ApCsel 1, 1-8 (mennybemenetel, de. - 2016)  

Az első könyvet arról írtam, Teofiloszom, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta nekik, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg. Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.                                                                                                

   Úgy gondolom, ezen az ünnepen és egyetlen istentiszteletünkön sem beszélhetünk másról, csak arról, amiről a Cselekedetek könyvének szerzője sommásan ezt írja: amit Jézus tett és tanított. Életünket, hitünket meghatározó igazság az. Mindig kísért annak veszélye, hogy valami másra kerül a hangsúly: lehet, hogy még mindig Jézusról beszélek, de azt emelem ki, amit én gondolok róla, amit én tartok fontosnak vele kapcsolatban. Igehirdetésben, bizonyságtételben, egyáltalán keresztyén életünkben Krisztus kell tehát szóhoz jusson.

   Krisztus Urunk ígérete szerint a Szentlélek megtanít minket mindenre, és eszünkbe juttatja mindazt, amit ő mondott nekünk (Jn  14,26). A lényegnél vagyunk: a Lélek teszi számunkra is személyessé mindazt, amit Isten Megváltónkban üzent és adott a világnak. Figyeljük meg a múlt időt: tett, tanított. Vajon Jézus ma nem tesz, nem tanít? Nem árad ki ránk szeretetének ereje? Bizonyára: a Szentlélek által.  A Lélek kapcsol be engem a Krisztus megtartó közösségébe, hogy ő ábrázolódjék ki rajtam, hogy tanítása élő, lelki táplálék legyen számomra.

   A Jézus földi küldetése addig tartott, amíg fölvitetett.  A Golgotán elhangzó gyötrelmes, mégis kegyelmet hirdető vallomás szerint: ő valóban mindent elvégezett. Az áldozata tökéletes volt, ahhoz nem lehet egy szemernyit sem hozzátenni, ő mindent hiánytalanul kijelentett számunkra, ami fontos ahhoz, hogy életünk legyen és bővelkedjünk.

De hogy lesz részünk mindebben? Mi az a belső bizonyosság és hitbeli jog, ami felhatalmaz minket arra, hogy az ígéreteket magunkra vegyük, az áldások előtt megnyissuk szívünket, Krisztus megváltó halálának gyümölcseit elfogadjuk? Nos, a tanítványokkal együtt mi is a Lélek munkája nyomán érthetjük meg: teljes valónkkal, mind testestől, mind lelkestől közünk van ahhoz, amit Krisztus tett és tanított, sőt nem csupán haszonélvezői vagyunk annak, hanem megbízottak az öröm hírének és lelkületének továbbadásában.

    Ez az örömhír arról szól elsősorban, hogy Krisztus meghalt értünk, kínos halálával bocsánatot, békességet szerzett számunkra, de legyőzte a halált, örökké élő Úr ő, aki minket is a menny dicsősége felé vezet. A fölvitetett kifejezést irányt, irányultságot is jelez. Van egy felsőbb, magasabb meghatározottsága, elrendeltsége, célja az életünknek. Több az élet, mint ami látszik belőle! Énekünkben azt mondtuk ki: Jézus, utat te nyitottál s tanítottál a mennybe menni. A lentit is a fenti perspektívájában lehet és kell nekünk látni.

    Jézus feltámadása után negyven napon át megjelent a tanítványoknak és beszélt az Isten országa dolgairól, olvastuk az Igében. Ezen az ünnepen különösen erről kell nekünk beszélni. De úgy, hogy ez a hit, reménység meghatározza a földi életünket, munkánkat, szolgálatunkat is. Vajon visszahat-e Krisztusra tekintő reménységünk mindennapjainkra, családi életünkre?  Milyen szomorú látni azt, hogy keresztyének, Istenben, Krisztusban hívő emberek kicsinyes vitákra, harcokra fecsérelik energiájukat, talán sokkal inkább, mint azok, akikről azt tanítja Pál, hogy nincs reménységük. Meg kell látszódjék rajtunk, hogy merre tartunk! A biztos cél a járásunkat is biztossá, másokat is erősítővé kell tegye! Nem kell nekünk mindent kicsikarni – ha kell erőszakkal - ebből az életből, mert valami jobb tétetett el számunkra.

   Különösnek tűnhet a mennybe készülő Jézus földi parancsa, amit tanítványainak ad: ne távozzatok Jeruzsálemből. Arra figyelmeztet minket, hogy vannak konkrét feladataink, vannak kiemelt időpontok, helyek, vannak emberek, közösségek, akikkel szemben különösképpen felelőssé tesz minket a mi Urunk. Ő Szentlelke által mindenütt jelen van, de nekünk ott kell lennünk, ahova ő állít, arra kell figyelnünk, amikor ő szólít.

   Mindenesetre drága garanciáink vannak: az Atya ígérete. A kereszteléskor életünk fölött elhangzott ige (ami igaz marad, Isten szava fel nem bontható, ahogy Krisztus Urunk tanítja – Jn 10): íme, én tiveletek vagyok minden napon. Ma is, holnap is. Drága bizonyosság. Talán nem vagyunk eléggé tudatában ennek a lelki erőforrásnak. Azt azonban az igénk is hangsúlyozza: nem elég a külső (úgymond jánosi keresztség). A Szentlélek által érezzük át igazán az ígéreteknek az erejét, hatását, nagyságát.

  Szentlélekkel megkereszteltetni... a visszaható (passzívum) igeforma is világossá teszi: Isten a cselekvő, az ajándékozó, és hogy a Lélek nem más ajándékban részesít, hanem abban, amit Krisztus szerzett számunkra, hiszen a keresztség az ő megváltó munkájáról beszél.

   Kedves, sokat mondó fordulat az igében: a tanítványok megkérdezik az Urat (a mennybemenetel küszöbén): nem ebben az időben állítod helyre az országot? Nagyon komolyan kell számolnunk azzal – elsősorban magunkra nézve –, hogy Krisztus közelében is emberek maradunk, értelmünk, hitünk korlátaival, aggodalmainkkal. Ebben a tekintetben gyermekek vagyunk, akiknek mindegyre szükségünk van Krisztus útbaigazítására, a Lélek vigasztaló, bátorító erejére. Igaz, hogy Pál apostol beszél érett férfiúságról, hitbeli nagykorúságról (Ef 4,13), de arról nem, hogy a hit dolgaiban önállóakká, önhatalmúakká válnánk. Veszélyes dolog lenne kijelenteni: én szabadon döntök, engem nem kell vezessen senki. József Attila írta le: „az én vezérem bensőmből vezérel”. Igen, csak kérdés az, hogy bensőmet ki irányítja.

   Jézus válaszol: nem a ti dolgotok. Ez nagyon megnyugtató: van, ami nem a ki dolgunk. Elhangzott nemrégiben az a gondolat Luthertől: Uram, tiéd ez az ország, az egyház, az evangélium: hát akkor rád bízom. Nem gyötröm lelkemet kicsinyhitű gondolatokkal, megyek, lefekszem. Elmeséltem valakinek, hogy 2-3 éve nincsen tévénk, mire azt mondta: milyen jó nektek, nem töritek a fejeteket olyan dolgokon, amik nem rátok tartoznak.

   Az igében nyilván nem a struccpolitikáról van szó (ha nem látom, nem tudom, akkor nem is létezik), hanem annak bölcs belátásáról: vannak dolgok, amikre nem kell időt, energiát fecsérelni, hogy több jusson azokra, amikért felelős vagyok. „Uram, adj erőt, hogy változtassak azon, amit jobbra tudok fordítani, elfogadjam, amin nem tudok változtatni, és bölcsességet, hogy a kettő között mindig világosan különbséget tudjak tenni.”   Gondoljunk csak arra, hogy egyházi körben mennyi meddő vita folyt, folyik, mennyi szeretetlen ítélkezés hangzott/hangzik pl. a világvége témájában, mennyi szakadást meg lehetett volna előzni, ha okoskodásainkban nem kiabáljuk túl a Krisztus szavát.

   A fontos az, hogy kaptok erőt, amikor eljön hozzátok a Szentlélek.  Olyan szép ez a megfogalmazás. Annyi mindent mondunk, sokszor elmisztifikáljuk a Szentlélek személyét, munkáját, itt pedig olyan – pozitív értelemben – hétköznapian hangzik: eljön, meglátogat, felkeres, beköltözik hozzátok, hogy világosságában megértsétek, meglássátok: Krisztus ígérete szerint valóban veletek van, senki sem szakíthat el szeretetétől.

   És erőt kaptok, készek és képesek legyetek arra, hogy ennek a Krisztusnak legyetek a tanúi. Az erőnek mindig valami ellenállást kell legyőznie. Ha a Krisztust felmutató életről van szó, akkor először a saját magunkban jelentkező ellenállásról, tehetetlenségről kell beszéljünk. Akár lelki restségnek is nevezhetjük. Vagy éppen közömbösségnek, kiábrándultságnak: „nem érdemes, senkinek nincs szüksége rá, mindenki élje meg a hitét diszkréten magában”. Vagy a kicsinyhitűség szólal meg bennünk: „én, aki ilyen és olyan vagyok?”. Testvéreim, ha már itt tartunk: nem gondolom, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy, hogy most előttetek beszéljek. Megfáradások, hullámvölgyek jellemzik az életemet. Sokszor megyek azzal a szószékre, hogy biztos senkit sem érdekel, amit mondok, csak megszokásból jönnek az emberek. „Ki hitt a mi tanításunknak?”, kérdi Ézsaiás próféta. Erőre van szükségünk. Lehet, hogy nem változtatjuk meg a világot, de azt sem engedjük, hogy a világ megváltoztasson miket.

   Aztán ott van a másokban észlelt ellenállás, szembeszállás. Olyan világban élünk, ahol az életformánk olyanná alakult, olyanná alakították, hogy egyre érzéketlenebbé válunk. Annyi információ zúdul reánk! Úgy vagyunk, mint a gyöngypiacon az a kereskedő, aki igazgyöngyöt árul, és azzal szembesül: a hamisítványokat is a legmeggyőzőbb szöveggel kínálják a csalók. Hát milyen esélyünk van? Felülről való erőre van szükségünk, hogy megálljunk ebben a küzdelemben, hogy számunkra ne legyen kétséges, hogy kiben hiszünk. Számukra fontos maradjon, hogy mi komolyan vegyük. 

   Nincs nagyobb megtiszteltetés: Krisztus követője és tanúja lenni. A tanú valójában az igazságról kell valljon. Mi a nagybetűs Igazság bizonyságtevői lehetünk. Nem tudom, hogy környezetünk, a világ számára – amely minden kritikája ellenére is sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését – mennyire képviseljük hitelesen, lelkesen, meggyőző erővel a Krisztus ügyét. Sokszor gondok vannak ezen a területen. Az első keresztyénekről még üldözőik is elismeréssel nyilatkoztak, a mai modern társadalom pedig sokszor joggal fordul el csalódottan az egyháztól, amelyik rossz reklámnak bizonyul az általa képviselt igazság dolgában. A keresztyénség vagy életforma, vagy teória csupán. A tanúskodás – szóval, de főként élettel - nem megjátszott erőlködés kell legyen, hanem belső elköteleződés, Szentlélekkel való beteljesedés. Több kell legyen a raktárban, mint a kirakatban.

    Krisztus szavában azonban nincs bizonytalanság: tanúim lesztek. Szinte parancsoló jövőidőként is értelmezhetjük. Azt mondjuk a gyermekünknek: el fogsz menni. És akkor nincs vonakodás. Krisztus úgy parancsol, hogy fel is ruház a Szentlélek hatalmával, lendületével. Tudjuk-e, hogy kérni lehet az ő segítségét? Tudjuk-e, hogy biztos ígéreteink vannak? Nem azért fúj a szél, mert forog a szélmalom, hanem fordítva. A szél fúj, de vannak-e szélmalmaink, hitünk karját kiterjesztjük-e, szívünket megnyitjuk-e? Engedjük-e, hogy betöltsön a Lélek tüze, világossága?

   Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy a Krisztus a hű és igaz tanúbizonyság (Jel  3,14). Először tehát ő tanúskodott mellettünk (HK), megajándékozott igazságával, azért, hogy mi őneki éljünk. Bizonyságot tegyünk a rólunk kegyelmesen, megbocsátó szeretettel bizonyságot tevő Úrról. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Még az erőt is tőle kapjuk ehhez. 

Képzeljünk el egy vakot, akit meggyógyít az orvos: letagadhatja-e, leplezheti-e új életét?

   Jeruzsálem, Júdea, Samária… és a föld végső határa. A bizonyságtétel növekedését, terjedési irányát, nagyságát jelzi. Ma már közismert tény: különböző információt hordozó elektromágneses hullámok behálózzák a földet, sőt, betöltik az univerzumot. Vajon, milyen hullámot bocsát ki a szívünk? Mit az, amit tovább adunk környezetünknek, világunknak: hit, szeretet, Krisztus jósága, tisztasága, alázata?  Isten kegyelme, Krisztus irgalma kiterjed a föld végső határáig: mi ennek eszközei vagyunk. Ámen.

 

 

ApCsel 1, 9-14 (mennybemenetel, du.) 

Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe. Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre. Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol a szállásuk volt, mégpedig Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, Jakab fia. Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.                                                                                     

    Lehet furcsa, anakronisztikus, tudománytalan a kérdés: vajon ha videofelvétel készült volna Jézus mennybemeneteléről, mit látnánk azon? Minden bizonnyal azt, amiről az ige ír. De ha százszor is újrajátszanánk a képsorokat, valami akkor is érthetetlen és megfoghatatlan maradna számunkra, az eseményt nem tudnánk megmagyarázni.  A hit hallásból van (Róm 10,17). A tanítványok is látják a mennybemenetel csodáját, de nem értik egészen, pedig Jézus sokat beszélt nekik erről. Szinte halljuk az evangéliumi feddést (és akkor halljuk jól, ha magunkra vesszük) „ó, rest szívűek!” Nehezen fogadjuk el azt, ami tapasztalatainkkal ellenkezik. Jézus feltámadását is milyen nehezen tudták „feldolgozni”, igazságként elkönyvelni a tanítványok. Ott volt Jézus közöttük, és mégsem értették igazán, mi történt. Harmadszor jelenik meg az övéinek, de még mindig megjegyzi az ige: senki nem merte őt megkérdezni, mert tudták, hogy az Úr ő. (Jn.21, 12) Tudták, látták, de nem hitték egészen.

    Jézus előbb szól. Tökéletesen kijelenti és véghezviszi Isten akaratát, bemutatja a tökéletes áldozatot, feltámad a halottak közül, megjelenik tanítványainak, beszél arról, hogy neki az Atyához kell mennie, megígéri a Szentlelket. Aztán szemük láttára felemeltetik. Nagyon konkrétan fogalmaz az ige. Nincs semmi szemfényvesztés. A menny nem egy álomvilág… Meg vagyok győződve, hogy sokkal valóságosabb, mint ez a mulandó világunk. A hit, szeretet, reménység, a mennyországot jellemző lelki értékek sokkal igazabbak, reálisabbak, mert az örökkévaló Istentől származnak, mint földi életünk sok hamis kincse, amit mi sokszor olyan fontosnak tartunk. Jó lenne átállítani látásunkat! Azt tartani szem előtt, ami megmarad, ami valóságos. („Ó, a szeretet, békesség, jóság … csak mese, kedves barátom.  Ami igazán nyom a latban, az az erő, a hatalom, a gazdagság: ezek számítanak … a többit a papok találták ki, nemegyszer éppen a földi hatalom, gazdagság megszerzése érdekében”). Pilinszky János a másik, a mennyei álláspontot képviseli, amikor így ír: a világ, amit látunk, rossz és irreális, Isten, akit nem látunk, jó és reális.

   Mennybemenetel ünnepének a nagy kérdése nem is az, hogy mit, hanem hogy kit látunk? Látjuk-e a felemeltetett, megdicsőült Jézus Krisztust? Felismerjük-e, imádjuk-e benne azt az Urat, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön? Ebben a kifejezésben, hogy felemeltetett, van valami megfellebbezhetetlen, valami ellenállhatatlanul hatalmas cselekedet. Isten megdicsőíti az ő Fiát, aki elküldött a világ üdvözítőjéül. HK azt tanítja: Isten Krisztust az anyaszentegyház fejévé tette, és általa igazgat mindeneket. A menny ott van tehát, ahol jelen van Jézus. A menny előízét ott lehet érezni, ahol az ő szeretete, jósága uralkodik.

    Maga az ige is óv minket a menny térbeli értelmezésétől. Felhő takarta el őt szemük elől. Boldogok, akik nem látnak és hisznek (Jn. 20,29). Nem a menny fürkészése, időpontok kalkulálása a dolgunk, hanem a Krisztus követése: ő egészen biztos a menny felé vezet.  

Ha ismerjük az utat, akkor majd meg fogjuk látni az Isten országa dicsőségét. Krisztus az út, Krisztus a cél, hirdeti egyik evangéliumi énekünk. Jézus, üdvösségem, énekeltük. A felhő akár jelképnek is tekinthető: nincs olyan földi műszerünk, távcsövünk, csillagvizsgáló teleszkópunk, amivel be tudnánk fogni a mennyei világot. Az egy más valóság. De tudjuk, hisszük és valljuk, hogy hely készül ott számunkra.  Jézus az összekötő, élő kapocs és híd: aki eljött és eljövendő.

   A tanítványok nehezen tudnak elszakadni a látványtól. Feszülten nézik, olvastuk, szívükben minden bizonnyal szomorúság, talán kétségbeesés van. Nehezen tudják alkalmazni erre a helyzetre Jézus szavait:  Jobb nektek, ha én elmegyek (Jn. 16,7). Ezt sokszor mi sem így érezzük. Ha valami nem elvárásaink szerint alakul, akkor csalódottak vagyunk. Isten azonban nem a mi elképzeléseink szerint tervezi meg az üdvösséget, hanem amilyent szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem gondolt (1Kor 2,9). Ha ránk lenne bízva a mennyország ügye, sok embertársunkat kizárnánk, mert úgy gondoljuk róluk, hogy nem méltók annak elnyerésére. Akinek ez egyáltalán megfordul a fejében, az nem tapasztalata saját életében, saját bőrén az Isten kegyelmét. (Ismerős lehet a következő tanítás: három meglepetés fog minket érni az Isten országában...)

    Jézus földre érkezését angyalok hirdetik, mennybemenetelénél szintén jelen vannak. A látható és láthatatlan, a mulandó és örökkévaló világ határőrei ők, akik a mennyei üzenetet tolmácsolják: Galileai férfiak, miért álltok itt. Szemrehányásként hangzik. Számon kérő kérdésként. Már a megszólítás is a túlvilági reménységgel végzett evilági küldetésre, elvégzendő feladatokra emlékezteti a tanítványokat.

    Galileai, vagy akár mezőbergenyei férfiak, nők, fiatalok, gyerekek, tudjátok-e, hogy drága, szent megbízatásotok van a megdicsőült Krisztustól? Életetek lényegéhez, kiteljesedéséhez, gazdagságához tartozik az, hogy Krisztus szeretetét, jóságát, igazságát képviseljétek, valósítsátok meg: családban, iskolában, munkában, gyülekezetben.  A tanítványok számára nem a szemlélődés, ábrándozás alkalma érkezett el… Biztos arra is szükség van, de most annyi a tennivaló! Sorolhatnánk is: kibékülni, egymást átölelni, biztatni, erőtleneket felkarolni, csüggedőket bátorítani, sebeket bekötözni, krisztusi hittel összefogni. Ha egy orvosra betegek tucatja vár, nem ülhet le elmélkedni hivatása felett: akkor segítenie kell.

   Mennybemenetel ünnepe elindulás a Krisztustól kapott szolgálat fele, felülről való áldással, a Szentlélek erejével. Az ő tagjaiként: karjaiként, lábaiként akar minket használni szeretetének szétosztásában, országa építésében. Nem megállva kell az égre nézzünk. Ezt a tájékozódást, lelki irányultságot soha nem szabad feladnunk, szem elől tévesztenünk, ám nem tétlenül, hanem a Krisztustól kapott küldetést teljesítve. Aktív, motivált várakozásnak szoktuk ezt nevezni.

   Krisztus visszajön. Megdobban-e a mi szívünk ezen az örömhíren? Felbuzdít/felpörget-e arra, hogy fogadására készülve munkájában fáradozzunk? Igen, a mi időnk olyan kevés… csillagok, galaxisok idejéhez képest. De ebben a nekünk adatott arasznyi létben egészen az örökkévalóságig Krisztus szeretete hordoz, és emlékeztet arra, hogy kihez tartozunk, és hogy neki mivel tartozunk.

   Úgy jön el, ugyanolyan valóságosan, ahogy felvitetett. Az a Krisztus jön majd hatalmával, dicsőségével, aki megmutatta irántunk való vételen szeretetét, aki megváltott, aki mindig velünk van. Azért jön, hogy magához vegyen, hogy mindörökre vele legyünk, Bonhoeffer szavaival „Isten rejtett, szép világában”, ahol őt dicséri minden gyermeke. Már most érzem szívemben az örök élet kezdetét, mert ahol ott van Krisztus, ott kezdődik a mennyország.

    A tanítványok visszatértek Jeruzsálembe. De nem csupán az élménnyel, hanem Krisztussal a szívükben. Jó, ha vannak felemelő élményeink, egy-egy szép ünnep, találkozás, beszélgetés, de a legfontosabb, hogy szüntelenül az Úrral és az Úrnak éljünk.

Szombatnapi járóföld… Ez az ide beékelt távolság-meghatározás a földi törvényekre emlékeztet. Az üdvösség reménysége nem függeszti fel a földi törvényeket, előírásokat, de azokat életünkben a mennyei kell áthassa. Az egyházban is baj, ha csak külső szabályozások vannak. Az üdvösség szolgálata az első, a legdöntőbb, legfontosabb. Az egyház neve is erre utal: idvház – igyház – egyház. Érdekességképpen jegyzem meg: a Bibliában közel 900-szor olvasunk a földről, a mennyről és az égről 300 igeversnél kevesebb beszél.

   Hazaértek… Hála az Istennek, hogy van földi otthonunk is. Anyák napjára készülünk: egyik szép vers az otthonért ad hálát. „Köszönöm, Istenem, hogy szerettél, Puha, meleg kezekbe helyeztél.” De igazi, örök hazánk a menny. Egy spirituálé szerint: csak vándor vagyok a földön, útban vagyok ama város fele, ahol sem fájdalom, sem szenvedés lesz, ahol minden nyomorúság véget ér: hazafele tartok, mennyei Atyához, és mindig vele fogok élni, elfelejtem a nehéz órákat az ő nagy dicsőségében. Egy kicsit patetikusan szólván, mondhatjuk, hogy mennybemenetelkor Jézus is hazaérkezett: ám ő Igéje és Szentlelke által jelen van mindenütt, ahol befogadják. Augustinus szavaival: rettenetes dolog lenne távol lenni attól, aki mindenütt jelen van.

   A végén 11 tanítványnevet találunk…  A Szentírás felsorolja mindnyájukat, akár az elhívásuk történetben. Újra kell rendezni soraikat. Egy másféle viszony, a Szentlélek erőterében megélt hitbeli kapcsolat ez Krisztussal. Nem láthat bár e földi szem, Jézus tied vagyok. És át kell értékelni, lelkibbé tenni az egymással való kapcsolatot is. Nagy feladatra küldi őket megváltó Uruk. Üldözésekkel kell szembenézniük. Nincs helye a bizalmatlanságnak, kicsinyes vitáknak, versengésnek. Mindenki ott volt. Fontos a közösség, a lelki kapcsolat megőrzése. (Példa…) Lehet, hogy van egyfajta fontossági sorrend a felsorolásban, amit a könyv írója felállított. Ám a következő sorban ez áll: egy szívvel, egy lélekkel. Ez nem emberi szív és lélek. Nem Péternek a karizmatikus személye, Jánosnak a szeretetre méltósága, stb. – ez a Krisztus övéit egybeszerkesztő kegyelme.

   Egy szívvel, lélekkel. Nincs köztük bizalmatlanság, irigység, versengés… Csodálatos dolog ez. Van valami mennyei ebben. Ahol jelen van Krisztus, ott már most elkezdődik az örök élet. Ott mindig van valami mennyei. Jellemző-e ez erre a gyülekezetre?

   Értitek, testvérek, mi a mennyeit kell képviseljük. Ha semmi többletünk nincs, akkor mit tudunk felmutatni a világnak? A mennybemenetel ünnepe nem a karácsony ellentörténete, hanem a kiteljesedése: akkor Isten megváltó szeretete jelent meg, most üdvözítő hatalma ragyog fel, az örök élet reménysége, hogy ebben a mennyei világosságban járjunk!

Egy szívvel, egy lélekkel imádkoznak – ebből később szolgálat lesz. Imádkoznak a mennyei áldásokért, azért, hogy a Krisztus szeretet egyre jobban betöltse a világot, hogy egymást erősíteni tudjuk a menny felé vezető úton. Ámen. 

 

===============================================================

 

 

Mk 13,26-37 (mennybemenetel, de. - 2017)

 

És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti választottait a négy égtáj felől, a föld szélétől az ég határáig. Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár.  Így ti is, amikor meglátjátok, hogy ezek történnek, tudjátok meg, hogy közel van ő, az ajtó előtt! Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik.  Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő. Amint az útra kelő ember is, amikor elhagyja házát, megbízza szolgáit, mindegyiket a maga feladatával, az ajtóőrnek is megparancsolja, hogy vigyázzon. Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mikor tér vissza a ház ura; este vagy éjfélkor, kakasszóra vagy reggel; ha váratlanul megérkezik, nehogy alva találjon titeket! Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!

   Igénkben Jézus Krisztus az ő visszajöveteléről szól a tanítványoknak. Az evangéliumi kronológia szerint a szenvedéstörténet előtt hangzik el ez a tanítás. Még nem történt meg a golgotai áldozat, húsvét győzelme, a mennybemenetel csodálatos eseménye, de Urunk már előre beszél küldetésének végső céljáról, dicsőségben való megjelenéséről és az örök életről, amelyre nézve elhívta és megváltotta az övéit.  Mondhatjuk, hogy Megváltónk a mi mostani helyzetünk szemszögéből mutat rá az üdvösség ígéretére. Sorsa a mi sorsunk lett.  Ha osztozunk szenvedésében, osztozni fogunk dicsőségében is, írja Pál apostol.

   Hallottunk a lekcióban, hogy a tanítványok látták Jézust elmenni ebből a földi világból, alapigénkben pedig arról hallunk, bekövetkezik az idő, amikor „meglátják az Emberfiát eljönni…” Nemcsak a tanítványok, immár nemcsak néhányan, hanem mindenki. A hitetleneknek, tagadóknak is szembe kell nézni Krisztus megváltó hatalmával. Azoknak, akik semmibe vették, leírták őt. 0

 Egy kedves kis novella arról szól, hogy egy falusi iskolában – amikor még a gyerekek mezítláb jártak és palatáblára írtak - egyszer megjelenik egy szerény természetű, szegényes öltözetű kisfiú, akit senki sem ismer. Lassan megbarátkoznak jelenlétével, többé-kevésbé befogadják, ő pedig elmeséli a tárasainak, hogy a szülei meghaltak, egy távoli rokonához költözött ide, de van egy gazdag nagybátyja, aki egyszer majd érte jön, és elviszi magával, és akkor minden barátjának egy drága karórát fog ajándékozni. Az osztálytársak hantázásnak vélték az egész históriát, de ő annyira komolyan vette, hogy egy régi könyv hátsó fedelén egy listát is nyitott, ahova fel lehetett iratkozni, úgymond, az órára. Két hozzá hasonló ágrólszakadt gyerek írta csak fel a nevét a titkos könyvbe a többiek gúnyolódása mellett. Az iskolai év vége felé egy hintó állt meg az iskola előtt, egy gazdag középkorú férfi szállt ki belőle, bement az iskolába, és kért engedélyt a tanítótól, hogy elvihesse az „idegen fiút”,  unokaöccsét,  és arra is, hogy a barátait (akinek a nevét valamilyen könyvbe írta fel) megajándékozhassa – mert ez a gézengúz gyerek megígértette vele – egy-egy szép órával.

   Nagy hatalommal és dicsőséggel, áll az igében. Tudjuk, Krisztus végtelen alázatban jelent meg ezen a világon, nincstelen, otthontalan Messiásként. Amikor megfeszítették, egyetlen földi hagyatéka a rajta levő köntös volt, amit sorvetéssel elosztottak a katonák. Pedig övé volt a világ minden kincse és gazdagsága. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Egyszer nyilvánvalóvá lesz dicsősége mindenki számára. A mennybemenetel csodája ebből villant fel valamit. Sok festmény készült erről a bibliai jelenetről. Az egyik legismertebb a Rembrandté, amelyen a felemelkedő Jézus előtt megnyílik a menny ragyogása, annak fénye pedig ráhull a térdeplő tanítványokra.  A mennybemenetel – amint a megnevezés is utal rá – Isten rejtett, szép világának a valóságát hirdeti, Istentől ajándékba kapott életünk igazi távlatait, elhívásunk célját. Azt, hogy valóban több az élet a láthatóknál.

   Angyalok hirdetik Jézus születését, angyalok vannak jelen mennybemenetelénél, angyalok kísérik visszajövetelkor is, Istennek ezek a hatalmas erővel felruházott követei, akik az ő akaratát tökéletesen teljesítik. Az angyalok összegyűjtik a választottakat. Egyetlen lélek sem marad ki. Krisztus senkiről nem feledkezi el. A HK tanítja: érettünk most is ott van…  és  az Atya színe előtt nekünk közbenjárónk. Hogy ne tartana számon minket, akiket élete árán váltott meg!  A mennybemenetellel nem fejeződik be a Jézus küldetése, üdvösségünk szolgálata: inkább kiteljesedik, átminősül.  Jó tudnunk ezt életünk küzdelmei között.

   Jézus a fügefa példáját említi a tanítványoknak. A fügefa mediterrán égöv ismert gyümölcsfája, gyümölcsét több mint 10.000 éve ismeri és használja az ember. Egyes ábrázolásokon a bűneset történetében a fügefa szerepel.  Jézus egy egyszerű tényre mutat rá: amikor zsendül a fügefa, mindenki tudja, hogy közeledik a nyár. A külső jelek egyértelműek, de vajon ismerjük-e a lelki jeleket? Ismerjük-e a mennyei igazságokat? Ez az ünnep erre irányítja figyelmünket.

Egyre többet tudunk földi világunkról, egyre kevesebbet a mennyeiről. A kettő nem zárja ki törvényszerűen egymást. Figyelünk-e az Igére, abban Isten ígéreteire, nyitottak vagyunk-e a Lélek munkája előtt? A földi valóság Isten teremtett világának csak egy része, mi pedig mindenhatóvá, egyetlen értékké tettük. A mennyeinek az ismerete nem a földi megvetésére, hanem annak igazi, helyes értékelésére indít.

   Közel van… Az idő az örökélet fele halad. Úgy kell nekünk evilági feladatinkat végeznünk, hogy ez az élő reménység töltsön be.  Nem lemondás, nem az „úgyis mindegy” pesszimizmusa ez, hanem igazi bizalom. Felemelt fejjel várom, hangzik a Kátéban.

   Nem múlik el ez a nemzedék. Az első keresztyének saját életidejükben várták Krisztus visszajövetelét, Pál apostol is a Krisztus közeli visszatérésének hitében élt, Péter azt írja, hogy nem késlekedik az Úr, hosszan tűr érettünk. Az egyháztörténelem során voltak időszakok, amikor fellángolt a Jézus visszajövetének várása, az Ige tiltása ellenére voltak, akik próbálták kiszámítani az időpontját: mindig kudarcot vallottak. Egy idős lp. testvéremmel beszéltem, ő mondta, tudja, hogy az ige azt tanítja, hogy a napot és órát nem lehet tudni, de ő úgy érzi, a világban zajló események is ezt mutatják számára: közel van. Kétségtelen: közel, egyre közelebb. Nem rajongással, hanem józan, cselekvő hittel kell nekünk várni, készen lenni.

   Elhangzik az az igevers, amit sokszor olvashattak a templomjáró emberek itt Bergenyében: az ég és föld elmúlik… Valóban, minden mulandó: ezt nagyon tisztán kell látnunk, tudnunk. Sokszor úgy élünk, mintha minden örökké tartana. Az igazi bölcsesség az, ha a mulandóra az örökkévaló perspektívájából nézünk. Sub specie aeternitatis, mondták a régiek.  Ebben az összefüggésben tekinteni életünket, munkánkat, szolgálatunkat.

   A feladatunk a vigyázás, a virrasztás. A virrasztás az értékőrzést is jelenti. Virraszt a szülő, aki alvó gyermekét lesi, a gazda, amikor vagyonára vigyáz. A reformáció 500. évfordulóján nagyon aktuális a kérdés: mire vigyázunk, milyen értékeket őrzünk. Úgy látom, hogy minden előbbre került: gazdagság, karrier, szórakozás. Vajon az Emberfia talál-e hitet?

   Az utolsó rész példázatában arra figyelmeztet a mi Urunk, hogy van gazdája világunknak, életünknek. Nagyon sokan nagyon büszkén jelentik ki: azt kezdek az életemmel, amit akarok. Az életem az enyém. Ez részben igaz, de felelősséggel tartozom. Valaki számon kér.

   Van egy kifejezésünk: éli a világát. De mi keresztyének tudjuk, hogy nem a saját világunkat éljük, hanem azt, amelyet Isten reánk bízott. És Ő azt akarja, hogy majd mennyei világát is éljük, hogy részünk legyen abban a váltságban, üdvösségben, amit Krisztus szerzett nekünk.  Van valami nagy, felszabadító üzenet ebben. Engedjük közel a mi szívünkhöz! És ne engedjük, hogy bármi elaltassa lelkünket: hitetlenség, önzés, anyagiasság, nagyravágyás.

  Jó lenne ebben a bizalomban élni, megerősödni!  Komolyan venni a Jézus figyelmezetését, amit nekünk is mond: vigyázzatok! Soha ne szakadjunk el a mi megváltó Urunktól: benne van békességünk, üdvösségünk, megtartatásunk!  Ámen.  

 

 

Fil 3, 20-21  (mennybemenetel, du., 2017)

Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.

   Úgy gondolom, sok református nem is tudja, hogy ma ünnep van. Talán itt nálunk sem. Sok mindenről árulkodik ez. A földiek abszolút fontosak lettek. Nem valamelyik állam, nép ünnepe a mai, hanem a mennyország ünnepnapja. Énekeljük egyik énekünkben: „Jézus, utat te nyitottál, s tanítottál a mennybe menni”. A HK szerint Jézus mennybemenetelének hármas haszna van: először, hogy ő közbenjárónk, másodszor: ő viszont-zálogul elküldi a Szentlelket, és harmadszor: minket, tagjait szintén fölvisz önmagához. A Krisztus mennybemenetele tehát számunkra nyit távlatokat.

   Tudjuk, a földi országok, birodalmak birtoklásáért mennyi harc folyt és folyik. (A földi hazáért való küzdelem végigkísérte népünk történelmét is.) És elgondolkoztató, hogy a mennyei ország elnyeréséért milyen keveset tesznek az emberek. Pedig tudjuk, hogy nagy áldozat árán szerezte azt meg Krisztus számunkra. Az ő országa volt, hiszen a mennyből jött el erre a világra, és oda tért vissza, de a miénkké tette: azért váltott meg, hogy birtokosai lehessünk ennek a csodálatos királyságnak.

   A mi országunk a mennyekben van. Az első keresztyének számára az üldözések között nagy vigasztalás volt ez. Sokszor váltak földönfutóvá, de ott élt ez a reménység a szívükben. Ebben a nagy tülekedésben, a mulandókért való nyomulásban vajon tudjuk-e, hogy igazi hazánk a menny?  Tudjuk-e azt, hogy sok mindent elvehetnek, elvitathatnak tőlünk, de mennyei jussunktól senki meg nem foszthat? 

   Azért van a mi hazánk a mennyben, mert ott van a mi Megváltónk. A mi hitünk sarkalatos igazságtételei Krisztushoz kötődnek: úgy hiszünk a szeretetben, hogy az Krisztusban adatik nekünk, a feltámadásban, mint a Krisztus győzelmében, az üdvösségben, mint amit ő szerzett meg.

   Mi a megtartó Úr Krisztust várjuk. Két dolgot jelent. A) várjuk, hogy Szentlelke által szüntelenül megérkezzék hozzánk, sőt velünk legyen, várjuk, hogy betöltsön szeretetével, és B) várjuk az ő második eljövetelét. A tanítványoknak azt mondja az angyal: az a Jézus, akit láttatok felvitetni, ekként fog eljönni. Hatalommal és dicsőséggel.

   Elváltoztatja nyomorúságos testünket. Ez a kifejezés arra utal, hogy Isten „rejtett, szép világa” egészen más. („Amilyent szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem gondolt.”) Szemmel nem látható, mégis biztosabb és állandóbb minden láthatónál. A láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók. Hitre van szükségünk arra, hogy ezt elfogadjuk. Hitre ahhoz is, hogy megváltó Urunk már most formálhasson, alakíthasson az ő ábrázatára, és majd hasonlóvá tegyen önmagához.

    Hasonló az ő dicsőséges testéhez. (A János első levelében is olvassuk: hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.) Ennél többet, szebbet, vigasztalóbbat, felemelőbbet nem lehet mondani. Ha ez vár ránk, nem kell-e már most arra törekedjünk, hogy egyre jobban őhozzá idomuljunk?  

   A menny tehát krisztusivá válásunk kiteljesedése. Voltak emberek, akik úgy képzelték, hogy itt a földön kell azt magunknak megvalósítanunk. Isten nélkül. Heine, a jeles német költő gúnyosan írja: hagyjuk a mennyet a verebeknek és az angyaloknak, és hozzuk létre magunknak itt lent az istenországot . De minden ilyenféle próbálkozás súlyos kudarcot vallott. A kommunizmus meghirdetett földi paradicsoma igazából véres pokol lett. És minden technikai fejlődés ellenére nem úgy tűnik, hogy az édeni állapotok fele haladnánk, amit mi magunk teremtünk meg földi világunkban. Az önzés, a szeretetlenség, gonoszság nem lett kevesebb.      

   Mennyei országunkról nem tudunk mindent, de annyit igen, hogy ott nem lesz bűn, betegség, fájdalom, sírás, halál és gyász. Hisszük, hogy harcainkból ott békesség lesz, kérdéseinkre választ kapunk, minden szomorúságunkat beborítja a kegyelem örök vigasztalása. Isten ereje legyőz minden bűnt, minden rosszat.  

   A kommunizmus idejében, amikor azt tapasztaltuk, hogy az államnak nem sokat számítunk, hüledezve és irigykedve hallottuk a hírekben, hogy az Egyesült Államok mekkora erőbedobással menti ki egy-egy katasztrófa vagy háború fenyegette övezetből az állampolgárait. Ez aztán a törődés, a megbecsülés! Mit nem adtunk volna egy ilyen állampolgárságért!

   Nem egy földi ország kormánya, hanem a világ Ura ígér nekünk mennyei állampolgárságot. Legyünk nagyon büszkék erre. Ebben a bizonytalan világban legyen biztos reménységünk, hogy Krisztusért a menny várományosai vagyunk, és ez az eljövendő ország az öröm, szeretet és a békesség dicsőséges királysága lesz. Ámen.

====================================================================

 

Jel 1, 1-8 (mennybemenetel, de., 2018)

Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak. Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott. Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van. János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

    A Jelenések könyvének görög neve apokalipszis, ami kinyilatkoztatást, valamilyen titoknak, igazságnak a felfedését, leleplezését jelenti. A napi hírek, a gazdasági, politikai helyzet alakulása, a tudomány titkai nagyon lázba tudnak hozni minket. Izgat az a kérdés, hogy milyen - sokszor rejtve maradó - tényezők, erők, érdekek mozgatják a világot. Ezekről sokat beszélünk is. De vajon foglalkoztat-e legalább ennyire az Isten akarata, terve, rendeltetésünk, üdvösségre való elhívatásunk, ami Krisztusban kezdődött el és jut teljességre? Érdekel-e minket a menny titka, az örökélet kérdése? Sokszor kis szenzációk úgy lekötik a figyelmünket, hogy az igazán fontosról elfeledkezünk.

   A mennybemenetel ünnepe tekintetünket egy kicsit ebbe az irányba fordítja. Arra emlékezetet: nem köthet le annyira ez a látható világ, hogy elhanyagoljuk az örökkévalót, nem tölthet be annyira a ma, hogy semmibe vegyük a jövendőt, Isten ígéreteit. Úgy elítéljük azt az embert, aki nagy felelőtlenül nem gondol a holnapra, nem tervez, könnyelműen csak a mának él… De van lelki tervezés is, amely számol Isten megtartó kegyelmével, Krisztus szeretetével, a Lélek megújító erejével.

   Ez a Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, üzenete, kezdi János az ő bizonyságtételét. Felülről való, Istentől származik, és arról szól, aminek Isten akaratából meg kell történnie. Milyen jó, hogy jövőnk ahhoz a Krisztushoz kötődik, aki megváltott, aki szeret! Sok félelmet keltő leírás olvasható a Jelenések könyvében: ítélet, megpróbáltatások, mégis áthatja az egészet a bizalom: aki Krisztus kezébe teszi le életét, annak sorsa végső soron, mindezek között is biztonságban van.

    Egy angyal jelenti ki ezt az üzenetet Jánosnak. Olvassuk a bűneset történetében: Isten egy angyalt állít az Éden kertjéhez. Amikor az ige a menny és föld határzónájába vezet, akkor mindig ott vannak az angyalok is (pl. Ábrahám története, Jákób látomása, Mózes elhívása, Krisztus születése, szenvedése, feltámadása). A mennyei világ hírnökei, képviselői, Isten engedelmes szolgái ők. A HK fogalmaz így: hivatásunkat olyan hűségesen töltsük be, mint az angyalok a mennyben.

   János ennek alapján tesz bizonyságot: Isten Igéjéről, Krisztus bizonyságtételéről, mindarról, amit látott. Isten így jelenti ki az ő igazságát, így viszi véghez kegyelmi munkáját: szent beszéde, a testté lett ige, Jézus Krisztus, és a Szentlelke ereje által.

   Boldog, aki felolvassa, és akik hallgatják. Egy gyülekezet képe jelenik meg előttünk… Valaki felolvassa Isten kinyilatkoztatását, valakik hallgatják, de a legfontosabb, hogy az jelenüket meghatározó és megáldó, jövőjüket elkészítő valósággá lesz az életükben. Megtartani, azaz szívünkben hordozni, hogy a mennyről ne csak ezen az ünnepen beszéljünk, de mindennap érezzük szívünkben az örökélet kezdetét. Aki Istenre figyel, aki Krisztussal jár, akinek a Lélek világossága tölti be életét, az már elkezdte az örök életet.

   Svájci barátainktól tanultam ezt a kifejezést: „Vorfreude”. Elő-öröm. Ez kellene jobban betöltsön! A menny világossága kellene rávetüljön mindennapi, igen, gondoktól, bajoktól, bánattól megterhelt életünkre, és nem fordítva. (Egyik lelkipásztor mondta híveinek valamikor az 50-es években, amikor az egyház vagyonát elvették, szigorítások, tiltások léptek érvénybe az államhatalom részéről: „Testvérek, soha nem illettek jobban ránk megváltó Urunk boldogmondásai, mint most: boldogok a szegények, akik sírnak, akiket háborgatnak - hát ne csüggedjetek, örüljetek, Isten különös módon megáld minket és megerősít hitünkben.”) Közel van megváltásunk, a szabadulás ideje.

  A mennybe ment, de ígérete szerint mindig velünk lévő Úr áldását kívánja János a gyülekezetekre: kegyelem és békesség. A legfontosabb áldások: ha Isten kegyelme, ha az ő békessége a mienk, akkor mindenünk megvan. Ő volt, van és eljövendő. Isten számára nem elveszett a múlt (amit mi sokszor siratunk… hisszük, hogy Istentől mindent kamatostól kapunk vissza az ő országában), Isten kezében tartja a jelent, annak minden területét, ő tölti meg áldásaival, ő oltalmaz, ő tudja, hogy mi szolgálja a mi javunkat, és ő készíti elő a jövőt, az üdvösséget, a megtartatást. A hét lélek Isten hatalmát, mindenütt jelenvalóságát, bölcsességét, dicsőségét, tisztaságát, erejét, szeretetét jelképezi.

   Azt halljuk ebben a köszöntésben Krisztusról, hogy ő a hű tanú. Kettős értelemben: Isten akaratát tökéletesen kijelentette, Isten megváltó szeretetéről tanúskodik, sőt kezeskedik.  És másodszor: ő az, aki mellénk áll igazságával, érdemével. (A király lesz a koldus tanúja.)

   A halottak közül az elsőszülött. Krisztusnak ez az egyik legfőbb felségjelzője. Legnagyobb győzelmének a bizonyságát hirdeti. Sok rangot, vagyont összegyűjthet valaki, de a halállal szemben mind értékét veszíti. Krisztus Úr a halál fölött is. A föld királyainak fejedelme ő. Érdekes megjegyzés ez. Krisztus nem csak mennyei mandátummal rendelkezik. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Julianus császárról írják (ő volt az, aki vissza akarta állítani a római birodalomban a régi, pogány vallást), hogy halálos ágyán így kiáltott fel: mégis győztél, Galileai! (A Tigris mellett halt meg 363-ban.)

   De a legszebb jelző – milyen jó, hogy a megdicsőült Úrról ezt tanítja az ige! -: aki szeret minket. Krisztus, aki keresztre ment értünk, aki feltámadott, egyszóval: aki szeret minket. Ennél semmi sem lehet fontosabb. Még azt is halljuk - óriási igazságok hangzanak el itt! -: vére által megszabadított bűneinktől. (Szeretete nem költői áradozás volt, hanem véres, valóságos önfeláldozás.) Már most szabadok vagyunk. Hát akkor éljünk szabadokként! Sokszor hasonlítunk a sokáig megkötött madárhoz, amelyik akkor is csak körbe-körbe repül, miután eloldják.

   Országa népévé tett. Sok harc dúlt a földi országokért. Nekünk igazából nincsen országunk itt a földön. Kisebbségben élünk. Mégsem vagyunk hontalanok: a legszebb ország polgárainak valljuk magunkat. Úgy tekintsen ránk minden ember, hogy az üdvösség örökösei, várományosai vagyunk. Sőt azt is tudjuk: az egész föld a mi mennyei Atyánké, ezért mindenütt az ő birtokán vagyunk. Papok vagyunk: azaz Isten szolgálatában állunk már most, s majd egykor tökéletes igazságban és boldogságban.

   Vajon, hogy kell élnünk, ha ilyen ígéreteink, kilátásaink, ilyen ajándékaink vannak? Be tudja-e valaki fogni a szánkat, hogy ne dicsérjük az Isten nevét?  János ilyen bámulatos tényekkel szemben nem tud néma maradni, valósággal kitör belőle a magasztalás: dicsőség neki örökkön örökké. Vajon valaki megakadályozhat-e abban, hogy ne szolgáljunk a mi Urunknak, aki ilyen méltóságban részesített?

   És az a tanítás is elhangzik az igében, amit Jézus mennybemenetelekor az apostolok is hallottak: íme, eljön a felhőkön. Visszajön hatalommal és dicsőséggel, hogy a nekünk szerzett váltság teljessé legyen. Minden szem meglátja, minden térd meghajol előtte… siratja őt az egész föld. Örömkönnyek és a megbánás könnyei. Kimondhatatlan boldogság az övéinek, kimondhatatlan szomorúság az őt visszautasítók számára.

   Soha ne tagadjuk meg, ne áruljuk el, ne hagyjuk el megváltó Urunkat, vele éljünk, vele járjunk, és reménységgel várjuk az ő visszajövetelét! Percig se kételkedjünk az örökkévalóságban, abban az igazságban, amelyik Krisztus küldetésének, megváltó munkájának a lényege: hogy az övéi vagyunk és maradunk mindörökké! Ámen.

 

===================================================================   

 

Mk 16, 19-20  (mennybemenetel, de., 2019)

Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.

   Az evangélisták nagyon röviden írnak Jézus mennybemeneteléről. Máté a szereztetési igével zárja, amelyben elhangzik az univerzális ígéret: veletek vagyok minden napon… Lukács megnevezi a helyszínt (Betánia), ír arról, hogy Jézus megáldotta a tanítványokat, akik végül örömmel tértek vissza. Aztán rendszeresen a templomban voltak.

   A János evangéliumában – hallottuk a felolvasásban – Jézus beszél arról, hogy ő majd eljön, ebben implicite benne van az is, hogy el fog menni, de a részletekről nem ír az apostol. (Egyébként Jézus a János evangéliumában beszél a legtöbbet arról, hogy ő elmegy az Atyához.)

   A legteljesebb leírást a Jézus mennybemenetelével kapcsolatban a Cselekedetek könyvében találjuk (a legelfogadottabb nézet szerint ennek szerzője Lukács, az evangélista). Itt még pontosabb a helymeghatározás: az Olajfák hegye, közel Jeruzsálemhez. Itt olvasunk a mennyei követekről, angyalokról, akik intik, emlékeztetik a tanítványokat. Hallunk arról, hogy a tanítványok együtt imádkoztak egy jeruzsálemi felső házban. Ez már előremutat a pünkösdi eseményekre.

   Az apostoli hitvallásban is csak egy rövid kijelentés szól Jézus mennybemeneteléről: felment a mennybe, de hozzá teszi hitvallás (éppen Márk evangéliumára utalva): ott ül a mindenható Isten jobbján. Ez a Krisztus megdicsőülését, a mennyei Atyától származó méltóság elnyerését jelenti. (Oly nevet adott neki, mely minden névnél feljebb való, írja Pál a Filippi levélben).

   Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele, kérdez rá a HK (51. kérdés-felelet). Először azt, hogy Szentlelke által belénk, az ő tagjaiba mennyei ajándékot áraszt, másodszor, hogy hatalmával minden ellenség ellen oltalmaz és megtart.

   Ajándékot kapunk. A legnagyobb ajándék az a hit, hogy Krisztus véghezvitte, betetőzte megváltásunkat, és az ebből faladó bizalom, békesség. De beszélnünk kell a Lélek egyéb gyümölcseiről is: öröm, reménység, bölcsesség, szeretet. A másik „haszon”: Krisztus hatalma alatt, az ő oltalmában élünk. Külső, belső ellenségeinkkel szemben bátorságot és erőt kapunk.

   Márk evangélista egészen tömören számol be a Jézus mennybemeneteléről.

   Miután ezeket mondta… Az előző részben a tanítványoknak adott küldetésről olvashatunk, az evangélium hirdetésének megbízatásáról és az azt követő jelekről. Sokatmondó, hogy Jézus nem hagyja övéit tanácstalanságban. Tanítja, inti őket, szívükre beszél, felkészíti a szolgálatra, a hitben való járás időszakára, a Szentlélek vezetésére.

   Beteljesedik rajtuk is, és rajtunk is Krisztus ígérete: tiveletek vagyok. Egy pillanatra sem hagy magunkra. Igéjének igazsága, a Szentlélek világossága jelzi az irányt számunkra. Vajon figyelünk-e? Nem a kijelentés, hanem tekintetünk lett homályosabb, nem a Lélek, hanem hitünk lett erőtlenebb.

   …felemeltetett (felvétetett) a mennybe. Magyar nyelvünk különbséget tesz az ég és a menny között (mennyen és földön, mennykő, égbolt, égtáj, és más kifejezések.) Hol van a menny? Nincs messze egyikünktől sem. Isten országa tibennetek van, mondja Jézus. Közel van (látó- és hallótávolságra: István látja az ember Fiát Isten jobbján állni, Saul hallja a mennyei szózatot): egy más, valóságos, de a mienktől teljesen különböző világ. Amilyent szem nem látott, fül nem hallott…

   Krisztus ebből a csodálatos világból jött el bűnös földünkre, és készített utat számunkra. Mert ő azt akarja – az egész üdvtörténet erről szól -, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. Ott nem lesz sírás, fájdalom, elválás… Egészen személyesen fogjuk megélni Isten országának kimondhatatlan boldogságát Krisztus érdeméért. Aki hisz, örök élete van.

     Az Isten jobbján ül… Ez a kifejezés Krisztus hatalmát írja le. Érdekes ószövetségi párhuzam: a Benjámin neve azt jelenti, hogy jobb-kéz gyermek. A trónörökös helye a király jobbja. Azt mondta az Úr az én Uramnak: ülj jobb kezem felől (110. zsoltár). Isten végtelen szeretettel szereti a Fiút – ez nyilvánul meg a Fiú megdicsőülésében, ebben a szeretetben részesülünk mi is.

   Azok pedig (a tanítványok) elmentek. Jézus megbízatásával, Lelkének jelenlétével, hatalmával hirdették az igét mindenütt. Különleges feladat, misszió. Valóban, a tanítványoknak sajátos küldetésük volt, de azóta is az a dolgunk, hogy hirdessük az Igét. Hogy ne csak beszéljünk róla, de életünk is példázza az Isten igazságát, Krisztus szeretetét. Azért vagyunk sokszor erőtlenek (nemcsak a címzettek, de a küldöttek is – a szolgálat erőt ad), mert nem tesszük ezt teljes szívvel: azért üresek a padok a templomban, a székek házainkban.

   A tanítványokról sugárzott Mesterük szeretete. Krisztus illatuk volt, Krisztus világossága ragyogott rajtuk. A hozzá tartozásuk élménye tette hatásossá, ellenállhatatlanná és hitelessé bizonyságtételüket.  

    Mert - gyönyörű sor ez! - az Úr pedig együtt munkálkodott! Lelke által a tanítványokkal maradt. Elment, és mégis együtt volt velük. Lehetett-e valami ennél biztatóbb, bátorítóbb az apostolok számára? Uram, veled erősek vagyunk. Jelenlétét a szolgálatban tapasztalták meg igazán. Azt, hogy az Úr megerősítette, megáldotta az ige hirdetését. Jeleket adott. Csodálatos dolgok történtek.

    Vannak-e ma csodák? Nem tudom, mit tartotok annak, de biztos, hogy van csodát cselekvő Urunk, aki velünk akar jönni, Lelke által meg akar erősíteni, a mi szolgálatunkat is – családban, munkában, gyülekezetben - meg akarja áldani, és el akar vezetni mennyei Atyánk országába. El tudunk-e képzelni ennél nagyobb csodát? Hát akkor nekünk is tenni kell hittel azt, amit reánk bízott a mi Urunk, mert az nem hiábavaló. Annak jutalma – ezen az ünnepen különösen hangsúlyoznunk kell - el nem vész. Ámen.