Fil 2, 1-11 (adv./vas.de.)

 

    Ez a nagyon jól ismert, Krisztus-himnusznak is nevezett igeszakasz egy feltételes kötőszóval kezdődik: HA. Olyan feltétekről van szó, amiket Isten teljesített, és ebből következik az, hogy nekünk el lehet, el kell indulni a hit, a hitből fakadó cselekvés útján.

   Advent erről szól: Isten Krisztusban teljesítette a megváltás, a megbocsátás feltételeit. Tudjuk, nem volt könnyű: kimondhatatlan áldozattal járt, az egyszülött odaadásával, engedelmességével. De így nyílt meg számunkra a menny. Advent (az Úr érkezése) nem vágyálom, hanem beteljesült és beteljesülő valóság.

   Ezért van vigasztalás Krisztusban! Miért ezzel kezdi Pál? A HK is: mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod. Mert nekünk igazi, erős, felülről való vigasztalásra, biztatásra, élő reménységre van szükségünk. Annyi minden fenyeget, keserít: biztos támaszt keresünk.

   Van szeretetből fakadó figyelmeztetés (intés – Károli): az Ige bátorító, intő üzenetéről van szó. Istennel való kapcsolatunkhoz ez is oda tartozik (amint a szülő-gyermek viszonyban is jelen van). Az igei intés, óvás továbbadásában mi is felelősek vagyunk. Nem ítélkező, de szeretetből fakadó módon kell tennünk: testvér, vigyázz, ne félj, bízz az Úrban (történet). Az igazi intés nem az, hogy magasról osztom a jó tanácsokat és az „észt”, hanem az, hogy a másik mellé állok, közösségvállaló együttérzéssel felkarolom, igyekszem őt a jó felé vezetni. 

   Van közösség a Lélekben … a világ lelkülete elválaszt, idegenné tesz, bomlaszt. Látjuk, tapasztaljuk, és keveset teszünk ellene. Engedjük sodortatni magunkat. Panaszkodunk, de egyetlen határozott lépést sem vállalunk. Isten Lelke igazi közösséget teremt, akar teremteni köztünk. Jobban kell figyelnünk, következetesebben engedelmeskednünk.

   Van irgalom, könyörület, igen, Krisztusban, és általa azokban, akik szerinte élnek.

Helyet adunk-e ennek a lelkületnek? Aminek teret adunk, az fogja meghatározni gondolkodásunkat, életfolytatásunkat. Jelképesen szólva: a szívünk kulcsa nálunk van. Ha szeretetlenséget, gyűlöletet engedünk be, akkor az fog uralkodni bennünk.  

   Isten Lelkének javait, Krisztus szeretetét akarja nekünk ajándékozni. És ha Isten ezt adja, akkor készeknek kell lennünk elfogadni, és nekünk is igyekeznünk kell – ezt köti lelkünkre az apostol – egyet akarni, szeretetben élni. Figyeljük meg: igyekezni, akarni.  Adventünk beteljesülése rajtunk is múlik. Isten vigasztal, figyelmeztet, közösségébe hív, kegyelmet ad – csak meg kell nyitnunk életünket. Készítsétek az Úrnak útját, mondja Keresztelő János. Jobban odafigyelve a Mesterre és a tanítványtársakra, egymás iránt krisztusi szeretetet tanúsítva. Akkor advent nemcsak ajándékvásárlás lesz karácsonyi pompában csillogó üzletekben, hanem annak az Ajándéknak szívünkbe érkezése, aki megváltott, megvásárolt minket.   

   Semmit ne tegyetek önzésből, dicsőségvágyból … Tudunk-e ilyenek lenni? Megértjük-e a Krisztus szerinti élet titkát. Hogy ez a keserű harc, amit egymás ellen vívunk, senkinek sem jó. Rossz reflex, félrekódolt magatartás. (Max Lucadonak van egy tanulságos mese-története a jóságos manókról, akik békességben élnek mindaddig, amíg valaki el nem ülteti szívükben a gyanakvást, az irigységet …)

   Alázattal egymást különbnek tartván. Vajon Pál nem tévesztette el a címzetteket? Vajon nem angyalokhoz szól? Tudunk-e ilyenek lenni? Mi itt, Bergenyében? Ha Krisztust követjük (imitatio), akkor ez az egyetlen lehetséges út. Ezen az úton érkezik az Úr, ezen kell elinduljunk feléje és egymás felé.

   A mások hasznát tartva szem előtt. Konfirmandusokkal tanultuk a tegnap: felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam. Az emberek gyakran panaszkodnak arról, hogy megpróbálták őket anyagiakban, becsületükben megrövidíteni, kihasználni, de ritkán arról, hogy talán ők is megtették ezt másokkal. „Az igazságtalanság forrása kikutathatatlan, ha megkérdezünk 6 milliárd embert, mindenki kívülről tapasztalja a rosszat”. Az igazság forrása viszont ismert. Az Ige a Krisztus példáját állítja elénk.

   Az az indulat legyen bennetek, ami volt Krisztusban. Az a lelkület, értelem. Gyönyörű, ua. roppant nehéz mondat.  Úgy gondolkozni, érezni - ez lenne az igazi adventi felkészülés. Csak Krisztushoz közel jutva, hatása alá kerülve indulhat el ez a folyamat. Csak saját bőrünkön megtapasztalva az ő indulatát, jóságát. A nagyzolásban könnyű utánozni másokat, sokkal nehezebb az alázatban. Ezért nem a Krisztus indulata a menő, a mérték ezen a világon. Pedig ez a világ jövője, igazi értéke.

  Nagyon szép, emelkedett vallomás következik. Igazi himnusz. Érezzük a megérintettséget. Megrendült lélekből fakad, ezért megrendítő. 

Nem tekintette zsákmánynak, olyan kiváltságnak, amihez ragaszkodik, amit nem enged ki a kezéből. Mély értelmű mondat: az kötöz meg a legjobban, amit szorongatunk, amit a miénknek nevezünk, az tesz szabaddá, amit elengedünk, amit odaadunk, feláldozunk. Raoul Wallenbergnek, neves svéd diplomata (zsidók ezreit mentette meg) mondta egyik barátja: vigyázz, kockázatos dolog, amit teszel, ne feledd: az életed  a tied … Azt válaszolta: nem, ebben a helyzetben az életem a másoké. Döbbenetes mondat.

   Istennel egyenlő … nincs nagyobb titulus ennél. És nincs nagyobb alázat, hogy Urunk ezt hagyja el, erről mond le, megüresítve önmagát. Elfogynak a szavak. A menny végtelen dicsőségében, tökéletes boldogságban élő Isten Fia alászáll a legnagyobb nyomorúságba. A bűn és vér világába. Mindenki nagy akar lenni, csak a szeretet vállalja a kicsiséget, kiszolgáltatottságot. (Dosztojevszkij regényében a fiatal lány vállalja száműzetést, hogy elítélt kedvese közelében lehessen.)

   Szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett (karácsony csodája ez), emberként élt. Hogy felmagasztosul Benne a mi sorsunk! Krisztus vállalta azt, annyira fontosak vagyunk. Jó embernek lenni, ha Isten Fia is emberré lett az emberért. Mit teszünk egymásért?

   Megalázta magát – emberi mivoltában is. Isteni dicsőségét levetve emberi sorsunkat vette magára, és ebben az állapotában vállalja létünk mélységeit, üldöztetést, éhezést, szenvedést. Senki nem volt alázatosabb Krisztusnál … Az igazi alázatosság nem kényszer: önként vállalt út, szolgálat. Nem megalázkodás, hanem alázatban járás. Lemondás a hatalomról. A visszafizetés előjogáról. Krisztusban ábrázolódik ki a legtökéletesebben: mennyei hatalommal eltűri a kereszt gyalázatát.

   Engedelmes volt halálig, a keresztfa haláláig. Teljes erőtlenségben látjuk. Engedelmességből teszi, a megváltásért, a kegyelem megszerzéséért. Advent programjában ez is benne van… Azért indult el, hogy véghez vigye.

   Ezért Isten felmagasztalta. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Mindenek fölé. Oly nevet kapott, amely minden névnél nagyobb!!! Nincs drágább, dicsőségesebb név a Jézusénál.

Minden térd meghajol. Értünk meghajolt a Krisztus térde, összeroskadt a kereszt alatt. Egyszer az ő nevére fog mindenki térdet hajtani. (Gyökössy- történet: hadifogságban.)

   Minden nyelv vallja … Boldogok lehetünk, hogy ismerjük, hogy az övéi lehetünk, hogy benne reménykedhetünk, hogy vallhatjuk: Benne megtartatásunk van. Üdvösségünk. Ne más/mások előtt, hanem Krisztus előtt hódoljunk, az ő indulatát hordozzuk, hogy adventi várakozásunk beteljesedjék: békesség, öröm legyen közöttünk! Ámen.

 

 

 

Fil 4, 10-23 (adv./ vas.de.)

 

 

  Pál apostol szívében öröm van a gyülekezet kedvessége, törődése miatt. Biztató szavakkal, bátorítóan szól a gyülekezet adakozásáról, segítőkészségéről. Azt látjuk, hogy az apostol számára is fontos a visszajelzés, a megerősítés, hogy munkája nem hiábavaló, hogy valami megfogant az emberek szívében, hogy fáradozása, áldozata gyümölcsöt terem. Persze, tudjuk, hogy a lelki munkát nem mindig az azonnali, látható siker minősíti, de annak jelei előbb-utóbb meg kell mutatkozzanak. 

   Egy misszionáriusról jegyezték fel: mivel senkit nem sikerült Krisztusnak megnyernie, a pusztai állatoknak kezdett prédikálni. Az eredménytelenség mély krízis kiváltója lehet. Sokszor szembesülünk ezzel. A misszió területe már itthon van.

   Az apostol nem is a tkp. anyagi segítségnek örül elsősorban, hanem a gyülekezet figyelmességének, ma így mondanánk: gesztusának. Kis dolgokkal nagy örömet lehet okozni… Karácsony közeledtén ezt meg kell szívlelnünk. (Történet a királyról, aki álruhában egy szegény napszámossal dolgozta végig a napot, együtt falatoztak… Végül felfedte kilétét, és azt mondta: kérj valamit. A napszámost azt mondta: a barátságodat ne vond meg soha tőlem! A legnagyobb, ha magunkat adjuk, szeretetünket.) 

Amikor az ajándékozás témáján törjük a fejünket, akkor – még ebben is! - elfoghat az aggodalmaskodás: nincs lehetőségem annyit adni, amennyit szeretnék. Valaki így mondta: ha nem tudok annyit adni, amennyit szeretnék, hát adjak szeretetből annyit, amennyit tudok. Azaz szeretettel, odafigyeléssel sok örömet szerezhetünk, a kevés által is sokat adhatunk.    

   Egy fontos mondat és egy fontos kifejezés hangzik el az igében: tudok szűkölködni és bővelkedni. Megelégedés. Az a gazdag, akinek többje van, mint amire szüksége van. Azért van az, hogy sok gazdag elégedetlen, és sok szerényebb körülmények közt élő a kevésért is hálás tud lenni. (Történet: egy szegény kolostor adományokat gyűjtött, de kikötötték, hogy csak attól fogadják el, aki szívesen adja, akinek nincs szüksége arra, amit felajánl. Egyszer egy gazdag ember egy nagyobb összeget hozott be. A vezető megkérdezte: igazán nem fontos neki ez a pénz. Dehogy nem, sőt azért töröm magam, hogy még több legyen. Akkor nem fogadhatjuk el, válaszolta, mert úgy látom, Önnek nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.)

   Mindennel szokva vagyok, mindent elfogadok, mindenért hálás vagyok. Nagy bölcsesség ez! Mindenre azt tudom mondani: hála Istennek … (Olvastam egy mesét egy istenfélő emberről, aki a király szolgálatában állott, aki mindenre azt mondta: Isten ezt is jóra tudja fordítani… ) Hányszor derült ki utólag: javunkra volt. De annyira beleadtuk magunkat a panaszkodásba, hogy nem is tudtunk örülni a megoldásnak. Bizalmatlanok vagyunk.

   Mindenre van erőm a Krisztusban … gyönyörű vallomás. Érezni, a tapasztalat mondatja az apostollal. Nem egy fellengzős, költői kijelentés. Rábíztam, szüntelen rábízom életem Krisztusra. Sokat beszélünk erről, de – úgy gondolom - nem merítünk elég erőt ebből a hitből, bizalomból.

   Mindenre. Tudjuk, hogy ez a minden sok mindent takar Pál esetében: üldözést, börtönt, szenvedést, betegséget, csalódásokat. Csoda, hogy bírta! De nem magában bírta. Volt egy mennyei erőforrása, a Krisztusban való hite, közössége. Mennyire erős, mekkora a teherbírása Megváltónkkal való kapcsolatunknak?

   Jól tettétek, hogy most adományokat küldtetek. … nem is feltétlenül nekem (bár jól esik, jól fog), még kevésbé Istennek: igazából nektek fontos! Jónak lenni, jót tenni jó dolog. Isten úgy teremtett, hogy – a lelkünk mélyén – jók akarunk lenni. Mégis sok rosszat okozunk egymásnak önzésünk, sérelmeink miatt. Abbeli félelmünk miatt, hogy mi húzzuk a rövidebbet! Itt is érvényes: szeresd felebarátodat, mint magadat. Eligazító kérdés: mit szeretnék én? Mit tennék a helyzetében?

   Az apostol kiemeli a gyülekezet kivételes ragaszkodását, adakozó hozzáállását, nagylelkűségét. Senki, egyedül csak ti. Ír arról, hogy nem is akarta terhelni a gyülekezeteteket… hogy ingyen valóvá tegye az evangéliumot. Nagy kérdés ez! A kegyelem ingyen van, mi olykor fizetni szeretnénk. (Esetem a román asszonnyal: …) Ami ingyen van, azt nem értékeljük.

Beszéltem valakinek a gyülekezetünkben folyó diakóniai szolgálatról … csillogó szemmel hallgatta: jaj, milyen szép dolog, milyen jó! Jó? Bizonyára. De – gyakran úgy tűnik - nem tudjuk igazán értékelni. Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogy Szilágyi Domokos írja egyik versében: Istennek az a társadalmi feladata, hogy megbocsásson. Baj, ha hiányzik a személyesség!

   Javatokra kamatozik. Aki szívből tud adni, az mindenképpen kapni fog. Isteni törvény ez. Aki nem kész adni, az - akármennyije van - szegény ember. Nem tud örülni. Csak a mások örömében teljesedhet ki az enyém. Minek örülünk? Érdekes kérdés ez így, karácsony táján. A lelki értékek (de az anyagiak is) akkor kamatoznak, ha az Isten bankjába tesszük. Mit tudunk átadni Istennek? Úgy tűnik: minél többünk van, annál kevesebbet.

  Átvettem, bővelkedem. Az apostol felszabadult lélekkel tud örülni, ha kap, hálás, boldog. Tudunk-e tiszta szívvel örülni?  Vagy úgy el vagyunk foglalva azzal, amink nincs, hogy nem tudunk örülni annak, amink van!

Istennek tetsző áldozat. A jótékonykodás Istennek is örömet szerez. Bámulatos következménye van!

   Egy drága ígéret: Isten be fogja tölteni szükségeteket az ő gazdagsága szerint. Tkp. Isten javaiból adunk. Jó lenne így látni. Másképpen kezeink csinálmánya/szerzeménye bálvány lehet. 

   Dicsőség … a szeretettel továbbadott ajándékban van valami több, valami felülről való ráadás. A karácsony ezért szép: valami több van benne. Nem a cifraság teszi, nem a külsőségek, hanem az belülről fakadó, mennyei származású szeretet, aminek be kell ragyognia a külsőségeket is. Dicsőség Istennek! Ámen.

 

 

 

Zsolt 10  (adv./ vas. du.)

 

   Miért állsz távol? Advent: Isten közel jött. Megalázta magát („megemberült”, mondta egyik gyerek). Isten minden áron meg akarja menteni az embert: törvénnyel, kegyelemmel. Persze, érezhetjük úgy, hogy távol van. A betegségben, próbában, nehézségben. A rejtőzködő Isten (Deus absconditus.) A kitárulkozó, velünk együtt járó Isten. Sokféleképpen szólt, ez utóbbi időben Fia által. Nézz Jézusra, és megismered Istent!

   A bűnösökkel van rossz tapasztalata, harca a zsoltárosnak, de bízik Isten igazságában. Tegnap is hallottuk: igazságérzetünknél biztosabb tényező az Isten igazsága. Jó arra hagyatkozni.

   „Még dicsekszik is gonoszságával”. Ma még inkább eltűntek az erkölcsi határok, mértékek. Csúfolják az Urat. Nincs Isten, nem lesz számonkérés

 

. Majdnem 3.000 éves írás, mégis nagyon modernül hangzik. Isten szemet behunyós tagadásának a fő oka: nem akarunk szembe nézni, számolni igazságával. Könnyebb tagadni őt, megnyugtatni magunkat. Ez nem igazi nyugalom.

   A bűnös ember még szerencsés is. Eredményes, jól megy dolga, sikert sikerre halmoz, naggyá lesz, győzelmeket arat. Arrogáns, lenézi ellenfeleit. Magasan hordja orrát, jólétben él.

   Sőt nagyon biztos magában, abban, hogy kezében tartja a dolgokat, mindent ő irányít. Nincs szüksége Istenre. A mai ember leírása, jellemrajza. Hol van Isten igazsága? A gonoszság hatalma kétségtelen. Nagy kérdés, meddig terjed? Miért és meddig engedi meg Isten? Nagy titkok, nem tudjuk megválaszolni.

   Gonosz cselekedetekkel keseríti mások életét: átok, csalás, durvaság … Hát nem ezt látjuk magunk körül (olykor magunkban), nem ez uralkodik világunkban? Ünneprontó jellemzés, de ez vesz körül. A hó kicsit betakarja, a karácsonyi máz megszínesíti, de a társadalmat ez hatja át.

   Még nagyobb dolgokra is vetemedik, a haszonért meggyilkolja az ártatlant, elragadja a nincstelent. Diktatúrák embertelen rendszerei jutnak eszünkbe (a XX. század nagy diktátorai büntetlenül haltak meg …), vagy a globális gazdaság érdekcsoportjai, a mai haszonelvű társadalom lélekölő világa. Isten nem lát meg soha, mondják. És a szenvedők is ugyanezt: nem lát minket az Isten, elfeledkezett rólunk, nem törődik szenvedéseinkkel.

   Állj elő, Uram, kéri a zsoltáros. Hisz Isten hatalmában, valósággal sürgetni akarja. Emeld föl kezed! Állj ki igazságod mellett, állj ki a nincstelenek ügye mellett!

  Látod nyomorúságunkat … valójában te tartod kezedben életünket. Rád bízhatja magát az árva. Isten válasza Krisztusban szólal meg. Ő úgy győzte le a bűnt, hogy magára vállalta, elhordozta. 

   Király lesz az Úr. Kijelentés, ugyanakkor dicsőítés is ez. Az alázatosak kívánsága teljesül. Krisztusban mindent megnyerünk. Ámen

 

 

 

Lk 2, 57-66  (adv./ vas.du.)

 

   Karácsony nagyhetének témája a születés lesz. Estéről estére különböző bibliai történetek alapján erről a kérdésről fogunk hallani. Minden születés csoda, az élet továbbadásának a feltétele. Akik nem fogadják el, azok az életet utasítják vissza… Minden születés egy ámulatra indító folyamat, történés, ami a fogantatástól az új élet megjelenéséig tart. Tkp. az élet kisarjadása. Ugyanakkor a hitben való fejlődés hasonlata. Minden születés áldozattal jár. Eljött Erzsébet szülésének ideje, a megfogant új élet, és benne Isten ígérete napvilágra jött. Rendkívüli öröm lehetett. Megtelt a szánk nevetéssel…(Zsolt 126, 2)

   Az öröm, a jó hír kisugárzik. Az emberek közti beszélgetéseket, a hírcsatornákat hallgatva, nagy kétely ébred bennünk arra vonatkozóan, hogy vajon a jó hírek terjednek-e? Vajon karácsonyra készülve miről szól az életünk? Panaszról, elégedetlenségről, keserűségről? Milyen jó lenne, ha a jó hírt (ami karácsonykor felcsendült) tudnánk tovább adni.

  

   Jönnek a rokonok, szomszédok … Úgy hiányzik ez a közösségi megmozdulás, összefogás, szolidaritás. Nálunk még nyomokban megvan, nagyon kellene vigyázzunk rá, hiszen egyik fobtos értékünk … Könnyen lemondunk róla.

   Együtt örülnek: nincs irigység, nincs rosszindulat, nincs megjegyzés, másfelől Erzsébet szívében sincs gőg, visszautasítás, lenézés.

   Isten áldásának, mégha azt a mások életében mutatja is meg, tiszta szívvel kell tudjunk örülni. Nézzétek, örömünket milyen sokszor elrontja az irigység, az önzés! Egyik szülő panaszolta teljesen kiborulva, hogy egyik ismerősük mennyit dicsekszik a gyermekével, ezzel frusztrálja az ő gyermekét. Mi, magyarok különösen jót értünk a versengéshez, az egymás elleni hadakozáshoz, és elfelejtettük az együtt szót, ami régi társadalmunkat még jellemezte.

   Szép, amit mondanak: nagy irgalmat tanúsított az Úr iránta. Karácsony erről szól: nagy irgalmat tanúsított az Úr mindnyájunk iránt. És kell látnunk kegyelmének munkáját saját, és mások életében is.

   A törvény szerint a nyolcadik napon eljöttek, hogy bemutassák az Úrnak. Keresztelő János szolgálata az ószövetség és az újszövetség határára esik. Próféta és útkészítő is.

Az már nem törvény volt, de hagyomány, hogy apja nevéről nevezzék el. A hagyomány: lehet erősség, de gyengeség is. Pál írja: egykor rajongott az atyák hagyományiért. Megszállott, szinte bigott módon. A hagyományok fontos irányjelzők lehetnek, de nem mindig a helyes utat mutatják. Az biztos, hogy nem hagyományaink tartanak meg minket. (Mostanában nagy dilemmám a néptánc … szép, összehozza a fiatalokat, de vajon helytálló, becsületes, küldetésüket felvállaló emberekké is teszi őket?)

   Erzsébet nagyon határozottan jelenti ki: nem. Nem a hagyományoknak, hanem Isten élő szavának engedelmeskedünk. Szinte szokatlan abban a korban egy asszonynak ilyen kiállása. Erzsébet inkább szokásjogot sért, csakhogy Isten parancsának engedelmeskedjék. Embereknek vagy Istennek, teszi fel a kérdést Pál is. Mi a fontosabb a karácsonyi hagyományainkban: az, hogy töltött káposztának kell lenni, vagy pedig az, hogy azzal szenteljük meg az ünnepet, hogy elmegyünk a közösségbe, hallgatjuk az igét, szívünkben elcsendesedünk.  A hagyományokból egyszer múzeumi téma lesz, történelem, de Istenünk beszéde élő és ható.

   Nem megy minden ellenállás nélkül. Keresztelő János már születésével megosztja a véleményeket. Zakariás még nem tud megszólalni, de egy írótáblát kér. Hallottam egy könyvről: A palatáblától a táblagépig.  Az írás, az információ hátterében álló üzenet mindig időszerű: jó az Isten szavára figyelni.

   János legyen a neve! (Johannes = Isten kegyelme.) Szükségünk van erre a kegyelemre.

Mindenki csodálkozik. Isten nem szokványos úton munkálkodik, nem a megszokott úton jön (karácsony), sokszor nem a bejáratott utakon vezet. Más gondolkodás, más érzés, más indulatok.

   Megnyílik a Zakariás szája, és áldja az Istent. Nem mondhat mást. Ez az első megnyilvánulása. Karácsonyunkat ez kell jellemezze: áldani az Istent. Ha ezt tudjuk tenni, akkor felragyog a menny világossága, akkor szűnik a panasz, akkor az üdvösség öröme tölt el. 

   Meglepődnek, egész környék beszél erről. Az egész világ. Szívükbe vették.  Ez a lényeg: szívünkbe fogadni, hogy betöltsön, hogy teljes legyen a mi örömünk. Ámen.

 

 

 

 

Kol 2, 1-7  (adv./vas.de.)

 

    Isten kegyelméből megértük az idei év adventjét. Arra gondolok, hogy a sokadik generáció vagyunk a keresztyénség történelmében, akik sóvárgó reménységgel várjuk a Krisztus békességét, megtartó kegyelmét, szabadító jelenlétét földi életünkre, és az ő második visszajövetelét, az üdvösséget. Ritkán hivatkozom számokra, de 40 éves átlaggal számolva az 50. nemzedék vagyunk ebben a sorban. Legyen áldott az Isten neve, hogy kegyelmi időben élünk, hogy ismerhetjük Krisztusban megjelent üdvözítő tervét, és ugyanabban a reménységben, mint az előttünk járók, szolgálhatunk Istennek.

    Egy közvetlen hangvételű mondattal kezdődik a mai igeszakasz. Pál arról ír a Kolosséban élő gyülekezetnek, hogy sokat küzd értük és a laodiceaiakért, bár nem is ismerik egymást személyesen. Mégis egy közösséghez tartoznak, egy hitben élnek, egy Urat szolgálnak, és egy reménységben járnak. Ha hosszú útra megyünk, és az indulás várakozása idején kiderül, hogy vannak mások is, akik ugyanoda igyekeznek, hát ez valahogy összeköt velük: mert egy a célunk, és - legalábbis egy darabig – közös a sorsunk. Mennyivel inkább egymás mellé kell állítson minket, keresztyéneket az, hogy egy Urat imádunk, ugyanannak az ígéretnek vagyunk az örökösei! Advent figyelmünket oda akarja fordítani egymás fel is. A közös adventi, Krisztust váró út összekapcsol minket.

   Pál apostol lelki küzdelmének, könyörgésének a célja az, hogy a gyülekezet tagjaink a szíve felbátorodjék, összeforrjon szeretetben, és eljussanak a Krisztus megismerésének gazdagságára. Milyen szép leli javak ezek!

Hogy gondoljuk, nekünk szükségünk van-e minderre? Vagy mi már kipipálhatjuk a lelki életnek ezt a területét, mert nálunk minden rendben van? Békesség, összetartás, egyetértés, tisztelet, krisztusi élet jellemez minket. Érezzük, milyen fájdalmasan hamisan cseng ez a mondat. Testvéreim, nekünk is küzdenünk/viaskodnunk kell, lelkésznek és gyülekezetnek, kicsiknek és nagyoknak. Hát nem lehetnénk sokkal gazdagabbak lelkiekben, nem élhetnénk sokkal több békességben, nem kerülhetnénk el sokkal több bűnt!? Úgy gondolom, hogy tényleg abban a sötétségben veszteglő, fény után sóvárgó adventi helyzetben vagyunk, amiről Ézsaiás azt írta: a nép a mely sötétségben jár, lát nagy világosságot. Lássuk meg ezt a világosságot, engedjük, hogy fényével beragyogja életünket! Engedjük, hogy Krisztus szeretete felszabadítson sok kicsinyességünkből!

   Mert Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve. Ha ajándékozni készülünk, ha listát írunk, ha meglepetéseket tartogatunk – nem baj, sőt, jó, ha ilyen módon is ki akarjuk mutatni kedvességünket -, akkor ne feledkezzünk meg a Krisztustól kapott ajándékokról. Sok mindent el lehet érni Krisztus nélkül is, az istentelen élet is képes eredményeket felmutatni, de igazi örömet, békességet nem ajándékozhat. Mi a fontos számunkra?

   Megszólal az apostol féltő intése is: nehogy valaki megtévesszen titeket. Azaz az előbbi igazságot elfeledtesse veletek. Hamis eszményeket állítva elétek kitörölje szívetekből a Krisztushoz tartozás hitét, örömét. Az igazi cél, azaz Krisztus megkerülésével akarjon célba juttatni. Valaki azt mondta: nem a jó és a rossz között folyik a harc, hanem a jó és a jónak látszó, a jó és a magát még jobbnak hazudó között. Értjük, igaz? Ha advent csak bevásárlás lesz, csak földi tervek megvalósításának időszaka, ha életünk nem szól többről, csak önmagunkról, önző vágyaink megvalósításáról, akkor valami fontosat mulasztunk el, akkor valami lényegesről mondunk le.

   Bár testben távol, lélekben veletek vagyok, és … örömmel látom. (Kérdezhetnénk, hogy látja, ha nincs ott? Az 1, 3-ban olvasunk arról, hogy hallottuk: azaz a hitnek kisugárzása van, hallható és látható mások számára. Milyen jó, hogy ez így van! Legyen így köztünk is!) Mit lát Pál a gyülekezetben? Szép rendet és a Krisztus vetett hit szilárdságát. Együtt jár a kettő. A hit lelki rendet teremt. Egyik imahéten hallottuk, egyik katolikus lelkész mondta el: ha nyugtalanság, zűrzavar van a lelkében, igyekszik külső környezetét is rendbe hozni. Itt inkább belső kategóriaként beszél Pál a rendről: egyetértés, békesség a családokban, tisztességes élet, hűséges munkálkodás, gyermekek, unokák hitben való nevelése. Külsőképpen egyértelműen rendezettebb világban élünk, mint elődeink, de kapcsolataink ziláltabbak lettek.

   Az Ige végül arra biztat: éljünk abban a Krisztusban, akit elfogadtunk. Ő határozza meg gondolatainkat, érzéseinket, magatartásunkat! Legyen ott adventi találkozásainkban, beszélgetésünkben. Az ő jóságát, szeretetét adjuk tovább, mint az alábbi történetben is. (Mindenki Apókának szólította.  Kedves öregember volt, akivel mindig jó volt találkozni… Volt egy kis boltja, és ha nem volt vevő, mindig fütyürészgetve állt kint az ajtóban. Nem volt nagy a forgalom, alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Egyik nap megszólalt a bejárat fölötti csengettyű. Ez a különösen szép hangú csengő emberemlékezet óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és gyakran dicsérte csilingelését azoknak, akik beléptek a boltjába.
Először észre sem vette a vendéget. A kislány selymes fényű hajjal borított feje búbja alig érte el a pult szélét.
- Miben segíthetek, kis hölgyem? – szólalt meg Apóka kedvesen.
- Jó napot, uram. - A kislány szinte suttogva beszélt. - Szeretnék venni egy ajándékot - mondta félénken.
- Lássuk csak,- szólt Apóka, - kinek lesz az ajándék?
- Nagyapámnak. De nem tudom, mit vehetnék.
Apóka megpróbált ötleteket adni.
- Ezt a zsebórát? Nagyon jó árban van!
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Apóka arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
- Ez éppen jó lesz, - repesett a gyermek. - Anya mondta, hogy nagyapa szereti a csengők csilingelését..
Apóka elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani:
- Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó.
Igyekezetében, hogy megértesse magát, elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott:
- Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.
Hirtelen Apókának az jutott eszébe, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Azt biztos nem érdekli a csengő sorsa. Talán még az apjáé sem. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele.
- Várjon csak, kis hölgyem, - szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. - Mégiscsak eladom a csengőt. A kicsi lány tapsolni kezdett.
- Ó, nagyon köszönöm, uram. Nagyapa biztos nagyon boldog lesz!
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Apóka a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Hirtelen úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Odafordult az ajtóhoz, és lám, ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán. Apóka nem értette a dolgot, odalépett hozzá.
- Mi történ, kis hölgyem? Meggondolta magát?
- Nem, - mosolygott a kislány. - Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.
Mielőtt Apóka megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta:
- Szia, apa.)                                                                                                                                            

 Egy kiteljesedő, kibontakozó életről beszél az apostol: gyökerezzetek, épüljetek, erősödjetek, hálaadásotok legyen bőségesebb. Szebbet, jobbat nem kívánhatunk. Gyökerezzünk meg a hitben, épüljünk a közösségben, összetartásban, erősödjünk Krisztushoz tartozásunkban, keresztyéni öntudatunkban, és gazdagodjunk reménységben, hálaadásban! Adventi utunkon ezt adja meg nekünk az Úr! Ámen.

 

 

Kol 4, 2-18 (adv./vas.de.)

 

   Adventi témákat vet fel az ige: az imádkozásban és hálaadásban legyetek kitartóak. Valamiképpen életprogramunkká kellene legyen! Egy negatív példát említek: az internetfüggő személy kitartó a világháló használatában, arról semmiképpen nem feledkezik el. Valósággal belső szükség, kényszer számára. Minden szabad percét betölti.

   Érezzük-e ennyire a hiányát/szükségét az imádságnak, Isten dicsőítésének? Vajon ebben az adventben jutott-e/jut-e több idő az imádságra? Amint a természetben is: az üres helyet a lelkünkben mindig betölti valami. Aki semmit nem csinál, az ugyanúgy eltölti az idejét mint az, aki pl. életeket ment. Azaz mégsem ugyanúgy. Értjük: a semmivel is eltelik az idő. Csak hiába, fölöslegesen. Töltsük be jóval az életünket, hogy ne maradjon hely a rossznak! Gondoljunk a jóra, beszéljünk a jóról, tegyük a jót!

   Értünk is imádkozzatok! A nagy apostol nem átallja ezt kérni a gyülekezettől. Szükségem van támogatásotokra: hogy nyissa meg Isten az ige ajtaját, hogy hirdetni tudjuk a Krisztus titkát (hallottuk: azt, hogy értünk testté lett, megváltott, velünk van!). Úgy, ahogy szólnom kell. Mert nem megy magától a keresztyén élet, a bizonyságtétel. A hit nem varázslat, hanem Istenre figyelés, engedelmesség.

   Bölcsen viselkedjetek! Ez a mi bizonyságtételünk: ahogy viselkedünk. Mit tartanak mások a bergenyei reformátusokról? Mit látnak az életünkben, mit hallanak rólunk és tőlünk? Milyen a beszédünk? Tisztelettel szólunk egymásról? Ne felejtsük el: minden rossz szó, amit másokról mondunk, a mi szívünkből fakad, minket minősít!  Felebarátom jó hírnevét és tisztességét…(HK). Akkor is, ha megbántott. A ti beszédetek sóval fűszerezett legyen. Mint az ízletes étel. Mivel etetjük egymást, gyermekeinket?

   Pál apostol küldötteket meneszt a gyülekezetbe. Törődik a közösséggel. Bár ő, amint megtudjuk, fogságban van, mégsem a maga problémáival van elfoglalva, nem azokba van belekeseredve. Másokért töri magát. Problémáink megoldásának ez a krisztusi módja. Sok bajod van? Segíts azokon, akiknek még több! Aki sokat panaszkodik, az túlságosan magával van elfoglalva.

   Tikhikosz és Onészimosz: szép jellemzéseket olvasunk róluk: hű és szeretett. Pál nem fukarkodik a jelzőkkel: kiemeli szolgatársai hűségét, kedvességét, szeretetreméltóságát. Onészimosz – a felszabadult rabszolga – Kolosséból származik. Hasonlóképpen Epafrász is, akiről szintén szép dolgokat olvasunk: küzd értetek, hogy tökéletesen maradjatok meg az Isten akaratában. Ehhez kell szabnunk magunkat!

   Rossz fele billen a mérleg, ha a magunk akarata lesz fontosabb. Isten szabad akaratot adott nekünk, de az a jó, ha szabad akaratunkkal Isten akaratát választjuk. Ha Isten a tanácsadónk, és nem saját haragunk, irigységünk, gyűlöletünk. Magunkkal nem sokra megyünk. Csak magunkig jutunk.

   Pál még hozzátoldja: sokat fáradozik értetek. Újból a másokra figyelés példája. A Krisztusé, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak. Nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy megkapjuk-e azt, ami nekünk jár. De vajon megadjuk-e? Szolgálatban, odafordulásban, tiszteletben. Bezárom a kaput, ráírom, hogy senki ne zavarjon, és panaszkodom, hogy milyen magányos vagyok.

    Lukács neve is felbukkan, az orvosé. Milyen jó, ha a test és lélek is gyógyulhat. Elgondolkoztam azon: könnyebb a testi betegségek orvoslása. Elmegyünk a doktorhoz, elsoroljuk a panaszainkat, az orvos gyógyszereket ír fel, esetleg tanácsokat ad: ne emeljen, ne egyék zsírosat, édességet, ne fogyasszon alkoholt, és ezt elfogadjuk, ha pedig fontos az egészségünk, akkor komolyan is vesszük, be is tartjuk.

   Elmegy valaki a lelkészhez, elsorolja a panaszát, a lelkész azt mondja – nem saját bölcsességeként, hanem az Ige alapján -, hogy itt meg kell bocsátani, ott ki kell békülni, abba kell hagyni a vagdalkozást, alázatosabbnak kell lenni, le kell tenni ezt vagy amazt a bűnt, el kell járni a közösségbe, akkor ezer kifogást emelünk:  miért én, hiszen a másik a hibás, nem én kell változzak, velem minden rendben van, és tényleg jó lenne eljárni, de nincs időm. 

   Egy elejtett megjegyzésből megtudjuk, hogy Kolosséban házi gyülekezetek működtek: valakinek a háza, családja köré szerveződtek a keresztyén közösségek. Jó, ha otthont adunk az evangéliumnak: szívünkben, a családunkban.

  Arról is hallottunk: kötelességünk megosztani a lelki ajándékokat egymással.  Ezt a levelet Laodiceában is olvassák fel. Annyi mindent megosztunk. Jót és rosszat. Milyen szándék vezet eközben: dicsekvés, mások lepipálása, megalázása, magamutogatás?

A világi gondolkozás szerint egyre inkább magunknak élünk. A gyülekezetben is.

   Talán könnyebben megosztjuk anyagi javainkat, mint a lelkieket. Pedig Isten azt is reánk bízta, hogy vigasztaljuk, bátorítsuk, biztassuk egymást, legfőképpen úgy, hogy szeretettel fordulunk egymáshoz. De felelősségünk még a gyülekezeti határon túlra is kiterjed. Az idén, hála Istennek, történtek lépések ez irányba. Felelősségünk az is, hogy példa legyünk összetartásban, egyetértésben, a hit gyümölcseinek megtermésében.   

   És meg egy gondolat: mondjátok meg Arkhiposznak. Ez a személy gyülekezeti elöljáró, presbiter lehetett. Mintha a presbitereinknek szólna ez az üzenet, választásra készülve. Isten Igéje egy külön mondatban figyelmezteti őket. Gondod legyen rá, hogy ….! Legyen ott az értelmedben, legyen ott a lelkedben, hordozzad a szívedben.

Az anyaszentegyház megnevezésben benne van az anyai gondoskodás vonása: ez az odaadó törődés kell jellemezzen minden presbitert, tisztségviselőt.  Mert drága kincset bízott ránk az Isten: amit Krisztus tulajdon vérével szerezett. Ne feledkezzünk meg erről a méltóságról! Ámen.

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, mennyei Atyánk jézus Krisztus által,

adventi lelki várakozással, reménységgel állunk meg szent színed előtt, és mondunk hálát, köszönetet irgalmadért, gondoskodásodért, szüntelen megtapasztalt kegyelmedért. Köszönjük ezt az alkalmat is, Igéd tanítását. Segíts minket Lelked által, hogy kitartók legyünk az imádságban, a hálaadásban! Bocsásd meg, hogy sokszor más foglal le, más tölt be, miközben üres marad a lelkünk! Áraszd reánk áldásaidat, hogy azok tegyenek gazdaggá! Taníts minket bölcsen viselkedni, hogy életünk bizonyságtétele rólad szóljon: beszédünk, cselekedetünk Téged hirdessen!

Jaj, milyen sok fölösleges szó, haragból fakadó cselekedet cáfolja meg hitünket! Szeretnénk a te akaratodhoz igazodni, hiszen, tudjuk, az a jó számunkra is. Adj erőt, hogy legyőzzük a magunk akaratát, vágyait, önzését, indulatait! Magasztalunk téged, hogy te lelkünket is gyógyítani akarod, rendbe hozni kapcsolatainkat, békességgel ajándékozni meg.  Urunk, Téged hívunk be életünkbe, családunkba, és a te szeretetedet, jóságodat szeretnénk másokkal is megosztani.

   Emlékeztettél felelősségünkre is: családban, munkában, az egyházban. Indíts arra, hogy komolyan vegyük, hogy vállaljuk. Áldd meg gyülekeztünk presbitereit, akik ezt a szép szolgálatot, megbízatást hordozzák! Adj nekik másokra odafigyelő, krisztusi lelkületet, türelmet, alázatot, hogy munkájukat örömmel, szeretettel végezzék, és általuk is épüljön ez a közösség, növekedjen a te országod! Adj bölcsességet és békességet, egyetértést a mai választáshoz: hadd teljesüljön a te akaratod!

Könyörülj gyülekezetünkön: gyógyító irgalmaddal légy betegeink mellett, az üdvösség reménységét add azoknak, akiket a hazatérésre készítesz, vigasztaló szereteteddel vedd körül a gyászolókat, gondoskodásoddal  a nélkülözőket, erőddel a testben-lélekben gyengéket, és áldj meg mindnyájunkat kegyelmeddel! Tedd áldottá adventi utunkat, hadd érintse meg, indítsa meg karácsony drága üzenete egész gyülekezetünket, Krisztusért kérünk. Ámen. 

 

 

Róm 15, 4-13  (adv./vas.de.)

 

      Egy olyan szép igeszakasz ez, amire előre ki lehet mondani az áment. Bárcsak életünk lenne a hitelesítő igen mindarra, amit hallottunk. Úgy van, úgy legyen, én is így gondolom, ezt a krisztusi igazságot képviselem, eszerint igyekszem élni. Mert – olvastuk az igeszakasz elején – minden értünk íratott meg. A Szentírás tanítása nem egy elvont elmélet, hanem életbevágó, nekünk szóló, javunkat, üdvösségünket szolgáló üzenet, hogy abból türelmet, vigasztalást merítsünk, és reménységben éljünk.

   Adventi ajándékok ezek. A) Türelem, vagyis béketűrés: ebben a nagy külső hajszában olyan jó lenne megtalálni a belső békességet, megértve azt, hogy Isten mindent megtett értünk, hogy a legfontosabb el van intézve … és a többihez is kapunk erőt. Olyan jó lenne ezt a felülről kapott békességet minden helyzetben megőrizni, másokkal is megosztani. B) Vigasztalásra szomorkodóknak, bajban levőknek van szükségük – és mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor jól fog, ha valaki mellénk áll, együttérzéssel, jó szóval támogat.  Sok aggodalom, külső-belső probléma emészthet minket. Az ige éppen azzal biztat: ezeket a lelki terheket nem egyedül kell hordozzuk. Minden gondotokat … C) Mint egy célt, feladatot állítja az ige elénk a reménységet. Az Istenben bízó ember a reménység követe. Abban a panasz-áradatban, amiben mindannyian fuldoklunk, olyan üdítően hat a reménység példáját meglátni valaki életében. (Egy bölcs tanítás szerint: ha egy nehéz helyzet megváltoztatásáért semmit sem tehetsz, akkor is tehetsz annyit, hogy reménykedsz.)

  Azt is halljuk, hogy a türelemnek, a vigasztalásnak, az élő reménységnek a forrása maga Isten.  Nem valami közönyből fakadó türelemről, vak reménységről és üres vigasztalásról beszél az Ige, hanem arról, ami Istentől jön. Ami mögött ott van az ő végtelen kegyelme és szeretete. Ott van az ő áldásokat osztogató jósága.

   Amiket arra nézve kapunk, hogy egyetértés legyen … Világos az Ige logikája: Istentől jön az igazi vigasztalás, reménység, Isten az, aki Krisztusban mellénk áll, felemel, megerősít testi, lelki, morális értelemben, azért, hogy mi is ezzel az indulattal, lelkülettel forduljunk másokhoz. Nincs egyszemélyes szeretet, egyszemélyes kegyelem, egyszemélyes jó cselekedet. Isten Ádámnak társat rendel: családtagokat, barátokat állít mellénk.

   Egyetértés: benne van a szóban, hogy meg kell találjuk az egyet, ami/aki összeköt. Az egy Urat, akit szolgálunk, az egy célt, amire törekszünk. Baj, ha egymásban vetélytársakat látunk, riválist, ellenséget, ha nincsenek közös, nagy, szent témáink: pl. hit, közösség, egyház, nemzet. Én azt látom, hogy rengeteg energiánkat elfecséreljük az egymás elleni viaskodásra a családban, a gyülekezetben, nem beszélve a politikáról: pedig ösztönözni, bátorítani kellene egymást, befogadni - elfogadni egymást, örülni egymás sikerének, együtt hordozni az egymás terheit.

   Persze, tudom, sok csalódás érhetett minket, bizalmatlanok vagyunk, de vajon azt akarjuk tovább vinni, amire panaszkodunk? Ne szidd a sötétséget, inkább gyújts meg egy gyertyát, hangzik egy bölcs tanítás.  A viszonyítási alap nem az, amit az emberek, hanem az, amit Isten tett velünk: befogadott Krisztusban (minket, bűnösöket…), aki Isten igazságát ajándékozta nekünk, ezért lett szolgává, ezért vett fel magára alázatos, szolgai formát.

   Karácsony titkát nem lehet ennél szebben, mélyebben körülírni. Ezért ment olyan messzire (a szó igazi és jelképes értelmében) irántunk való könyörületből. Benne az Isten irgalmát, jóvoltát, bocsánatát kaptuk. Hogyan viszonyulunk ehhez?

Mi mindig a negatív élményeinket akarjuk feldolgozni, de mit kezdünk a pozitívekkel? Az Isten kegyelmével. Ez mire indít, mire vezet minket? Csak annyira, hogy – a bibliaórán hallottuk – úgy élünk, mintha nem is ismernénk Istent, mintha egymáshoz semmi közünk nem lenne? Vagy pedig arra, hogy segítő szeretettel fordulunk egymáshoz, megmutatjuk azt, amit kaptunk, lelki ajándékainkkal szolgálunk egymásnak, és egy szívvel, egy szájjal dicsőítjük  Istent …

   Ez az, ami valóban összeköthet, szívünket egybe foghatja. Ez az, ami bekapcsol minket Isten világába. Olyan földhöz ragadva élünk sokszor, pedig Isten Krisztusban mennyei távlatokat nyitott meg előttünk. Kicsinyes dolgokba merülünk bele, amikor olyan nagyszerűek bízattak ránk. Mint az a koldus, akiről halála után derült ki: milliói voltak, csak nem használta.

   És Pál idézi a gyönyörű próféciát: hajtás sarjad. Népek uralkodójává lesz. Benne reménykednek a népek. Krisztus várása, befogadása az életünk feletti uralom kérdését is felveti. Ő nemcsak kis karácsonyi hangulatot hoz, hanem szeretetének, igazságának uralmát. Nos, akarjuk-e, hogy ő uralkodjon bennünk, családunkban? Itt a templomban lehet, hogy hamar kimondjuk az igent, de gondoljunk arra, hogy milyen nehezen mondunk le sérelmeinkről, a bosszúvágyról, szenvedélyeinkről.

   Aki Krisztus uralma alatt él, az szabad ember. Sok minden ígér szabadságot: nagy eszmékről, amit milliók követtek, derült ki: ámítás, félrevezetés volt. Egyéni tapasztalataink is vannak erről. Szabad az, aki Isten rendje szerint él: a Nap szabadsága az, hogy világít, a gyümölcsfa szabadsága az, hogy gyümölcsöt hoz, az emberé az, hogy Istennel, embertárssal békességben él.

   Benne reménykednek a népek. Ez a mi nagy reménységünk:  Isten Krisztusban véghez viszi megtartó akaratát itt a földön, és üdvözítő tervét az ő országában.

   Egy szép áldás hangzik el mai igénk végén: adventi, karácsonyi köszöntésnek is gyönyörű. A reménység Istene, teljes, öröm, bővelkedjetek. Valós ígéret ez. Annyi hiányt regisztrálunk az életünkben. Isten egyre inkább be akar tölteni. Ez azt is jelenti: egyre több helyet kell készítsünk, egyre több mindent félre kell tegyünk: indulatot, haragot, neheztelést, hogy Isten kegyelme, jósága, békessége áradjon ránk, családunkra, gyülekezetünkre. „Jó készítsétek útát, a vendég már közel…”. Ámen.

 

 

 

Jk 3, 13-18 (adv./vas. du.)

 

    Úgy látszik, már a korai gyülekezetekben is kérdés volt az, hogy egyesek bölcsebbnek tartották magukat másoknál. Kicsoda a bölcs és értelmes? Egy legenda szerint Isten két angyalt küldött a világra, az egyiket azért, hogy anyagi javakat, a másikat azért, hogy bölcsességet, értelmet osszon szét az embereknek. Az első hamar visszatért: Uram, az ajándékodat szétkapkodták, nem jutott mindenkinek egyformán, egyesek annyit markoltak belőle, hogy másoknak alig maradt. A második angyal hosszú idő elteltével érkezett, és a rábízott ajándékot szinte mind visszahozta. Uram, az emberek között majdnem mindenki okosnak és bölcsnek tartja magát, így nem kértek a te ajándékodból.

   Az ige azt tanítja: bölcsességünket magatartásunkkal kell megmutassuk.  Ahogy szólunk, ahogy viselkedünk. A bibliai bölcsesség helyes életvitelt jelent. Bölcs szelídség. Azaz megértés, türelem, segítségnyújtás, vigasztalás, a békesség szolgálata. Nem bölcs az, aki rágalmaz, bánt másokat. Pedig közöttünk sokszor ez a bölcsesség ismérve. Aki megmondja a tutit, aki kioktat, az a bölcs ember. Az ilyen ember magát is annak tartja. Pedig százszor könnyebb rendre utasítani, kifogásolni, kritizálni, mint segíteni, felemelni.

   Jakab int: ha irigységből, viszálykodásból fakad a ti bölcselkedésetek, akkor ne nevezzétek bölcsességnek. Az igazi bölcsesség nem okoskodó gondolatokat, nem éles eszű kimagyarázkodást jelent, hanem tiszta szívet, jó szándékot. Ami ellenségeskedésből, vetélkedésből fakad, akármennyire meggyőzőnek tűnik is, annak semmi köze a bölcsességhez.

   Nem felülről való – mert az igazi onnan ered, Isten ajándéka – hanem földi, testi, ördögi. Elgondolkoztam azon: a milliók életét megnyomorító nagy diktátorok nem voltak, nem is lehettek ostoba emberek. Tkp. zseniális képességekkel rendelkezett Hitler, Sztálin is, csakhogy ez földi, testi, ördögi volt. A következményekben lepleződött le igazán.

   Kisebb körben is így van. Ahol veszekedés, irigység, ott zűrzavar. Ez a házi áldás negatívja. A gonosz szereti a zavaros helyzeteket. Azt, amikor felborul a világ rendje, felkavarodik a lélek csendje. A konfliktusokban érzi jól magát. A háborúskodásban ember és ember, nemzetek, népek, országok között. Ez senkinek nem jó, de a Sátán sokszor felkorbácsolja lelkünket, vad szenvedélyt olt belénk, hogy egymás ellen harcoljunk. A háborúk őrülete. tömeghisztériája.

   Zűrzavar és gonosz tett. Az ünnep ezzel szemben éppen a letisztulást jelenti. Isten békességének befogadását. Ezért szép, ezért építi a lelket, erősíti a közösséget.

  Olyan jó és megnyugtató hallani, hogy van felülről való bölcsesség is: ami tiszta, békeszerető, méltányos, irgalommal, jó cselekedettel teljes. Krisztus vonásaira ismerünk. Ahol ő lehet jelen, az ő szeretete uralkodik. Valósággal, és nem képmutatásból, hangzik az ige. Mit választunk? Értelmetlen kérdés. Hát nem világos?

   Nem! Elméletben egyértelmű, de a gyakorlatban nem. Hadd kérdezzük meg magunktól: ha tudom, hogy békétlenséget szül valami, miért teszem mégis meg? Mennyi mindennel vagyunk így!

   Hallunk a békességet teremtőkről. Boldogok, tanítja Jézus. Igazából vetni kell, munkálni a békességet, hogy gyümölcse legyen. A békesség rajtunk múlik. Mit vetünk szavainkkal, tetteinkkel, megnyilvánulásainkkal a családban, környezetünkben?

Egy forrófejű szerb fiatal lelőtte az osztrák trónörököst, világháború lett belőle több millió áldozattal. Mit vetünk? Szelídséget, egyenességet, őszinte beszédet?  Minden napnak a kérdése ez. Mert akkor annak a gyümölcseit aratjuk. Az Úr adjon nekünk kitartást és bölcsességet a jó vetéshez! Ámen.    

 

 

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Krisztusban, megújítónk a Szentlélek által, hálát adunk ezért az adventi ünnepért, a találkozásért, és mindenekfölött azért, hogy kegyelmedben, békességedben lehetünk együtt most és indulhatunk tovább a mindennapok feladatai közé. Köszönjük Igéd drága biztatását, tanítását: indíts Lelked által, hogy szívünk szerint áment, igent tudjunk mondani arra. Köszönjük a felkínált mennyei ajándékokat, amelyeket meg akarsz erősíteni bennünk: a türelmet, a vigasztalást, a reménységet. Tudjuk, Te vagy ezeknek forrása. 

   Emlékeztettél arra, hogy egy a hitünk, egy az utunk, Krisztusban egy igazságot vallunk, egy üdvösségre hívtál el általa, hát segíts, hogy valóban egymás mellé álljunk, biztatva, támogatva egymást. Hadd legyen ez valósággá köztünk, családjainkban, gyülekezetünkben különösen ebben az áldott ünnepi időszakban! Hallottuk Igédben: nem egymáshoz, hanem Krisztushoz kell viszonyítanunk magunkat, az ő önfeláldozó szeretetéhez, irántuk való határtalan jóságához. Áldott legyen szent neved, hogy Ő Úr lévén szolgává lett, hogy a keresztig menő engedelmességével minket megszabadítson a bűn és halál hatalmából. Adj hitet, bölcsességet, megújult értelmet nekünk, hogy a Krisztus uralma alatt akarjunk élni: mert akkor lehetünk igazán szabadok, és azok, akiknek teremtettél.

   Cselekedd, hogy Krisztust várva, őt befogadva, hit által hozzá kötődve megteremjük a szeretet drága, értékes gyümölcseit a családban, munkahelyen, iskolában, baráti körben, gyülekezetben! Ajándékozz nekünk jóságban, megbocsátásban, örömben, reménységben bővelkedő életet!

  Könyörülj gyülekezetünkön, áldd meg gyógyító kegyelmeddel betegeinket, hazaváró irgalmaddal azokat, akiket készítesz magad elé, vigasztalásoddal a gyászolókat, erőddel a testben-lélekben gyengéket, békességeddel a békétleneket, tőled való lelki boldogsággal és hálával az örvendezőket, és áldj meg mindnyájunkat örök, megtartó szereteteddel Jézus Krisztusért. Ámen. 

 

 

Mt 1, 21-23 (adv./vas.)

 

    Amikor Máté és társai megírták beszámolójukat/bizonyságtételüket Krisztus születéséről, életéről, tanításáról, megváltó haláláról, feltámadásáról, akkor nem véletlenül nevezték el írásaikat evangéliumnak, azaz jó hírnek. Jézus maga ezzel kezdi tanítói szolgálatát: higgyetek az evangéliumban, azaz bennem. Krisztus az Isten jó híre, evangéliuma a világ számára, Benne az ő üdvözítő akarata valósult meg. Ezzel a jó hírrel szólít, látogat meg minket Isten – életünk sokféle rossz híre között.  

    Fiút fog szülni! Ez a mondat – kivált ha egy orvosi vizsgálat során hangzik el  a várandós anyukával kapcsolatban - sok család esetében örömteljes, boldog bejelentésként hangzik. Emberi kontextusban is van valami nagy titok, ígéret ebben. A jövőről szól, a lehetőségről, az élet továbbvitelének garanciájáról. Reményekről, tervekről. Nyilván, az emberi élet feltételei között.

   De a karácsonyi hír ennél többet jelent. Ez a Fiú, akiről az angyal szól, az Isten Fia. Az Egyszülött, aki Isten végtelen irgalmából, aki mindent odaadó szeretettel érkezett erre a világra.

   Születés: az élet kezdete. De – halandó emberek számára - a halál bélyegének felvétele is egyben. Aki megszületett, az a halál felségterületére lépett. A Krisztus születésében is benne van mindez. Osztozott teljességgel a sorsunkban, szenvedésünket, bűneinket, halálunkat is magára vette. De az ő születése túlmutat a földi kereteken, a halálon: az üdvösség felé. „Született, hogy meg ne haljunk, született, hogy feltámadjunk, született, hogy szülessünk, új életet nyerhessünk.” Krisztus beleszületett a halál világába, hogy minket életre vezessen. (Születés és feltámadás napja a mai).

   Látjuk a karácsonyi csodás eseményben az emberi eszközöket: Máriát, aki Isten örök titka és akarata szerint világra hozza Egyszülött Fiát, aki által Krisztus földi testbe öltözik, és Józsefet, aki azt a feladatot kapja, hogy Isten parancsára nevet adjon az újszülöttnek. Megnevezze a született isteni gyermek küldetését, akiben a mi emberi küldetésünk is eléri célját: a Máriáé, a Józsefé, a Péteré, mindnyájunké.

   Jézus, azaz Szabadító … mert megszabadítja népét annak bűneiből. A legnagyobb gondunk nem az, amit mi annak tartunk. Legnagyobb problémánk a bűn, a gonoszság. Biztos, hogy amint akkor Izrael népe, a mi népünk, egyházunk is sokféle külső bajjal küszködik. Ha most egy listát írnánk össze arról, hogy mitől szeretnénk megszabadulni, akkor arra sok minden (mindenki?) felkerülne. De legnagyobb nyomorúságunk (HK) a bűn, és annak következménye. Karácsony, Krisztus születése a bűn elleni győztes harcot hirdeti meg. Bennünk elsősorban.

   Mindez Isten kijelentett, próféták által meghirdetett akarata, örök rendelése, Kálvin szavával: dekrétuma. Minket, akik 1967-68-ban születtünk, „dekrétes” nemzedéknek neveztek. Ismerjük a történelmi hátterét ennek. Krisztus is „dekrétes” gyermekként született: Isten örök rendelése szerint, annak engedelmeskedő szeretettel. Nem véletlenül.

   Milyen jó így látni életünket, az isteni irgalomnak ebben a végtelen összefüggésében! Nem véletlen a mi életünk sem, Krisztusban ezt egészen biztosan tudjuk.  Karácsony mindnyájunk születésnapja: Krisztus által Isten kegyelmébe születtünk bele. 

Krisztus születése az új időszámítás kezdetét is jelenti. Személyes életünkben is. Igazából minden, ami jó, ami említésre méltó, ami értékes, ami megmarad, az „utána”, szerinte, általa és reá nézve történik.

   Máté idézi Ézsaiás prófétát: szűz fogan méhében. Fogan (exo = birtokol, fogan, közel van) - a mennyei közel jön a földihez (azonosul vele?), áthatja, megszenteli a földit. Ez az igazi élet feltétele. Készek vagyunk-e megtisztítani önmagunkat? Vajon beszélhetünk-e lelki érintetlenségről: hogy ebben az állapotban érintsen meg Isten Lelke? 

   „Sok a bűnöm, bánatom”, mondja az egyik karácsonyi vers. Ez a mi helyzetünk, lelki diagnózisunk. Isten tisztíthat meg. Kérnünk, kívánnunk, akarnunk kell!

   Immánuel. Velünk az Isten. Velünk van, velünk tart, velünk jár. Krisztusban ez lett valósággá, kézzel fogható és lélekben megtapasztalható bizonyossággá. Hogy Isten velünk van, mellénk áll, vállalja sorsunkat, segíteni akar. Közösségébe hív.

  Karácsonynak ez a legnagyobb kínálata. Ez a legnagyobb tétje. Vele együtt kapunk mindent: akié a Fiú, azé az élet. (Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta…)  Fogadjuk el, legyünk hálásak! Ámen.

 

 

Zsid 3, 1-6  (adv./vas. de.)

 

 

    Új egyházi évbe léptünk … Adventtel, a Krisztus érkezésével valami új kezdődik. Már a megszólítás újszerű! Szent testvéreim … Egy olyan történetbe kerültünk Krisztus által, ami átformál minket. Új cél, küldetés tárul fel előttünk. A bűnbánati héten hallottuk: egy új közösségbe, az Isten családjába nyerünk befogadtatást.

   Ismerjük be, a mindennapi szóhasználatban nem túl pozitív csengésű szó az, hogy szent. Gyakran gúnyos, ironikus felhanggal használjuk. Pedig szent az, aki tud fölfele nézni. Aki nem csak a földit ismeri, nemcsak az önzést, hanem ennél többet: a krisztusi szeretetet.  A szentnek – bár önmagában földi - köze van a mennyeihez. Igazi rendeltetéséhez, valódi önmagához. Szent az, aki megérti, komolyan veszi: Krisztusban Istenhez tartozik.

   Benne mennyei elhívás részesei vagyunk. Krisztus az Atyától jött, hogy az Atyához nyisson utat nekünk. Advent tehát kettős irányú: egyszerre szól alászállásról és felemeltetésről. Micsoda távlatok állnak előttünk! Krisztus nemcsak egy kis segítséget hozott, hanem mennyei polgárjogot ajándékoz nekünk. Sok mindent elveszíthetünk, ezt soha nem veheti el senki tőlünk. Talán azért nem tudjuk ennek az igazi örömét átélni, mert túlságosan kötődünk ehhez a világhoz. Túlságosan sok mindent kínál az, miközben életünk ugyanolyan törékeny, nyomorult marad önmagában. Többet tudunk, mint elődeink, sokkal gazdagabbak vagyunk, de kapcsolatunk Istennel, egymással sokkal szegényebb lett.

   Mire irányul az életünk, kire figyelünk? Amire figyelünk, az tölt be. Vannak fontos dolgok az életben, és van a legfontosabb. Aki soha nem érkezik Isten Igéjét hallgatni, az igazából nem is akar elérkezni. Aki soha nem jut el barátaihoz (bár megtehetné), az nem is akar találkozni velük. A lélek törvénye: minél inkább magunknak élünk, annál kevesebb az örömünk. Minél inkább magunknak akarjuk megtartani az életünket, annál inkább elveszítjük azt. Segítség csak felülről jöhet. Figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra!

   Hitvallás az, ami az életünk központja.  Ami a legjobban kifejezi vágyainkat, meggyőződésünket. Ami azonos velünk (homologias). Amihez teljes szívünkkel kötődünk. Mi a hitvallásunk? Sokszor elmondjuk a megtanult hitvallás-szövegeket, aztán úgy visszhang nélkül maradnak az életünkben. Nem a hitvallással van baj, hanem az erőtlen, meghasonlott hitvallóval. Az életünk másféle „hitvallásokról” tanúskodik: arról, hogy a földi az első, a saját érdekem az első, az egyéni siker, boldogulás a fontos (kit érdekel, hogy engem mi érdekel?), stb.

Én úgy látom, hogy baj van református népünk hitvallásával. Nem az eleink által megírtakra gondolok, hanem arra, amit követünk, amiről az életünk szól. Elszakadva Istentől, egymástól, a keresztyéni értékrendtől.

   Az ige a Krisztusra néző hitvallásról beszél, aki önmagát áldozta, aki Isten bocsánatának a kezesévé lett. Kire nézhetnénk másra? Aki látja a Fiút…(Jn 6,40). Döbbenetes kijelentés. Aki ránéz reménységgel, bizalommal, az megtartatik. Néznünk kell, hogy lássunk, odafordulni, keresni, kérni, zörgetni! Nézni őt, várni, mint elérkezőt, mint kisgyermeket, mint gyógyító Isten Fiát, mint kereszten szenvedőt és feltámadott dicsőséges Urat.

   Krisztus hű maradt az ő megbízójához. Ő megbízatással érkezett. Volt egy nagy küldetése, amit nagy szeretettel vállalt. Megvívni bűnnel, halállal, kárhozattal a lázadó ember megmentése érdekében. Advent nemcsak révült várakozás, hanem feladat, odaszánás.

   Emberi párhuzamokat keres a szent író.  Ha a zsidóknak írja Krisztusról szóló evangéliumát, bizonyságtételét, akkor nincs jobb példa Mózesnél. Aki szintén hű volt küldetésében. Nem tántorította el semmi. Sem fenyegetés, sem hízelgő ajánlatok. Közösséget vállalt népével, és betöltötte feladatát. Számunkra nem is a nehézségek, hanem a könnyű kísértések jelentik a nagyobb veszélyt. Belülről sokkal könnyebb bekeríteni, lépre csalni az embert.

    Jézus azonban nemcsak az angyaloknál, de Mózesnél is nagyobb dicsőséget hordoz. Ahogy a ház építője (vagy gazdája) nagyobb a háznál. A ház itt a nép, az egyház szimbóluma. Mindenek építője Isten. Ő vetett alapot Krisztusban, kegyelmének kapcsaival ő erősíti, tartja egyben ezt a házat. Ő ad növekedést. Mennyire tud felhasználni minket? Reményik Sándor: Kövek zsoltára. Nem az ormótlanságunkkal van baj, hanem az engedelmességünkkel. 

   Ebben a házban, Isten népe körében Mózes szolgaként munkálkodott hűségesen, de Krisztus Fiúként. A Fiú szolga lett, hogy mi fiak lehessünk. Mózes sokat vállalt, Krisztus drága, isteni életét adta. Mózes tanított, Krisztus megváltott, Mózes földi ország fele vezette népét, Krisztus végső, boldog célba juttatja azokat, akik hisznek benne.

   Mi vagyunk az ő háza, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését megtartjuk. A bizalomról hallottunk a tegnap is. Bizalommal várjuk. Bizalommal vagyunk az ítélet napja iránt. Tudjuk azt, hogy kit várunk, hogy mit várhatunk tőle. 

   A reménység dicsekvése: ennek a bizonyságtételnek a felmutatása, megosztása másokkal.  Nem magunkkal büszkélkedünk, hanem arról a reménységről szólunk, amelyet Krisztus ajándékozott nekünk. Ez sugárzik rólunk. Arcunkról, életünkről.

    C.S. Lewis híres gondolata: ha nem is látod mindig a napot, tudod, hogy felkelt, mert látod a világosságát. Legyen látható rajtunk Krisztus világossága, békessége, hogy azt hirdesse életünk: felkelt az üdvösség napja! Ámen.

Urunk, végtelen kegyelmeddel hozzánk hajló, Szent Fiadban minket megkereső Istenünk, hálát adunk neked, hogy mi ezt az adventi időszakot is, de életünk minden napját benned való hitben, Krisztus világosságában, A Szentlélek vigasztalásában tölthetjük. Mint akik nem a magunkéi vagyunk, hanem a tied. Ezért élhetünk abban az élő reménységben, hogy mennyi elhívatásunk van. Már most, földi életünkben ezt a hitet képviseljük, és egykor részünk lesz a te örökkévaló dicsőségedben.

    Segíts minket Krisztusra figyelni, aki Fiúként szolgává lett, hogy minket fiakká, a te gyermekeiddé tegyen! Hadd érezzük, tudjuk, hogy ő egészen közel van hozzánk. És cselekedd, hogy az ő akarata, szeretete legyen a legfőbb hitvallásunk! Csak így várhatjuk, és fogadhatjuk őt méltóképpen. Csak így lesz hiteles életünk, ünneplésünk, szolgálatunk. Hisszük, te közösségben akarsz minket megtartani, és feltétlenül fel akarsz használni egymás javára és építésére. Helyezd a szívünkre, hogy erre jobban odafigyeljünk ebben az adventben! Áldj meg minket, hogy környezetünkben a Krisztus világosságának tükrözői legyünk!

   Esdeklő szívvel hozzuk elődbe betegeinket: kegyelmeddel, gyógyító irgalmaddal vedd őket körül, erősíts őket testben és lélekben, egészségükben és hitükben. Légy a gyászolókkal, emlékezőkkel! Vigasztald őket az élet és üdvösség evangéliumával Jézus Krisztusban! Támogasd a gyengéket, vigasztald a csüggedőket, légy társa az egyedülvalóknak, indítsd magad fele a tévelygőket, add áldásodat a jóra, békességre igyekvőkre! Add, hogy szeretetben, hitben, reménységben gazdag legyen az ünnepünk! Hallgass meg minket Krisztusért! Ámen.      

 

 

Zsid 6, 9-12 (adv./vas.du.)

 

     Az előző versekben arról ír a levél szerzője, hogy a hittel kapcsolatos kezdetleges vitákon túllépve el kell jutniuk a gyülekezet tagjainak a lelki nagykorúsághoz illő tanításokhoz. Fontos kérdés a belső növekedés. Néha úgy tűnik: egy helyben topogunk, vagy éppen visszatérünk régi dolgokhoz. Ha egy gyermek meg van győződve arról, hogy a könyvet betéve a párna alá, a tudomány a fejébe megy, az még hagyján, de ha felnőttként hisz ebben, akkor baj van. Nagyon kicsinyes dolgokon fenn tudunk akadni.

   Aztán figyelmeztet az ige a visszaesésre. Aki elfordul a hittől, az újból megfeszíti magának Krisztust, meggyalázza őt. Aki megismerte szeretetét, és azután tagadja meg az élet Urát: az súlyosabb állapot minden hitetlenségnél. Emberi kapcsolatokban is így van: ha pl. valaki közel áll hozzánk, sokat teszünk érte, a szívünket adjuk, de aztán ellenünk fordul – azzal jobban megromlik a viszonyunk, mint egy ezer idegennel.

    Felőletek jobbat gondolunk. Ti közel vagytok az üdvösséghez. Mit jelent közel lenni az üdvösséghez? Közel lenni az Üdvözítőhöz, aki közel jött hozzánk. Őt befogadni. Ő nemcsak földi életünket akarja gazdagabbá, szebbé, áldottabbá tenni, hanem üdvösséget akar nekünk ajándékozni.

   Érdekes gondolat itt a Zsidókhoz írt levélben: Isten nem feledkezik el jó cselekedeteitekről.  Vajon, jó cselekedeteink közelebb visznek az üdvösséghez? Hitvallásunk szerint nem: minden kegyelemből van (itt is úgy olvastuk: az ő nevében, azaz általa), de jó a cselekedetek megerősítenek minket. A kegyelem bizonyságai, amiket Isten is számon tart.

   Igyekezzünk tehát Krisztus szeretetét, Isten kegyelmét kamatoztatni az életünkben! A Szentlélek erejével minél több jót tenni. Krisztus sem azért jött, hogy megmutassa magát a világnak, hanem, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul. Nekünk is az a feladatunk, hogy szeretetet tanúsítsunk. Rengeteg szeretetre van szüksége ennek a világnak. Többre, mint amennyit mi adni tudunk. Néha nekilelkesedünk, de hamar letörnek a csalódások, a háládatlanság. Nagy a gyűlölet, a gonoszság hatalma, csak egy még nagyobb pozitív erő tudja azt legyőzni. A Krisztusé.

   Ugyanazt az igyekezetet tanúsítsátok, amíg reménységünk teljesen be nem teljesedik.  Az üdvösség reménysége nem passzív magatartás, ez a reménység boldogan végzett szolgálatra ösztönöz. Nem a mulandóságnak dolgozunk, hanem az örökkévalóságnak. Advent szolgáló, munkálkodó várakozás.  

   A napokban gondolkoztam el azon, hogy igazából nagyon kevés olyan ember van (persze, vannak kivételek), aki azt mondja: éltem magamnak eleget, most már teljesen másoknak akarok élni, ezután a mások javát keresem. Így hát nem érdekel egyesek sértő viselkedése sem, semmi, ami velem történik, mert már nem magamnak élek. Krisztus Urunk ilyen volt!

   De az Ige hivatkozik emberi példaképekre is: kövessétek azokat, akik hit és türelem által nyerik el az ígéreteket. Mivel azok minden kétségen felül biztosak, ezért megújuló hittel és reménykedő türelemmel várjuk Krisztust, az ígéretek beteljesítőjét!

Ámen.  

 

 

Zsid 6, 13-20  (adv./vas.de.)

 

 

     Isten ígéreteiről beszél az előző igeszakasz utolsó verse. Az ígéret latinul promissum (kölcsönös ígéret a com-promissum) vagy promisszió. Ez utóbbi szó szerinti fordítása: valakiért elküldeni valakit. Mennyire „adventiesen” hangzik! Isten minden ígérete Krisztusban teljesedik be, akit elküldött értünk. Az ígéret – általános értelemben – a jövőre vonatkozó elköteleződés, valamilyen, a másik félre vonatkozó cselekedetnek a szóbeli vállalása. Vannak támogató és fenyegető ígéretek.

   Azt halljuk az igében, hogy Isten, amikor önként ígéretet tett Ábrahámnak a vele való szövetségkötéskor, akkor önmagára esküdött. „Én, az Úr vagyok …”  Önmagát állította kezesül, isteni hatalmával és szeretetével garantálta a szavak hitelességét.

   Az eskü a kimondott szónak a megerősítése egy nagyobb tekintélyre való hivatkozással. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten még ezt is megtette Ábrahámért és az ő vérszerinti és hitbeli utódaiért: az emberek közt szokásos esküvel erősítette meg ígéretét. Erre nem Istennek volt szüksége.

   Isten azonban még ennél is többet tett: Krisztusban hozzánk hasonlóvá lett, vállalta emberi sorsunkat. Ilyen messzire ment, ilyen messzire jött értünk. Milyen érthetetlen és megrendítő ez a közösségvállalás! Ismertem egy svájci házaspárt, akiknek a fia egy amerikai cég vezető beosztásban levő, magas technikai képzettséggel rendelkező  alkalmazottja volt. Valamilyen beruházással kapcsolatban Afrikába küldték, és annyira megszerette az ottani népet, hogy – munkahelyéről is lemondva - közéjük költözött.

  Bizony, gazdagon megáldalak és megsokasítalak. Mi érdeke volt Istennek ebben? Mi érdeke volt Istennek abban, hogy elküldje egyszülött Fiát? Igaz, milyen abszurd kérdés? Mi érdekem lenne pl. egy elzüllött, hajléktalan emberért gyermekem életét kockára tenni? Értitek, testvéreim? Sajnos, mi már nem is tudjuk igazán komolyan venni, amit Isten értünk tett. Mi csak az áldozatnak a hasznát látjuk, és nem az áldozat nagyságát.

   Egy történet arról szól, hogy egy különös járvány ütötte fel a fejét egy városban a gyerekek közt, és egyre szedte áldozatait, amikor az egyik szülő gyermekéről kiderül: ideális kísérleti alany lenne ahhoz, hogy az orvosok a betegség ellenszerét esetleg megtalálják. A szülők beleegyezése után ez valóban sikerült, de a gyermek belehalt a beavatkozásba. Társai életben maradtak.  El tudjuk képzelni: nagy volt az öröm, a vigasság, a megkönnyebbülés a városban, és már senkit sem érdekelt a gyermeküket feláldozó szülők szomorúsága. Vajon, tudatában vagyunk-e annak, hogy „az ő sebeivel gyógyultunk meg”?

   Isten áldást, sokasodást ígér. Kell-e nekünk ez az ígéret? Hajlandók vagyunk-e ezt az ígéretet komolyan venni, és annak reménységében és elkötelező erejében élni? Úgy tűnik, hogy sokszor nem kérünk az áldásokból. Nem kell Isten, aki az áldást adja, nem kell az ige, amelyből az áldások útját ismerhetjük meg, nem kell Krisztus, akiben az áldásokat kapjuk, nem kell a közösség, ahol azokat megoszthatjuk egymással. Úgy tűnik, hogy nem akarunk életben maradni.

   Nem akarjuk a földi jövőt sem, a mennyeit pedig lelegyintjük. Ha ezen az úton haladunk tovább, nem fogunk megmaradni. Áldás és sokasodás nélkül, amit Isten ígér, nincsen továbbmutató perspektíva. Egy cseh lelkész gondolatait olvastam a tegnap: „Kultúránk szétesőben van. Önmagunk ellenségei lettünk, mert nem tiszteljük az élet törvényét, elfelejtettük, hogy az élet szeretet, és a szeretet áldozat. Nélkülük az életnek nincs értelme. Ez az, amibe belepusztulhatunk.” Szerinte a kiút: visszatérés a mély, hiteles keresztyénséghez, a krisztusi értékekhez.

   Ábrahám türelemmel várt: ez a türelem az Istenre hagyatkozást jelentette, a bizalmat és a megbízatás komolyan vételét. Várt, és közben azt tette, amit Isten elvárt tőle. Mert hittel Istenre figyelt. Sok mindent teszünk, de nem azt, ami igazán fontos. Rohanunk, intézkedünk, tervezünk, de a lényeg kimarad az életünkből. Megnyerjük a világot, és lelkünkben kárt szenvedünk. Meg kell tanulnunk Istenben bízni. 

   Hinnünk kell, hogy Isten beteljesíti ígéreteit. Nem szűnhetünk meg ebben reménykedni. Ha Isten önmagára esküdött, ha tulajdon Fiát adta, mimódon ne adna vele együtt mindent minékünk. Figyeljünk, mit mond az Ige: Vele együtt. Akié a Fiú, azé az élet. Krisztusban minden a tietek.  Nincs immár semmi kétség. Isten állja a szavát.

    Harmadszor is visszatér az Ige a gondolatra: mivel Isten még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változatlan, esküvel vállalt kezességet. Isten, amit hallottuk, „emberi” gesztusokat tesz az ember megmentéséért.

Mi mit vagyunk készek megtenni?

   A próféták úgy beszélnek a Messiás érkezéséről, hogy számára utat kell készíteni. Megnyitjuk-e az ajtót számára, azaz közel engedjük-e Isten Igéjét a szívünkhöz, igyekszünk-e megtisztítani gondolatainkat, indulatainkat, engedjük-e, hogy a Krisztus indulata uralkodjon bennünk. Még konkrétabban: szánunk-e időt arra, hogy Istenre figyeljünk, törekszünk-e arra, hogy félretegyünk mindent, szokást, elfoglaltságot, előítéletet, ami eltávolít Istentől, egymástól? Mennyit áldozunk a lelkünkre?     

   Ez erős bátorítás hangzik az igéből. Két változhatatlan tény: ígéret és annak megerősítése, áldás és gyarapodás. Lehetetlen, hogy Isten hazudjon. Az ő ígéretei szilárdan állnak. Akik hozzá menekültünk, megragadjuk az előttünk levő reménységet. Az az ószövetségi kép elevenedik meg előttünk, amikor az önhibáján kívül mást súlyosan megsebesítő vagy éppen más halálát okozó a templomba menekült, és megfogta az oltár szarvát. 

   Ez a reménység lelkünknek horgonya. Megkapaszkodunk az ígéretben, oltalmat találunk, bocsánatot nyerünk. A kárpit mögött a szentek szentje van. A szentek szentjében Isten van jelen. Ez a reménység Istenhez köt, az ő Egyszülöttjéhez, akiben kijelentette kegyelmét, irgalmát, üdvözítő akaratát. Nem elrejtett dolog ez immár.

  Karácsony világosságában fény derült erre! Milyen jó ezt tudnunk, ezt magukévá tennünk, ebben a reménységben megmaradnunk, hogy annak ereje megmutatkozzék rajtunk: életfolytatásban, szeretetben, szolgálatban. Ámen.

 

 

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk, Krisztusban megváltónk, Szentlélek által megújítónk. Hálát adunk ígéreteidért, amelyekben oltalmadról, kegyelmedről, áldásaidról biztosítasz minket. Arról, hogy Te megtartsz, vezetsz, erőt adsz, és tőled senki és semmi el nem szakíthat minket. Arról, hogy Te egyszülött Fiadban az életre, az üdvösségre hívtál el. Olyan jó ezt tudnunk, olyan jó ebben a bizalomban megerősödnünk. Bocsásd meg, ha nem vesszük komolyan Krisztus áldozatával megpecsételt ígéretedet. Ha annyira leköt a látható világ sokféle kísértése, ámítása, hogy nem is figyelünk rád. Bocsásd meg, ha adventünk kimerül külső készülődésben! Ha nem jut időnk számodra, azaz a magunk lelke számára, ha a Krisztus szeretetéről csak beszélünk, de nem cselekedjük azt.

   Add mennyei Atyánk, hogy szívünk szerint vágyjunk arra, amit egyedül te adhatsz nekünk, legyünk készek, nyitottak arra, hogy áldásodat, megsokasító kegyelmedet elfogadjuk, és engedelmesek mindabban, amit ránk bíztál: áldásaid kamatoztatásában, az élet vállalásában és szolgálatában!

   Köszönjük, hogy igen erős és biztos a mi reménységünk tebenned. Annak alapja és garanciája Jézus Krisztus maga, aki akaratodat tökéletesen kijelentette és önmagát feláldozva megvalósította. Az ő megjelenésének világosságában napfényre derült üdvözítő akaratod. Segítsd, hogy tiszta szívvel, engedelmes lélekkel, örömmel várjuk őt!

   Elődbe hozzuk betegeinket: részeltessed őket gyógyító irgalmadban, kegyelmedben, erősíts őket testben és lélekben, egészségükben és hitükben. Vigasztald a gyászolókat, szomorúságban levőket az élet és üdvösség evangéliumával Jézus Krisztusban! Támogasd a gyengéket, bátorítsd a csüggedőket, légy társa az egyedül valóknak, indítsd magad fele az utánad vágyókat, add áldásodat a jóra, békességre igyekvőkre! Adj gyarapodást nekünk lélekben és lélekszámban is! Tudjuk, csak  Krisztusban maradhatunk meg.

  Add, hogy szeretetben, hitben, reménységben legyen gazdag az ünnepük, életünk! Szent Fiadért hallgass meg minket! Ámen.

     

 

IMÁDSÁG

   Köszönjük neked, örökkévaló Istenünk, hogy hozzád fordulhatunk kérdéseinkkel, problémáinkkal, még kétségeinkkel is. Te ismersz minket, és tudod: ebben az adventi várakozásban is mennyi gond nyomaszt minket. Lehet, hogy magunk miatt aggódunk, vagy szeretteinkért, vagy éppen a világ sorsáért, fáj a mások szeretetlensége, önző, hitetlen magatartása.

   Legyen áldott szent neved, hogy te nem hagysz minket kétségben, hogy te „előálltál” szent Fiadban, Benne kijelentetted magad, megtartó, üdvözítő akaratodat, és az egyszülött Fiúra tekintve valóban boldog reménység születhetik meg a szívünkben!

Az a bizonyosság, hogy te nem feledkezel el rólunk, megtekinted ügyünket, sőt kegyelmeddel felemelsz, könyörülsz rajtunk, elveszed bűneinket és életünk terheit, megerősítesz, közösségedbe fogadsz. Ezért teljesen rád bízhatjuk magunkat, mert te vagy a mi oltalmunk, segítőnk, megtartónk.

   Hálás a mi szívünk azért, hogy Igédben azt is kijelentetted: Krisztusé a végső győzelem. Ő, aki alázatosan jött ebbe a világba, Úr és Király. Megtartja az ő népét, és üdvösségre vezeti. Hadd éljünk az ő békességében, szeretetében, és élő reménységben!

    Könyörülj rajtunk, családunkon, gyülekezetünkön, áldd meg ünnepre való készülésünket Jézus Krisztusért! Ámen.     

 

Zsid 10, 19-25 (adv/vas.de.)

 

     A Zsidókhoz írt levél az ószövetségi kultusz jelképei és fogalmai segítségével - amelyek az Istennel való kapcsolattartásról szóltak - világít rá az újszövetségi főpap, azaz Krisztus eljövetelének, küldetésének lényegére. Talán nem értjük mindig világosan ezeket a hivatkozásokat, de azt már érthetjük, hogy kiről szólnak, kire mutatnak rá. Egy gyarló hasonlat: nem kell feltétlenül átlátnom valaki bonyolult élettörténetének minden összefüggését ahhoz, hogy az illetőt megismerjem, megszeressem.

    A mai igénk első sora arról a bizalomról beszél, hogy Krisztus által bemehetünk a szentek szentjébe, azaz Isten közösségébe, és majd az ő országába. Képzeljük el, ha valaki azt mondja: bejáratos vagyok a Fehér Házba, baráti kapcsolatban állok az amerikai legfelsőbb vezetéssel. Milyen bámulattal néznénk az illetőre? Ez aztán nem akárki! Ennél nagyobb méltóságról beszél az Ige: mi az egyszülött Fiú protekciója révén az örökkévaló, mindenható Istennel lehetünk közvetlen kapcsolatban.

   Hallunk ennek a bizalomnak az alapjáról is: Jézus Krisztus vére által. Az ószövetség népe megtanulta, az áldozatokban szüntelen kiábrázolva látta: az élet életbe kerül. Lehet, túlhaladottnak, akár primitívnek is gondolhatjuk ezt a gondolkodásmódot, a hozzá kapcsolódó kultikus cselekményeket, de földi létünknek alaptörvénye ez: az életnek önmagát áldozó életre van szüksége, hogy élhessen. A gyermeknek az édesanya odaadó szeretetére, betegnek, bajban levőnek mások önzetlen szolgálatára, az embernek az Emberfia békességet szerző áldozatára.

   Krisztus új és élő utat nyitott nekünk – és megint egy jelképes, de megmagyarázott szó – a kárpit, azaz teste által. A kárpiton át lehetett bemenni a szentek szentjébe. Krisztus testet öltése nyitott utat számunkra. Nagyon mély teológiai üzenete van ennek a mondatnak. A Megváltónak testben kellett eljönnie (olvassuk: így kellett szenvednie a Krisztusnak). Krisztus születése nem az embert elkápráztató mennyei produkció, hanem megváltásunk feltétele. A testben élőt csak testben lehetett megmenteni. Gondoljunk a nyáron barlangba rekedt thaiföldi gyerekekre. Nem lett volna elég a helyzetet számítógépes programon szimulálni, és csak úgy virtuálisan megoldani: a mentőknek sok-sok kockázatot vállalva el kellett jutni oda, ahol az életéért remegő csapat volt.

   A gyereknek nem lenne elég, ha a szüleivel – bár azok sok fáradozással gondoskodnának mindenről, amire szüksége van – soha nem találkozna… Így sejthetjük meg valamiképpen karácsony célját.  Krisztus tehát utat tört hozzánk, hogy utat nyisson számunkra az Atyához, az életre, az üdvösségre.

    Ebben a bizalomban élve kell meghallanunk a biztatást: járuljunk oda igaz szívvel és teljes hittel. Krisztus eljött hozzánk, megváltott, de nekünk is el kell érnünk őhozzá, megváltását elfogadnunk. A Biblia alapvető tanítása ez. A legnagyobb szeretettel adott ajándék sem ér semmit, ha visszautasítják. Járuljunk igaz szívvel, teljes hittel! Hát ezen még kell dolgozzunk: van mit tisztítani a szívünkön, erősíteni (Isten erejével) a hitünkön! Jó lenne magunkkal és a világgal kibékülve készülni az ünnepre, félretenni minden haragot, panaszt, sérelmet. Engedni, hogy Isten kegyelmének, Krisztus szeretetének, a Lélek erejének áradata átmossa lelkünket, elsodorjon minden emberit, kicsinyes önzést, bűnös gondolatot, aggódást.  Sok minden tapad a lelkünkhöz.

   Ünnepek előtt gyakran viszem el fekete ruháimat tisztítani. Elgondolkoztam azon: ha lenne egy olyan cég, ami a lelkek tisztításával foglalkozna, milyen nagy forgalma lenne ilyenkor? Vagy mégsem? A mások lelkét akarnák mindenképpen elvinni: a kibírhatatlan családtagét, a rosszindulatú szomszédét, az irigy barátét? Mert igaz, sok emberrel találkozunk, akik másokra panaszkodtak, magukra panaszkodókkal nagyon ritkán. Pl.: „nehéz lehet a családomnak az én rossz természetemet hordozni”. Mi sokszor koszos kézzel, szennyes szívvel látnánk neki másokat megtisztítani. Be kell látnom: jobb lenne a világ, ha én jobb lennék.

   Az igében utalás történik a keresztségre is: testét megmosták tiszta vízzel. Az ünnep erre a megtisztulásra is emlékeztet. Külsőképpen is hozzátartozik az ünnephez, hogy rendbe hozzuk környezetünket, magunkat, ünneplőbe öltözünk.  Ettől kedélyállapotunk is jobb lesz. De nekünk igazából a lelkünket kell megtisztítani és ünneplőbe öltöztetni, a gondolkodásunk, magatartásunk kell új tartalmat kapjon, a szeretet tisztasága, jó illata kell betöltsön. Ismerjük a verssort: „ölts fehér inget a lelkedre”. Fehér inget a lelkedre.

    Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához… A hit Isten ajándéka, a hitvallás a mi feladatunk. Isten ragaszkodik hozzánk. Megmutatta egyszülött Fiában. Engedte, hogy ő számunkra megszülessen.  Tudjuk, hogy Isten milyen veszélyes helyre küldte egyszülött Fiát. Milyen veszélyessé tesz minket egymás számára a bűn: családban, társadalomban. Ha szabad ilyet mondani: egy pillanatban Isten kegyelme irántunk nagyobb volt, mint az ö örökkévaló szeretete egyszülött Fia iránt.

   Ő hű, olvastuk az Igében. Ennél tömörebben nem lehet ezt elmondani. Három betűvel, három hanggal kifejezzük a Biblia lényegét. Ő hű, hűtlenségünk ellenére. Nem kell ennél nagyobb ígéret. Tőle senki és semmi el nem választhat. Senki kérdőre nem vonhatja irántunk való kegyelmét. Senki el nem veheti a bocsánat, a békesség, az üdvösség ajándékait. Csak mi utasíthatjuk vissza. Csak mi mondhatjuk: nem kell. Ne tegyük! Isten hűsége tanítson minket is hűségre, kegyelme az engedelmességre. 

   Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Azt hiszem, ez mindig nagyon időszerű felszólítás. Hogyan buzdítsuk egymást? Legfőképpen saját példánkkal, hozzáállásunkkal.  Einstein-tól származik a gondolat: a békességet nem megfélemlítéssel, hanem szeretettel lehet megteremteni.

Olvastam egy történetet Assziszi Ferencről. Halálos ágyán feküdt, amikor meglátogatta egyik volt rendtársa, aki eltávolodott a közösségtől, bűnökbe keveredett, és tele volt a szíve kétséggel. Szent Ferenc amint meglátta egykori barátját, utolsó erejével felkelt, forrón magához ölelte látogatóját, és azt mondta neki, mielőtt az egyetlen szót is mondhatott volna: soha ne kételkedj a Krisztus szeretetében. Ennyi!  Olyan kellene legyen az életünk, hogy másokat szeretetre ösztönözzön. Ha türelmetlenek, indulatosak vagyunk, akkor nyilván ugyanazt váltjuk ki másokból is.

   A jó cselekedet a szeretettel együtt jár. A szeretet több mint érzelgősség, szentimentalizmus (ilyenkor karácsonykor sok van ebből is). A szeretet erő. Ha szeretet van a szívemben, akkor kiállok a másikért, segítek. Nem bántom, nem mondok rosszat róla. Jót akarok, jót teszek. Ami szeretetből fakad, az jó, ami jó, az csak szeretetből származhat. 

    Aztán még egy figyelmeztetés: ne hagyjuk el saját gyülekezetünket, közösségünket, amint szokás némelyeknek. Kétségtelen, vannak jobbak a mienknél. De Isten itt tett felelőssé. Itt kell a szívemet adnom. Ma úgy is értelmezhetjük ezt a mondatot: egyesek, sokan úgy hagyják el, hogy elidegenednek, közömbösökké válnak, elfordulnak Istentől és az ő gyermekeitől. Kétségtelen, vannak fontosabbnak tűnő dolgok. Munka, pénz, karrier, szórakozás, stb. Pedig közeledik a nap. Második adventben élünk. Csak az marad meg, ami Krisztushoz kötődik. Sokkal biztosabb az, amit a szívünkben őrzünk, mint amit kezünkben tartunk. Várjuk őt hittel, örömmel, szeretetben! Ámen.

 

   Urunk, Szent Fiadban hozzánk hajló, minket megváltó, Lelked által minket körülölelő Istenünk, köszönjük, hogy gyermeki bizalommal jöhetünk hozzád, tudva azt, hogy te kegyelmedbe fogadsz, hiszen a te kegyelmedből élünk, szeretettel vársz, mert a te szereted vezet minket hozzád.

   Hallottuk, hogy bizalmunk alapja az lehet, hogy Krisztus drága vérén, isteni, szent élete árán váltott meg minket. Kik vagyunk mi, hogy ezt megérdemelnénk? Köszönjük, hogy szent Fiad utat törve a mi bűnös világunkba, felvéve a mi portestünket, utat nyitott számunkra tehozzád, mennyei Atyánk. A bűnösök közé számláltatott, hogy minket, bűnösöket megváltson.

   Segíts, hogy igaz szívvel és teljes hittel járuljunk hozzád! Tudjuk, hogy szívünk egyáltalán nem tiszta, téged kérünk, tisztítsd meg egyre jobban Lelked által, tudjuk, hogy hitünk nem tökéletes, te tedd egyre teljesebbé. Hadd készüljünk így, lelkiképpen az ünnepre, szívünkre is felöltve a bocsánat, szeretet fehér ruháját. Erősíts abban is, hogy kitartsunk a hozzád való ragaszkodásban, hogy senki és semmi el ne távolítson tetőled, senki és semmi el ne takarjon szemünk elől.

   Mert te hűséges vagy. Ez megtartatásunk alapja. Hűségedből, kegyelmedből küldted el egyszülött Fiadat értünk. Az ő alázata, jósága minket is szeretetre és jó cselekedetre tanít.

   Segíts, hogy ne csak beszéljünk erről, hanem cselekedjük is! Így szenteljük neked adventünket. És taníts minket egymáshoz is ragaszkodni! Nem fordítva hátat egymásnak. Manapság, amikor olyan könnyen túllépünk kapcsolatokon, könnyen cserben hagyjuk egymást, könnyen elpártolunk közösségeinktől, hadd legyünk hűségesek. Gondolkodtasd el azokat, akik lélekben hagyták el a gyülekezetet, akik számára közömbös annak sorsa, jövője, hogy ráébredjenek megbízatásukra, felismerjék helyüket, feladataikat!

   Könyörülj betegeinken, gyógyító, megtartó, testben, lélekben megerősítő kegyelmeddel légy velük, vigasztald a gyászolókat, szomorkodókat Krisztus szeretetével, támogasd a megfáradtakat, a kísértésben levőket Lelked erejével! Légy mindnyájunkkal, áldd meg életünket, családjainkat, a te dicsőségedet hirdető szolgálatunkat Krisztusért! Ámen.

 

 

Ézs 40, 1-10   (vas.du.)

 

 

    Kettős felhívással kezdődik ez az ismert, evangéliumi szépségű igeszakasz: vigasztaljátok, vigasztaljátok. Ezzel a próféta nyomatékossá teszi a jó hírt, amit közölni akar. A nép elesett állapotban van, csüggedés vett erőt rajta. Életmentő tehát a vigasztalás. A szomorúság, a szorongás beteggé teszi az embert… Megtudjuk azt is, hogy ennek a helyzetnek (külső és belső nyomorúságnak) bűn van a hátterében, amiért kétszeresen sújtott az Úr keze.  (A bűn fizikai, a bűnbánat lelki?)

    Most szívhez szólóan kell Jeruzsálemnek beszélni. Tudunk-e így szólni? Egyre jobban érezzük: erőtlenek a szavak, a nagy információáradatban a legfontosabb üzenetek is elsikkadnak, közömbösségbe ütköznek. Meg tudjuk-e érinteni az emberek szívét? Ez az igehirdetés, az ünnep nagy dilemmája is egyben.

   Ha most előállna valaki azzal a megbízható hírrel, hogy talált egy biztos helyet, módszert, gyógyszert, aminek hatásaképpen minden békétlenség megszűnik, minden harag feloldódik, minden rosszindulat eltűnik, úgy gondolom, akkor sem sokan mozdulnának rá. Jól van így. Megszoktuk a rosszat, a lelki félhomályt, a belső rabságot, a megkötözöttséget, az irányítást.

   Ismerjük a kalitkába zárt madár történetét. (Egy szabadságharcos egyszer egy olyan családnál szállt meg, ahol – kint a tornácon - volt egy beszélő papagáj. A madár egész nap azt hajtogatta, hogy „szabadság, szabadság” . Olyan szenvedést kifejező emberi hangon tette, hogy a vendég megsajnálta a szabadságától megfosztott madarat, és este kiosont a házból, kinyitotta a kalitka ajtaját. Reggel már sütött a nap, amikor felébredt. Első dolga az volt, hogy kiment a tornácra. A kalitka ajtaja még mindig nyitva volt, és benne a papagáj rendületlen rimánkodással ismételgette: „szabadság, szabadság”.

   Letelt a nép rabsága: valaki letöltötte, valaki adósságát megfizette, valaki megbűnhődött bűneinkért.  Krisztus szabadítónak jött. Akarunk-e ebben a szabadságban élni?

   Egy hang kiált. Nem a személyt nevezi meg a próféta, hanem a küldetését. Persze, nagyon fontos a személyünk (a mai ember ad is rá … a legkényesebb téma éppen az énünk: önérdek, önmegvalósítás, önkifejezés, stb.), de akármennyire nagyra tartjuk magunkat, ha nem teljesítjük Istentől küldetésünket családban, közösségben, semmik vagyunk.

   Egy hang, aki Isten üzenetét adja tovább, aki másra mutat, aki felelősen figyelmeztet: építsetek utat a pusztában az Úrnak (érdekes: azt olvassuk, hogy ő szerzett népének utat a pusztában). Nem külső útról van szó, hanem – tudjuk jól – a lelkiről, a belsőről, életünk pusztájában. Szívünk gőgjéről van szó, bűneink mélységéről, amelyek elzárják a Messiás, a Szabadító útját.

   Legyen az egyenetlen egyenessé! Az igazsághoz képes sok nem egyenes dolog van az életünkben. Beszédben, cselekedetben. A másokét, természetesen, jobban észrevesszük. És szívesebben hivatkozunk a körülményekre. Ilyen a világ. Valaki azt mondta, hogy görbe vonalra is lehet egyenesen írni. Szívünkben kell egyenesbe hozni a dolgokat: ez bűnbánatot jelent, újat kezdést Isten akarata szerint. Amíg csak a mások hibáit akarjuk korrigálni, addig nincs gyógyulás… Amíg csak a mások bűneit látjuk, háttal vagyunk a sajátjainknak, háttal vagyunk egymásnak is.

   Ha engedjük, hogy Isten rendbe tegyen, egyenesbe hozzon mindent bennünk, akkor meglátjuk az ő dicsőségét. Kegyelmének, bocsánatának, szeretetének dicsőségét. Heródes nem látta (saját szánalmas emberi dicsőségével foglakozott), a gazdag fogadós nem látta (a vagyon mulandó dicsősége kötötte le): csak a bölcsek és pásztorok, aki beengedték szívükbe a világosságot. Egyszer mindenki meglátja.

   Ez a kiáltás szól az emberi élet törékenységéről, a látható dolgok mulandóságáról. Minden test, mint a fű (4x) … Ez az üzenet is része az örömhírnek, a vigasztalásnak. Elmúlik minden nyomorúság, de Istenünk Igéje örökre megmarad, örökre megtart.

Áldassék az ő szent neve Krisztusban! Ámen.

 

 

2Pt 1, 12-      (adv.)

 

   Az Ige emlékeztet. Az ünnepek emlékeztetnek. Krisztus eljött, megszületett, elvégezte megváltásunkat. De nekünk is emlékezni kell. Tudatosítani. Átélni. Hitben, bizonyosságban erősebbé válni. Az igazsághoz szilárdan ragaszkodni.

    Mert e földi porsátorban vagyunk. Kitéve kísértéseknek, bajoknak. Jézus éppen ezt a mulandó testünket vette fel, élt a mi bőrünkben, mutatott példát.

   Péter apostol ennél a témánál megemlíti, hogy ő már készül. Arra törekszik, hogy amikor már elköltözött … Különös tanítás. Igyekszem, amíg időm van arra, hogy megerősítselek, hogy amikor már nem leszek, akkor is kitartsatok a hitben. Ne kötődjetek a mulandókhoz! Tanuljatok meg Krisztusra, az üdvösség kezesére tekinteni! Mennyi nyugalom van az apostol soraiban! Az Úr kijelentette nekem. 

   Nem kitalált mese ez: Krisztus hatalmát és megjelenését ismertettük meg veletek. Mint akik szemtanúk voltunk. A mai világban a Biblia tanítása mesének tűnik. A komoly dolgok: a pénz, gazdaság, siker. Csupa komoly dolog tartja távol az embereket a hittől, az istenfélő élettől, közösségtől, templomtól.  Nekem ilyesmire nincs időm. De vajon nem éppen ez a Sátán nagy hitetése? Hogy a lényegest, az egy szükségest mutassa fölöslegesnek?  

   Péter hivatkozik a megdicsőülés hegyének élményére: Isten hatalmasan kijelentette, hogy Jézus az ő szeretett Fia. Ott voltunk: hallottuk, láttuk, megismertük benne az Egyszülöttet. Micsoda kijelentés, micsoda titok feltárulása! Milyen ígéretek birtokosai vagyunk mi is!

    Bizonyos a prófétai beszéd, figyeljetek rá, mint sötét helyen világító lámpásra. Amíg felvirrad a nap. Ha felragyog a nap, nincs szükség lámpásra. Adventi gyertyák fénye. Ma hallottuk C.S. Lewis szép gondolatát: azt, hogy felkelt a nap nem feltétlenül abból tudom, hogy látom a napot, hanem látom, ahogy megvilágít mindent.

   Már nem Mózes, nem a próféták, nem angyalok, immár hit által mi magunk tudhatjuk. Élek többé nem én, él bennem a Krisztus. Samáriai asszony: már nem a ti beszédetekért. Nem azért, mert a lelkész mondja, hanem azért, mert személyesen megismertem, megszólított az Úr, mert Krisztus lett az én Megváltóm.

   Minden prófétai szó Isten akaratából (gondoljunk a Jézus születésével kapcsolatos jövendölésekre)… Nem önkényesen. Nem próféták fantáziája. Szentlélek által indíttatva szóltak. A Lélek a mennyei titkokat jelentette ki földi emberek számára. És ugyanazon Lélek által értjük meg. A szólókat ihlető tudja a hallgatókat is megihletni. Kérjük ezt a megérintettséget! Ámen. 

 

 

 

Zsid 12, 18-29 (adv./vas.de.)

 

 

    Tisztáztuk, hogy a Zsidókhoz írt levél az ószövetség kultikus gyakorlatára hivatkozva, annak terminológiáját (fogalomrendszerét) használva tesz bizonyságot Krisztusról, az új szövetség közbenjárójáról. A levél ebben az összehasonlításban gyakran ismétli ezt a kifejezést: nagyobb. Krisztus nagyobb Mózesnél, aki róla tett bizonyságot, az angyaloknál, akik születését hirdették … Áldozata pedig nagyobb az ószövetség összes áldozatánál.

   Krisztusban egészen új kezdődött el. Nemcsak az akkori, gondolkozásukkal az Ószövetségbe gyökerező keresztyéneket kísértette a réginek az elhagyni nem tudása, hanem sok mai keresztyént is. Nem értjük a Krisztusban megjelent kegyelem nagyságát, ezért megrekedünk a törvényeskedés szintjén. Ahhoz koldushoz vagyunk hasonlók, aki a királytól nagyon szép ruhát kapott, de azt zsákjában hordta, mert sajnált a régitől megválni.

   Ha Krisztusban szabadok lettünk, nem élhetünk többé szolgaságban… Ha a világosságra léptünk, akkor nem botorkálhatunk tapogatózva, mintha még mindig a sötétségben lennénk.

   A szerző a Sinai hegynél történt szövetségkötésre hivatkozik, amikor – egy monumentális jelenet, valóban Isten dicsőségének rettenetes és félelmetes és elviselhetetlen mivoltát sugallja – a népnek nem volt szabad közeledni a hegyhez. Még az állatoknak sem.  Mózes is megvallja: „félelem szállt meg és rettegés”.  A bűnös embernek lehetetlen Isten színe előtt megállni, elviselni igazságának, szentségének izzását. Isten akkor az ő elsöprő, térdre kényszerítő hatalmát mutatta meg.

   Ti nem azt láttátok … Ez nemcsak azt jelenti, hogy ti nem voltatok ott (a mi népünk pedig még történelmileg sem kapcsolódik a törvényadás eseményéhez – az a kiválasztott nép kiváltsága volt), hanem azt is: Isten valami jobbról gondoskodott számunkra. A kegyelem dicsőségének élményében részesített Krisztusban.  Ti Sion hegyéhez járultatok, a kijelentésnek, az ígéreteknek helyéhez, a mennyei Jeruzsálemhez, a kiválasztottak seregéhez, az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz.

   A mi nagy Isten-élményünk Krisztussal kezdődik, pontosabban a betlehemi jászollal. Ott a teremtő Isten megváltó szeretete, elképzelhetetlen irgalma jelentetik ki, ott az örökkévaló Isten végtelen alázata mutatkozik meg, ott mindenkinek helye van: szegény, kitaszított pásztoroknak, pogány keleti bölcseknek … És ha nem feszítjük túl az összehasonlítást: még az állatoknak is helyük van…

   Az Isten Fiában a közbenjáró jelenik meg. Isten az emberré lett Egyszülöttben szereti meg a tőle elszakadt embert, indul meg igazán esendőségén. Egy történet szerint valamikor a távoli múltban egy csoport udvarbéli fiatal összeesküvést szervezett, leleplezték, a király nagyon szigorú büntetésre készült, a fia tudomást szerezett erről,  megesett szíve meggondolatlan társain, és – hogy mentse őket -  beállt közéjük. Mintha ő is részt vett volna a bűncselekményben, mintha ő lett volna az egésznek a kezdeményezője …  Krisztus életével jár közben, az életét teszi fel megmentésünk ügyére, nemcsak könyörög értünk, nemcsak béketárgyalásokat vezet: beáll közénk, beszületik közénk …  Értjük hát ennek a szónak a súlyát: közbenjáró?

   És értjük, hogy mire kötelez Krisztus kiállása. A mai igeszakasz tkp. indoklás, megerősítés, az előző versekben olvasható figyelmeztetés nyomatékosítása. Ti ugyanis … éppen ezért … legyetek személyesen elkötelezve! Erősítsétek meg lankadt kezeket, a bizonytalan szívet, egyenesen járjatok, egymást támogassátok! Legyetek a békesség emberei, és törekedjetek a szent életre! Jó, ha az ünnep ezekben acélozza meg akaratunkat.

   Sokkal nagyobb dolog történt értünk, semhogy közömbösen viszonyulhatnánk hozzá! Semhogy elég lenne az a kifogás, hogy nincs időm, kedvem. Egy történet arról szól, hogy egy fiatal fiú eltűnik otthonról, a szülők mindent megmozgatnak, két évig semmi nyomot nem találnak, aztán váratlanul kiderül: él a fiú, egy terrorszervezet rabolta el, egyik távoli országban van egy kiképző központban … Óriási szervező munkával, anyagi áldozattal járó bravúros akcióban eljut hozzá az elitegység két katonája: és akkor éri őket a hatalmas meglepetés: a fiú nem akar hazamenni. Közben átképezték. A szülők, a barátok, semmit nem jelentenek már neki. Sok ilyen a világ által „átképzett”, lelkét veszett emberünk van.

   Vigyázzatok, hogy ne utasítsátok el azt, aki szól! Ha szabad így mondani, megváltásunk mögött, karácsony csodája mögött hatalmas mennyei akció áll: megmozdult értünk a menny: az örökkévaló Isten buzgó szeretete van benne,  Krisztus önmagát adó engedelmessége … Mi van, ha ezt visszautasítjuk? Mert nincs időnk, mert nincs kedvünk, mert fontosabbnak tűnik a szórakozás, a vagyonszerzés, minden apró elfoglaltság? Ha elfordulunk, ha elkerüljük a bölcsőhöz vezető utat … nem menekülünk meg.

   Értitek, testvéreim: ha meg akarunk maradni, menekülni, el kell jutnunk Krisztusig. El kell jutnunk az ő alázatáig, szolgáló szeretetéig, békességéig.  Csak Krisztus által. (Második világháború után történt, egyik lp. írta le: egy idősebb házaspár – akiknek a fiúk eltűnt a háború forgatagában – válni készült. A lp. többször meglátogatta … sorsukkal és egymással szembeni keserűségük csak egyre nőtt. Néhány nappal egy ilyen látogatás után, amikor kijelentették, hogy most már végképp eldöntötték, hogy külön mennek, együtt keresték fel a lelkészt … Különös volt, ahogy egymásba karolva látta őket … Majd elmondták könnyekbe kitörve, hogy levelet kaptak a fiúktól: él, hadifogságban volt, és nemsokára hazaérkezik. Nem tehetik meg vele, aki évekig vágyott haza, hogy itthon szétszakított család, békétlenség várja… Fiúkat szeretettel kell fogadják.)

   Hogyan fogadjuk, vagy hogyan nem fogadjuk Isten Fiát? Mi várja őt nálunk: harag, neheztelés, irigység, közömbösség, a bűn dominanciája, visszautasítás?  Nála nélkül is sok mindent elérhetünk, ünnepelni is tudunk, de a békességre, a bűnbocsánatra, Isten áldásainak elfogadására, az üdvösségre egyetlen esélyünk Krisztus.

   Minden megrendül: Isten szeretete marad rendületlen. Minden összeomlik egyszer: a kegyelem marad meg. Kapaszkodjunk ebbe a kegyelembe!

  Az az ígéret is elhangzik: Krisztusért rendíthetetlen ország örökösei leszünk. Szép dolog vele élni, még szebb lesz mindörökre vele lenni. Ámen.

 

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, karácsony ünnepének küszöbén hálát adunk neked azért, hogy egyszülött Fiadban a te szeretetedet  jelentetted ki, jelentetted meg nekünk. Nem ítélő hatalmadat hozta ő, nem dicsőséged elviselhetetlen nagyságát, hanem érthetetlen kegyelmedet.

   És hit által őt nézve, a jászolbölcsőben hozzánk hajló szelídségét, a keresztfán megváltó áldozatát szemlélve ezt a megtartó, könyörülő kegyelmet láthatjuk, mely által minket is felemelsz, rajtunk is könyörülsz.

   Hallottuk, hogy egyetlen esélyünk Krisztus, aki közénk állt, közénk született, hogy Megváltónk legyen. Ó, adj nekünk helyes értelmet, igaz hitet, hogy vissza ne utasítsuk őt, védelmezőnket, megmentőnket! Vezess rá Lelked által, hogy felismerjük mindazt, ami megakadályoz minket a Krisztus befogadásában: talán gőg, egy-egy bűnös szenvedély, harag, gyűlölködés, megkeseredés, közömbösség, világi nagyravágyás …

   Te győzd le ezeket, és segíts abban, hogy az ünnepre készülve, de mindig hitben Krisztussal járjunk, őt várjuk, nemcsak otthonunkat, de lelkünket is megtisztítsuk! Kérünk Istenünk, készítsd az ünnep megszentelésére gyülekezetünk minden tagját, minden családját, munkálkodj mindenki szívében, hogy Krisztussal akarjon ünnepelni, Igéd és a közösség után is vágyakozva! Hadd töltse el a szíveinket a szeretet, a gondolatainkat az egymás iránti jóakarat, lábaink induljanak a békesség útján, kezeink a jó cselekvésére, szánk dicsőítésre és egymás biztatására, fülünk legyen kész a mennyei szózat meghallására!

   Elődbe hozzuk, mennyei Atyánk, betegeinket. Légy Krisztusban gyógyítójuk, megtartójuk! Ahogy egyik beteg testvérünk mondta: te nemcsak segíthetsz, hanem segítesz is, nemcsak ott lehetsz mellettük, hanem mellettük is vagy. Vigasztald a gyászolókat, akik az ünnepen különösen érzik a magány fájdalmát, légy a testi-lelki nyomorúságban levőkkel, elesettekkel, adj szabadulást a bűn függőségében élőknek, adj karácsonyi békességet mindnyájunknak, egész közösségünket, kicsiket, nagyokat áldj meg Krisztusban megjelent szereteted drága ajándékával! Ámen.