Jn 18, 19-27 (hétfő)

19 A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. 20 Jézus így válaszolt neki: Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mind összegyűlnek, titokban nem beszéltem semmit. Ézs 45,19 ; 48,16 21 Miért engem kérdezel? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam. 22 Amikor ezt mondta, az ott álló őrök közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: Így felelsz a főpapnak? ApCsel 23,2 23 Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? 24 Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. 25 Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint csak azt mondta: Nem vagyok. 26 A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: Nem láttalak én téged vele együtt a kertben? 27 Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.

   A mai igeszakasz első részében a Jézus kihallgatásáról olvastunk. Milyen rettenetes az, amikor a hamisság ítélkezik az igazság fölött! A főpap Jézus tanítása és követői felől érdeklődik. Megváltó Urunk nem nagyon dicsekedhetett a tanítványaival. Nagyrészt szétszéledtek, az egyikük éppen az azelőtti percekben tagadta le, hogy hozzá tartozna. Mi a helyzet ma? Szégyenkezve, orcánk pirulásával kell bevallanunk, hogy sokszor mi is gyáva hitvallók vagyunk, hamar meghátrálunk. Nincs bennünk eltökélt bátorság, kitartó hűség, meg nem alkuvó ragaszkodás. Önfeláldozó Mester, meghunyászkodó tanítványok… Jézus azt mondja el, hogy ő nem titokban tanított. Nem egy bizonyos beavatott, elzárkózó, szűk, misztikus körnek, hanem ország-világ előtt hirdette az ő evangéliumát. Nyilvánosan, mert az minden emberhez szól, mert bocsánatra, kegyelemre mindenkinek szüksége van: bűnösöknek és önmagukat igaznak képzelőknek. Nem valami mennyei összeesküvést szervezett, hanem Isten örök, megtartó akaratát tette nyilvánvalóvá. Miért engem kérdezel? Kérdezd meg azokat, akik hallották… Azt látjuk, hogy Jézus nem magát akarja igazolni, hanem azokra hivatkozik, akik Isten általa kijelentett Igéjéből erőt, vigasztalást, reménységet merítettek. Nem a fa kell dicsérje saját termését, hanem azok, akik ettek a gyümölcséből. Vajon, ha minket kérdeznek, akik ismerjük a Krisztus tanítását, sőt, önmagát áldozó, megváltó szeretetét, miről tanúskodik az életünk? Arról, hogy jó az Úr, mert az ő jóságát adom tovább a környezetemnek? Arról, hogy irgalmas, mert én is az tudok lenni? Arról, hogy neki hatalma van, mert meggyógyított engem, és én is tudok sebeket kötözni, másokat vigasztalni? Arról, hogy békességet, reménységet kaptam tőle, és én is annak eszköze vagyok? (Két híres bölcs egy-egy tanítványa azon vitatkozott, hogy ki tudja jobban megmagyarázni egy írástudatlan koldusnak azt, amit mesterétől tanult. Az első odament ehhez a nincstelen emberhez, és leereszkedő stílusban hosszas fejtegetésbe kezdett, nagyon okos dolgokat adott elő neki, de az szegény nem sokat fogott fel belőle, míg a másik hozzá hajolva, étellel kínálta meg, kifaggatta sorsáról, sírt vele egy sort, végül még saját cipőjét is odaadta neki. A koldus azt mondta neki: ó, milyen gyönyörű dolgokat tanít neked a te mestered.) Azt ott álló őrök közül az egyik – Jézus válaszát hallva - arcul üti őt. A nyílt beszéd, az igazságról szóló bizonyságtétel nem mindig arat sikert. Jézus egyetlen mércét használ, a mennyei igazságét: szegényhez, gazdaghoz, egyszerű emberhez és tekintélyeshez ugyanúgy szól. Isten nem személyválogató. Az evangélium nem hízeleg. Lehet valaki híres, gazdag, hatalmas: a bűn senkinek nem kegyelmez. Így felelsz a főpapnak?… Az ember világában szabályok, előírások vannak. Mi magunk dolgoztuk ki ezt a rendszert, sokszor kizárva belőle az Isten igazságát… Ezt a földi rendet védelmezi ez a szolga, aki úgy érzi, hogy Jézus nem tiszteli azt. Egy pofonnal akarja bizonyítani, hogy hol van a hatalom. Eszünkbe jut az Úr tanítása: aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!… Igen, Jézus odatartja arcának másik felét is azzal, hogy nem hagyja szó nélkül azt, ami történt. Nem provokálni akar, hanem elgondolkoztatni… Itt értjük meg, hogy Krisztus nem alázatoskodást, hanem meg nem alkuvást vár tőlünk. Ne tántorodj el az igazságtól, ha arcod másik felét kell is odatartanod! Egyszer aláhanyatlik minden erőszakos kéz. Miért ütsz, kérdi Jézus? Nem felháborodás ez, hanem szembesítés. Mindenki felelős tetteiért, a verőlegények is. Ha rosszat mondtam, akkor bizonyítsd, ha jót, akkor miért ütsz, akkor miért engeded, hogy gonosz indulataid irányítsanak. Gonosz tetteid, káromló beszéded forrása nem a mások viselkedése, hanem saját szíved gonoszsága, tisztátalansága. Annás Kajafáshoz küldi Jézust. Az evangélista figyelme itt Péterre irányul, aki az udvaron melegszik. Megkérdik tőle: nem az ő tanítványai közül való vagy? Vállalod-e a vele való kapcsolatot? Tudatában kell lenned: ilyen vagy olyan szándékkal, Krisztust keresik benned… Péter hideg szívvel válaszol: nem. Ha róla akartok valamit megtudni, ne tőlem érdeklődjetek. Sajnos, keresztyénségünk alaphelyzete ez. (Egyik nagy fesztiválon történt: valaki megkérdezett egy JESUS feliratú trikót viselő fiatalembert, hogy beszélne-e neki Jézusról. Az azt válaszolta: ő csak azt tudja megmondani, hogy hol lehet ilyen pólót vásárolni.) A Gecsemánéban megsérült szolga barátja is előáll: nem láttalak én téged vele együtt a kertben? Ez már szinte konkrét vádként hangzik. Igen, egészen fenyegető. Péter ismét – harmadszor is – tagad. És akkor megszólal a kakas. Hajnalodik. A Péter szívében is. A hagyomány szerint Péter apostol később akárhova ment az evangéliumot hirdetni, mindig egy kendőt hordott magával: ahányszor felidézte ezt a mozzanatot, mindig sírva fakadt. Elsősorban nem a saját botlása és tagadása miatt, hanem azért, mert Krisztus mindezek ellenére megbocsátott neki. Ámen.

 

Jn 18, 28-32 (kedd)

28 Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a páskavacsorát. 29 Pilátus kiment hozzájuk, és megkérdezte: Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen? 30 Ezt válaszolták: Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked. 31 Pilátus erre ezt mondta nekik: Vegyétek át, és ti ítéljétek el a törvényetek szerint! A zsidók így feleltek: Nekünk senkit sincs jogunk megölni! 32 Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia.

    Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Végigjáratják vele az egyházi és a világi törvényszékeket. Ám ő végső soron - ahogy Káténk így fogalmaz, a lényegre tapintva rá - Isten ítélőszéke elé állt értünk, és rólunk minden kárhozatást elvett. Hogy elítéltként még a fölötte bíráskodóknak is megkegyelmezhessen. Csak Krisztus, akit keresztre küldtünk, adhat nekünk felmentést. Kora reggel volt. Jézus ellenségei számára az volt az első és a legfontosabb, hogy végre hajthassák rajta a halálos ítéletet. Isten számára az volt az első és a legfontosabb, hogy Szent Fia áldozata által megváltson minket. Az üdvösség történetének legjelentősebb napja virradt fel. Ó, milyen rettenetes és milyen dicsőséges ez a nap! A bűn legnagyobb sötétségében, tombolásában felragyog a kegyelem világossága. János nem nevezi meg konkrétan a Jézust kiszolgáltatókat. Nem beszél írástudókról, farizeusokról, papokról, vénekről. Rejtett alanyt használ, mondanánk nyelvtani meghatározással. Akik vitték… Kerülnünk kell az ujjal mutogatást. Észrevétlenül is a Jézus ellenségeinek sorába vegyülhetünk. Viszik Jézust. A gőgös ember azt hiszi, hogy kezében tartja az Isten Felkentjét, hogy ő rendelkezik fölötte. Annyira, hogy még gonosz tetteit is Isten kegyelme fordítja jóra, sőt az ő javára. A Jézust kísérők nem mentek be a pogányok épületébe, hogy ne legyenek tisztátalanokká (a páska nagy ünnepe közeledett.) Milyen álnok, képmutató az ember szíve! Hogy kijátssza az igazságot törvényekkel, előírásokkal! Mennyire vigyáz a tisztaság, az igazság látszatára! Ők nem fertőztetik meg magukat, de azt nem bánják, hogy a törvény szerint az Isten Fia – a szent, az igaz, az ártatlan - tisztátalanná lesz. Nagypénteken mindenki menekül a bűntől, egyetlen valaki vállalja azt: Jézus. Pilátus kimegy hozzájuk. A földi hatalmat képviseli. Fennmaradt róla egy érdekes legenda, mely szerint a Jézus keresztre feszítése után Tiberius császár halálos beteg lett, egy követet küldött Júdeába, mert hallotta, hogy van ott egy csodatevő orvos, akit Jézusnak hívnak. A követ megtudta, hogy Pilátus megölette őt. Sikerült megszereznie a Veronika kendőjét, azt magával vitte Rómába, és attól meggyógyult a császár, de büntetésből Pilátust börtönbe zárta, ahol az önkezével vetett véget életének. Többfele próbálták holttestét eltemetni, végül az egyik svájci hegy oldalában levő tóban lelte meg végső nyughelyét. Pilátus a jog, a hivatal embere. Felteszi a kérdést: milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen? Mivel vádolja ma a világ Jézust? Miért utasítjuk ki életünkből, családjainkból, intézményeiből, társadalmunkból? Mert nem időszerű, sőt egyenesen irritáló az ő tisztasága, jósága? Tanítása sérti egyéni jogainkat, szabadságunkat, vágyaink kiélését? Mert Istenhez való tartozásunkra emlékeztet, mi pedig teljesen önállóak akarunk lenni? Ha nem volna gonosztevő, nem hoztuk volna ide, hangzik a szinte bölcselkedő válasz. Tudod, komoly emberek vagyunk. Minden tyúkperrel nem jövünk hozzád. Ünnepi előkészületeinket szakítottuk félbe. Mert az ügy nem tűr halasztást. Ez az ember közveszélyes. „Vigyázat, itt a szeretet, a megbocsátás, a békesség súlyos kockázata áll fenn! ” Kell az nekünk, amikor önzésben, haragban akarunk élni?! Jaj annak a világnak, ahol Jézus a gonosztevő! Az is kiderül szavaikból, hogy nemcsak egy kis megrovásban akarják részesíteni Jézust. Nem pusztán kizárni a gyülekezetből – azt minden további nélkül megtehetnék. Meg akarják ölni, s ehhez a hatóság engedélyére van szükség. A világi bíróság fékezi a vallásos elfogultság túlkapásait. Szomorú… A világ fiai józanabbak a magukat világosság fiainak nevezőknél. Rosszabb a tévhitben élő, mint a hitetlen. Az is megdöbbentő: az Isten törvénye alapján ítélik halálra az Isten Fiát. Valami baj van a törvény értelmezésével és értelmezőivel. János megjegyzi: így kellett beteljesednie a Jézus szavának… Bár elszabadult a gonoszság pokla, mégis isteni kontroll alatt van az. Jézus nemcsak az emberi hitványság mértékét ismeri, hanem Isten kegyelmének határtalanságát is. Ő azért jött, hogy beteljesedjék az Isten kijelentése az ő ártatlanul meghurcolt szolgájáról, aki megsebesíttetik a mi bűneikért. Jézus szenvedésében, elítéltetésében a kegyelem érthetetlen, örök igazsága valósul meg. Ámen.

 

Jn 18,33-40 (szerda)

33 Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? 34 Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? 35 Pilátus erre így szólt: Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél? 36 Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. 37 Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. 38 Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt. 39 Szokás nálatok, hogy szabadon bocsássak egy foglyot a páska ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát? 40 Ekkor újra kiáltozni kezdtek: Ne ezt, hanem Barabbást! Ez a Barabbás pedig rabló volt.

   A passiótörténetnek nagy mélységei, megrendítő tanulságai vannak. Krisztus igazságának fénye megtörik az emberi gyűlölködés, vagy éppen haszonlesés és megalkuvás közegében. Ilyen ez a beszélgetés is Pilátus és Jézus között. Pilátus behívatja Jézust. Ez megtisztelő gesztus akar lenni a részéről. Nyilvánvalóan nem állt szóba minden elítélttel. Direkt kérdést intéz hozzá: te vagy a zsidók királya? Jézus visszakérdez. Nem lehet Isten faggatni úgy, hogy magunkkal ne konfrontálódnánk. (Aki Isten keresi, önmagát is megtalálja.) Magadtól mondod, vagy mások mondták neked? A te személyes válaszod a fontos. Te mit tartasz rólam? Te mit tartasz Jézusról? Pilátus fölényesen hárít. Nem vagyok zsidó. Ez a ti ügyetek. És a római hatalmat képviselem. A birodalom érdekeit… Jellemző magatartás. Nem az én dolgom. Nem érdekel az a kérdés, hogy kicsoda számomra Jézus. Kérdezzétek azokat, akiket nyugtalanít, akik el akarnak mélyülni ebben a témában. De megkerülhetjük-e az Isten Fiát? Az ő áldozatát, szeretetét? Avagy nem ő a kezdet és a vég, és minden a kettő között? Akkor mi hol akarunk „elhelyezkedni”? Mindnyájunknak meg kell állnunk előtte. Hátat fordíthatsz, azt mondhatod, hogy sokkal lényegesebb, kézzelfoghatóbb dolgok foglalkoztatnak… egyszer mégis szembetalálod magad vele. (A Mátyás királyról szóló egyik mesében a szolgának öltözött uralkodót az egyik főúr félrelöki, megalázza, de aztán szinte elájul ijedtében, amikor ugyanazt a személyt pillantja meg a trónon.) Most még megjátsszuk, hogy milyen fontosak, menők vagyunk. Pilátus is erre utal: elvégre te vagy az elítélt. Nehogy te kérdeznél engem! Én vonlak téged felelősségre: mit tettél? Jézus azt mondja, hogy országa nem e világból való. Nem földi harc árán akar dicsőséget szerezni. Nem katonasággal, nem pénzzel, nem befolyással… Annak, aki a leggazdagabb a világon, nincs vagyona, aki a leghatalmasabb, nincs hadserege… Országa nem látható. Pilátus értetlenkedik: országról beszélsz, tehát mégis király vagy. Furcsa a Jézus válasza. Te mondod, hogy király vagyok. Jézus nem nevezte magát királynak (mások üdvözölték őt királyként a jeruzsálemi bevonuláskor, ill. vádolták azzal, hogy királynak tartja magát - Lk 23,2). Jézus arra is rámutat: számodra a te tudásod, elképzelésed a valóság. A zsidók azt állítják, hogy gonosztevő vagyok. A maguk szintjén, a maguk korlátai mögött ők ezt így gondolják… Magasabb értelemre kell jussunk! A Krisztus beszédét, indulatát kell magunkévá tennünk ahhoz, hogy őt igazán megismerjük. Jézus röviden megfogalmazza a küldetését: Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Az igazság elválaszthatatlan Krisztustól. Sőt, benne és általa valósul meg – a bocsánat, a szeretet, a kegyelem mennyei igazsága… Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Isten indít el önmaga felé. Kegyelem által jutunk kegyelemre. Pilátus tovább kérdez: mi az igazság. Egy kis cinikus, szkeptikus felhangot is kihallani ebből: annyian beszélnek az igazságról, vajon érdemes-e még egyáltalán használni ezt a fogalmat? Jézus nem az emberi, darabokra tört, egyéni érdeket szolgáló igazságról beszél, hanem az isteniről, amit nemcsak tanított, de amit megélt, megtestesített. Az igazság előtted áll, Pilátus. Éppen most küldöd halálra. Az igazság az, hogy fontosabb nekünk kis előrejutásunk, mint a hűség… az igazság az, hogy miközben nagy szólamokat hangoztatunk az igazságról, képesek vagyunk egymást kisemmizni, félreállítani… az igazság az, hogy nagy önelégültségünkben nem engedjük szóhoz jutni Krisztust. Pilátus – válaszra sem várva – kimegy a zsidókhoz, és azt mondja nekik (valami megérintette a Jézussal való beszélgetés során?): nem találok benne semmiféle bűnt. Páska ünnepén szokás volt szabadon bocsátani valakit. Nos, kérdi Pilátus, akarjátok-e, hogy a zsidók királya legyen az? Nem tudjuk, milyen hangsúllyal tette fel a kérdést, de zsigerből robban ki a felhevült, indulatos, ordítozó válasz: ne ezt (már neve sincs), hanem Barabbást. (A név jelentése: apja fia – ó-emberünk vérvonala)… Ő pedig rabló volt… Döbbenetes az, hogy mi mindent meg tudunk indokolni, érdekeink szerint. A saját képünkre és hasonlatosságunkra szabjuk az igazságot, és rettenetes hamisság lesz belőle. Kit választunk? A Barabbás vagy a Jézus indulatai vannak bennünk? Akár Jákób esetében: a ruhánk, a külsőnk keresztyén, de elárul beszédünk, cselekedetünk. Nem könnyű megtenni: mondj ítéletet régi éned fölött, hogy Jézus élhessen benned! Ámen.

 

Jn 19, 1-16a (csütörtök)

1 Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. 2 A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; 3 odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvöz légy, zsidók királya! – és arcul ütötték. 4 Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. 5 Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! 6 Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. 7 A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. 3Móz 24,16 8 Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. 9 Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: Honnan való vagy te? De Jézus nem felelt neki. 10 Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? 11 Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne. 12 Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak. 13 Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. 14 A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! 15 Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! 16 Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

   Pilátus a nyilvános, példás megfenyítés eszközéhez nyúl. Jézus egy jogaitól megfosztott halálraítélt, akit nem véd a törvény. Meg lehet kínozni, meztelenre lehet vetkőztetni, arcul lehet ütni, csúfot lehet űzni belőle. Hány ember sorsát képviseli, azóta is hány ember sorsában folytatódott a Krisztus szenvedése? Gondoljunk ártatlanul megalázottakra, meghurcoltakra, halálra kínzottakra… Jézust megkorbácsolják, töviskoronát kap, maró gúnnyal királyként köszöntik, nevetség tárgyává teszik. Pilátus megpróbál igazságérzete szerint cselekedni, megkísérli saját becsületét is megvédeni. Másodszor is mondja, majd harmadszor is: nem találok bűnt benne. (Alakja egyre rokonszenvesebb számomra.) Kivezeti a véresre, félholtra vert Jézust. Vajon szánalmat akar ébreszteni iránta? Rámutat, és azt mondja: Íme, az ember. Ennek a megrendítő epizódnak hármas üzenetét fedezhetjük fel. Először: Pilátus talán azt igyekszik bizonyítani, demonstrálni, hogy Jézus nem király. Nézzétek, meggyalázva áll előttetek, akár egy „közönséges”, szánalomra méltó ember. Semmi királyi vonás nem ismerhető fel rajta. Másodszor: íme, az az ember, akin az emberi gonoszság irtózatos nyomait lehet szemlélni. Az ő agyonsanyargatott teste, megalázott lelke, az ő sebei mutatják, hogy mire kész az Istentől elszakadt ember. A gázkamrák, a Gulág, minden rémuralom, erőszak, igazságtalanság szenvedése tükröződik rajta. Harmadszor: nézzétek Krisztust, az Istenembert, aki a legnagyobb gyötrelmeit is a legnagyobb szeretettel hordozza. Aki igazából a mi büntetésünket vette magára. Döbbenj meg, ember, és lásd meg, sajnáld meg magadat a Krisztus szenvedéseiben! Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Amint a szeretet mindenre minden jóra, úgy a szeretetlenség is minden gonoszra képes. Feneketlen gyűlölet, jeges érzéketlenség van a szívekben. A Jézus halálát kívánók már nem látnak, nem ítélnek helyesen, elvakult, megbőszült indulatok irányítják. Ne tanítson, ne gyógyítson, ne vigasztaljon minket, mi nélküle akarunk élni! Nincs magyarázat a bűnre, ahogyan a kegyelemre sem. Meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. Mert Isten Fiaként Ember Fiává lett értünk. Pilátus megrendül. Nemcsak Jézus emberi méltósága, de belső tisztasága, derűje, békessége is megérinti. Ez az ember valóban Isten Fia lenne? Megint szóba áll vele. Egészen személyes a kérdés: honnan való vagy. Emberi hang ez. Szinte megszánjuk Pilátust. Péter nem állt ki ennyire Jézusért! Jézus nem felelt. Az ő hallgatása is mély tanítást hordoz magába. Pilátust zavarja, ingerli a Jézus némasága. Nekem nem felelsz! Hatalmam van. És akkor azt mondja Jézus: felülről adatott. Ne feledd: sorsom nem tőled függ, csak látszólag. Ha az az Isten terve, akkor valóban a keresztre feszíttethetsz. De Isten akarata nem ment fel a személyes bűn terhe és felelőssége alól. Nagyobb a bűne azoknak, akik értehetetlen, vad gyűlöletükben halált kérnek rám. Újból elhangzik az igében: Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani… És akkor a vádolók részéről egy nagyon álnok mondat hangzik el: ha ezt szabadon bocsátod, a lázadó pártolója leszel. A császár ellenségévé válsz, és akkor véged van, családoddal együtt meg van pecsételődve a sorsod. Végső soron minden tettünk az élet-halál dilemmáját hordozza magában. Sőt, a Krisztusra néző döntésünk az üdvösség és kárhozat kérdését. Nem tudom, mit tettem volna a Pilátus helyében. Innen az úrasztalától azt mondom, hogy igen, kiálltam volna Jézus mellett, de azt nem szeretném, ha ezért az éjszaka elvinnének, kínvallatás alá vetnének, és megölnének. Akkor Pilátus egészen hivatalossá teszi az eljárást, beül a bírói székébe. Délfelé járt az idő, a páska ünnep előkészületi napja volt. A helytartó még egyszer rámutat Jézusra, mint királyra… Végül túllép erkölcsi gátlásain, lelkiismeret furdalásán. Politikailag ez volt az ésszerű döntés. Könnyebb a magad igazáért harcolni, mint az igazságért. A harc eldőlt a Pilátus szívében: kiszolgáltatta Jézust „nekik”. Beadta derekát, feladta a Jézusért folytatott harcot. Megváltó Urunk azonban nem adta fel a harcot Pilátusért, értünk, végig vitte az áldozat bemutatásáig, a teljes mártíriumig és a végső győzelemig. Ámen.

 

Jn 19, 16b-30 (nagypéntek)

Átvették tehát Jézust, 17 ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. 18 Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. 19 Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. 20 A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. 21 A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok. 22 Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam. 23 A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. 24 Ezt mondták egymásnak: Ezt ne szakítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen! Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. Zsolt 22,19 25 Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. 26 Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! 27 Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. 28 Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Zsolt 22,16 29 Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Zsolt 69,22 ; 3Móz 14,4-7 ; 2Móz 12,22 30 Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.

   Átveszik Jézust az ő kivégzői. Kincsként adta őt Isten, itt szinte hadizsákmányként viszik. A világ legdrágább, legértékesebb áldozatát készülnek bemutatni. A bűnös ember féktelen gyűlölettel áldoz: Isten bocsánattal fogadja, mert nem az áldozók indulataira, hanem az áldozati személy tisztaságára, szentségére, szeretetére tekint. (A két család emberemlékezet óta haragban volt, egyikben is, másikban is egy-egy fiú utódra várt a terhes örökség továbbvitele, ám egy szerencsétlen napon a két legény közti szóváltást követően előkerült a kés, és egyikük a temetőbe, másikuk hosszú évekre a börtönbe költözött. Fahordás ideje volt, a gyászoló apa az erdő mellett sétált, amikor kétségbeesett, elhaló hangot hallott, belépett a sűrűbe, hát haragosát látja ott egy kidöntött fa alá szorulva, vérbe forgó szemmel, hörögve kapkodva levegő után. „Ugye, pusztulni hagysz, megérdemlem”, nyöszörögte szinte utolsó erejével. „Nem”, jött a válasz. „Kiszabadítalak. A mi békétlenségünkért már valaki meghalt. Nem kell több áldozat.”) János röviden írja le a keresztre feszítés jelenetét (mellőzi a kitérőket, a stációkat, az Urat útközben kísérő tömegről sem hallunk)… Jézus maga vitte a keresztet, és kiért a Koponya-helyhez. Végigjárja az utat az utolsó lépésig. Ő maga megy az áldozat helyszínéhez, az áldozati fát is ő cipeli (v.ö. Izsák története). Az igazságról szóló bizonyságtételéhez ez is hozzá tartozik: Krisztus kereszthalálig való engedelmessége. Ott megfeszítik (nem írja le János, hogy miképpen… talán évtizedek távlatából is túl nagy lelki teher lenne ezt részleteiben feleleveníteni), másfelől nem emocionálisan akarja meghatni (szent borzongással eltölteni) az olvasókat, hanem a hit bizonyosságára elvezetni. A keresztre feszítés kínos, gyalázatos, becstelen kivégzési mód volt, rettenetes szenvedésekkel járt. Római polgárokat soha, csak rabszolgákat és barbár népek bűnözőit „tisztelték meg” vele. Pilátus a maga szentenciáját mégis felhelyezi a kereszt fölé (multikulturális formában): vádirat és bizonyságtétel egyben. Egy gyűlölködő csoport veszi körül Jézust haláltusájában is. Milyen keserűség lehetett ez az ő lelkének! A főpapokat nem az zavarja az ünnep előtti napon, hogy Jézust ártatlanul keresztre feszíttették, hanem a felirat kétértelműsége. Ne azt írd, hogy „a zsidók királya”, hanem azt, hogy ő mondta. Azért került oda. Pilátus makacsul ragaszkodik ehhez a rövid sorhoz: amit megírtam, megírtam. (Reményik Sándor: Pilátus.) A katonákat, akik érzéketlenül szemlélik Jézus agóniáját, sok kivégzésnél asszisztáltak már, a pillanatnyi haszon érdekli: elosztják ruháit, köntösére sorsot vetnek… Bár Isten tudja, hogy kit mikor ér el a kegyelem. Az Írás teljesedik be, hogy ezáltal a megváltás evangéliuma írattassék meg. Jelen van néhány együtt érző lélek is. A szeretet mindig jelen van. Sokszor kérdezzük, mi lesz ezzel a világgal. Hisszük: míg szeretet van (az pedig soha el nem múlik!), addig van remény. Az evangélista négy asszonyt nevez meg: Jézus anyja, anyjának nővére, Mária, Kleopás felesége, és a magdalai Mária. János egyedüli a tanítványok közül, aki ott áll Jézus keresztjénél. A szeretet tart ki, virraszt a legtovább. Jézus egymásra bízza anyját és szeretett tanítványát. Megható, hogy kínszenvedéseiben is törődik anyja földi sorsával (a napokban mondta súlyos betegségben szenvedő ismerősöm: nem magamért aggódom, de mi lesz beteg feleségemmel). Anyját tehát tanítványára bízza, aki őt otthonába fogadja. Íme, Krisztus szívén viseli földi és mennyei sorsunkat. Jézus tudta, hogy minden elvégeztetett, ezért így szólt (hogy az írás beteljesedjék): szomjazom. Szól, és beteljesedik az írás. Ő a beteljesülő Ige. Volt ott egy ecettel teli edény (a kivégzések kelléke volt akkoriban). Inni adnak neki (az izsóp keményszárú fűszernövény), enyhítik szomját… Szemernyi emberség kifejeződése ez a nagy embertelenségben, és hatalmas isteni kegyelem megnyilvánulása közepette. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. Jézus nem azt mondja, hogy vége van. Az „elvégeztetett” arra utal, hogy ő egy megbízatást töltött be, és arra is, hogy mindez nem lezárás, hanem valamilyen nagy akadály elhárítása, hogy dicsőséges folytatás következzék. Az „elvégezetett” a bűn fölötti győzelem, az üdvösség megszerzésének diadalkiáltása. „Áldott légy, ezért Krisztusunk, édes megváltó Jézusunk”. Ámen.

 

Jn 19, 31-40 (szombat)

31 Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Mk 15,42 32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. 33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, 34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 1Jn 5,6-8 36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” 2Móz 12,46 ; Zsolt 34,21 37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” Zak 12,10 ; 4Móz 21,9 ; Jel 1,7 38 Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. 39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. 40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. 41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. 42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust. Lk 23,54 ; Mt 27,57-61 ; 5Móz 21,23 ; Ézs 53,9

   Mivel péntek volt, és másnap nagy ünnep következett, nem akarták a zsidók, hogy a holttestek a kereszten maradjanak, hallottuk az igében. Ez súlyos törvényszegésnek, megbotránkoztató dolognak számított volna. Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el azt még azon a napon; mert átkozott Isten előtt a ki fán függ. Ne tedd tisztátalanná földedet, amelyet Istened, az Úr ad neked örökségül! (5 Móz 21,23). A kereszten függő Jézusra – aki tökéletes áldozatával megtisztít minket minden hamisságunktól – úgy tekintenek mint tisztátalanra. Kérik tehát Pilátust, hogy vétesse le a holttesteket, hogy nyugodt lélekkel megtarthassák a páskát. Nagyon el tud rejtőzni az ember az előírások, törvények fái közé! A katonák – a protokoll szerint - eltörték a megfeszítettek a lábszárcsontjait, Jézusét azonban nem, mivel látták, hogy már meghalt. Megjegyzi János: azért történt így, hogy az Írás beteljesedjék. Írva van (a páskabáránnyal kapcsolatban): Csontja ne töressék meg! (2 Móz 12,46) Ő Isten tökéletes Báránya, aki a Golgota zord hegyén áldoztatott fel… A törvény minden ceremóniája erről az egyetlen, örök jelentőségű eseményről szól. Isten a legdrágábbat adja. Azt, aki a legjobban kötődik a lelkéhez. (Olvastam, hogy amikor a zarándokok elindultak Jeruzsálembe a páska ünnepére, magukkal vitték az áldozati bárányt. A hosszú út alatt együtt haladtak, együtt aludtak, a család gyerekei játszottak a kezes kis állattal. Mire megérkeztek, az egészen a szívükhöz nőtt, valóságos családtag lett. És ezt a bárányt kellett odaadni, szakrifikálni, az oltárra tenni.) János megjegyzi: Isten kijelentett, megváltó akarata megy végbe… Krisztus annak élő és önmagát áldozó bizonysága. Egy másik ószövetségi igeverset is idéz János (Zak 12,10). Néznek majd arra, akit átszúrtak… Ő a mi váltságunk személyes bizonyítéka. Jézus igazi szeretetét irántunk nem győzelmi koronája, hanem áldozati keresztje mutatja. (Ha valaki meghallaná, hogy testvére vagy barátja meghalt érte, akkor ezért bizonyára mély hálát érezne, de talán nem fogná fel a tényt teljes horderejében, talán lassan ki is kopna a tudatából, ám ha látná az áldozatot, akkor soha nem tudná elfelejteni… A szívébe égne. Hit által látnunk kell Krisztust? a megfeszítettet, a feltámadottat!) Vér és víz. Ez a kép mélyen János emlékezetébe vésődött. Megrendítő élmény volt számára, ugyanakkor nagy felismerés is. Később is hivatkozik rá a levelében. A kivégzés e fejleményének anatómiai magyarázata is van, de annál mélyebb értelmet hordoz. Testünk reakcióiban is Isten hatalma, kegyelme mutatkozik meg, még inkább megváltó irgalmának lelkünkre történő hatásában. János megerősíti: ő látta, és tudja, hogy igaz: az áldozat megtörtént, Krisztus oldalából vér és víz folyt ki… Nem azt írja, hogy emlékezzetek, hogy ne felejtsétek, hanem azt: higgyetek. A hit alappillére az, ami a Golgotán történt. Nemcsak a teremtő Istenben hiszünk, hanem abban, aki magát odaáldozza a szó legvalóságosabb értelmében. Arimáthiai József elkéri a Jézus holttestét Pilátustól… Pilátus nem szabadul könnyen a történettől. Biztos, egész életében elkíséri. Talán nemcsak az önmarcangolás, hanem a bocsánat megtalálása is. Nikodémus is eljön… A halál megrendít, összegyűjt,egymás mellé állít. Annyira felületesen kezeljük sokszor egymást… Aztán amikor valaki eltávozik, akkor rádöbbenünk: az illetővel szemben nincs több lehetőségünk a bocsánatra, a jócselekedetre… Ha ezt nem felejtenénk el, sok mindent másként tennénk. A szokások szerint járnak el a Jézus temetésekor… A közelben van kert, abban egy új sír. Az Éden kertjébe Isten nem tervezett sírokat… A kert - az élet jelképe. Temetőkertjeink is hordozzák ezt az üzenetet. Közben „lent” a városban zajlik az ünnepi előkészület… Érdemes-e Jézus, az Isten Báránya nélkül? Tudjuk, az emberinél nagyobb ünnep készül. Nem a ceremóniák árnyék-jelképeinek szemlélése, hanem Isten hatalmának mindent elsöprő, ragyogó, dicsőséges megtapasztalása. Ámen.