizd a gyászolók szívét, vezesd tovább bizalomban, reménységben, békességben, hadd tudják még jobban megszorítani egymás kezét, még inkább ragaszkodjanak egymáshoz, még odaadóbban támogassák egymást! Vezesd őket Igéddel, erősítsd meg kegyelmedben, áldd meg őket együtt és egyenként életükben!  Adj gyógyulást, testi-lelki megerősödést a sürgősségi segítségre szorult családtagnak! Könyörülj rajtunk, tarts meg minket hitben, szeretetben, reménységben, őrizz meg Krisztusban! Ámen.

 

 

89. zsoltár 34-38.47-53 (virrasztó)

 

34 De szeretetemet nem vonom meg tőle, és nem csalom meg, mert hűséges vagyok.

35 Nem szegem meg szövetségemet, nem másítom meg, ami a számon kijött.

36 Megesküdtem egykor szentségemre, és nem fogok hazudni Dávidnak:

37 Örökké lesz utódja, trónja előttem lesz, mint a nap,

38 megmarad örökre, mint a hold, a fellegek közt lakó igaz tanú. (Szela.) 1Móz 9,13

47 Miért rejtőzöl el oly soká, Uram, miért lángol haragod, mint a tűz?

48 Gondold meg, hogy mit ér az életem, milyen mulandónak teremtettél minden embert!

49 Van-e olyan ember, aki életben maradhat, és nem lát halált, aki megmenekülhet a holtak hazájától? (Szela.) Zsolt 49,9.16

50 Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?

51 Gondolj, Uram, szolgád gyalázatára, amit lelkemben szenvedek sok néptől! Zsolt 44,10-17

52 Mert gyaláznak ellenségeid, Uram, gyalázzák fölkented lába nyomát.

53 Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!

 

 

    A zsoltár felirata: Isten szövetsége Dávid házával. Az Újszövetség nyelvére lefordítva: Isten szövetsége szent Fia megváltottaival. Mert mi Krisztusért vagyunk Isten népe, tartozunk őhozzá. Azok is, akik eltávoztak ebből a földi életből. Mert így olvassuk: Isten nem a holtaknak Istene (Lk 20,38). 

   Drága ígéretek hangzanak el: szeretetem nem vonom meg tőle. Hisszük, hogy ez igaz volt elhunyt testvérünkre nézve is, elesettségében, gyengeségében, súlyos betegségben is. Nem csalom meg, mondja az Úr, mert hűséges vagyok. Emberekben csalódhatunk (mindnyájunknak vannak ilyen csalódásai), de aki Istenben bízik, az nem szégyenül meg. „Ami ígér, megadja”, énekeltük.

   Isten nem változtatja meg szövetségét. Az ószövetségi nép is részese volt Isten szabadító szövetségének, de sokkal nagyobb tényről tanúskodik az új szövetség. Mégpedig arról a megváltó kegyelemről, hogy aki hisz Krisztusban, nem vész el, hanem örök életet nyer. Van-e valami, amire Isten igent mond, és nem teljesíti? Van-e valaki, akiért egyszülött Fiát adta, és elfeledkezne róla?

   Vonatkozik ez a szövetség az utódokra, illetve Dávid trónjára, királyságára is. De mi nem Dávidban hiszünk, nem az ő királyságának vagyunk a polgárai. Tudjuk, hogy a földi ígéretek mennyei beteljesülését Krisztus hozta el. Persze, Isten megmutatja az ő áldásait a látható, evilági életben is (sorolhatnánk ezeket az áldásokat elköltözött testvérünk életében is: kedvessége, törődése, fáradozása a családért, segítőkészsége), de ennél többet akar nekünk adni jutalmul: örök életet Krisztus érdeméért. Ennek hite és reménysége élt drága hozzátartozótok szívében.

   A szép vallomás után a zsoltáros mégis úgy érzi: Isten elfeledkezett róla. Ígéretei kétségen kívüliek, mégis úgy tűnik: elrejtőzött az Isten, megharagudott rá. Mennyire emberi ez a panasz, mennyire jellemző ránk ez a lelki hullámzás! Egyszer fenn a hála magaslatain, aztán lent a keserűség mélységében. Elhunyt testvérünk is átment ezeken. Milyen jó tudni, hogy fent is, lent is az Isten kezében van az életünk.   

   Kivált a mulandóságra nézve fog el a csüggedés. Szinte mentegetőzve hivatkozik a zsoltáros erre: gondold meg, mit ér az életem.  Mit ér, ha betegség, ha erőtlenség, szenvedés, nyomorúság van benne… Kijutott ezekből is elhunyt testvérünknek is. De Isten Krisztusban mutatta meg, hogy igazából mennyire becsül minket. Talán mi sem értékeljük sokra saját magunkat, elfoghat minket is ez a kicsinyes érzés, de tekintsünk a Jézus áldozatára, az ő nagy szeretetére.

   A halál útját egyszer mindnyájunknak végig kell járni, Krisztus is megjárta, hogy benne mindig bizodalmunk és reménységünk legyen. A haláltól senki sem menekülhet meg, de a kárhozattól igen.

  A zsoltáros visszaemlékszik a régi időkre, Isten kegyelmes tetteire (jó, ha ezt meg tudjuk tenni, ti is, gyászoló testvérek, emlékezzetek hálával, kegyelettel a sok jóra, amit kaptatok, amivel Isten megajándékozott drága édesanyátokban, nagymamátokban, rokonotokban), de előre is néznünk kell, az üdvösségre, az örök életre.

   Jelen pillanatban talán szomorúság van a szívünkben, kísértések, próbák érnek, talán mások bántanak, de Isten valami jobbról gondoskodott számunkra az ő szerelmes Fia országában. Áldott legyen az ő neve, hogy kegyelméből mindnyájunkat oda hívott meg! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk, legyen áldott szent neved, hogy a gyászban, szívünk fájdalmában is a te szeretetedre emlékeztetsz minket, amellyel hordoztad az előttünk járók életét, és amelyben minket is megtartsz. Köszönjük, hogy tudjuk a te igéd alapján, hogy ettől a szeretettől, amely Krisztusban jelent meg sem élet, sem halál el nem választhat. Te hűséges vagy, amit megígértél szent Fiadban, megadod nekünk: a mindennapi erőt, kegyelmet, vigasztalást és az örök életet.

Köszönjük, hogy új szövetségedhez tartozhatunk mi is, amelyik arról szól, hogy megbocsátasz nekünk, gyermekeiddé fogadsz egyszülött Fiadért. Ez a szövetség túlnyúlik a földi életen, mert Krisztusban az üdvösségre hívtál el.

   Mégis, Istenünk, bár hisszük és valljuk ezt, olyan sokszor erőt vesz rajtunk a csüggedés, elkeseredés: betegségben, erőtlenségben, szenvedések, gyász között, és kérdezzük, együtt a zsoltárossal: miért rejtőzöl el, miért feledkeztél el rólunk. Te látod, hogy milyen gyarlók vagyunk és milyen mulandó az életünk. Bizonyára voltak ilyen kérdései, dilemmái elköltözött testvérünknek is az élet terheit hordozva, csalódásában, egyedülvalóságában, és kivált betegségében, ágyhoz kötöttségében. De köszönjük, hogy mindezek felett ott volt szívében a bizalom irántad, a hit megváltó Krisztusunkban, az üdvösség reménysége.

  Vigasztald a gyászolókat, add, hogy hálával gondoljanak minden jóra, szépre, szeretetre, áldásra, amit szerettükben adtál nekik, és segítsd őket Lelked által, hogy túllássanak a jelen pillanat szomorúságán, a gyászon, adj erőt a mindennapi küzdelmekben, és élő hitet, hogy a győzelmes Úrra, Krisztusra tudjanak tekinteni, aki megtart, megőriz minket az üdvösségre, hogy a te országodban együtt örvendezhessünk! Ámen.

 

 

Jn 5, 24-30  (temetés)

 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 1Jn 3,14

25 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.

26 Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. 1Jn 5,20

27 Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Dán 7,10; Mt 25,31

28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 1Tim 4,16

29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Dán 12,2; Róm 2,6-10

30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.

 

    Elhunyt testvérünk élete során sokszor hallgatta Isten Igéjét a templomban, a gyülekezet közösségében, és amikor már nem tudott jönni, gyakran olvasgatta azt csendes magányában.  Ágyban fekvő betegként is mindig csillogó szemekkel figyelt a Szentírás üzenetére… Legutóbb is így találkoztunk: könnyek gyűltek a szemébe az igeolvasás és imádság alatt.

   Most az ige már nem neki szól, de annak igazsága vonatkozik az ő életére is: annak földi szakaszára is, ami lezárult, és a mennyei folytatásra, amit Isten kegyelméből Krisztus érdeméért megad azoknak, akik az övéi. Az ige titeket vigasztal, gyászoló testvérek, és mindnyájunkat tanít Krisztusra figyelni.

     Bizony, bizony mondom nektek… Jézus ezekkel a szavakkal nyomatékosítja, hogy valami fontosat akar közölni velünk. Mi ilyenkor csak talán jó szándékú, de erőtlen vigasztaló szavakat tudunk mondani egymásnak: hogy ez a mi sorsunk, jó, hogy véget ért a szenvedése, hogy az élet megy tovább, stb… Van ezekben némi igazság: valóban el kell fogadnunk, tovább kell mennünk, újra fel kell ismernünk életünk feladatait, de az emberi bölcsesség a halál kegyetlen tényét nem tudja megváltoztatni.

   Hallani az igét, és hinni a Krisztust elküldő Istenben. Nemcsak a teremtőben, a gondviselőben, hanem abban, aki egyszülött Fiában megváltott. Gyászoló Testvérek, halljátok meg a vigasztaló igét, higgyetek abban, aki Krisztusban nemcsak erre a földi életre hívott el, hanem az üdvösségre! A halál nem a végnek a megállapítása, hanem egy új kezdetnek a kihirdetése.

    Annak örök élete van. Lehet, az orvosok azt mondják, hogy rákja vagy agyvérzése van, pár napja van hátra, az ige azt tanítja: örök élete van! Ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életre. Mert valaki előbb érettünk Isten ítélőszéke elő állott. (Egy filmet láttunk a fiatalokkal, amelyben egy fiatalember átvállalta a ikertestvére büntetését.) Mennyei Testvérünk ezt tette velünk. Vajon nem lenne áldozatának a megcsúfolása, ha másban reménykednénk, vagy akármi másra akarnánk hivatkozni?

Átment a halálból az életre. Ott van a halál is. Nem kerülhetjük ki. Súlyos igazsága, ténye, valósága ez emberi életünknek. Úgy elbánik a betegség az emberrel, testünket úgy meg tudja alázni, ki tudja fosztani! A halál kapuján át mégis az életre jutunk. Krisztus példája mutatja ezt.

   A halottak hallják Isten Fiának hangját. Arra gondolunk először ezt a kijelentést vizsgálva, hogy Krisztus úr a halál birodalma és a kárhozat fölött (a foglyoknak is prédikált, írja Péter – 1 Pt 3,19), de vonatkozik a tanítás a lelki halottakra, akiknek kemény a szívük, akik semmi életjelt nem adnak, nem reagálnak az Isten szavára. Hányan élnek így (halott állapotban)! Meg kell hallanunk az Isten Fiának hangját, ami a békességről, a bocsánatról szól: csak akkor élhetünk igazán.  Életre keltő beszéd az!  Krisztus Urunk mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet…”

   Mert az Atya hatalmat adott a Fiúnak, hogy élete legyen önmagában: hogy életet adhasson, hogy az élet forrása legyen. Nekem az élet Krisztus, mondja Pál. Ezért azt is hozzá tudja tenni: és a meghalás nyereség. Arra is hatalmat kapott Krisztus, hogy ítéletet tartson, mert Embernek fia… Krisztus emberré lett. Benne Isten vállalta sorsunkat, alászállt a mi nyomorúságunkba, hogy ítélete igazságos legyen. Olyan ez, mintha a király, mielőtt elítélne egy bűncselekményt elkövető rabszolgát, végigjárná annak életútját, hogy helyesen tudjon dönteni az ügyében.  Nem az isteni szentség, hanem az isteni szeretet tart ítéletet felettünk. Ez a kegyelem.

    Ez mutatkozott meg testvérünk életében is, emberi, földi sorsában, amely Isten oltalma alatt állott.

  (Élettörténet. + Egyik énekünkben így kérjük Isten Lelkének győzelmes erejét: „majd a végső harcon át mennybe fölragadj”. Az Úr volt vele, hogy ő is az Úrral lehessen mindörökké.)        

   Hallottunk az Igében a feltámadás órájáról. Mindenki meghallja az ő szavát. A győzelmes Úr előhívja az embereket az életre vagy az ítéletre. Jót tenni azt jelenti: Krisztust befogadni, neki engedelmeskedni (aki jót tett velem). Szelídségét, irgalmasságát hordozni. A jó hozzá kötődik. A mennyei Atya szemében az a jó, ami szerelmes Fiáról szól. Rosszat tenni ezzel ellentétben: őt visszautasítani, nélküle, önzőn, szeretetlenül élni. Ami Krisztuson kívül van, az rossz.

  Krisztus nem a maga akaratát cselekedte, hanem azét, aki elküldte. Keressük mi is annak akaratát, hogy legyünk, maradjunk az ő gyermeke, itt, s túl ez életen!

   Erre az igei tanításra figyelve vegyetek búcsút reménységgel! Ámen.    

 

Urunk Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk, fájdalom, gyász van a szívünkben, amikor megállunk előtted ezen a temetési istentiszteleten, és emlékezünk arra, aki áldozatos szívű édesanya, unokáit szerető „kicsi mama”, ragaszkodó testvér, rokon, szomszéd és hűséges egyháztag volt. Bár tudjuk, hogy ez az élet rendje, és azt is, hogy az utóbbi időben nagyon gyenge volt és sokat szenvedett, mégis szomorúság szorongat minket, hiszen fáj minden elválás, minden végső búcsú. Igen, mi csak emberi szavakat tudunk mondani egymásnak, Krisztus, az élet Ura az, aki valóban vigasztalni tud az ő megtartó, győzelmes szeretete, az üdvösség reménysége által. Segíts, hogy rá figyeljünk, az ő szavát halljuk meg, és benne higgyünk, mert akkor – ezt hallottuk – életünk van őtőle!

Hálát adunk, mennyei Atyánk azért, hogy az ítéletet egyszülött Fiadnak adtad, aki úgy szeretett minket, hogy a golgotai kereszten megváltott. Egyedül tőle nyerhetünk felmentést, bocsánatot és megtartatást, kegyelmet. Legyen áldott neved, hogy a te kegyelmednek a jelei voltak láthatóak elhunyt testvérünk életében is: nehéz sorsában, küzdelmeiben, egyedülvalóságában, betegségében, és mindezek között szeretetében, áldozatkészségében, szelídségében, övéi iránti ragaszkodásában, szolgálatában, hitében, hűségében. Hadd tudjanak hálásak lenni gyászoló testvéreink minden benne kapott áldásodért.

És köszönjük, hogy azzal a reménységgel engedhetik el szerettüket, hogy sem őt, sem senkit, aki hisz egyszülött Fiadban, senki és semmi el nem szakíthat tetőled. Hogy az életünk el van rejtve a halálban is Krisztusban, hogy majd nyilvánvalóvá legyen az utolsó napon.

  Tanítsd gyászoló testvéreinket és mindnyájunkat akaratodat keresni és cselekedni, mert ebből fakad áldás, békesség. Így tartsd meg őket kegyelmedben, vezesd útjaidon, adj kitartást a munkában, a szolgálatban, hogy meg ne hátráljanak, hanem hit emberei legyenek, és így legyen kiteljesedett életük ezen a földön és üdvösségük a te országodban! Ámen.                     

 

 

90. zsoltár

 

   Az egyik legismertebb zsoltárt hallottuk. Mózes imádsága, amit – a hagyomány szerint – halála előtt mondott el. A zsoltár alapján írt ének amolyan református hitvallássá lett. Tebenned bíztunk, te voltál hajlékunk, otthonunk, védelmünk… nemzedékről nemzedékre. Elhunyt testvérünk szinte három emberöltőt élt meg: egészen más világ van most, mint amikor született, de bizodalmunk forrása ma is ugyanaz az Isten.

   A zsoltáros visszatekint az idő kezdetéig, a hegyek születéséig, a föld, a világ létrejöttéig, a teremtésig, Isten örökkévaló létéig… Az évmilliókat a természet világában, az évezredeket, évszázadokat az emberiség történelmében, és az évtizedeket egyéni életünkben Isten oltalma, szeretete kíséri végig. Ő mindent úgy intézett, hogy minket is életre hívjon, és megváltson. Csodálatos tudás ez!

   Isten örökkévalósága után a zsoltáros az emberi élet mulandóságáról emlékezik meg. A halandó visszatér a porba… Kikerülhetetlen törvény ez. Emberi mivoltunk velejárója. Talán nem is tudnánk igazán értékelni azokat, akik az élet legnagyobb ajándékai számunkra, szeretteinket, ha nem lennénk tudatában annak: egyszer el kell engednünk egymás kezét. Szívszorító hasonlatokat találunk: mint az álom, amit nehezen tudunk felidézni, mint a fű, ami - íme - szépen kezd sarjadni, de tudjuk, eljön a hervadás ideje. Mintha repülnénk, mint egy sóhajtás. Mennyi sóhajtás hagyta el testvérünk ajkát is!

   A zsoltáros választ is keres: miért van ez így, hiszen fáj az elmúlás, az egymás elvesztése. (Ady írja: „valamiképpen el nem múlni, valamiképpen létezni még”.) A magyarázatot a zsoltáros ebben a megállapításban találja meg: bűnünk elleni haragod miatt. Már az Ószövetség népe is tudta azt, hogy saját erejéből nem képes megszabadulni a bűntől, sem annak következményétől. A törvény betöltése reménytelen erőlködés volt. Mi is tudjuk ezt, de ennél többet is: valaki magára vette bűneinket, megfizetett értünk, így mi szabaddá lettünk a bűn hatalmától, sőt annak következményétől is. A halál kapuján át kell lépnünk, de az nem tarthat fogva minket.

    70 vagy 80 esztendő – fáradozás, küzdelem. Elköltözött testvérünkre gondolunk, akinek a bibliai mértéknél több adatott, de talán a fáradozásból, a küzdelemből is. Hisszük, mindezekhez – a hozzá közelállók szeretete mellett - volt egy mennyei erőforrása is. 

  Mégis azt tanítja az ige: lehet úgy számlálni napjainkat, hogy bölcsen töltsük azokat. Emberi bölcsességet, megfontolást is jelent ez: hasznosan beosztani múló időnket, hálás lenni minden napért, szeretteinkért, igyekezni arra, hogy valamit elérjünk, megvalósítsunk, értékeket teremtsünk, hagyjunk magunk után. De mindenekfelett jelenti az el nem múló lelki kincsek keresését, amik megmaradnak, amiket senki el nem vehet tőlünk, amiknek örök jutalma van.

  A zsoltáros így kéri Isten áldását az életére. Volt áldás elhunyt testvérünk, drága édesanyátok, nagymamátok, rokonotok életében is: munka, gyermeknevelés, a gyülekezet életében való részvétel… Volt öröm, hála. (Szívesen idézte fel élete szép pillanatait.) Áldassék ezért az Úr neve!

  Legyen velünk jóindulatod! Ez túlmutat a mulandó életen, Isten megtartó kegyelméről beszél. Több ez, mint pár évtizedig tartó gondviselés, segítség, oltalom, erő, magában foglalja Istennek Krisztusban megvalósuló üdvözítő tervét, nekünk a legjobbat előkészítő akaratát. 

   Ebben a reménységben élve, hűségesen munkálkodjunk, amíg időnk van, hogy áldássá legyünk, hogy szolgáljuk az Úr akaratát családban, közösségben, és várjuk az ő országát, melyet az Úr ígér az őt szeretőknek. Ámen.

 

Urunk, irgalmas mennyei Atyánk, gyászunkban, szívünk fájdalmában is megvalljuk a zsoltár szavaival: benned bíztunk eleitől fogva, és minden időben beléd vetjük bizodalmunkat. Mert te vagy oltalmunk, hajlékunk, otthonunk, megtartónk, bizodalmunk. Te voltál megtartó, gondviselő, kegyelmes Istene az előttünk járóknak, szülőknek, nagyszülőknek, te irányítottad úgy sorsukat, hogy életük az életet szolgálja. Ha kegyelmedet vizsgáljuk, akkor a teremtésig, de még tovább, örökkévaló létedig kell visszamennünk. De igédben nemcsak végtelen hatalmadról hallottunk, hanem ami emberi életünk tünékeny mulandóságáról is, korlátairól, törékenységéről. Igaz szent szavad, olyanok gyorsan elrepül az időnk, mint az álom, mint egy sóhajtás. Hasonlók vagyunk a mező füvéhez. Kihez mehetnénk a mulandóság félelmével, az elválás fájdalmával, ha nem tehozzád? Te vagy az, aki meg tudsz vigasztalni minket nemcsak ideig-óráig tartó áldásaiddal, de Krisztusban megtartó, üdvösséget ajándékozó kegyelmeddel. Köszönjük elhunyt testvérünknek a bibliai mértéken túl nyúló életét, abban minden áldást, szolgálatot, szeretet, amit övéiért vállalt, de azt is, hogy az üdvösség ígérete, bizonyságtétele szólt számára is, ott lehetett az ő szívében is. Adj a gyászolóknak vigasztalást, és tanítsd őket és mindnyájunkat, hogy úgy számláljuk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Bölcsen, megfontoltan éljünk, hálásak legyünk minden napért, ugyanakkor szívünkbe fogadjuk az üdvösség reménységét.

   Mert Krisztus lett nekünk bölcsességgé, igazsággá, szentséggé és váltsággá.

Őbenne való élő hittel, békességgel áldd meg gyászoló testvéreinket, add, hogy keresztyén reménységgel tudják elengedni hozzátartozójukat, áldd meg továbbmenésüket, tedd állandóvá munkájuk gyümölcsét, hogy egymás javára és te dicsőségedre éljenek! Ámen.   

 

 

Jn 3, 16-21  (temetés)

 

16 Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 1Jn 4,9

17 Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.

18 Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.

19 Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.

20 Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.

21 Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.

 

           Az igeszakasz első verse minden, a Jézus feltámadásnak reménységére emlékeztető vasárnapi istentiszteleten elhangzik… Kis evangéliumnak is nevezzük. Elhunyt testvérünk is sokszor hallotta. Most vigasztalásként szólal meg. Vajon kihalljuk-e belőle azt, megrendül-e a lelkünk azon, hogy Isten annyira szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta? Kiért, miért lennénk készek gyermekünket odaadni, ha arra kerülne a sor? Isten nem vonakodott a legkedvesebbet feláldozni. Valóban hatalmas, felszabadító üzenet, a kegyelem végtelensége visszhangzik benne. Ennyire becsült az Isten, ki merne leértékelni minket: akár a legkisebb gyereket, a legsúlyosabb beteget?

   Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Ezt a biztató, vigasztaló hírt hittel fogadhatjuk el! Ha azt mondja egy jó nevű orvos, hogy meggyógyulsz, igaz, elhiszed?  Igaz, elhiszed azt is, ha önmagát érted odaadó, a halált legyőző Megváltód mondja: én élek, ti is élni fogtok. Az ajándékba kapott hit által nyithatjuk meg szívünket e drága üzenet reménysége, ereje előtt. E nélkül az elfogadott isteni segítség nélkül elveszett az életünk. Isten ennek ellenkezőjét akarja: hogy el ne vesszen.

   Akkor miért kell meghalnunk? Hát nem vész el mégis az életünk? Hát nem tapasztaljuk azt, hogy itt hagynak szeretteink? És mennyire fáj, akár 90 évesen, akár fiatalabban távozik valaki, aki a miénk volt. A földi halál kikerülhetetlen. Nagyra jutott az ember, de az élet törékenységében ugyanott tartunk, mint generációkkal ezelőtt. Sok mindent gyógyítunk, a halált nem! A halál azonban keresztyén hitünk szerint nem végső megsemmisülés, mert Isten Krisztusban örök életre hívott el. Benne, Megváltónkban mutatkozik meg igazi rendeltetésünk: földi és örök életünkre nézve is. Az pedig nem egyszerűen ennek a földinek a folytatása, ennek le kell zárulnia, hogy kiteljesedjék az új az Isten országában.

    Mert a Fiú nem azért jött, hogy elítélje a világot, hallottuk. Megtehette volna, minden joga meglett volna hozzá. Tiszta, szent és ártatlan volt, mi pedig olyanok, amilyenek. A bűn árnyékát, átkát hordozzuk magunkon, magunkban. Mindnyájan, kivétel nélkül. Azt mondja az ige, hogy nincs különbség. Persze, emberi mértékkel vizsgálva nem ugyanaz, hogy valaki elvetemült, vagy tisztességes, könnyelmű, vagy példás életet folytató ember, de mindnyájan követünk el elég bűnt ahhoz, hogy megérdemeljük a büntetést. A Fiú azonban nem ítélni jött, hanem megtartani, üdvözíteni. A HK siet leszögezni: testi halálunk nem megfizetés, nem bűnhődés…

  Aki hisz őbenne, az nem megy ítéletre. Aki megértette, elfogadta, hogy szabaddá lett Krisztus engesztelő áldozata által. Aki nem, az már ítélet alatt van, és az ige megismétli: mert nem hitt. A megtartatásnak egyetlen oka van bennünk: a hit. Az elvettetésnek is: a hitetlenség. Isten bocsánata készen van: hit által el kell fogadnunk, akkor lesz a mienk, akkor lesz erő, vigasztalás számunkra. Aki engem megtalál, az életet találja meg (Péld 8,35).

   (Élettörténet. + Igen, az alkalmak elmúlnak, de ami szeretetből volt, az megmarad szívetekben és az Úr színe előtt. Így távozott hosszú élet után, testi erőtlenségben, és hisszük, mégis Isten ereje által körülvéve.)            

   Azt hallottuk az igében: a világosság eljött, a sötétség nem fogadta be. Milyen fontos a külső világosság is (drága hozzátartozótok nem szerette, ha sötétben maradt), de még fontosabb a lelki. A sötétség a Biblia szerint a bűn, a gonoszság, a szeretetlenség állapota. Amikor az ember Isten nélkül akar élni.

   Aki az igazságot cselekszi, az kilép a világosságra. Az a Krisztus világosságában jár, élete Isten dicsőségét tükrözi, és az örök világosságba érkezik. Isten ragyogja be világosságával gyászotokat, életeteket! Így vegyetek búcsút szerettetektől. Az Úr megtartó, hitünkben, a megszerzett váltságban megőrző kegyelme legyen mindnyájunkkal! Ámen.

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, gyászunkban, szomorúságunkban is szeretetedért mondunk hálát neked, az örökkévalóért, amely által elküldted egyszülött Fiadat, hogy megváltson minket a bűntől, haláltól, hogy ha hiszünk benne, akkor ne vesszünk el, hanem örök életünk legyen. És hálát adunk neked a földi szeretetért is, amit egymásban ajándékozol nekünk. Gyászoló testvéreink nevében így köszönjük meg elköltözött testvérünk édesanyai, nagymamai, rokoni szeretetét, az övéi sorsát szívén viselő törődését.

Megköszönünk minden áldást, amit benne adtál elsősorban a hozzá közelállóknak, de egész közösségünknek: munkáját, szolgálatát, adományait. Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy hallottuk: a mi Urunk nem azért jött, hogy elítélje a világot. Tudjuk, megérdemelnénk, nemcsak a testi nehézségeket tapasztaljuk, de szüntelen szembesülünk lelkünk nyomorúságával, erőtlenségével is. Olyan felszabadító az az üzenet számunkra, hogy Fiadban könyörültél rajtunk, nem kell nekünk a büntetés miatti rettegésben élni, hanem hálás szívvel elfogadhatjuk kegyelmedet, és annak erejével örömmel szolgálhatunk egymásnak, teneked. Legyen áldott szent neved, hogy ezt a reménységet munkáltad elköltözött testvérünk életében is, ezt erősítetted benne. Így bízhatta rád életét, betegségét, elesett testi állapotát is. Ezzel a bizalommal tudott imádkozni övéiért, gyermekeiért, unokáiért.

   Téged kérünk, hogy áldd meg őket, vigasztaló irgalmaddal vedd körül, vezesd őket az igazság, a kiteljesedés útján, hadd járjanak a Krisztus világosságában, békességben, egyetértésben, életük legyen bizonyságtétel a te jóvoltodról, megtartó hatalmadról! Áldd meg munkájukban, családjukban, szolgálatukban, őrizd testükben, lelkükben, légy velük a megpróbáltatásokban, és adj nekik kitartást, győzelmet a hitben, minden jóban! Könyörülj gyülekezetünkön, népünkön, anyaszentegyházunkon! Ámen.

 

 

 

Lk 20, 34-40 (temetés karantén idején)

 

Jézus így válaszolt nekik: E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és Isten fiaivá lesznek, mivel feltámadnak a halálból. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokorról szóló részben, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él. Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. És többé semmit sem mertek kérdezni tőle.

 

     Gyászoló testvérek, a mai napra kijelölt igeszakaszból olvastam fel néhány verset. Milyen jó, hogy Istennek minden helyzetben van üzenete számunkra: járvány idején, halálesetkor, félelmeink között, gyászunkban! Keresve sem találhattam volna alkalmasabb igerészt…

   A feltámadás-tagadó szaducceusok mennek Jézushoz egy kiagyalt történettel (vagy inkább feladvánnyal), ami úgy szól, hogy egy asszonyt rendre feleségül vesz hét fiútestvér, nem születik gyereke egyiktől sem, és a kérdés az, hogy a feltámadáskor az Isten országában kinek a felesége lesz. Jézus válaszol a szkeptikus kérdésre is, hogy az Isten szerinti életről szóló bizonyságtétellel útbaigazítsa azokat, akik az idők végezetéig mégis őszintén keresik az ő örökkévaló igazságát.

   A mi Urunk határozottan különbséget tesz e jelenvaló és az eljövendő világ között. Mi csak az egyik - a változó és mulandó - oldalát látjuk a valóságnak, ezért önmagunkban csak egysíkú gondolkodásra vagyunk képesek. És ezért nem is érthetjük igazán a szó teljes értelmében vett élet és az úgynevezett halál mibenlétét. Persze, egyre több mindent tudunk a materiális világról, de, íme, kiderül, hogy mégis milyen keveset. És milyen keveset tudhatunk – emberi értelmünkre támaszkodva – Isten velünk való csodálatos, üdvözítő akaratáról!

   Azt olvassuk a János evangéliumában (3, 16), hogy Isten szereti ezt a világot, és azért küldte egyszülött Fiát, hogy aki hisz benne, az örök életet nyerjen.  Ha Krisztus emberi sorsunkat vállaló, a kereszthalált is elszenvedő küldetésének ez a célja, akkor a miénk sem lehet más! Isten egyszülött Fiában végső soron az üdvösségre hívott el. Persze, most ennek a mulandó földi életnek a keretei közt élünk, itt vannak feladataink, de az élet igazi, Isten akarata szerinti teljessége e kereteken túl bontakozik ki. Ez a jelenvaló is hozzá tartozik, de ez nem minden. „A java ezután jön.” Hisszük, hogy közben „mulandó és gyarló életünk átjárja végtelen kegyelmed árja”, ahogy gyönyörűen megfogalmazza az ismert templomi énekük, amit drága hozzátartozótok is – egyik leghűségesebb templomba járó tagja gyülekezetünknek - olyan szívesen énekelt. Igen, földi életünket, minden napunkat beragyogja az a világosság, amit Krisztus hozott.

   Mi, ha hittel tesszük is, Isten országáról csak földi szemszögből tudunk beszélni, Jézus a földiről is a teljesség felől, mennyi perspektívából szól. Ő, aki a kereszt kínhalálát és húsvét csodálatos győzelmét is átélte, Isten örökkévaló, megtartó akaratának az összefüggésében látja sorsunkat.

    Azt mondja Jézus, hogy az eljövendő világ dicsőségére (ez a megfogalmazás arra utal: semmiképpen sem a mi érdemünk, hanem abszolút kegyelem, közülünk senki sem gondolhatja, hogy több érdeme van akárkinél: a királynak sem a koldusnál, a püspöknek sem a leglecsúszottabb embernél), szóval, akik méltónak ítéltetnek, azok a mennyben nem földi törvények, szokások, szabályok szerint fognak élni. Nem házasodnak, nem mennek férjhez, ott nem lesz a mi fogalmaink szerinti testi kapcsolat (Pál apostol a feltámadásról szóló tanításában „lelki testről” beszél), ott nem lesz mulandóság, halál. Mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és a szó legtisztább értelmében Isten gyermekei lesznek. Az Isten természetének lényegéből részesülnek, Krisztus vonásait hordozzák, teljessé lesz bennük a Szentlélek minden ajándéka.

    Mert feltámadtak a halálból. Egy új létfomában lesz részük. Valljuk, hogy erre nyitott nekünk utat Krisztus Urunk az ő feltámadásával (lélekben a húsvét ünnepére készülve különösen hálát kell adjunk ezért a győzelmes tudásért, hitért, reménységért.)

    Jézus rámutat arra, hogy a Szentlélek által már Mózes is így beszélt Istenről, amikor a csipkebokornál őt az Ábrahám, Izsák és Jákón Istenének nevezi. Nem teszi hozzá, hogy a „néhai ősatyák”, hanem úgy beszél róluk, mint élő személyekről. 

   Az élő, örökkévaló Isten nem a holtaknak az Istene, hanem az élőké… Mert az ő számára (őnála, őbenne) mindenki él. Óriási kijelentés!  Ő gyermekeiről, akiket szent Fiában megváltott, nem múlt időben beszél. Mi arról, aki már nincs jelen, nincs velünk látható világunkban, csak múlt időben tudunk beszélni…

   (Élettörténet. + Életritmusához hozzátartozott a vasárnap délelőtti istentisztelet, ha csak tehette, mindig eljött, és látszott, hogy jól érzi ott magát, szívesen énekelt. A böjtfő előtti vasárnapon tudott utoljára közösségünkben lenni. Hadd említsem meg: elköltözött testvérünk részt vett minden temetésen, olyan szomorú, hogy a most dúló járvány miatt ilyen kevesen lehetünk jelen az ő búcsúztatásán.)

       Azzal zárul az igeszakasz, hogy néhány írástudó azt mondja Jézusnak: Mester, jól mondtad, igazad van. Jó nekünk, ha igazat adunk annak, aki nemcsak meghalt érettünk, de legyőzte a halált, ha igazat adunk annak, aki megváltott minket, és az tanítja, hogy azt akarja, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. Jó nekünk, nektek, gyászoló testvérek, az üdvösség reménységével tudtok most búcsút venni szerettetektől. Halljuk még egyszer az Ige vigasztaló szavát: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert az ő számára mindenki él! Ámen.

 

   Urunk, irgalmas, kegyelmes Istenünk, a te színed előtt állunk meg félelmeinkkel, szorongásainkkal, amikor egyéni gyászunkba belevegyül a veszteségnek a világméretű keserűsége, amikor úgy érezhetjük, hogy mindnyájunknak komolyabban kell venni az élet és a halál kérdését. Köszönjük, hogy Krisztusban van üzeneted számunkra, van vigasztaló mondanivalód a gyászolóknak, az életet, üdvösséget hirdető örömhíred a szomorkodóknak.

  Bocsásd meg, ha a mi szívünkben is kételkedés van, ha csak az emberi lehetőségeket látjuk, csak az emberi megértés szintjéig jutunk el! Kérünk téged, Lelked által adj nekünk hitet, Krisztusra tekintő, mennyei látást, hogy ne csak a láthatókról és mulandókról tudjunk, ne csak arról, amit előbb-utóbb elvesztünk, hanem az örökkévalóról is, amit megváltó Urunk szerzett meg számunkra nagypénteki áldozatával és húsvéti győzelmével. Ő azért jött, hogy üdvösségre vezessen minket, akkor hát nekünk is ez a legfőbb célunk, ez életünk rendeltetése, végső célja. Olyan jó tudni ezt!

   És olyan biztató volt hallani, mennyei Atyánk, hogy te nem a holtak Istene vagy, hanem az élőké, mert számodra mindenki él. Mi azt mondjuk, hogy valaki meghalt, hogy valakit elvesztettünk, de a te igéd azt tanítja: életünk el van rejtve a Krisztusban, hogy majd nyilvánvalóvá legyen az utolsó napon. Indítsd tovább gyászoló testvéreinket ebben a hitben, ezzel a reménységgel! Ajándékozd meg őket békességgel, reménységgel, szeretettel! Munkáld az ő szívükben Lelked által, hogy megvigasztalódjanak, hogy hálásak tudjanak lenni minden jóért, amit elköltözött szerettük által adtál nekik, az ő munkálkodásában, ragaszkodásában, és rá tudják bízni kegyelmedre azt is, ami talán nehézség volt családi életükben! Így kísérd őket útjaidon, áldd meg családjukban, törekvéseikben, hitükben, hogy Krisztusban meglássák az élet igazi, mennyei távlatait, és annak világosságában járjanak bizakodó lélekkel!

   Könyörülj gyülekezetünkön, anyaszentegyházunkon, országunkon, bizonytalanságban, a járvány fenyegetettségében élő világunkon, betegeken, súlyos állapotban levőkön, hozzátartozókon, az orvosokon, kórházi alkalmazottakon, és mindazokon, aki emberi életek megmentéséért küzdenek. Az Ige szavával kérünk: mennyei Atyánk, szállj harcba értünk, világunkért, melyet megváltottál. Adj szabadulást, kimenekedést nekünk ebből a testi nyavalyából, de minden lelki nyomorúságból, a bűn következményeiből is örök kegyelmedből, Jézus Krisztusért! Ámen.      

 

 

Lk 23, 44-53 (temetés karantén idején)

 

44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. Ám 8,9

45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 2Móz 36,35

46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. Zsolt 31,6; ApCsel 7,59

47 Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt.

48 És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza.

49 Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt.

50 Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú,

51 aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát.

52 Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 5Móz 21,22-23

53 Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt.

 

    Testvéreim, nem kellett sokat keressem az igét, a mai napra kijelölt igeszakaszból olvastam fel egy részt. Az egyházi év rendje, de a ti családotokban történt halálesetre nézve is időszerű. De nemcsak a halál tényében kell nekünk a bibliai párhuzamokat meglátnunk, hanem a megváltás igazságában is, hogy azt elfogadva a reménység fele fordulhassunk. 

   Mi van nagypéntek és húsvét között? Szomorúság és gyász, emberi kilátástalanság, a veszteség fájdalma, a „hogyan tovább?” nyomasztó kérdése. Mindezekkel ti is szembesültök, gyászoló testvérek, egyéni sorsotokban ezt élitek át szerettetek elvesztése miatt. És ezt idézi világunknak mai, bizonytalan, járvány fenyegette helyzete is.  A felolvasott ige egyetlen szóval írja le ezt a lelki állapotot: sötétség.

   Jelképes az, hogy sötétség lesz, mert Jézus a világ világosságaként jött el az emberek közé, és ha őt nem ismerték fel, visszautasították, megtagadták, sőt megölték (akár jelen időben is fogalmazhatunk), akkor csak a sötétség marad.   

    Három órán át sötétség lett az egész földön. Félelmetes, természetellenes az, ha fényes délben elhomályosul a Nap, de rettenetes a sötétséget a lelkünkben megtapasztalni. Amikor hirtelen valami, ami magáról értetődő volt, megváltozik, valaki, aki életünk része (egésze), már nincsen. Felborul külső és belső világunk harmóniája. Ó, milyen szükségünk van ilyenkor az Istentől való világosságra, reménységre!

   A templom kárpitja középen kettéhasadt…  A kárpit az ún. szentek szentjét választotta el a templom többi részétől, ahol az emberek tartózkodtak. Tkp. Isten szentségét a bűnös embertől. A szentek szentjébe főpap léphetett be évente egyszer a nagy engesztelő napon… Krisztus engesztelő, megváltó áldozata tehát utat nyitott nekünk. Menetelünk van Istenhez. Jézus sokat beszélt arról, hogy ő azért jött, hogy visszavezessen minket, tékozló embereket az Atya közösségébe. Ahol a helyünk van, ahol az Isten akarata szerinti önmagunk lehetünk. Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet... A teremtmény élete nem lehet teljes, boldog a teremtő nélkül. Istentől függő emberek vagyunk. „Nyugtalan a mi lelkünk, amíg tebenned nyugalmat nem talál”. 

    Elköltözött testvérünk is Istent kereső ember volt. Az istenfélelem, a Krisztusban való reménység ott élt tudatában, szívében. Templomos családból származott, ő maga is járt a gyülekezet közösségébe, amíg tudott. Megvallotta a konfirmációban elődei után, és az utódai is nyomába léptek: akár élek, akár halok. Hallotta a bizonyságtételt a megváltásról, a Megváltóról, aki életét adta értünk. Arról, hogy erős, rendíthetetlen reménységünk van Krisztusban, aki meghalt a mi bűneikért, és feltámadott a mi megigazulásunkért.

   Istenre utalt tehát az életünk. Mégis sokszor elszakadunk tőle. Valami kizökken, kisiklik. Valami megrontja bennünk az Isten békességét. Valami eltörik. Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ő nem tökéletes embereket hív, hanem azokat, akik őszintén vágyakoznak utána. Nem volt tökéletes elhunyt testvérünk sem, de szívből kereste az Urat, rendszeresen imádkozott, nem tűrte a káromkodást.  

   Hallottuk az igében, hogy Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.  Megdöbbentő, hogy Isten Fiának kínos gyötrelmek után el kell jutnia a halál pillanatáig. Ebben is vállalja sorsunkat. Nincs az a helyzet, ahol ő ne lenne mellettünk. Szenvedésben, betegségben, fájdalmak között. Még haláltusánkban is. De nemcsak testi sorsunkban osztozik, hanem magára veszi bűneinket is. Ézsaiás olyan gyönyörűen írja: Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.

   Jézus utolsó szava, fohásza is mutatja: nem a semmibe készülünk. Az Istenéi vagyunk.

Jézus a mennyei Atya irgalmába, hatalmába ajánlja lelkét. Jó tudnunk ezt! Luther Márton azt mondta:  halálunk csupán az jelenti, hogy Isten bal kezéből átvesz az ő jobb kezébe. Tegyük hozzá: Krisztus érdeméért, aki nem maradt a sírban, hanem feltámadt húsvét hajnalán. A Jézus nevére keresztelkedtünk meg, róla tettünk hitvallást a konfirmációban, az ő érdemét fogadjuk el az úrvacsorában, az ő szavát halljuk mindig az evangéliumban, és az ő nevében helyezik nyugalomra testünket a feltámadás reménységében.

   Az első ember, akit megérint a Jézus halála az egy pogány százados. Ő Jézus megváltó halálának első gyümölcse. Dicsőíti az Istent. Megrendülve nézte azt, hogy miként halt meg Jézus – nektek sem volt könnyű látni, ahogy eltávozott szerettetekből az élet –, de dicsőíti az Istent. Valamit megért abból, ami ott, a Golgotán történt: ami mindnyájunk számára a reménységet és a megtartatás bizonyosságát jelenti „akár élünk, akár halunk”. Igaz ember volt, mondja ki a százados. És igaz Isten, egészíti ki a Szentírás bizonyságtétele. Ő egyedül tud igazzá tenni, ő tudja elfedezni minden bűnünket, vétkünket, ő tud nekünk bocsánatot, békességet és üdvösséget szerezni…  Ő azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, és benne megtartassunk. Ezt elfogadva, valóban dicsőíthetjük az Istent – még életünk nehézségeiben és megpróbáltatásaiban is. 

   Tudom, nehéz most a szívetek, de adjatok hálát Istennek azért, amit kaptatok a ti drága hozzátartozótok által Istentől.

   (Élettörténet. + Néhány mondat ez egy 77 év és sok küzdelem után lezáruló földi életről. Tudom, sokkal több minden van a ti szívetekben, emlékek, jóra intő szavak, közös családi élmények, amikbe néha emberi erőtlenségek is vegyültek, de mindig a békesség diadalmaskodott. A jót őrizzétek! A szeretet – tanítja az Ige - megmarad.)             

   Az evangélista kicsit széttekint a keresztfa körül, és megjegyzi: sokan megdöbbentek, megrendülve mentek haza. Nagypénteki énekünk egyik sora így hangzik: keresztedre búsan nézünk… Az asszonyok is ott állnak távolabb…

   Aztán hallunk egy bibliai Józsefről, aki odaadja a sírját Jézusnak. Aki nem érett egyet a vezetők döntésével, Jézus elleni gyűlöletével, mert igaz ember volt. Jó most hasonlóságokat felfedeznetek. A legfontosabb, amit elmond az Ige erről a bibliai Józsefről, hogy várta az Isten országát. Ez mindnyájunk szívében ott kell legyen. Várjuk a jót, a felépülést, a gyógyulást itt a földön is, de végső soron az Isten országát.

    Ő vette a Jézus testét, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába. Nem voltak sokan a temetésen. Nem lehettek többen, mint most mi itt.  Még a legközelebbiek, a tanítványok sem voltak jelen. Mégis szép, méltóságos temetés volt. De még szebb, dicsőségesebb volt a folytatás húsvét hajnalán.

   Testvérek, érezve nagypéntek nyomasztó fájdalmát, de hittel tekintve húsvét Urára vegyetek búcsút szerettetektől! Halljuk még egyszer az Ige vigasztaló szavát: Krisztus meghalt bűneikért, feltámadott megigazulásunkért!  Ámen.

 

 

 

Jn 19, 32- 42 (temetés karantén idején)

 

32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját.

33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el,

34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.

35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 1Jn 5,6-8

36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” 2Móz 12,46; Zsolt 34,21

37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” Zak 12,10; 4Móz 21,9; Jel 1,7

38 Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét.

39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit.

40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni.

41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek.

42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust. Lk 23,54; Mt 27,57-61; 5Móz 21,23; Ézs 53,9

 

    Szívszorongva, meghatódva olvassuk az evangéliumnak ezt a szakaszát. Krisztus kínos kereszthaláláról és temetéséről szól egyházi évünk rendjéhez, de most ti gyászotokhoz, veszteségetekhez is igazodva. Megváltó Urunk teljesen azonosult a mi sorsunkkal. Szenvedésében benne van minden emberi szenvedés, halálában minden halál. A ti szeretteteké is.

    Krisztusnak át kellett mennie ezeken, a halált is – ahogy a Károli fordításban olvassuk - meg kellett kóstolnia értünk (Zsid 2,9), hogy a (HK) legnagyobb kísértésekben is velünk lehessen. Jelképes, hogy drága hozzátartozótok nagycsütörtökön halt meg és nagyszombaton van a temetése. Nagypéntek és húsvét között. Amikor gyász, fájdalom, szomorúság, megkeseredés van a szívetekben, de feltámadott Urunkra tekintő reménység is. Ne felejtsétek, nagypéntek lelki sötétségét nemcsak az ünnepek sorrendjében, hanem Isten ígérete alapján is húsvét felragyogó világossága követi.

   Jézus – hallottuk - tudja, hogy mi vár rá. Drága rokonotok is az utóbbi idők gyengélkedéseiben már beszélt róla, tudatosan készült a halálra, tudta, hogy mennie kell, el is búcsúzott tőletek. Talán így született az a kis vers is, amit – régi, meghitt emlékeket idézve - gyermekeinek írt. Az utolsó két sorát idézem: Ha majd utamnak végére értem,/ mondd ki a búcsú szavát,/ Köszönj el apádtól, mint egykor régen,/ pihenj meg, jó éjszakát! Egyszer mindnyájunkat elszólít Isten ebből a földi életből. Két nagy kérdés van: mit hagyunk hátra és mit veszünk magunkkal?

   Jézus teljen vállalja emberi sorsunkat. Annak minden mélységét és magasságát. De bűneinket is (amiket, Péter apostol írja, testében felvitt a fára). Az általa hordozott testi, lelki szenvedés szinte elviselhetetlen. Iszonyatos szomjúság kínozza. A napokban olvastuk a hírekben, hogy Budapesten az egyik villamoson leszúrtak egy fiatalembert. Vele volt legjobb barátja is, aki beszámolt az esetről, és elmondta: társa a mellkasát ért szúrás után azt mondta: nagyon szomjas vagyok. A szomjúság a test és lélek küzdelmének a kísérőjelensége.  Jézus azért szomjazott, hogy mi – akik a bocsánat, az igazság után epedezünk - benne megelégíttessünk. Ő tudja minden lelki szükségünket betölteni.

   Ecetet nyújtanak neki (ennyire telik a körülötte levők segítő szándékából), azután így kiált fel: elvégeztetett. Nem azt jelenti, hogy vége mindennek, hogy elveszett az ügyem. Ez a rövid mondat a szeretet győzelmes kiáltása. A legnagyobb kísértésben, gyötrelemben, fájdalomban és szenvedésben engedelmes voltam az utolsó lélegzetvételig. Maradéktalanul elvégeztem a munkát, bemutattam az áldozatot, megváltottam a világot. 

   És fejét lehajtva kilehelte lelkét. Drámai mondat: annak, aki olyan sok embernek emelte a fejét a bűn porából, a kétségbeesés csüggedéséből, most élettelenül alácsuklik a feje. „Ó, Fő, teljes sebekkel, teljes fájdalmakkal”, énekeljük egyik nagypénteki énekünkben… Jézus azt tanítja az utolsó ítélettel kapcsolatban a tanítványoknak: amikor mindez megtörténik, emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok. Azért hanyatlott alá az ő feje, hogy mi egyenes tartással, reménységgel nézhessünk rá, tudva, hogy eleget tett értünk. Népem bűnéért szenvedett vereséget, olvassuk Ézsaiásnál.

  Odamennek a katonák Jézushoz. Parancsot kaptak. Hatalmasság alá vetett emberek, amiképpen – más értelemben - mi is azok vagyunk. Most is katonai törvények, rendeletek irányítják mindennapjainkat, ünneplésünket, szertartásainkat. Eltörik a Jézussal együtt megfeszítettek lábszárait. Ez a kivégzési protokoll, akármennyire brutálisnak tűnik.

   De Jézushoz érve mást tesznek. Jézussal szemben nem alkalmazzák az előírást. Ő nagyobb minden szabálynál, törvénynél. Egyik katona átszúrta oldalát lándzsával… Két prófécia teljesedik be.  Az egyik így hangzik: csontja ne töressék meg. A páskabárány – a mózesi parancsolatok értelmében - hibátlan kellett legyen, nem volt szabad a csontját eltörni. Jézus a hibátlan, tökéletes áldozat.

A másik idézet: néztek rá, akit átszúrtak. A halálát bizonyító, demonstráló döfés a megváltás bizonyossága számunkra. Valóban bemutatta engesztelő, üdvösséget szerző áldozatát. Krisztus a mi sorsunk, életünk hozzá kapcsolódik. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, írja Pál apostol.

    János még, szemtanúként hozzáteszi, vér és víz ömlött ki a lándzsa ütötte sebből. János nem tud szabadulni ettől a képtől. Levelében, már a dicsőséges Krisztus mennyei méltóságáról szólva írja:  Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által: nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által; a Lélek pedig bizonyságot tesz róla, mert a Lélek az Igazság.(1Jn 5,6)

   Szeretteink szenvedése mélyen belénk ivódik. Évekkel később is belénk hasít, ha eszünkbe jut… Ti sem fejtitek el az utolsó napok erősebb fájdalmait, amiket alig lehetett csillapítani. Jézus szenvedése is közel kell álljon hozzánk. Hiszen a legszemélyesebb értelemben az övéi vagyunk, és ő a mienk. Én őbennük, ők énbennem. Ez azt is jelenti, hogy mi mindenkit általa kell lássunk és szeressünk. Látjuk-e egymásban Krisztust?

    Krisztus megváltó halála az üdvösség távlatába helyezi életünket. Erőtlenségeinket, nyomorúságainkat, megpróbáltatásainkat is.

   Volt ezekben része elköltözött testvérünknek is. (Élettörténet. + Lelkileg is fogékony volt, szívesen hallgatta az igét, idős korában talán még inkább nyitott szívvel, olvasták is együtt feleségével.  Imádkozó, Istent kereső ember volt, hisszük, az Úr végezte munkáját az ő életében is, készítette az örökkévalóságra.)

    Az utolsó részben Jézus temetéséről olvastunk. Arimátiai József kéri meg Pilátust, hogy levehesse a keresztről Jézus testét. Megtudjuk róla, hogy a Jézus tanítványa volt, de csak titokban. Vannak Krisztusnak anonim gyermekei (Bonhoeffer). Talán testvérünk is ebbe a kategóriába tartozott. Hisszük, hogy lélekben mégis az Úrhoz tartozott.

Nikodémus is megjelenik, aki szintén rejtőzködő, éjszakai tanítvány volt, de most a színre lép. Egyszer meg kell vallanunk. Minden térd meghajol Krisztus előtt, mennyeieké, földieké, és minden nyelv vallja…

   Kevesen voltak a Jézus, az Isten Fia temetésén. János még az asszonyokat sem említi (ott voltak távol).  Most is kevesen vagyunk. Sokan kifejezték sajnálatukat, hogy nem jöhettek el. Azt mondjuk, hogy ez a végső tisztesség, valóban, földi élet utolsó állomása. De nem a befejezés. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. (1 Thessz 4,14)

   Ezzel a reménységgel vegyetek búcsú a ti szerettetektől! Halljuk még egyszer az ige vigasztaló szavát: Krisztus meghalt bűneikért, feltámadott megigazulásunkért! Ámen.

 

 

Fil 2, 1-11 (temetés karantén alatt)

 

1 Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület,

2 akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.

3 Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;

4 és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.

5 Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt:

6 aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel,

7 hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt;

8 megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

9 Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb,

10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; Ézs 45,23

11 és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

 

    Drága testvéreim, sokszor prédikáltam már erről a bibliai részről. Talán temetéseken is néhányszor. Gyönyörű, megrendítő igeversek, annyi erő, biztatás, bátorítás szólal meg bennük! Isten kegyelmének, Krisztus szeretetének mélységét és magasságát, és megváltásunk nagy igazságát tárják fel előttünk.  Tudom, gyászoló testvérek, hogy ez a csodálatos bizonyságtétel közel áll a ti szívetekhez is.

    Azzal kezdődik ez az igeszakasz, hogy van vigasztalás. Erre van mindenekelőtt szükségetek.  Igazából mindnyájunknak. A HK ezzel a kérdéssel kezdődik: mi életedben és halálodban az egyetlen vigasztalásod. Mulandó, sok bajjal, kísértéssel, csalódással küzdő emberekként szükségünk van arra, hogy valaki felemeljen, bátorítson, vigasztaljon, reménységet adjon. Különösen érezzük ezt a veszteségben, ha egy hozzánk közelálló személy eltávozik közülünk. Hirtelen üres lesz a világ, rádöbbenünk, hogy milyen kiszolgáltatottak, sebezhetőek vagyunk. Bár drága hozzátartozótok nem fiatalon hunyt el, hanem – Isten kegyelméből - dédunokáit is meglátva, eredményes, munkás, lelkileg is  tartalmas élet után, mégis fájdalmasan érint hirtelen távozása. Mert mindig ott volt, mindig számítani lehetett rá, kérdezni lehetett, fel lehetett hívni telefonon. És most nagy hiány maradt utána.

    Kell a biztatás, de nem elég csak az, amit mi, emberek tudunk adni, akármilyen szívhez szóló, vagy bátorító dolgot is mondanánk.

   A vigasztalás – hangsúlyozza az Ige - Krisztusban, ami Urunkban van. Általa, reá nézve. Benne, aki vállalta sorsunkat, aki emberré lett értünk, aki magára vette bűneinket, elhordozta azokat a golgotai kereszten, és nekünk bocsánatot, igazságot, megváltást szerzett. A vigasztalás alapja az, amit Isten tett szent Fiában értünk: kegyelmébe fogadott, gyermekeinek tart, az üdvösségre hívott el.  Nemrég volt húsvét… Krisztus feltámadása a feltámadásunk záloga. Ennek a temetési istentiszteletnek is róla, Megváltónkról kell szólnia, nektek, gyászoló testvérek, rá kell néznetek, hogy benne a halál sötétségén keresztül is meglássátok az élet világosságát. Krisztusban nemcsak a múltat látjuk, hanem a jövőt is. 

    Figyelmeztet, tanít is az ige, és elhunyt testvérünk példája is. Figyelnünk kell Isten szavára, és a mellettünk élőkre. Isten egymás által nevel minket. Ti tudjátok, hitvestársa, gyermekei, unokái, testvére, vejei, hogy mi tanultatok tőle. A jót őrizzétek a szívetekben! És Isten Igéje legyen erőforrás, világító lámpás számotokra.

    Beszél az Ige a  Lélekben való közösségről… A halál éppen az egymással való közösségünket szakítja szét. Szeretteink hozzánk tartoznak, megosztjuk egymással életünket, aztán olyan elképzelhetetlenül hirtelen megszakad ez a kapcsolat. Olyan fájó ez a kapcsolatnélküliség. De Istentől senki el nem szakíthat. És az ő végtelen kegyelme, szeretete igazából azokkal is összekapcsol, egybefog, akik már nincsenek köztünk itt ezen a földön. A Kálvin János imádságában (drága hozzátartozótok is hányszor elmondta a templomban a gyülekezet közösségében) így hangzik: íme, egybegyűltünk itt a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában… Azokkal, akik már az Úrnál vannak. Mert mindnyájan az övéi vagyunk.

    Ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarjatok, hallottuk tovább. Egységre hív az ige. Arra, hogy szeretetben álljunk egymás mellé. A baj az összegyűjt minket. Igen, most nem fizikai értelemben. Temetéseken is csak nagyon korlátozott számban vehetünk részt. Külföldön élők nem jöhetnek haza, ahogy ez most is történt. Még nehezebbé teszi ez a gyászt, a szomorúságot. De lélekben, imádságban, együttérzésben, szeretetben mégis közel lehetünk egymáshoz. Tudjuk, az egész világon nagy gondok vannak. Isten köré kell gyűljünk, félre kell tegyük minden egyéni elválasztó érdeket, nézeteltérést… A legnagyobb érték a szeretet marad.

   Ne önzésből, ne dicsőségvágyból… Az élet mindig magunk elleni harc is. Le kell küzdjük önzésünket, belső hibáinkat, rosszra hajlamos természetünket, hogy Isten dicsőségére és egymás javára élhessünk. Hogy valóban áldás legyen az életünk családunkban, embertársaink előtt.

    Senki sem csak a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.

Azt hiszem, ez a szemlélet jellemezte elhunyt testvérünket, ez a bibliai tanítás volt az ő életelve.

(Élettörténet. + Amíg tehette ott volt a templomban, olyan jó volt látni a mosolygós arcát, ahogy érkezett. Mindig volt egy-egy bizakodó mondata. Az utóbbi években egyre gyengébb volt, a szívével betegeskedett, a lábait fájtatta, de nem hagyta el magát, nem panaszkodott, sőt, fájdalmait elhallgatta, hogy szeretteit ne terhelje azokkal. Erőtlenségét érezve talán készült is lélekben a távozásra. Szeretteinek mondta: meg kell értsétek, hogy egyszer megáll a szívem. Utolsó reggel még beszélt mindkét lányával, felöltözve készült az orvoshoz… aztán a szíve megállt, ahogy mondta, földi élete befejeződött. De mi tudunk a mennyei folytatásról Jézus Krisztusban.) 

    Az az indulat legyen bennetek. Minél jobban hasonlítunk Krisztushoz, annál hitelesebben, hűségesebben be tudjuk tölteni rendeltetésünket. Életünk határozottabban vagy kevésbé, de mindenképpen róla tanúskodik. Ő a mi sorsunk. Tudjuk, az ő indulatait, békességét, jóságát sok minden le tudja árnyékolni bennünk. Ezért kell teljes erőnkkel törekedjünk. Egy gyönyörű hitvallásban, himnuszban halljuk, hogy Krisztus mit tett értünk…

    Nem élt vissza mennyei előjogával, hanem megüresítette magát, alázatos szolgai formát vett fel értünk, földi, bűnös emberekért, megalázta magát és engedelmes volt. Ezt kell Krisztustól megtanuljuk!  Úgy látjuk sokszor, hogy az előttünk járókban talán inkább megvolt ez a krisztusi lelkület. Jobban megtanította őket az élet sokféle nehézsége az alázatra, a hitre, az Istenben való bizalomra, a ráhagyatkozásra…

   Beszél az apostol a kereszthalálról is, Krisztus engesztelő áldozatáról. A mi minden nyomorúságunk immár a kereszt megváltó ereje, áldása alatt áll. Milyen jó ezt tudnunk saját és szeretteink életére nézve is!

  Az utolsó részben arról hallunk, hogy Isten felmagasztalta egyszülött Fiát, és benne minket is. A mi nyomorúságunkat azért vette magára, hogy részünk legyen dicsőségében. Krisztussal vereségeink is győzelmek lesznek, erőtlenségünk is erővé, halálunk is életté.     

   A Jézus nevére minden térd meghajol: mennyeieké, földieké. Milyen jó, hogy ismerjük ezt a drága nevet („Ó, mi drága név ez, Jézus”, énekeltük), és majd zengeni fogjuk annak dicsőségét, szépségét örökre az Isten országában!

    Ezzel az élő reménységgel vegyetek búcsút szerettetektől. Valljátok ti is, és mi mindnyájan: Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére most és mindörökké! Ámen.

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, gyászunkban, szomorúságunkban, fájó szívvel is szeretetedért mondunk hálát neked, az örökkévalóért, amely által elküldted egyszülött Fiadat, hogy megváltson minket a bűntől, haláltól, hogy ha hiszünk benne, akkor ne vesszünk el, hanem örök életünk legyen. És hálát adunk neked a földi szeretetért is, amit egymásban ajándékozol nekünk. Gyászoló testvéreink nevében így köszönjük meg elköltözött hozzátartozójuk hitvestársi, édesapai, nagyapai, testvéri és rokoni szeretetét, az övéi sorsát szívén viselő törődését, ragaszkodását, jóságát.  Megköszönünk minden áldást, amit benne adtál elsősorban a hozzá közelállóknak, de egész közösségünknek: munkáját, szolgálatát, hűségét. Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy hallottuk: a mi Urunk azért jött, hogy magára vállalja sorsunkat, elhordozza bűneinket, megváltson minket. Köszönjük, hogy benne van igazi vigasztalásunk. Hogy az ő világosságában nemcsak a halált, az elmúlást látjuk, a hiányt, veszteséget érezzük, hanem az örökélet dicsőségét is, amire elhívtál.

   Földi életünk során sokszor szembesülünk testünk nyomorúságaival, lelkünk erőtlenségeivel. Olyan felszabadító az az üzenet számunkra, hogy Fiadban könyörültél rajtunk, ő a golgotai kereszten kegyelmedet szerezz nekünk, és mi annak erejével járhatunk, szolgálhatunk egymásnak, teneked. Legyen áldott szent neved, hogy ezt a reménységet munkáltad elköltözött testvérünk életében is, ezt erősítetted benne. Így bízhatta rád életét, családját, betegségét is. Ezzel a hittel tudott imádkozni övéiért, gyermekeiért, unokáiért.

   Téged kérünk, hogy áldd meg a gyászolókat, vigasztaló irgalmaddal vedd körül az itthon és a távolélőket is, vezesd őket az igazság, a békesség útján, hadd járjanak a Krisztus világosságában, életük legyen bizonyságtétel a te jóvoltodról, megtartó hatalmadról, Megváltónk diadalmas szeretetéről. Áldd őket meg munkájukban, családjukban, szolgálatukban, őrizd testükben, lelkükben, légy velük a megpróbáltatásokban, és adj nekik kitartást, győzelmet a hitben, reménységben! Könyörülj gyülekezetünkön, népünkön, anyaszentegyházunkon ezekben a nehéz időkben! Hozd el a felszabadulás napjait, s majd az üdvösséget! Ámen.

 

 

 

Jób 6, 1-4. 8-14/14, 13  (temetés)

 

1 Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:

2 Bárcsak megmérnék elkeseredésemet, és szenvedésemmel együtt mérlegre tennék!

3 Bizony, súlyosabb a tenger homokjánál, ezért voltak balgák a szavaim.

4 Mert a Mindenható nyilai vannak bennem, mérgüket issza lelkem, és Isten rettentései sorban elérnek engem.

8 Bárcsak teljesülne kívánságom, és beteljesítené Isten reménységemet!

9 Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz, kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát!

10 Akkor még lenne vigaszom, tudnék örülni a kíméletlen fájdalomban is, hogy nem tagadtam meg a szent Isten beszédét.

11 Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem?

12 Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem.

13 Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?

14 Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét.

14.rész/ 13 Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. Ézs 26,19

 

    Testvéreim, a bibliai történeteket olvasva, de saját életünkre tekintve is azt állapíthatjuk meg, hogy emberi sorsunkat, amiben van öröm, áldás, siker, elégtétel is, mindegyre beárnyékolja a testi és lelki szenvedés.  A Szentírásban fájdalomról, fáradságról először a bűneset után olvasunk. A bűn és a szenvedés közti kapcsolat mégsem egyenes arányú. Különös, hogy az Ószövetség talán legnagyobb szenvedéseket elhordozó személye az a Jób, akit úgy jellemez az ige, hogy igaz, istenfélő és bűngyűlölő volt. Az Újszövetségben pedig Isten egyszülött, szent és ártatlan Fiának kell – Ézsaiás szavaival – fájdalmak férfiának, betegség ismerőjének lennie. Megsebesíttetnie bűneinkért, elviselnie békességünk büntetését.

   A szenvedés, a baj, nyomorúság, a csalódás ténye emberi mivoltunknak, létünknek a legnagyobb kérdése, dilemmája. Olyan meghatározó tapasztalat, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet elhallgatni.

   Elköltözött testvérünknek is kijutott mindebből: életének utolsó 25 éve tkp. a szenvedés, a fájdalom, a betegség jegyében telt el. Minden napjának kísérője volt, minden éjszakájának a terhe, gyötrelme.

  Bárcsak megmérnék elkeseredésemet, és szenvedésemmel együtt a mérlegre tennék, mondja Jób is. Bizony súlyosabb volna a tenger homokjánál. Igen, a testi és lelki összefonódik, a fizikai fájdalom belső vívódásokhoz vezet: vajon miért kell nekem ebben a bajban, betegségben sínylődnöm, miért kell ezzel a nehézséggel kínlódnom. És ez a belső harc, önemésztés hozzáadódik a szenvedés súlyához.

   Jób úgy látja, hogy az őt ért bajt, nyomorúságot Isten bocsátotta rá: a Mindenható nyilai vannak bennem, és lelkem is érzi azok mérgének keserűségét, Isten rettentései sújtanak engem.

Bajban, betegségben, megpróbáltatásban elkerülhetetlen ez a belső konfrontálódás Istennel, az ő igazságosságával, és a kérdezés sokszor zúgolódásba, lázadásba csap át: Uram, miért adtad ezt a keresztet, miért engedted meg, mikor szabadítasz meg. Mintha magunkat hallanánk.

   Jóbtól először azt tanulhatjuk meg: nyomorúsága Isten felé fordította. Ha háborog is a lelke, Istennel perel, ha csüggedés vesz is erőt rajta, Istennek mondja el. A Káténkban van egy mély értelmű mondat: „mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia”. Azaz Isten mindent arra akar felhasználni, hogy közelebb kerüljünk hozzá, arra, hogy mélyebben megismerjük Krisztus megváltó szeretetét, hit által megragadjuk az üdvösség reménységét. „Pokol hatalma is feléd segél”, hangzik egyik énekünkben. Egyik istenfélő testvérünk mondta: ha Isten sima pályát rendel számomra, talán már rég elengedtem volna a kezét, de a rázós, meredek utakon megtanított belé kapaszkodni.   

    Pál apostol megkérdi a Római levél 8. részében: ki választhat el minket Krisztus szeretetétől. És listázza a naponkénti kísértéseket: nyomorúság, szorongattatás, üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, fegyver. Kiráz a hideg a puszta felsorolástól. De az apostol azzal folytatja: mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Ő az életét, szolgálatát – minden fenyegető tényezővel együtt – Krisztus megváltó szeretetében elrejtve látja. Csodálatos ez a hit! Hisszük, hogy ennek a sugara ott volt elköltözött testvérünk szívében is.

   Másodszor Jóbtól a hűségben vehetünk példát. Az lenne a vigaszom, a kíméletlen fájdalomban is tudnék örülni, hogy nem tagadtam meg beszédét. Nagyon szép vallomás ez. Az élet viharaiban, amikor ránk zúdulnak a szenvedések, amikor félelem, kilátástalanság szorongat, akkor is hűségesnek lenni Istenhez. Akkor is reménykedni benne, kitartani az engedelmességben. Egy történet szerint a keresztyénüldözések idején a katonák rajtaütöttek egy a Krisztus nevében összegyűlt kis közösségen. Köztük volt egyik bajtársuk is. Neki felajánlották, hogy ő kegyelmet kérhet. Ő azonban azt felelte: semmiféle földi hatalom kegyéért nem tagadom meg Megváltó Uramat.   

   Harmadszor Jóbtól az őszinteséget tanulhatjuk meg. Nem képmutatóskodik, hanem őszintén beszél kétségeiről, sőt arról is, hogy irtózatos kínjai között vágyik a halálra. Igen, megbotránkozhatunk, hogy maga Jób is „idáig süllyed”, de tudnunk kell: törékeny emberek vagyunk, nem gránitból van a lelkünk, nem ércből a testünk. Olyan hamar meggyengülünk, a betegség olyan erőtlenné tesz, és a próbák „földrengésében” biztosnak vélt meggyőződésünk is olyan könnyen meginog! Ezért szüntelenül kérnünk kell együtt a tanítványokkal: növeld a mi hitünket. Még Illés is – belső krízisbe jutván - a halált kéri, még Keresztelő János is elbizonytalanodik a börtönben sínylődve.

   Bárcsak kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát, fohászkodik Jób. Bár alapvetően ragaszkodunk az élethez, ahogy elköltözött testvérünk is csak földi élete utolsó napján mondta ki: meg fogok halni, mégis megkörnyékeznek a sötét gondolatok. A hívő ember is érezheti úgy, hogy elfogyott az ereje, a türelme, hogy legszívesebben feladná a küzdelmet.

    Honnan vegyek erőt, kire várhatok, hogy tovább reménykedjem? – fakad fel a szinte kétségbeesett kérdés? Jób két erőforrást említ meg.

1.Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek. Tudjátok, kedves gyászoló testvérek, hogy mennyire fontos volt - kivált az utóbbi időben - szeretettetek számára a ti közelségetek. Még éjszaka is szólította azokat, akik mellette voltak, gyakran hívott telefonon. Örült, ha unokák látogatták meg, érdeklődött a család minden tagja felől. Emberi közelségre, megértésre van szüksége az embernek. Milyen jó, ha ezt tudjuk biztosítani, milyen jó, ha szeretteink mellettünk vannak! Milyen rettenetes, ha embertelen magányban kell hordozni a szenvedést, megvívni a haláltusát! Megrendítő háborús beszámolókban olvassunk arról, hogy sebesültek ezer idegeneknek ragadták meg a kezét, és kérték arra, hogy maradjon velük agóniájukban. 

2.A másik, még biztosabb erőforrás az Istenben való személyes bizalom, reménység. Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig. Újszövetségi hit szólal meg ebben. Jób sejti, aztán később eljut oda, hogy ki is mondja: biztosan tudom, hogy Megváltóm él. Erre a Megváltóra kell tekintenünk, aki vállalta a halált, az elhagyatottságot, hogy mellettünk lehessen, hogy számunkra bocsánatot, élő reménységet, örök életet szerezzen. Benne van elrejtve az életünk (földi vándorlásunkban, de a halálban is), hogy majd nyilvánvalóvá legyen az üdvösségben, hogy mire hívott el az Isten, hogy – szenvedéseken, próbákon át - milyen dicsőséget készített számunkra.

   Ebből a két erőforrásból meríthetett elköltözött testvérünk is, úgy, hogy ő maga is erőforrás, támasz, áldás tudott lenni övéi számára.

   (Élettörténet. +  Földi élete utolsó óráiban még szólította gyermekeit, unokái felől érdeklődött, és mondott még valamit, amit már nem értettek. Hadd pótolja ezt az elhaló üzenetet Isten élő igéje Pál apostol szavai által, aki – ugyanúgy  a halálra készülve – az efézusi gyülekezetet Isten kegyelmébe ajánlja: Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében (ApCsel20,32). Maradjatok meg Krisztusban, mert benne van az élet, az üdvösség, a megtartatás!)

   Isten mindnyájunkat vigasztal, bátorít az Ige erőt adó szavával: Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által (1 Thessz 5,9). Krisztusban nem a halálra, hanem az életre vagyunk predestinálva. Legyetek hát – őt követve – ennek az életnek az elfogadói, a hírnökei, a szolgálói! Az Úr megtartó kegyelme, áldása maradjon veletek, mindnyájunkkal! Ámen.  

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

úgy állunk meg előtted, amint vagyunk:  megterhelve, megfáradva, szomorúságunkkal, gyászunkkal, kérdéseinkkel. Úgy állunk meg előtted, mint akik látjuk, hogy milyen mulandó az életünk, milyen könnyen elveszítjük egymást. Úgy állunk meg előtted, hogy beismerjük, hogy sok mulasztás terhel minket: ezt az ajándékul kapott rövid időt nem tudjuk mindig akaratod szerint használni. Mégis úgy állunk meg előtted, hogy hittel valljuk azt: szent Fiad érdeméért elfogadsz, megbocsátasz, felemelsz, megvigasztalsz, az üdvösség reménységével indítasz tovább.

   Te tudod, mennyei Atyánk, hiszen Krisztusban közénk jöttél, hogy életünk tele van kísértéssel, háborúsággal, hogy sokszor szenvedést kell hordoznunk. Te tudod azt, hogy testi gyengéségeink mellett lélekben is sokszor erőtlenek vagyunk. Te tudod azt, hogy mekkora volt elköltözött testvérünk életében is a szenvedés, és hogy mekkora megpróbált testvéreink szívében a gyász terhe. Köszönjük, hogy az élet szavával, evangéliumával vigasztalod őket.

Hálát adunk, irgalmas Istenünk, minden áldásért, minden jóért, segítségért, amit elköltözött testvérünknek földi élete során adtál, és azért is, amit általa nyújtottál övéinek, családjának, környezetének. Hálát adunk minden szolgálatért, minden munkáért, amit elvégzett, a szeretetért, amit átadott. Hálát adunk, hogy élete terhei, keresztjei hordozásában te erősítetted, és kegyelmedből, Krisztus érdeméért őt is megajándékoztad békességeddel, az örök élet reménységével.

  Téged kérünk, örökkévaló, irgalmas, megtartó és megváltó Istenünk, Szent Lelked által vigasztald gyászoló testvéreinket a Krisztus békességével, adj erőt, hitet nekik a továbblépéshez, küldetésük beteljesítéséhez, kinek-kinek a maga megbízatásában! Hordozd megtartó kegyelmedben mindnyájukat!  Add, hogy még inkább ragaszkodjanak egymáshoz és tehozzád, megértve azt, hogy te drága áron váltottad meg őket!

   Légy mindnyájunkkal, oltalmaddal, megőrző hatalmaddal végy körül minket, őrizz meg a kísértések között, hogy semmi el ne szakíthasson megváltó szeretetedtől, és áldj meg minket szeretettel, békességgel, egymás javát és a te dicsőséget szolgáló és a te dicsőségedbe érkező élettel! Krisztus Jézusért. Ámen. 

 

 

Zsid 11,16  (temetési beszéd római katolikus testvérünk ravatalánál)

 

    Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.

 

    Testvérünk halálhíre villámcsapásszerű váratlansággal ért mindnyájunkat. Annyira elevenen ide tartozott falunk, gyülekezetünk életéhez derűs, jóságos természetével! Értelmünk vonakodik tudomásul venni, hogy itt a földön többet nem találkozhatunk, nem beszélhetünk vele, nem láthatjuk arcát, kedves, alázatos, mégis sokat tudó, bölcs mosolyát… És szívünk – elsősorban a tietek, drága családtagok -  még nehezebben akarja ezt elfogadni. Egész lényünk az életre van ráhangolva.

    Ám ugyanaz az értelem, amelyik nem tud mit kezdeni az elmúlás tényével, nem képes megérteni azt sem, hogy a halál nem a végső állomás. Nem tudjuk elfogadni az életben a halált, halálban az életet. Pedig Isten nemcsak ezt a mulandó földi életet ajándékozta nekünk, ami egyszer lejár, talán éppen 83 év után, hanem Krisztusban az örökkévalót is, az üdvösséget. Azért lett ő társunkká, megváltónkká.

    Testvérünk földi élete nagyon gazdag, tartalmas volt. Nem nevezhetjük szokványosnak. Indulásától kezdve sok kihívás, nehézség és veszély is volt benne.  De számára az akadályok azért bukkantak fel, hogy szívós küzdelemmel, kitartással, céltudatossággal, hittel legyőzze azokat.

Hallottunk életének fontosabb stációiról, fordulatairól, eseményeiről. Egész élettörténete olyan egyénisége-szerű volt. Mert egyéni történelmüket mi is alakítjuk: hozzáállásunkkal, lelkületünkkel. Sőt, egy kicsit a világ sorsát is. Én hiszem, hogy elköltözött testvérünk lelkiismeretes, felelős szolgálata révén szebb lett ez a világ. És nélküle nem lesz már többé olyan, mint amilyen volt.

    Életéről szólván hadd emeljük ki falunk iránti ragaszkodását… Éppen ebben a hónapban készült megünnepelni ideköltözésének 60. évfordulóját, otthon feleségével már tervezték, hogy valamivel megkínálják az ismerősöket, barátokat… Most temetésére gyűltünk össze. Bergenyéhez kötődésének gesztusaként értelmezzük, hogy úgy rendelkezett: végső nyughelye ebben a temetőben legyen.

    Gyermek korától kezdve a tanulás, a megismerés szenvedélye hajtotta. Talán ezért is lett pilóta: mindig igyekezett tovább, messzebbre látni. De ő fentről sem nézett le soha senkit. Jóindulatú és segítőkész volt mindenkivel szemben. A lényéből áradó tiszteletet parancsoló vonásnak ez volt a háttere.  Élete végéig megmaradt benne az új iránti érdeklődés.  Sokat olvasott. A modern kommunikációs eszközöket is használva, napirenden volt az aktuális közéleti, tudományos hírekkel. Szívesen hallgattam beszámolóit. Mindig csodáltam tájékozottságát, tudását.

    Amennyire nyitott volt az újra, annyira ragaszkodott a hagyományos, keresztény értékekhez. Istentől kapott kincsei közé tartozott az a lelki érzékenység, finomság, ami őt jellemezte. Hitének csendes, mély megélése. A Krisztussal való közösség titkának az elfogadása.  Egyházához való hűség, a mi gyülekezetünk iránti szeretete, tisztelete, családja iránti elkötelezettsége. Mindez most nem válik hiábavalóvá. Beépült életünkbe és Isten örökkévaló világába.

   Az Igében hallottunk a mennyei hazáról, ami túl van tapasztalatainkon, elképzeléseinken, és mégis valóságos. Valóságosabb a láthatónál. Jobb, tanítja az ige. Sok áldás, öröm, siker lehet ebben a földi életben, de tudjuk, hogy hozzá tartoznak a bajok, gondok, nyomorúságok, betegségek is. És az elmúlás nagy fájdalma. Isten valami jobbról gondoskodott számunkra. Azt akarja, hogy földi életünk is jobb legyen – a hit, a szeretet, a reménység lelki ajándékai által -, ám Krisztus ott készített számunkra örök lakhelyet, ahol nem lesz kiáltás, elválás, gyász, szenvedés. Azért vállalta mindezt értünk, azért kóstolta meg még a halált is, hogy minket ezeken átvezetve az ő örök közösségbe, kimondhatatlan dicsőségébe fogadjon. Nem azért, mert így szeretnénk hinni, hanem azért, mert Isten ezt készítette el számunkra.  Azt akarja, hogy a jó jobb legyen. A legjobbat akarja adni nekünk. Nem könnyű elhordozni a gyász, a veszteség terhét, megrendülését, de áldott legyen az Úr, hogy erre a jobbra tekinthetünk.

   Isten nem szégyell Istenünknek lenni… Milyen megtiszteltetés, milyen méltóság ez számukra! Vallhatjuk, hogy Isten a miénk, hozzá tartozunk, az övéi vagyunk. Hálásak vagyunk azokért, akik a mieink, vagy azok lehettek. Gondoljatok hálával ti is, gyászoló testvérek, arra, aki nagylelkű férj, önfeláldozó édesapa, nagyszerű barát volt!  És a sort folytatni lehet: önzetlen, korrekt, megbecsült kolléga, mindenkit tisztelő falubeli, jó szomszéd, segítőkész embertárs, gyülekezetünk bőkezű támogatója. Ám a leghálásabbak azért lehetünk, rá és önmagunkra nézve is, hogy megtartó Istenünk van. Akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk, és ő mindent úgy intéz, hogy üdvösségünket, az örök világosságot és boldogságot, melyet Krisztus drága áron szerezett meg számunkra, megnyerhessük. 

   Ebben a reménységben kívánunk vigasztalódást, drága testvérek. Az Úr legyen veletek, erősítsen, oltalmazzon!

   Szép, derűs őszi idő van, mintha mennyei békességet sugallna, és azt üzenné nyugtalan, meglódult, kaotikus világunknak: fent minden rendben van. Valaki biztos kézben tartja az eseményeket, életünket. Reménységgel lehet indulni. Földi útjainkra, de a mennyeire is tekintve. Az Úr kegyelme legyen mindnyájunkkal! Ámen.           

 

Teremtő Istenünk, Jézus Krisztusban megváltó Urunk, Szentlélek által vigasztaló mennyei Atyánk,

előtted állunk most szívünk fájdalmával, szorongató félelmeinkkel, gyötrő kérdéseinkkel,

viharba jutott életünkkel, és Téged kérünk, emlékezz meg arról, hogy a te gyermekeid vagyunk, akiket Krisztusban örökbe vettél, kegyelmedbe fogadtál . Te jól tudod azt, mennyei Atyánk, hogy mi ezen a világon a mulandóság törvénye alatt élünk, jól tudod, hogy mennyire fáj az elmúlás, mennyire lesújt, a szívünkbe hasít szeretteink elvesztése.  Tekintsd meg nyomorúságunkat, légy közel hozzánk, mutass igéd által lelki sötétségünkben, tanácstalanságunkban világosságot, ébressz reménységet bennünk!

   Légy gyászoló testvéreinkkel, megrendültségükben, betegséggel, félelemmel tetézett gyászukban erősítsd, bátorítsd, támogasd őket, öleld át irgalmas karoddal! Kiváltképpen könyörgünk, állj az összetört szívű özvegy, a megrendült lelkű gyermekek mellé, és segítsd őket, hogy békességet találjanak, azt a szörnyű helyzetet illetően is, hogy kényszerű módon nem lehetnek jelen a végtisztességtételnél.  Ajándékozd meg őket az életnek, az üdvösségnek drága ígéretével, Krisztus gyógyító szeretetével!

   Hálát adunk neked, örökkévaló Istenünk, elköltözött testvérünk életéért, szeretetéért, hitéért, szolgálatáért, segítségéért, amit nyújtani tudott övéinek, másoknak. Köszönjük, hogy sok lelki ajándékkal ruháztad fel az ő életét. Legyen áldott neved azért is, amit ő kapott másoktól, szeretteitől: hogy elismerés, megbecsülés vette körül. Hisszük, hogy általa, munkálkodása révén nemcsak ez a földi világ lett egy kicsit gazdagabb, hanem épült a te örökkévaló országod is. Szent igéd alapján valljuk, mennyei Atyánk, reá nézve is, hogy te nem holtaknak, hanem az élőknek az Istene vagy, mert mindenek élnek teelőtted.

   Könyörülj, Istenünk rajtunk, add, hogy miközben látjuk, hogy bizonytalan földi életünk, mégis tőled kapott bizonyossággal járjunk, végezzük hűséggel feladatainkat, osszuk meg egymással áldásaidat, és tekintsünk reménységgel az üdvösségre! Mert nem a halálra, hanem azt életre rendeltél minket Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Ámen.

 

 

Zsid 9, 24-28 (temetés)

 

24 Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.

25 Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével,

26 mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.

27 És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik,

28 úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre. Ézs 53,12; Mt 26,28; Fil 3,20; 1Thessz 4,16-17

 

    Testvéreim, olyan fájdalmas minden elválás, nehéz elengedni azokat, akik szorosan hozzánk tartoztak, akikhez ragaszkodtunk, akik nélkül bajosan tudjuk elképzelni további életutunkat. Ehhez a földi világhoz kötődve nehezen értjük meg, hogy életünk több a láthatónál, több ennél a néhány évnél, évtizednél. Azt valljuk, hogy akár élünk, akár halunk a Krisztuséi vagyunk. Mégis olyan kételkedve, bizonytalankodva vonatkoztatjuk ezt magunkra, szeretteinkre.

Amikor azt tanítja az ige, hogy a szeretet soha el nem múlik, akkor ez elsősorban az Isten szeretetéről szól. Krisztus feltámadása hirdeti, hogy ő halálunkban sem szűnik meg szeretni minket. Az ő szeretetében együtt vagyunk, együtt maradunk.

   Az igében azt hallottuk, hogy Krisztus nem emberkéz alkotta szentélybe ment be, ami csak minta, csak jelkép, hanem magába a mennybe. Pál írja az 1 Kor 15-ben: a földi az első. Ebbe születünk bele, ennek keretei közt zajlik az életünk. Ennek a földi útnak a végére érkezünk, amikor meghalunk. Az Újszövetség nagy evangéliuma, örömhíre: Krisztus vállalta földi, emberi sorsunkat. Ezért születésünk, egész életünk, de halálunk is a megváltás jegyében áll. Bárcsak megértenétek, szívetekbe fogadnátok ezt, gyászoló testvérek!

   Mindnyájunkat megdöbbentett a hír, titeket a legjobban, a legszemélyesebben, amikor 10 nappal ezelőtt testvérünk hirtelen rosszullétéről, kórházba kerüléséről értesültünk. Ilyenkor valósággal megdermed a lelkünk. Megütközünk, elgondolkozunk. Az a nyugtalan érzés kavarog bennünk, hogy ezen a világon minden olyan kiszámíthatatlan, bizonytalan (ez a világjárvány különösen emlékeztet erre – milyen törékeny önmagában a tudomány elképesztő eredményeivel dicsekvő ember). Valami biztosabbat kell keresnünk.

      Krisztus azért vette magára szenvedő emberi testünket, hordozta el halálunkat is, hogy benne reménységünk lehessen. Tudhassuk jóban, rosszban, egészségben, betegségben, örömben, bánatban, minden körülmények között, hogy megváltott gyermekei vagyunk. Hogy Isten nemcsak ezt a földi életet ajándékozta nekünk, hanem az örökkévalóra hívott el.

    Mert Krisztus azért ment a mennybe, hogy - míg eljön újra dicsőségben - Isten színe előtt közbejárjon értünk. Győzelmes Urunk van, aki törődik velünk, szívén hordozza sorsunkat. Egyúttal utat is nyitott számunkra Isten csodálatos, tündökletes világába. Felfedte igazi célunkat, rendeltetésünket. Éppen ezért szeretteink halálát, a földi éltből való eltávozását is a Krisztus megdicsőülésének a fényében kell nézzük.

   Vannak az életünkben megismétlődő, visszatérő alkalmak, események, és vannak egyszeriek. Van, amiben új esélyt kapunk, és van, amiben nem. Ez érvényes találkozásainkra, cselekedeteinkre, de lelki értelemben is: a bűnbánatra, megtérésre, Krisztus követésére. Ezért szól az ige figyelmeztetése: ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szívetek.

   Amit Krisztus véghezvitt értünk a golgotai kereszten, tanítja az ige, az egyszer s mindenkorra érvényes. Áldozatával örökre érvényes módon eltörölte a bűnt. Olyan drága ez a kijelentés.  Mert a bűn, akármennyire nem szívesen beszélünk erről, hozzá tartozik sorsunkhoz. „Fejünkhöz köttetett a gyarlóság”. Nem vagyunk tökéletesek. Önző emberi természetünk miatt, bizalmatlanságunk, félelmeink, kételkedéseink miatt gyakran vétkezünk Isten ellen és egymás ellen. Halálunkig nem tudjuk jóvátenni mindezt, sőt, napról napra növeljük tartozásunkat. Nem magunkban, jócselekedeteinkben bizakodunk, hanem Krisztus megbocsátó kegyelmében. Ő igazítja ki azt, amit mi elrontottunk. Ő maga a jóvátétel.  Benne van a mi váltságunk, bűneink bocsánata – írja Pál apostol (Kol 1,14). Csak bánjuk meg, tegyük le elébe! (Egy katonatiszt tudomást szerzett arról, hogy katonái közül többen szenvedélyes kártyajátékosok, akik az eltávozások idején gyakran kártyaasztalhoz ültek, sok pénz veszítettek, nagy adósságokat halmoztak fel. Az esti takarodónál nagyon szigorú parancsot adott: reggelre mindenki írja fel, hogy mennyivel tartozik. Sokan szégyellték, és a tényleges összegnél kevesebbet írtak, vagy semmit sem. A tiszt másnap összegyűjtötte a nyilatkozatokat, és azt mondta: ezeket mind kifizetem. Aki őszinte volt, annak nem maradt semmi tartozása. Aki nem, az viselje a következményeket!)

   A bűn eltörlésével kapcsolatban hozza szóba a szentíró azt a bibliai tanítást, amit emberi tapasztalataink is 100%-ban megerősítenek: elrendeltetett, hogy az emberek meghaljanak. Az elmúlás hozzá tartozik sorsunkhoz. Nem kerülhetjük el. Énekeinkben gyakran kérünk Istentől áldott, gyümölcsöző életet, és hittel, reménységgel várt halált. ( „Nevelj minket igaz hitben, Krisztusnak ismeretében, végy minket szent szerelmedbe, és holtunk után örömbe.”) A hívő embernek mindkettőt látnia kell. Együtt a Krisztusban nyert örökélet boldog távlatával.       

   A halál az a pillanat, ami után semmit nem lehet hozzá tenni a földi élethez. Amikor minden lehetőség lejárt. A halálhír az utolsó földi információ, ami elmondható valakiről. Ezért olyan komoly az Ige intése: keressétek az Urat, míg megtalálható. „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt”.  A halál az utolsó földi határvonal arra nézve, amit megtettünk, vagy amit elmulasztottunk, amiben áldás volt az életünk, vagy amiben csak önmagunknak szolgáltunk.

    Így van az Úr színe előtt elhunyt testvérünk immár lezárult földi életútja is. Mi emberek csak töredéket ismerünk élete történetéből. Még ti is, akik mellette voltatok. Nagy titok az emberi lélek, még önmagunk előtt is. Ki ismeri belső vívódásainkat, imádságainkat, tusakodásainkat?! 

   Adatokat sorolunk ilyenkor, hozzátartozók vallomásait, amik mögött nemcsak az elvesztés fájdalma van, hanem a hála és köszönetet is azért, amit benne és általa adott az Úr.

   (Élettörténet.)

De élő Istenünk van, aki Krisztusban az üdvösségre hívott el. Ő nemcsak néhány plusz évet, nemcsak ideig-óráig szóló ráadást ad nekünk, hanem érdemével megment minket a haláltól, a kárhozattól.

   Az utolsó versben hallottuk: ő meg fog jelenni azoknak, akik őr várják. Drága gyászoló testvérek: akik elmentek közülünk, azokat már hiába várjuk. Nyomasztó ez az üresség, ez a hiány. De várhatjuk, hívhatjuk szívünkbe, otthonunkba, életünkbe megváltó Urunkat, kérhetjük, befogadhatjuk kegyelmét, jóságát, vigasztaló szeretetét. És várhatjuk az őt úgy is, mint hatalommal visszajövő, visszatérő Urat, aki részeltet minket a nekünk szerezett üdvösségben. Ennek reménysége legyen ott szívetekben, erre az Úrra nézzetek, ezt az üdvösséget várjátok! Vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól.

Mindnyájan halljuk meg az Ige biztatását: Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, és senki  sem ragadhatja ki őket az én kezemből (Jn 10,28).  Ámen.

 

Istenünk, mennyei Atyánk Krisztus Jézusban, megváltó Urunkban, a Szentlélek vigasztaló közösségében.  Te ismersz minket, hiszen te alkottad testünket, lelkünket, és tudod, hogy mennyire fáj elengedni azokat, akik a mieink voltak, milyen nehezen tudjuk kimondani a Jób vallomását: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen mindenben az ő neve. Köszönjük, hogy egyszülött Fiad, a mi megváltó Urunk vállalta sorsunkat, felöltözte emberi testünket, megismerte szenvedéseinket, sőt, magára vette bűneinket és a golgotai kereszten eleget tett azokért. De mindenek fölött azért adunk hálát, hogy ő nem maradt a halálban, hanem dicsőségesen feltámadt, hogy a mi benne való hitünk reménység is legyen. Ő a mi bűneink eltörlője, adósságunk törlesztője, a mi tökéletes közbenjárónk a te színed előtt, és ő az, aki utat készít számunkra is te dicsőséges, örökkévaló országodba.

   Add mennyei Atyánk, hogy gyászoló testvéreink szívében ne csak a szomorúság, ne csak a veszteség keserűsége legyen, hanem ez az élő reménység is! Hallottuk szent igédből a figyelmezetést is: úgy kell számlálni fogyó, tovatűnő napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, úgy kell komolyan vennünk hívó szavadat, hogy egyszer lezárul előttünk ez a lehetőség, úgy kell hozzád térnünk, hogy nem biztos, hogy holnap alkalmunk lesz rá. Adj nekünk engedelmes szívet! Indíts bűneink megbánására, kegyelmed elfogadására, Krisztus követésére! Benne van békességünk és megtartatásunk.

   Elvégezett dolog, hogy földi életünk véget érjen, de áldassék szent neved, hogy azt is elhatároztad örökkévaló atyai tanácsodban, hogy nekünk Krisztusban üdvösséget készítesz. Segíts, hogy őt hittel elfogadjuk, és benne megbocsátó, megtartó szeretetedet! Tégy minket is ennek a szeretetnek a képviselőivé családunkban, munkánkban!

  Hálát adunk elköltözött testvérünk földi életéért, munkájáért, emberi értékeiért, családjáért való fáradozásért, azért, hogy közösségünk tagja lehetett. Lelked által vigasztald a gyászoló családot,

az özvegyen maradt feleséget, a gyermekeket és szeretteiket, unokákat, rokonokat, ismerősöket! Erősítsd, támogasd őket, légy megtartójuk, áldd meg életüket hittel, szeretettel, reménységgel! Hadd tudjanak még inkább egymás javára,segítségére és a te dicsőségedre élni. Könyörülj egész közösségünkön, őrizz testi-lelki megpróbáltatástól, és taníts hittel várni a mi üdvözítő Urunkat. Őérte hallgass meg minket! Ámen.        

 

 

1 Kor 3,11-15 (temetés)

 

11 Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Ézs 28,16

12 Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát,

13 az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. 1Pt 1,7

14 Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni;

15 de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.

 

    Újabb temetésre gyűltünk össze. Bár idős testvérünket kísérjük el utolsó földi útjára, mégis veszteség az ő távozása: a családnak, a gyülekezetnek. Halálával egy fejezet zárul le az életetekben, gyászoló testvérek, és nemzedékének elmenetelével egy korszak zárul le közösségünk életében. Úgy tűnik, hogy kiveszőben az a tartás, az a ragaszkodás, ami ezt a régi generációt jellemezze.

   Egy nehéz év vége fele közeledünk. Sok minden történt a világon, köztünk is. Nem jók a statisztikáink (12 temetés, 4 keresztelő). De tudjuk azt, hogy Isten másként számol. Előtte nincs elveszett élet. Ő nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene. Az Úr számára –kegyelme által – napról napra szaporodik az üdvözülők száma. Jó ezt hittel így látni!

  Mert más alapot senki sem vethet... A világunk rendjét felforgató globális járvány alapjaiban rendítette meg a fejlődés, a tudomány mindenhatóságába vetett hitünket. Rá kellett ébrednünk: minden bámulatos eredmény, minden hangzatos propaganda ellenére az ember törékeny, sebezhető és kiszolgáltatott maradt. Életünket kétségtelenül kényelmesebbé tettük, de annak a legfontosabb kérdéseit nem oldottuk meg. A sikerek, az anyagi javak nem feltétlenül hozzák meg a kívánt békességet és boldogságot, és bár sokkal modernebbek, hatékonyabbak lettek a tárgyak, az eszközök, amiket használunk, de a lelkünk nem lett jobb. Igazi erőtlenségünk és kudarcunk pedig éppen a halállal szemben mutatkozik meg. A magabiztos ember be kell ismerje bizonytalanságát. Milyen nagyság, híresség az, amelyik ma van, holnap pedig már az enyészeté?

   Igénk azt tanítja: van egy biztos alap, ami egyedül érdemli meg ezt a nevet, amit semmi meg nem rendíthet. Ezt az alapot Isten vetette meg örök, megtartó akarata szerint szent Fiában, Jézus Krisztusban. Minden más csak ideig-óráig való. Nincs más biztos támpontja, erőforrása, bizodalma az életünknek, egyedül csak ő. Ő társunk lett társtalanságunkban, áldott orvosunk betegségünkben, jó pásztorunk tévelygésünkben, tanácsolónk útkeresésünkben, reménységünk minden helyzetben, megtartónk a halálon keresztül is.

   Pedig olyan kicsinek látszott ez az alap. Az ünnepre készülve a fülünkben cseng a karácsonyi evangélium egyik mondata: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban... És Isten ebben a kisgyermekben, az egyszülött Fiúban vitte véghez a világ megváltását. Ő pedig vállalta a mi sorsunkat a jászoltól a keresztfáig. Tökéletesen eleget tett értünk. Ezért Isten őt Úrrá és Krisztusé tette. Előtte meghajol minden térd. Vajon a mienk is?

  A történelem során földi hatalmak nagynak és örökérvényűnek mutatták magukat. De aztán eltűntek,  mulandónak bizonyultak. Hol vannak híres uralkodók, mesés vagyonokat birtokló gazdagok? Milyen jó, hogy ennél több, ennél biztosabb a mi reménységünk!

   Isten azért helyezte el a világban ezt az alapot Krisztusban, hogy aki hisz benne, az megtartassék. Annak öröme, bizodalma legyen. Az ne csak a láthatókra nézzen, hanem a láthatatlanokra is. 

Döntő kérdés az, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a fundamentumhoz. Komolyan vesszük-e ezt a lehetőséget, vagy hiábavalóságok fele fordulunk? Mit adhat többet Isten nekünk, mint amit Fiában adott? Melyik szülő adná oda gyermekét akármiért? Mit válaszolunk az Isten gesztusára?     

     Elköltözött testvérünk sokat fáradozott a földi szükséges dolgokért, övéiért, de – hisszük – nem feledkezett el a lelki építésről sem. És amikor egyre kevésbé jelentettek támaszt a földiek, egyre jobban tudta keresni az Úr oltalmát, kegyelmét.

   Az Ige figyelmeztet, hogy ha ismerjük is a biztos alapot, ha Isten gyermekei is vagyunk, mégis elvonhatják a figyelmünket kevésbé értékes dolgok. Nem mindegy, hogyan élünk, nem mindegy, mit építünk, nem mindegy, hogyan viszonyulunk Istenhez és egymáshoz.  Érdekes módon az Ige hat dolgot említ meg, értékcsökkenő sorrendben, amit ráépíthetünk az Isten által rendelt fundamentumra: arany, ezüst, drágakő, fa, széna, szalma.

Az arany a Bibliában az igazi értéket, az Istennek szentelt életet, a neki való szolgálatot jelképezi („végy a tűzben megpróbált aranyat!” - olvassuk a Jelenések könyvében). Törekedjünk, hogy ez a kincs ott legyen az életünkben! 

Az ezüst is nemesfém. „Választott ezüst az igaznak nyelve”, áll a Péld 10,20-ban. A Zsoltárok könyvében pedig azt olvassuk: Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst. Elsősorban tehát a beszédünkről, egymáshoz való odafordulásunkról van szó. Legyen az építésre való, és ne hiábavaló szavaknak a szalmaértékű sokasága!

A drágakövekkel (12 db.) kirakott mellény a főpap öltözetének a része volt, a szíve fölött hordta. A közbenjáró könyörgésre, Isten áldásainak a kérésére utalt. Díszítse a mi lelkünket is ez: az Isten akaratára figyelésnek, az ő áldásai elkérésének, a másokért való könyörgésnek az ékessége. 

Fa, széna, szalma- bár az építkezéshez használt anyagok, de kevésbé értékesek. Mielőtt az apostol megírta volna ezt a levelet, Korinthusban nagy tűzvész volt… Az ott lakók látták, hogy az milyen következménnyel járt. Csak az marad meg, ami Krisztus szerint való, annak van minden krízist túlélő fedezete, ami tőle származik.

   Testvéreim, Isten mindnyájunk életébe helyezett el tálentumokat, rá mutató értékeket. Törekednünk kell ezeket kamatoztatni mások javára, az ő dicsőségére.

  Ezt látjuk elköltözött testvérünk életében is. Voltak abban emberi gyarlóságok is, ahogy mindnyájunkban, de drága lelki javak is: jóság, törődés, szeretet. Olyanok, amik megmaradnak az Úr előtt.

 (Élettörténet).  

   Az Igében értékekről hallottunk. Hála Istennek, hogy felismerhettétek azokat drága hozzátartozótok életében is. Ti kaptatok a legtöbbet belőle, akik a családhoz tartoztatok, de jutott másoknak is az Isten dicsőségére. Isten nem a látszat szerint ítél, és tőlünk sem látszat-szeretetet vár. Életünk igazi tartását az adja, ha Krisztushoz kötődünk. Vele értékes az életünk.

   Benne való hitünk kiállja az ítélet tüzének a próbáját is. Kell tűzön átmennünk már e földi életben is: van próba, van szenvedés, és hisszük, hogy ezek által tisztít, formál minket a mi Urunk, hogy majd az ítélet napján reménykedve állhassunk meg az ő színe előtt. Megmarad a hit, szeretet, remény… mindhárom Krisztus által lehet a mienk.

   Így vigasztal Isten: Közel van az Úr az őt hívókhoz, teljesíti az őt félők kívánságát (Zsolt 145, 18-19).

  Isten oltalma, áldása legyen velünk az értünk eljött, a minket megváltó Krisztus által! Ámen. 

 

Urunk, teremtő Istenünk, véghetetlen kegyelmű mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, vigasztalónk a Szentlélek által, a mi Urunk születése ünnepére készülve és elhunyt testvérünktől búcsúzva, a földi élet mulandósága miatti szomorúsággal és a Krisztusban nyilvánvalóvá lett örök élet reménységével állunk szent színed elé.

Téged kérünk, hogy légy közel hozzánk, gyászoló testvéreinkhez megtartó irgalmaddal, és adj hitet, hogy ne csak az elmúlót lássuk, hanem Krisztus világosságában az örökkévalót is! Köszönjük, hogy Ő azért keresett meg minket, azért jött el hozzánk testünket felvéve, hogy mellettünk legyen életünk minden helyzetében, örömeinkben és bánatunkban, küzdelmeinkben és békés napjainkban, azért áldozta magát, hogy minden bűnünket eltörölje, minket felruházzon az ő igazságával, és üdvösséget ajándékozzon nekünk. Valóban, nincs más alapja, fundamentuma, támasza, megtartatása az életünknek, egyedül csak őbenne. Hálát adunk, hogy ez a hit lehetett ott elköltözött testvérünk életében is földi vándorlásában, gyermekkorától kezdve késő öregségéig, sok megpróbáltatásában ez adott neki erőt a kitartáshoz, a szeretteiért való fáradozáshoz, és a rá bízott lelki kincsek megőrzéséhez. Ó, kérünk, hogy taníts minket is – a hit fejedelmére, Jézusra nézve -, hogy tudjuk, kiéi vagyunk, el ne felejtsük, hogy mi a küldetésünk és mi a célunk! Taníts bölcsen tölteni jövevénységünk idejét, tudván, hogy közeleg ama nap, amikor minden napvilágra fog kerülni, amikor mindnyájunknak meg kell állnunk a te színed előtt! Tarts meg a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben, a hozzád való ragaszkodásban és az egymásnak való önzetlen szolgálatban.

Áldd meg gyászoló testvéreink életét, adj nekik igazi vigasztalást, élő reménységet, hadd legyenek hálásak minden jóért, szeretetért, törődésért, áldozatért, amit szerettüktől kaptak, és hadd maradjanak hűségesek tehozzád! Megköszönjük a türelmet, az erőt, szeretetet, amit adtál nekik hozzátartozójuk gondozásában, ápolásában.   

   Lelked által vezesd őket békességben, áldásaidban, kegyelmed teljességében! Áldj meg mindnyájunkat a hit, szeretet, reménység drága javaival az értünk megszületett Jézus Krisztusban! Ámen.