Jn 20, 1-18 (húsvét I./de.)

1 A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Mt 28,1-8 ; Mk 16,1-8 ; Lk 24,1-11 2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 3 Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 4 Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 5 Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 6 Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 7 és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Jn 20,29 9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 10 A tanítványok ezután hazamentek. 11 Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, Mt 28,9-10 ; Mk 16,9-11 12 és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. 13 Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. 14 Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15 Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. 16 Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. 17 Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. 18 Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.

   Drága testvéreim, milyen öröm együtt lenni, milyen öröm tudni azt, hogy feltámadott Urunk is velünk van, betölti jelenlétével, békességével ünnepünket, életünket! A húsvét igazságát, örömét elsősorban nem a tényekben, hanem az élő Úrban, Krisztusban ismerjük fel. Az evangélium szavaiban őt kell meghallanunk, az úrvacsora jegyeiben őt kell meglátnunk. Nehéz terheket hordozhatunk a lelkünkben… Mi, ahogy az igében hallottuk, a sötétség felől érkezünk (talán gyász, betegség, csalódás, gondok, aggodalom ez), de milyen jó, hogy beragyog a Krisztus világossága. És megértjük, hogy az életnek nem a halál a végső célja és magyarázata, hanem az üdvösség. Húsvét áthelyezi a súlypontokat, új távlatokat nyit, új reménységet ajándékoz. Akkor, a hét első napján - valami új kezdődik. Egy új időszámítás… Mindent ehhez kell mérnünk, ebben kell számolnunk. Luther Márton tanította: a keresztyén ember minden napja húsvét.

   Az evangélium az emberi oldal felől vezet minket közel a feltámadás csodájához. Magdalai Máriáról hallunk, aki kimegy a sírhoz. Lélekben vele járjuk végig ezt az utat. Korán, bizonyára egy nyugtalan, szomorúságra ébredő éjszaka után indul el. Egy nagyon is emberi érzés, a kegyelet készteti… Nagy üresség van a lelkében. Ennek a belső hiánynak a szorongatásában megy ki a Jézus sírjához. Aki veszített el valakit, tudja, mit jelent… Azt látja, hogy a kő el van véve a sírbolt elől… Mária megdöbben: emberi okokat, tetteseket gyanít. A nagypénteki események hatása alatt van, amikor a gonoszság rettenetes arca mutatkozott meg. („Nagypénteken a hamisság és a gyűlölet ült tort.”) Megijedve fut vissza Péterhez és Jánoshoz, és kétségbeesve, elfúló hangon közli velük: elvitték az Urat. „Íme, halálában nincs nyugta. Még rendesen meg sem lehet őt gyászolni.” Rettenetes érzés. Húsvét megtörtént, de még sötét van. Ma is úgy ránk borul a kilátástalanság, a félelem homálya.

   A tanítványok azonnal mennek, hogy megnézzék. Ők is földi összefüggésekre, idegenkezűségre gondolnak. Még nem dereng bennük húsvét fénye. Olvastuk: versenyt futnak, Péter az idősebb, hamar kifullad. Emberi dolog. János gyorsabb, megelőzi. Előbb jut a sírhoz. De a hite késlekedik. Látja a lepedőket. Szinte naturalisztikus a leírás. Egy sírhelyről van szó, amelyben három nappal ezelőtt helyeztek el valakit. Megérkezik Péter is, ő be is megy: ő eltökélten az eset végére akar járni. Megfigyeli, hogy a kendő külön van… Péter a külső jeleket figyeli, de Jézus feltámadását igazából nem tárgyi, hanem személyi bizonyítékok hirdetik. Maga a Feltámadott. Ő tud meggyőzni arról, hogy legyőzte a halált.

   Bemegy János is. És – olvassuk - látott és hitt. Még nem a húsvéti hit ez. Rögtön hozzáteszi az evangélium: még nem értették az Írást. Nem emlékeztek a Jézus szavára. Akkor mit hitt János? Megsejtett valamit? Felcsillant valami az értelmében, a szívében? Talán igen, de olyan nagy súllyal nehezedik rá gyász, a halál élménye, hogy nem jut tovább. Ha egy kritikus egészségi állapotban levő ismerősünket látogatnánk meg a kórházban, és egy üres kórtermet, egy üres ágyat találnánk, vajon azt gondolnánk, hogy hirtelen meggyógyult, talpra állt, és hazament? Nem hiszem. Mégis János ezt írja: látott, és hitt. Utólag ez a pillanat volt az, amikortól a feltámadás tényével való szembesülését számolhatta. Ám a Krisztussal való találkozás vezeti el az élő hitre.

   Mária ott marad. Sír. Biztos mondtak neki valami biztatót a tanítványok, az evangélista nem találta méltónak a feljegyzésre. A mi szavaink olyan erőtlenek sokszor, még ha jó szándékból fakadnak is. Mária mindenképpen ott marad a sír mellett és sír. És amikor behajol a sírba, két angyalt lát fehér ruhában… A mennyei követek meg is kérdik: miért sírsz. Húsvétkor a menny beszél a földdel. Az örökkévalóság a mulandósággal, a reménység a szomorúsággal. Ő pedig annyira bele van süppedve a bánatába, hogy nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte. Ugyanazt hajtogatja: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Nehéz kimozdulni. Testvéreim, egy bizonyságtételben hallottam: nem a halállal van a legnagyobb gondunk, azt Krisztus legyőzte, hanem annak félelme bénít meg sokszor minket, veszi el reménységünket. Ne engedd, hogy Sátán sakkban tartson egy legyőzött ellenség képével! Nézz a dicsőséges Úrra!

   Az angyalok nem mondanak semmit… mert ott áll Jézus, a feltámadás, az élet legfőbb, legfenségesebb bizonyítéka. Nála nem lehet többet mondani. (Aki többet akar mondani, az hazudik.) Ő a testté lett, a megfeszített és a feltámadott Ige. Hozzá kell elérkezzünk. Mária nem ismeri fel… Könnyein, keserűségén keresztül. Szívének sötétségén keresztül. Azon át nézünk, ami bennünk van. Olyan emberi dolgokat mond az Isten Fiának. Jézus nevén szólította: Mária! Igaz, milyen érdekes. Mária a saját nevéről ismeri fel Jézust. Megszólítottságában. Az abban megnyilvánuló szeretetben. Azt a Krisztust kell felismernem, aki engem, méltatlan embert, személyesen ismer, személyesen megváltott, személyesen elhív.

  Mekkora öröm, ujjongás, megrendült lelkesedés van a Mária felkiáltásában: Rabbúni! Mesterem. Hirtelen megfordult a világ vele, de a menny világossága felé. Húsvét felforgatja az életünket a Krisztus dicsősége felé. Ne érints meg engem, mondja Jézus… Nem a testi tapasztalás az elsődleges, hanem a szív öröme. Nekünk nem adatik meg a Jézus fizikai látása, de ugyanakkora boldogság lehet a szívünkben, mint Máriának. Ugyanakkora reménység, bizalom: én élek, ti is élni fogtok. És azonnal van feladat, megbízatás is: menj el testvéreimhez, és mondd meg nekik, hogy felmegyek az én Atyámhoz, a tietekhez. Hirdesd, hogy minden igaz, amit Isten megígért szent Fiára nézve, minden igaz, és az marad, amit Krisztus elvégzett. Sőt, most már mindenekfelett az. Semmi nem hiúsíthatja meg: sem kísértések, sem bűn, sem halál… Van hit, van reménység, van szeretet, van élet és üdvösség. Ámen.

Örökkévaló, fenséges Istenünk, hálát adunk neked ezen az ünnepen mindenekelőtt a húsvét csodájáért, Krisztus Urunk feltámadásáért, amelynek ténye, örömhíre élő reménységgel tölt el minket. Hálát adunk a gyülekezet közösségéért, akik itt lehetünk, az alkalmas, a tavasz ébredését jelző időjárásért. Ó, add, hogy hitünk is zsendüljön, kirügyezzék, virágba boruljon! Istenünk, te belelátsz a lelkünkbe, és tudod, hogy milyen sötétségből indulunk el feléd, talán a gyász, talán a betegség, talán félelem, valamilyen csalódás, nehézség vagy bűn terhét hozzunk. Tégy minket szabaddá, oszlasd el szívünk minden homályát, ragyogtasd ránk feltámadott Urunk világosságát! Hadd ismerjük fel őt – nem is külső bizonyítékok, észérvek alapján, hanem az ő áldott jelenléte erejéből, szeretetéről, bűnt legyőző, békességet ajándékozó hatalmáról. Mennyei Atyánk, add ezen az ünnepen hit által szent Fiadat látnunk, Vele találkoznunk! Megfeszített, feltámadott Krisztusunk! A Mária Magdaléna zavart hitetlenkedésével, a tanítványok tétova hitével jövünk hozzád. Igen, mi még sokszor csak az emlékedet keressük, csak az emberi lehetőségeket látjuk, vagy éppen a gonoszság uralmát. Ne engedd, hogy kétségek közt, bizonytalanságban éljünk, hanem szólíts meg minket is személyesen, jelenj meg nekünk dicsőségeddel, hogy felismerjünk téged, hogy mi is valljuk: én Uram és én Istenem! Hogy beteljen szívünk a te feltámadásod bizonyosságával, vigasztalásával, erejével, amit aztán másokkal is meg tudunk osztani: családban, baráti körben, gyülekezetben. Köszönjük a tőled kapott megbízatást, és azt is, hogy te támogatsz minket Szent Lelked által annak teljesítésében. Adj nekünk húsvéti megújulást gondolkodásban, beszédben és cselekedetekben, hadd lépjünk ki a bűn megnyomorító tömlöcéből, az önzés bezárkózó kicsinyességéből a fényre, éljünk a te szabadságodban! Jusson diadalra köztünk megtartó akaratod, mi pedig legyünk annak képviselői. Adj húsvéti hitet, bizakodást egész megrettent világunknak! Mennyei Atyánk, könyörülj a betegeken, gyászolókon, szomorkodókon, nehézségben levőkön itt köztünk és másutt is! Fohászkodunk azért a lelkészcsaládért, ahol a családfőt veszítették el, azokért a súlyosan beteg gyermekekért, akiknek gyógyulását anyagilag is segíteni próbáljuk. Fohászkodunk a lelki szegényekért, a sírókért, az éhezőkért, szomjazókért, azokért, akiket az igazságért üldöznek és bántalmaznak. Tedd igazzá Krisztusban, feltámadásának valóságában az ige tanítását: hadd tapasztalják meg a te békességednek, szabadításodnak, mindent jóvá tevő szeretetednek örömét! Tarts meg minket családjainkban, közösségünkben, egyházunkban, vezess mindnyájunkat élő reménységben, áldásaid gazdagságában az üdvösség felé! Feltámadott Urunkért kérünk. Ámen.

 

1Pt 1, 3-12 (húsvét I./du., a ravatalozónál)

3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, 4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. 5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. 6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, 7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. 8 Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, 9 mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét. 10 Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, 11 kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségről. 12 Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni.

   Áldással, dicsőítéssel kezdődik az ige. Húsvét után minden okunk megvan rá. A nehézségben, a megpróbáltatásban, a gyászban is. Minden okunk megvan arra az élő reménységre, amire újjászült minket Isten Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Húsvétkor óriási, a világmindenségre kiható esemény ment végbe, és abban nekünk is részünk van. Ott és akkor, de egyszer s mindenkorra: Isten hatalma és irgalma lett nyilvánvaló. Jól értjük: Krisztus feltámadása reményégre való születésünk kiindulópontja. Új élet tárul fel előttünk, új célok nyílnak számunkra. Nem földiek, hanem az örökkévalóságra nézők.

  Az apostol halmozza a jelzőket: el nem múló, szeplőtelen (makulátlan), hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számunkra. Jó ezeket ízlelgetni. El nem múló. Semmiféle veszély nem fenyegeti, senki nem veheti el tőlünk. Földi örömeinkbe mindig belevegyül a félelem: vajon meddig tart, mikor ér véget. A legtisztább érzéseinkben, ünneplésünkben is jelen van ez. Nem kell bizonygatnunk: bizonytalan világban élünk. Gyermekünknek sem ígérhetjük meg (bár szívünk szerint azt tennénk), hogy „mindig veled leszek”, mert életünk nincs a kezünkben. Jó tudni, hogy az Úréi vagyunk. Ez a leghatalmasabb tény. Szeplőtelen, azaz hibátlan. Bűn nélküli, tökéletes. Nem keveredik bele semmi üröm, tisztátalan érzés, rossz hangulat, szomorúság. Csak Istennél van teljesség… Mi – esendő természetünk miatt - valamit mindig elrontunk. Nem vagyunk tévedhetetlenek. Ha a legjobbat akarnánk is. Hervadhatatlan: ez nemcsak annyi, mint múlhatatlan, örök, hanem azt is jelenti: mindig friss, megunhatatlan, üde. Az első szeretet állapota. Sajnos, földi örömeink megkopnak. Nagyon vágyunk valamire, és ha megszerezzük, már nem tudunk igazán örülni neki, akkor már fásultan könyveljük el, hogy megvan, és még több kell.

   Isten gyermeki (angyali) lelkülettel fog megajándékozni… Már most tanulnunk kell. Örülni a kis dolgoknak: a napsütésnek, esőnek, a virágoknak, egy finom vacsorának, találkozásnak, egymásnak, családunknak. Mindebben rácsodálkozni Isten jóságára. „Egy vasárnapi iskolai tanítóról egyszer egyik gyermek megjegyezte, hogy szerinte a tanító néni minden éjszaka elmegy a mennyországba, mert olyan boldog a nap folyamán.” Bárcsak igaz lenne: „az örökkévaló ünnepet már e földi életben elkezdem” (HK). Tudni azt hiányainkban is: egyszer mindent jóvátesz, mindenért kárpótol az Isten. Itt a ravatalozóban elveszített szeretteinkre is gondolunk, akik talán fiatalon távoztak. Még élhettek volna, mondjuk. Isten mindenért kárpótolja az övéit. Ez a mi reménységünk, de itt a földön gyakran szomorúság is társul hozzá. Tudjuk, hogy elválásunk nem örökre szól, mégis fáj elengedni hitvestársat, szülőt, testvért. Kísértések közt élünk, de mindez hitünk erősödéséhez járul hozzá… A tűzben edzett aranynál értékesebb lesz: dicséretre, tisztességre méltónak találtatik.

  A Jézus Krisztus megjelenésekor… Akit reménységgel várunk, azzal az Úrral járunk együtt. Most még nem látásban, hanem hitben és szeretetben… Egyszer temetési koszorút rendeltem, azt kértem, hogy ezt írják rá a szalagra: „hálás szeretettel”. A koszorút készítő hölgy azt mondta: ezt nem szoktuk írni. Igen, valóban, akik nincsenek velünk, azokat már nem tudjuk úgy szeretni, mint akkor, amikor velünk voltak. De a szeretet soha el nem múlik. Krisztus feltámadása ezt is hirdeti: az Isten szeretete soha el nem távozik tőlünk… Mi nemcsak emlékezünk Jézus Krisztusra, sőt, nemcsak várjuk az ő eljövetelét, hanem dicsőséges jelenlétében élünk. Vele élni üdvösség (annak a kezdete). Ó, milyen csodálatos! „Olyan hálás, boldog vagyok”, mondta nagy nyomorúságban élő testvérünk, „hogy hiszek megváltó Uramban”. És ragyogott az arca…

Ez a „nekünk szánt kegyelem” a legmélyebb szükségünk, vágyunk, esélyünk. Ezt kutatták a próféták, akik Krisztus szenvedéséről és dicsőségéről jövendöltek (a kettő elválaszthatatlan), ezt ábrázolta ki a törvény, a ceremóniák. Isten pedig egyszülött Fiában kijelentette, megadta nekünk. Benne igazzá lett Isten minden ígérete, érvényre jutott az ő örök elhatározása. Nagypéntek és húsvét nagy terve Isten szívében született. A mi érdekünkben, a mi megtartatásunkért.

   Micsoda kiváltság az, hogy amit a próféták csupán sejtettek, amibe angyalok kívántak betekinteni, az beteljesedett Krisztusban, azt mi hittel elfogadhatjuk, abban vele és általa már most részesülünk, és annak maradéktalan teljességét kapjuk majd az ő országában. Áldott legyen ezért az Isten neve! Ámen.

 

Jn 20, 19-29 (húsvét II./de.)

19 Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 22 Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! 23 Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. 24 Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25 A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. 26 Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 27 Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 28 Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 29 Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Jn 20,8

   A János evangéliuma 20. fejezete kora reggeli események leírásával indul: Mária Magdaléna kiment a Jézus sírjához, és látta, hogy a kő el van véve arról, feldúltságában a tanítványokat hívta, később két angyalt is látott az üres sírban. Azonban az ő szívéről a bánat, szomorúság nagy köve akkor esett le, amikor találkozott az őt nevén szólító, feltámadott Úrral. És íme, este lett: megint sötét van. A tanítványok számára úgy telik el az első húsvét első napja, hogy nem ragyog fel bennük annak világossága. Hogy még gyászolják feltámadott Mesterüket. Ó, milyen sokszor nem nyílik meg a szemünk Isten csodáira, belső sötétségünkből nem lépünk ki a kegyelem fényére! Akár – bizonyos betegségek esetén - a testünk, lelkünk is rossz beidegződéseket követ: megkötözöttségben élünk, pedig Krisztus szabaddá tett minket, haragban, pedig bocsánatot nyertünk, félelemben, pedig annak legfőbb oka már megszűnt.

   Az ajtók zárva vannak. Persze, jó az, hogy együtt vannak, de csak önmagukban és önmagukért. Jézus ennél többet bízott rájuk… A fizikai és lelki bezárkózás korát éljük. Ez egyrészt arra utal, hogy olyan világban élünk, ahol fenyegetve érezzük magunkat. Ahol a félelem ural minket: vírustól, rosszindulatú emberektől. Másrészt arra, hogy magunknak akarunk élni. Elvonulni, hogy ne zavarjon senki a magunk privát életében. (A privát szó egyik jelentése: megfosztott.) Ezzel nemcsak másokat rekesztünk ki az életünkből, hanem önmagunkat is elszigeteljük. Húsvétkor a Jézus sírja kinyílt, hogy az ő feltámadásának ereje, az ő szeretete kiáradjon az egész világra. Nem pincebogár létre, hanem fényben járó, világosságot hordozó életre rendelt minket az Isten. Vajon elékezett-e a húsvét hozzánk, otthonainkba, megnyílt-e a szívünk Krisztus előtt, és vele a szeretetre, a bizalomra, a segítőkészségre, a szolgálatra?

   Jézus megjelenik a bereteszelt ajtók ellenére. A feltámadott Úr előtt nincsenek gátak, még a bűneink sem jelentenek akadályt, csak a mi hitetlenségünk zárhatja ki őt. Megáll a középen. A feltámadott Krisztus az élet centruma lesz. Vajon nálunk, bennünk hol van az ő helye? Porosodó Bibliában, a ritkán felöltött ünneplőben, egy-egy reflexszerűen elsóhajtott „Uram, segíts”- ben? Nem gondoljátok, testvéreim, hogy az élet Királya, akiben Isten minden ajándékát megnyerhetjük, sokszor a háttérbe szorul? Nem gondoljátok, hogy azért van annyi baj, békétlenség, annyi harag, irigység, annyi pusztulás köztünk, mert nem Krisztus, a bűnt és halált legyőző Úr van a középen? Mert minden fontosabb lesz: pénz, gazdagság, földi tervek, becsvágy, szórakozás, szenvedély? És miközben ezekkel foglaljuk el magunkat, elveszítjük a békességet, az örömet, az életet. Az üresség kerül középre. Ne mondd azt, hogy ez csak amolyan érdekes gondolat az evangéliumban. A krisztocentrikusság valósággá kell legyen mindennapjaidban, családodban, munkádban.

(Elmondtam már azt a tanító történetet a fiatal pásztorfeleségről, aki egy szép tavaszi napon kiment a bárányokkal és a kicsi fiával az ölében a hegyi legelőre. Az egyik szikla mögött egy barlangot vett észre - eddig soha nem tűnt fel neki -, közelebb ment, bepillantott, és látja, hogy bent nagyon csillog valami. Bemerészkedett, és ámulva fedezte fel, hogy rengeteg arany, drágakő és ékszer van ott egy halomban. Gyorsan letette a gyermeket az öléből, és elkezdte szedni a kötényébe a sok kincset, aztán hirtelen recsegést, ropogást hallott, és látta, hogy a barlang szája kezd becsukódni. Gyorsan elindult a kijárat fele, alig tudta átpréselni magát megpakolt kötényével a szűk résen, és alighogy kiért, a barlang teljesen bezáródott. Megkönnyebbülten, boldogan sóhajtott fel, amikor hirtelen belehasított a felismerés: a gyermeke bent maradt. Zokogva, haját tépve szórta szét az összegyűjtött kincseket, mert a legértékesebbet elveszítette.) Egy monda ez csupán, de élesen rávilágít arra, hogy sokszor olyan dolgok kerülnek az első helyre az értékrendünkben, amik bár nagyon fontosnak látszanak, végül kiderül róluk, hogy hiábavalóságok. Nincs bennük öröm, és nincs rajtuk áldás. Ha az egész világot megnyered is, Jézus nélkül a legszegényebb maradsz.

   Így köszönti az Úr a tanítványokat: békesség néktek! Ő nemcsak mondja, de ajándékozza is. Annyi minden kikezdi békességünket: külső körülmények, betegség, veszteség, gondok, bajok, mások, saját magunk. Jézussal átértékelődik minden, átrendeződnek az erőviszonyok. Ha őt befogadjuk, akkor helyreáll a rend, az egyensúly, a belső harmónia. Ha életed hajója viharba kerül, akkor nem is az az elsődleges kérdés, hogy mit kell kidobálnod, hanem az, hogy kit kell hívnod, kire kell rábíznod annak irányítását. Ha rá figyelünk, akkor tudjuk helyzetünket, feladatunkat, egymást is helyesen látni.

Jézus szól, és megmutatja kezét és oldalát. Eszünkbe jut az ézsaiási ige: megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van. Az ő sebei megváltásunk tanújelei. Örök stigmák, amik szeretetét hirdetik itt a földön és a mennyben. Milyen öröm ezt az Urat látni! Ezt az örömöt senki és semmi el nem ragadhatja tőlünk.

Jézus másodszor is szól: békesség nektek. Ez már a tanítványi küldetéssel kapcsolatban mondja. Legyetek a békesség emberei! Amint az Atya küldött engem, úgy én is titeket. A húsvét- hallottuk – megbízatás. A halál világában az élet képviselői kell legyünk. A fogyasztói társadalomban a továbbadás gyakorlói, az önzés uralkodása idején a szolgálat elkötelezettjei. Értitek, testvérek, az élő Jézus egy izgalmas életprogramot ad át nekünk. És ehhez adja az ő erejét, az ő szeretetét, hatalmát is.

Rájuk lehelt, olvastuk. Húsvét történetében fontos szerep jut a látásnak, az érzékelésnek, a szemléltetésnek. (Amit hallottunk és szemeinkkel láttunk, amit megfigyeltünk…1 Jn 1,1) A feltámadás nemcsak lelki, de fizikai valóság is. Inkább úgy mondanám: a teremtés, a létezés teljességét magába foglalja és áthatja. Vegyetek Szentlelket! Jézus az ő jelenlétét ígéri és hatalmát ruházza övéire („mibelénk, az ő tagjaiban, mennyei ajándékot áraszt, és minket minden ellenség ellen védelmez és megtart” HK). Húsvét a hit diadalútjának kezdete. Ha Krisztust követjük, ezen járunk.

Tamás nem volt ott. Jó lenne mindig ott lenni. Nem tehetjük. Persze, függ attól is, hogy mit tartunk fontosnak. „Szükségem van rá, mint a levegővételre”. Olyantól hallottam, hogy nincs időm templomba menni, aki hetente több órát tölt a kocsma tornácán. Oda is el lehet járni, ott is közösség van… De ha az egy szükséges dolog (amit olyan nagyon el tudunk hanyagolni) kimarad, akkor magunk ellen cselekszünk. A többiek mondják Tamásnak: láttuk az Urat. De az ő szívében olyan nagy a keserűség, olyan súlyos a Jézus kivégzése szörnyűségének az élménye, hogy nem tud hitelt adni a többiek szavának. Kételkedése ködét nem tudja eloszlatni a meghallott jó hír. Mintha azt mondaná: én a Golgotán láttam, amit láttam. Még mindig előttem van Mesterünk meggyötört, megkínzott, szétroncsolt testének látványa, és csak akkor hiszem el azt, amiről beszéltek, ha látom ennek a cáfolatát az élő Jézuson, ha megtapintom az ő sebeit. Hiszem, ha látom, mondja a hitetlen. Hiszem, hogy lássam, mondja a hívő. (Tamás a képzőművészeti ábrázolásoknál általában háttérbe kerül… a magyar koronán is fedésben van.)

Nyolc nap múlva, a következő hét első napján megjelenik Jézus. Ott van Tamás is. Harmadszor is elhangzik a köszöntés: békesség nektek! Mindig szükségünk van rá! Olyan megrendítő az a jelenet, ahogy Jézus bizonyítékként kínálja magát kételkedő tanítványa számára: nyújtsd ki az ujjadat, a kezedet! Itt vagyok. Tapasztald meg valóságos jelenlétemet! Ne kételkedj bennem, ne kételkedj saját hitedben! Én vagyok annak biztos alapja: akit megfeszítettek, és aki feltámadtam.

Tamás az evangélium egyik legszebb hitvallását mondja el: én Uram és én Istenem! Benne van a megrendült bűnbánat, a kimondhatatlanul boldog felismerés, benne van a személyes odaadás, benne van az imádat. A Tamáséval együtt hevesebben ver a mi szívünk is. „Soha ilyen meggyőződéssel nem tudtam kimondani: te vagy az én Uram, aki szeretsz, aki megváltottál, aki vezetsz, akire teljes bizalommal, hittel rábízhatom magam, akinek engedelmeskedni akarok, akit követek halálig. És Istenem vagy, mert legyőzted a halált, nekem üdvösséget szereztél, mert a tied minden hatalom mennyen és földön. Egy földi Messiás követésére indultam el, és húsvét után megtartó Istenemet találtam meg benned.”

Jézus az ő kijelentésében nemcsak Tamást rehabilitálja, hanem azokat is beveszi tanítványai körébe, akik az idők végezetéig hisznek majd benne. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Igaz, testvéreim, közéjük tartozunk? Igaz, boldogok vagyunk, hogy megváltó Urunk van, boldogok, mert tudjuk, hogy ő őriz, hordoz a kísértések és megpróbáltatások között is, körülveszi, megáldja életünket szeretetével, és minket az üdvösségre vezet. Mennyei Atyánk adja meg nekünk, Lelke által erősítse meg bennünk ezt a húsvéti boldogságot Szent Fiában! Ámen.

Mennyei Atyánk, hálát adunk ennek az ünnepnek a dicsőséges hátteréért, hatalmas, legyőzhetetlen igazságáért, hogy Krisztus feltámadt, megtörte a bűn, halál, hatalmát, bezárta a pokol kapuit, és megnyitotta a mennyországot nekünk. Tölts el minket Szentlelked által ezzel az élő reménységgel! Hálát adunk, hogy közösségben ünnepelhetünk, hogy nyitva lehetnek templomaink. Ó, add, hogy szívünk is nyitva legyen, hogy kilépjünk félelmeink, önzésünk bezártságából, bűneink sötétségéből a Krisztus világosságára, kilépjünk a fényre, az élet szolgálatának mezejére. Hálát adunk mindenkiért, aki itt van, gyermekekért, fiatalokért, felnőttekért, és azokért is, akik ide tartoznak, de nem lehetnek itt, vagy nem jöttek el. Áldj meg mindnyájunkat húsvéti bizalommal! Feltámadott Urunk, szeretnénk mi is meghallani biztató szavaidat, szeretnénk befogadni, átélni békességed erejét, és szeretnénk annak képviselői, tanúi, követei lenni családunkban, környezetünkben. Szeretnénk mi is szívből örülni neked, annak, hogy feltámadásoddal megbizonyítottad: minden igaz, amit tanítottál, amit cselekedtél. És szeretnénk szívből kimondani – talán kételkedések után - a Tamás húsvéti vallomásáét: én Uram és én Istenem. Elfogadni téged, veled járni, téged követni, áldásaidat megnyerni, veled élni, veled halni, veled üdvözülni. Hisszük, tudjuk, hogy mindez már nemcsak vágyálom, hanem valóság. Vezess el minket is erre a bizonyosságra, hogy bár nem látunk földi szemeinkkel, mégis a hit realitásában élünk! Mégis téged lássunk, téged halljunk és beléd kapaszkodjunk. Szentlélek Isten, szülj újjá minket erre az élő reménységre, ébressz fel a hitetlenség, a tagadás, a kételkedés állapotából, újíts meg gondolkodásunkban, magatartásunkban, hadd legyünk a világosság gyermekei, akiken meglátszik a Krisztus dicsősége! Tégy szabaddá a Krisztus szeretetére, mert az a legfőbb érték, ami megmarad. Könyörülj, Urunk, gyülekezetünkön! Elődbe hozzuk betegeinket, a gyászolókat, bajban, nehézségben levőket, magányosokat, bezárkózásban élőket, hitetleneket, kételkedőket, közömbösöket – fordítsd a mi szívünket magadhoz, erősítsd meg bennünk a Krisztusban való hitet, és gyógyíts, erősíts, vigasztalj a te Lelked által. Ajándékozz meg igazi örömmel, reménységgel! Álld meg, óvjad magyarországi testvéreinket, svájci barátainkat, holland és német ismerőseinket! Áldd meg szétszórtságban élő családjainkat, közösségünket! Könyörülj egész világunkon! Ámen.

 

2 Kor 4, 7-18 (húsvét III.)

7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27 ; 2Kor 12,9 8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; 10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. 12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. 13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10 14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. 16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18 18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

   A Jézus feltámadása új reménységet gyújt a szívünkben, új távlatokat nyit számunkra. Igaz ez a földiek vonatkozásában és a mennyeikre nézve is. Húsvét Jézus küldetésének hitelességét pecsételi meg. Cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az ő tanítása, evangéliuma – bár a világ értetlenséggel, ellenséges indulattal fogadja – igaznak minősül. Érdemes őt követni, ha pillanatnyilag nem is látszik kifizetődőnek. Az ő ügye diadalra jutott. Ez a csodálatos tény új lendületet jelent a mi megbízatásunk teljesítéséért való fáradozásunkban is. A körülmények talán nem változnak, de egészen más lesz a hozzáállásunk, az elköteleződésünk. A tanítványok húsvét után is ugyanazok az emberek maradtak, mindennapi gondokkal (v.ö. a húsvét utáni halászat története), de betöltötte őket az Úr ereje, a benne való hit bizonyossága, bátorsága. Krisztus feltámadása által az üdvösség biztos tudatában is megerősödünk. Húsvét után is van baj, betegség, megpróbáltatás, van halál, de nem ezeké a végső szó. Igen, ezeknek „könnyük, kínjuk van”, de átértelmezi, felülírja őket a Krisztustól kapott békesség, az örökélet hite, élő reménysége.

   Kincsünk cserépedényben van, hallottuk. Külső emberünk sebezhető, sérülékeny, könnyen megreped. Ez így marad húsvét után is… Valaki enyhe iróniával, de lelki éleslátással azt mondta: „testem egyre bölcsebb lesz. Régebb nem is éreztem, hogy van, most egyre többször jelez, figyelmeztet, tanít. Végső soron arra, hogy ez a földi világ nem örök otthon számomra…” Törékenységünkben átéljük Istenre utaltságunkat, azt, hogy ő gyengeségeinkben felkarol, hogy csodálatosan hordoz. Krisztus is megismerte erőtlenségünket, testi létünk kísértéseit, hogy bizalommal fordulhassunk hozzá. Volt része üldözésben, éhségben, bántásban, szenvedésben…

Krisztus Isten akaratából történt, szeretetből vállalt testet öltése, megváltó halála és feltámadása lelki erőforrás számunkra. A szó legvalóságosabb értelmében. Az ige nemcsak a templomban igaz. Krisztus feltámadása nemcsak prédikációi téma, hanem életünk legfőbb igazsága, vigasztalása, ami meghatározza gondolkodásunkat, magatartásunkat, munkánkat. Luther 5 betűje (vivit - ő él) hatalmas biztatás. Valaki ezt az öt betűt vésette gyermeke sírkövére. Kettős üzenetet közöl: él Krisztus, ami Urunk, és általa azok is, akik az övéi.

Ez igazolódik be Pál apostol életében, szolgálatában is. Megható,ugyanakkor erőteljes ez a vallomás: mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk. Ez a mindennel dacoló hit kellene bennünk is növekedjék! Milyen könnyen feladjuk! Kimarad a „de” a mondatokból… és más lesz az értelme az egésznek! Mindenütt szorongatnak minket, és be is szorítanak, kétségeskedünk, és kétségbe is esünk; üldözöttek vagyunk, és elhagyottak; letipornak, és el fogunk veszni. Azért, mert magunkban harcolunk, nem a feltámadott Krisztus erejével. Meg kell értenünk: nem emberi ambícióról, keménykedésről, hősködésről van szó, hanem Krisztushoz kötődő bizalomról, minden helyzetben megtapasztalt segítségről. Vegyük észre küzdelmeinkben a Krisztus áldó, megtartó jelenlétét! A halál fenyegetésében is az élet győzelmét! (Krisztus a halálon is életet nyert.)

Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Erőtlenségeinket is Krisztussal hordozzuk, az ő alázata jut azokban kifejezésre, de nyilvánvalóvá lesz az ő élete, hatalma is. Nagypéntek sebein felragyog húsvét csodálatos fénye. Igaz ez csalódásainkban, gyászunkban is. A halál révén állunk: mégis az életet látjuk, és az üdvösség reménységét őrizzük szívünkben. Látszólag kockán forog az életünk, mégis a leghatalmasabb kézben nyugszik. Hullámok rémítenek mérhetetlen víz felett, a habok közt remeg a szívünk, hogy sírunkat leljük ott, hogy végünk van. De soha ne felejtsük: Urunk megvívhat, és meg is vívott tengerekkel, bűnnel, halállal, és győzelmet aratott. Egyszer át kell mennünk a halál sötét kapuján, de az Úrban való meghalásunk is az életről szól. Minden az üdvösségre mutat, arra nézve történik. Az első keresztyének életében olyan hatalmas volt ez a felismerés, olyan friss volt a Jézus feltámadásának az élménye, annyira megragadta az őket, hogy ez a húsvéti öröm temetéseiket is meghatározta. „Jobb lesz ott fenn”…

Munkálkodik bennünk a halál… mégis az életet képviseljük, azt hirdetjük, szolgáljuk. A halál a bűn miatt bekövetkezett katasztrófa, aminek végzetes következményeit, pusztítását Krisztus megváltó halála és feltámadása felszámolta, helyreállította. A nyomai még nem tűntek el, hiszen egy elesett világban élünk, de nyilvánvalóvá lett az Isten végső terve és akarata. A halál munkálkodik, napról napra látjuk ennek jeleit. De ne rémüljünk meg! Még hatalmasabban munkálkodik Isten, aki feltámasztotta egyszülött Fiát! „Hadd mívelje dolgát a fájdalom, boldog híveid közt hangzik dalom, imám más nem lehet: több szív, Krisztus, neked, több szeretet, több szeretet.” Krisztus feltámadása azt is fennen hirdeti: a szeretet mindig hatályban, érvényben marad.

Isten Lelke által éleszti ezt a bizakodást, ezt a hitet bennünk, hogy ebben az értelemben szólhassunk, cselekedhessünk. Így is fogalmazhatnánk: húsvét-centrikus gondolkodás ez. Egyházi rendünk is ezt hangsúlyozza: vasárnapjaink hétről-hétre Jézus feltámadását hirdetik. Nem régi ceremóniákat ismételgetünk, hanem élő Urunk bátorítására, vezetésére figyelünk, a vele való közösségben gyökerezünk meg. Vajon az életgyakorlatunkban megmutatkozik-e ez? Nem fedi-e el sok minden ezt a hitet, nem takarja-e el sok minden Krisztust? Nem a halál kultúráját műveljük-e? Minden önzés, minden harag azt erősíti, terjeszti. Miért pusztulnak közösségeink? Miért olyan kevés a gyerek? Miért idegenedünk el egymástól? A Sátán, mint a félrevezetés mestere, sok mindenre odaragasztja azt a hamis címkét, hogy „ez az élet!” Az az élet, ha iszol, ha drogot használsz, ha csak magaddal törődsz, ha bosszút állsz, ha saját kényelmed az első, ha teljes szabadosságban élsz, átlépsz minden erkölcsi korlátokon… És romlás, vereség lesz belőle.

Ellenben a mi hitünk az, és ez tartást ad nekünk, ez szilárddá teszi jellemünket: tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Az élet perspektívájában élünk. És ez az igazság mennyei fényt vet minden megnyilvánulásunkra… (Egyik iskolában a tanító néni azt a feladatot adta a gyerekeknek, hogy mindenki készítsen egy rajzot a természetről, és azt is közölte velük, hogy azokat el kell juttatni a tanfelügyelőségre. A tanító néni beküldte a rajzokat, aztán a következő héten lelkendezve közölte kis diákjaival: a számítógépes program az egész országból éppen ezt az osztály választotta ki, hogy a rajzaikat egy nemzetközi konferencia keretében a nemzeti galériában kiállítsák. Több gyerek, amikor meghallotta a hírt, a fejét fogta és azt mondta: jaj, ha ezt tudtam volna, akkor nem fuserálom el annyira, akkor jobban odafigyelek, akkor mindent beleadok...) Testvéreim, nekünk tudni kell, hogy nem a mulandóságnak dolgozunk, mert minden cselekedetünk az örökkévaló király elé kerül. Úgy munkálkodjunk, hogy ne valljunk szégyent! Csak azt tegyük, mondjuk, amit vállalunk az ő színe előtt!

Isten gazdag áldást ígéri, kegyelme megsokasodását, azt, hogy mindent javunkra fordít, hogy mi is mások javára éljünk, hogy általunk is dicsőíttessék az ő neve. Közben külső emberünk kopik, apad, fogy, mint a meggyújtott gyertya, ám hitünkben gazdagodunk, bizodalmunkban mélyülünk, lelki gyümölcsökben gyarapodunk, reménységünkben megújulunk. Minden nappal közelebb kerülünk az üdvösséghez. A külső jelek elkeseríthetnének, de ha a belsőkre figyelünk, akkor nem csüggedünk, akkor eláraszt az Isten békessége: mert nem a pillanatnyi élménye kötöz meg, hanem az örökkévaló látása szabadít fel. Örök dicsőség, ami már most tükröződik rajtunk.

Ennek fénye először húsvétkor ragyogott fel, és azóta is bevilágítja életünket, annak sötétségeit, csalódásait, veszteségeit is. Nem a láthatókra összpontosítunk. Igen, azokat sem hanyagolhatjuk el, azoktól sem tekinthetünk el, de nem azokhoz szabjuk, mérjük magunkat, hanem az örökkévalókhoz, Isten kegyelméhez, Krisztus megváltó szeretetéhez, az üdvösség reménységéhez. És akkor a földiek is megtalálják a maguk helyét, akkor azokhoz is helyesen tudunk viszonyulni. A szolgálat, Isten országa építésének tettrekészségével ébredünk, így végezzük munkánkat, így töltjük napjainkat, szeretjük a ránk bízottakat, és az üdvösség drága reménységével, bizodalmával fekszünk le. Krisztussal járva az örökkévaló ünnepet már e földi életben elkezdjük. Ámen.