Mk 11, 15-19 (vas.de.)  

 

 15 Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak és vettek, felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit,

16 és nem engedte, hogy bármit is átvigyenek a templomon.

17 Azután így tanította őket: Nincs-e megírva: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára”? Ti pedig rablók barlangjává tettétek. Ézs 56,7; Jer 7,11

18 Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert az egész sokaság álmélkodott a tanításán.

19 És amikor beesteledett, Jézus és a tanítványai kimentek a városból.

 

   A fejezet elején olvassuk, hogy Jézus bevonul Jeruzsálembe… Hozsánnás örömujjongással fogadják. Ez a lelkesedés belülről fakadó, őszinte, hiszen az Úr nem fenyegető, megtorló hatalommal érkezik, hanem teljes alázattal. Sok másféle bevonulásról is tud a történelem, sok kikényszerített éljenzésről (amikor elveszített, feladott harcok után a győztes ellenség hadserege vonult be a leigázott városokba, területekre). Napjaink nyugtalanító híre az afganisztáni kivonulás… aminek a biztonság összeomlása, a terror elszabadulása lett a következménye. A hírekben jelent meg: akinek bibliai idézetet találnak a telefonján, azt kivégzik. A keresztyének élet-halál küzdelmet vívnak ott, itt nálunk pedig a közömbösség álmát alusszuk. Amiért mások az életüket kockáztatják, az közülünk sokaknak semmit sem jelent…

   Azt várnánk, hogy Jézus megérkezését követően csak békességről, szent örömről, boldog hálaadásról szóljon az ige, de Jézus átkot mond a terméketlen fügefára, kemény fellépéssel megtisztítja a templomot, és vitába száll a farizeusokkal, akik megkérdőjelezik hatalmát, annak legitimitását. Az igazi békességnek ára van: a bűnbánat, a megtisztulás, a megújulás. Nem lehet úgy Krisztussal ünnepelni, hogy közben takargatjuk a gonoszságokat… Addig nincs igazi megerősödés, amíg nem akarunk saját árnyékunkból kilépni, nem akarjuk önző, ítélkező gondolkodásmódunkat, szeretetlen magatartásunkat feladni. Isten országa bennünk kell elkezdődjék azzal, hogy igyekszünk igazságosak, becsületesek, nagylelkűek lenni.

   Testvéreim, történik-e olyan közöttünk, hogy valakit megérint, elgondolkoztat Isten igéje, és őszinte szívvel megpróbál változtatni nemcsak külső szokásain, de belső magatartásán, viszonyulásán,

hogy valaki töredelmesen (talán nyilvánosan) bocsánatot kér azoktól, akiket megsértett, megbántott, akikkel igazságtalan volt, és elkezdi jóvátenni mulasztásait? Igaz, hogy nem? Akkor nem várhatjuk azt sem, hogy lelki növekedés legyen, hogy Krisztus indulata uralomra jusson köztünk. Mai világunkban (amikor a nagy jólétben tengődik a lelkünk) nincs már olyan megrendítő, karakán megtérés, mint pl. a Zákeusé, mert kultúránkban nincs helye a tévedések beismerésének, a bűnbánatnak, az igazi megtérésnek… Legfeljebb kegyes képmutatóskodás van, van valamelyik vallásos vagy világi rögeszmének a követése.  

  Jézus bemegy a templomba… és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak és vettek, felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit. Nem kérleli őket, hanem kikergeti. Urunk szelíd és alázatos, határtalan jóság van a szívében, de (vagy: éppen ezért) nem tűri meg a felülről való, örök rend megsértését, az Isten és embertársak iránt tisztelet, szeretet megcsúfolását. A jóság és szelídség nem puhányság, nem megalkuvás, hanem szívós ellenállás minden erőszakkal, igazságtalansággal szemben.

   Ott a jeruzsálemi templomban Jézus szent haragja a tettlegességig jut el: felborítja az asztalokat, székeket. Ebben a megdöbbentő jelenetben valósággal kiábrázolódik, hogy lelki értelemben így a feje tetején áll minden: az istentiszteletből üzlet lett, az áldozatból adok-veszek nyerészkedés, mintha egy vásár lebonyolításával megszerezhető lenne az Isten kegyelme.

   És nem engedte, hogy bármit is átvigyenek a templomon. Valósággal saját testével állta ennek az útját.  Furcsa, szinte megbotránkoztató Jézusnak ez a szigorú, kérlelhetetlen magatartása. De vajon nem az megbotránkoztató, amit az emberek műveltek? Megváltónk megérti emberi gyengeségeinket, gyarlóságainkat, de az Isten szentségét, az embertársak méltóságát semmibe vevő gonosz magatartással szemben nulla toleranciát tanúsít. A szeretet határozottságot jelent. Radikális kiállást a bűnös mellett, és elszánt szembeszállást a bűnnel. A szeretet a jót akarja. A hamisság, ha előnnyel is jár, nem jó végső soron senkinek.

  Nem tudjuk, hogyan reagáltak az árusok. Bizonyára nem örültek, lehet, pár nap múlva Pilátus udvarán közülük sokan „feszítsd meg!”-et kiáltottak. De Jézus az emberek tetszéséért nem tagadhatja meg az általa képviselt igazságot. Nem tudom, mi hogyan reagálnánk. Azt viszont látom, hogy Urunk sok mindent fel kell borítson a mi életünkben is: képmutató életformánkat, ártalmas szokásainkat, önteltségünket.  Mi ragaszkodunk ezekhez, de jó származik-e belőlük?

  Jézus magyarázza is azt, amit tesz. Mert el kell mondani, világossá kell tenni. A példa együtt jár a tanítással, és fordítva. Mostanában beszéltünk valakikkel arról, hogy fontos kérdésekben talán sokszor nem volt egyértelmű egyházunk üzenete. Vajon elmondtuk-e világosan azt, hogy az anyaság áldott küldetés, hogy az abortusz pedig a legaljasabb, a leggyávább bűnök egyike, elmondtuk-e, hogy a sokat dicsért ital hány életet tett tönkre, elmondtuk-e, hogy az önzés, a pártoskodás, ellenségeskedés mekkora pusztítást vitt és visz véghez közösségeinkben, hogy a hitetlenség felszámolódásunkhoz vezet?

     Nincs-e megírva: „az én házam imádság háza”?  A Jn 2, 17 –ben (ahol János ugyanezt a történetet írja le), egy másik idézetet is találunk: a te házad iránti féltő szeretet emészt engem. Értjük: Jézus az Atya iránti engedelmességből és szeretetből cselekszik. Az igaznak fáj az igazságtalanság, a szentnek a szentségtelenség.  Nem engedhetem, hogy piactérré, rablók barlangjává tegyétek ezt a helyet. Az nektek sem jó, ha lábbal tiporjátok azt, ami szent, az nektek sem jó, ha minden lelkit kiszorítotok az életetekből, és csak a pénz marad… ha elfeledkeztek az imádságról, és kommunikációtok az egymással való veszekedésre korlátozódik. Mi lesz így?   

   Felvetődik itt keresztyén felelősségünk kérdése is. Sok minden terhel minket amiatt, hogy elhallgatjuk, eltűrjük a hamisságot, a felemás igazságot, rábólintunk a polgárjogot nyert törvénytelenségre. (A napokban mondta nekem valaki: „Nagy felelősség 600 ember gondját hordozni.” Nem tudom, milyen mértékű a kölcsönös felelősség azokat illetően, akik soha nem jönnek, akikből kihalt a keresztyén öntudat. Akikkel már csak a temetésen „találkozunk”: vagy az enyémen, vagy az övékén.)

   Ha templomainkra gondolunk, akkor talán megnyugodva állapíthatjuk meg: azokat – földi mérték szerint – többé-kevésbé rendeletetésük szerint használjuk. De megvalósul-e bennük az, amire szánták őket: összegyűlünk-e, találkozunk-e… vagy üresen hagyjuk? Nagyon szívszorító dolog gazdátlanná váló, omladozó templomokat látni, ahol gaz nő a padok között.  Minden távol maradó hívünk egy-egy hiányzó tégla, és ez fokozatosan külső dolgokban is meglátszik. Szomorú, ha épülés helyett leépülés van. Minden pártoskodás, ítélkezés, minden közömbösség romboló hatással van a közösségre, és széteséshez vezet. Csak az Isten szíve sajog emiatt?

   A főpapok személyes sértésnek veszik Jézus cselekedetét. Úgy érzik: az ő hatáskörüket sértette meg. A templom adminisztrálása rájuk tartozott. Jézus nem sértegetni akar, hanem elgondolkoztatni. (Nem neheztelhetünk az orvosra azért, mert szépítgetés, kertelés nélkül ismerteti velünk egészségi állapotunkat. Nem Krisztusra kell haragudnunk, ha szembesít bűneinkkel.)

    Keresték a módját, hogy megöljék. El akarják veszíteni azt, aki – mentő szándékkal - elveszésükre figyelmezteti őket. Ha érkezik egy követ azzal a hírrel, hogy közel az ellenség, hiába öljük meg a követet, ezzel az ellenségtől még nem szabadulunk meg. Vajon van-e bennünk elég bátorság, őszinteség, jellemesség, hogy szembenézzünk helyzetünkkel? Vagy a tagadás, az elfojtás útját választjuk?

   Olvastuk: féltek tőle… a világosságtól, az igazságtól, az élettől. Hát nem különös? Nem a betegségtől félünk, hanem a gyógyulástól? Nem a megkötözöttségtől, hanem attól, aki szabaddá tesz?

Mert a sokaság álmélkodott tanításán. Valójában hatalmukat féltették. Kis tekintélyüket, saját kicsinyes igazukat. Az emberi önzés határtalan. Mennyi mindent képes megtenni pozíciója megőrzéséért! Semmilyen áldozattól nem riad vissza, amit mások kell ezért meghozzanak.

   Beesteledik, Jézus kimegy a városból. Jelképes cselekedet ez: a városra telepedő lelki sötétségben Isten világosságát, békességét kell keresni. Krisztust követve legyünk ennek a világosságnak, békességnek a részesei és képviselői! Ámen.