Tit 2, 11- 13 (kar. I./ de.)

Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését.

 

   Karácsony Krisztus születését, és benne Isten (messzemenő következményekkel járó) kegyelmének a megjelenését hirdeti. Képzeljük le, ha azt olvasnánk megbízható forrásból: megjelent egy törvény, hogy egy év leforgása alatt elérjük a németországi életszínvonalat, megjelent egy rendelkezés, hogy létrejön az a teljes körű autonómia, amiről álmodozunk, szabadon gyakorolhatjuk nyelvünket, élhetjük meg identitásunkat, és megjelent egy csodagyógyszer, ami gyógyítja a rákot, és más, eddig gyógyíthatatlannak számító betegséget. Hogyan reagálnánk rá? Nemde, kitörő ujjongással. Csodálatos lenne! Sírnánk örömünkben. Uram, Teremtőm, ez felülmúl minden elképzelést!

De vajon teljesen boldogok lennénk? Németországban is nagyon sok ember depressziós, szenved a stressztől, a magánytól, a közönytől, örömtelenül tengeti napjait, és nincs igazi békessége. Ha pedig kisebbségi helyzetünkről beszélünk: magyarországi testvéreink többségben vannak, mégis mennyi panaszról, feszültségről hallunk tőlük. Aztán a nem beteg, a – hála Istennek - egészséges emberek között is mennyi elégedetlenség, mennyi baj, harag, neheztelés, harc vagy éppen keserű gyűlölködés van. Nagyon jó lenne, ha beteljesülne, amiről fennebb beszéltünk, de valami lényeges még mindig hiányozna. Az hiányozna, ami tkp. Krisztusban a miénk lehet, mert Benne megjelent az Isten üdvözítő kegyelme.

   Megjelent … magyar nyelvünk érzékelteti azt, hogy ebben az hangsúlyozódik: jelenvalóvá lett. Valami, ami megvolt, amit Isten eleve elrendelése szerint nekünk akart ajándékozni, amit hirdettek a próféták, ami után vágyakoztak istenfélő emberek, ami a bűnbe esett ember legnagyobb sóvárgása, sokszor elfojtott kívánsága volt: megjelent.

Nem ígéret formájában, nem elérhetetlen titokként, nem csak kevesek számára megszerezhető módon, hanem Krisztusban valóságosan, kézzelfoghatóan és mindenki számára elfogadhatóan.

  Ez a kifejezés a testet öltés konkrétságát, realitását, a Megváltó megszületését hirdeti. A kegyelem egy személyben jelenik meg, egy kisgyermekben, akit ölbe lehet venni (bár ő kezében tartja az egész mindenséget), aki a megtestesült szeretet, bocsánat, ígéret, áldás, üdvösség. Született nektek ma a Megtartó …

   Kegyelem … olyan gazdag tartalmú szó ez. Jelent elengedést, megbocsátást. Egy találó meghatározás szerint: „a rossz ember fele tanúsított jóság”. Még a jókkal is nehéz jónak lenni, hát még a gonoszokkal! Erre csak Isten képes. Ez a kegyelem, ami ua. könyörület is, odahajlás a bajban levőhöz, irgalom, teljes, a másikat felmentő és felemelő elfogadás, segítség a nyomorúságban. Ez a kifejezés rámutat a bűn sötét hatalmára, és Isten szeretetének azon diadalmaskodó erejére. Karácsonyban ez a mélység és ez a magasság is benne van. 

    Üdvözítő kegyelem ... ez a jelző a kegyelem végső céljáról szól. Krisztus azért jött, hogy megkeressen, megbocsásson, eleget tegyen, igazságot adjon, de mindezt azért, hogy nekünk üdvösséget ajándékozhasson. Helyesen mondja egyik karácsonyi énekünk: üdvösségünk órája karácsonykor kezdődik. Az üdvösség – tanítja Káténk – már itt e földi életben elkezdődik. „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Zákeus otthonába akkor érkezett el a karácsony, akkor érkezett meg Krisztus. Azért született Jézus, hogy mindenki életébe, minden családba beléphessen. Az üdvösség: együttlét Krisztussal, Isten kegyelmének örök jelenében való élés. Az üdvösség, amit Jézus lehozott, írja Eckhart mester, a miénk volt, Istennél mindig készen állt számunkra.

  Minden embernek. Nincs kivétel. A bűnben, a kegyelemre utaltságban sem, de az üdvösség ajándékának felkínálásában sem. Mi olyan kicsinyesek vagyunk, olyan korlátoltan gondolkozunk, a kegyelem szűkre szabott szabályait, feltételeit állítjuk fel! Karácsonyi nagylelkűségünkből is kimaradnak haragosaink, azok, akikre előítélettel tekintünk. (Egy indiai elit keresztyén gyülekezetben karácsonyra készültek, a lelkésznek el kellett utaznia, lelkészbarátját kérte meg, hogy helyettesítse. Az, ismerve a gyülekezet elzárkózó, másokat lenéző attitűdjét, rongyos ruhákba öltözve jelent meg az istentiszteleten, nyilván, rögtön kiutasították, majd átöltözve jött vissza, és prédikált Krisztus „karácsonyi élményéről”, amit nem sokkal előbb neki is volt szerencséje átélni a gyülekezetben.) Isten univerzális összefüggésben gondolkodik. Minden embernek. Mindenkire kihat az üdvösség.

   Mit kezdünk Isten Krisztusban megjelent üdvözítő kegyelmével? Mivel személyesen jelent meg, azt csak személyesen lehet elfogadni. Megérintettségben, hatása alá kerülve.

   Arra nevel minket. Ha semmire sem tanít, ha semmire sem indít, ösztönöz, akkor csak egy szép, egy megható történet számunkra, amit ilyenkor meghallgatunk, felidézünk (fenyőillatú emlékeinkkel együtt), talán el is érzékenyülünk tőle, de aztán félretesszük az egészet… hiszen annyi dolgunk van.

  Tanít, emlékeztet, ráirányítja figyelmünket, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget. Van pozitív tartalmú tagadás is. A bölcseknek talán büszkeségünket kellett megtagadni, a pásztoroknak méltatlansági érzésüket, Péter apostolnak önhittségét, Pálnak elvakult hagyománytiszteletét. És akkor el lehet indulni Krisztus fele, lehet hinni, lehet bízni. Nekünk van szükségünk erre. Sokszor nem használjuk ezt az erőforrást. Ünnepeinket csak külsőleg próbáljuk széppé tenni.

Világi kívánságok … hogyan kerül ide ez a kifejezés? Nagyvárosokban nem látni a csillagokat. Jó, hogy van mesterséges fény, jó, hogy van karácsonyfa, van ünnepi ebéd, vacsora  … de ezek nem takarhatják el a Lényeget. A világi kívánságoknak a nagy kísértése az, hogy lekötnek minket, feltartóztatnak félúton. Képzeljük el, ha a bölcsek ünnepi lakomára ott maradnak Heródes udvarában, és nem jutnak el Jézushoz. Jaj, milyen szomorúan, reménytelenül ér véget vándorlásuk története! Kell az ünneplés, de nem lehet fontosabb, mint az Ünnepelt, nem válhat céllá.

   Józanul, igazságosan és kegyesen.  Ha az isteni gyermeket befogadtuk „szívünk jászlába”, ha a Megváltó társaságában élük hit által, akkor nem illik hozzánk a hangoskodás, harag, irigység, gyűlölködés, mértéktelenség.  A Szenttel szentül, az Igazzal igazul, Isten Fiával a mennyei Atya akaratát keresve lehet nekünk élni ezen az – immár megváltott – világon,

   és várni boldog reménységgel. Karácsony óta ilyen örömmel megtelt a mi reménységünk. Nézz le a betlehemi jászolra, nézz fel a golgotai keresztre, és tudd meg: megkönyörült rajtad az Isten! Elérkezett szabadulásod órája, közel van üdvösséged, nagy Istenünk és üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsősége megjelenése.

   A mennynek karácsonykor feltárulkozó dicsősége nemcsak egy múló pillanat, nem néhány napig tartó, felvillanó csoda, hanem Krisztusért a mi életünk célja, Isten kegyelmi munkájának beteljesedése számunkra, osztályrészünk már most és Isten országában. Ámen.

 

 

Lk 2, 8-11 (kar. I./du. – gyerekek ünnepi műsora)

Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

 

   Jézus Krisztusban a világ üdvözítője, a békesség fejedelme, a világ világossága jött el. A jó Pásztor, aki életét adja a juhaiért.

   Nem véletlen, hogy a pásztorok az elsők, akik megtudják a nagy örömhírt.

Az hallottuk: pásztorok tanyáztak azon a vidéken: egy mindennapi történet is kezdődhet így. Nagyon reális, hiteles leírás. Vajon, milyen izgalmas dolog történhet a szegény juhászokkal? Kiderül, hogy nem is biztos, hogy betlehemiek voltak: ott tanyáztak, talán csak átmenetileg tartózkodtak arrafelé ... azon a vidéken. Sivatagos tájat kell elképzeljünk, ahol hó helyett homok van, és gyér legelők. Nem baj, ha mi téli díszletek közé helyezzük ezt az ünnepet, a lényeg az, hogy karácsony öröme meghonosodott a mi hidegebb környékünkön is. Nem is a vidék fontos (nekünk ez a szép), hanem, hogy Krisztus értünk is megszületett, nálunk is jelen van, ha befogadjuk őt. Az ott és akkor itt és most-tá lesz.

Szabad ég alatt: kicsit megborzongunk. Nálunk most elég hideg lenne ahhoz, hogy kint töltsük az éjszakát! De azt is üzeni ez a megjegyzés: a pásztorok Isten végtelen ege alatt, a „természet nagy templomában” éltek, egyszerű, tiszta elméjű, szabad emberek voltak, csak a nyáj iránti felelősség kötötte őket. Nem a mobiltelefonjaikat nézték, hanem békésen, hálával a csillagokat szemlélték. Nem voltak elszigetelve, az egész világ kitárult előttük. 

Őrködtek. Ez egyáltalán nem volt könnyű életforma, de megbízatásukhoz tartozott. Biztos, hogy fontos volt számukra és komolyan vették. Név szerint ismerték a juhokat, bárányokat, kecskéket, gidákat. Az ő nyájuk volt, nem béresek voltak. Nyájuk mellett vigyáztak, és nem távolról tartották szemmel azt. Sokat elárul mindez az igazi Pásztor magatartásáról.

   És akkor hirtelen nagy fordulat következik. Ebbe az egyszerű földi történetbe belezeng, belecsendül a mennyei esemény. Az Úr angyala megjelent nekik. Ez már nem mindennapi. Ez már Isten láthatatlan, de most láthatóvá lett világáról szól. 

Körülragyogta őket az Úr dicsősége. A világ legcsodálatosabb fényjelensége. Nem csak fizikai, hanem olyan, ami a lelket is beragyogja, a szívet betölti hálával, csodálattal, örömmel és szeretettel. Milyen jó lenne, ha ez a fény számunkra is feltündökölne!

Üzenet is van. Nemcsak egy csodálatos jelenség zajlik le előttük, hiszen abból még nem értettek volna meg mindent. Világos, tiszta üzenet szólal meg. Vajon milyen nyelven? Angyalnyelven? Nem, hanem az ő nyelvükön. Pásztornyelven, mondhatnánk. Amit beszéltek. És amit megértettek.

Ne féljetek! Mert megijedtek, meglepődtek, zavarban voltak: vajon ez milyen csoda? .

Nagy örömet hirdetek. Milyen szép mondat! Isten karácsonykor örömet hirdet. Biztos, sok bajuk volt a pásztoroknak, nekünk is van, még nektek is, kedves gyerekek. Soroljuk? Sokáig tartana. De gondunkat, bajunkat most legyőzi, túlszárnyalja a mennyei jó hír.

Mindenki öröme lesz. Krisztus mindenkihez jött. Nem úgy van, mint az ajándékkal: csak az enyém. Aztán lehet, nem is akarom odaadni másoknak. Krisztus mindenkinek békét, üdvöt hozott. Az afrikai gyerekeknek is, azoknak is, akik a háború dúlta Szíriában élnek (köztük keresztyének is).

Üdvözítő született ma nektek …. Ebben minden benne van. Valaki, aki törődik veletek, akinek szemében értékesek vagytok, aki – bár kisgyermekként jött -, de hatalmas mennyei király, örökkévaló Úr, aki gondoskodik földi életetekről, aki békességével akar eltölteni. Ő megszületett, hogy mindig velünk legyen.  

Ilyen Megváltónk van. Ezért ünnepelünk, örülünk. Ámen.

 

 

1Jn 1, 1-4 (kar. II./de.)

 Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.

 

   Karácsony egy örök történet láthatóvá válása a mi világunkban. Ami kezdettől fogva volt. Benne van ebben a mondatban Krisztus örökkévaló léte a Szentháromság szeretetközösségében, Isten eleve elrendelése, hogy ő legyen a világ Megváltója. Meghaladja elképzeléseinket mindez. Híres gondolkozók boncolgatták ezzel kapcsolatban a kérdést: a véges befogadhatja-e a végtelent, a teremtő (hiszen minden általa lett, ami lett) megüresítheti-e annyira önmagát, hogy a teremtett ember formáját vegye fel, annak képét és hasonlatosságát hordozza.

Nem tehetünk mást, nem marad más számunkra, mint a pásztorokkal, bölcsekkel letérdelni a testet öltött örök Ige előtt (Csodálatosnak nevezi őt Ézsaiás próféta), és ámulva, imádva mondani hálát, hogy ennek a titoknak a magassága bűneink mélységébe hoz világosságot, reménységet. Megköszönni, hogy Isten kezdettől fogva örök kegyelméből megváltásunkat határozta el. Csak szemléltetésként említem - a teremtett világ térbeli és időbeli távlatait érzékeltetve - , hogy a látható világmindenség sok (100) milliárd galaxisból áll, határtalan méretét a tudósok pedig több (10)  milliárd fényévben mérik, és korát tekintve több milliárd évvel (10-12) számolnak. És mindezt megelőzően, mindezt betöltve kezdettől fogva volt és van az Isten szeretete.

   Ami hallhatóvá, láthatóvá és kézzel megfoghatóvá lett. Kicsoda az ember, kérdezzük a 8. zsoltár szavával, hogy ilyen kegyelemben részesül? Akiért az Ige, Isten egyszülött Fia - aki által és akire nézve minden teremtetett -, testté lesz, megüresíti magát. Nincs hasonlatunk, ami ezt csak homályosan is körülírná! Csak nézzük hit által a betlehemi jászolbölcsőt, és áldjuk az Isten nevét. Az Ószövetségben Isten kijelenti magát, törvényt ad, úgymond szóba áll az emberrel, az Újszövetségben pedig vállalja sorsát, az Isten ember-társ lesz. Társa lesz Jézus minden megszületett gyereknek, minden menekülőnek, minden üldözöttnek, éhezőnek, igazságától megfosztottnak, megalázottnak, szenvedőnek. A jászol mélysége és a kereszt magassága között mindenben része van, még a megkísértetésben is, hogy könyörülni tudjon rajtunk.

   Lehet, kis ünnepi irigység van a szívünkben karácsony emberi szereplőivel szemben,

a tanítványokkal szemben, mert ők valóban, a szó szoros értelmében láthatták, hallhatták és megérinthették Jézust. Mit nem adnánk! Sokan elzarándokolnak a Születés-templomba, hogy bizonyítékokat, jeleket lássanak. „Jelül adatott”, mondja Simeon Máriának. Krisztus maga a nagy jel, ő, akit bár nem láthatunk, hallhatunk, érzékelhetünk test szerint, de hit által megismerhetünk. Ő az élet Igéje. Nem elmosódott lábnyomokra, nem a bölcső vagy a kereszt szálkáira, nem régi kövekre, hanem az élet Igéjére kell nekünk figyelni.

   Ige, mert Isten nagy üzenetét hozta el, élte elénk. A legnagyobb ígéretet váltotta be,  Isten tökéletes akaratát, üdvözítő tervét jelentette ki, hajtotta végre: önmaga odaáldozása által. Elgondolkoztató: olyan sok mindent mondunk, ígérünk: vajon mi az, amire készek vagyunk rá is tenni az életünket. 

Ez az üzenet az életről szól. A halál világában, a bűn sötétségében. A bűn nemcsak egy kis rendszerhibát okozott, hanem az életünket rontotta meg és vezette pusztulásba. Krisztus sem csak egy kis segítséget hoz, hanem az élet teljességét akarja visszaajándékozni nekünk. Ő azért jött, hogy életük legyen és bővelkedjenek (Jn 10,10).

   Ez az élet megjelent. Igaz, milyen nagy öröm van egy családban, ha megszületik, megjelenik egy élet? Aki a jelen bizakodását, de a jövő ígéretét is hordozza. Milyen baj, hogy közöttünk olyan ritkán jelenik meg – ebben az értelemben is - az élet. Ezért szegényebb a jelenünk, kilátástalanabb a földi jövőnk. Aki visszautasítja a gyermekáldást, az az élet ellen szavaz.

És ez igaz lelki értelemben is, a mennyei Gyermekre gondolva. Benne az élet, az üdvösség kínáltatik fel. Ez az élet!, szoktuk mondani sokszor gazdagságra, sikerre vagy éppen valamilyen szórakozásra utalva. Vajon, mindig szükség van valami pótlásra, pörgésre, anyagi bőségre ahhoz, hogy az élet ízét érezzük? Hallottam olyat is: nem is karácsony, ha nincs töltött káposzta. Persze, ezek is fontosak, de nem ezek adják az élet lényegét. Krisztusban az élet igazi értelme tárul fel. A betlehemi istállóban nincs semmi cifraság, semmi extra, mégis az Urat látják meg, akik odajutnak.  Mégis betelik életük örömmel…Hálát adva az élet külső áldásaiért, jobban kell figyeljünk arra, amiről karácsonyi énekünk azt mondja: égi, belső.

   Erről tesz bizonyságot János, erről az életről, ami erejét a bajban, a szegénységben sem veszíti el, aminek jellemzője a szeretet és az üdvösség reménysége. Mi láttuk, írja az apostol, betelt vele a szemünk, a szívünk, és kicsordul belőlünk.

   Harmadszor is leírja: amit láttunk. Megsejtjük ebből: milyen óriási élmény volt számára a találkozás Jézussal. És a rácsodálkozás benne – a testit túlhaladó lelki látás által – az Isten Fiára. Mi most hit által adatik nekünk mindez. Karácsony, húsvét, pünkösd a hit kérdése. A hit látása, a hit hallása, ezt kell kérjük.

   Ahogy a földi utak hosszúak tudnak lenni, nincs ott azonnal a cél, úgy a hit útját következetesen kell járni. Bizonyságok erősítenek. Hirdetjük nektek. Könnyen elbizonytalanodunk. Sokunkkal megtörténhetett: téli, ködös időben ismeretlen, véget érni nem akaró úton elfogott a nyugtalanság, a pánik: rossz irányba haladunk. Milyen jól esett, ha valakivel találkoztunk, és megerősített: minden rendben … Feleségemmel, házasságunk elején egy túrára indultunk, járatlan út volt, órákig mentünk, senkivel nem találkoztunk, hideg érzések bizsergették a szívemet: eltévedtünk, ráadásul szégyent is vallok „hűséges gondviselője leszek” férfiúi szerepemben. Már estébe hajlott az idő. Egy juhásszal találkoztunk. Mondta, hogy jó irányba haladunk, már közel a cél. Teljesen megnyugodtam. Igen, a pásztorok, a bölcsek, apostolok. Hirdetik. Közel van, sőt megjelent. Eljött, és aki keresi, megtalálja. És az ő közösségében élhet. Megmenekültünk. Benne, Vele életünk van, üdvösségünk.

A cél nem egy futó találkozás, nem egy gyorsan elmúló ünnep, hanem a közösség. Hogy Vele éljünk. Hogy mindig szeretetében maradjunk.

   És másokkal, egymással is közösségbe kerüljünk. Tudom, egy válságban levő fogalom ez. Sok a hamis közösség, a látszólagos, a virtuális, a formális, az érdekek által összetartott.  Sokszor kiábrándultunk, csalódtunk már. Nincs tökéletes közösség, de ha Krisztus szeretete, önzetlensége, alázata van jelen, akkor hitelessé, meghitté, őszintévé tud lenni. Ahova jó, érdemes tartozni, szeretettel szolgálni. Ha nem adjuk bele szívünket, akkor hamis módon panaszkodunk arra, hogy kiüresedtek közösségeink. Isten közösségben akar minket megőrizni. 

  Örömünk teljes legyen. A földi közösség – család, gyülekezet – rész szerint való, töredékes, de majd teljessé lesz. Az Isten országában mindig karácsonyi és húsvéti örömmel fogunk ünnepelni. Ámen.

 

 

Mk 6, 1-6 (kar. II./du.)

Jézus akkor elment onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai. Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa?  Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne.  Jézus pedig így szólt hozzájuk: Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában.  Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.

 

  Ritkán prédikálunk karácsonykor a Márk evangéliumából. Márk nem ír a Jézus születéséről, megkeresztelésétől kezdve mutatja be a Megváltó életútját. Fő célja, hogy az önmagát áldozó, szenvedő Krisztusról tegyen bizonyságot. Mindennek erről kell szólnia. Jézus valóban azért született, azért jött erre a világra, hogy “megváltónk lenne nékünk”.

   Jézus életrajzában Názáret fontos helyet tölt be. Az Egyiptomból való visszatérés (az egyiptomi emigráció) után költözik a szent család ebbe a városkába, Jézus itt nevelkedik fel, innen származik Názáreti megnevezése.

   Egyik karácsonyi vers feszegeti a kérdést, hogy vajon milyen gyerek volt Jézus a názáreti otthonban. Ezzel kapcsolatban nincsen igei fogódzónk. Jézus gyermekkorából egyetlen egy történetet jegyez le Lukács evangélista. Azt, amikor 12 évesen elkíséri szüleit Jeruzsálembe. A HK Jézus földi életének egész idejét a megváltás szolgálata végzéséhez sorolja. Méltán teszi ezt.

   A Jairus lánya feltámasztásának csodája után történik, hogy Jézus Názáretbe megy. Hazájába, pontosít az evangélium. A menny dicsősége és Názáret poros, szegényes városa … kimondhatatlan a különbség, Jézus mégis elfogadja ezt a helyet, ezt a hazát … És milyen ellentmondás: a város nem fogadja Jézust. A sötétségnek nem kell a világosság, ahogy Betlehemnek sem kellett az, akiről a próféták írtak, a fogadók visszautasítók lettek, és csak egy jászol jutott neki. Az Isten hontalan, mondja ki az érthetetlen, fájdalmas mondatot egyik karácsonyi költemény.

   Jézus hazafele tart tehát, immár messiási megbízatással, isteni hatalmát bizonyító csodák hírével. Biztos megdobban a szíve, akikor átlépi Názáret határát. Tanítványai is vele vannak.

   Itt van egy kis szünet az evangéliumban … és jól esik arra gondolni, hogy Jézus otthon van, ahogy a világ Üdvözítőjeként mindenütt itthon akar lenni: a mi családunkban, gyülekezetünkben is. Otthon van, békesség árad róla környezetére, és boldog, hogy örülnek szerettei, örülnek az emberek. Egészen karácsonyi mozzanat ez!

   Aztán eljön az ünnep napja, amikor Jézus tanítani kezd a zsinagógában. Az ünnepnek még szebbnek kell lennie, mint a hétköznapoknak. És milyen sokszor – a hitetlenség, szeretetlenség miatt - nem lesz az! Ismerjük ezt a helyzetet. Sokan összegyűlnek (milyen gyönyörűséges, amikor együtt vannak a testvérek!), és álmélkodnak tanításán, tettein, amiképpen Jézus életének minden mozzanata - az Isten dicsőségét tükrözve - csodálkozást váltott ki. És értetlenkedve kérdezik: honnan kapta ezt, milyen bölcsességgel szól?

   Hát kérdés lehet az, hogy a testté lett Ige az Ige erejével, hitelességével, hatalmával szól!? De ismerik-e a názáretiek, ismerjük-e mi az Isten Igéjének igazságát, hatalmát? A názáretiek a testet öltöttben nem ismerik fel az Igét, mi sokszor az Igében a testet öltöttet.

Vajon nem az ácsmester ő?  Íme, Jézusnak a földi foglalkozásáról is hallunk. Nem a Mária fia (József bizonyára már nem él ekkor), és a Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Jézus fitestvérei és húgai (katolikus testvéreink unokatestvérekről beszélnek) … igaz, milyen furcsa Jézust családi körben látni, rokonokkal, gyermekkori barátokkal, mert őt a kereszt megközelíthetetlen, zord magányában, vagy a feltámadás kézzel és ésszel el nem érhető dicsőségében képzeljük el. Pedig ő – bár ég és föld Ura, aki megváltott minket a bűn kárhozatos átkától - társunk akar lenni, leülni asztalainkhoz, elkísérni munkánkba, osztozni gondjainkban, és így vezetni minket e földi életen át a mennyei haza fele. 

És megbotránkoztak benne. Olyan messzire kerül hirtelen az előbb felidézett karácsonyi légkör, a békesség, amelyben megfér az, hogy Jézus ember és Isten, rokon és Megváltó, kedves ismerős és dicsőséges Úr. Mindazáltal az események Betlehemtől Názáreten keresztül a Golgota felé, az Isten célja fele haladnak.

   A zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság az egyszülött Fiú földre szállása, alázata, emberi sorsunk vállalása. Az ember megütközik a hozzá hasonlóvá lett Messiásra nézve. Ha öröktől volt, miért kellett megszülessen? Miért asszony szülte, miért nem jelent meg – hókuszpókusz - hirtelen ezen a világon. Isten végtelen szeretetét vonjuk – gáncsoskodva - kétségbe ilyenkor.

Vigyázzunk, a mi karácsonyunk legyen a testünket felvevő, önmagát értünk megüresítő Jézussal és az Isten hatalma által felmagasztalt Krisztussal való hit általi ünneplés! Boldog, aki őbenne meg nem botránkozik. (Mt 11,6)

   Jézus arról szól, hogy a prófétát megvetik a saját hazájában. János így ír erről: az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt (Jn 1,11). Minket is int a Jézus megjegyzése. Vajon nem lettünk-e túlságosan bennfentes, mindent tudó keresztyének, akiket már nem hat meg semmi, akiknek semmi sem szent (sok keresztyén számára a karácsony teljesen világi ünnep lett), akik sokszor megengedjük magunkat, hogy okoskodjunk (Szentlélektől való fogantatás, feltámadás, stb. kérdésében). A megszokás lehet erő, de erőtlenség is.

   Jézus nem tesz csodát … a csodához hit kell. Mégis meggyógyít néhány beteget. Bizonyára azokat, akik szívükben felismerték benne a Messiást, meglátták az Isten hatalmát képviselő, az ő akaratát teljesítő Fiút.

   Csodálkozik hitetlenségükön.  Úgy képzelem, hogy ez egy fájdalmas álmélkodás volt: hogy nem kell a népemnek. Hányszor akartalak egybegyűjteni! (Mt 23,37)

  Gyakran kérdezzük: vajon miért nem akarják az meghallani Isten szavát, miért nem fogadják el Krisztust, a megváltás erejét, békességét, reménységét?

   Karácsony öröme azoké lett, aki figyeltek az égi jelekre, akik komolyan vették Isten üzenetét, engedelmeskedtek, és hittel felismerték a kis Jézusban a megváltót, kit Úrrá és Krisztussá tett az Isten. Ma is így van. Adja az Úr, hogy ne botránkozással, de Krisztust elfogadva/befogadva tiszta, hálás örömmel ünnepeljünk! Ámen.

   

  

Fil 2, 5-11  (kar. III/de.)

 

    Ezen a csodálatos ünnepen egy csodálatos igeszakaszt hallunk. Olyan szép, emelkedett és mindent átfogó ez az üzenet, hogy minden ünnepen, sőt minden nap elő lehetne venni, és benne rácsodálkozni Isten szeretetének, Krisztus engedelmes áldozatának felfoghatatlan, mély titkaira.

  Az az indulat legyen bennetek!  Karácsonykor kérhetünk-e többet, jobbat magunk és mások számára? Sajnos, Jézus amolyan karácsonyi látványosság lett, gyönyörű versek, énekek, történetek szólnak alázatáról, szegénységéről, ártatlanságáról és szeretetéről, és kicsit meg is állunk ilyenkor kissé meghatódva e tény előtt, de arra nem gondolunk komolyan, hogy nekünk is az ő indulatát, gondolkodásmódját kell egyre inkább felvennünk. Karácsony nem egy tündéri színjáték, aminek csak nézői vagyunk, hanem kihívás, feladat, elköteleződés a Krisztus követésére.

   Milyen indulat, érzés, akarat, öntudat volt Jézusban? Nem tekintette zsákmánynak, hogy ő egyenlő az Istennel. Olyan leszel, mint az Isten: nem ez (volt) az ember legfőbb vágya? De ki akarja a visszautat végig járni? Van-e valaki, aki – isteni hatalmat, méltóságot birtokolva - olyan akar lenni, mint a bűn miatt nyomorúságba került ember? Lesz-e karácsonya az embernek? Igen!

Krisztus nem tekinti görcsösen őrzött, oda nem adható jognak, hogy ő Istennel egyenlő. Mekkora lehet benne a szeretet irántunk? Amilyen magas az ég a földtől. Karácsony hátterében ez a számunkra felmérhetetlen, felbecsülhetetlen szeretet áll.

  Megüresítette magát. Döbbenetes kijelentés, amelyikről (kenózis) könyvtárakat írtak tele teológusok, a testet öltés misztériumára rácsodálkozó emberek. Krisztus, az Egyszülött, aki a Szentháromság tökéletes harmóniájában, végtelen szeretetközösségében élt, lemond Isteni hatalmáról, dicsőségéről, boldogságáról, és semmije nem marad, csak a szeretet. Nézz a jászolban fekvő kisgyermekre (íme, egy síró fiú, olvassuk Mózesről), és mondd meg, mit látsz rajta! Néhány rongyot. És végtelen, a világmindenséget betöltő szeretetet. Érted, ember? Még az angyalok is – mielőtt önfeledt, megváltásunk örömét hirdető dicsőítésbe kezdenének – döbbenve néznek az önmagát megüresítő Istenfiára.

  Szolgai formát vett fel. Kicsit sértő ez a megállapítás reánk nézve. Hát szolgai formában/testben élünk? De gondoljuk meg: nem vagyunk-e kiszolgáltatva – testünk miatt – állandóan mindenféle külső és belső körülménynek. Éhezés, fázás, betegség, egyedüllét, szomorúság. Másfelől nem földi létünk méltóságba helyezéséről, felmagasztalásáról szól az, hogy Jézus Krisztus felvette szolgai állapotunkat?

Az Isten Fia olyan testet öltött, mint az enyém, a tied, azonosult velünk, hordozta azokat a nehézségeket, kellemetlenségeket, amiket nekünk is hordoznom kell, átélte az örömöket, amiket mi is átélhetünk. A mi testi létünk Krisztusban összekapcsolódik Isten örök megváltó akaratával. Ezért valljuk: mind testestől, mind lelkestől.

   Emberekhez hasonló lett, emberként született Betlehemben, felnevelkedett, dolgozott Názáretben, tanított, gyógyított, szenvedett, Poncius Pilátus alatt megfeszítették a Golgotán, meghalt, eltemették. Az Isten Fiának abba mélységbe kellett jönnie, ahol mi vagyunk. Azt az utat kell végigjárnia, amit minden ember végigjár. Neki meg kell ismernie a száműzöttek, menekülők sorsát, el kell hordoznia minden igazságtalanságot, gyalázatot, amivel a történelem során - a gonoszság miatt - emberek szembesülnek, szegénységében el kell jutnia a legszegényebbekhez, a társadalom szélén sínylődőkhöz, el kell viselnie háborúk, fogságok poklát, meg kell ismernie a legnagyobb emberi szenvedést, el kell hordozni ártatlanul meggyilkoltak, kivégzettek, agyonlőttek, keresztre feszítettek kínos halálát. Ímhol a gyermek, ímhol az ember! Ó, ímhol az Isten! 

   Megalázta magát … Ebben az odaadásban, ebben a messiási küldetésben a szeretet, az irgalom mellett egyetlen vonásnak, egyetlen tulajdonságnak van még helye: ez az alázat. Az igazi alázat az erősek tulajdonsága, akik lemondanak hatalmukról, jogaik érvényesítéséről, és teljes erőtlenséget öltenek magukra. Nincs kifejezőbb, döbbenetesebb példa erre, mint a Krisztusé. A legnagyobb rang, legnagyobb erő és dicsőség hordozója, aki által és akire nézve teremtetett minden, akit végtelenül szeret az Atya, ember lesz, és emberi mivoltában teljes, koldusi alázatot tanúsít: engedi, hogy szembeköpjék, belerúgjanak, gúnyolják, semmibe vegyék, levegőnek nézzék, a legnagyobb mértékben meggyalázzák.

  Engedelmességből … az Ige magyarázni próbálja azt a mennyei tervet, ami karácsonykor vette kezdetét. Isten örök kegyelméből örök időktől fogva elrendelte megváltásunkat (ó, érthetetlen kegyelem!), a Fiú pedig engedelmes szeretetből magára vállalta, elvégezte azt. Ez az engedelmesség az Atya akaratának véghezvitelét, irántunk való megváltó szeretetének (mely a Fiúé is) megvalósítását jelenti. Mert írva van: ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan (1Jn 3,18). És jelenti az isteni Igének beteljesítését az Ige testté létele által.

   A kereszthalálig. Látjátok, testvérek, a keresztről való beszédet karácsonykor sem kerülhetjük meg. (Pilinszky) János írja egyik mély értelmű versében (Apokrif): Ezért tanultam meg járni! Ezekért/ a kései, keserű léptekért. Mintha a Krisztus küldetésében is minden a kereszt fele gravitálna. Oda összpontosulna. Valami számunkra soha teljesen meg nem érthető, egyetemes jelentőségű, mennyet és földet megrendítő, örök, szent csoda történt a Krisztus áldozatában, ami a legnagyobbról szól: Isten irgalmas szeretetéről. Milliószámra öntjük, faragjuk a kereszteket (mint jelképeket), de a lényeg rejtve marad előttünk. Csak Krisztusban lepleződik le. Minél jobban megismerjük őt (a jászolbölcsőst és töviskoronást), annál többet megértünk keresztjéből.

Engedelmes volt a kereszthalálig. Meddig menően vagyunk engedelmesek? Az ünnep leteltéig, amíg nem zavarja kényelmünket, amíg nem jár áldozattal?

   A kereszt Jézus testi küldetésének utolsó állomása. Ahol a földi idő és tér – elérve célját – a kegyelem örök valóságába torkollik. Isten felmagasztalta őt. A megváltás köre bezárul. A menny immár magában foglalja a földet is, nyitva áll előttünk az Isten országának kapuja. Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt dicsőüljünk is meg (Róm8,17).

   Méltó ezért örülnünk, Krisztus Jézust dicsérnünk. Mást nem tehetünk. Gyönyörűen írja az Ige: Isten olyan nevet adott neki, amely minden név fölött való. Milyen óriási lehetőség, micsoda méltóság, hogy ismerhetjük ezt drága csengésű, a tündöklő fényű nevet. Áldhatjuk, magasztalhatjuk, segítségül hívhatjuk, hirdethetjük. Sőt, hordozhatjuk is, hiszen Róla is neveztetünk. A legnagyobb alázatot magára vevő Jézus nevére majd minden térd meghajol. Nem csupán győztes hatalma, de alázata, irgalma, szeretete előtt kell nekünk térdet hajtanunk. A jászol, a kereszt előtt, a húsvéti, diadalmat hirdető üres sír előtt, és majd a dicsőségben visszaérkező Úr előtt. Előtte azok is meghajolnak, akik gúnyolják, akik visszautasítják őt, akik lázadnak szeretete ellen.

   És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Tegyük már most karácsonyi, boldog örömmel, hálás ujjongással, betelve túláradó szeretetével! Őt, az értünk Megváltóvá lett Isten Fiát magasztalva közelebb kerülünk egymáshoz és az Istenhez. Ámen.

 

 

Mt 2, 1-2  (kar.I./de.)

 

    Drága testvéreim,  naptárunk szerint elérkezett a karácsony ebben az évben is. De mit jelez a szívünk? Karácsonyi öröm, hála van bennünk? Isten szeretetének, kegyelmének drága szent ünnepe ez, és Ő Krisztus által ezekben a lelki ajándékokban akar részeltetni most, és minden napon. 

   Amikor Jézus megszületett. Egy történelmi momentumot jelent be ez a mondat. Egy olyan időpillanat eljöttét, ami átértékeli az időt, egy olyan születést, ami átértékel minden születést.  A Jézus testet öltésében, ami olyan egyszerű, jelentéktelen körülmények közt történt, nagy dolgok indulnak el: a világ megváltása.

   A betlehemi csoda viszonyítási alap is: amikor Jézus megszületett, akkor nyilvánvalóvá lett az Isten szeretete, akkor – a zsoltárt idézve - megtelt a szánk a szabadulás nevetésével, akkor eldőlt üdvösségünk kérdése, akkor új remény gyúlt számunkra.

  Ua. ez a hír személyes vallomássá is kell legyen: amikor megszületett értem, amikor megszületett bennem. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.

   Az evangélista földrajzilag és történelmi szempontból is betájolja a Jézus születését: a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében. Konkrét adatok ezek. Mennyei csoda, mégis ízig-vérig  evilági történet. Betlehem ma nem számít biztonságos helynek. Akkor sem volt az: egy istálló roskatag védelmébe húzódott meg a szent család. Heródes – valószínű Nagy Heródesről van szó – kemény kezű, kegyetlen uralkodó, aki nemsokára halálra keresi Jézust.  Nem fényesek a kilátások. Ilyen szituációba, ilyen körülmények közé érkezik Isten Fia. A földiek meghatározottságában élünk mi is: így indul az életünk, így alakul annak pályája.  Ez az út tele van testi-lelki nehézségekkel, veszélyekkel, kihívásokkal. Krisztus azért vállalta földi sorsunkat, hogy minden helyzetben mellettünk legyen, erősítsen, és minden helyzetben a mennyei célra mutasson.

   Bölcsek érkeznek Jeruzsálembe. Valami megmozdult ezeknek a tudósoknak a lelkében.(A csillag fénye nemcsak szemük, de lelkük retináján is tükröződött.)

A múlt héten hangzott el Jakab leveléből a kérdés: kicsoda a bölcs és értelmes?  A napkeleti bölcsek valóban magatartásukkal adnak választ erre a kérdésre. Az a bölcs, aki elindul Jézust megkeresni. Az, aki meghallja az őt kereső Krisztus szavát. A bölcsesség egyre nyomatékosabb módon sorsdöntő kérdés lesz a jövő kor számára.    Technikailag már nagyon sok mindent meg tud valósítani az ember (többek között többszörösen el tudja pusztítani önmagát). Döntéseinek egyre súlyosabb következményei lesznek. Lelki bölcsességre, látásra van szükség a helyes, az életet szolgáló döntésekhez.

Egyéni életünkben  is – bár más szinten – ugyanez érvényesül. Rossz döntéseinknek kihatása van családunkra, embertársainkra. Gondoljunk bűnökre, szenvedélyekre, hűtlenségre, válásra, stb.

A Szentírás tanítása szerint a bölcsesség forrása Isten. Az igazi bölcsességnek néhány vonását figyelhetjük meg a napkeleti mágusok magatartásában.

   a.Először is: figyeltek. Nyitott volt az értelmük, szívük a mennyei jelek iránt. Nemcsak az orrukig láttak. Nagy betegsége korunknak az, hogy ezer dolog leköti a figyelmünket, és sokszor a lényeges dolgokat nem vesszük észre, azokat hagyjuk figyelmen kívül. Karácsony egyik nagy veszélye: úgy múlik el, hogy meg sem érkezik hozzánk igazán. Aki végigmulatja, végigtévézi, végigmaszekolja az ünnepet, az nem részesül belső örömében, békességében.

   b.Másodszor: felismernek. Nem teljesen találó a következtetésük, de ráéreznek arra, hogy valami nagy dolog kezdődött el. Nekünk Isten igéje világosan megmondja, tanítja, és mégis milyen sokszor nem ismerjük fel az Isten akaratát. Sok okoskodás, előítélet van bennünk. Sok minden megtéveszt. A keleti bölcsek számára a csillag, annak fénye, felragyogása volt a jel. Mi Krisztus világosságában ismerhetjük fel küldetésünket, találhatjuk meg mi is igazi rendeltetésünket, utunkat. Aki engem követ, nem járhat a sötétségben. Nem Krisztustól van a harag, a gyűlölet, ellenségeskedés, rágalmazás: ez világos. Engedjük: karácsony belső fénye világítson számunkra!

   c.Harmadszor: elindulnak. Eljöttünk, mondják. Sok jó felismerésünk maradt csupán egy felvillanó, majd kihamvadó gondolat, mert nem tettünk semmit. Milyen jó lenne megbocsátani, elmenni, elmondani … aztán maradt minden a régiben. Milyen jó lenne békességben élni, több időt tölteni a családdal, alkalmat találni arra is, hogy elmenjünk a templomba, ünneplőbe öltözve, boldogan. Milyen jó lenne megszabadulni egy-egy szenvedélytől, megkötözöttségtől. Istentől jövő felismerések ezek, csillagfények, amik kihunynak, ha nem teszünk semmit.  Valaki azt mondta: az én életemet jobban jellemzi az, amit elmulasztottam, mint az, amit megtettem. Karácsony a tettekről szól. Az Ige testté és tetté lett. Az ígéret megvalósult. Isten fia eljött. Az ő szeretet által tegyük meg azt, amit Isten Lelke által felismerünk. Nemcsak a karácsonynak kell megérkeznie, nekünk is meg kell érkeznünk a karácsonyhoz, karácsony Urához, Jézushoz.

  d.Negyedszer: együtt indultak. Nem külön-külön. Nem lett volna bölcs dolog, nem lett volna tanácsos. Mi már ünnepeinket is „privatizáltuk”. Karácsony az együtt áldására emlékeztet.

  e.Ötödször: a megszületett király imádására érkeztek. Figyeltek, észrevették a jeleket, nem vakította meg az anyagiasság, felismerték a mennyei üzenetet, a nagy, a jó dolgot, amit Isten indított el. Elindultak együtt, vállalták a fáradságot, költséget: ez lett a legfontosabb számukra. És tudták: imádniuk kell a megszületett királyt. Emberi létünk fő célkitűzése ez. Mi magunkat akarjuk megvalósítani. De Krisztus kell megvalósuljon bennünk: akkor teljesedik ki a mi életünk is. Őt kell felmagasztaljuk, magasra helyezzük, hogy általa felemeltessék az életünk. Láttam egy filmet: háború volt, egy apa menekült karban ülő kisfiával, egyre közelebbről hallatszottak a lövések, és látta: nincs remény a menekülésre, akkor merész tettre szánta el magát: felemelte, feltartotta a gyermeket, és kiáll üldözői elé. Azok – meghatódva a jelenettől – megkímélték mindkettejük életét. Emeld fel a Gyermeket!  Magasztald, áldd Krisztust, megváltó Uradat, mert általa megtartatol!  Ámen.    

 

 

Mt 2, 3- 6 (kar.I./du – gyermekek ünnepélye)

 

    Azt halljuk a karácsonyi történetnek ebből a részletéből, amit felolvastam az első evangéliumból - és ez meg is lep minket -, hogy nem mindenki örül a Jézus születésének. Heródes királyt nyugtalanság fogja el. Félti a hatalmát. Az ilyen gonosz indulat nagyon sok rossz dolognak lehet az okozója, ahogy a későbbiekben ez ki is derül. Ma is sokan vannak, akik nem örülnek a Jézus születésének, nem örülnek az ő megváltó szeretetének. Nemcsak azokra a szélsőségesekre gondolok, akik keresztyén templomokban robbantanak, vagy ünneplő tömegbe hajtanak, akiknek a szívében megmagyarázhatatlan rosszindulat lakik (és az embereknek jóindulat), hanem azokra is gondolok, akik ezt az ünnepet köztünk is haragban, gyűlöletben, hazugságban töltik. Akik ezen a szent ünnepen is sértő szavakat mondanak egymásnak, csúfolják, megalázzák, bántják egymást.  Mert aki ilyet tesz, az nem örül igazán a karácsonynak, az nem örül igazán a megszületett Úr Krisztusnak, sőt az ő szívének is fájdalmat okoz.

   Krisztus azért is jött, hogy ezeket az indulatokat, gondolatokat, hamis cselekedeteket elvegye életünkből, és megajándékozzon az ő békességével. Az alábbi történet erről szól.

„A kisfiú nagypapáját látogatta meg. Fafaragó volt az öreg. Éppen egy kis Betlehemen dolgozott. Már jó sok szereplő sorakozott készen az asztalon, mikor a kisfiú megérkezett. Odakönyökölt az asztalra, két tenyerére támasztotta fejét. Hirtelen a kis Betlehem alakjai közt érezte magát. Mintha belülről mozgatná valami - belépett az istállóba a kis játékfigurákkal együtt... Amint az istállóba belépett, rátekintett a jászolban fekvő Gyermekre - és a Gyermek visszanézett rá...

Ekkor hirtelen ijedtség fogta el a kisfiút. Könny szökött a szemébe.
- Mi bajod? Miért sírsz? - kérdezte a Krisztus-gyermek.
Szipogva válaszolta a kisfiú: - Mert semmi ajándékot nem hoztam számodra.
- Pedig szívesen elfogadnék tőled valamit! - szólt a jászolból a Gyermek. Erre a kisfiú nagyon fellelkesedett:
- Mindenem neked adom, amim csak van: kisvasútomat, festőkészletemet, az új biciklimet!
- Tulajdonképpen - mondta a Kisjézus - valami mást szeretnék kérni tőled: három dolgot.
- Szívesen, - vágta rá a kisfiú - de hát mit? - Add nekem az utolsó házi feladatodat! A kisfiú elpirult és lehorgasztotta fejét. Olyan közel bújt a Kisjézushoz, hogy amit mond, senki meg ne hallhassa - és ezt suttogta: - Elégtelent kaptam rá!
- Ezért kell nekem! - mondta a Kisjézus. Mindig hozzám hozd el, ami elégtelenre sikerült.
- És aztán - folytatta a Kisjézus - azt szeretném, ha nekem adnád a tejes bögrédet!
- De épp ma törtem össze! - sopánkodott a kisfiú.
- Éppen ezért akarom, hogy nekem add! - szólt a jászolban fekvő Gyermek. Hozz el mindent nekem, ami az életedben összetört. Én majd éppé teszem.
- Harmadjára - szólt a Kisjézus - a válaszodat szeretném, amelyet édesanyádnak adtál, mikor megkérdezte, hogyan tört el a tejes bögre.Ekkor a kisfiú elkezdett sírni. Zokogva mondta:
- Édesanyámnak azt mondtam: elejtettem a bögrét. De ez hazugság. Mérgemben vágtam a földhöz.
- Látod - szólt a Kisjézus - éppen ezért akarom a válaszodat is. Hozz el mindent nekem, ami rossz az életedben: hazugságaidat, durcáskodásaidat, bűneidet... Újra meg újra meg akarom bocsátani hibáidat. Kézen akarlak fogni és az utat mutatni neked. És a Kisjézus a kisfiúra nevetett... És az csak nézett és hallgatott és csodálkozott...“

   Heródes összehívja a főpapokat és írástudókat, hogy megtudakolja tőlük: hol kell Krisztusnak megszületnie. És csodálkozunk, hogy milyen jól tudják: nincs vitatkozás, nincs véleménykülönbség köztük, egyhangúlag állítják: Betlehemben. De ha ezt tudták, és ha hallották a bölcsek bizonyságtételét, miért ültek még mindig Jeruzsálemben? Miért nem indulnak el Betlehembe? Mit gondoltok, miért?

   Igen, a hitetlenség miatt. Ők tudják, de nem hiszik igazán. Vagy ha hiszik is, de nem veszik a fáradságot. Hát nem kényelmesebb otthon ülni, tévét nézni, kívülről szemlélni a dolgokat. Biztos, hogy kényelmesebb, de vajon jobb is?

   Milyen szép, megható és mennyire igaz a prófécia, amit idéznek: te, kicsi Betlehem, milyen nagy hely lettél. Hiszen fejedelem származik belőled. Betlehem az egyik legismertebb városnév a világon. A mai napon is világszerte milliók és milliók emlegetik. Karácsonyi versekben, énekekben, prédikációban. Miért lett híres? Mert ott született Jézus, az igazi fejedelem, Isten Fia, a világ megváltója. A ti szívetek is akkor lesz nagy hellyé, akkor talál helyet a jó, ha befogadjátok Jézust.  „Aki legeltetni fogja népemet”. 

    Különös leírás, jellemzés. Egy pásztorkirálynak a képe jelenik meg előttünk, aki gyengéd figyelemmel irányítja, tereli, vezeti népét. Szeretem azt a képet, ahogy a juhok, bárányok legelnek. Olyan békés, megnyugtató. Krisztus azért jött, hogy szavára figyelve az ő békességében, szeretetében éljünk, és majd részünk legyen az ő országának tökéletes boldogságában. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, hálát adunk neked azért, hogy az első karácsony melegét, örömét ma is lehet érezni, hiszen Krisztus ugyanúgy eljön ma is hozzánk szeretetével, jóságával, ahogy akkor, amikor kisgyermekként megszületett. Bocsásd meg, ha sokszor a mi szívünkben is gonosz indulatok vannak, harag, irigység, sértődés, és ezek úgy betöltenek, hogy nem jut időnk, figyelmünk karácsony legnagyobb ajándékára. Köszönjük, Istenünk, hogy Megváltó Urunk azért jött, hogy elvegye az életünkből mindazt, ami rossz, ami megrontja örömünket, békességünket. Hadd adjuk át neki őszintén.  Őrizz meg minket a tétlenségtől, hanem segíts, hogy amit megmutatsz nekünk szent Igédben, azt igyekezzünk cselekedni. Tudjuk, hogy a mai napon különösen azt kéred tőlünk, hogy szeretetben éljünk a családban, barátaink között … tanuljuk meg Krisztus példájából azt, hogy megnyissuk szívünket egymás felé, segítsünk egymásnak.

Így lehet a mi kis életünk is nagy áldások hordozója, nagy öröm hirdetője, jó dolgoknak az elindítója. Hadd legyen általunk is, Krisztus példáját követve, szebb, világosabb, boldogabb ez a világ.

   Urunk, Jézusunk, téged kérünk, légy pásztorunk, és vezetőnk, és kérünk, adj nekünk engedelmes szívet, hogy rád figyelve a békesség eszközei legyünk.

   Áldd meg gyülekezetünket, mindazokat, akik most ezen az ünnepi alkalmon együtt vagyunk, gyerekeket, szülőket, testvéreket, rokonokat, nagyszülőket! Jó tudnunk, hogy mind te családodhoz tartozunk. Áldd meg életünket, most és a te országodban! Ámen.   

 

 

Mt 2, 7- 12 (kar. II./de.)

 

    Az angyali szózattal köszöntelek, testvéreim, ezen az ünnepen: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség. Áldott legyen mennyei Atyánk neve, hogy együtt lehetünk, és átvehetjük karácsony legnagyobb ajándékát: a Krisztussal való közösség örömét, békességét. Földi ünneplésünk így válik mennyeivé.

    Isten karácsonykor az ő szeretetének nagy titkát jelentette ki ennek a világnak, mely örök időktől fogva rejtve volt, az időknek teljességében pedig nyilvánvalóvá és valósággá lett, testet öltött. Csodálatos dolog. Csillag gyúlt, angyalok énekelve hirdették: Megtartó született, a kegyelem ajtaja nyitva áll mindenki számára.

   Szomorú, hogy miközben Isten Krisztusban kijelenti üdvözítő akaratát, az emberek tovább őrzik sötét, bűnös, gonosz titkaikat. Heródes titokban kérdezi ki a bölcseket. Érdeklődésének egyetlen célja van. Alattomos terveket sző: megölni az új királyt. Hogy van az, hogy a legszentebb dolog, a legnagyobb szeretetet sem tudja elgondolkoztatni, jóra indítani az embert? Hogy van az, hogy a gőgös, öntelt embert a legnagyobb alázat sem tudja beismerésre, alázatra indítani? Hogy van az, hogy sokaknak a szíve karácsonykor sem tud megenyhülni, megbocsátani? Mi van bennünk? Engedjük-e, hogy Krisztus világossága leleplezze – és el is űzze – sötét gondolatainkat, indulatainkat?

   Heródes – aki mániákusan ezt szokta tenni – a bölcseknek is parancsot ad: menjetek el, kérdezősködjetek. És kétszínűen hozzáteszi: adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam. Ugyanaz a szó, amit a 2. és a 11. versben is olvasunk. Csakhogy ott őszinte, tiszta vágyról illetve cselekedetről van szó, itt pedig gonosz szándékról. A szavak lehetnek a bizonyságtétel és a képmutatás eszközei is, attól függően, hogy milyen szívből származnak. Figyelmeztet az ige: legyenek szavaink őszinték, ne a mások megtévesztésére használjuk azokat. Ne viszonyuljunk hamissággal Istennek Krisztusban kitárt szívéhez, egymáshoz!

   A bölcsek tovább mennek. A végére akarnak járni az igazságnak. Végig akarják járni az utat, amire Isten elindította őket: míg megtalálják Krisztust. Hát nem ez a lényeg? Látni akarják őt. Meggyőződni. Ezért olyan rokonszenves, pozitív szereplői a karácsonyi történetnek. A csillag előttük megy. Nem tudjuk elképzelni, hogy ez hogyan is történt, milyen jelenség is mutatkozott meg ott. Sok mindent nem értünk, nem tudunk megmagyarázni. De a legfontosabbat tudjuk: Krisztus megszületett értünk. Addig vezeti a csillag őket, amíg megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Ez a cél. Megtalálni az isteni gyermeket.  A Szentírás a hol találták meg kérdésre nem is ad pontos választ (egy házban). A döntő az, hogy a bölcsek rálelnek arra a helyre, ahol Jézus volt.

    Keressük-e a helyet, ahol őt lehet látni? Ha valakivel találkozni akarunk, akkor olyan helyeket látogatunk meg, ahol az illető tartózkodik. Vajon az otthonunk olyan hely-e, ahol Krisztus jelen van? A templomunk, gyülekezetünk? (Egy történet szerint egyik elit gyülekezet lelkésze a gyerekekkel a karácsonyi ünnepélyre készülve, megbeszélte egyik rokonával, egy fiatalasszonnyal, hogy elhozza karon ülő kisfiát, aki a kis Jézust fogja alakítani, hogy még hatásosabb, hitelesebb legyen a gyerekek betlehemes játéka. A szülők, a gyülekezet számára meglepetésnek szánták ezt a mozzanatot. A próbákon minden nagyszerűen ment, igen ám, de nagy napon a forgatókönyv szerint szegényes, rongyos öltözetben megjelenő anyukát koldusnak nézték, és nem engedték be a templomba. Hiába magyarázkodott, azt gondolták, hazudik. Egyszerűen kitessékelték, ő pedig felháborodva hazament. Nemsokára megérkezett a lelkész, megkezdődött a karácsonyi műsor, de rögtön kiderült, hogy hiányzik a főszereplő. A  lp. megkérdezte a gyerekektől, hogy hol van Jézus, mire az egyikük azt válaszolta: az emberek nem engedték be a templomba.) Hm.

   Amikor megértették a bölcsek, hogy célba érkeztek, nagy örömmel örvendeztek. Hosszú utat tettek meg. Sokat nélkülöztek, sok viszontagságom mentek keresztül. És most beteljesült sejtésük, álmuk, vágyuk. Végre megláthatják az Isten testet öltött Fiát. Örömükbe se aggodalom, se bizonytalanság, csak öröm vegyül.

  És bementek, és meglátták a gyermeket. Aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete van. (Jn. 6,40) Leborulnak, és átadják ajándékaikat, és azokkal együtt szeretetüket, imádatukat, örömüket. Megindító jelent ez, nem véletlen, hogy nagyon sok festőt megihletett. Olyan cselekmény, ami már egészen világosan, félreérthetetlenül Isten országát idézi. Mert – írva van – minden térd meghajol előtte: mennyeieké, földieké, föld alatt valóké. Ahol Krisztust tiszta szívből imádják, ott jelen van a menny, ott kiárad annak békessége, öröme, áldása, szentsége. Ott boldog az ember, ha adhat, és hálás azért, amit kap. Ott nincs rang, gazdagság, tudás alapján tett különbség, ott Isten dicsősége tölt be mindent. Mert igaz az ige a Testté lettben: Krisztusban minden a tietek.

   És a bölcsek, a Krisztus alázatával, jóságával, szeretetével, Benne az Isten kegyelmével találkozók már nem földi hatalom, gonoszság, bűn irányítása, parancsa alatt állnak. Más úton járnak: a béketűrés, szelídség, jóság útjain.

   Ezen az úton akar minket Isten Krisztusban tovább vezetni: innen földi otthonainkban, ott a békesség, szeretet szolgálatát bízva ránk, és mennyei hazánk felé. Ahol a karácsonyi dicséretet zengő angyalokkal együtt magasztalhatjuk Isten nevét.  Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk, az angyalok seregével, a pásztorokkal, bölcsekkel, minden Krisztusban hívő gyermekeddel együtt áldjuk, dicsérjük, magasztaljuk szent nevedet örökkévaló szeretetedért, hogy Egyszülöttedet küldted el közénk. Köszönjük, hogy ez a csoda, ez az érthetetlen, és hit által mégis elfogadható titok beragyogja a mi életünket is. Segíts, Urunk, hogy a magunk bűnös titkait, titkolózásait, a sötétség cselekedeteit el tudjuk hagyni, és tiszta szívvel közeledjünk az alázatban érkező Királyhoz, hogy életünk Urát ismerjük fel benne. Adj kitartást a hitnek útján, munkáld bennünk a jó véghezvitelének akaratát! Őrizz meg a félúton megállástól, a kísértésektől: vezess a cél fele! Köszönjük, hogy Krisztus az út, ő a cél is. Hadd legyen életünk, családunk az a hely, ahol ő otthon van, ahol világosságával elűzi a gondok, bűnök sötétségét, új indulatot teremt, szeretetet ajándékoz. Adj tiszta látást, helyes gondolkozást, hogy az élet Urát el ne küldjük, ne akarjunk nélküle ünnepelni, élni!

És tölts el szívünk igazi karácsonyi örömmel, reménységgel! Add, hogy meglássuk áldásaidat, szereteted jeleit külső dolgokban, mindennapi áldásaidban, családunkban, gyermekekben, egymásban, de legfőképpen Krisztusban! Hogy  vele járjunk, békességében éljünk, már itt hordozva szívünkben az örökélet örömét. Vezess más úton, a békességén, a tisztaságén, közösségünket a megmaradásén! Áldd meg karácsonyi reménységgel, lelki békességgel azokat is, akik talán betegségben, gyászban, veszteségben érték meg ezt az ünnepet itt gyülekezetünkben, vagy máshol! A mi emberi sorsunkat vállaló Krisztus szerelméért könyörülj az éhezőkön, fázókon, az üldözötteken, az igazságért szenvedőkön, nyomorúságban levőkön! Mutasd meg szabadító, megváltó, üdvözítő kegyelmedet, amely Krisztusban érkezett hozzánk!

   Legyen áldott neved örökkön örökké, irgalmas mennyei Atyánk, hogy immár biztos a mi megváltásunk, mert Megváltó érkezett hozzánk. Ámen.

 

 

Mt 2, 13-18 (kar. III./de.)

 

   Az halljuk a történetből, hogy nemcsak Jézus csodálatos születésének hírül adásában, nemcsak a karácsonyi események körül van szolgálatuk az Isten küldötteinek, az angyaloknak, hanem azután is. Nemcsak az ünnep napjaiban van szükségünk Isten Igéje világosságára, arra, hogy megérintsen kegyelme, betöltsön szeretete, hogy Krisztusban Megváltónkat ismerjük fel, hanem a továbbiakban is, a hétköznapokban, munkánkban. És az élet sokféle kísértése között.

    Alig születik meg Jézus, már menekülnie kell. Az Úr angyala álomban jelenik meg Józsefnek, és üzenete világos, egyértelmű: Egyiptomba kell menni. A tízparancsolatból rögtön hozzá tesszük: a szolgálat házába. Krisztus szolgálni jött, végigjárni emberi utunkat. Végigélni a kitaszítottságot, száműzetést, szenvedést, halált. 

   Valami alapvető baj van az emberrel, ha a karácsonyi szeretetre a Heródes indulatával reagál.  Ezt a bajt, amit lépten-nyomon felfedezünk másokban, magunkban, a Szentírás bűnnek nevezi. Hajlamosak vagyunk egy már-már rokonszenves, bocsánatos vonásnak tekinteni: könnyen kimondjuk, hogy bűnös a világ, talán mi is, de nem mérjük fel ennek súlyát, nem számolunk igazán a következményekkel. A bűn kiindulópontja az Istennel való bizalmai kapcsolat megromlása, ennek az ősbizalomnak az elvesztése. Ebből származik az önzés, irigység, gyanakvás, a félelem attól, hogy valaki keresztezi érdekeimet, hogy a másiknak több jut, hogy Isten, az embertárs elvesz valamit tőlem, amit nekem jár, megfoszt valamitől, amihez ragaszkodom, vagy visszatart valamit tőlem, ami pedig boldogságom feltétele lenne. A bűn kérdése az, hogy mi kell nekem másoktól, az élettől, a hité pedig az, hogy én mit kell adjak másoknak. A bűn az, amikor az én kerül Isten helyébe. „Mindennek az énemet kell szolgálnia.” A hit az, amikor Isten kerül énem helyébe (élek többé nem én), és mindent az ő szent akaratának rendelek alá.

Heródes retteg, hogy elveszti hatalmát, amit megszerezett, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Saját gonosz akarata, mulandó dicsősége fenntartásáért halálra keresteti a megszületett gyermeket. Nyomorult életéért másokat halálba küld. Krisztus az ellenkezőjét tette: önmaga ment halálba mások életéért. Heródes nem riad vissza, hogy a legnagyobb szenvedést bocsássa másokra, a legnagyobb áldozatot kényszerítse ki másoktól, Krisztus attól, hogy a legnagyobb szenvedést vállalja, a legnagyobb áldozatot hozza meg. Két király: Krisztus és Heródes. Melyiket választjuk? Tudom, könnyen kimondjuk a helyes választ, de indulataink, de cselekedeteink, életünk miről árulkodik?

Nem bántunk-e sokszor másokat, csakhogy elégtételt szerezzünk a magunk számára, nem önzésünk, önérzetünk diktál-e sokszor döntéseinkben, magatartásunkban.  Akármennyire ünneprontóan, szinte félelmetesen hangzik, ki kell mondanunk: Heródes indulata, akarata bennünk lakik. A kérdés az, hogy mennyire engedjük, hogy azt legyőzze Krisztus szelídsége, alázata. Mennyire akarjuk azt, hogy ne a mi akaratunk érvényesüljön (ami a bűn miatt megromlott), hanem a Krisztusé? Akarjuk-e, hogy ő uralkodjék bennünk? Vagy elűzzük őt az életünkből. Ha nem Krisztus, akkor Heródes.

   József pedig szó szerint azt teszi, amit az angyal kér tőle. Felkel, veszi a gyermeket és annak anyját. Elmondtuk már, hogy karácsony az engedelmesség ünnepe. A Fiú engedelmes szeretetéről szól, aztán a Mária, József, a bölcsek, pásztorok engedelmességéről, de a mienkről is.

Éjnek idején. A Bibliában sok éjszakai jelent van. Jézus születése, Nikodémus, a vihar. A világ állapotára utal. Arra, amit János így ír: a sötétség nem fogadta be a világosságot. Érezzük az ellentmondást ebben a kijelentésben. Ha a sötétség befogadja a világosságot, akkor megszűnik sötétségnek lenni. Ha befogadja, akkor gyökeresen meg kell változnia. Pedig a sötétség sötétség akar maradni.

   Jézus megjárja Egyiptomot. Alig születik meg, menekültté, migránssá lesz. Az áldozatnak életbe kell maradnia az áldozat bemutatásáig. És prófétai szó teljesedik be ebben is: Egyiptomból hívtam ki az én Fiamat. Íme, minden emberi gonoszság ellenére mégis minden Isten akarata szerint halad. A biztos végső cél, a megváltás felé.

A köztes úton sok nehézség, sok érthetetlen, fájdalmas dolog történi. Hadd mondjuk el, hogy Jézus azért vállalta a köztes utat is, annak minden fájdalmát, könnyét, kínját, hogy minket Isten országába vezethessen.

   Ezen a köztes úton történik meg az a szörnyű betlehemi gyermekgyilkosság, és a történelemnek annyi rettenetes fejezete: világháborúk, gázkamrák, tömeggyilkosságok, terrorista cselekmények. A köztes úton – a bűn miatt - néha iszonyatos dolgok történnek.

Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén … Furcsa kifejezés: nem olvasunk arról, hogy a bölcsek megígérték volna, csak a Heródes parancsáról olvasunk … Úgy tűnik, hogy Heródes maga az, aki így értelmezi a dolgokat. Mert a bűnös értelem bűnös gondolatokat szül.

Lányaimtól hallom sokszor a mostanában divatos szlogent: minden az agyban dől el. Ez részben igaz: sok múlik azon, hogy hogyan értelmezek egy helyzetet, egy magatartást. Ha gyanakodva, ha bosszúvággyal, akkor azt fogom meglátni. A haragot nem a bölcsek váltották mi, a harag Heródesben volt, és a gyanakvó gondolat is. Irtózatosan kegyetlen lépésre szánja magát. A hatalomnak, a gazdagságnak, a bosszúnak a vágya teljesen érzéketlenné teszi az ember lelkét. Ha szervezetünkbe érzéstelítőt juttatnak (pl. műtét előtt), akkor azt tesznek velünk, amit akarnak. Ha a lelkünk zsibbad el, akkor mi teszünk azt, amit akarunk: gátlás nélkül. Így Heródes, a nemzetszocialisták, kommunisták, nyilasok, az Iszlám Állam katonái, stb. Semmitől sem riadunk vissza. Ezért nagy kérdés, hogy milyen indulatok befolyásolnak minket. Krisztus önmagát feláldozni jött erre a világra a bűn miatt. Ezeknek az ártatlan gyermekeknek a halála, feláldoztatása az övére utal.

   Krisztus áldozatának fényében ki kell mondanunk: hogy egyetlen ártatlan halál sem fölösleges. Egyetlen ártatlan áldozat sem marad jutalom nélkül. A meggyilkolt angyalok. Egy novella … egy édesanyáról … meglátja a Jézusban az ő gyermekét … karjaiba veszi, és megérti a most még olyan fájdalmas, de egykor végtelen gyönyörűséggé váló titkot: aki az Úrban, az Úrért halt, meg, annak nem vész el az élete. Mert az Úr meghalt érettünk, hogy üdvösséget szerezzen. Ámen. 

 

 

Jn 1, 1-5   (kar. I. /de.) „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. ….

 

    Mai igénk,  a János evangéliumának első sora ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a teremtés története. Krisztusban újjá teremtetik minden. Vele mindent elölről lehet kezdeni. Nincs az a mélység, ahol jelen ne lenne felemelő szeretete, nincs az a sötétség, ahova el ne hatna örök világossága, nincs az a bűn, amit meg ne bocsátana végtelen kegyelme.

   Kezdetben volt az Ige … nyilván emberi szavak ezek. Valamiképpen meg kell szólaltatni Isten minden értelmet felülhaladó dicsőségét és minden elképzelést túlszárnyaló kegyelmét, amely által elküldte az ő Fiát „bűn testének hasonlatosságában”, hogy minket megváltson, hogy általa elnyerjük a fiúságot. Valamiképpen kifejezésre kell juttatni, hogy Isten öröktől fogva akarta és akarja megváltásunkat. Igét kell mondani az örök Igéről, akiben Isten akarata tökéletesen kijelentetik.  

   Az Ige kezdettől fogva, „minden kezdetek előtt”-től Istennél van. Aki Istennél van, az hozzá tartozik, az egy ővele, az ő maga. János kétszer is leírja: az Ige kezdetben Istennél volt. Krisztus a legsajátosabban, a legbensőségesebben Istenhez tartozott. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van (18. vers)… nem lehet ennél találóbban kifejezni. Karácsonykor Isten azt küldte, akihez a legszorosabban kötődik, akihez a legjobban ragaszkodik. Aki egy ővele. Nem egy angyalt küld, hanem a legdrágábbat… Egy híres tudós ugyanarra az időpontra két meghívást kapott: egy rangos nemzetközi konferenciára, és szülővárosába egy beteg gyerek érdekében szervezett jótékonysági rendezvényre. Ez utóbbira ment el. Barátai értetlenkedésére így válaszolt: ott tudományról, itt életről van szó.

    Minden általa lett. Minden, ami van, Tőle veszi létét, Benne nyeri el értelmét és éri el célját. Ez a kijelentés személyesen reánk is vonatkozik. Ha megfeledkezünk is róla, életünk, létezésünk a legszorosabb módon Hozzá kötődik, ha tagadjuk is, lelkünk az ő kézjegyét, szeretetének pecsétjelét viseli.  Mindent ő tölt be. Isten hatalmát mutatja, Krisztus arcát tükrözi minden a makro- és mikrokozmoszban, a természetben. Isten a világot érette, általa és reá nézve teremtette. A legnagyobb, a legtisztább szeretetből született ez a világ. A világnak az oka és a célja is a szeretet. Vajon megérjük-e ezt? Legalább karácsonykor! Sok dolog nagynak, erősnek látszik, de csak árnyék és hamisítvány. Egyetlen igazság van: a szeretet.

  Mi is mindent Krisztusban kaphatunk meg: „Krisztusban minden a tietek”, „akié a Fiú, azé az élet”, olvassuk. Általa kezdődik el a mi életünkben is minden, ami értelmes, szép és jó… Nélküle semmi sem lett. Nem szószaporítás ez. Borzongva szembe kell néznünk azzal, hogy milyen a krisztusi világosság, szeretet, békesség hiánya. Azzal, hogy mi van nála nélkül. Azzal, hogy hova jut egyéni életünk, családunk, világunk őt megtagadva.  Nélküle semmi sincs, a semmi van, hiábavalóság, az üresség kicifrázása. Nélküle semmi, nulla a karácsonyi pompa, az ünnepi ebéd, a buli, az ajándék. Kár és szemét, ahogy Pál barátunk írja. Ha Krisztust visszautasítod, csak a semmi marad, akárminek látszik is az.

   Benne élet volt … Benne az élet, annak szépsége, bősége, teljessége jelent meg. Karácsony az életet hirdeti. A születés megdicsőülését: az Isten Fiáét, és érte és általa minden egyes gyermekét. Hát nem az életet akarjuk? Akkor miért nem választjuk azt, amit akarunk? Miért élünk (sokszor) az élet ellen? Miért nem kell nekünk az életnek ez a gazdagsága? Miért nem kell a békesség a világon, a családokban, a megbocsátás, a gyógyító szó és cselekedet, a szeretet éltető ereje? Miért bántjuk, sebezzük egymást, miért válunk a halál eszközeivé? Be kell látnunk: a harag, az elvakult gyűlölet, a büszkeség, a bűn kísértése erősebb bennünk az életvágynál.

Egy legenda szerint Krisztus egyik korai követője kibékített két, egymással harcra készülő hadsereget. A békekötés után azonban a két hadsereg vezetői – a közös mulatozásban elfogyasztott bortól felhevülve – együtt támadtak erre a tanítványra, és meggyilkolták, másnap pedig „szépen” csatarendbe álltak, és elindították az öldöklő háborút, amit csupán néhány katona élt túl… De ismerjük ennek a legendának a mindennapi változatát is. 

   Csak Krisztusban találjuk meg az életet, értjük meg annak titkát, látjuk meg igazi célját. Benne léphetünk ki a világosságra. Ahol lelepleződnek bűneink, de megmutatkozik Isten kegyelme is. Ahol megvilágosodik tekintetünk és lelkünk is. Akarunk-e ebben a világosságban élni?  A magát egyszülött Fiában felfedő Isten hívó szavára ma is (mint egykor Ádám) nem rejtőzködéssel válaszol-e az ember?  Aki a bűn sötétségét a tagadás, a közömbösség, a hitetlenség sötétségével igyekszik leplezni.

   Karácsonykor Jézus születését világosság felragyogása hirdeti. Mennyei fény, ami körülveszi a pásztorokat, ragyogó csillag, ami vezeti a bölcseket.  A világosság az élet feltétele, biológiai értelemben is. De így van lelki világunkban is. A Krisztusban megjelent élet az emberek világossága. Világosságot gyújt belső sötétségünkben. Kivilágosodik az értelmünk, hogy helyesen értékeljünk, mérlegeljünk, döntsünk, a szemünk, hogy helyesen lássunk, a szívünk, hogy helyesen érezzünk, szeressünk.

   Igaz az Ige abban is, hogy a világosság mindig a sötétségben fénylik. Ha nincs világosság, azonnal sötétség lesz. Ha elszakadunk az élet világosságától, azonnal elkezdünk botorkálni. Vagy a Krisztus világossága, vagy a bűn sötétsége. Vagy életre, vagy halálra keressük a megszületett Megváltót. Legyen áldott az Isten neve, hogy fénylik a világosság! Oda lehet fordulni, be lehet fogadni a szívünkbe.

   A sötétség nem fogadta be. Tudnunk kell: a sötétség nem kompatibilis a világossággal.  Nem összebékíteni kell a kettőt, hanem a sötétséget kiűzni, legyőzni. Egy gyerek mondta, miközben kinyitotta a vastag zsalugátereket: kiszellőztetem a sötétséget.

   Fogadjuk be Krisztus világosságát, engedjük, hogy bevilágítsa életünket, és az üdvösség útján vezessen minket, fogadjuk be Krisztus szeretetét, hogy a békesség eszközeivé tegyen minket! Ámen. 

 

Urunk, mennyi Atyánk, kegyelmedet, irgalmadat csodálva jövünk hozzád ezen a karácsonyi ünnepen, amely azt hirdeti nekünk: szent Fiad közénk jött, közénk állt: ezért reánk iránta való végtelen szeretetteddel nézel. Úgy tekintesz erre a világra, mint a betlehemi jászolbölcső és a golgotai kereszt helyére, úgy tekintesz ránk, mint akiket Krisztus – vállalva értünk a jászol megaláztatását, a kereszt szenvedését - megváltott. Benne újjá teremtesz minket. Benne újat lehet kezdeni, más utakon lehet tovább indulni – akár a bölcseknek -, örömmel, békességgel. Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban mindent nekünk ajándékozol: benne van az élet, benne van az üdvösség. Segíts, hogy ennek a nagy ajándéknak elfogadói legyünk! Töltsön be minket Megváltónk világossága, jósága, kezdődjék meg az ő uralkodása bennünk is. Hadd lássuk meg a sötétséget is magunkban, mindazt, ami hitetlenség, önzés, harag, és engedjük, hogy ez a mennyei világosság kiűzze azt életünkből, és felragyogjon szívünkben, arcunkon karácsonynak, Krisztus szeretetének fénye.

   Hálát adunk azért, hogy ezt az ünnepet békességben, lelki csendességben tölthetjük. Hálát adunk a közösségért, kicsikért és nagyokért, testvéreinkért, akik máshonnan, talán nagyon messziről érkeztek közénk. Áldd meg, tedd széppé, erőt adóvá együttlétünket, találkozásainkat! Imádkozunk beteg testvéreinkért, hordozd őket gyógyító kegyelmedben, vigasztald a gyászolókat, enyhítsd Lelked által szívük szomorúságát, légy közel az egyedül valókhoz, bajban levőkhöz, aggodalmaskodókhoz, hadd érezzék át most különösen azt: Krisztusban társuk, megtartójuk van. Áldd meg ünneplésünket, életünket, szeretteinket, barátainkat! Ámen.

 

 

Lk 2, 15 (kar.I. / du. – gyerekek karácsonyi műsora)

Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott.

 

   A pásztoroknak nem volt karácsonyfája. Nem várta őket ünnepi vacsora. Nem kaptak karácsonyi ajándékot. Még szabad napjuk sem volt. Ott voltak kint a mezőn … és tették a dolgukat. Vigyáztak. Nem véletlen, hogy ők voltak az elsők, akik megtudták. Isten világában semmi sem történik esetlegesen. Krisztus jó pásztorként érkezik erre a világra, hogy vigyázzon ránk, hogy életét adja az övéiért. A pásztorok ma is a legegyszerűbb emberek közé tartoznak. Krisztus a legszegényebbhez is, a legkisebbhez is, a legbűnösebbhez is eljut.

   Ki engedné meg, hogy gyermeke egy jászolba szülessen meg? Látjátok, Isten megtette ezt értünk. Olvastam egy szép mondatot: az istálló a menny szülőszobája lett.  

   Szóval a pásztorok egyáltalán nem készültek külsőleg az ünnepre. Mégis nekik lett a legszebb karácsonyuk. Biztos késő öregkorukig faggatták őket családban, gyülekezetben: hogy volt, mondjátok el. Mit láttatok, mit hallottatok? És elmondták, úgy ahogy az evangélium is leírja: hogy hirtelen angyalok jelentek meg, ők megijedtek (mert ilyet még soha nem láttak), angyalok énekelnek. Hát vannak angyalok? Nem kérdés. Olyan ez, mintha a mennyben az angyaltársak kérdeznék a visszatérő angyaloktól: vannak pásztorok? Nyilvánvaló.  És azt is elmondták a pásztorok: az angyalok szóltak is hozzájuk: ne féljetek. Nem bántani akarunk, jó hírt közöljük veletek. Az egész világnak öröme lesz. Mi a jó hír? Aki beteg, annak az, hogy meggyógyul, aki valamit nagyon akar, hogy az sikerült neki, aki nagyon fél valamitől, hogy megoldódott az a probléma, amiért szorongott, aki békétlenségben van, hogy újból békesség lesz a szívében, a családjában. Ti milyen jó hírt szeretnétek hallani?  Megszületett a Megtartó, aki a békesség királya lesz. Aki reménységet ad mindenkinek. Világra szóló hír ez. Ó, milyen gyönyörű lehetett!

   De ez még nem a karácsony teljessége: még az angyalének sem, a menny dicsőségének felragyogása sem, a legmeghatóbb karácsonyi történet sem, a legszebb ajándék sem. 

A karácsony teljessége Krisztusban van. Abban, ha találkozunk vele, ha meglátjuk, felismerjük benne megváltónkat.

   A karácsony a pásztorok számára ott kezdődött, hogy azt mondták: gyertek, menjünk el. Megható volt az angyalok megjelenése, megrendítette őket, Krisztusról szólt, de nekik személyes bizonyosságra volt szükségük. 

    Karácsony belső szépségét, örömét nem a szép történetek hallgatásában, nem az ünnep hangulatában lehet igazán átélni, hanem abban, hogy felkerekedünk. Elindulunk Krisztushoz, hogy hitben találkozzunk vele, és tőle kapott, elfogadott szeretettel elindulunk egymás fele: bocsánattal, segítő szándékkal. Megteszitek-e ezt? Van egy karácsonyi vers: azért jött, hogy menjünk. Azért jött, hogy mi őt kövessük, kitartsunk mellette, kitartsunk a békességben, a jónak a cselekvésében. Így nemcsak  elkezdődik a karácsony, de nem is ér véget.

   Ha valaki megkérdezte a pásztorokat, hogy mi volt a legszebb az első karácsonykor, biztos azt válaszolták: az, hogy láttuk Jézust. Nekünk is az a legszebb, hogy látjuk őt, mert ő megszületett értünk, megváltott minket és mindig velünk van. Ámen.

 

 

 

 

Jn 1, 14 (kar. II./de.) Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.

 

   Ez az igevers a karácsony lényegét sűríti magába. Hogy is bírnak el ekkora titkot a szavak? Milyen érthetetlen, az egész világra kiható, megváltásunk örömhírét magában hordozó csoda az, amit János próbál körülírni.  Isten megjelent ezen a világon, nyilvánosságra hozta tervét, akaratát: a gonoszságnak napjai meg vannak számlálva, békességben, reménységben élhetünk, a halál sem fenyeget többé. Ezzel egyenértékű az, amit az Ige kijelent. Micsoda óriási tény, micsoda öröm! „Minden ember hallja meg!”

   János tisztázta (hallottuk a tegnap): kit értünk az Igén. Azt, aki kezdetektől fogva létezett, aki Istennél volt, aki Isten volt. Ezt nem lehet elképzelni. Ez a megalázkodás abszolút szintje. A világ azokat csodálja, akik felemelkednek, magasra jutnak. A siker titka mindenkit érdekel. De a siker feláldozásáé, az aláhajlásé?  Ám nem ez nagyobb? Milyen felfoghatatlan, milyen végtelen nagyságú ez a kicsivé létel, ez a megüresedés! Isten örök megváltó akarata, megmentő szeretete lett testté Krisztusban. 

   A Biblia tanítása szerint mi – bár Isten Lelkét kaptuk - porból vétettünk. Isten Lélek, örök igazság. Hogyan ölthet akkor testet, hogyan lehet testté? Hogyan lehet emberré? Egyedül szeretetből fakadóan. Az örökkévaló, a szent, aki a menny elképzelhetetlen dicsőségében élt, belép emberi létünkbe, felveszi szenvedő testünket. Nem egy kísérlet ez, hanem teljes odaadás, azonosulás, létünk teljes vállalása. Nemcsak közénk jött, hanem közülünk valóvá lett. Képzeljünk el egy barátot, aki lemond gazdagságáról, hogy nyomorúságba jutott barátja mellett legyen (Bűn és bűnhődés?)!  A testté lett Ige mellénk áll, felkarol, társunk lesz, vigasztal …

   Közöttünk lakott. Együtt lakik velünk. Nemcsak valami elvont, spirituális értelemben, hanem egészen személyesen. Ki lakik nálunk? A harag, a gyűlölet? Engedjük-e, hogy Krisztus hozzánk költözzön? Van-e hely otthon nálunk? Ma a falu alsó végétől a felsőig Krisztus bebocsátást kér. De csak szeretetével, csak békességével, csak tisztaságával együtt jöhet be hozzánk.  Otthont talál-e nálunk? „Ó, kedves vendég, nálam szállj,/ Bűnömtől ne iszonyodjál.” Ahol ő ott van, ott szűnik a panasz, ott növekszik a békesség, ott feléled a szeretet, ott mozgásba lendül a jóság. Persze, ha haragudni akarunk, ha bűnökben akarunk élni, akkor nem kell Ő, nem kell Isten Igéje, nem kell …

   Láttuk dicsőségét … egy beteg kisgyermek mondta szüleinek, akik értetlenkedve hallgatták őt, amint arról beszélt, hogy látta Jézust: ti azért nem látjátok, mert nem őt nézitek. Nem őt keressük az ünnepben sem, nem rá figyelünk karácsonykor sem. Lássuk meg dicsőségét a jászolban, a szegénységben, egyszerűségben, a kicsinyek, megalázottak tekintetében, vámszedők, bűnösök utána sóvárgó arcán! Ha valaki meglátja dicsőségét, annak szemében, arcán tükröződik ez a mennyei fény. A pásztorok, bölcsek szemében, szívében megmaradt karácsony, belső izzássá, reménységgé, bizonyossággá lett. Hiszem, hogy így éltek, és így jutottak el az örök világosságra. A fizikában a tömeg vonzza a fényt, Isten világában fordítva van: a fény vonzza a tömeget, ez a ragyogás ad erőt, vezet. Láttuk az ő dicsőségét, és egymást is más fényben látjuk immár. Karácsony átértékeli a világot, nemcsak annak időszámítását, de célját is. Van egy szép ének: Nyisd meg szívem szemeit, Uram (Open the eyes of my heart…).  

   Nem káprázat, nem hamis csillogás: az Atya Egyszülöttjének dicsősége. Az örökkévaló Isten örökkévaló szeretetben fogant örökkévaló Fiának örök dicsősége ez, amelybe minket is felvett. Nemcsak szemléljük, de részesei vagyunk. Karácsonykor az Egyszülött születik meg. Az ő szeretete lesz nyilvánvalóvá. A Szentírásban olvasunk arról: Isten előtt ezer esztendő egy nap, egy nap ezer esztendő (Pt 3,8).  Az örökkévalóság egy pillanat, egy pillanat örökkévalóság. Isten nemcsak kölcsönadta, hanem örökre elküldte az ő Fiát: a szeretet végleges, vissza nem vonható gesztusa ez! Az Atya lemondása, Krisztus áldozta, a Lélek könyörgése része a Szentháromság az örökkévalóságának. Csak így sejthetjük meg a megváltás nagyságát.

   Az Egyszülöttben a szeretet dicsőségét szemlélhetjük. Igaza van Jánosnak. Eljött: szóba lehetett vele állni, meg lehetett őt kérdezni, el lehetett árulni, keresztre lehetett feszíteni. Dicsőségéhez ez is hozzátartozik. Vajon nem nagyobb-e annak a szenvedő, ártatlan gyereknek a „dicsősége”, aki napi 0,5 dollárból él, mint valamelyik sztárnak, aki a 10.000 –szeresét költi el ennek, szintén naponta. Csak kérdem. Krisztus dicsőségéhez hozzátartozik feltámadása is …

   Telve kegyelemmel és igazsággal. Erre van a legnagyobb szükségünk. A világnak is …

Kegyelem, bocsánat. A mai ember mégsem kér belőle. Karácsony is inkább arról szól, amit mi meg tudunk teremteni magunknak. Háziasszonyok sorolják, hogy mit és mennyit sütöttek (kedves dolog ez), családfők a vásárlás teljesítményével hozakodnak elő. Nem baj, ha igyekszünk, de baj, ha visszautasítjuk azt, amit Isten akar adni. Nem baj, ha van ünneplés, ha vannak ajándékok, örüljünk azoknak, és főként azoknak, akiktől kaptuk, szívességet, törődést fejeznek ki, de legyünk készek a kegyelmet is elfogadni Krisztusban. Kell-e nekünk a Gyermek?

   Igazság. Szoktuk mondani: soha nem lesz ezen a világon. Bennünk is híjával van. Másokat elemzünk, magunkat ritkábban. Miben voltam igazságtalan? (Történet: új lp. érkezik  egy gyülekezetbe, egyik pr. át akar adni neki egy listát elődje bűneiről, lp. nem veszi el, egy másik listára lenne kíváncsi: a pr. saját bűneit felsorolóra). Krisztus nem a maga érdekét képviseli. Önként jött értünk. Nem törődik önmagával: egyetlen veszítenivalója van, az ember (akit mindenáron meg akar menteni).

Van valaki, aki maximálisan a te érdekedet képviseli. Egy közbenjáró, aki teljesen a javadat akarja, egy főpap, aki mindig rendelkezésedre áll, egy király, aki érted harcol. Igazságosan. Bűneid ellen is. Szemedbe mondja, mert annyira szeret. Nincs helye előtte a te hamisságodnak sem. Csak az igazat.

   Jézust megölték azok, akik közé jött, akikért jött. Az orvost, aki gyógyított, a mestert, aki az életre tanított, a felkentet, aki kiállt a szegények, elnyomottak mellett, aki szeretetével vezette az övéit. Áldozata a bocsánat, a békesség, a szabadulás eseménye lett. Ezért született, hogy így szerezzen igazságot nekünk, az igazság ellen lázadóknak.

Álljunk a Krisztus győzedelmes igazsága mellé, fogadjuk el megváltó szeretetét, hogy Benne eljussunk a kegyelem teljességére!  (Egy templom udvarára betlehemest rendeltek … gyönyörű, életnagyságú, hiteles figurák korhű öltözetben: Mária, József, pásztorok, bölcsek. Mindenki meg volt elégedve  … Egy kisgyermek odalépett a leplekkel borított bölcsőhöz, és felkiáltott: Jézus nincs itt!)

Nem a díszlet kell. Ő, aki köztünk akar lakni. Ámen. 

  

Örökkévaló, végtelen irgalmú Istenünk, mennyei Atyánk a testté lett Ige, Jézus Krisztus által, a pásztorok alázatával, a bölcsek csodálkozásával adunk mi is hálát azért, hogy végtelen jóságodat, atyai szívedet, szeretetedet ajándékoztad nekünk szent Fiadban. Köszönjük karácsony földi ajándékait is, amik széppé, meghitté teszik ünnepünket: megújult templomunkat, a gyülekezet közösségét, hazalátogató családtagokat, barátokat, találkozásokat, a kézfogásokban, üdvözlésekben kifejezésre jutó jó szándékot. És köszönjük, hogy ezen felül lelki javakkal is meg akarsz ajándékozni. Kérünk, hogy te tölts el minket békességgel, mennyei örömmel, Krisztusban való hittel. Te végy lakozást közöttünk, légy társunk magányunkban, légy segítőnk küzdelmeinkben, légy vigasztalónk, ha elcsüggedünk, légy figyelmezetőnk, ha külső, belső kísértések szavára hallgatunk

Köszönjük, hogy benne megjelent, testté lett te üdvöztő szereteted.  Annyi mindenre vágyunk, törekszünk, annyiféle célt szeretnénk elérni: mutasd meg, hogy a Krisztusban nekünk adott kegyelemre és igazságra van a legnagyobb szükségünk. Legyen áldott neved, hogy Egyszülött Fiadban nemcsak mulandó dolgokat kínálsz, hanem örökkévaló lelki kincseket, és végül üdvösséget.

   Kérünk, érints meg sokszor közömbös szívünket, tudatosítsd bennünk azt, hogy Krisztusban milyen gazdag életünk lehet, taníts minket a békesség, a szolgálat, a szeretettel való beteljesedés útjára! Kérünk, add nekünk a hit látását, hogy az igazat, a jót, a lényegeset vegyük észre! Azt lássuk meg egymás arcán is.

   Áldd meg karácsonyi reménységgel, lelki békességgel azokat is, akik talán betegségben, gyászban, veszteségben érték meg ezt az ünnepet itt gyülekezetünkben, vagy máshol! A mi emberi sorsunkat vállaló Krisztus szerelméért könyörülj az éhezőkön, fázókon, az üldözötteken, az igazságért szenvedőkön, nyomorúságban levőkön. Mutasd meg szabadító, megváltó, üdvözítő kegyelmedet, amely Krisztusban érkezett hozzánk!

   Legyen áldott neved örökkön örökké, irgalmas mennyei Atyánk, hogy immár biztos a mi megváltásunk, mert Megváltó érkezett hozzánk! Ámen.

 

 

 

Jn 1, 6-13 (kar. II./du.)

 

   János az evangélium(a) írása közben nem a Jézus születésének külső körülményeire, hanem a Krisztus küldetésre, eljövetelének jelentőségére összpontosít. Persze, gyönyörűséggel olvassuk, hallgatjuk a részleteket is a jászolbölcsőről, pásztorokról, bölcsek ajándékáról … az is fontos. Ha valamilyen szép esemény történik a családban, baráti körben, ahol nem vagyunk jelen, akkor kíváncsiak vagyunk, élvezettel figyeljük valamelyik résztvevőnek  a beszámolóját … Talán még rá is kérdezünk: és milyen volt a ruhája, kik voltak ott, mi volt a menü, stb.  Ilyen az emberi természetünk. János apostol tehát nem arra figyel, hogy hogyan, hanem arra, hogy miért.

   Keresztelő János, akiről a mai igénk első sorában hallunk, Isten küldötte volt, előfutára, útkészítője Jézusnak. Lukácstól tudjuk: születésük is összekötődött (nem véletlen, hogy János névnapja karácsonyra esik).  Azóta minden születés összekötődik a Jézuséval, az Üdvözítővel. A mienk és utódainké is. János egész szolgálata erre tekintett: bizonyságot tenni. Nos, a mi életünk, szolgálatunk mire irányul? Csak saját érdekünkre, csak önzésünkre, vagy Isten dicsőségének hirdetésére, a szeretet gyakorlására? Komoly karácsonyi kérdés ez!

Amióta Krisztus eljött, nekünk is küldetésünk van. Megváltott gyermekei vagyunk Istennek, nem élhetünk csak magunknak. Nem önmagamé, valljuk a HK szavaival. Ez két dolgot jelent: hozzá tartozom (mert megváltott), neki szolgálok (mint megváltott). 

    János tanúként jött, hogy a világosságról tegyen bizonyságot. Az evangélista világosságnak nevez mindent, ami Istentől származik: ami jó, ami békesség, ami szeretet. A világosság az élet feltétele (virág). Lelki értelemben is így van … Sokszor mégis jól érezzük magunkat a bűn sötétségében, bár az elsorvasztja az életünket. A sötétség az a lelki állapot, amit a gyűlölet, harag, gonoszság, hitetlenség, hamisság, makacsság, kicsapongás, káromkodás szavakkal írhatunk körül, az az állapot, amikor nem tudjuk, mit cselekszünk (vagy nem tudjuk azt tenni, amit kellene).

Hány sötét karácsony volt a történelem folyamán? 1944-ben Budapest ostroma zajlott (éppen Szentestén érte el a Vörös Hadsereg Budapestet, megkezdődtek a bombázások), 56 karácsonyán ezrek sínylődtek a börtönben a kommunista megtorlás miatt, stb… Hány karácsonyunkat és hány napunkat megrontja az irigység, bűn, rosszindulat, mindenféle gonosz vágy, szeretetlenség. Engedjük Krisztus világosságát felragyogni a szívünkben, hogy meglássuk a célt! Miért ülnénk lelki sötétségben? Miért maradnánk régi, rossz természetünk, szokásaink rabságában?

Egyszer valaki meglátogatta ismerősét … feltűnt, hogy olyan sötét van a szobában. Észrevette, hogy az ablakokat vastag zsalugáterek takarják? Miért nem nyitod ki?- kérdezte. Így örököltem szüleimtől, ők a nagyszülőktől. De lehet változtatni, ki lehet tárni a zsalukat. Világosságban lehet élni!!! És ne emberekben keressük, ne múló dolgokban. Azok pillanatig megvilágíthatják életünket, hogy aztán kiderüljön, hamis csillogás volt az egész.

        Az Ige az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert. Nem bennünk van a világosság forrása. Nem elég csak bölcsen magunkba szállni, nem elég saját erőnkkel törekedni a jóra. Az igazi világosság több ennél. A sötétséget saját erőnkből nem tudjuk legyőzni. Ha egy szobában sötétség van, lehetnek benne a legfényesebb bútorok, a legcsillogóbb ékszerek, ezekkel nem lehet a sötétséget kiűzni, csak világosság által. Így van ez a haraggal, békétlenséggel, rossz lelkiismerettel is. Lehet minden, egyedül csak a szeretet tudja legyőzni, és a békesség áldott légkörét megteremteni. Megvilágosított emberek vagyunk-e? Tudunk-e helyesen látni, gondolkodni, dönteni, cselekedni, és látszik-e rajtunk a Krisztus szeretete? Megvilágosodott ember az, aki meglátja Krisztusban megváltóját, élete tartalmát, célját, azt, aki őt befogadja, és általa felismeri küldetését, feladatait, szolgálatát, mint aki tudja, hova tart. Akiknek bizalom van a szívében.

Sok minden elsötétíti életünket: betegség, bajok, bűnök … de hit által  túlláthatunk ezeken, reménységgel nézhetünk előre. Ez a lelki világosság egymás köré gyűjt, közösséget teremt. Régebb, amikor nem volt még annyi világítóeszköz, egy-egy gyertya, lámpa fénykörében ültek le egymás mellé a család tagjai. A fény megvilágította arcukat, lelküket. Engedjük, hogy bevilágítson Krisztus jósága, tisztásága, szentsége, igazsága!

   Aztán egy szomorú mondat hangzik el: a világba jött, amely általa lett, de nem ismerte meg őt, az övéi közé, de az övéi nem fogadták be. Hallunk szomorú emberi történeteket is, hogy pl. egy szülőt nem fogad be a gyermeke, akiért végiggürcölte az életét. Nincs keresnivalója gyermeke otthonában. Pedig minden az ő keze munkája. Pedig szeretet ég a szívében gyermeke iránt. Egy jószívű királyról szól egy mese, akinek egy szegény ember annyit siránkozott nyomorúságos állapotáról, hogy sok pénzt adott neki arra a célra, hogy talpra álljon. Nagy házat épített, gazdaságot indított be. Egyszer a király álruhában felkereste, és egy falás kenyeret kért. Az ember gőgösen, megalázóan kitessékelte az udvaráról: van, mire költsem, nem kaptam senkitől, nem adok senkinek. Gondolkozzunk el, nem így teszünk Krisztussal? Úgy el vagyunk foglalva magunkkal, saját önző gondolatainkkal, hogy elfeledkezünk arról, hogy mindent tőle kaptunk!

   Az érthetetlen kegyelmet érhetetlen visszautasítás fogadta. A sötétségben élő embereknek nem kell a világosság. A bűn elvakulttá tesz. Hány olyan személy van közöttünk is, aki ragaszkodik gyűlölködő indulataihoz, sötét szenvedélyeihez, nem akar igazán békességet. A bűn olyan, mint a gyom: egyre mélyebben ereszti keserű gyökerét, egyre jobban kapaszkodik belénk, és egyre jobban életünk része lesz.

Volt két idősebb férfi, testvérek voltak, összeszólalkoztak, megnehezteltek egymásra, egyiknek a fia próbált apja lelkére beszélni: apám, engedj meg, ne légy olyan keményszívű! Éljetek békességben! Az így válaszolt: inkább téged se lássalak, ha pártját fogod nagybátyádnak, de kibékülni nem fogok… Inkább belepusztulunk a bűneinkbe.

   És mégis egy szép mondattal zárul ez az igeszakasz. Voltak, akik befogadták. Vannak ma is. Akkor a pásztorok, bölcsek, később néhány szegény halász, ma is, akik megnyitják szívüket. Azok Isten gyermekei lesznek. Ilyen méltóságot kapunk Istentől. Karácsony kettős születési ünnep: Jézus megszületett, általa mi is beleszülettünk Isten családjába. Akármi grófi, hercegi, királyi rang semmi ehhez képest. Milyen nagyszerű dolog! Isten gyermekiként élhetünk. Földi létünk mellett élni kezdjük a mennyeit is. Már most Krisztussal járunk, Szentlelke vezet, szeretete tölt be, és majd részünk lesz az ő örökségében. Ámen.

 

Urunk, Istenünk, mennyei szent Atyánk Jézus Krisztusban,

hálát adunk neked, hogy drága Igéd által a mi életünk sokféle sötétségéből, gondjai, bajai közül figyelmünket a Krisztusban megjelent világosságra irányítottad. Köszönjük az első karácsony csodáját, hogy egyszülött Fiadat küldted erre a bűnös világra, aki elhozta a te szeretetedet, bocsánatodat és a jó hírt számunkra, hogy ha hiszünk benne, akkor általa békességet, igazságot ajándékozol nekünk, és az örök élet részeivé teszel. Emlékeztettél feladatainkra, arra, hogy nem a magunkéi vagyunk, nem élhetünk önző módon csak magunknak, amiképpen Krisztus Urunk sem önmaga hasznáért jött közénk, nem önmagáért halt meg a golgotai kereszten, hanem értünk. Ő azért öltözte fel a mi emberi testünket, azért alázta meg magát, hogy mellénk álljon, hogy bűneinkben megkeressen, bukásunkban felemeljen, és az ő világosságának útján vezessen: békességben, tisztaságban, alázatban, szeretetben, hitben, bizalomban, helyes látásban, bölcs döntésekben és jó cselekedetekben. Add, Urunk, hogy lelkünk teljességével vágyjunk erre a világosságra, ahogy a növények is a fény fele törekednek. És Lelked által te űzz ki minden sötét gondolatot, indulatot, haragot, gyűlöletet, gonosz tervet és kívánságot belőlünk, hogy ezeket elhagyva, Krisztust kövessük, és általa a te gyermekeid lehessünk. Köszönjük, hogy egyikünk sem senki fia, egyikünk sem kallódó ember, mert hit által a tieid vagyunk, te szeretsz minket, meg akarsz tartani a te közösségedben, meg akarod áldani életünket és az üdvösségre akarsz eljuttatni. Könyörülj rajtunk, érintsd meg szívünket Krisztus szeretetével, formáld át a jóra gondolkozásunkat, éreztesd meg velünk, hogy számodra fontosak vagyunk, hiszen Krisztus megváltott drága vére által, te számítsz ránk a te kegyelmi tervedben. Légy velünk mindennapi gondjaink között, lelki fájdalmainkban, bocsásd meg bűneinket, gyógyítsd lelkünket, Krisztusban adj új életet nekünk. Légy családtagjainkkal, őrizd őket! Áldj meg mindnyájunkat hittel, szeretettel és reménységgel az új esztendőben is. Ámen.  

      

Jn 1, 15-18  (kar.III./de.)

 János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el.  Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

    Megszólalnak a testté lett Ige első bizonyságtevői … Karácsony evangéliumának visszhangoznia kell a szívünkben, világosságának tükröződnie arcunkon, életünkben! A nap felkelését nem lehet tagadni. Ha más nem, a megvilágosított tárgyak hirdetik. A mi (belső) megvilágosodásunk Krisztustól jön. Ez a felhangzó bizonyságtétel most egész konkrét: láthatókra, hallhatókra, egy megszületett, köztünk lakó személyre vonatkozik. János őt látja, őt hirdeti: íme, eljött az örökkévaló király – nem külső pompával, hanem mérhetetlen alázattal -, aki kegyelmet hoz.

   Ő az, aki nagyobb, mint én, aki előbb volt, mint én. A Krisztus megaláztatásában is meg kell látnunk az ő nagyságát, születésében fel kell ismernünk örökkévaló létét. Érdekes, János magához viszonyítja a testté lett Igét. Krisztust nekünk is magunkhoz kell viszonyítani, és magunkat őhozzá. Ő az egész világáért jött, de személyesen értem is. Nem elég azt hinnem, hogy ő a világ megváltója, meg kell vallanom: az enyém is. Az én bűneimmel összehasonlítva is sokkal-sokkal nagyobb az ő kegyelme.

    Krisztus örökkévaló létéről sok szép, mélyenszántó teológiai gondolat fogalmazódott meg az idők során. János egyszerű szavakkal beszél erről az érthetetlen titokról. Krisztusban az érthetetlen láthatóvá lesz, a láthatatlan érthetővé. Az jött el, aki öröktől fogva volt, aki új életet kezdett közöttünk, hogy mi is újat kezdhessünk ővele.

   Hogy az ő teljességéből kapjunk kegyelmet a kegyelemre. A mi hiányosságainkat csak a teljesség pótolhatja. Csak egy olyan edényből juthat mindenkinek, amelyik mindig tele van, amelyik nem fogy ki soha. Krisztus nem egy hős, nem csak egy igaz, bátor ember: hanem Isten Fia, benne a kegyelem teljessége jelent meg. Mi nem tudunk egymásnak hitet, békességet, kegyelmet adni. Képesek lehetünk egymásnak szeretettel szolgálni, egymásra időt szánni, stb., de egymást a bűntől megszabadítani nem. Arra csak Krisztus képes. Lehetünk a kegyelem bizonyságtevői, de annak forrásai soha. Krisztusban a szeretet, jóság teljessége jelent meg. Nem elég nekünk a kegyelemnek egy kis része, annak egészére szükségünk van. Ez mutatja bűneink (kozmikus) nagyágát is.

   Szóba kerül a törvény is … ha megigazulásról, bűnbocsánatról beszélünk. A bűnt korlátozó, szabályozó, kordában tartó törvény Mózes által adatott (Pállal ismételnünk kell: a törvény jó és hasznos). De a törvény nem tud megtisztulást adni. Csak irányt mutatni, csak kiábrázolni (az áldozatokban), hogy többre van szükség. Ha vétünk valaki ellen, pl. anyagi kárt okozunk (és jaj, a lelkiek!), a törvény arra kötelez, hogy kárpótlást fizessünk. Valamit jóvátettünk, de még nincs minden rendben. Csak akkor, ha megnyerjük a másik ember bocsánatát. Hallottam egy esetről: elvált apa ittasan „hazalátogatott”, bántalmazta a gyermekét, az súlyos testi (és lelki) traumát szenvedett, mozgássérült lett … Kijózanodva, nyilván, az apa is nagyon bánta, amit elkövetett. Törvényre kerültek, ez az ember kemény büntetést kapott, 3 évre börtönbe került, és élete végéig fizetnie kellett. De a szabadságvesztés letöltésével és a kárpótlás törlesztésével még nem rendezte el ezt az ügyet. Csak Isten kegyelme és gyermeke bocsánata oldhatja fel tettének lelki terhe alól. Igaz, ezt mi is így gondoljuk?

De hogyan gyakoroljuk? Sokszor még a törvény szintjéig sem jutunk el. Egész látásunkat, magatartásunkat eltorzítja az önzésünk, és még csak észre sem vesszük! Krisztusban a kegyelem megjelenése, az ő ártatlansága először saját törvénytelenségemet juttatja eszembe.   

   A kegyelem és az igazság Krisztus által jött. Nagy kijelentés ez! Nagy öröm ez! Értjük: ezeknek a nagy témáknak, hogy kegyelem, hogy igazság, hogy üdvösség - Krisztusban van az alapja. Egyedül őbenne.  Van egy Bibliát olvasó, magát az igazság birtokosának nevező közösség, amelyik nem vallja Krisztust. Még a karácsony ünneplésének is ellene van. (Merthogy a Bibliában nincs benne ez a szó, hogy karácsony. Az a szó sincs benne, hogy magyar, és mégis hisszük, hogy minket is megváltott Krisztus.) Emberi okoskodással igyekeznek az evangélium örömét megrontani. A kegyelem és az igazság Krisztusban. Nem a törvényben, nem ilyen – olyan vallásos mozgalmakban, nem elméletekben. Vagy a Krisztus szerelme szorongat és könnyezve, meghatódva borulunk Jézus bölcsőjéhez, látjuk meg benne üdvözítőnket, vagy beleveszünk értelmetlen vitákba, szőrszálhasogatásba…

Egy gyermek születésénél a végtelenségig elvitázhatnak a szülők, hogy milyen színű paplankával takarják be a kisdedet, milyen ruhát adjanak rá, milyen szögbe fordítsák a kiságyat, de a lényeg a gyermek, akinek örülni kell!  A lényeg Krisztus, aki eljött.

   Az Isten soha senki nem látta. Olvastuk az evangélium elején: Isten volt az Ige. Ez az Ige testté lett. A láthatatlan Isten megmutatta magát Krisztusban. Felfedte arcát, lelkét. Ez vagyok.  Vagyok, aki vagyok, vagyok, aki Krisztusban közétek jöttem. Megremeg a lelkünk: ilyen alázatos az Isten? Ilyen mélyre hajol értünk? Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van. Egy gyönyörű mondat ez! Annyi gyöngédség van benne! Ebből a szeretetből szakadt el a Fiú, hogy minket, a bűn miatt elszakadtakat visszavigyen, hogy soha többé senki el ne szakíthasson Isten szeretetétől.

   A Fiú jelentette ki. Valóban Közvetítő lett, mert közvetlen kapcsolatban van Istennel. A mi megváltásunk felőli legbensőbb titkokat ismeri. A szeretet legnagyobb titkát. Pál írja, hogy elragadtatásában csodálatos dolgokat hallott. Elbűvölő dolog lehet behallgatózni, bepillantani a mennybe. De a menny minden titka megjelenik egy kisgyermekben. „Nyílj meg szívem, lásd meg jobban!” Csendben, alázatban térdelj a Jézus jászolbölcsőjéhez. Láss, és higgy!

  Krisztus közelében, a szeretet titkát megértve tudjuk feladni bűn gonosz, sötét titkait.   Felnőtt, komoly, férfias, nagy titkaink lehetnek: csalás, hamis haszonszerzés, szenvedélyek … és akkor jön egy gyermek, aki a szeretet hozza, aki mellett minden semminek tűnik.  Akit Isten az egész világért adott. Vajon mi az egész világot odaadjuk-érte? És megértjük-e Őbenne: szeret az Isten. Lehet nekünk is ebben a szeretetben élni, nagylelkűnek lenni, megbocsátani, bocsánatot kérni, elengedni, megvallani, letenni, reménységben továbbmenni. Ámen. 

 

Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Krisztus Urunk születése ünnepének harmadnapja az ő golgotai áldozatára és feltámadására is emlékezet minket, és arra, hogy bizonyságtevői kell legyünk szeretetednek, kegyelmednek. Add, Urunk, Jézusunk, hogy hozzád, jóságodhoz mérjük magunkat, igyekezzünk szent példád szerint élni, indulatodat hordozni, engedelmes eszközeid lenni!  Köszönjük, hogy bocsánatod nagyobb bűneinknél, igazságid hamisságunknál, hűséged hűtlenségünknél, kicsinyhitűségünknél. És magasztalunk, hogy benned van a teljesség. Benned minden a mienk. Tökéletességed kipótolja hiányainkat. Erőtlenségeinkben jó meghallani: neked adatott minden hatalom mennyen és földön. Nem a törvény alapján, de a mi érdemünk szerint, de végtelen irgalmasságodhoz mérten cselekszel velünk, bocsátasz meg, ajándékozol meg igazságoddal, békességeddel, és az üdvösséggel. Add, hogy ennek reménysége, öröme töltsön be minket.

Csodálatos azt tudnunk, hogy a mennyei Atya szent közösségébe vezetsz minket. Őt senki nem látta, de te kijelentetted örök, megtartó akaratát.

Örökkévaló, kegyelmes Istenünk, könyörülj gyülekezetünkön, most először a gyászolókért imádkozunk, akik számára bánatot hoztak az ünnep napjai. Add, hogy könnyeiken keresztül is meglássák a te Krisztusban megjelent világosságodat! Légy gyámolítója, megerősítője a betegeknek, támogatója az elesetteknek, a csüggedteknek, szabadítója a kísértések között levőknek! Jézus Krisztusért. Ámen.              

 

 

1Jn 3, 1-7 (kar.)

 

   Lássátok meg! Figyeljetek! Sok minden próbálja a figyelmünket megszerezni, lekötni. A szó szoros értelmében. Gyerekek, fiatalok, sőt egyre inkább a felnőttek tekintete is szinte állandóan valamilyen képernyőre tapad. Tudjuk, rengeteg előnye, haszna van ezeknek a technikai lehetőségeknek, de ha érdeklődésünket teljesen magukhoz ragadják, akkor az élet fontos ajándékaitól fosztanak meg minket. Igazából egymástól, kapcsolatainktól. Pár év alatt drasztikus módon megváltozott a közösségi életünk. Állandóan valamilyen külső élmény, befolyás, szellemi sugárzás hatása alatt állunk … már csak úgy kinézünk belőle a való világba, s várjuk, hogy mikor temetkezhetünk megint vissza.

   Egyik online tankos videojáték honlapján versenyt hirdettek meg: a legtöbb pontot szerző játékos a pénzjutalom mellett a világtörténelem legnagyobb tankviadalának, a sztálingrádi csatának egyik túlélőjével fog találkozni, aki egy műsor keretében élménybeszámolót tart arról a pokoli ütközetről. A nyertes gyerek büszkén ment el a bemutatóra, ahol –  nagy meglepetésre – a nagyapja jelent meg, akiről nem is tudta, hogy egyáltalán volt háborúban. 

   A lényeget csak szabad lélekkel, le nem kötött tekintettel lehet észrevenni. Nagy kihívás ez. Mit kell meglátni? Az Isten szeretetét! A Biblia üzenete alapvetően erről szól. Sok lelki bajunk, önértékelési gondunk van amiatt, hogy úgy érezzük, tapasztaljuk: nem szeretnek, nem értékelnek. Aztán egy csomó energiát fordítunk arra, hogy valamiféle elismerést harcoljunk ki, vagy arra, hogy csalódásunkat felejteni tudjuk. És nem látjuk, nem ismerjük fel döntő módon azt, hogy Isten számára fontosak vagyunk.

   Egyik 56-os lelkész írta le, hogy a börtönben a kihallgató tiszt egyszer azt mondta neki: maga a társadalmunk szemete, és én mindent megteszek, hogy eltakarítsam. Nem túl hízelgő. De nem fontosabb-e az, amit Isten mond? Milyen jó lenne egyszer s mindenkorra elfogadni, hit által meglátni, meggyőződésünk alapjává tenni: Isten mindenek felett, mindenek ellenére szeret, elfogad. „Ne félj, megváltottalak.”

   Hogyan tudjuk ezt meglátni? A karácsonyi történetben olvassuk: a bölcsek otthagyták otthonukat, a pásztorok nyájukat … kimozdultak tehát kötöttségeik közül (és ez nem mindig fizikai, inkább egy lelki út), elindultak, hogy egy nagy, életre szóló élményben legyen részük, ami a lelküket tölti el. Hogy a Gyermekben meglássák Isten testet öltött szeretetét. Sokszor úgy bele vagyunk merülve gondjainkba, el vagyunk foglalva problémáinkkal, hogy nem vesszük észre az sem, hogy Isten békességével akar megajándékozni, reménységgel eltölteni.  Van egy humoros falfirka: Uram, ne zavarj, most imádkozom.

   Miben lehet meglátni? Abban, amit Isten értünk Krisztusban tett. Karácsony alázatában, nagypéntek áldozatában, húsvét győzelmében.

   Nagy szeretetről beszél az Ige … Isten nagy áldozatot vállalt, nagy távolságot győzött le, nagy ígéretekkel váltott valóra. A legnagyobbat, szeretetét adta. Ez pedig konkrétan abban nyilvánul meg (mert a szeretet cselekedetet, valóságot jelent), hogy Isten gyermekei vagyunk. Óriási kijelentés ez. Nem kevesebbet mond, mint hogy a legszorosabb értelemben Istenhez tartozunk. Mózest a Fáraó leánya gyermekévé fogadja, hogy megmentse. A törvény szerint biztos halál várna rá. Nincs más mód életben maradására! Ez történt velünk is. Krisztus emberfiává lett, hogy mi Isten fiaivá és leányaivá lehessünk. Vajon Isten megengedi-e, hogy gyermekeivel akármi megtörténjen? Ezt a jogállásunkat (státuszunkat), méltóságunkat nem ismeri a világ. Ez csak azoké, akik hit által elfogadják.

   Itt és most még mintegy rangrejtve élünk. Ahogy Krisztus élt ezen a világon. Még nem lett teljesen nyilvánvaló elhívatásunk reménysége. Miről beszél itt János? Isten gyermekeinek is vannak nehézségei, csalódásai, van betegség az életében … Isten oltalma alatt, de ebben a világban élünk még. Nem vagyunk kivételezettek, mégis tudjuk: kivételes kegyelem hordoz minket.

   Igazából még nem mutatkozott meg tehát Istenhez tartozásunk következménye. Szívbeli bizodalomként él bennünk, hogy majd nyilvánvalóvá legyen. Az üdvösségről beszél itt az Ige. Majd nyilvánvalóvá lesz … most tükör által homályosan, szavaink is erőtlenek ahhoz, hogy kifejezzük.

   János azt mondja, hogy hasonlók leszünk hozzá. Csodálatos kijelentés ez. Krisztus hasonlóvá lett hozzánk, hogy mi is hasonlókká legyünk hozzá. Ez reménység, de megbízatás is. Igyekeznünk kell azt az indulatot hordozni. Ő az út, ő a cél. Meg fogjuk őt látni. Aki az Isten szeretetét észreveszi életében, az meglátja az ő dicsőségét is. Aki meglátja a Gyermeket, meg fogja látni a dicsőséges Urat is.

   Akiben meg van ez a reménység … az már most törekszik az ő tetszése szerint élni. Törekszik példája szerint élni. Igyekszünk-e hozzá igazodni, hasonulni? Karácsony lényege: engedjük, hogy Jézus szeretete kiteljesedjék. Mi sokszor szeretnénk ezt az ünnepet is magunkhoz szabni, pedig nekünk kell az ünnephez alkalmazkodni, felnőni.

  Az Igében így hallottuk: aki őt várja, aki engedelmeskedni akar, aki hozzá akar hasonlítani, az megtisztítja magát. Ha vendéget várunk, akkor takarítunk. Kis herceg szerzője szerint azonban a szívünket is ünneplőbe kell öltöztetni. Nemcsak a házunk, otthonunk, hanem az életünk is ünnepi légkört kell árasszon. Beszédünk, magatartásunk. Karácsony a szívekben kezdődik. Bemegyünk a városba, a kirakatokra nézünk, látjuk, hogy közeledik az ünnep, de ha az emberekre, akkor nem biztos, hogy ezt látjuk! Ugyanez a családban is. Szeretetlenül, békétlenül, haraggal nem lehet a szeretet királyát várni!

   Aki bűnt, az törvénytelenséget is cselekszik. Nem minden törvénytelenség bűn (voltak bűnös emberi törvények is a történelem során), de minden bűn törvénytelenség (még ha nem is ütközik a fennálló törvényekbe).

   Krisztus pedig azért jött, hogy a bűnöket elvegye. Érdekes megfogalmazás ez. Kinek kellenek a bűnök? Képzeljünk ilyen hirdetést: átvállalom ingyen az adósságokat, kis összegtől kezdve akár milliós nagyságrendig.  Kinek kell a mások bűne, még saját bűnünket sem vállaljuk … tagadjuk, másokra fogjuk. Itt pedig arról hallunk, hogy Krisztus, a szent, az igaz, a bűntelen jön, hogy elvegye bűnünket, vétkünket, megfizesse azok árát, minket szabaddá téve. Miért tette? Egyetlen válasz van erre: értünk.

   Aki benne marad, nem vétkezik. Nehezen értelmezhető mondat ez! Két dolgot érthetünk meg belőle: a) bűneink mindig kapcsolati bűnök, azaz azért követjük le, mert nem figyelünk igazán Krisztusra, nem tölti be igazán szeretet a szívünket, ua. bűneink elválasztanak tőle, megrontják a vele való közösségünket. b) Ha Krisztusban maradunk, akkor – amint maga János írja – ha vétkezünk is, van szószólónk az Atyánál. Azaz megbocsáttatnak bűneink, mintha el sem követtük volna őket (HK). Ez nem könnyelműségre, hanem Krisztus szeretetének komolyan vételére tanít. 

   Aki az igazságot cselekszi, az igaz, amiképpen ő is. Az abszolút értelemben vett igazság, a szeretet igazsága Istentől van. Nem követhetjük azt, csak ha Istenre figyelünk, ha Krisztus lakik hit által a szívünkben. János úgy tesz bizonyságot Krisztus eljöveteléről, hogy ő teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Krisztust csak az igazság útján lehet követni. Ha hamisságban járunk, akkor beszélhetünk Krisztusról, de igazából távol vagyunk tőle.

   Azért imádkozzunk, hogy az Út töltse el szívünket a Krisztus igazságával, hogy annak legyünk cselekvői, megélői. A szeretet igazságát érvényesítse életünkben, családjainkban, gyülekezetünkben, világunkban. Így érkezzék el hozzánk az igazi karácsony Jézus Krisztusban. Ámen.

 

 

És 2, 1- 5 (kar./vas.du.)

 

   Gyönyörű prófécia, Krisztusra vonatkozó látomás. „Az utolsó napokban.” A tegnap este hallottuk a János leveléből: itt az utolsó óra. János úgy látja: a kegyelemnek (ezzel párhuzamosan a kísértéseknek) egyre sűrűbb jelei azt hirdetik: közel az ítélet ill. a megváltás órája. Fölemelt fővel várom. Áldott óra, boldog óra, énekeljük egyik karácsonyi énekben. Krisztusban valóban beleléptünk, benne vagyunk a kegyelem órájában, sőt pillanatában.

   Mit látunk, ha a külső világban nézünk szét? Hát egy szóval azt mondhatnánk: bizonytalanságot. Forrongást, nyugtalanságot. És az Igében azt halljuk: valami biztos alapon és szilárdan áll: az Úr házának hegye, az ő jelenlétének a hirdetője. Bár a föld mind romba dőlt … énekeltük (380. ének). Isten ott áll mellettünk, megváltásunk biztos, mint a hajnal érkezése.

   Isten hegye - igaz, a hegy a stabilitás, a menekvés, az Úrhoz való közelség jelképe - szilárdan áll, és kimagaslik. Mindenki számára látható lesz. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Karácsony emberi világunk legnagyobb ünnepe (valamilyen formában a nem-keresztyén környezetben is jelen van, kommunista időkben is tartották)… kimagaslóan hirdeti: Isten szeretete megtartó erő az emberek számára. Mi, akik úgymond közel vagyunk, látjuk-e? Nyílj meg szívem, lásd meg jobban!

   Özönlenek hozzá a népek. Szép mozzanat ez ebben a látomásban: szinte látjuk, amint távoli vidékekről is elindulnak, békességben vonulnak (nem háborúra), egy közösséggé olvadnak össze.

   Üres templomainkat nézve nem érezzük ennek az üzenetnek a valóságosságát. Persze, tudjuk, mondjuk, hogy lelkünk mélyén szükségünk van Istenre, valóban mindenkinek el kellene indulni feléje: milyen szép, megható, felemelő lenne, ha legalább karácsonykor mindenki felkerekedne templom fele, embertársak fele.  Mennyi erőt merítenénk belőle, egymáshoz is közelebb kerülnénk, félreértések tűnnének el! Felismernénk egymásban a testvért, akit talán megsértettünk, aki talán minket bántott meg, megbocsátanánk, átölelnénk egymást … örömünkben való sírásunk felszabadítaná a tengert (Pilinszky), a kegyelem tengerét.

  Eljön a sok nép … és ezt mondják: menjünk fel az Úr hegyére. Nemcsak emberi közösség, az soha nem elég, ott mindig felüti fejét a félreértés, a legmeghittebb családi körben is … Az Úr közelségére, az ő bölcsességére, tanítására van szükségünk, hogy Krisztus szeretete uralkodjék közöttünk. 

   Hogy tanítson minket. Tudjuk, hogy tanulnunk kell, mégis nehezen fogadjuk el a tanítást. Egy gyermek született … a gyermeket pedig tanítani kell. Mire tudjuk mi megtanítani: háborúságra, szeretetlenségre, a bűn útjaira? Nem, ez a gyermek akar tanítani minket: Isten útjaira, ösvényeire, bölcsességére, igéjére, ami nem elmélet, hanem az élet beszéde, vérrel megpecsételt szeretet, igazság.

   Igazságot szolgáltat. Krisztus nevéhez kötődik az igazság. Igazságot ajándékoz, igazságot tesz, igazságot cselekszik. Sok vitánk van az igazság körül. Krisztushoz kell viszonyítsuk a kérdéseket. Milyen igazság ez? Nem fegyverekkel kiharcolt, nem a nagyok, a gazdagok igazsága, hanem a szívé, a szereteté. Kardjaikból kapákat kovácsolnak. Fordítva szokott történni. Harangokból ágyú. Ágyúból nem lesz harang.

Nem kényszerből, önként cselekszik az emberek, mintegy belső felismerésből.

Krisztus nem hatalommal, nem hadsereggel érkezik, hanem egyszerű kisgyermekként, szeretettel…  Belülről kell elkezdődjék a karácsony, a békesség.

   Jöjjetek, járjunk az Úr világosságában! Ámen.