Imahét - 2025

Jn 1, 1-14 (kedd)

1 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. 1Móz 1,1; 1Jn 1,1 

2 Ő kezdetben Istennél volt. 

3 Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Kol 1,16-17; Zsid 1,2 

4 Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Zsolt 36,10; Jn 5,26; 11,25; 1Jn 5,11 

5 A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. 

6 Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. 

7 Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. 

8 Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról. 

9 Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. 

10 A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: 

11 a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. 

12 Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, Róm 8,14-16; 1Jn 3,1 

13 akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Jn 3,5-6; 1Pt 1,23

14 Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal 

    Erről az igeszakaszról (János evangéliuma prológusáról) rengeteg prédikáció hangzott el, tanulmány született, úgy gondolnánk, hogy már mindent elmondtak, leírtak róla… Ez részben így is van. De tudjuk, hogy az igazán nagy titkokat soha nem lehet teljesen megfejteni, szavakba foglalni. Gondolod, hogy képes lenne akárki is rólad mindent elmondani, minden érzésedet, vágyadat kimerítően kifejteni, úgy, hogy ki lehetne jelenteni rólad: erről az emberről már mindent tudunk? Igaz, hogy nem? Itt pedig Isten örök létének, az Ige testet öltésének legmélyebb rejtelmével, titkával állunk szemben.

  Úgy került ez ige újból elénk, hogy bevették az idei imaheti programba, amit az észak-olaszországi Bose kolostori közössége állított össze a Niceai zsinat 1700. évfordulóját szem előtt tartva.

Majdnem 3 évszázadnyi üldöztetés után Kr. u. 325-ben Niceába gyűltek össze a szabaddá lett keresztyén közösségek vezetői, püspökei, hogy megfogalmazzanak egy egységes hitvallást, és elhatárolódjanak az ún. tévtanításoktól (valójában azok követőit kirekesztve). Meggyőződésünk szerint (nem tudom, használhatom-e fenntartás nélkül a többes számot… az említett hitvallást mindenesetre többes szám első személyben fogalmazták meg… vannak igazságok, amiket ki kell tudnunk közösen mondani) ez része volt Isten kegyelmi munkájának, amit egyszülött Fiában vitt véghez, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik. (Tit 2,14)

    Hisszük, hogy Isten kegyelmi munkájának mozzanata ez a mai istentisztelet is, ami nem szólhat másról, csak az ő végtelen szeretetéről, amit nekünk is ajándékozott szent Fiában, akiben mi is áldást, üdvösséget nyerünk.  Mai témánk éppen az egyszülött Fiú megtestesülése. 

   Közismert, hogy a János evangéliuma ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a teremtés története… Kezdetben volt az Ige. Ez a „kezdet” nem Isten létére vonatkozik, hanem az ő velünk kapcsolatos kegyelmi tervére, projektjére. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”: és nem öncélúan, nem saját szórakoztatására tette, hanem a teremtés szépségéért, az ő dicsősége hálát fakasztó tükröződéséért, értünk. Még hangsúlyosabban igaz ez a megváltásra, amelynek kezdeténél ott van az Ige, Isten szeretetének örök kijelentése, aki öröktől fogva az Istennel való közösség, az ő létében való osztozás kimondhatatlan örömében él. „Én az Atyában vagyok”, tanítja Jézus (Jn 14,11). A szeretet nem ismer elkülönülést. Egyértelmű, hogy igénkben a nagybetűs Igéről, az egyszülött Fiúról van szó, akiről a másik három evangélista is hasonló módon tesz bizonyságot. Akiről a Jel 19, 13-ban ezt olvassuk: „ez a név adatott neki: Isten Igéje”. 

   Minden általa lett. A teremtésnek személyes oka és következménye van. Jó ezt így látni! A tagadó formula („nélküle semmi sem lett, ami létrejött”) erősít a hitünkben akkor, amikor kétségek gyötörnek (látva a teremtés-, a megváltás-ellenes erőket a világon): Isten akarata jó, szándéka krisztusi, és hisszük, hogy végül teljes diadalra jut, a gonoszság akármennyire törekszik is azt megakadályozni…

   Benne élet volt. Benne volt az élet kezdettől fogva, senki másban. „Kihez mehetnénk”, kérdezi Péter, „örök élet beszéde van nálad”. Annak biztos ígérete. Ezt az Istennél levő, Krisztusban kétszeresen nekünk ajándékozott életet látták, ismerték meg a pásztorok, a keleti bölcsek. Nemcsak egy kisgyermek elinduló életét, hanem benne a sajátjukat is, annak kibontakozását és célba, nem sejtett dicsőségbe érkezését. Mi látszik bennünk ebből az életből? (Szülők bent vannak a lakásban, az udvarról gyereksírás hallatszik, apuka az, aki közelebb van az ablakhoz, ajtóhoz, kinéz, látja, hogy a nagy püföli a kicsit, a kicsi sem hagyja magát, és azt mondja a felségének: zajlik az élet. Aztán csend lesz kint, az anyuka számára gyanúsan is az, kinéz ő is, látja, hogy a nagyobb vigasztalja a kicsit. És megjegyzi: most zajlik igazán.) Milyen élet zajlik bennünk, otthon nálunk: az igazi, a Krisztus szerinti? El kellene kezdenünk már most (ha azt szeretnénk majd folytatni). 

   A Krisztusban nyert élet a mi igazi világosságunk… Olvassuk a 9. versben is: az Ige az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert. Úgy értjük ezt a kifejezést, hogy belülről teszi világossá, nem külsőleg hint fényt rá. Lehet a legnagyobb csillogásban élni, miközben bennünk az irigység, a rosszindulat, a gyűlölködés sötétsége honol. Isten, aki a világosság, az élet forrása, elküldte nekünk – valójában önmagát delegálva - az ő világosságát. A niceai-konstantinápolyi hitvallás szó szerint említi ezt: Világosság a Világosságtól. Ismerjük Jézus kijelentését: én vagyok a világ Világossága… Mai textusunkkal kapcsolatban talán megkérdezhetjük, hogy azt miért nem mondja soha magáról, hogy „én vagyok az Ige”… Talán azért, mert aki erővel és hatalommal szól, az evidens módon maga az Ige, aki megvált, az kétségtelenül a Megváltó.

    A világosság a sötétségben fénylik… Hátat fordítottunk az Isten világosságának, külön utakon indultunk el. Ha valakit zavar a világosság, az a sötétséget keresi (János indokolja is: mert nem akarja, hogy cselekedeteiről kiderüljön, hogy azok gonoszak.) A világosságtól nem lehet másként „megszabadulni”. És fordítva is igaz. A sötétséget nem lehet kimagyarázni, kikergetni, hanem csak a világossággal legyőzni. A sötétség soha nem akarja befogadni a világosságot, ahhoz önmagát kellene feladnia. A sötétség sötétség akar maradni, ha ez nem is jó neki. Értjük ebből a bűn mechanizmusát, pszichológiáját, sajátos törvényszerűségét.  

     Karácsonyi üzenetként nem egyszer hallottuk már: fogadjuk be Jézust. De vajon ki akarná összekötni az életét egy mennyei gyermekkel, aki tisztaságával állandóan emlékezteti önnön hamisságára, tökéletes jóságával a gonoszságára, tökéletességével felemás megnyilvánulásaira. „Az övéi nem fogadták be”, ezzel megtagadták hozzá tartozásukat. Saját életünket akarjuk élni. (A halálban akarunk élni!) Krisztussal meggyűlik a bajunk, mert Ő elkötelez, elküld, felelőssé tesz. Igaz, hogy benne van az élet, a világosság, de mi tőle függetlenül akarunk meglenni, kitaláljuk a magunk ál-világosságát, a magunk látszat-életét… 

    Pedig a testet öltés nemcsak Krisztusnak a világban való megjelenését jelenti, hanem azt is, hogy ő be akar lépni a mi emberi létünkbe, valóságosan részt akar venni abban, „bennünk”, és életet fakasztó világosságával akar betölteni. (Uram, gyújts világot a világban, kivált a világtalanok számára!)

   A világosság eljött, ragyog már, a kérés az, hogy mennyire ragaszkodunk a sötétségünkhöz. Ezen fordul meg minden számunkra. Aki őt befogadja, az 1)bizonyságtevőjévé válik, ahogy Keresztelő János is az lett. Aki a világosság fele fordul, az bevállalja a láthatóságot, hitét, Krisztushoz tartozását.  (A gyertya, amelyik soha nem akar meggyúlni, csak dekoráció, üres dísz marad. ) Aki elfogadja az ő bocsánatát, az a kegyelem hírnöke, képviselője lesz. 

   Aki őt befogadja, az általa 2)Isten gyermeke lesz. Isten Fia testet öltésének, annak, hogy ő a mennyei létből belépett a mi létünkbe, a teremtői mivoltából a mi teremtményi állapotunkba, komoly következményei vannak számunkra is.  Azért lett Emberfia (János evangéliuma szerint Megváltó Urunk szívesen viselte ezt a titulust), hogy mi általa Isten gyermekei legyünk. Aláhajlása átértelmezi, megszenteli a mi testi létezésünket, életünket. „Született, hogy szülessünk”… János így beszél azokról, akik Istentől születtek, a szó legszemélyesebb értelmében.

    A Krisztus testet öltésére utaló előző kijelentések, hogy ti. „a világosság a sötétségben fénylik”, meg az, hogy „az övéi közé jött” – hangozhatnak nagyon elvontan, filozofikusan is. Szép, zsoltáros mondatok: „Isten jósága vesz körül”, „kegyelme hordoz”, stb.. Ezek igazak, ám sokszor nehezen értelmezhetőek számunkra. Amikor sziklaszilárd kapaszkodókra van szükségünk… 

  Az ismert 14. versben ezt olvassuk: az Ige (Isten minden ígérete, akarata, terve, igazsága) testté (a szó legszemélyesebb és legtermészetibb értelmében emberré) lett… Isten Igéje által teremtette a látható világot, és most az Igét magát (akiben teremtő hatalma, szeretete maradéktalanul nyilvánult meg) tette láthatóvá. Kegyelme, jósága, irgalma, szeretete immár nemcsak hallható, nemcsak megsejthető csodálatos műveiben, hanem szemtől szembe szemlélhető, megérinthető, tapintható: érezni lehet megmentő ölelésének szorítását. 

   Az eredeti szövegben álló „test” kifejezés a legtalálóbban „húsnak” fordítható. Amikor hús-vér testről beszélünk, akkor mindenki tudja, mit jelent. A fájdalmat, a betegséget, a szenvedést. A fizikai jelenlét örömét vagy hiányát. A bőrünkön érzett simogatást vagy bántást. Isten a teremtésben az ő képére formálta az embert, és – amikor irgalomból megüresítette magát – egyszülött Fiában önmagát formálta hozzánk hasonlóvá. Nagyobb titok ez az elsőnél. A lázadáson, bűnön diadalmaskodó szeretetről beszél. Nem „csupán” a semmit kellett legyőznie Istennek, hanem a negatívat, a gonoszat… 

    Jézus belépett a mi testi világunkba, vállalta fizikai- biológiai – pszichológiai meghatározottságú sorsunkat, de vajon mi be akarjuk-e fogadni az ő lelkületét? Miért gyilkolják emberek embertársaikat, akikhez Isten – az ő aláhajlásában – hasonlóvá lett? Miért bántjuk azokat, akiket Isten nemcsak saját képére és hasonlatosságára teremtett, de ő maga vette fel képüket és hasonlatosságukat? 

   Közöttünk lakott… Kiérződik az evangélista ámulata: Isten Fia köztünk járt, éhezett, jóllakott, fázott és megmelegedett, sírt és megvigasztalódott, félt és reménykedett. Mi már nem ismerjük őt test szerint (Pál apostol), de hisszük: továbbra is köztünk akar lakni. Ígérete is erről szól: tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Lakozzék Krisztus hit által a szívetekben, olvassuk az Ef 3, 17-ben. Az ő szava legyen életté, jelenléte (ígérete szerint) valósággá, láthatóvá bennetek, rajtatok!

    És mi láttuk az ő dicsőségét… Jánosnál hangsúlyos ez: visio Dei. „Amit hallottunk és láttunk.” „Aki látja a Fiút, és hisz abban”.. (Jn 6,40) A testté lett igét nem testi módon látjuk immár, de hit által úgy, mint aki testté lett… Ez letagadhatatlan igazság. Így látod-e őt? Igaz, hogy nemcsak egy emlék-Krisztusod van, aki valamikor szépeket tanított, szép példát mutatott, hanem egy élő Krisztusod, aki a legvalóságosabban vállalt téged, és a legvalóságosabban veled van, és átvisz az ő ennél a mostani világnál sokkal valóságosabb országába?

   Milyen dicsőség mutatkozott meg a betlehemi jászolbölcsőben fekvő gyermekben, a nincstelenül szertejáró Mesterben, a keresztre feszített Messiásban? Isten kegyelmének dicsősége. Bocsánatának dicsősége. (Valaki elmondta: egyik közeli barátja egy félreértés miatt ellene fordult, és attól kezdve ahol lehetett, ártott neki, be is perelte, de aztán ez az illető elzüllött, lecsúszott, ő pedig, amikor megtudta ezt, lakást bérelt neki, gondoskodott róla… „Mindig azért imádkoztam régebb, amíg zajlott köztünk a harc, hogy Isten mutassa meg az ő igazságát. És egyszer, amikor átöleltem volt barátomat, és mindkettőnk szeme megtelt könnyel, akkor megértettem: így dicsőült meg az Isten igazsága, bennem is.) Isten az ő dicsőségét nem angyali seregek fényes győzelmében, hanem Fia odaáldozásában és vereségében mutatta meg. 

   A legsúlyosabb árat fizette ezért Isten. Az Atya egyszülöttje kifejezés (eredeti szövegben: egyetlen-nemzettje) ezt hangsúlyozza. Szülők, mondjátok meg: ha valakinek egyetlen gyermekét kell/kellene adnia (ha nem is csak egy van, az odaadott akkor is az egyetlen), az, igaz, többet ad önmagánál? 

   Telve kegyelemmel és igazsággal… Hova tartozik ez a bővítmény? Vonatkozhat az Atyára, aki kegyelméből mindent ad, az Egyszülöttre, aki szeretetből mindent vállal, de általa – döbbenetes felismerés - ránk is, akik látjuk az ő dicsőségét, mert ő, aki telve vagy kegyelemmel és igazsággal, mindezt nekünk ajándékozza… Ezt a nagy igazságot valljuk meg mindig, amikor elmondjuk a Hiszekegyet, és ezt igyekezzünk is megélni Krisztusban, aki bennünk akar lenni, hogy mi benne lehessünk, és részesei legyünk az ő dicsőségének. Ámen. 

Fil 2, 5-11 (szerda)

     5 Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: 

6 aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 

7 hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; 

8 megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 

9 Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 

10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; Ézs 45,23 

11 és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. 

   Az apostoli hitvallás fő tételeit követve az imahét közepéhez érkeztünk… valójában az evangélium közepéhez. Ez a gyönyörű igeszakasz ez, amit Krisztus-himnusznak nevezünk, utolérhetetlen szépséggel, erővel írja le a mi megváltásunk történetét, ami teljesen Krisztushoz kötődik. Akkor nekünk is hozzá kell kötődnünk. Valami szent rajongás, szenvedély izzik át az apostol szavain… 

    Már az indítás nagyon személyes: az az indulat legyen bennetek… Nekünk ahhoz kell mérni önmagunkat, aki a legönzetlenebb, legönfeláldozóbb módon mutatta meg az ő szeretetét irántunk. Baj, ha magunkat tekintjük kiindulópontnak, mértéknek, saját indulatainkat, vágyainkat. Így csak magunkig jutunk (húsvéti ének). Lelki erőtlenségünk egyik fő oka éppen ez: kit-kit a maga érdeke, szempontja, előnye irányít. És minél inkább magunkkal foglalkozunk, annál kevésbé törődünk egymással. De ha el tudunk indulni Krisztus fele, egymáshoz is annál közelebb kerülünk. 

     Krisztus azért jött hozzánk a mennyből, hogy minket a menny felé vezessen. Hogy megtanítson arra, hogy több az élet, mint amit mi képzelünk arról, hogy magasabb a mi küldetésünk, mint csupán saját sikereink hajszolása. Ezt a krisztusi küldetést nem nagyravágyásban, nem önteltségben, hanem alázatban lehet betölteni.

   Milyen indulat volt Krisztusban? Az apostol erre a kérdésre válaszolva röviden összefoglalja Krisztus küldetését, megváltói munkáját. Olyan indulat (szeretet) volt benne, hogy a legmélyebbre hajolt alá, a legmesszebb ment el, a legtöbbet vállalta, hogy minket megmentsen.

  Először mindent odaadó áldozatkészségéről hallunk: nem tekintette zsákmánynak (neki kijáró előjognak, amihez minden áron ragaszkodik) azt, hogy Istennel egyenlő. És nem tartotta rangján alulinak a bűnös emberrel egy kategóriába kerülni, érte minden dicsőségről lemondani, érte mindent megtenni. Nincs az az értéktelen ember, akiért Krisztus a legnagyobb értékeit ne adta volna oda. („Már keresztem vállra vettem, s érted mindent elhagyok.”)

  Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett… Karácsony mély titka, erőtlenségünk vállalása, Isten Fiának kisgyermekként történt megjelenése, kiszolgáltatottsága, sebezhetősége van benne ezekben a rövid kijelentésekben. Levetkőzött minden privilégiumot. Nincstelenként, jogfosztottként, páriaként jött erre a világra. A legmélyebbre hajolt. Aki által lett a világ, aki örökkévaló Úr, aki kimondhatatlan dicsőségben lakik, felvette a test szolgaságát (mert, igaz, annak állandó szükségeivel élünk együtt, földi mivoltunk törvényeinek alávetve), és hozzánk a legvalóságosabban hasonló lett. Nem emberi álarcot, hanem emberi testet öltött.

Emberként élt… A legnyomorultabbak sorsát viselte. Sírt saját fájdalma és a mienk miatt, és bánkódott az őt ért értetlenség és a mi keményszívűségünk miatt. És magára vette – teljesen ártatlanul – a mi bűneinket. 

    Nem mondhatjuk többé, hogy nem törődik velünk, hogy nem ért meg minket az Isten. De vajon mi próbáljuk-e ezt a végtelen irgalmat megérteni? Ha Isten Fia ember lett, nem tartotta többre magát a legelesettebb embernél sem, akkor miért van annyi megkülönböztetés, széthúzás, lenézés közöttünk? Ha az az indulat lenne bennünk, mint őbenne, akkor nem lenne helye közöttünk a nagyravágyásnak, önteltségnek, bántásnak. 

   Krisztus ua. megszentelte emberi mivoltunkat azáltal, hogy Isten Fiaként teljességgel osztozott abban. Benne Isten járt közöttünk, és pont olyan volt, mint mi… Társunk lett e földön. Értitek, hogy milyen méltóság, milyen kiváltság embernek lenni! Isteni küldetés. Akkor nem állhatunk be a Sátán szolgálatába.  

    Megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig… Döbbenetes ez a mondat. Három rövid megállapítás, ennél tömörebben már nem lehet erről beszélni. Egy vallomást olvastam, valahogy így hangzott: még 18 éves sem voltam, amikor besoroztak, végül katonai szolgálatra alkalmatlan, az alól felmentett, beteg testvérbátyám ment el helyettem a háborúba. Soha többet nem láttuk… Ennyi. Ebben minden benne van. Ahogy abban is, hogy Krisztus megalázta magát… De benne kell legyen a mi megérintettségünk is! 

    Megalázta magát, pedig mi azt hittük (ahogy Ézsaiás is), hogy a főpapok és írástudók, hogy Júdás, hogy Pilátus. Nem, nem lett volna olyan hatalom, ami ennek vállalására kényszeríthette volna őt, csak az irántunk való szeretete. Engedelmes volt… Kettős értelemben: 1)Istennek, a tőle kapott küldetésnek, és 2)az emberek előtt is, mert eltűrte mindazt, amit elműveltek vele. Mint a juh, amit vágóhídra hajtanak. Tudjátok, meddig tartott ki Jézus mellettünk? Mindhalálig. Utolsó leheletéig. Ennél többet senki nem tehet értünk. A kereszthalál pedig még inkább különlegessé teszi az ő áldozatát… Kegyetlensége miatt is, hiszen a mi Urunkat bűnözőként végezték ki, a legsúlyosabb, legfájdalmasabb ítéletet kapta, de azért is, mert (ahogy a HK is hivatkozik rá) Isten a kereszthalált megátkozta. Krisztus a legbrutálisabb, a leggyalázatosabb halállal halt meg értünk. A mi megváltásunkért. Azért, hogy eleget tegyen. Hogy megbékéltessen. Ha az az indulat van bennünk, mint őbenne, akkor mi is többet tudunk vállalni egymásért, tűrni egymásnak. Értitek, igaz? 

   Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé. Ezt úgy is érthetjük, hogy Isten szívét meghatotta szent Fia áldozata. (Vajon a mienket?) Isten elfogadta ezt az áldozatot, és felmagasztalta a magát megüresítő, emberré lett Egyetlenegyet. A húsvét misztériumára gondolunk (ez a mai napunk témája, tematikus címe), a feltámadás csodájára, az egész teremtett világnak új távlatot nyitó győzelmére.

   Hiszed-e ezt? Imahetünk kérdése ez, nem lehet aktuálisabb ezt feltenni, mint éppen az igében hallott üzenettel kapcsolatban. Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia a te Megváltód. Hogy benne mindent megnyersz, hogy általa üdvösséged van, hogy semmi sem lehet fontosabb számodra, mint az ő indulatát hordozni, neki élni. „Ó, ha hinni mernél, ragyogna rád csoda, többé te nem keresnél más életet soha…” 

    Nekem személyesen rosszul esik, ha olyan emberek, akikkel szemben következetesen teljesíteni szoktam azt, amit ígérek, minden alkalommal rám kérdeznek: biztos? És látom arcukon a kételkedést. És én csupán egy gyarló ember vagyok. Isten hatalmas jelekben bizonyította meg azt, hogy ígéretei igazak, beteljesednek. A legnagyobb jel a feltámadott Krisztus. Ha benne nem hiszel, akkor nincs, amiben, akiben hinned. Nem kaphatsz nagyobb jelet. Gondoljuk meg: mennyire rosszul esik Istennek, ha kicsinyhitűség, bizonytalanság van bennünk a legnagyobb, legcsodálatosabb tettét illetően. Ha az az indulat van bennünk, ami volt Krisztusban, akkor drága öröm tölt el azért, mert ő diadalt aratott, mert felmagasztaltatott. Mert diadalma a mi diadalmunk is.

    Olyan nevet adott neki Isten, amely minden névnél nagyobb. Statisztikák is mutatják: Jézus minden idők egyik legismertebb, legnépszerűbb személye… De nyilván, sokkal többről van itt szó ennél. A Jézus nevét ismerni, és az ő indulata szerint élni két különböző dolgot jelent. Azt is tudjuk, hogy ezzel a szent névvel vissza lehet élni, és annak tiszta tündöklését el tudják homályosítani földi hatalmat viselők, vagy éppen divatos sztárok nevei… De egyetlen névben (értsd: személyben) sincs üdvösség, egyedül őbenne. Ezért a legnagyobb, a legdicsőségesebb, a leggyönyörűségesebb, legtündöklőbb az.

   Tudjátok, mi az egyetlen helyes viszonyulás őhozzá? Az, hogy imádattal, hálával, hódolattal térdet hajtunk. Hogy elismerjük, elfogadjuk végtelen kegyelmét. Mi akadályoz meg a térdre hullásban? Emberi büszkeségünk, hitetlenségünk, keményszívűségünk. Vakságunk. Mert ekkora szeretethez nem lehet ostoba önteltséggel viszonyulni. Aki térdet hajt Krisztus szeretet, igazsága előtt, az tud egyenesen megállni az emberekkel szemben. Az igazi tartás abban mutatkozik meg, hogy nem szégyelljük a mi Urunkat. (Egy film: hittérítőket fognak el, és azt mondják nekik: megkímélik az életüket, ha leköpik az eléjük kitett keresztet… Sorra vonulnak el a feszület előtt, egyikük, odaérve, térdre roskad. Abban a helyzetben a legbátrabb gesztus volt ez.) Tudjátok, kik nem hajtanak térdet a győzelmes, dicsőséges Úr előtt? Akik mások előtt térdelnek: mulandó hatalmak, nagyságok, saját egójuk előtt. 

   És minden nyelv vallja… Ha meggyógyultál, ha valaki kisegített egy reménytelen helyzetből, beszélsz-e róla? Természetesen. Nem tudod elhallgatni. Hazug lennél, ha hallgatnál. Vallod-e szívedből (a Hiszekegyet lehet így is mondani), hogy Jézus Krisztus Úr számodra is. Az ő uralkodása alatt élsz, és az ő úrságába, országába készülsz. „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról mennyei Atyám előtt”.  Ámen.    

ApCsel 2, 22-32  (szerda)

  22 Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, 

23 azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek. 

24 De őt Isten feltámasztotta, feloldva a halál fájdalmait, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt. Zsolt 18,6

25 Mert ezt mondja róla Dávid: „Az Úrra tekintek szüntelen, mert jobbom felől van, hogy meg ne tántorodjam. Zsolt 16,8-11 

26 Ezért örül a szívem, és ujjong a nyelvem, és még testem is reménységben fog nyugodni, 

27 mert nem hagyod lelkemet a holtak hazájában, nem engeded, hogy Szented elmúlást lásson. 

28 Megismerteted velem az élet útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt.” 

29 Testvéreim, férfiak! Hadd szóljak nektek nyíltan ősatyánkról, Dávidról: meghalt, eltemették, és sírja is nálunk van mind a mai napig. 

30 De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára, 2Sám 7,12; Zsolt 132,11 

31 ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a holtak hazájában, és teste sem lát elmúlást. 

32 Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. 

   A 16. zsoltár néhány verse van kijelölve a mai napra, de én azt az újszövetségi  igerészt választottam, amelyik idézi az említett zsoltárt… A Péter pünkösdi prédikációjából hallottunk egy részletet, ami nem is különleges tartalmával (egyébként minden rendben van vele, ua. nincs semmi rendkívüli benne), hanem erejével ragadta meg a hallgatókat… 

   Halljátok meg! A hit hallásból van, és csak azután válik bizonyságtétellé, confessio -vá. Az apostoli hitvallás 1.700 évfordulójára is emlékezünk ezen az imahéten. Hány generáció mondta el?  

Péter bevonja hallgatóit egészen személyesen a Jézus történetbe. Mert benne vagyunk. Aki kívülről szemléli, az még nem értette meg. Sok ilyen kívülről befele tekintgető (vagy már nem is tekintgető) hívünk van. Egyetértenek azzal, ami itt zajlik, támogatják is, de személyesen nem köteleződnek el.

   Megváltó Urunk elköteleződött. Erről szól az Újszövetség. Vállalta sorsunkat. Azért, hogy megmentsen… (Egy apáról beszélt valaki, akinek a fia elszökött otthonról, ő pedig minden követ megmozgatva megkereste a fiát, de a fia szívén levő követ nem tudta megmozdítani, a gyermek – aki egy drogos csapatba került bele - nem akart hazamenni. Pedig egyáltalán nem volt neki jó az a helyzet, amiben volt.)  

  Péter Jézus isteni, mennyei küldetéséről beszél, megbízatásáról, erőkkel, jelekkel történő felruháztatásáról. Mindenkinek látnia kellett, hogy ő a Felkent, a kiválasztott. Nem gőgös megnyilvánulásaiban, hanem a tetteiben megmutatkozó isteni hatalomban. 

   Ám végső küldetése, Isten eleve elhatározott terve és döntése az ő megváltó áldozata volt. Ezt Isten eleve így rendelte, de ez a tény nem menti fel azokat, akik azt véghezvitték. Ha valakinek oda akarok ajándékozni valamit, de az előtte ellopja tőlem, nem mondhatom: minden rendben, úgyis neked akartam adni. 

   Tevőlegesen részt vettetek abban: bűnös kezetek vagy a bűnösök keze által (többféleképpen értelmezhetjük ezt a körülírást), de amit feltétlenül meg kell hallanunk, akár Péter első hallgatóinak, az az, hogy „keresztre szögeztétek és megöltétek”. Tudjuk, vannak bérgyilkosságok: az igazi elkövető nincs is jelen (sem térben, sem időben), amikor megölnek valakit. Nem gondolom, hogy az akkori hallgatóságból mindenki (csak a megtért 3000-et vegyük) ott lett volna a Jézus perénél, elítélésénél, kivégzésénél. Péter mégis így fogalmaz. Bűneink még a múlt irányába is hatnak. Egy régi per gyanúsítottjaiként szólít meg az ige: részt vettetek Isten Fia meggyilkolásában. Súlyos a vád. 

   Megtört, de békességet nyert, reménykedő szívvel mondhatjuk: miattam, helyettem, érettem. Mert gonosz cselekedetemre Isten a megbocsátó, felmentő kegyelem válaszát adta. 

   De őt Isten feltámasztotta őt… Isten kétszeresen mutatja meg szabadító hatalmát: elfogadja Fia áldozatát a mi szabadulásunkra, de kiszabadítja a halál kötelékeiből az önmagát értünk áldozó egyszülött Fiát is. Bár a kereszten vereséget szenved, de az egy még nagyobb győzelem kiindulópontja lesz. Kiderül, nemcsak nagy, hanem erős is az ő szeretete. Erős, mint a halál, sőt: erősebb a halálnál. És nemcsak bocsánatot szerzett, hanem megtartatást is. Nemcsak arról van szó, hogy nyugodt szívvel meghalhatunk, hanem arról, hogy boldogan, örökké élhetünk tovább. 

    Elgondolkozunk a „halál fájdalmai” kifejezésen. Hát nem a fájdalmak megszűnésének az állapota az? Hát nem mély fájdalmak felfakadása az hozzátartozók, érintettek életében? Jézus húsvéti győzelme a halál miatti szenvedésünket oldja fel… Nem szabadulunk meg teljesen tőle, de immár nem tud megkötözni. 

    Lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt. Nem tarthatta a hatalmában azt, aki által lett minden… (a felhő eltakarhatja a Napot, de nem korlátozhatja erejét). Mert Dávid ezt mondja róla (ha a mondat elejére megyünk vissza:  Péter a „názáreti Jézusról” beszél, számára kérdés, hogy Dávid - direkt módon - róla szól, jövendöl), az Úr kiválasztottjáról, aki egyes szám első személyben vall Istennel való kapcsolatáról, a benne való bizalomról, az ő irgalmát illető tapasztalatairól. Rá nézek, jobbom felől van, vigyáz, hogy meg ne tántorodjam, és zavartalan öröm van a szívemben, nyelvem is boldogan hálát ad, sőt testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a holtak hazájában, nem engeded, hogy Szented elmúlást lásson. A feltámadás ószövetségi megfogalmazása ez. Lelkem nem marad a holtak hazájában, bár belépett oda, Szentedet nem engeded – bár szembe kellett néznie enyészettel – elmúlást látni.  

   Plusz még egy mondat: Megismerteted velem az élet útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt. Akkor, amikor emberileg minden lezárult, te az élet útjait ismerteted meg velem, és örvendezéssel töltesz be.  (Isten nem viharmentes hajózást, de biztos célba érkezést ígér.) 

  Aztán érdekes értelmezés következik. Dávid egyes szám első személyben fogalmaz, de nem magáról beszél, hanem valakinek a nevében. Dávid meghalt, sírja megtekinthető. 

   Próféta volt, és tudta, hogy Isten megígérte neki, hogy véréből valót ültet a trónjára. Jézus soha nem lett a földi Izráel királya, érjük, hogy lelkiképpen beszél a szentíró. És előretekintve, a Krisztus feltámadásáról szól ilyen személyes formában. Dávid mégsem téved, mert Krisztus győzelme a mienk is. Általa Isten gyermekei lettünk, az ígéretek szerint örökösök. Aki a Krisztus feltámadásról tesz bizonyságot, az a sajátjáról is. Húsvét misztériumában ez is benne van. Pál apostol is összekapcsolja: ha feltámadt Krisztus, hogyan mondhatja akárki is, hogy mi nem támadunk fel. (Kolumbusz felfedezése olyan szenzáció volt, amit sokan kételkedve fogadtak, jelenlétében vonta valaki kétségbe az új világ létezését. Kolumbusz azt kérdezte: hiszi-e, hogy ön előtt állok? Ha igen, akkor úgy állok ön előtt, mint aki nemrég érkeztem vissza az újvilágból.)

  Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi tanúi vagyunk. Ahányszor elmondjuk az apostoli hitvallást, erről tanúskodunk. Ha az élő Krisztushoz kapcsolódunk, akkor új életünk kell tanúskodjék arról, hogy az ő tanítványai vagyunk. Ámen.  

Ef 4, 1-6 (péntek)

1 Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, 

2 teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, Kol 3,12-14 

3 igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. 

4 Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: 

5 egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, 

6 egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.

   A niceai zsinat, az azon született hitvallás 1700. évfordulója van ebben az évben, ennek szem előtt tartásával állították össze az idei imahét programját egy észak-olaszországi ökumenikus kolostori közösségben. 2025 imahetén ezért a közös hitvallásért adunk hálát, és abban a meggyőződésünkben erősödünk meg, azt az igazságot valljuk meg, hogy sok-sok nemzedéket követően nekünk is az örökkévaló Istenben van reménységünk és bizodalmunk, aki megváltott, az üdvösségre hívott el egyszülött Fiában (mert ő tegnap és ma, és örökké ugyanaz). Aki Szentlelkével megőriz minket a vele való közösségben, megáld munkánkban, küzdelmünkben. Ezért a drága lelki örökségért mondott, hitben megerősítő hálaadásba kapcsolódik be a ti gyülekezetetek is ezen az imahéten. 

   Az előző estéken a világ teremtésről és a gondviselésről hallottunk, a teremtett világ iránti felelősségünkről, a Fiú megtestesüléséről, a húsvét titkáról (Urunk szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról), a Szentlélek megújító munkájáról. Ma este a HK 54. kérdésére keressük a választ: mit hiszel az egyetemes keresztyén egyházról. Ez a kérdés nem egy intézményre vonatkozik, hanem a Krisztusban hívő emberek élő közösségére, a szentek, az Isten által elhívottak egyességére. Mert Krisztusban egy az út és egy a cél.  Emlékszünk a Káté soraira: hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől… az egész emberi nemzetségből.  Ez a bizonyságtétel egy megható, személyes vallomásba torkollik: hiszem, én is élő tagja vagyok. Ott dobog a szívem az őt szeretők közösségében.

    Aki nem jut el eddig, aki csak kívülről nézi, elemezi, esetleg bírálja az egyházat, és nem ezzel a személyes érintettséggel viszonyul Isten népéhez, az nem értette meg az egyház lényegét, Krisztus megváltó munkáját sem, ami elkötelez minket. (Alexander Clark skót misszionárius mondta el egyik afrikai élményét. Egy afrikait annyira megsebesített egy oroszlán, hogy csaknem meghalt. Clark talált rá az erdőben és gondjaiba vette. Fölgyógyulása után hazaengedte. Néhány nap múlva a meggyógyult bennszülött visszatért Clarkhoz és ezt mondta: “Tudod, az afrikai őserdő törvénye az, hogy a megmentett ember a megmentőjéhez tartozik. Én halott voltam, de most élek. A tied vagyok. Itt vannak feleségeim és a gyermekeim, itt vannak a teheneim, tégy velünk, amit akarsz. Hálával szolgálunk neked.”) Mi tudjuk-e, hogy a megváltott ember a Megváltójához tartozik?

    Testvéreim, sajnos sok ember tudatában egy negatív egyházkép él. Egy olyan szervezetnek tekintik, amely bár nagy múltra tekint vissza, sok értéket őriz, de abban csupán emberi érdekek érvényesülnek. Bűnbánattal be kell ismernünk: ennek a képnek a kialakulásához mi is hozzájárulunk - egyháztagok, egyházi vezetők -, hiszen a kívülállók elsősorban velünk kapcsolatos tapasztalataik alapján fogalmazzák meg a véleményüket. Persze, mi mentegetőzünk, hogy gyarlók vagyunk, nem rajtunk kell lemérni az egyházat, de az embereknek nincs más viszonyítási pontjuk. (Az egyik mérkőzésen az egész szurkolótábor hurrogott, amikor a másik csapat himnuszát játszották, utána azt nyilatkozták a helyi csapat vezetői, hogy az ő drukkereikre nem ez a mentalitás a jellemző… De a szurkolók azok, akik ott vannak a mérkőzésen, nemde?) Azok vagyunk, amit teszünk, és nem azok, amit magunkról mondunk.

    Ezért kér, int Pál apostol az igében, saját áldozatvállalására is rámutatva arra (jelezve, hogy ő igyekszik komolyan venni küldetését, vállalva a következményeket is), hogy éljünk elhívatásunkhoz méltóan, amellyel elhívattunk. Vajon meghallottuk-e személyesen az Isten megszólítását: keresztségben, konfirmációban, házasságkötésben, igehirdetésekben, bibliaolvasásunkban, életünk eseményeiben, sikereinkben, megpróbáltatásainkban? Ha valakit megválasztanak városi tanácsosnak, az illető nem fog elfeledkezni erről a tényről, nem fog bizonytalankodni: nem is tudom, hogy tanácstag vagyok-e, vagy sem. Tudjuk-e, hogy Krisztushoz seregéhez tartozunk? Az elhívás, amiről az ige beszél, belső megrendüléssel járó, elkötelező élmény. Amikor megértem: Istennek félreérthetetlen terve van velem, és feltétlenül részeltetni akar engem is a Krisztusban megszerzett váltságban, fel akar használni az ő szolgálatában. Nem elég, ha a hagyomány laza köteléke kapcsol az Úrhoz, az ő egyházához, csupán a megszokás… Az sem lebecsülendő, ha valaki legalább színből itt van, de Isten a szívünket akarja. Mit szeretnél: ha egy elhívatott orvos kezelne, vagy olyan, aki félvállról veszi a szakmáját, és akit nem nagyon érdekel, hogy meggyógyulsz-e, vagy nem?  

   Soha ne feledkezzetek meg arról: elhívottak vagyunk (a gyülekezet görög neve is ezt hangsúlyozza – ekklézsia, kihívottak serege). Valaki kiválasztott téged, megváltott, elrendelt az ő követésére és az üdvösségre. Ez nem lehet mellékes dolog, amit úgy felületesen kezelsz, ez mélyen ott kell legyen a tudatodban, a szívedben. Át kell hassa gondolkodásodat, magatartásodat, életfolytatásodat. Erre mindig emlékezned kell.

    Szóval: éljetek elhívatásotokhoz méltóan… Ahhoz méltóan, aki elhívott. Mi egymáshoz szoktuk mérni magunkat, és – mivel elfogultak vagyunk önmagunkkal szemben – általában győztesen (vagy legalábbis előnnyel) kerülünk ki ebből az összehasonlításból. A viszonyítási alap azonban Krisztus (ha az ő követői vagyunk). Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt, olvassuk a Filippi levélben (Fil 2,5). 

    Krisztusban történt elhívatásunk nem egy elvont, elméleti tétel, hanem tényszerűen meg kell mutatkozzék egymással való kapcsolatunkban, abban, ahogy megéljük a közösséget. (Tagja vagyok egy támogató csoportnak, de nem támogatok senkit – ez abszurd lenne.) A krisztusi közösségben élők három fontos vonását sorolja fel itt az apostol.  

   Teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel… Ez a felsorolás a „teljes” jelző nélkül is elég nagy kihívás lett volna számunkra, így még inkább… Nyilván, inkább törekvésünk irányát mutatja, mint annak a maradéktalan megvalósulását.  (Mit ír Pál? Nem mondom, hogy elértem… - Fil. 3,12). Szeretjük az alázatos, szelíd, türelmes emberek társaságát, ua. azt is belátjuk, hogy nekünk sokszor nem sikerül ilyeneknek lenni. „Tanuljátok meg tőlem.” A Krisztussal járásnak, az ő követésének nagy leckéje ez. (Egy skandináv filmben  az apa ment a fiával autóval egy vidéki, elhagyatott úton, valaki eléjük húzott, megállásra kényszerítette őket, pénzt követelt, nagyon erőszakosan viselkedett, többször megütötte az apát, aztán elhajtott… A fiú azt kérdezte: apa, mért nem láttad el a baját ennek a fickónak, hiszen látszott, hogy te erősebb vagy. Azt felelte: nem akartam rossz példát mutatni. Azt nem hagytam volna, hogy bántson téged, de nem akartam azt tanítani neked, hogy az erőszak a megoldás.)  

   Az alázat, ami önuralmat is feltételez (és nem egyenlő az alázatoskodással), nem rám kényszerített, hanem tudatosan vállalt magatartást, amikor nem akarom fölényemet minden áron megmutatni, érvényesíteni (bár megtehetném). Az alázatos ember cselekedhetne, viselkedhetne másként is (arrogánsan, fölényeskedve), de nem teszi… Az én értelmezésem szerint elsősorban azzal szemben kell alázatot tanúsítanom, akinél erősebb, nagyobb, befolyásosabb vagyok. Nem a főnökkel szemben kell elsősorban alázatosnak lennem, hanem a nekem alárendelttel, a nekem kiszolgáltatottal… (A középkorban történt. Egyházi zsinatot hívtak össze egy kolostorba, sorra érkeztek a hintókkal a rangos, puha ruhákba öltözött püspökök. Egyikük rászólt az udvaron áthaladó mackós alakú szerzetesre: hé, te, elég nagy szamárnak látszol ahhoz, hogy segíts felvinni a csomagjainkat a szobákba. Az szó nélkül engedelmeskedett. Másnak ezek a püspök urak szinte a föld alá süllyedtek szégyenükben, amikor kiderült: az a szerzetes, akit leszamaraztak, a zsinat vezetője,  Aqiunói Tamás, az egyháztörténet egyik legnagyobb tudósa.)      

   A szelídség – úgy gondoljuk – természet kérdése. Én magam is irigylem a szelíd embereket. A bárány szelíd állat, a farkast nem tartjuk annak. De nekünk embereknek igyekeznünk is lehet… Krisztus példája erre tanít, a Szentlélek is azt munkálja bennünk (egyik gyümölcse a szelídség). A Gal 6-ban figyelmeztet Pál apostol: az intésnek (kiváltképpen) a „szelídség lelkével” kell történnie. Tudom, nem divatos jellemvonás ez, az a közfelfogás, hogy a szelíd embert félrelökik, neki nincs esélye, a törtetőké a pálya. Igen, az övék, de vajon az jó irányba tart-e? „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok”, mondja Jézus. És nyugalmat találtok. Az erőszakkal elért siker, igazság nem ad nyugalmat, így nem lehet békességet elérni, sem környezetünkben, sem magunkban… ()

   Türelem: ez megint egy akart, egy szándékos, saját indulatainkat legyőző hozzáállás. Általában ezt a kifejezést hallva valaminek, valakinek az eltűrésére gondolunk (annak elhordozására, amin nem lehet változtatni), de jelenti a türelmes kitartást a munkában, a jónak cselekvésében, azt, hogy jó reménységgel végzem szolgálatomat, kivárom az eredményét, akár a földműves… 

    Ez az a három krisztusi vonás, amit törekednünk kell megélni a közösségi élet gyakorlásában. Amikor azt mondjuk, hogy „hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat”, vagy „hisszük az egy, szent, egyetemes és apostoli Anyaszentegyházat”, akkor nyilatkozunk a mi felelősségünkről is. Ha tudom, hogy ennek a közösségnek élő tagja vagyok, akkor igyekszem azt szolgálni. (Ha fontos a család, akkor nekem is tennem kell valamit azért, nemde?)

    És az apostol mindezt mintegy összefoglalja, magasabb szintre helyezi, amikor azt írja: elviselve egymást szeretetben. Mi keresztyének nem csupán szigorú szabályokat, rendeleteket követünk, rideg parancsokat, hogy ezt vagy azt kell tennünk, ez vagy az a kötelességünk, mert egy szeretetalapú közösséghez tartozunk. Mert Krisztus előbb szeretett minket. Mi csak továbbadjuk, megosztjuk azt, amit tőle kaptunk. Ebben nem leszünk soha tökéletesek. Az ige fogalmazása is erre utal. 

   Az elviselés nem megy simán, erőfeszítést, áldozatot, önmegtartóztatást igényel, de szeretetben kell történjen. A szeretet jót akar, megért, elfogad, támogat, ismerjük az 1 Kor 13-ból. Nem valami szentimentális megindultságot jelent, hanem korrekt, segítő odafordulást. A szeretet a szívéből ad, ahogy maga is tudja, hogy így jó igazán kapni. 

   Ha erre törekszünk, ha Krisztus indulata szerint próbálunk élni, akkor ebből születik meg közöttünk az igazi egyetértés, ebből lesz igazi összetartás. Igyekezve megtartani a Lélek egységét a békesség kötelében… Vagyis azt az egységet kell munkálnunk, amire a Lélek tanít, amit Krisztusban ismerünk fel. 

(A testrészeknek együtt kell munkálkodni.) Az egység nem egyformaságot jelent, hanem egyetértést, az egy közös alap megtalálását az Egyhez való kötődésben és ragaszkodásban. Krisztusra nézve. És ezt nem képmutatással, nem erőszakkal, hanem a békesség kötelékével. 

    Mégis miért nincsen igazi egység? Miért van versengés, hatalmi harc, ítélkező lelkület az egyházban is? Hát részekre szakítható Krisztus? - kérdi az apostol a korintusiaktól.

   És sorolja az ige azt, ami számunkra megfellebbezhetetlenül közös. Azt, amit senki el nem vitathat tőlünk, ami minden Krisztust követő ember hitének alapja.

   Egy a test: gondolhatunk közös földi sorsunkra is, de mindenekelőtt az egyház közösségére, ami felekezeti határokon túl mindazokat magába foglalja, akik hisznek Krisztusban. Krisztusnak csak egy teste van: nincs külön egy katolikus, református, ortodox, baptista „entitása”, és mi mégis mennyire elkülönülünk, lebecsüljük egymást.

   Egy a Lélek, aki tanít, aki egységre buzdít (nem a Lélek munkája a széthúzás, az ítélkezés, a lenézés).

Egy a reménységünk, ugyanahhoz a személyhez kötődik, ugyanarra a célra tekint. Mit gondoltok, Isten  külön üdvösséget készít egyeseknek?  Mi mégis elválasztó kerítéseket építünk. (Katolikus pap és az eltemetett katona története.)  

   Egy az Úr. Ez a legfontosabb igazság. Egy Megváltónk, egy Királyunk van, akkor tehát egy ország polgárai vagyunk. Ugyanazokkal a jogokkal, áldásokkal. (Mondhatja-e valaki a testvérek között: és jobban odatartozom a családhoz?)

   Egy a hit, pedig emberileg sokféle... De ez az emberek miatt van. A lényeg, az igaz hit mégis egy, Krisztushoz kapcsolódó. Senki máshoz. (Három bajba jutott hegymászó várta a segítséget. Egy bátor társukat, aki a közelükben volt, és egyedül csak ő menthette meg őket. Az alaptáborból nem tudnak erősítést küldeni. Az egyik azt gondolta, én angol vagyok, engem biztos kiment, ha a másik kettőt nem is tudja, mert ugyanannak a nemzetnek vagyunk a tagjai. A másik azt gondolta: engem személyesen is ismer, egy túrát együtt tettünk meg , engem biztos kiment, aztán ha vissza tud jönni, esetleg a többieket is… A harmadik azt gondolta: én vagyok a legfiatalabb, erre tekintettel lesz, velem fogja kezdeni. Aztán jött, és mindhármukat megmentette. A hit alapja nem az, amit mi gondolunk vagy várunk el Krisztusról, hanem amit ő tesz értünk. )

  Egy a keresztség. Különböző formáit gyakoroljuk. Más a református, más a katolikus, ortodox, neoprotestáns keresztelési forma.  De a lényege mégis egy: Istenhez tartozásunknak a pecsétje, és Krisztus megtisztító áldozatát hirdeti. Az isteni jegy, a megváltás üzenete a fontos, a többi emberi (mi szeretjük túlhangsúlyozni).

  És egy Istenünk van, aki mindenkinek az Atyja (), és mindenek felett, mindenekben és mindenek által munkálkodik. Értitek? Kik vagyunk mi, akik Istennek atyai jogát, hatalmát elvitathatnánk másoktól? Legyünk hálásak, hogy másokkal együtt nekünk is Atyánk ő, bennünk is munkálkodik, minket is megáld, és szeretett Fia érdeméért „minden választottaival együtt” örök dicsőségében részesít. Ámen.  

Mt 28, 16-20 (szombat)

16 A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 

17 És amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek. 

18 Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ef 1,20-22; Dán 7,14 

19 Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, ApCsel 1,8

20 tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. 

   Az imahét vége fele tartunk, mindent hallottatok már, testvérek, azt is, hogy kik állították össze az ide programot (egy észak-olaszországi ökumenikus kolostori közösségben), hogy mi témája, hogy mi a fő kérdése és üzenete (hiszed-e ezt?)… Könnyű dolgom van, ugyanakkor nehéz is. Mit mondhatnék ezek után, főleg, hogy egy ismert textus került elénk, amit minden kereszteléskor felolvasunk… 

   Az ún. apostoli hitvallásban nem kerül szóba külön a keresztség, csak utalás történik rá (hiszem a… szenteknek egyességét. Ennek az egyességnek/egységnek az alapját Pál így határozza meg: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség - Ef 4,5). A niceai-konstantinápolyi hitvallás szövege azonban már tartalmaz egy mondatot, ami így hangzik: „valljuk az egy keresztséget a bűnök bocsánatára”. Bevezetőben csak annyit: nem elég részesülni a keresztségben, hanem azt az igazságot, azt a tényt, amit kifejez, vallani és vállalni is kell, különben nem lenne értelme minden alkalommal hivatkozni rá a hitvallásban. (Hiába hordja valaki egy nemes család gyűrűjét, ha közben nagyon is közönségesen viselkedik.) A keresztség nem egy lezárt történet, hanem egy minket mindig elkísérő boldog bizonyosság. Közismert Luther példája: kísértések között gyakran ismételgette: meg vagyok keresztelve. 

    A keresztelés szertartásának külső elemei, amikhez a megtisztulás gondolata társult, már Krisztus színre lépése előtt is felbukkantak (pl. ószövetségi tisztasági rítusok, vagy Keresztelő János szolgálata), de általa lett az sákramentummá, és nyerte el igazi értelmét.  Megkeresztelkedés az Úr halálába és feltámadásába, ez a mai nap címe. Induljunk ki a forrástól, hogy oda is érkezzünk meg… 

    Jézus feltámadása után vagyunk… A feltámadás nemcsak egy rendkívüli csoda, hanem Krisztus küldetésének betetőzése. Emlékszünk Pál apostol szavaira: ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk… Valóban, mi értelme lenne valakinek, aki már nem él csupán az emlékéért kockázatot vállalni, vagy éppen a nevére megkeresztelkedni? (Én nagyon csodálkozom azokon kivált, akik régi, levitézlett, ellentmondásos történelmi személyek kultuszát gyakorolják.) 

    A Krisztus feltámadásában nyer értelmet az ő áldozata is. Szeretete nemcsak olyan nagy volt, hogy elment a keresztig, a halálig, hanem olyan nagy, hogy azt is képes volt legyőzni. Nemcsak életét volt kész feláldozni, hanem ki is tud menteni minket a halál hatalmából. Megható lenne az is, ha valakit, miután fuldokolva alámerült a vízben, valaki önmaga feláldozásával megpróbálna kimenteni (tudunk ilyen történetekről), de az igazi az, ha valóban ki is menti.

   Tizenegy tanítvány indul el a feltámadott Úrral találkozni. Csonka szám ez, prímszám (furcsa tulajdonságokkal rendelkező).  (Történet… egy apa azt a feladatot adta 11 gyermekének, hogy úgy üljenek le a nagy családi asztalhoz, hogy mindenkivel szemben legyen valaki, és már-már szétvágták a régi, patinás bútordarabot, hogy egy kerek asztalt ácsoljanak össze belőle, amikor egyiküknek eszükbe jutott: hívjuk meg apánkat is.) Értjük, Jézus jelenlétében lehet megtalálni a megoldást.

   A tanítványok nem vaktában indulnak el, nem tétova keresés ez (mint Illés elragadtatása történetében), hanem biztos parancsuk van. Jézus odarendelte őket. Parancsa érvényét veszítette volna, ha nem támad fel, de így igaz maradt. Urunk feltámadása igazzá, érvényessé teszi minden szavát, ígéretét. Nekünk is parancsunk van tőle: vajon, tudjuk-e, mit kell tennünk? Engedelmes szívre van szükség.

  És amikor meglátták őt, akkor leborultak, de némelyek kételkedtek. A leborulás gesztusában, vagy inkább magatartásában saját emberi gyengeségünk és Jézus isteni hatalmának az elismerése mutatkozik meg. Az önátadás, ua. a hódolat, a magasztalás. De némelyek kételkedtek. Egy rendkívül jelentős megjegyzés ez, egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka az evangélium hitelességének. Miért írták volna le utólag, egy olyan időben, amikor Krisztus követőinek nagyon bátornak, egységesnek és erősnek kellett mutatkozni, amikor tanítványoknak abszolút tekintélyt kellett képviselni, hogy némelyek kételkedtek? Olvasunk-e ilyet világi beszámolókban, politikai programokban, vezetők nyilatkozataiban, hogy nem egészen biztosak a dolgukban? (Sajnos, mindenki nagyon magabiztos!)

   A keresztség, a misszió parancsát kételkedő tanítványok kapják. Szoktatok-e kételkedni? Ez talán nem is kérdés, hanem az, hogy mit kezdtek a bennetek ébredő kételkedéssel, kicsinyhitűséggel? Engeditek elhatalmasodni azt? Jézus tudja, hogy a kételkedés legjobb ellenszere a szolgálat. (Egy horvát ápolónőről olvastam: a délszláv háború retteneteit átélve nagyon megingott a hite, bizalma az emberekben, abban, hogy érdemes jónak lenni, és akkor elment egy öregotthonba, ahol idős szerb személyeket ápoltak.) Sok mindenben kételkedem és is, testvéreim: magamban, emberekben, kudarcaimat látva éppen az igehirdetésben is, a sajátomban mindenképpen. Most arra kérem a kételkedőket, hogy ne menjenek ki a templomból, mert nekik szól az ige!

    Jézus hozzájuk lépett, olvassuk, és nem tudjuk, hogy közben felegyenesedtek-e a tanítványok, de – úgy gondolom – mindenképpen a lelki hódolat, imádat állapotában maradtak. Egészen közel Jézushoz. Odamennek Jézushoz, leborulnak, és ő még közelebb lép. Érzik, átélik a feltámadott Jézus dicsőséges közelségét… 

    Azt mondja az Úr: nekem adatott minden hatalom. Ez egy kételkedést elűző kijelentés. Értsétek meg: Isten akaratából adattam halálra, és az ő akarata szerint győztem le azt… Most pedig én, akik veletek voltam, együtt láttunk ínséget, szenvedtünk üldözést, minden hatalmat megnyertem. De semmi nem változott az én szeretetemben. Ugyanaz vagyok. 

  A tanítványok tudják, hogy a Jézus küldetése, szolgálata nemcsak róluk szólt. Az ő kiválasztásuk az evangélium továbbadása érdekében történt. És ez most még inkább igaz. Ezért a parancs:

menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népeket. Ti, a tanítványok. A tanítványság nem valami szellemi mozgalom, hanem Krisztushoz kötődő életforma. Teljesen hozzá kapcsolódó. A tanítványoknak nem kell versenyre kelni, hogy ki térít meg több embert, hanem hitelesen kell képviselniük - szóban, tettekben – a krisztusi igazságot, szeretetet. 

  Jézus metodológiai utasításokat is ad: megkeresztelvén és tanítván őket. A keresztség – önmagában véve - egy külső ceremónia, szertartás. Nem a formája, hanem az üzenete a fontos (ahogy egy újságcikk tartalma szempontjából szinte mellékes a betűk típusa, a szerkesztés formája). Persze, mi bele tudunk merülni a részletek fölötti vitákba: gyermek vagy felnőtt keresztség, leöntés vagy alámerítés… Jó, ha nem kapnak túlzott jelentőséget a formai kérdések. Két fontos üzenete van a keresztségnek, mindkettő Krisztus megváltó áldozatáról tesz bizonyságot. 1) Ez az áldozat megtisztít (reformátoraink erre helyezték a hangsúlyt, illetve a körülmetélkedés mintájára a kiskorban végzett keresztség mellett álltak ki - 1Pt 3,21), 2) új életre indít el  (v.ö. Róm 6,1-6, Kol 2,12… mindkét helyen a Krisztus halálának és feltámadásának a példája áll előttünk,  amit a keresztség kiábrázol, de ami bennünk is végbe kell menjen.) 

   És tanítván őket… A keresztség szertartása nem üdvözít önmagában, ez nyilvánvaló. Szükségünk van tanításra, hitre, engedelmességre, Krisztus követésére. Az igazi tanítás nemcsak ismereteinket gazdagítja (pl. nem az a legjobb keresztyén, aki a legtöbb bibliai idézetet tudja), hanem átformálja, átalakítja gondolkodásunkat, lelkületünket, megváltoztatja életünket, jobbá teszi cselekedeteinket. Vajon így hallgatjuk-e az igehirdetést, így olvassuk-e a Bibliát? (Aki edzőterembe jár, azon meg kell látszódjék…) Nem véletlenül mondta valaki: sokszor olyanok vagyunk, mint a vízben levő kövek, amik kívül nedvesek, de belül szárazak maradnak. 

    A tanítás célja az, hogy megtartsuk mindazt, amit ő parancsolt… vagyis hogy a Krisztus uralma alatt éljünk, aki megmentett, megváltott minket. Az ő példáját kövessük. Tudjátok, mi a mi erőtlenségünk oka? Hogy meghallgatjuk, de nem tartjuk meg. Valahogy a maguk elképzelése, értelmezése szerint (egymással is vitába szállva) akarjuk azt gyakorlatba ültetni. Krisztus nélkül. Ezért lesz olyan felemás a mi keresztyénségünk. (Sok ilyen „a maga módján” keresztyén ember van.) Krisztusra figyelve, vele kapcsolatban maradva, az ő segítségével tudjuk csak megcselekedni azt, amit ő reánk bízott.   

   Tiveletek vagyok… Ezt az ígéretet szeretjük hallani, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. („Te küszködöl magad csak, midőn a harc nehéz…”) Sokszor úgy viselkedünk, mintha magunkra lennénk hagyatva. Ezért vesz rajtunk erőt a csüggedés. Meg kell tanulnunk jobban az Úrra bízni gondjainkat, terheiket. Tudatosabban megélni, hogy ő velünk van. Ebből a lelki felismerésből erő, bizalom, reménység származik. 

   Ez az ígéret egy bátorító impulzus tehát, ua. egy intés is: vigyázzatok, akkor tudtok megtisztult, új életben járni, ha veletek vagyok. Sok olyan döntésünk volt, amelyekben nem figyeltünk Krisztus akaratára. Értitek: csak vele és általa.

   Egyben drága biztatás is a jövőre nézve. Sok minden nyomaszt minket: saját sorsunk, családunké, közösségeiké, a világé. Betegség, bajok, anyagi gondok.  De ha Krisztus velünk, akkor benne mindenre lesz erőnk. Ha az ő kegyelme hordoz, akkor a bizonytalan is biztossá lesz, a mulandó is az örökkévalóba érkezik. Ámen.