Ef 2, 11-22 (vas.de.)

 

Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.

 

   Az igeszakasz első része emlékezésre szólít fel minket. A reflektált emlékezés emberi kiváltság, és kettős lehetőség: lehet erőforrás és lehet bénító teher, attól függően, hogy mire emlékezünk, milyen emlékeket őrzünk. Lehet hálára buzdító ösztönzés, ha azt elevenítjük fel, hogy milyen sok jót kaptunk Istentől, másoktól, de a neheztelés, harag, a bosszú kiindulópontja is, ha csak a rosszra (vagy a feltételezett rosszra) emlékezünk, amit mások okoztak nekünk.

  Múltunk értékelése, minősítése nagyban kihat jelenünkre. Saját élettörténetünkhöz való viszonyulásunk múltunkat nem, de jövőnket képes alakítani.

   Az ige szerint döntő az, hogy ebben a vizsgálódásban elsősorban saját személyünket, saját szerepünket, cselekedeteinket lássuk helyesen. Legyünk elég bátrak és őszinték szembenézni önmagunkkal, viselt dolgainkkal. Ez nem egy magunkat másokkal, hanem magunkat Isten akaratával és igazságával összehasonlító elemzés kell legyen. Ua. elég bölcsek kell legyünk, hogy előbbre vivő következtetéseket vonjunk le. Két idézet: „aki másokat feketére próbál festeni, az magát is összemaszatolja”. A másik: „lehet, környezeted azért sötét, mert nem világítasz”.

    Az a tapasztalatunk, hogy inkább szembeszállunk, szembemegyünk az egész világgal, minthogy önmagunkkal vegyük fel a harcot. Pedig elsősorban önmagunkért vagyunk felelősek, és önmagunkon keresztül a világért. Hatással lehetünk mások érzéseire, gondolataira, véleményére is, de irányítani valójában saját gondolatainkat tudjuk. Azokat is, amik a múlttal kapcsolatosak. Az, hogy hogyan kezeljük gondolatainkat, indulatainkat, emlékeinket elárulja, hogy milyen lelkületet hordozunk, hogy ki uralkodik bennünk. Az Isten színe előtti, őszinte önvizsgálatnak van még egy haszna: minél jobban megismerjük magunkat, annál jobban megértünk másokat is. 

     Ne felejtsük: jól a szívével tud emlékezni az ember. (Történet: két szerzetes megy az úton, messziről észrevesznek egy koldust. Az egyik megkérdi: „emlékszel, mit tanított a mesterünk a koldusok iránti irgalomról?” „Pontosan nem, válaszolt a másik, csak arra emlékszem, hogy amikor hasonló állapotban rám talált, akkor hozzám jött, szeretettel beszélt hozzám, felemelt, ennem adott, és felajánlotta, hogy vele tartsak.”  )

   Ugyanakkor – az ige ezt is hangsúlyozza - fontos helyesen, azaz hittel látnunk Istent. Amit velem tett. Ezt Krisztusban, rá tekintve értem meg igazán. „A sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szám.” Minél inkább hálával telik meg a szíved, annál kevesebb hely jut abban a panaszra, a mások kárhoztatására. Mások magatartását annyiban tudod jó irányba befolyásolni, amennyiben egyre inkább a szeretetre, a megértésre, türelemre hangolod át a velük való kapcsolatodat. Erre pedig nem önmagadtól vagy képes, csak ha engeded, hogy Isten formáljon Szentlelke által a Krisztus hasonlatosságára. Isteni kör ez!

  Arról is olvasunk a Bibliában, hogy Isten szolgái őt magát kérik, hogy emlékezzen hűségére, ígéretére (pl. a Zsoltárok könyvében). Uram, ne feledkezzél el! Jusson eszedbe!  Ez a sürgető követelőzés az ember szükségeiről szól. Sokáig tart egy szorongattatás, valamire késik a válasz, valamit nagyon nehéznek érzünk, és úgy tűnik, Isten elfordult tőlünk, nem törődik velünk. Isten a próféta által ezt üzeni: Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! (És 49,15) Egy dolgot mégis kiejt Isten a memóriájából: Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem. (És 43,25) Vétkeidre nem, csak egyszülött Fiam áldozatára. A legmeghatóbb, legismertebb történet ebben a témában a jobb oldali latoré. Arra kéri a mellette szenvedő Messiást: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! (Lk 23,42) Jó, ha mindig előttünk van az evangéliumnak ez a jelenete!

   Emlékezzetek meg arról, hogy pogányok voltatok, írja Pál az efézusiaknak. Egy kicsit udvariatlan tűnik. Nem szeretjük, ha egy társaságban előhozzák, hogy valamikor milyen megbotránkoztatóan viselkedtünk.  Van-e értelme felemlegetni a pogány múltat? Vajon jó-e elfeledkezni az Isten kegyelméről, arról, amit ő tett velünk és értünk? Pál itt nem a gyülekezet egykori kicsapongásait akarja ecsetelni, hanem Isten szabadító tettét hangsúlyozni. Annak biztató üzenetét aktualizálni.  Istennek a minden rosszat legyőző, jóra fordító kegyelmére emlékeztetni. 

   Az Ószövetségben voltak ún. emlékeztető szertartások.  Pl. a páska ünnepe azt üzente: rabszolgák voltatok Egyiptom földjén, de Isten erős kézzel kiszabadított. Ezt elfelejteni méltatlan dolog lenne Istennel szemben, és visszaélésekhez vezethetne az embertárssal való kapcsolatban is.  

    Isten nélkül, Krisztus nélkül, reménység nélkül voltatok. Esélytelenek, elesettek, szövetségen kívüliek, sötétségben élők… Miért jó ezt felidézni? Hogy Isten messzemenő kegyelme, mindent túlhaladó dicsősége nyilvánvalóvá legyen. Áthassa jelenünket is. Reménységgel töltse el jövőnket. Ha Isten ezt tette, ha Krisztus ezt vállalta, akkor az nem történhetett hiába. Akkor valami nagy cél irányába van beállítva az életem, ha most nyomorúságban vagyok, kétségek közt vergődöm is. Akkor Krisztusért valami nagy értéket lát Isten bennem… Hát nem ő alkotott, nem ő váltott meg? Lebecsülhetem Isten munkáját magamban, másokban? Még ha a halál árnyékának völgyében járok is… Amikor panaszkodsz a félhomály miatt, gondolj a sötétségre. És gondolj arra, hogy a felhők fölött mindig ragyog a nap. Isten veled van…

   Távol voltatok, és közel kerültetek Krisztus vére által. Krisztus áldozta jelenti a mi belépőnket Isten és az ő népe közösségébe. Semmi más. Krisztus hozott össze – minket, az idegeneket - Istennel, egymással. Senkik voltunk, pogányok, és most számon tart az Isten. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, (hogy)  minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, olvassuk az előző versekben (Ef 2, 4-6). Húsvét élővé, örök érvényűvé teszi nagypéntek emlékét. Krisztus mindig az a Megváltó marad, aki meghalt és feltámadott értünk.

    Ő a mi békességünk. A békesség személyhez kötött. Krisztus a szükséges és elégséges feltétel. Ha békességben akarunk élni, akkor Krisztusban kell lennünk. Ő tudja lebontani a választófalat. Ha ő mindnyájunkért meghalt, akkor mi nem hadakozhatunk egymás ellen.

   Gondoljunk arra, hogy – mostani megszorított helyzetünkben talán könnyebben el tudjuk ezt képzelni – egy egész falut, várost fenyeget valami halálos veszedelem, és valaki feláldozza magát, hogy megmentse az egész közösséget. Lehet-e tovább ellenségeskedni, gonoszkodni egymással? Ajándékba kapott életünket használhatjuk arra, hogy egymás ellen viaskodjunk? Lehet-e magasabb törvény, mint a kegyelemé, megváltásé, és ebből fakadóan a szereteté?

   Krisztus végső soron Istennel békéltetett meg mindnyájunkat a kereszt által. A kereszt nem szimbólum, hanem esemény, tény, isteni igazság. Olyan mély jelentése van annak, ami a Golgotán történt, hogy puszta említése, felemlegetése elég kellene legyen ahhoz, hogy a legjobbat tegyük, mondjuk és gondoljuk egymással kapcsolatban, a legjobbra törekedjünk egymás iránt. De ez nincsen így, sem a családban, sem az egyházban, még kevésbé a világon. Mert nem hatott át igazán a kereszt realitása.

    Egy testben szerzett békességet, egy Lélekben mehetünk az Atyához. Együtt, Krisztus által. Nem egymással versengve, vallási csatározásokat folytatva, egymást pokolra küldve törvény, szertartások, ilyen-olyan tanítások alapján… Aki „vallásos meggyőződésből” kárhoztatja embertársát, az érvénytelenné próbálja tenni a Krisztus áldozatát.

  Krisztusban hazataláltunk. Nem vagyunk idegenek és jövevények. Sokszor kisemmiztek a társadalomban, talán szűkebb körben is átéltük ezt, de Krisztusban minden jogunk, méltóságunk rehabilitálódik. Benne azok leszünk, akiknek Isten teremtett. Pogányok, bűnösök, számkivetettek voltunk, most minden jogot megnyertünk.  Akár a tékozló fiú. Krisztusban minden a miénk. Nincs, amit sajnáljunk, nincs, akire irigykedjünk.

     Arra kell emlékeznünk tehát, hogy – megbocsátott vétkeinket illetően – nincs mire emlékeznünk. Isten eltörölte pogány, bűnös múltunkat, és felvett kegyelmének drága közösségébe. Arra kell emlékeznünk, hogy Megváltónknak annyira fontosak vagyunk, hogy meghalt a mi bűneikért, és feltámadott, hogy nekünk új életet, új reménységet ajándékozzon. Nem számít, kik voltunk, mert Isten érette végtelen szeretetébe fogadott.

  A sarokkő Krisztus. Milyen reményteljes akkor a lelki építkezés! Vannak emberi gyarlóságok köztünk és bennünk, de biztos az alap.

    És rajta, benne, vele, általa épülni, növekedni lehet együtt (ki-ki a maga helyét, feladatát megtalálva) az Isten dicsőségét, az ő megváltó szeretetét, a Lélek erejét hirdető templommá. Épüljön fel szívünkben, családunkban, közösségünkben ez a szép, lelki hajlék, ahol helyet kap az ige, az Isten magasztalása, Krisztus indulata, az egymás iránti szeretet, és ahol tükröződik a menny ragyogása! Ámen.   

 

    Urunk, kegyelmes Istenünk, színed előtt megállva a mi bűneinkről emlékezünk meg elsősorban, arról, hogy sokszor pogány indulatok, gondolatok uralkodnak bennünk, bár ismerjük Krisztust, megváltó Urunkat, mégis nélküle akarunk boldogulni, jövőt tervezni, és így mindegyre elvétjük életünk célját, belebonyolódunk saját konok indulatinkba.

    De hálát adunk, Istenünk, hogy ugyanabban a pillanatban megemlékezhetünk csodálatos, kimondhatatlanul nagyvonalú kegyelmedről, amellyel könyörültél rajtunk, megváltottál egyszülött Fiadban, az ő feltámadásával új távlatot, az üdvösségét nyitottad meg nekünk. Krisztus szeretete fényében már csak megbocsátott bűneiket látjuk, megfizetett adósságunkat, megigazított hamisságunkat. Köszönjük, hogy az ő vére által mi, akik „bűnben fogantattunk és születtünk”, és ezért idegenek voltunk, közel valókká lettünk. Magadhoz, szívedbe fogadtál egyszülött Fiadért. Valóban: ő a mi békességünk. Általa nyertünk teljes kiengesztelődést előtted, és általa, őreá nézve élhetünk feltétlen békességben egymással is.  Munkáld Lelked által, hogy valóban így legyen!

  Olyan jó tudnunk azt is, mennyei Atyánk, hogy Krisztusban, akié minden hatalom mennyen és földön, otthonra találunk itt ezen a világon és te országodban! Tudhatjuk, hogy ő velünk van minden helyzetben, soha nem vagyunk elhagyatva, elfelejtve, és érette van jussunk a mennyben is.

  Segíts, adj erőt, kitartást, hitet, Lelked általi lelkesedést, hogy a mi Urunkat tudjuk szolgálni teljes odaadással, rajta, a biztos alapon épüljünk fel lelki házzá, szép templommá a te dicsőségedre!

   Könyörülj gyülekezetünkön, gyülekezeteinken, anyaszentegyházunkon, egész, külső és belső értelemben is krízisben lévő világunkon. Könyörülj a betegeken, szenvedőkön, életükért küszködőkön, az életek megmentéséért áldozatot vállalókon, fohászkodunk a gyászolókért, szomorkodókért, a bajok, nehézségek, a lelki próbák közt vergődőkért, csüggedőkért, békétlenekért, a nélküled élőkért, hogy mindenki megismerje végtelen irgalmadat, megtartó, gyógyító, vigasztaló, Krisztusban békességet és üdvösséget ajándékozó kegyelmedet. Hadd imádkozzunk most külön a mezőfelei református közösségért, annak lelkipásztoráért, családjáért, a gyülekezet vezetőiért és minden tagjáért. Áldd meg őket, és őrizd meg hitben, szeretetben és reménységben!

Krisztusért kérünk. Ámen.