Mk 16, 1-16  (vasárnap délelőtt)

Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.  Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek. Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki. Azután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.

 

   A bibliaolvasó kalauzt követve a Márk evangéliumának a végéhez érkeztünk … A mai napra kijelölt igeszakasz a Jézus temetését írja le, de hála Istennek, hogy volt folytatás (ezt olvastuk fel), mi pedig ennek a folytatásnak a reménységében élhetünk.

   Ritkán halljuk a húsvéti történetet más alkalmakon, pl. így nyár közepén, pedig a Jézus feltámadása minden napunk, egész életünk nagy öröme, meghatározó ténye, hitünk alapja. A vasárnapok pedig különös módon erre emlékeztetnek. Vajon miről, kiről szólnak vasárnapjaink? Milyen kimutatás kerekedne, ha összeírnánk: a mezőbergenyei reformátusok mivel töltik konkrétan a mai napot. Végső soron az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk Krisztushoz, megváltó, megtartó Urunkhoz. Hogy mennyire fontos nekünk vele találkozni, rá figyelni, társaságában lenni, a vele való közösséget megélni.  Ha a barátom telefonál, hogy ma du. meglátogat, akkor ez elsőbb lesz számomra, mint pl. valamilyen TV – műsor végignézése. Vagy nem? Azon kapjuk magunkat, hogy az önző, világias gondolkodás befolyása alá kerülve észrevétlenül átírjuk magunkban a Heidelbergi Káté első  válaszát: nem Krisztusé, hanem önmagamé vagyok, magamnak élek.   

   Egy megindító gondolat szerint Jézust nem a szegek, hanem szeretete tartotta a kereszten … A szeretet, a ragaszkodás, a kegyelet indítja el az asszonyokat is az első húsvét hajnalán. Igaz, hogy emberi szeretet ez, még hiányzik belőle a hit mennyei látása. A reakcióik is olyan emberiek, de emberek vagyunk, és ebben a helyzetünkben szólít meg az Ige, formál, alakít, vezet előbbre a hit felismeréseiben. Illatos keneteket vásároltak, olvastuk, anyagiakban is áldoztak tehát. És korán reggel felkeltek. A hét első napján. Hogy indul a napunk, a hetünk: Jézussal vagy Jézus nélkül?

   Közben gyászukat, gondjaikat, bajaikat osztják meg egymás között, amiknek jelképe a nagy kő. Egyik szerzetesatyáról jegyezték fel, hogy egy jókora követ kötött a lábára, hogy minden mozdulata emlékeztesse bűnei súlyára.  Ha nem is látható módon, de ott van a kő az életünkön, a szívünkön: gond, betegség, üresség, hiány, bűn, félelem formájában. Próbáljuk elhengeríteni, talán mások segítségét is igénybe venni.

És amint felnéztek … ez fontos, jelképes mozdulat: felnézni, Istenre tekinteni, felismerni, hogy ő hordozza terheinket, hogy a kő – amire panaszkodunk - már el van hengerítve. Ott van, de már nem állja utunkat, ki lehet kerülni, lehet szabadon, hálával, megvigasztalódva élni.

   Bementek a sírboltba, ami általában az emlékezés helye, a visszagondolásé, az elmúlásé. Egyedül a Jézus sírja beszél az életről. Nem üres, ott van egy angyal, egy mennyei küldött. Az asszonyok megrettennek. Nem értik azonnal, hogy mi történt, nem tudnak azonnal örülni. Félelem, ijedtség, zavar van bennük. Isten dolgai megdöbbentik az embert. A Biblia tanítása szerint a bűneset óta ez a félelem és bizalmatlanság  ott él bennünk. Krisztus azért jött, hogy újból öröm és bizalom töltsön be Isten iránt.

  Nagy, boldog üzenetet közöl az angyal: ne féljetek. A megfeszített Jézust keresitek. Azt, aki karácsonykor testet öltött, aki kijelentette a világnak Isten szeretetét és üdvözítő akaratát, aki önmagát áldozta, hogy bocsánatot, békességet szerezzen. Feltámadt, nincsen itt. Íme, a hely … a halál felett aratott diadal helyszíne. A sír nem tarthatta őt fogva. Legyőzte a halált. Feltámadt, dicsőséges testben él immár.

   Menjetek, mondjátok meg a tanítványoknak! A keresztyén ember számára az öröm, reménység, a hit, az áldás, amit kap ugyanakkor feladat, megbízatás is. A „nem vagyunk mi magunkéi” ezt is jelenti. Vagy ebben is egyre inkább a magunkéi vagyunk?

   Előttetek megy. Jézus előttünk jár. Bűneink elhordozásában, a halál útján, a feltámadásban. Előttünk jár a szolgálatban, a szeretet gyakorlásában. Érdemes őt követni. Galilea a tanítványok lakóhelye, otthona, munkájának a terepe. Ott lesz. Veletek lesz minden napon, amint megmondta, megígérte. A feltámadás ténye, igazsága hitelesíti Jézus minden szavát.

   Az asszonyok szívében még bizonytalanság van. Időre van szükség a felismerés elfogadására. Olyanok, mint az álmodók. Remegés és rémület: ez még nem húsvéti öröm, békesség és reménység.

   Márk ezután röviden összefoglalja a húsvéti csoda fejleményeit. A feltámadott Úr először a Magdalai Máriának jelenik meg. A legnagyobb történelmi esemény első tanúja egy bűneiből tisztult nő. Aki tudta, hogy ki és miből gyógyította meg őt, ki és milyen mélységből szabadította ki. Aki nagyon szerette Jézust. (Ha itt a faluban járva megszomjazom, és - hogy ne kelljen haza mennem - kérek valakitől egy pohár vizet, akkor azért is hálás vagyok, de mérhetetlenül hálásabb leszek akkor, ha a sivatagban a szomjan halás határára jutok, és valaki megosztja velem a vízadagját, és megmenti az életemet.) A feltámadott Krisztus először nem a főpapokhoz, az írástudókhoz megy. Azoknak jelenik meg, akik a legjobban keresik, várják, akik szeretik.

  Mária Magdaléna elment, és megvitte a hírt a többieknek. Nem tudom, hogyan képviseljük, hogyan visszük a jó hírt. Miért nem jut el a környezetünkben levőkhöz, miért maradnak olyan sokan közömbösek? Egyáltalán mi az, ami megmozgatná, összehozná manapság az embereket? Vajon nem vagyunk elég hitelesek, nem meggyőződéssel mondjuk? Miért van köztünk annyi békétlenség, megkötözöttség, hitetlenség, torzsalkodás, amikor boldog, kiteljesedett életünk lehetne? De látjuk a történetben: Máriának sem hittek. A Jézus ígéretének sem hittek. Félelmeik, csalódásaik, tapasztalataik megbénítják őket. Nem tudnak túllátni a helyzeten. A rossz hír sokkal nagyobb hatással van az emberekre, mint a jó.   

   Aztán az Úr más alakban jelent meg kettőnek közülük. Különös kifejezés: másnak látták, nem ismerték fel. Az emmausi tanítványokról van szó. Ők is megvitték a hírt társaiknak. Akinek a szívét ez az öröm tölti be, abból ez csordul ki. Vajon elhallgatjuk-e, ha gyerekünk, unokánk születik? Valaki azt mondta: azzal szívesen dicsekszünk, ami a miénk, de azzal kevésbé, hogy mi kiéi vagyunk?

  Aztán maga Jézus jelenik meg a tizenegynek, mikor asztalnál ültek. Jó, hogy együtt vannak, ha kételkedéssel is. Jézus szemükre veti hitetlenségüket és keményszívűségüket. Be kell látniuk: csüggesztő tapasztalataik erősebbek voltak, mint az Isten hatalmában való hitük. Nekünk is meg kell hallanunk a feddő szavakat. Hány kicsinyhitű megjegyzést tettünk, hányszor viselkedtünk hitetlenül! De Isten kegyelme, hatalma felülír mindent. Úgy gondolom, a tanítványok örömmel hallják még a dorgálást is. Mert találkoztak Jézussal. Most már senki és semmi el nem szakíthatja őket. Semmi meg nem tántoríthatja hitükben.

   Elhangzik a missziós parancs: vigyétek az egész világba az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik. Ez a teljes igazság. Kegyelem és ítélet. Hit vagy visszautasítás. Tudnunk kell, hogy mit kapunk Krisztusban, és mink marad nála nélkül. Válasszuk őt, Benne az életet! Ámen.