2 Thessz 2, 1-13 (vas.de.)

 

Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem prófécia, sem beszéd, sem nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már itt volna. Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. 

Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten. Nem emlékeztek rá, hogy még amikor nálatok voltam, megmondtam nektek mindezt? 

És tudjátok, hogy mi az, ami most még visszatartja, hogy csak a maga idejében jelenjék meg. A törvénytiprás titokban már folyik, csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnnie az útból. És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével, és meg fog semmisíteni eljövetelének fenségével. Ézs 11,4 

Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával és a gonoszság mindenféle csalásával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. 

Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, 

és ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.

Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. 

 

 

   Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt leveleiből kiderül: a gyülekezetnek sokat kellett  szenvednie Krisztust valló hitéért. Mindennaposak voltak az üldözések, bántalmazások. Mind a római hatóság, mind a régi zsidó közösség részéről ellenségeskedés, rossz szándék és gyakran erőszak nyilvánult meg irányukba. Vajon érdemes-e kitartani, mindezt az áldozatot meghozni? 

    Mit vállalunk mi keresztyénségünkért? Ha hitünk gyakorlásából hátrány származna, ha veszélyes lenne Krisztus követőjének lenni (ne felejtsük: sokfele a világon kockázatos Krisztushoz és az ő egyházához tartozni!), akkor vajon hányan maradnának, ragaszkodnának? Milyen sokan vannak/vagyunk, akiket nem ilyen komoly okok, hanem pusztán a kényelem vagy a közömbösség tart távol. (Nem azt veszítjük el, amit elvesznek tőlünk, hanem amit feladunk!) Mózesről jegyzi meg a Zsidókhoz írt levél: inkább vállalta az Isten népével való együtt- nyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét.  

   Az üldözések között felerősödnek az adventi váradalmak. El tudjuk képzelni, hogy akinek állandó rettegésben kell élnie, akit megaláznak, bebörtönöznek, azt elsősorban nem a földi élet tervei foglalkoztatják. Az a megváltást várja. Mi (talán) túlságosan az evilági dolgokra koncentrálunk. Nyilván, ebben az életben vannak feladataink, megbízatásaink, komolyan kell vennünk az itt kapott lehetőségeket, terveznünk kell, a földi jövőért is küzdenünk kell, de közben nem feledkezhetünk el végső célunkról, futásunk jutalmáról.

   Arra is figyelmeztet az ige: mindig voltak olyanok, akik kihasználták az emberek nyomorúságát, szabadulás utáni vágyát, reménykedését és hiszékenységét – anyagi és lelki értelemben. Így történt ez Thesszalonikában is. Megszólalhattak ezek a hangok közösségen belül is, de főként külső támadásként, kísértésként jelentkeztek.

   Pál apostol tehát erre helyzetre tekintve és Isten ígéreteire – a Krisztus eljövetelére, a hozzá való gyülekezésünkre - hivatkozva bátorítja, tanácsolja a gyülekezetet.

  Az apostol először józanságra inti őket. Isten gyermekeit nem a rajongás, a lelki egzaltáltság,  hanem Krisztus józan követése és várása jellemzi. Nem a sokszor rajtunk elhatalmasodó félelem és bizonytalanság kell irányítson minket, gondolatainkat, magatartásunkat, hanem a hit bölcsessége és kiegyensúlyozottsága.

   Ismerjük jól magunkat: amikor nagy a teher, akkor könnyen elveszítjük a fejünket, szívünk békességét, türelmünket, higgadtságunkat. A bizonytalanságban levő ember fogékony minden hírre, információra, mégha hamis vagy éppen szándékosan félrevezető is az. Fogságot szenvedők írták le: elzártságukban mennyire befolyásolta őket minden kis hírfoszlány, ezek pedig sokszor a fogvatartóktól származtak, hogy ilyen módon is gonoszul gyötörjék őket. 

   Nagyon veszélyes, ha meggondolatlan, vagy éppen rossz szándékú, félrevezető, mások érzelmi helyzetét kihasználó, manipulatív üzenet jut el a várakozókhoz: „prófécia, nekünk tulajdonított levél”. Az evangéliumot könnyű megkülönböztetni a tagadástól, de nehéz megkülönböztetni a hasonló tartalmú, emberi tanítástól.

   Az utolsó időkre, pontosabban Krisztus eljövetelére nézve egy számunkra különösnek ható jelről beszél itt Pál: meg kell jelennie a törvénytiprónak (ebben az összefüggésben beszél az Írás máshol az antikrisztusról), aki sokakat megtéveszt, aki ellene mond mindennek, ami szent, és magát „istennek állítja”. Minden korban voltak olyan személyek, hatalmi körök, irányzatok, társadalmi mozgalmak, amelyek megfeleltek ennek a kritériumnak. Minden nemzedék életében. Napjainkban a tudományosság szerepében tetszelgő istentagadás, a minden evangéliumi hagyományt és lelki értéket tagadó liberalizmusra illik ez a leírás. Nem tudjuk, hogy vajon nem ez-e a törvénytiprás végső formája, ami tényleg az utolsó idő közeledését hirdeti. Sokszor kimondjuk – felháborodva, méltatlankodva, megbotránkozva – : vége kell legyen ennek a világnak. A tünetek a szemünk előtt vannak: hittől való elszakadás, hazugság, csalás, elnyomás, a gonoszság mindenféle formája, a saját hatalmától megszédült, sorsát kezébe vevő, magát istennek képzelő ember (Homo Deus). 

   Nem könnyű értelmezni az apostol szavait. Bibliatudósok szerint Pál jól megfontolt szándékkal titkosítja itt az üzenetet, tartva attól, hogy a levél esetleg a hatalom képviselőnek a kezébe kerül, és ez esetleg újabb támadást vált ki a gyülekezet ellen. A thesszalonikaiak tudják, hogy miről ír itt Pál.

   Tudjátok, mi az, ami visszatartja, hogy csak a maga idejében… A maga idejében: ez a kifejezés arra utal, hogy végső soron Isten irányítja az eseményeket. Egyéni életünkben és nagyobb összefüggésekben is. Az ő kezéből származik a teremtés, az ő kezében van az idő, a történelem. Isten idejében élünk. Ez a kegyelem. Halljuk meg tehát a szavát, vegyük komolyan hívását! Minden idő, korszak lezárul egyszer, minden hatalom megbukik, egyedül Isten marad.  

   A törvénytiprás már titokban (nem is annyira titokban) folyik, de annak, aki visszatartja, el kell tűnnie. Sok találgatás kapott lábra ezzel a kijelentéssel kapcsolatban: a római birodalom (jogrendje), az evangélium hirdetése, maga az egyház? A gyülekezet – hivatkoztam rá - érti a célzást, mi nem egészen, de az üzenet számunkra is világos, és egyezik a Jézus tanításával (v.ö. Mt 24). Jön majd (vagy már itt van?) egy istentelen kor, amikor a teremtőjét megtagadó, a közösségétől elszakadó, elrugaszkodó ember látszólag azt tesz, amit akar, gúnyt űz minden szentből … de ennek nemcsak eljövetele, hanem bukása és ítélete is biztos: az Úr Jézus meg fogja semmisíteni eljövetelének fenségével. Ez a gonosz hatalom, bár nagyon nagynak és valóságosnak látszik, nagyon bizonytalan alapokon áll, és menthetetlenül össze fog omlani.   

   Pál apostol még egyszer visszatér ennek a hatalomnak az ábrázolására: a Sátán munkája, stb. Sok negatív, egyenesen félelmet keltő jelző hangzik el. A csalásnak azok esnek áldozatul, akik nem szerették az igazságot. Nem akarták, elfordultak tőle. Mert sokaknak nem kell az Isten igazsága, inkább a világ hazugsága, nem kell a Krisztus tisztasága, szabadsága, inkább a bűn tisztátalansága és megkötözöttsége.  Pedig az üdvösség esetében nincs arany középút: vagy Krisztust követem, és vállalom ennek keresztjét is, vagy a tévelygés útján járok.

   Az Ige döntés, választás elé is állít: kinek akarok hinni, ki mellett teszem le a voksot, kit akarok követni. Ez az én személyes felelősségem. A kísértés, a csalás, a hamis tanítás, a hatalom vonzása vitathatatlanul jelen van világunkban, életünkben, úgy, amiképpen szól az Istenen hívása, előttünk áll az evangélium igazsága, Krisztus szeretetének példája is. Mit, kit választunk, kihez akarunk tartozni?

   Mi pedig hálát adunk … nem kérdés, hogy a gyülekezet melyik utat járja: nem a könnyebbet, a kényelmesebbet, hanem Krisztust követve. A legfőbb vigasztalás, biztatás tudatában: hogy szeret az Isten. Ez akkor is igaz, ha mást gondolunk, vagy mások mást mondanak. Nemcsak részesei, de továbbadói vagyunk ennek a szeretetnek.

   Kiválasztott az üdvösségre: olykor nehéz úton bár, de biztos cél fele haladunk. Isten pedig Lelke által erősít a hitben, sőt áldássá tesz. Tartsunk ki, hogy megtartassunk! Ámen.