Mal 2, 13-16 (áhítat – házastalálkozó)

       13 Továbbá ezt teszitek: könnyel öntözitek az Úr oltárát, sírtok és sóhajtoztok, mert nem tekint már az áldozatra, és nem fogadja kegyelmesen tőletek.

14 Ezt kérdezitek: Miért nem? – Azért, mert az Úr a tanúja annak, hogy hűtlen lettél ahhoz, akit ifjúkorodban feleségül vettél, pedig ő a társad, a feleséged, akivel szövetség köt össze.

15 Egy ember se tesz ilyet, akiben maradt még lélek. De mire is törekszik az ember? Arra, hogy utódot kapjon Istentől. Vigyázzatok azért magatokra, és ne legyetek hűtlenek ahhoz, akit ifjúkorotokban feleségül vettetek!

16 Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől – mondja az Úr, Izráel Istene –, mert erőszak tapad a ruhájához – mondja a Seregek Ura. Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek!

 

     Az Ószövetség utolsó könyvéből hallottuk az Igét, ezt az elgondolkoztató tanítást. Először is az Úr oltára mellett síró, panaszkodó emberek képe jelenik meg előttünk.  Nem válaszol az Úr… Miért? Isten hallgatásának nem az az oka, hogy elfogyott az ő kegyelme, hogy megváltozott az ő szeretete, véget ért a hűsége. Az ok bennünk van… életformánkban, hitetlenségünkben. Sokszor számon kérjük Istent, hogy miért nem ad meg, vagy éppen miért enged meg valamit, de egyáltalán nem gondoljuk úgy, hogy nekünk valami kötelességünk lenne vele szemben. Mintha ő tartozna nekünk engedelmességgel, azzal, hogy mindig a segítségünkre siet.

   Ennek a nagyon személyes, a hűtlenség következményeire figyelmeztető üzenetnek van egy függőleges és van egy vízszintes vetülete.  Szó van benne először mennyei kapcsolatunkról: az Isten iránti bizalom hiányáról, a tőle való elfordulásról. Isten sok esetben hasonlítja az ő népével, a választottakkal való közösségét a férj-feleség szövetségéhez.

  Ugyanakkor vonatkozik az Ige szó szerint a családi életre, a házastársak viszonyára. Az Úr a tanúja annak, hogy hűtlen lettél… Megdöbbentő ez a megjegyzés: Isten a tanú. Kimagyarázhatod, hogy ezért vagy azért, de Isten – aki a teljes igazságot ismeri és képviseli - ellened vall. A próféta elsősorban a férjek viselt dolgairól szól. Tudjuk, hogy abban a társadalomban a férfiak messzemenő privilégiumokat élveztek a nőkkel szemben (a válást csak ők kezdeményezhették, a feleségeknek minden szempontból alárendelt szerep jutott). Hála Istennek, ez részben megváltozott, bár a mi társadalmunkban még mindig a férfidominancia érvényesül… (Egyik férfitestvér azzal fogadott családlátogatáskor, hogy írva van: minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére… Azt mondtam: mi itt hárman vagyunk együtt férfiak, mit bajlódunk az asszonyokról szóló tanítással? Isten reánk bízta ennek a kérdésnek az elintézését? Nincs elég tanítás, ami nekünk szól? )

  Hűtlen lettél ifjúkori feleségedhez. Elterjedt gyakorlat volt a váló-levelek kiállítása - ma még inkább…  Most már bármelyik fél megteheti ezt a lépést.  Akár „ifjú korod férjéről” is beszélhetünk… Döbbenetesek a válási statisztikák. Ennek a jelenségnek sok tényezője van: anyagi függetlenség, szabadabb mozgás, megváltozott társadalmi norma, liberális értékrend. Lelkiismeretünk is alkalmazkodik, áthangolódik.  Nincs problémázás, aggályoskodás. Cselekedj, dönts szabadon! Ami nem megy, azt ki kell cserélni… Nem téma.

   Pedig ő a társad, a feleséged, akivel szövetség köt össze – megható ez az érvelés. Társad (akit Isten melléd rendelt - segítőtárs), feleséged (magyar nyelvünkben: az életed hiányzó, vagy azt kipótló fele… akár a férjre is alkalmazható ez a kifejezés: fele-ségem révén érem el az egész-ségemet), akivel szövetség köt össze. Ez az utolsó kifejezés Istenhez tartozásunkra emlékeztet. Mindenféle kapcsolatunk (elsősorban a házastársi) elválaszthatatlan ettől. Szövetségi viszonyban vagyok Istennel, és ennek hatályossága alatt hitvestársammal.

    Egy ember sem tesz ilyet, akiben van lélek… Az akkori helyzetre kell gondolnunk. A feleség teljesen ki volt szolgáltatva. Az élete valójában rá volt bízva a férjére. Ha az elbocsátotta, egzisztenciális bizonytalanságba, veszélybe került. Nem volt miből megélnie. Tehát: akit szerettél, akinek nem tudom miket ígértél, akinek a fejét és szívét elcsavartad, most eldobod magadtól? Tudod, felméred, hogy miattad teljesen kisemmizett lesz? Vagy beáll rabszolgának, vagy – ha még elég fiatal – prostituáltnak. Tényleg, van lelke az ilyen embernek? Ma a válás már nem jár ilyen drasztikus következményekkel, de a lelki következmények ma is rettenetesek. A széttört családok drámája világméretű probléma. Nagy szabadságunkban lelki nyomorba taszítjuk egymást és az utánunk jövő nemzedéket.

   Mire törekszik az ember? Hogy utódot kapjon Istentől… A gyermekáldásra gondolunk (régebb még fontosabb volt). Úgy hangzik, mintha ennek a hűség volna a feltétele.  A meddőség váló ok volt, sokszor hamis módon rájátszottak… Ha már nem kedvelték a feleséget, vagy megtetszett valaki más, és még nem volt gyermek, akkor nem is törekedtek arra, hogy gyermek legyen (hogy legyen kifogás). (Mo-i történet).

   Gyűlölöm, aki elválik feleségétől (másik felétől). Nagyon éles, ítéletes hang ez. A szeretet Istene egyetlen dolgot gyűlöl: a szeretetlenséget, a gyűlöletet.  Erőszak tapad hozzá: az elbocsátás mindig erőszakos, traumával járó… Mindig sebek keletkeznek… Az együttmaradásban is tudjuk bántani egymást, de van esélyünk gyógyítani, jóvátenni.  

  Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek! Persze, egymásra is vigyáznunk kell, de nem a másikat kell hűségre kényszerítsem, hanem én kell megmaradjak a hűségben. Vigyázz magadra, hogy a másikra is vigyázni tudj: hűségeddel, szereteteddel. Ez a helyes sorrend: nem elvárni, hanem megadni, szeretettel segíteni a másikat szeretni, megbocsátani. Ámen.