Mk 9, 30-41                                  (újzsenge vas. de.)

    Újzsenge ünnepét tartjuk …, és manapság nemcsak a zsenge  szó, hanem ez a nyárvégi hálaadó ünnep, de egyáltalán az ünneplés és a hálaadás kezd feledésbe merülni. Ha igaz az, hogy a korszellem a Sátán aktuális akarata, akkor itt valami ellenünk történik!

Nem Istennek, nekünk van szükségünk arra, hogy ünnepléssel, hálaadással erősítsük lelkünket, hogy mindegyre felidézzük, hogy kiéi és kik vagyunk. Jaj lesz nekünk, ha csak sikereink lesznek, de nem lesz örömünk, ha csak javakat gyűjtünk, de nem lesz rajtuk áldás, és nem tudjuk senkinek megköszönni! A hálaadás napján Isten most Igéje által ébresztgeti a mi tudatunkat, hitünket.

   Ha a művészet területéről veszem a hasonlatot, a mai evangéliumi igeszakasz olyan, mint egy triptichon  (hármas tagolású oltár vagy újabban: festmény)… A három rész egy gyönyörű egészet képez.

1. Első kép. Arról értesülünk, hogy Jézus elindul, tovább megy. Előbb meg kell állni, találkozni kell, hogy továbbindulhassunk, a találkozás erejét vihessük magunkkal. Egy találkozásban gazdag hét van a hátunk mögött … Estéről estére együtt lehettünk a gyülekezet közösségében, aztán találkozhattunk művész-vendégeinkkel. Olyan jó lenne most a velünk tovább induló Krisztussal találkozni, békességét magunkkal vinni.

Galilea a pogányok körzete … Jézus nem kerüli el. Egy bölcs tanítás szerint: ha az idegenben nem ismered fel a testvért, akkor lassan a testvéred is idegenné válik.

   Európa nem nagyon ismeri fel a menekültekben a testvért, halálkamionok járják Európa útjait, és ma már nem a gépfegyverek és gázkamrák, hanem a közömbösség és szívtelenség pusztítanak. Persze, patetikus mondatokkal nem lehet ezt a kérdést elintézni, nyilván, vannak kockázatai a segítségnyújtásnak … De vállalunk-e akármi kockázatot, áldozatot másokért?

    Jézus éppen ezt a kockázatot vállalja: szembe megy saját halálával, önmaga feláldozásával, a szenvedéssel. Az Emberfia emberek kezébe adatik. Ez a mondat teljesen rendben van, hiszen az emberré lett Istenfiú az emberek kezében oltalmat, megértést, szeretet kell, hogy kapjon. De a folytatás így hangzik: és megölik. Nem jó tehát az ember fiának az emberek kezére jutni…, valami megromlott az ember kapcsolataiban, természetében: ölni akarjuk egymást szóval, gondolattal, cselekedettel. De harmadik napon feltámad … ez az Isten akarata egyszülött Fiával, Krisztussal. Benne és Általa velünk is. Meglepő mondat áll a Jn 12, 50 –ben: Isten parancsa az örök élet!  A tanítványok nem értik. Mennyire megértjük őket értetlenkedésükben, milyen nehéz valamit is elhinnünk, ami nem felel meg tapasztalatainknak. Most már a tudomány világában is rendre bukkannak elő a meg nem érthető dolgok … A valóság több az általunk ismert tényeknél.

1. Második kép. Megérkeznek Kapernaumba. Egy város a Galileai-tenger északi partján. Kedves megjegyzés az igében, hogy ott Jézus otthon volt (több tanítvány is innen származott). Tudjátok, hol van ő otthon? Ahol befogadják! Jó lenne befogadni! Büszkék vagyunk vendégszeretetünkre … Vajon Krisztus otthont talál-e közöttünk? Más lenne az életünk, sok neheztelés, sok rágalmazás, bántás, rosszhiszeműség, irigység eltűnne. Nem elég beszélni Krisztusról, nekünk meg kell élni közösségét.

   Ismert történet: az egyik városkában a húsvéti misét követően leszállt Krisztus a keresztről az emberek óriási ámulatára, és végtelen igazságosságával és végtelen szeretetével elkezdi tisztogatni a szíveket, gyógyítani a sebeket, leleplezni a rosszat … A város vezetői, papjai úgy döntenek: mivel Krisztus zavart kelt, felborítja a régi rendet, vissza kell szegezni a keresztre, hadd üljön a helyén.

   Hol a Krisztus helye? A Bibliában, a templomban, vagy az otthonunkban, közösségünkben, életünkben? Az idei alkotótábor témája: itthon. Sok drága külső jele van az itthonnak: házak, tárgyak, a táj, az ismerős arcok …, de lelki feltételei is vannak. Az otthon az a hely, ahova magyarázkodás nélkül beléphetsz… És ahol Krisztust is befogadják.

   Jézus megkérdi tanítványait: miről vitatkoztatok útközben. A viták nem maradnak következmények nélkül. Hosszú ideig elkísérnek …, bennünk marad azok tüskéje. Merő feltételezés, de elhangozhatott ilyen a tanítványi kör vezéregyéniségei részéről a többiek fele: ti mindig a háttérben vagytok, sunyítotok, csak a létszámot töltitek, és viszont azok részéről: arrogánsak, fennhéjázók vagytok, azt hiszitek, hogy nélkületek a nap se kelne fel, nagy akarnokságotokkal többet ártotok a Krisztus ügyének, mint amennyit használtok. Meg tudjuk egymást sérteni, bántani, különösen, ha axiómákat állítunk fel egymásról: te ilyen és olyan vagy, ahelyett, hogy azt mondanánk: én ezt így meg így látom.

    Jézus leült. Annyi nyugalom és békesség árad ebből a mozdulatából! Mintha azt sugallná: gyertek, beszéljünk ezekről higgadtan. Üljön, ülepedjék le bennetek a harag is! Jézus azt mondja: ha valaki első akar lenni … Nagyon mélyen bennünk van ez az ösztön. Már az első bibliai testvérpár esetében jelentkezett. Erről szól a történelem: ki a nagyobb, erősebb, ki engedhet meg többet magának, ki tudja letaposni, kizsákmányolni, kiirtani a másikat. Az indulat bennünk van, de meg lehet azt szelídíteni. Szublimálni lehet. Legyetek elsők az alázatban, a szolgálatban … Ez a terep teljesen szabad. A másik irányba nagy a tülekedés, de ki akar alázatos lenni?

   Jézus szemlélteti is mondanivalóját: egy kisgyermeket fog kézen, közéjük állítja, átöleli. Mennyi gyöngédség van ebben! Nekem kérdésem, hogy ez a példa hiteles-e, hatásos-e napjainkban? A kisgyermek, amíg önmagát is így látja, valóban nem akar több lenni, mint aki, tudja, elfogadja, hogy mások gondoskodására szorul, és boldog a „kicsiségében”. Valószínű nevelési módszereinknek köszönhetően egyre kevesebb az ilyen kisgyermek.

   Mivel kezdődik a mi észjárásunk szerint az utolsó, de Jézus tanítása szerint az első hely fele való törekvés, a szolgálat? A kicsik befogadásával. Döbbenetes ez a logikai vonal: aki az ilyen kisgyermekek közül egyet, az engem, aki engem, az azt, aki engem elküldött.

Krisztust, Isten jelenlétét nem a krőzusi gazdagságban, hanem a mindennapi kenyérben, nem a fegyverek dübörgésében, hanem az áldozatok szenvedésében, nem az erősek hivalkodásában, hanem a gyengék és kicsik megalázottságában lehet felismerni. Teréz anyának jobb esélyei voltak India szegényei között, Schweizer Albertnek is Afrika feketéi között megérezni az Isten közelségét.

1. Harmadik kép. Végül arról hallottunk: János panaszt tesz Jézusnak egy ismeretlen ördögűzőről. A te nevedben működik, de nem követ minket. Amiért Krisztus népe vagyunk, azért még az embereknek nem minket, hanem Őt kell követniük. Mennyiszer visszakísértett ez a gondolkodás az egyházban: lásd eretneküldözés, vallásháborúk, stb.

Aki nem azt vallja, amit én, annak semmi köze Istenhez. Isten kegyelmébe fogadottakként kegyetlenül osztogatjuk az ítéletet: te sem, te sem.

   Jézus visszafogja a tanítványoknak másokra támadó hevességét. Igen, a gonosztól el kell határolódnunk, de fel kell ismernünk a jónak jeleit, és azt, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Senki sem tesz csodát az én nevemben, hogy ugyanakkor gyalázzon engem. Lényeges a krisztusi kritériumok ismerete: nem magunkhoz, hanem Hozzá mérni értékrendünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ez a befogadó változat. (Ismerjük az aki nincs velünk, ellenünk van olvasatot is). 

A Krisztus nevében … ez a közös nevező. Akármit tesztek, szóval vagy cselekedettel, mindent az Úr Jézus nevében míveljetek (Kol 3,17), tanítja az apostol. Mindent: akár dolgoztok, gyerekeket neveltek, földet műveltek, művészként alkottok … A Krisztus nevében, útmutatásaival, szeretetével induljunk tovább, a Krisztus nevében találkozzunk egymással, a Krisztus nevében és érdeméért részesüljünk az üdvösségben. ÁMEN.

Mk  8, 1-10  (újzsenge)

   Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy elmondjam – immár sokadszorra –, hogy az evangéliumi történeteknek van valami szívet megfogó szépsége, sajátos erőtere, amibe belépünk mindig, valahányszor olvassuk, valahányszor megéljük. Az evangélium azóta is történik Krisztus által, ha befogadjuk őt, ha engedjük hatni szeretetét.

   Az sem változott, hogy vannak éhező emberek. A történetben szereplő 4000 ember elsősorban lelkiekre, vigasztalásra, bátorításra vágyott. Azért gyűltek Jézushoz. Jézus nemcsak beszélt, hanem Isten országának békességét ajándékozta nekik. Nekünk, az ő követőinek is meg kell tanulnunk: nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.

   De megéheztek testi értelemben is. E földön élve mindig lesznek földi szükségeink, problémáink.  Hozzá tartozik teremtettségünkhöz, emberi mivoltunkhoz. „Nem volt mit enniük”. Nehéz mondat ez, akkor is, ha mi már nem érezzük a súlyát. Beszéltünk már arról, hogy naponta hány ember szembesül ezzel a kérdéssel. Valaki találóan azt mondta: ez a kérdés igazából 7.300.000 embert érint 100%-osan. Vannak, akiket a hiány, és vannak, akiket a fölösleg miatt. Összefügg a kettő. Az éhezés 7.300.000 személy ügye. „Mert áztatok és fáztatok és éheztetek bennem” - írja Pilinszky János.

   Három napja vannak velem, mondja Jézus.  Testvéreim, milyen sokszor hosszú még az egy (1) óra is. Igaz, nem Jézus prédikál. De kell jusson idő arra, ami fontos, ami mégis feléje irányít. Valaki megkérdezte vállalkozó barátjától: hogy jutsz el a templomba minden vasárnap. Én ezzel időt spórolok, jött a válasz.  Hogy-hogy?  Hát úgy, hogy megtanulom, mennyi fölösleges dolgot kerülhetek el az életben.

   Jézus ismeri az embereket, megszánja őket: nem bocsáthatjuk el, kidőlnek az úton, messziről jöttek. Emberi korlátaink vannak. Nem vagyunk szuperhősök. Jézus sem volt az. Megéhezünk, elfáradunk, stb.

   A tanítványok az emberi lehetőségeket mérik fel. Racionálisan. Isten azért adta az eszünket, hogy reálisan felmérjük a helyzetet, a szívünket pedig azért, hogy ne gondolkozzunk mindig racionálisan. Vannak kiutak emberileg kilátástalan helyzetekből is. Mindannyian tudunk ilyenekről bizonyságot tenni.  Azt mondtuk, semmi esély, semmi remény, aztán mégis volt tovább. Így vagyok én sokszor népünk sorsával kapcsolatban. A számok kérlelhetetlenek. Szép szavakkal ki lehet színezni a helyzetet, de a számok nagyon világosan beszélnek. Kevés a keresztelő, sok a temetés, sok a házasságot nem vállaló fiatal. Romlanak a demográfiai mutatók, arányok.  Ezzel szembe kell nézzünk. De nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy Isten felráz, felébreszt, lélekben megújít, jobb belátást ad. És Ábrahám hitével neki fogunk jövőt építeni, nagy néppé lenni.

    Tanítványok nagy panaszukban még arról is lefeledkeznek, ami van. Sokszor azt sem használjuk ki, ami rendelkezésünkre áll. Mindennapi életünkre is vonatkozik, talentumainkra, tehetségünkre, de a lelki lehetőségekre is. Annyira belemerülünk a panaszkodásba, hogy a kezünk ügyében levő megoldásokat is figyelmen kívül hagyjuk. ( )

Van hét kenyér. Ó, áldott kenyerek! A kevés is fontos lehet! A kevésből is lehet sok, ha letesszük a Jézus kezébe. Hit kérdése.

   Jézus megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre. Olyan kedves fordulat ez. Isten parancsa az örök élet. Azt parancsolja, ami jó. Parancsai az életet szolgálják. Mondhatták volna, miért üljünk le? Mit akar? Van valami szent egymásra hangolódás. Csodák ott születnek, ahol egy szívvel-lélekkel vannak együtt Isten gyermekei.

   Jézus veszi a kenyereket, hálát ad, megtöri … Szeretnénk ellesni a csoda pillanatát, valahogy kisiklik a vizsgálat alól … A csoda Isten örök szeretete, annak testet öltése, maga Jézus, aki kenyérré lett, aki az Atya jóságát hozta, közvetíti, aki hálaadásában is ezt a mennyei folyosót/csatornát nyitja meg, Jézus, akinek teste megtöretett. Nem a pillanatra, hanem Jézusra kell néznünk. Vele kell beteljen az életünk, és akkor csodáról csodára haladunk.

   Ott vannak a tanítványok is …, ők is szolgálnak. Jézus fel akar használni. A bűnbánati hét erről szólt … a földi kenyér elosztásában is, de a lelki ajándékok megosztásában is.

A tanítványok viszik a sokaságnak … Milyen jó lenne, ha kenyér- és  áldás hordozó emberek lennénk. Mit kapnak tőlünk az emberek? Kitől indulunk el mások fele? Csak önmagunktól? Csak panasz, kritika, elégedetlenség, csak bántódásból fakadó bántás, sértődésből fakadó sértés származik tőlünk? Önzés, rosszindulat? Vagy Jézustól elindulva tudunk mást is vinni: békességet, áldást.

   Ebben a történetben a halak későbbre kerülnek elő. Lehet, valaki félretette. De a csodát látva, mégis meggondolta magát. Puszta feltételezés ez. Amit megtartunk, azt elveszítjük, amit odaadunk, az a mienk. Szeretnénk-e annyit kapni, amennyit adtunk? Nem tudom, ki hogy áll az önértékelésével, de én életem során többet kaptam, mint amennyit adtam. Istentől mindenképpen.

   Jézus megáldja a halakat is. Amit Jézus megáld, azon valóban áldás lesz. Ott van-e a Megváltó áldása életeden, munkádon, kenyereden?  Áldás nélkül nincs igazi öröm. Ezt nem értjük meg sokszor. Egy csomó mindent megszereztünk, de áldás nélkül akarjuk használni, és nem leszünk boldogabbak.  Az igazi megelégedettség feltétele az áldás. „Úr Jézus, kérlek, taníts meg örülni …” Elégedetlen, áldás nélkül élő néppé lettünk. Kevesen panaszkodnak annyit, mint mi. Az első gyülekezetben, ahol szolgáltam, a nagyon elszigetelt, szegény Mezőveresegyházán mindig csodálkoztam, amikor az emberek kezüket széttárva és tekintetüket körbehordozva mutatták, mondták, hogy mindenünk van. Szétnéztem a szegényes berendezésen, néhány kopott bútoron, a vizes vedren, a foszladozó szőnyegen, és aztán a sugárzó, békés, boldog arcokra tekintettem, és megértettem: igazuk volt. A minden a szívben kezdődik. A szívedben mutasd meg, hogy mid van. Jézus áldása.

  Ettek, jóllaktak. Enni – lenni, közel állnak ezek a szavak a mi magyar nyelvünkben.  Étel és élet. Nagyon szemléletes a jóllakni kifejezés is. A lakni szónak önmagában más a jelentése. Valahol otthon lenni, valahol tartózkodni, élni, meglenni. Jól lakni. Belehallom a lelkit is: ahol jó testemnek, de a lelkemnek is. Egyik külföldre költözött ismerősünk mondta (rögtön a változások után): húst hússal eszem. Jól lehet lakni. De valóban jól is lakunk, boldogok vagyunk?

   A maradékot is össze kell gyűjteni. (Összegyűjtöm népem maradékát …). Hogy semmi ne menjen kárba. Diakóniai gesztus. Fölöslegünkből is sokat segíthetnénk. Hét kosár. Még a maradék is a teljességet hirdeti.

   Jézus elbocsátotta őket. Nem tudjuk, hogyan történt. Nemcsak elment és elmentek. Áldással, Isten oltalmába ajánlva. Így bocsát el minket is. Áldással, hogy áldássá legyünk. Ámen.

Urunk, Istenünk, mindenható mennyei Atyánk,

hálát adunk ezért a találkozásért, a közösségért, az evangélium drága, biztató üzenetéért. Köszönjük, hogy emlékezettél arra, hogy lelkünknek is szüksége van táplálékra, élő igére, Krisztus szavára, szeretetére. Add Urunk, hogy áron is megvegyük az alkalmakat, hogy jusson időnk, figyelmünk a legfontosabbakra.

   De legyen áldott neved, hogy ismersz minket, testi szükségeinket is, éhségünket, szomjúságunkat, fáradságunkat, erőtlenségeinket. Téged kérünk, légy gondviselőnk, rendeld ki azt, ami szükséges földi életünk fenntartásához, kibontakozásához. Köszönjük minden földi ajándékodat, magasztaljuk nevedet a bőségesen jutó mindennapi kenyérért, otthonunkért, azért, hogy annyi ráadást kapunk tőled, hogy sok mindenünk van. Bocsásd meg, ha keserűek, panaszkodók vagyunk, elfelejtünk hálát adni azért, ami van, amiatti elégedetlenségben, amink még nincsen.

   Értesd meg velünk azt, hogy akkor válik minden javunk minket örömmel eltöltő, másokat is gazdagítóvá áldássá, ha azokat le tudjuk tenni kezedben, ha azt készek vagyunk megosztani egymással! Csak a te áldásoddal tudjuk örömmel, békességgel használni azt, amink van. Csak hit által Krisztussal élve tudunk jól lakni, jól lenni, betelni és kiteljesedni. Adj nekünk ilyen bővelkedő életet!

  Könyörülj gyülekezetünkön, betegeinken, gyászolóinkon, testi-lelki gondok között élőkön, de azokon is, akiknek mindenük megvan, hogy bölcsen, neked engedelmeskedve éljenek! Könyörülj világunkon, a több millió éhező embertársunkon, adj több együttérzést azoknak szívébe, akik segíteni tudnak, taníts minket is felelősen élni! Légy velünk irgalmaddal, oltalmaddal végy körül bennünket. Tartsd meg népünket, anyaszentegyházunkat! Ámen.

Jn 6, 24 – 34  (újzsenge vas. de.)

   Az 5000 ember megvendégelése történetének a folytatását hallottuk. Az emberek jóllaknak  a csodálatos módon megszaporított testi táplálékkal, és valamiféle lelki éhség támadt bennük. Valami mély vágyakozás arra, hogy Jézussal legyenek, tanítását hallgassák, újból átéljék csodáit. Hogy közelében megelégíttessék testük és lelkük is.

   Elkezdik keresni Jézust. Kereső emberek vagyunk: boldogulásra, érvényesülésre, elismerésre, sikerekre, biztos célra, igazi közösségre áhítozunk. De keressük-e azt, aki az út, igazság és élet, akiben minden eléri célját? Jézust, az Isten Fiát, a világ megváltóját?   Igazi csoda az is, ha kenyér kerül asztalunkra, ha békességben tudunk együtt lenni, csoda az áldás, amit kapunk, de a legnagyobb mégis az, ha azt találjuk meg, akitől mindez származik. A történetben Jézust kereső emberek indulnak el az őket már régóta kereső Úr felé. Bárcsak a mi történetünk is lenne ez! Keresni azt, aki megtalált. Követni azt, aki mindig velünk van.

   A Jézus nyomába eredő emberek fáradságot is vállalnak. Hajóba szállnak, elindulnak. Hallottuk a bűnbánati héten: a kenyérkeresés (milyen érzékletes a mi nyelvünk!) verítékkel, erőfeszítéssel jár. A lelkiek sem adatnak csak úgy, Jézus határozottan tanítja: kérni, keresni, zörgetni kell. Félre kell tenni minden egyebet: önzést, megkötöző szenvedélyt, mindig fontosnak tűnő elfoglaltságot. Időt, figyelmet kell szentelni. (Ismerjük a bibliai példázatot a lányokról, akiket annyi minden lefoglal – éppen a nagy készülődésben -, hogy lekésik a találkát a vőlegénnyel.) Amit keresel, az határoz meg, az tölt be. Aki csak pénzt akar keresni, az csak azt fogja látni szemei előtt. Számára tényleg minden a pénzről szól. Aki az érvényesülést, az akörül fog forogni.

   Megtalálták …. Mert Isten megtalálható. Krisztus élete, küldetése erről szól. Közel jött az Isten. Találkozhatunk vele. Ha keressük, ha befogadjuk: szívünkben, otthonunkban. Nem vágyálom, nem ábránd … Eljött, testet öltött, megszólítható, megkérdethető.

   Egy nagyon mindennapi kérdés hangzik el: mikor jöttél ide. (Tengeren járás mozzanata.) Jézus nem egyenesen a kérdésre válaszol, mégis a lényegre mutat rá. (Gyermekkorunkban gyakran fordultunk be a konyhára azzal a kérdéssel: hány óra van? Édesanyánk – mert a szeretet az igazi szükséget látja meg - visszakérdezett: éhesek vagytok?) Nem a jelekre figyeltek még, mondja Jézus. Egyelőre csak azok haszna foglalkoztat. Az áldást látjátok, és nem az áldás Adóját. De jó úton jártok. Keressetek tovább, magasabban.

Isten többet akar adni nekünk a veszendő ételnél. Azt is, hiszen szükségünk van rá, de annál többet Krisztusban. Az örök életre megmaradó eledelt.

  Amikor a Biblia a kenyérről beszél, ezt a kettősséget ismerjük fel. Fontos a testi is, azért harcolunk, küzdünk, ezért mennek gyermekeink külföldre, ezért zajlanak sokszor perek, viták közöttünk, ezért áldozzuk fel sokszor egészségünket, békességünket is. Nélkülözhetetlen, de nem a végső érték. A gazdagokra vonatkoztatott „mindenük megvan” kifejezést felül kell vizsgálnunk. Vajon, ebben a mindenben benne vannak-e a lelkiek? Az örök, ami megmarad. A teremtésben Isten testi eledelt rendelt az embernek, a megváltásban az örök életre megmaradó lelkit. Az Emberfia által… Akit Isten megpecsételt. Nem az ajándék, hanem az ajándékozó a nagyobb, a fontosabb.

   Nyílik a Jézust keresők szeme. Azt kérdezik: mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? Hát mit kell tennünk a földi kenyérért? „Dolgozni pontosan, szépen.” (József Attila) (Régebb a prédikációk helyett gazdasági előadások hangzottak el … bizonyos értelemben volt létjogosultsága … én is szeretném, ha anyagilag is erős közösség lennénk.) De mégis a másik kérdés az elsődleges: a lelki kenyérért mit kell tenni. Mi az, ami tetszik Istennek? Foglalkoztat-e ez a kérdés? Vívódunk-e ezen a családban, a gyülekezetben, népünk körében? Vagy ez mindenkinek magánügye? Nem ezt bízta ránk Isten?

   Jézus válasza újból helyére rakja a dolgokat. Higgyetek! Ezt kell, ennyit lehet tennetek. Valaki már megdolgozott érte, nektek csak el kell fogadni. Szíveteket kell megnyitni. (A XX. század egyik legnagyobb matematikusa az osztrák Kurt Gödel volt, aki betegesen félt attól, hogy megmérgezik. Idős korában még gyanakvóbb lett, és paranoiás félelme annyira elhatalmasodott rajta, hogy éhen halt.) Higgyetek, bízzatok Abban, akit Isten elküldött. Higgyétek, hogy általa az Atya a legjobbat készítette el számotokra, hogy ő az a kenyér, akivel jól lakhat a lelketek, betelhet békességgel, bizalommal, boldogsággal.

   Milyen jelt mutatsz? Miből tudhatjuk ezt biztosan? A bizonytalan, bizalmatlan ember bizonyosságra vágyik? Honnan tudjuk, hogy valaki szeret, jót akar nekünk? Világunkban különösen összezavarodtak az erkölcsi kritériumok. Olvassuk, hogy valaki rendes állampolgár, előzékeny, jó modorú szomszéd, aztán egyszerre radikalizálódik, és kész ártatlan embereket megölni. Ebben a jelekben gazdag világban (soha ennyi jel, üzenet nem röpködött a levegőben) igazi jelre vágynak az emberek. A kérés jogos.  Atyáink a mannát ették. Részesültek Isten gondoskodó szeretetében. Megtapasztalták, hogy Isten irgalma hogyan hordozza, vezeti, táplálja őket. Mi is átéltünk egy nagy csodát, mondják Jézusnak, megsokasodott a kenyér, de hogyan tovább? Mi lesz holnap? Rád bízhatjuk-e az életünket?

   Nem Mózes, válaszolja Jézus.  Az én mennyei Atyám, akinek hatalmát, szeretetét képviselem. Nem elég a történelem, a hagyomány, 500 év, a múlt, akármennyire dicső és fényes is legyen. Az én Atyám adja. Ez jelen idő. A csodák aktuálisak. Erőt meríthetünk a múltból, de most kell megtapasztalnunk Isten jóvoltát. Ahogy mindennap kérjük, minden nap megkapjuk, minden nap hálát adunk.

    Az Isten kenyere a mennyből szállt le. Hallottatok az Isten kenyeréről? Az a kenyér, amit nekünk ajándékoz, és ami által életet ad.  A kenyér – a földi élet feltétele. Kenyér, táplálék nélkül a legerősebbek is összeomlanak. Az Isten kenyere maga az élet Krisztusban, általa. Mennyei Atyánk Krisztusban minőségi életet kínál nekünk, amiben békesség, szeretet van. Általa áldottá teszi kenyerünket, közösségeinket.

   Add nekünk! – mondják. Nekünk sem lehet nagyobb vágyunk, kívánságunk: add nekünk, légy velünk. Ámen.

Örökkévaló Istenünk, gondviselő mennyei Atyánk, megváltó Urunk Jézus Krisztusban, Vigasztalónk a Szentlélek által,

hálaadással állunk meg szent színed előtt, és köszönjük meg ezt az ünnepet, ezt az alkalmat, találkozást. Most különösképpen azt, hogy végtelen szeretetedből gondoskodsz rólunk, kirendeled mindennapi szükségeinket, betöltesz minket javaiddal, földiekkel, de lelkiekkel is: örömmel, békességgel, reménységgel.

Te ismersz minket, hiszen te alkottál, és Szent Fiadban közénk jöttél … tudod azt, hogy nyugtalan, kereső emberek vagyunk.  Miközben küzdenünk kell a mulandókért is, kérünk, irányíts tekintetünket az örökkévalóra, az ajándékokról az Ajándékozóra, hogy helyesen lássunk és értékeljünk. Hogy megértsük földi küldetésünket és mennyei elhívatottságunkat, felismerjük feladatainkat és az azokhoz adott erőt, áldásokat is. Legyen áldott neved, hogy te nem könyöradományt kínálsz nekünk, hanem Krisztusban bővelkedő, teljes és teljességre jutó életet.

   Segíts Lelked által megértenünk, hogy mit kell cselekednünk! Azt is, hogy hogyan kell fáradoznunk a mindennapiért, a megélhetésért, nem megkeseredve, hanem benned bízva, a te áldásaidat kérve, elfogadva, és hogyan kell törekednünk az örökkévalóért, ami nem múlik el soha. Köszönjük, hogy azt nem nekünk kell megszerezni, kiharcolni érdemeinkkel, teljesítményünkkel, mert azt Krisztus megszerezte számunkra. Adj hitet ezt elfogadni!

Adj nekünk bizonyosságot afelől, hogy rábízhatjuk magunkat szeretetedre, és engedd állandóan megtapasztalnunk, hogy a te velünk vagy, támogatsz, gyógyítasz, erősítesz, megáldasz! Add nekünk, mennyei Atyánk, a te kenyeredet: a földi ajándékok mellé azok mennyei ráadását is örömben, békességben, megelégedettségben!

   Könyörgünk, áldd meg gyülekezetünket, légy mindnyájunkkal, akik itt vagyunk! Áraszd ki életünkre kegyelmed, jóvoltod gazdagságát, add áldásaidat, hogy mi is áldássá legyünk.

Légy betegeink gyógyítója, erősítője, gyászolóink vigasztalója, az elhagyatottak, gondokkal küszködők támasza, egyházunk, népünk megtartója!

Hallgass meg Krisztus Urunkért! Ámen. 

Lk 14, 15-24 (újzsenge vasárnapja)

    Igaz a jelző a Miatyánkban: a kenyér, a testi táplálék valóban mindennapi életünk része, ügye, kérése, és – remélhetőleg  - hálaadásunk fontos tétele. A mai ünnep ennek a hálaadásnak kijelölt alkalma, amelyen kiváltképpen megköszönjük Istennek gondviselését, testi és lelki áldásait.

   A lekcióban (igefelolvasásban) hallott 3 evangéliumi jelenet mindenikében szerepel ez a téma. 1.Jézus az egyik vezető farizeus házához ebédre hivatalos, és meggyógyítva egy beteget rámutat arra, hogy a könyörület felülír minden külső törvényt.

2.A lakodalom nyilvánvalóan az a hely, ahol bőségesen van ennivaló, és ahol megnyilvánul az ősi emberi „nagyobb, elsőbb lenni a másiknál” vágy. Jézus a másik irányt nevezi követendőnek: az alázat útját. 3.A harmadikban pedig újból vendéglátásról hallunk, amivel kapcsolatban Jézus azt tanítja: helyezzük a földi érdekek fölé a mennyei érdekeket.

   A nagy vacsora példázatában pedig újból egy vendégségről van szó … Azt látjuk, hogy a kenyér nemcsak testünk táplálása, hanem a közösség megélésének az ajándéka is. De már a kenyérért való küzdelem, a munka is. A kalákának nemcsak gazdagsági jelentősége volt,  közösségformáló, összekovácsoló szerepe is (pl. templomjavítás). Aztán ott van a vendéglátás öröme, a közösség megélése, amely által lelkünk is erősödik.

   Érdekes ez a kijelentés: boldog az, aki Isten országának vendége. Jézus olyan hitelesen beszél az üdvösség eljövendő dicsőségéről, olyan hitelesen hordozza annak békességét, olyan felemelő a vele való együttlét élménye, hogy szinte spontán tör ki ez a felkiáltás.

Életünk kiteljesedésének feltételei rajtunk kívül vannak … Nem vagyunk elegek önmagunkban. Jézusnak az Isten országával kapcsolatos példázatai mindig ünnepről,  közösségről szólnak: Istennel, egymással. Az úrvacsora is ezt ábrázolja ki …, de mindennapi étkezésünk is: „jövel, Jézus”. Ha ő a mi vendégünk, ha szeretetében vagyunk együtt, akkor a földi javak áldássá lesznek. Persze, itt még emberi gyarlóságokkal vagyunk együtt, de majd ezek nélkül, teljes bizalomban. Úgy látjuk egymás, ahogy ő lát minket!

    Jézus erre a felsóhajtásra feleletképpen egy példázatot mond el, amiben arra figyelmeztet: ezt a lehetőséget - még ha szépnek, jónak, kívánatosnak is tartjuk, még ha vágyakozunk is utána – könnyen, szinte észrevétlenül vissza is utasíthatjuk. „Közömbösségünk miatt sok mindent elősegítünk, amit lelkünk mélyén ellenzünk, és sok mindent akadályozunk, amit meggyőződésünk alapján jónak tartunk. Aközött, amit tenni szeretnénk és teszünk, óriási a különbség.”

   A példázatbeli gazda nagy vacsorát készít, sok vendéget hív meg. Isten – végtelen hatalmához méltóan – nem kicsiben tervez. Nagy szeretettel szeret minket, az egész világot, nagy áldozattal váltott meg, dicsősége kihat az egekre. A Biblia sok helyen beszél arról, hogy Isten minden embert hív. Rá kell döbbennünk: Isten meghívottai vagyunk. 

   Elkészül a vacsora …, és a gazda elküldi szolgáját. Kettős meghívás volt abban az időben gyakorlatban: egy általános és egy konkrét. „Jöjjetek, minden készen van.” Már csak mi kell készen legyünk. Annyit harcolunk, küzdünk, ezt és azt is szeretnénk megvalósítani, elérni, megszerezni, és Istennél már minden készen van: megváltásunk, üdvösségünk. Félbe-szerbe hagyott feladataink között jó ezt tudnunk. Arról is szól ez a megjegyzés: ő tudja kikerekíteni az életünket. Teljessé, késszé tenni. A „késznek lenni” egy lelki kategória.  Sok emberrel találkoztam, aki emberi szemmel nézve sok mindennel nem készült el (nem újította fel a lakását, nem jutott oda, hogy autót vásároljon), de kész volt. És fordítva is.

   Aztán csodálkozunk (egyik testvérünk használta a tegnap ezt a kifejezést, amikor közöltem vele, hogy ma újzsenge vasárnapja van) a meghívottak hozzáállásán. Hát hogy ilyen földhözragadtak, hogy ilyen ostobák! Aztán magunkra nézünk, és rögtön könnyebben megértjük őket. Elfoglaltságaink…  „A boldogságért vívott küzdelmünk akadályoz meg abban, hogy boldogok legyünk.” A jólétre való törekvés abban, hogy megtapasztaljuk azt, ami igazán jó. Nagyravágyásunkban lealacsonyodunk.

A meghívottak igazából komoly dolgokat említenek a mentegetőzésben (sok baj forrása lehet, ha túl komolyan vesszük magunkat): föld (azaz vagyon), ökrök tesztelése (azaz munka), nősülés (azaz család). Nem tizedrangú, kis kaliberű ügyekre hivatkoznak…  Éppen ezzel mutat rá Jézus arra, hogy mennyire döntő különbséget tenni a fontos és a legfontosabb között, hogy mennyire lényeges dolog megtalálni a helyes, elsődleges célt, amihez viszonyítunk mást … Vannak feladataink, nem élhetünk vagyon nélkül, családunk ajándék, ez nem kérdés. Csak az, hogy ha ezek abszolút fontosságra tesznek szert, akkor vajon nem marad-e ki éppen az az életünkből, ami ezeket megtölti tartalommal: Isten kegyelme, szeretete, a vele való közösség, a lelki áldások. Isten őrizzen a vagyontól, amelyben nincs megelégedés, a munkától, amiben nincs öröm, a családtól, ahol nincs békesség. 

   A ház ura megharagszik, és kiküldi újból a szolgáját. Már nem az előkelő barátokhoz, gazdag rokonokhoz, befolyásos ismerősökhöz. Beszélhetünk akár Jézus szociális érzékenységéről (nagy témája ez ennek az ünnepnek – országaink vezető helyen vannak az eldobott étel mennyiségét illetően: fölöslegünkkel sok éhező jóllakhatna ), de az az üzenet a hangsúlyos igazán, hogy benne kiterjed a kegyelem érvényessége mindenkire. Nem a származás, vagyon, diploma tesz minket méltóvá, hanem maga a kegyelem jogosít fel. A kegyelemre egyféleképpen lehet reagálni: elfogadással. Szegények, nyomorékok, sánták, vakok – a túlélés határán tengődők, a kirekesztettek, a megvetettek, azok, akik nem tudnak teljesíteni.  Akár lelki értelemben is vehetjük a leírást, és máris megtaláljuk a helyünket a meghívottak között.

   Harmadszor is toboroz a gazda: utak, kerítések mellől … Bujkálók, útonállók, akik még az emberi szánalom határán is kívül esnek. Kényszeríts bejönni mindenkit. Érdekes mondat. „Compelle intrare.” „Elképzelhetnek a szobámban a Magdalen College-ban: éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem Annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjobban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, és elismertem, hogy Isten: Isten; és letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a leginkább levert és a legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amelyik kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, és minden irányban a menekülés lehetőségét keresi? A ‘compelle intrare’ kifejezéssel (‘kényszeríts bejönni mindenkit’) gonosz emberek annyira visszaéltek, hogy elriadunk tőle; de ha helyesen értjük, akkor az isteni kegyelem mélységeit tárja fel. Isten keménysége kedvesebb, mint az emberek lágysága, az Ő kényszerítése a mi szabadulásunk” – írja C.S. Lewis.

   Isten azt akarja, hogy megteljék szívünk, otthonunk, életünk, közösségünk az ő javaival, szeretetével, hogy áldó közösségében maradjunk most és mindörökké.  Ámen.