Jn 15,4a  (Imahét - 2021, hétfő - a)

 

Maradjatok énbennem, és én tibennetek.

 

   A 2021-es ökumenikus imahét témáját Jézus szavaival fogalmazták meg svájci testvéreink: maradjatok meg az én szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek (Jn 15,8-9). Az elidegenedés, a bizonytalanság és az értelmetlen hajsza korában messzemenően aktuális üzenet ez.

   Az idei programot összeállító Grandchamp –i közösség az 1930-as évek elején jött létre francia-svájci református asszonyok kezdeményezésére, akikben mély lelki vágy ébredt arra, hogy a világ lélekölő zajától, hektikájától félrevonulva, és Isten előtt elcsendesedve belső békességért, szeretetben való növekedésért, a keresztyének egységéért imádkozzanak.  Később ökumenikus kolostori szervezetté alakultak. 1938-ban írta a közösség akkori vezetője: „nekünk, keresztyéneknek, akik ismerjük a lelki (krisztusi) élet igazi értékeit, mérhetetlen a felelősségünk, és ezt fel kell ismernünk, össze kell fognunk és egymást segítenünk, hogy feltárjuk a csend erőforrásait, létrehozzuk a békesség menhelyeit, létfontosságú központjait, ahol az emberek önátadó elcsendesedésében megszólal Isten teremtő szava. Élet és halál kérdése ez…” 

   Az imahét mottójának személyes hangja – maradjatok meg az én szeretetemben – valósággal mellbe vág. Világos, hogy a Krisztus melletti „nyilatkozatszerű” kitartásnál, tanítása iránti dogmatikai hűségnél többről: egy mélyebb, teljesebb, elkötelezőbb, önfeláldozóbb kapcsolatról szól. Nagyon meglepődnénk, ha valaki ilyesmit mondana nekünk a „mindennapi életben”. Pedig Krisztus Urunk a mindennapjainkra nézve hív meg minket a vele való osztatlan közösségbe.

   Tegnap azt az igét hallottuk: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Erősebb, elsődlegesebb ez a kötődés annál, hogy csupán emberi felismerés lenne, esetleg ambíciós elhatározás, hogy márpedig én valamilyen spirituális utat választok magamnak… Valaki már előbb elhívott, megváltott. Valaki megtalált, hogy ne legyen céltalan a keresésem.

   Ahhoz, hogy megértsük kiválasztásunk igazi lényegét, meg kell ismernünk a minket a kiválasztó, megváltó Urat. Szoros közösségre kell lépnünk vele. Növekednünk kell benne, szeretetében, a vele való személyes kapcsolatban (nem a házasságot kell szeretnem, hanem felségemet, gyermekeimet). Egyre jobban elfogadni - míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra (Ef 4,13) - akaratát, irgalmát. Egyre jobban betelni örömével.

   Nem lezárt folyamat ez. Soha nem tehetjük félre a Bibliát, nem hagyhatjuk abba a kérést: növeld a mi hitünket. Az is nyilvánvaló, hogy ebben a Krisztus és köztünk létrejött lelki kapcsolatban emberi gyarlóságainkkal veszünk részt, vagyunk jelen. Bizalmatlanság, kételkedés van bennünk. Újra és újra rá kell eszmélnünk, hogy ezekre a megnyilvánulásokra megváltó Urunk kegyelemmel válaszol. Ő hű marad. Az egyetlen, ami kizárhat az ő szívéből: az én keményszívűségem. 

   A János evangéliuma 15. fejezetében Jézus a szőlő hasonlatával először saját küldetését szemlélteti. Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda (15,1). Ugyanakkor beazonosít minket is, tisztázza helyzetünket, feladatunkat. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők (15,5). Nem tudom, elégedettek vagyunk-e ezzel a szereposztással? Önállóak, függetlenek, önmagunk számára elégségesek szeretnénk lenni (ez a mai életideál), de így csak „magunkat produkáljuk”. Ha a szőlővessző abszolút önállóan, egyedül akar kibontakozni, karriert befutni, akkor nem lesz gyümölcs. Ezzel tulajdonképpeni rendeltetésében mond csődöt, éppen a lényeget szalasztja, blicceli el. Pusztán önmagában nem tud a szó teljes körű értelmében önmaga lenni. Olyan könnyen, tiltakozás nélkül beletörődünk abba, hogy így működik a világ, és benne mi is: látványos, kívánatos, de üres, gyümölcstelen, hiábavaló célokért fáradozunk, ezekre költjük erőnket, időnket, életünket. Csak a haszon kell, de mi nem akarunk hasznosak lenni.

    Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Jézus ebben a felszólításban először arra mutat rá, hogy egyedül benne találhatjuk meg életünk értelmét, közepét, vele együtt leszünk értékesek. Mit ér a tanítvány Mester nélkül, a nyáj pásztor nélkül? Azt is tudatosítja bennünk a mi Urunk, hogy a legfontosabb feltétel teljesült már: a vele való közösség adva van. Benne Isten a szívét tárta ki tékozló gyermekeinek. Nemcsak leüzent nekünk, hanem egyszülött Fiában eljött közénk. Krisztus nemcsak a világra jött el, mintegy szétnézni, hanem a világba érkezett meg (Jn 1,9), azt megváltani. A teremtő azonosul teremtményei sorsával, magára veszi büntetésüket. Örök szeretete motiválta ebben. 

   Tagadhatatlan, hogy minket is hajt valami Isten felé. Nagyon erős sóvárgást fedezünk fel magunkban: eljutni hozzá, valamiképpen részesülni az ő tökéletes létében, ami kiegészíti belső hiányainkat (amit sem pénz, sem hatalom nem tud betölteni). Megtapasztalni valamit, ami emberi gyarlóságunk fölé emel, ami azt jelzi: többek vagyunk látszólagos, mulandó önmagunknál. Mit meg nem tennénk, mit fel nem áldoznánk ezért? De ezt a „megistenülést” – bűnös megrögzöttségünkben - Isten nélkül képzeljük el. Vagy éppen őellene. Egy sátáni próbálkozás ez: a tagadás útján meghódítani a mennyet. A trónt akarjuk, nem a trónon ülőt. Valaki azonban ezt az utat visszafelé járja.  Fentről lefele. Szembejön velünk, a saját kudarcukban vergődő, bajba keveredett lázadókkal.  Közénk áll. „Megemberül”, hogy könyörülhessen rajtunk. Eggyé lesz velünk. 

   Nem kerülhetjük ki a személyes találkozást. A megszólítás meghallását, bűneink és hitünk megvallását, önmagunk testestől-lelkestől való felajánlását neki. A kereszt, a megváltás élettörténetünk meghatározó fordulata, eseménye kell legyen. Elsősorban nem hitelvekhez, keresztyéni meggyőződésünkhöz kell nekünk ragaszkodni, hanem Krisztushoz… Felismerjük-e benne az örök, megváltó szeretetet? Bizalmat szavazunk-e annak, aki mindenét nekünk adta, csakhogy megmentsen, javunkat szolgálhassa? 

   Maradjatok. A mennyei marasztalja a földit. Az, akiben van a teljesség. Hova mehetnénk? Miért fordulnánk a semmi, az üresség fele? Igaz, milyen abszurd, ha mégis máshova vágyakozunk? Ha csalóka, mulandó vágyak eltávolítanak az élet forrásától. Íme, Isten mondja az embernek: maradj velem. Engedd, hogy megszabadítsalak, elveszett állapotodból kiemeljelek, örökbe fogadjalak! Krisztus azért jött, hogy hazatalálásunk megtörténhessen. Benne értjük meg azt, hogy mennyire kellünk az Istennek. Benne maradni = Isten kegyelmében, békességében élni, Krisztus szeretetét hordozni, az üdvösség reménységében járni. 

   Mi veszélyezteti Krisztusban maradásunkat? a. Egoizmusunk, megtévesztett akaratunk. Uram, én maradnék veled, de szeretném megvalósítani privát terveimet, álmaimat, és te valahogy nem illesz bele a képbe. Mert nehéz feladnom saját képzelgéseimet. A „saját utamat” járva tévedhetek el a legreménytelenebbül.  b. Aztán a földi javak, az anyagiak csábítása. Fizikai-lelki törvény: minél közelebb engedjük azokat magunkhoz, annál nagyobb a vonzerejük. Júdást leveszi lábáról a 30 ezüstpénz csillogása. c. Továbbá állhatatlanságunk, hűtlenségünk. Rövid távú sikerekért, örömökért feladjuk a hosszú távút. Pusztulásra ítélt dolgokért az örökkévalót (szomorú eseteket ismerünk). d. Vagy a kísértések, próbatételek, amik megpróbálnak elszakítani Krisztustól. A megmaradás, a követés figyelmet, lelki összeszedettséget igényel.  Az odatartozás felelősséggel jár. e. Végül a megtévesztések, a hitetlenség, közömbösség, lelki érdektelenség. Amikor nem kell a kinyújtott kéz, nem kell a felkínált szabadulás, nem kell a megtisztulás, az új élet lehetősége. Jó nekünk úgy rosszul, ahogy van. Képzeljük el, hogy a leprás azt mondja Jézusnak: ha akarod, békén hagyhatsz.  

   És mi az, ami erősít a megmaradásban?  A Krisztusra figyelés, a vele való kapcsolatot tudatos ápolása, táplálása: imádságban, igeolvasásban. Közelében maradás hit által. (Alkoholproblémáival viaskodó ismerősöm mondta el: ha kimegyek a városba, lehetőleg magammal viszem a kisfiamat, ugyanis amikor velem van, akkor nem jut eszembe, hogy betérjek valamelyik kocsmába… Hívjuk mindig magunkkal a Fiút!) Megújuló emlékezés megváltásunkra, rácsodálkozás Urunk örök szeretetére. Feltöltekezés a Lélek erejével, engedve, hogy betöltsön Krisztus jelenlétének öröme, áldása. A vele közösségben levők társaságának a keresése. A megváltottak tudják igazán biztatni egymást a Megváltó követésében.

   És én tibennetek. Ígéretként hangzik. Kapcsolatunknak ez a szilárd pontja, az alapja. A nagybetűs Szeretet nem tud mást tenni, mint maradni, kitartani, magához ölelni. Hátat fordíthatunk neki, eltéphetjük a szálakat, ez a szeretet mindig biztos fogódzó marad. Egyéni életünknek, családjainknak, gyülekezeteinknek, egyházunknak ez lehet a biztos reménysége - ebben a bizonytalan, járvánnyal, gazdasági, társadalmi problémákkal küszködő világban. Sokat aggódunk gyermekeink, közösségeink, gyülekezeteink, az emberiség nagy családjának sorsa miatt.  Szorongató kérdések ezek számunkra, és érezhetően az imahét programjának összeállítói számára is (bár a világ leggazdagabb országában élnek). 

   Szeretet nélkül széthull minden. Mi magunk is. Az önzés, a nagyravágyás, a mohóság, bár káprázatos eredményeket „terem”, végső soron a pusztulást készíti elő. Krisztusban, a benne és vele való közösségben van a mi jövőnk, megtartatásunk. Önértelmezésünk, önértékelésünk, önmagunkkal (és másokkal) való békességünk kiindulópontja, hivatásunk helyes megértésének garanciája az, hogy ő Lelke által, Isten kegyelmét hozva „eljön hozzánk, és nálunk marad”(Jn 14,23). Hogy majd mi is ott lehessünk, ahol ő van (Jn 12,26). 

   Minél jobban elmélyülök az ige üzenetében, annál jobban ámuldozom: Krisztus bennem akar maradni. Pedig nem vagyok könnyű eset. Sokszor magamat sem bírom. Mit kezdhet egy ilyen alakkal? Szeretete azonban átformál, újjá teremt, használhatóvá, értékessé tesz. Ha Krisztus bennem van, akkor vele - az Isten szemében - drágább vagyok mindennél. Akkor kis életemmel be tudok kapcsolódni az ő nagy dicsőségébe, világosságának, jóságának közvetítője lehetek.

    Az ő jelenléte erő a békességre, a szolgálatra. Ösztönzés az összefogásra, egységre. Ne akarjunk az Igazság nélkül az igazságért harcolni! Nélküle egy lépést sem érdemes tenni. Egy szót sem érdemes mondani. Vele áldás lesz az életünk, és megvalósul bennünk Isten megtartó, megváltó akarata. Úgy legyen! Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, bűneinkben bocsánatért, erőtlenségünkben támaszért, szomorúságunkban vigasztalásért, háborúságainkban békességért, széthúzásaink között egységért fohászkodva jövünk hozzád ezen az imahéti alkalmon. Köszönjük, hogy újból arról biztosítottál minket a te Igédben, hogy egyszülött Fiadban megváltásra, üdvösségre választottál el minket, és arra elrendeltél, hogy hozzá ragaszkodva gyümölcsöt teremjünk.

Bocsásd meg, ha saját vágyainkat és elképzeléseinket követjük, a kísértő belénk programozott hamis tervét, ami önzésben, irigységben, nagyravágyásban, önteltségben, közömbösségben nyilvánul meg. Igéd és Lelked által érints meg minket, hadd értsük meg, hogy sokkal tartalmasabb életet és sokkal dicsőségesebb célt szántál nekünk! Adj bölcsességet, hogy ezt felismerjük, adj megújuló értelmet és erőt, hogy szent akaratodnak engedelmeskedni tudjunk!

   Köszönjük, megváltó Urunk, hogy te előbb szerettél minket, előbb töltötted be rendeltetésedet velünk kapcsolatban, életedet áldozva a mi megváltásunkért. Taníts arra, hogy ó emberünket, csak a saját javát kereső énünket legyőzzük, és szívünket előtted megnyitva elinduljunk embertársaink felé, hogy példádat követve áldott, másokat gazdagító életünk legyen! Hogy életünkben meglátszódjék hozzád tartozásunk gyümölcse felebarátaink javára: szeretetben, jóságban, türelemben, megbocsátásban, reménységben. Hisszük, hogy egyedül az marad meg, ami reád nézve, benned és általad van. 

   Mennyei Atyánk, könyörülj ezen a gyülekezeten! Tartsd meg itt élő népedet, áldd meg a gyülekezet lelkipásztorát és vezetőit családjaikkal együtt, és minden ide tartozó személyt, kicsiket - nagyokat, minden családot, munkáld Szentlelked által az egyetértést, békességet, tedd gazdaggá ezt a közösséget a szeretet, hit gyümölcseiben, hadd tudjanak épülni, növekedni, erősödni és a Krisztus bizonyságtevői lenni.  Légy anyaszentegyházunkkal, munkáld mindenütt néped megújulását, és tedd gyermekeidet buzgóbbá, odaadóbbá a szolgálatban! Mutasd meg Krisztus Urunk győzelmét ennek a sok bajjal küszködő világnak! Gyógyítsd a betegeket, öleld át vigasztaló kegyelmeddel a gyászolókat, szereteted drága ereje által pótolj minden hiányt és adj meg minden áldást, ami javunkat, üdvösségünket szolgálja! Az ő nevéért hallgass meg minket! Ámen.

 

 

Ef 3, 14-21  (imahét, hétfő - b)

 

   14 Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt,

15 akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: *

16 adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által;

17 hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva Kol 1,23

18 képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; Kol 2,2

19 és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Kol 2,9

20 Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint:

21 azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

 

    Mai igénk első mondata alapján kijelenthetjük: az imahét egy nagy közös térdhajtás Isten előtt.

Svájcban, a világ leggazdagabb országában is, ahol összeállították az idei imaheti programot, ahol a gazdasági jólét ellenére sok személyes és közösségi probléma van jelen az egyházban, a társadalomban, és nálunk, ahol még mindig egy átmenetinek nevezett korszakon haladunk át, de hálásak lehetünk azért, hogy nem nélkülözünk és viszonylagos szabadságban élünk.  És Afrika szegény országaiban is, ahol kézzelfogható a nyomor, gond a mindennapi kenyér, vagy Ázsiában, ahol sokfele kíméletlenül üldözik a keresztyéneket, akik mégis vállalják hitüket. 

   Mondják: aki térdet hajt Isten előtt, az tud egyenes gerinccel megállni az emberek előtt. Dániel példája nagyon beszédes ezzel kapcsolatban (mindennap háromszor leborul az Úr előtt Jeruzsálem fele fordulva, de nem alkuszik meg a hatalommal a fenmyegetések ellenére sem)… Azért vagyunk olyan ingatagok, befolyásolhatóak, identitásunkat, hitünket olyan könnyen feladók, mert nem vagyunk hajlandók engedelmeskedni Istennek. Dacosan megtagadjuk őt, miközben mindenféle idegen hatásnak behódolunk.  Pedig milyen kiváltság, hogy ismerhetjük őt, mint mennyei Atyánkat, tudhatjuk, hogy megváltott Krisztusban, az övéi vagyunk, őriz, gondot visel rólunk, és majd minden választottaival együtt a mennybe vezet! 

    Minden nemzetség róla kapta a nevét – írja Pál. Nem tudom, ismeritek-e az egyházkerületünk által készített zászlót, amin ez áll: Krisztus nemzetsége vagyunk… Szép hitvallás, és tegyük hozzá: másokkal együtt. Isten szeretete végtelen. Általa a mi horizontunk is kiszélesedik. Az imahét erre is nyitogatja a szemünket. Isten mindenkit hív, mindenkit meg akar tartani… Aki visszautasítja ezt a kegyelmet, az a saját nevét, küldetését tagadja meg. 

    Az apostol az ünnepélyes bevezetés után egy nagy kérést fogalmaz meg a gyülekezetre nézve: adja meg Isten dicsősége gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek a belső emberben a Lélek által. Nem külső gazdagságot kér, nem a földi hatalom jóindulatát, kegyét, támogatását (ezek is fontosak lehetnek), hanem azt látja a leglényegesebbnek, hogy a belső emberben, a hitben, lélekben erősödjék a gyülekezet. Ha valami különös befektetés révén ez az egyházközség Erdély leggazdagabb gyülekezete lenne, minden lakónak, gyülekezeti tagnak megtízszereződne a vagyona, mit gondoltok, többen járnának a templomba? Több lenne a hit? Nagyobb lenne az összetartás? Persze, nem bánnánk, ha tényleg ilyen anyagi fellendülés következne be… de értitek, testvéreim, a belső gazdagodás, megerősödés a legfontosabb. Ahol van hit, van békesség, van reménység, ott a külső dolgok is alakulnak. Fordítva nem működik.

  Hogyan erősödhetünk meg? Nem úgy, hogy elhatározzuk, hogy összeszedjük magunkat. Kevés a mi erőnk ahhoz, hogy erősek legyünk. Az Ige azt mondja: úgy, ha Krisztus hit által a szívünkben lakik, és a szeretetben meggyökerezünk és megalapozódunk. Szóval nem önmagunkban, hanem Krisztus által: ha őt valóban a szívünkbe fogadjuk, valóban az ő uralma alá rendeljük akartunkat, indulatainkat. Ha engedjük, hogy ő lakozást vegyen és naggyá legyen bennünk. Beköltözött-e Krisztus hozzád, testvérem, kirámoltál-e szívedből minden hamisságot, kacatot, sötét indulatot, bűnt? Ki parancsol az életedben: saját érzelmeid, vágyaid, önzésed, haragod? A mások elvárása, befolyása? A hívő élet Krisztussal kezdődik. Ha nemcsak a templomban figyelünk az ő szavára, akaratára, igazságára, hanem otthon is, a munkában, az iskolában is.

   A szeretetben meggyökerezve. Itt megint megváltó Urunkról hallunk. Ő az igazi szeretet. Nos, benne kell meggyökerezzünk. Hozzá kell kapcsolódjunk, benne kell megmaradjunk. Az imahét alapigéje: maradjatok az én szeretetemben, és sok gyümölcsöt fogtok teremni.

   A következő estéken hallani fogtok a szőlőtő-szőlővessző hasonlatáról. A szőlővessző – bár azon terem a szőlőfürt – önmagában nem képes gyümölcsöt hozni. Ha lemetsszük, akkor nem lesz termés rajta. Kicifrázhatjuk, arannyal-ezüsttel vonhatjuk be, szőlőt nem fog teremni, csak ha ott marad a szőlőtőn.  Nem elég, ha szeretetünk, kedvességünk csak felvett póz, csak magunkra erőletett jó modor (ez is értékelendő), hanem a Krisztussal való élő kapcsolatunkból fakadó tulajdonság és magatartás kell legyen. A meggyökerezés azt is jelenti: növekedés van. A gyökereken át áramlik a föld tápláló nedve, ereje a növénybe. Biztos ti is jártátok meg, hogy az elültetett csemete csak senyvedett, csak kis, összesodródott leveleket hajtott, aztán kiderült: valami megrágta a gyökerét. Csak Krisztussal élő összeköttetésben maradva áradhat ki ránk a menny áldása, és bontakozhat ki valóban, a szó lelki értelmében, a mások javára is az életünk. Ha szolgálni szeretnénk, ha családot, közösséget szeretnénk építeni, akkor erre a felülről való, ránk kitöltetett, megújító krisztusi szeretetre van szükségünk.

   Így csodálkozhatunk rá arra, hogy milyen nagy az Isten szeretete. Minden szenttel együtt – fogalmaz az apostol. Vagyis közösségben tudjuk ezt igazán felismerni, megtapasztalni. Ráébredtetek erre, testvéreim? Betölt ennek a lenyűgöző élménye? Miről szól, mit tükröz gyülekezeti életetek?  Együtt látjuk meg, hogy mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység. Nem emberi mértékekről van itt szó (hanem isteni dimenziókról): Isten kegyelmével, irgalmával, jóvoltával kapcsolatban használja ezeket a kifejezéseket az apostol. És tudjuk, hogy mindez Krisztusban mutatkozott meg igazán. Az ő alászállásában és felemeltetésében, bölcső mélységében, a kereszt magasságában.  Ilyen messzire ment a mi Megváltónk azért, hogy könyörüljön rajtunk. Vajon ki az közülünk, aki odaadná gyermekét, a legkedvesebbet, akit szeret, valami idegenekért?

   A szeretetben munkáló hit által döbbenünk rá arra, hogy mit tett velünk ez a Szeretet. Csak ha megérinti a szívünket. Emberi kapcsolatainkban is így van: ha megérint, meghat valakinek a ragaszkodása, jósága, akkor fogjuk fel annak igazi nagyságát, értékét. A  szélesség és hosszúság, magasság és mélység azt is jelenti, hogy nincs olyan helyzet, ahol ne számíthatnánk Isten szeretetére, ahol az Krisztusban ne ölelne körül, nincs a létezésnek az a mélysége, magassága, nincs az a szomorúság és öröm, csalódás és siker, ahol ne lenne jelen. Zsoltárok könyvében olvassuk: elől és hátul körülzártál engem.

   Szeretet által értjük meg, hogy mivel tartozunk másoknak: hozzánk közel állóknak és embertársainknak. Hogy milyen széles a szolgálat mezeje, hogy szeretetre mindenkinek szüksége van, a lélek egyetemes gyógyszere az. Mi pedig annak megbízottjai vagyunk. Amíg előítélet, harag, önzés, irigység van bennünk, addig erre képtelenek leszünk. Nézz szeretettel felebarátodra, és jobban megérted őt, gondjaival, frusztrációival, csalódásaival együtt! A szeretet által látunk helyesen.

   Így nyílik rá a szemünk Krisztus minden ismeretet meghaladó, megváltó szeretetére. A legnagyobb titok nem az univerzum fennállása, nem genetikánk létrejötte, nem a sejtek, az atomok bonyolult szerkezete, hanem az, hogy szeret az Isten, az, hogy szeretete betölt, mi is hordozhatjuk azt. A dolgok lényege ez. A kimutathatatlan, de legerősebb energia, ami összefogja, fenntartja a világot, értelmet, célt, reménységet ad nekünk. Annyi minden miatt félünk, aggódunk, gyakran kérdezgetjük, hogy mi lesz velünk, merre alakul a világ sorsa (a vírus okozta járványra, de a gonoszság okozta sokféle lelki ragályra is gondolva). Hinnünk kell, hogy Isten szeretete a legnagyobb. Képes megtartani minket mindenen keresztül.

   Az első keresztyének bizonyságtételének ereje abban volt, hogy látták az emberek, hogy szeretik, mindenben segítik, támogatják egymást. Rólatok mit lehet elmondani: hogyan mutatkozik ez meg családjaitokban, a gyülekezetben?

   Ami meghaladja az emberi ismeretet, az csoda. Krisztus szeretete, megváltó kegyelme valóban az. Isten elképzelhetetlen, mindent átfogó teljességét hirdeti. A mi életünk töredékes: betegség, hiányok vannak benne, bűnök is, de jó nekünk az Isten teljességére, dicsőségére figyelni. És tudni, hinni, vallani, hogy az ő teljességre hívott el az Isten. Ő nemcsak morzsákat akar adni nekünk a kegyelméből, nemcsak egy kis vigasztalást, hanem jóságának egészét. Teljes megváltást, tökéletes igazságot, üdvösséget. A legnagyobb földi gazdagságot megszerezve, a legnagyobb sikert elérve is marad valami üresség a lelkünkben. Isten tudja betölteni kegyelmével. Ha úgy érzed, nem teljes az életed, hiányok, fogyatkozások vannak benne, akkor kérjed hittel: Uram, tedd egyre teljesebbé áldásaidat, lelki ajándékaidat bennem, kapcsolj egyre szorosabban Krisztushoz, tölts el egyre jobban szereteteddel!

   Egy mély fohásszal, dicsőítéssel zárul ez az igeszakasz. Már Isten országa dicsőségét, kibeszélhetetlen örömét idézi. Ha minden nap tiszta, őszinte szívvel el tudnád mondani, megtelne lelked a menny levegőjével. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint:  azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké.

  Értitek, testvérek: Isten sokkal bőségesebben adja kegyelmét, mint amennyire kérjük… Csodálatos ereje munkálkodik bennünk a Lélek által (engedjük hát!).

   És övé a dicsőség… Ez nem kérés, nem óhaj, hanem kijelentés. Akkor ezt erősítsük meg mi is életünkkel, ezt hirdessük! Azt érdemes szolgálni, ami igaz. Kár hamis célokra energiát fecsérelni!

Az ő dicsősége megmarad nemzedékről nemzedékre itt a földön, és örökkön örökké az ő országában. Maradjatok meg abban, aki elhozta, kijelentette ezt a dicsőséget, hogy részünk legyen benne, hogy gazdag, bővelkedő életünk legyen és megtartassunk! Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, megújítónk a Szentlélek által, mi is meghajtjuk térdeinket előtted, és áldjuk, magasztaljuk háromszor szent neved azért, hogy Krisztusban kiválasztottál, megváltottál minket, és arra rendeltél, hogy benne megmaradva gyümölcsöt teremjünk egymás javára a te dicsőségedre. Köszönjük, hogy ezen az imahéten kiváltképpen átélhetjük azt, hogy a te néped, megváltott gyermekeid vagyunk mi, akik itt éljünk, azokkal együtt, akik benned bíznak, akik a Krisztus nevét vallják a világ számtalan helyén, gyülekezetében, közösségében. Hallottuk, hogy az adja igazi értékünket, identitásunkat, hogy hozzád tartozunk, hogy a te dicső nevedet hordozhatjuk.

   Azt kérjük mi is, mennyei Atyánk együtt az apostollal, hogy cselekedd Lelked által, hogy megerősödjünk a belső emberben. Igen, sok külső dologra is szükségünk van, és hisszük, hogy te azokra nézve is gondolt viselsz rólunk, de a legfontosabb az, hogy hitben, lélekben növekedjünk, szeretetben gazdagodjunk, reménységben újuljunk meg. Hogy meggyökerezzünk Krisztusban. Őrizz meg minket attól, hogy mi tőled elszakadva, nélküled akarjunk boldogulni, mert egy hamis, gyümölcstelen út ez, üres csillogás! Hanem indíts arra, hogy teljes szívvel, lélekkel és elmével Krisztushoz kapcsolódjunk, engedjük, hogy betöltsön szeretetének ereje, és egyre inkább megértsük azt, hogy milyen nagy a te jóságod, kegyelmed nagysága, mélysége, magsássága, hosszúsága szélessége. Hogy megtapasztaljuk, hogy nincs az a bánat és öröm, nincs az a gazdagság és szegénység, ami tőled elválaszthatna, ahol nem ölelne körül végtelen szereted, irgalmad. És emlékeztess minket küldetésünkre, megbízatásunkra is, amire a te szereteted elkötelez: hogy a családban, a munkában egymás javát keressük, készek legyünk szolgálni, egymást elfogadni, biztatni, felemelni, erősíteni.  

   Örökkévaló Istenünk, magasztaljuk nevedet, hogy minket, törékeny, bűnös, gyarló embereket a te teljességedre hívtál el. Nem egy kis könyöradományt kapunk tőled, hanem teljes, tökéletes bocsánatot, hiánytalan igazságot, minden képzeletet felülhaladó üdvösséget.

Imádkozunk ezért a gyülekezetért, adj erőt, gyógyulást a betegeknek, vigasztalást a gyászolóknak, reménységet a csüggedőknek, kitartást a megpróbáltatásban levőknek, szabadulást a megkötözötteknek, megoldást a nehézségek közt küszködőknek, áldást a fáradozóknak, és kegyelmet minden gyermekednek. Imádkozunk a gyülekezet jövőjéért, adj egyetértést, bölcsességet. Könyörgünk, légy erdélyi népünkkel, anyaszentegyházunkkal, a te gyermekeiddel mindenütt ezen a világon, kiváltképpen az üldözöttekkel, a hitükért szenvedőkkel. Hallgass meg Krisztusért! Ámen.         

 

 

Jn 15,15 (imahét, szerda)  

 

15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.

 

   Az idei imahét két kulcsszava: megmaradás és gyümölcstermés. Megmaradás hit által Krisztusban, és áldásainak elfogadása, kamatoztatása, továbbadása. A programot Svájcban állította össze egy diakonisszákból álló munkacsoport. Svájc a világ egyik leggazdagabb országa, ahol nagyon ragaszkodnak a hagyományokhoz, a helyi, sajátos értékekhez, de nagyon fogékonyak az újra is. Ez lehet a gazdasági sikerük egyik magyarázata, garanciája.

  De éppen úgy jött létre az említett ökumenikus diakonissza közösség, hogy rádöbbentek: a fejlődés önmagában nem elég, nem tart meg, a legnagyobb jólétben is szűkölködhet és éhezhet a lélek. Nem gazdaságélénkítő stratégiákra van szükség elsősorban, hanem mennyei erőre, élő kapcsolatra.

   Első nap az Isten általi elhívásról hallottunk. Van küldetésünk, van rendeltetésünk. Istennek terve van velünk… Az elhívásban ő a kezdeményező. Krisztusban kiválasztott, megváltott, világossá tette megbízatásunkat, célunkat.

   A második nap témája az volt, hogy ezt a rendeltetést tudatosítanunk kell. Minél több elfoglaltságunk van, minél fontosabbnak érezzük magunkat, annál nagyobb annak a kísértése, hogy elfeledkezünk erről… Talán azt mondjuk, vagy gondoljuk magunkban: mit akarsz, Uram, nagyra törő ambícióim vannak, vállalkozásom van, most építem a karrieremet, most rendezem magánéletemet, el vagyok foglalva szenvedélyeimmel. Hát nem szomorú, nem nevetséges, ha ez a hozzáállásunk? Meg kell állnunk nagy rohanásunkban (lehet, hogy nagyon jól haladunk, de Isten nélkül rossz irányba): szükségünk van az elcsendesedésre, az igével való szembesülésre. A mindennapok pörgésében – amikor mindig valami fontos ügyet intézünk - az egy szükséges dolgot könnyen szem elől tévesztjük. (Indiai történet: valaki a bölcsek kövét kereste, amit ha fémhez érintenek, azt arannyá változtatja. Vette a köveket a tengerparton, szíja csatjához érintette, aztán eldobta. Reflexszerűen végezte, oda sem figyelt. Egyszer csak azt vette észre, hogy fényesen csillog a csat, de már nem tudta, hogy mikor vette fel és hova dobta a sokat keresett követ.)

   Harmadik nap arról hallottunk, hogy rá kell ébrednünk arra is, hogy nem vagyunk magányos harcosok. A keresztyénség nem partizánakció. Lehet, hogy olykor egyedül maradunk, vagy legalábbis úgy érezzük (Illés története…), énekeljük is az indiai misszionárius, Sundar Singh énekét: „ha nincs is társam, követem mégis őt”, de keresnünk kell a közösséget. Nemcsak nekünk van szükségünk a közösségre, hanem fordítva is. Legtöbben, ha megkérdezzük, hogy miért maradnak távol a gyülekezettől, saját szempontjaikról beszélnek: nem érdekel, sok fontosabb tennivalóm van. De ki teszi fel a kérdést, hogy vajon mennyire sínyli meg a közösség, ha nem vállalom benne a magam részét, ami rám tartizik? Sok hűtlen, közömbös testvérünk hiányzik, sokak helye üres. Egy testet alkotva meg kell tanuljuk megbecsülni, értékelni egymást. Nincs sok időnk erre.

   Így jutunk el mai témánkhoz: együtt imádkozni, együtt tusakodni a közösségért. Együtt folyamodni kegyelmért. Mint akik tudjuk, hogy mennyire lényeges személyes szolgálatunk, kiállásunk, odaadásunk.  Mint akik – Igénk szerint – nem szolgák vagyunk. A szolgát nem érdekli igazán munkája hosszú távú következménye. Úgy-ahogy elvégzi a rábízott feladatot, megkapja a bérét, és annyi.

Persze, Isten szolgálatában állunk, de nem szolgai lelkülettel, nem szolgai mentalitással kell munkálkodnunk. Isten szolgálatot bízott ránk, de nem olvasunk arról, hogy szolgákká tett volna, szolgasorban hagyott volna. Ő szabadító Isten. A János 10-ben tanítja Jézus: a béres elfut. Neki nem fáj. Krisztus Isten szent Szolgájaként jött el: valóban nem uraskodni, hanem szolgálni, de nem szolgai gondolkodással: szívügye volt a mi megváltásunk

    A teremtés történetében azt mondja Isten a (férfiúvá és nővé teremtett) embernek: Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! (1 Móz 1, 28). Ő részesíteni akar minket az ő dicsőségében. Krisztus nem hajbókoló követőket keres, hanem olyanokat, akik szívük szerint engedelmeskednek neki. Akik nem fizetségért, félelemből, hanem iránta való hálából, szeretetből szolgálnak.

  Krisztusi szemlélet, életforma ez. Vajon jellemző-e ránk? A közömbösség a szolga magatartása. A legveszélyesebb emberi viszonyulás. („Nem a rosszak gonoszsága, hanem a jók közömbössége miatt megy tönkre a világ.”) Gyülekezeteink nem azért sorvadoznak, mert tiltják, üldözik a hitünket - hanem mert hideg lett a szívünk.  Miért tegyek csak egy lépést is másokért, miért imádkozzam, minek törjem magam? Én csak magammal törődöm. A magam ura vagyok. Aki a maga ura, az a Sátán szolgája.

   Nagyon mélyen bennünk gyökerezik ez az önző mentalitás. Tegyük fel: egy afrikai falut elfoglalnak a terroristák, és azt mondják, hogy sértetlenül szabadon engednek mindenkit, ha vasárnap a gyülekezet minden tagja (aki mozogni tud) személyesen megjelenik a templomban, és a perselybe betesz jelképesen 10 lejt. Ha csak egy valaki is hiányozni fog itt, kivégeznek ott mindenkit. Megmenekülne az a falu? Nem hiszem. Lennének, akik azt mondanák: mi közöm hozzájuk, nehogy lemondjam kedvenc TV programot, a sorozatot, stb., fordított esetben ők se mennének el, vagy sok hasonló kifogás.

    Krisztus felszabadított szolgájának lenni nagy felelősség. Fel kell nőnünk Mesterünk gondolkozásához, nagylelkűségéhez. Isten kegyelme csodálatosabb, mint ahogy azt elképzeljük. Isten nemcsak egy kis könyöradományt lök oda nekünk, hanem felemeli a fejünket, helyreállítja becsületünket, méltóságunkat. Teljesen könyörül rajtunk, gyermekeivé fogad (örököstársai vagyunk Krisztusnak, ahogy Pál apostol fogalmaz), visszahelyez jogainkba. Nemcsak futni hagy, hanem üdvösséget ajándékoz. Isten nem tud nekünk felemás értéket, mulandó ócskaságot adni. Rangján aluli lenne.

   Úgy viselkedünk-e, mint Isten gyermekei? (Egy gazdag család befogadott egy 5-6 éves gyermeket az árvaházból… Észrevették, hogy reggelente tele van az ágya morzsával. Kiderült: a vacsoránál titokban mindig a zsebébe dugott egy-egy szelet kenyeret, és magával vitte az ágyba. Ahogy az árvaházban tanulta. A régi reflexek megmaradtak.)

   Vajon nem élnek-e bennünk a bűn szolgaságának reflexei, a lelki kiskorúság tünetei: kételkedés, önzés, harag, panasz. Mintha nem ismernénk Isten kegyelmének gazdagságát. Mintha nem lennénk megváltottak.

  Titeket barátaimnak mondalak. Nem tudom, kinek a barátságára áhítozunk? Emlékszem, iskolás koromban nagyon szerettem volna egy menő, elit baráti körbe bekerülni. Nem tudom, jó lett volna-e, ha sikerül? De itt sokkal többről van szó: Isten Fia kínálja fel barátságát. Ha képileg gondoljuk el: érted átszegzett kezét nyújtja feléd, és így mutatkozik be: Jézus, a te megváltód. Te mit mondasz?

Ő nem nézi alacsony származásunkat (vitán felül: mindannyian földiek vagyunk, mennyei perspektívából nézve körülbelül egyformák, nem is tudjátok elképzelni, hogy felülről nézve milyen kicsi a különbség egy milliomos és egy napszámos között, még az is lehet, hogy a napszámos javára.) Kegyelmi gesztus ez. Krisztus megvált, és barátaivá fogad.

   Mit jelent az, hogy Jézus a mi barátunk? 1.Kijelentette az Isten akaratát. A szolgának nem kell tudni ura terveiről, de a baráttal illik közölni. Megváltó Urunk tudtunkra adta nekünk mindazt, amit Isten számára kijelentett. Semmit nem titkolt el. Tökéletesen kijelentette Isten szeretetét. Jézus „elárulta”, hogy mennyire fontosak vagyunk Istennek. Igen, keményen szól a törvénye, de szívében végtelen jóság van irántunk. Mintha egy szigorú, igazságos bíró fia megsúgná halálos ítéletére váró barátjának: ne félj, apám szívében mély könyörület van irántad, mindent megtesz érted. Ha kell, inkább rám ruházza a büntetésedet. Krisztus megismertette velünk Isten atyai szívét.

  2.Hozzá méltóan kell élnünk. Nem illik státusunkhoz a hamis, tékozló magatartás (bár Isten tékozlásunkban is szeret és visszavár). Ha Isten Fia a barátunk, akkor nem tobzódhatunk a bűnben, nem gyönyörködhetünk a hamisságban, nem merülhetünk el szenvedélyekben. Hozzá méltóan kell viselnünk magunkat.

   3.Kérhetem erejét, segítségét. Számíthatok rá. Szüntelen velem van, tapasztalom közelségének békességét, erejét. Soha nem vagyok magamra próbákban, nehézségekben sem. „Ó, mily hű barát a Jézus!”

   4.Imádkozhatom hozzá másokért, testvéreimért, családomért, gyülekezetemért.  Közbenjárhatok a Közbenjárónál. Ábrahám, Mózes ezt tették. Nemcsak megtehetem, hanem felelősségem is megtenni. Krisztus példája erre tanít. Erre buzdít. Mit teszünk egymásért? Mennyi lelki energiát fektetünk a közösségbe? Az anyagiakat számon tartjuk: egyházfenntartás, adományok, közmunka. Fontosak ezek, de szolgálnunk kell egymásnak imádságban, odafigyelésben, egymás buzdításában is. Nagy kérdés, nagy felelősség. Ismét, mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám – tanítja Jézus (Mt 18,19-20). Kérünk-e megtartatást, növekedést, áldást? Ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint a választott nép a Mózes, Ezékiel, Jeremiás korában… a hitetlenség, a közömbösség nagy fogságában. Nem az erőszakos elnyomást tapasztaljuk, de az annál alattomosabb lassú pusztulást, sorvadást. A bűn diktatúráját.    

  Kérjük hát teremtő Istenünket, megváltó Urunkat, hogy könyörüljön rajtunk, népünkön, közösségeinken, családjainkon!  Hogy Lelke által ébresszen fel minket, hogy figyelünk szavára,  felismerjük megváltó akaratát, maradjunk meg Krisztusban, és így szolgálhassunk egymás javára, Isten dicsőségére és üdvösségünkre. Ámen.

 

 

Jn 15,16  (imahét, péntek)  

 

„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon…”  

 

   Az idei imaheti programot egy svájci ökumenikus diakonissza közösség tagjai állították össze. A témaválasztásban tetten érhető saját történetük, tapasztalatuk, vagy annak tanulsága: elcsendesedni, Istenre figyelve felismerni lelki küldetésünket, tenni valamit másokért… Aki felfedezi kapcsolatát Istennel, az embertársaival is. Az alapgondolat megfogalmazását bizonyára befolyásolta sok bajjal küszködő világunk aktuális helyzete… Érdekes lenne egy beszélgetést kezdeményezni arról, hogy ha pl. az itteni gyülekezet kapna felkérést egy imaheti sorozat összeállítására, milyen témát helyezne középpontba, mit tartana elsődlegesnek? 

   A napi alapigék a Jn 15-ből származnak, ez a fejezet pedig Jézus búcsúbeszédeihez tartozik, amit kereszthalálkára készülve mondott el tanítványainak. János kronológiája szerint éppen az utolsó vacsora alkalmával.  Egyfajta hagyakozás ez, amelyben figyelmeztetések, ígéretek, biztatások, fontos kijelentések hangzanak el. Vajon komolyan vesszük-e?

   Hallottuk az imahét elején: kiválasztottak vagyunk, elhívást kaptunk. Isten nem teremt selejtet. Nincs értelmetlen, cél nélküli élet. Nyilván, ennek ellenére akad olyan ember, aki elveszíti, megtagadja ezt a célt…  Döntő jelentőségű az is, hogy kiválasztásunkat felismerjük. Ha végigrohanjuk az életünket, ha csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor lehet, hogy soha nem tudatosítjuk igazi küldetésünket… Aztán arról is szó volt, hogy szükségünk van lelki társakra, akikkel egymást biztatjuk, akikkel együtt tudunk imádkozni (ez bizalmat, lelki intimitást feltételez), és együtt figyelünk az Igére, ami által Isten formál, alakít, tisztogat minket. Ti már tiszták vagytok, mondja Jézus. Így van-e ez, látszik-e rajtunk? Kevesebb a panasz, a harag, több a békesség közöttünk? Egy gyógykezelés, egy kúra után megkérdezik tőlünk a barátok, munkatársak: jobban vagy. Milyen jó, ha azt felelhetjük: igen, használt, erősebb, egészségesebb vagyok. Vajon érezzük-e az Ige terápiájának a jótékony hatását? Tudjuk-e mondani: igen, Isten Igéjéből vigasztalást merítettem, békességet nyertem, bölcs tanácsot kaptam. Van ilyen?

   A mai témánk: szolgálat egymásnak. Megváltó Urunk megtanít kitárni a szívünket mások felé, hogy egymás javát keressük. Mert a szeretet a jónak akarása és konkrét cselekvése valakivel szemben. „Szállást adtál… evangélium” (Pilinszky János). Az evangéliumot főleg cselekedni kell.   

   Keresztyénnek lenni egyenlő azzal, hogy biztos küldetéstudattal élünk. Nem valami saját magunkban felismert felelősség ez, nem is valamilyen másoktól átvett, elsajátított elv követése, hanem élő, személyes parancs. Arra rendeltelek. Valaki rendelkezik velünk, mert ez a valaki megváltott. Valaki megszabadított hiábavalóságainkból, felfedte igazi célunkat. És nekünk példát is mutatott. Tökéletesen engedelmes volt a mennyei Atyával szemben, aki elküldte őt, és tökéletes szeretettel fordult hozzánk, akikhez eljött. Közösséget vállalt velünk. Megkeresett ott, ahol voltunk, önmagát megalázva felemelt… Tökéletes engesztelő áldozatának gyümölcse a megbocsátás, békesség. Semmi más: szeretete motiválta a mi megváltásunkra.

    Krisztus kijelentése, igéje és életpéldája kikerülhetetlenül szembesít önmagunkkal. Mi az életcélod? Jobb életkörülmények megteremtése? Igen, arra is igyekezni kell. Vagyonod gyarapítása? Valóban, a gazdagság kívánatos dolog, és nem bűn önmagában. Valamilyen diploma, állás, státus megszerzése? Szép ambíció, csak tisztességgel vidd véghez… De mindez, amit felsoroltunk, csak rólad szól. Krisztus azért halt meg érted, hogy megtanuld: nem élhetsz csak önmagadért. Igaz, ismerünk embereket, akik nem látnak túl a maguk érdekén, másokért semmit nem tesznek? A kötelező egy mérfölden felül egy lépést sem. Saját önzésük foglyai.

   Még az is kevés, hogy hasznos tagja vagy a társadalomnak, értékes része egy gépezetnek, jó munkaerőnek számítasz. Persze, mindez dicséretes, Isten el is várja ezt tőlünk. De ennél többre kaptál megbízatást, elhívást. Vajon tudatában vagy ennek? Szomorú úgy végigjárni az életet, úgy lezárni azt, hogy a lényeg kimarad belőle. Úgy befejezni, hogy neki sem fogtál annak, ami igazán a te feladatod lett volna. Szánalmas dolog önzésben, haragban tölteni jövevénységed idejét. Csak magadnak élni, csak a magad igazát ismerni, csak a magad kedvtelésével foglalkozni… Lehet, hogy kényelmes, lehet, hogy meg vagy magaddal elégedve, de az egész nagyon üres, hiábavaló. 

   Egy krisztusi, megszólító hang tud kimozdítani ebből az állapotból: arra rendeltelek. Ember, vedd észre, hogy van egy magasabb cél! Valaki nagy árat fizetett azért, hogy szabad lehess a szeretetre, a szolgálatra, az üdvösségre.

   Elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek. Hova kell nekünk elmenni? A. Először önmagunktól eltávolodni. Otthagyni a vámszedő asztalt, szenvedélyeink cókmókjait. Kelj fel! – gyakori felhívása ez Jézusnak az evangéliumokban. Külső életünkben is fontos mozzanat. Így indul a napunk, a munkánk. Fizikai életünk küzdelem a gravitációval, a lelki pedig a lefele húzó bűnnel. Lehet, hogy azzal nyugtatod magad, hogy megszoktad, amúgy is kár az erőfeszítésért, talán mások is mondják: nem érdemes, nem is léphetsz túl az árnyékodon, ez vagy te. Ne hidd el, csak azt, amit Jézus mond! Ő ismer, szeret téged, mindent vállal érted. Ő új életet tud ajándékozni neked.

1. Másodszor: el kell indulni mások fele. Meglátni, hogy hol van szükség ránk, hol segíthetünk. A szeretetet annak gyakorlása erősíti. Tégy jót, és szíved is jobbá lesz! Egy özvegyasszony mondta el: belesüppedtem a gyászomba, úgy éreztem, semmihez nincs erőm. Aztán megértettem, hogy azért annyit kaptam, hogy elmenjek másokhoz, aki még nehezebb helyzetben vannak, mint én, együttérzésemet fejezzem ki, biztassam őket. Azt tapasztaltam, hogy a mások könnyét törölve felszáradtak az enyémek is, mások terhét hordozva az én terhem könnyebb lett. Milyen virágzó közösség lennénk, ha félretennénk minden bizalmatlanságot, gyanakvást, félelmet, Krisztus szeretetével indulnánk el egymás felé!?

    Gyümölcsöt teremni. Gyakori tanítás ez a Bibliában. Ősi kép: az Éden kertje… A gyümölcs szervezetünk számára is vitálisan fontos ( egyik legfőbb természetes vitaminforrás). Ugyanúgy szükségünk van a Lélek gyümölcseire is. Mennyire szegény, hiányos az életünk ebben! A gyümölcs nélküli gyümölcsfák vagyunk (Mik 7). Mennyi haszontalan, keserű gyümölcsöt termünk, ami nem fogyasztható a lélek számára! Vegyük például a hét elmúlt napjait, vagy éppen a mait: termett-e lelkünk szeretetet, örömet, békességet?… Tudjuk, hogy képtelenek vagyunk ezeket magunkból kipréselni. A szőlővessző nem teremhet magában, csak ha a szőlőtőn marad. Mi is csak úgy, ha kapcsolatban maradunk Krisztussal, ha kérjük erejét, és azzal feltöltekezünk. (A vele való kapcsolatunk kihat a másokkal szembeni magatartásunkra…)

    Nagyon gyakorlati kérdés: akarunk-e ténylegesen hit által Krisztusba oltatva, szerinte élni? Persze, itt a templomban gyorsan kimondjuk a helyes választ, de ha végigjárnánk a falut, az megkérdeznénk az embereket személyesen: szeretnél-e Krisztussal élni, neki engedelmeskedni, az ő szeretetét, békességét követni, sokan azt mondanák, hogy nem érdekel, hogy ne gyere ilyen kegyes szöveggel. Te mit mondasz? Ha téged sem érdekel, akkor fölösleges itt Krisztus szavait ismételgetni. (Egy idősebb férfival beszélgetettem, aki évek óta haragban volt egyetlen testvérével. A kibékülésre biztattam, még arra is hivatkoztam, hogy rövid az élet. Ő azt mondta: „ezen a helyzeten nem lehet változtatni, nem tehetem magam kacagássá, hogy most mindent megbánok, amit eddig tettem, amiért harcoltam”. Ez olyan, mondtam neki, mintha egy régésznek – aki évekig hamis nyomot követve kutatott volna valami ritka, ősi kincseket - valaki kezébe adná a hiteles térképet, és ő erre azt mondaná: én már annyi energiát fektettem a régi elképzelésembe, hogy nem adhatom fel… Tudom, nem visz semmire, de konokul kitartok mellette. Hát nem esztelenség?!)   

   A mi feladatunk tehát Krisztushoz ragaszkodva gyümölcsöt teremni. Őt képviselni, szeretetét megélni. Lehet, hogy nincs rá igény. Ki hitt a mi tanításunknak? - kérdi Ézsaiás. Kinek kell Isten igazsága? Ki akar önzetlen szeretetben élni? Sokan vallják, hogy ma már másak a prioritások, más stratégiákat kell követnünk, másféle meggyőződés az, ami eredményt hoz. Mi az, hogy szeretet, jóság, alázat?!  Már gyermekeinket is arra tanítjuk, hogy mellékes, hogy milyen módon, a fontos az, hogy érvényesülj, stb. De az idő, testvéreim, nem minket, hanem Istent fogja igazolni.

    A krisztusi gyümölcs megmarad… Érdekes lenne azt megvizsgálni, hogy míg az emberiség pénzbeli vagyona, anyagi javaink értéke, az országok gazdasági GDP-je növekszik, vajon a lelki kincsekkel mi történik. A nemzedékek milyen lelki örökséget adnak tovább? Mennyi szeretetet, jóságot, tisztaságot, igazlelkűséget, becsületességet? Nem egy mellékes aspektus ez, hanem élet-halál kérdése. A megmaradásé. A lelki éhségbe, ürességbe, közömbösségbe bele lehet pusztulni, egy rakás pénz mellett is. 

   Vegyük komolyan azt, aki halálosan, halálig menően komolyan vett, azaz szeretett minket! Aki megváltott. Teljes szívvel kapcsolódjunk hozzá, maradjunk meg benne, legyünk hűek hozzá, és az ő példáját követve, erejét kapva teremjük meg a hit, szeretet, reménység gyümölcseit, amik megmaradnak itt és az örökkévalóságban! Ámen.

 

 

                

 Jn 15,5 (imahét, szombat)

 

5 Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.

 

    Mai igei gondolat így hangzik: egységben való növekedés. Elhívatásunknak, küldetésünk felismerésének, közösségünk megélésének, együtt való vívódásunknak, imádságunknak, az Ige tanítása elfogadásának, egymás fele végzett szolgálatunknak (ezek voltak rendre az imahét napjainak témái) áldása, gyümölcse a növekedés. Ezt nem lehet egymás ellen tenni: versengéssel, irigységgel, önzéssel. Ha ennek a templomnak a kövei, téglái egyenként akartak volna karriert befutni, külön kitűnni, megmutatni önmagukat, nem közösködve egymással, akkor nem álltak volna össze épületté. Akkor lenne egy csomó szétszórt, lassan tönkremenő, szétporladó építőanyagunk, és nem lenne templomunk. Gyülekezetünkkel is ez a helyzet…

    Hallottuk: a gyümölcsöző, egyáltalán az értelmes élet feltétele az, hogy Krisztusban maradjunk. Jézus a szőlő jól ismert példáját hozza fel. Ha egy szőlővesszőt levágnak a szőlőtőről, akkor attól már nem várhatunk termést, azt sem, hogy növekedjék. (Pszichológusok mondják: ha gyerek által rajzolt tesztképen  letört ág látható, akkor az valamilyen traumáról árulkodik: szülők válásáról, kiközösítésről, bántásról, elidegenedésről).

  Növekedés csak kapcsolatból fakad, csak úgy, ha nyitottak vagyunk Isten és embertársak fele, ha képesek vagyunk értékeket elfogadni és továbbadni. (A termodinamika második főtétele szerint: egy teljesen zárt rendszer energianövekedése csak nulla lehet.) Ha elzárkózunk, ha megkeményítjük a szívünket, akkor nem lesz fejlődés, gazdagodás az életünkben. A szőlővessző a szőlőtőhöz kell kapcsolódjék, szüksége van a tápláló vízre, ásványi anyagokra, a napfényre ahhoz, hogy életben maradjon, növekedjék és gyümölcsöt hozzon.

  Ahhoz kell odakapcsolódjunk, arra kell figyeljünk, abba kell belegyökerezzünk, aki teljesen megüresítette önmagát, hogy minket teljesen betöltsön. Rá kell ébrednünk: ő, és nem mi vagyunk a középpont.  A 2021-es imaheti programot összeállító svájci diakonissza közösség egykori alapítóit ez felismerés rendítette meg: ha agyontechnicizált világunkban nem akarjuk elveszíteni a lelkünket, akkor meg kell találnunk az élő forrást, a nagybetűs Utat, Igazságot és Életet.  (Mit ér az embernek, ha az egész világot meg is nyeri, de lelkében kért szenved – tanítja Krisztus Urunk. … Ki szeretne a világ ura lenni úgy, hogy nincs békessége, nincs öröme, ha gyűlölet hatja át minden gondolatát. Ehhez képest egy koldus is sokkal boldogabb…) Egy gazdag ember magához hívott egy bölcset, és azt mondta neki: nagy lelki harcom van, nem találom az Istent. A bölcs körülnézett, és azt felelte: ha ekkora vagyonom lenne, ennyi minden közt én sem találnám… Mi köt le, mi tölt be? 

   Megváltóra ugyanúgy szüksége van a 21. század emberének, mint 2.000 évvel ezelőtt élt elődeinek. A primitív és a posztmodern embernek is a legnagyobb szüksége: Isten irgalma és szeretete. Legnagyobb szüksége: Krisztus. 

    Én vagyok, mondja Jézus. Sokan ajánlják magukat. Vezetők, önjelölt guruk, influenszerek: én vagyok, aki megmondom, megmutatom az igazságot, sikeressé, gazdaggá, boldoggá teszlek. De te arra figyelj, aki a legnagyobb nyomorúságodban is oda áll melléd, arra, aki bűneidben sem hagy magadra, aki a hallállal szemben is reménységgel biztat! Arra figyelj, aki vállalta sorsodat, aki nem magának szolgált, hanem neked! Aki feladta isteni méltóságát, és gonosztevőként halt meg érted .

   Ő az, akiben felismered önmagad, azt, hogy mennyire szeret az Isten, hogy nem magadban vagy valaki, hanem benne és általa. Uram, ha te ez vagy, ha te ilyen vagy, akkor kezdem érteni, hogy ki vagyok én. Akkor én a tied vagyok, akit megváltottál. Ez az én identitásom, ez az én értékem, örömem.

   A föld termő erejét továbbadó szőlőtőn van a szőlővessző helye. Ott tud kibontakozni, önmaga lenni. A levágott szőlővesszőkből színes pálcikákat lehet festeni, arannyal bevonni, azokat akár értékesíteni is, de így szőlőt teremni soha nem fognak. Csak ha a szőlőtőn maradnak… (Gyerekekkel vallásórán szemléltetésként ki is díszítettünk néhány levágott vesszőt. Szép, de gerezd nem lesz rajta.)

   Krisztus Istennek teremtő, megváltó szeretetét közvetíti felénk. Nélküle nincs igazi élet. Lehet csillogás, gazdagság, dicsekvés, de nincs termés, nincs áldás. Vajon lelkiekben szegény életünk - gyülekezetünk vegetálása, fiataljaink távolmaradása, kiüresedésünk - nem azt bizonyítja, hogy elszakadtunk, leváltunk a szőlőtőtől? És nem akarunk ezen változtatni, mert nem akartunk változni. Nem akarunk visszaoltatni Krisztusba.

   Ti a szőlővesszők. Amik szervesen, organikusan kapcsolódnak a szőlőtőhöz. Létfeltétel ez számukra. Hiába kötjük, bogozzuk vissza a levágott vesszőt. Pedig ezzel látszólag rendbe hozzuk a dolgokat, úgy tűnik, mintha élne, virulna az ág, de aztán kiderül, hogy mégse. Úgy élhetünk a szó teljes értelmében, ha Krisztusban maradunk. Ha egyre jobban hasonlítunk hozzá, egyre inkább hozzá idomulunk. Eltanuljuk gesztusait, magatartását, gondolkodását.  Átjár Lelkének ereje, szeretete, jósága. Aki bennem marad, és pedig őbenne… kettős kötés ez: a végtelen isteni szeretet és a gyenge, de mégis Krisztus után áhítozó emberi ragaszkodás. Ez az odafordulás a mi felelősségünk. A legnagyobb segítség sem ér semmit, ha nem fogadjuk el.

    Jézus tanításában egy szőlőtőtől és sok szőlővesszőről hallunk. A többes szám másokra irányítja a figyelmünket. A keresztyénség nem szóló-szám, nem egyszemélyes produkció. Egymást támogatva, ösztönözve tudunk együtt növekedni. Akkor lesz gazdag a termés.  Ki akar egyszemű gerezdet, egyágú szőlőt?

     Krisztusban adva van egység, az összetartozás garanciája. Nem vitathatjuk el egymástól a hozzá tartozás jogát. Krisztus szeretete, igazsága fölött nem mi rendelkezünk. (Egy történet arról szól, hogy két szomszéd halálos ellensége volt egymásnak, nem is néztek egymásra, megfogadták, hogy ahol ott van az egyik, a másik nem teszi be oda a lábát, aztán egy egyszer hatalmas árvíz öntötte el a falut, a mentőcsónakban egymás mellé kerültek. Egy mentőcsónak van: Krisztus.)

    Ugyanabban a Krisztusban bízva nem kárhoztathatjuk egymást. Nem dicsekedhetünk egymás ellen. Hisz ugyanaz a szőlőtő hordoz, táplál. (A tálentumok történetében az 5 tálentumos nem ágálhatott a többivel szemben, hiszen ő is kapta…)  Nincs két egyforma szőlővessző, különbözőek vagyunk… de végső soron az élő kapcsolat számít. Hogy milyen színű spárgával van felkötve a szőlővessző, hogy délelőtt vagy délután süti nap, hogy hány rece van a levelein – az mellékes. A lényeg az, hogy erősen be legyen oltódva a tőbe, és gyümölcsöt teremjen. Krisztus nem privatizálható. Úgy szerette Isten a világot… Isten nem szab feltételt, a feltétel bennünk van: aki hisz őbenne.

  Még egy szót arról, amiről annyit hallottunk az imahéten: a gyümölcstermésről. Igazából nem a szőlő nevű növénynek van szüksége a szőlőre, mint gyümölcsre, hanem másoknak. Mégis a termés meghozatala a szőlővessző igazi küldetése. Azért kapunk áldást, hogy áldássá legyünk… Ebben nyeri el értelmét és célját az életünk. Ne másra, erre figyeljünk!   (A bűneset sérelmeit hordozzuk…)

  Azzal zárul a mai igevers, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetünk. Semmit, ami igazán értékes. Persze, mi sok mindennel dicsekedhetünk. Ám ami Krisztus nélkül, az ő szeretetén kívül történik, annak semmi értéke nincs Isten szemében. Lehet valaki lelkész, gondnok, kántor, presbiter, szülő, rendes ember, tehetséges fiatal – Krisztus nélkül csak a semmit lehet teremni. Krisztus nélkül csak a hitetlenség útján lehet előbbre jutni. Ne a Júdás, ne a gazdag ifjú, ne a farizeusok útját válasszuk!

   Nálam nélkül semmit, velem mindent: ami szép, ami dicséretes, ami jó, értékes. Benne nyer tartalmat az életünk, találjuk meg helyünket, küldetésünket, leszünk áldássá. Maradjunk meg őbenne! Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, úgy állunk meg előtted, amint vagyunk, gondjainkkal, félelmeinkkel, kérdéseinkkel. Te jól ismersz minket, előtted semmit sem rejtegethetünk. Így hát megvalljuk bűneinket, hitetlenségünket, bocsánatodat kérjük kételkedéseink, aggodalmaskodásunk, erőtlenségeink miatt. Hálát adunk ennek a hétnek az áldásaiért, Igéd drága üzenetéért, tanításáért. A jó hírért, hogy van, akihez kapcsolódjunk, hogy nem önmagunkban kell nekünk megállni. Azt is hallottuk, csak Krisztus által lehet tartalmas és gyümölcsöző az életünk… Add, mennyei Atyánk, hogy komolyan vegyük ezt a kapcsolatot, a ránk áradó kegyelmet, szeretet, és aszerint éljünk, az legyen áldás bennünk mások számára. Hiszen erre rendeltél. Megértettük, hogy Krisztus nélkül semmit sem cselekedhetünk, semmit, ami igazán jó, építő, ami növekedéshez vezet. Bocsásd meg önfejű útjainkat, saját nagy akarásainkat, keményszívűségünket, tőled való elfordulásunkat. Annyi baj származik ebből!

Taníts Krisztushoz ragaszkodni, rá figyelni, az ő jóságát befogadni – tégy krisztusi lelkületet, indulatot hordozó, a Lélek gyümölcsei megtermő emberekké: otthon, munkában, iskolában!

   Áldd meg, mennyi Atyánk, gyülekezetünket! Reád bízzuk betegeinket, a gyászolókat, szomorkodókat, az időseket, egyedül valókat, nélkülözőket, segítségedet kérjük a megkötözöttségben, bajban levők számára. Mutasd meg megtartó kegyelmedet rajtunk, győzd le közömbösségünket, adj megújulást, szolgáló életet nekünk!

 Imádkozunk azokért a lelkészekért és teológusokért, akik a héten nálunk szolgáltak, áldd meg őket és

a gyülekezeteket, ahol szolgálnak vagy szolgálni fognak, légy mindnyájunkkal örökkévaló irgalmad szerint. Ámen.