Róm 12, 1-8 (emei presbiteri találkozó, Mezőpanit)

1 Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 

2 és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. 

3 A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. 

4 Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, 1Kor 12,12

5 úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. 

6 Mert a nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: aki a prófétálás ajándékát kapta, az a hit szabálya szerint prófétáljon; 1Kor 12,4-11; 1Pt 4,10 

7 aki a szolgálat ajándékát kapta, az végezze szolgálatát; a tanító a tanítást, 

8 a vigasztaló a vigasztalást, az adakozó szerénységgel, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. 

Ezt a mai napra kiírt újszövetségi igeszakaszt nem lehetett kihagyni... Egy jó textus megmenti prédikációt. Egy jó szó megmenti az életet. (Igazából nagyon hálásak lehetünk, hogy az Ige korlátlanul biztosítja az alapanyagot igehirdetéseinkhez, keresztyén életünkhöz. Nem nekünk kell azt a mélységekből előhozni, vagy felmenni érte a mennybe. Nekünk csak meg kell nyitni a szívünket. És nem is az a lényeg, hogy mit hozunk ki az igéből, hanem hogy az mit hoz ki belőlünk.)  

   Amikor a Isten igéje kér valamire (itt éppen Pál apostol által), akkor a javunkra teszi azt. Istenben semmi hátsó szándék nincsen, egyetlen érdek fűzi hozzánk: az ő szeretete. Minket valójában ezernyi érdek köt Istenhez. Békességünk, lelki örömünk, életünk értelmének megtalálása, küldetésünk betöltése attól függ, hogy megmaradunk-e őbenne. 

Istenhez kötődő életünk lényegéhez tartozik a szolgálat, ahogy a gyümölcsfa lényegéhez a gyümölcstermés, a forrás lényegéhez a benne felbuzgó friss víz. Krisztus Urunk tanította: ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak... hanem hogy ő szolgáljon. Mintha azt mondaná valamelyik háborút viselő ország vezetője a katonáknak: fiúk, ti csak üljetek veszteg otthon, és elmegyek a harcba helyettetek, hogy megmentselek titeket, családjaitokat, népünket... A mi Urunk az élete árán tette ezt. Mire indít minket az ő irgalmassága (erre apellál az apostol is)? Hogy magunknak éljünk, hogy uralkodjunk egymáson?? 

Az igazi szolgálat azzal kezdődik, hogy odaáldozom magam. Isten csak az áldozattal tud kezdeni valamit. Figyeltétek, az ige „élő” áldozatról beszél. Szinte ellentmondásos ez a kifejezés. Arra kell gondolnunk, amiről Pál apostol a 6. fejezetben így beszél:  meghaltunk a bűnnek, és élünk Istennek. Ezért nevezhető szolgálatunk szentnek. Minden az, amit Isten szerint teszünk. Amit neki szánunk oda. Valójában önmagunkat kell odaadnunk.  Egy döntő lépés megtétele ez, ugyanakkor mindennapi harc. 

Az ige ezt az elköteleződést, önmagunk felajánlását okos istentiszteletnek nevezi. Közismert, hogy a görög szövegben itt a logikus kifejezés áll: ami tehát hasznos, célszerű, tetten érhető. Nem képmutatás, nem szemfényvesztés (amivel nemcsak másokat, de magunkat is félrevezetjük). Isten tiszteletének értelmes, hiteles formája. Nem elegek a külsőségek, még a presbiteri vagy lelkészi státusz viselése sem önmagában, abból még nem lesz automatikusan igazi istentisztelet. Magunkat kell odaadjuk, szolgálatba állítsuk. A liturgiai eseményeken túl is.   

   Persze, másféle minta is kínálja magát. A világé, a koré, a divaté, ami sokkal kényelmesebbnek, tetszetősebbnek tűnik. Nem szolgálatról beszél, hanem a fogyasztásról, nem engedelmességről, hanem önmegvalósításról, nem alázatról, hanem önteltségről. A világ észjárása, értékrendje szerint ez a racionális, az észszerű, a menő. (Akármelyik droglabor “cégpolitikája” szerint az a jó, ha minél többen használják a terméküket. Úgy származik abból haszon. Az már nem érdekli a tulajdonosokat, hogy mekkora kár árán.) Csak a megérintett ember, akinek megváltozott, átalakult (itt a metamorfózis szót találjuk), megújult az értelme, a szemlélete, gondolkodása, szíve, tud ráhangolódni a krisztusi modellre. Nem is tud mást követni. Az értelmünk megújulása azonban soha nem egy lezárt folyamat. Mindennapi odafigyelés, feltöltekezés, követés. 

Csak így értjük meg szolgálatunk szempontjából a legfontosabbat: hogy mi az Isten akarata, mi a jó, a neki tetsző és tökéletes. Ha Isten nekünk egyenként megmondaná (és azt akarja tenni), hogy mit vár el tőlünk, vajon elfogadnánk-e? Komolyan vennéd-e azt,  hogy meg kell bocsáss, rendezned kell kapcsolataidat, hogy változtatnod kell magatartásodon, fel kell hagyj rossz szokásaiddal, több felelősséget kell vállalnod?  Tudjátok, mi a baj velünk? A.Hogy saját logikánk és észjárásunk szerint mérlegelünk. Azt kérdezzük: nos, én engedelmeskedem, de ha más nem, akkor mi lesz? (Tanítja valahol a Biblia, hogy nekünk másokhoz kell igazodni?) B.Vagy azt gondoljuk (mondjuk): ez az igei követelmény nem felel meg a való világ valós igényeinek. Okoskodásunkkal mindig önmagunkhoz érünk vissza. Lehet, átcímkézzük tetteinket, de ugyanazt folytatjuk. Az új beszédmód mögé visszalopja magát régi logikánk, gondolkodásmódunk, önzésünk, kicsinyességünk... Csak ha Isten átalakítja értelmünket, ha őszinte szívvel igyekszünk engedelmeskedni neki, lesz áldott és maradandó a mi munkálkodásunk. (Egy gyönyörű épületet látva így kiáltott fel valaki: ez tökéletes! Valaki megjegyezte: pedig tökéletlen emberek építették.) Isten projektje tökéletes, és ha csak egy kicsit is adsz hozzá, de tiszta szívvel, akkor a tökéletest építed. 

   A szolgálatban fontos (az apostol szerint), hogy ne gondoljuk magunkat többnek másoknál, sőt, tkp. önmagunknál sem (szemlencsénk egyik irányba - kifele - kicsinyít, a másikba - befele - nagyít). Tudnunk kell:  önbizalmunk alapja kívül esik rajtunk. Néha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk magunknak, munkánknak. Pál így fogalmaz: a nekem adott kegyelem szerint (mintha ezzel azt sugallná: tudjátok, Isten nekem bőven mért belőle, mégis azt mondom nektek, és magamnak is): józanul (már-már empirikusan) kell gondolkoznunk ebben a kérdésben. (Nem gondoljátok, hogy mi a spirituális kérdéseket sokszor elracionalizáljuk, a racionális kérdéseket pedig elspiritualizáljuk?) Egészen biztos, hogy ennek az intésnek volt valami gyülekezeti vonatkozása, előzménye ott Rómában. Talán nálunk is van. Olykor eltúlozzuk a maguk szerepét, fontoskodunk (ahelyett, hogy azt tennénk, ami igazán fontos). 

   Gondolkozzunk a hit józanságával! Minden kegyelemből van, Krisztus az alap - ez világos. Akkor én nem lehetek a “totum faktum”. Analizáljuk higgadtan, logikusan a helyzetet! Hideg fejjel, meleg szívvel. Ami rám bízatott, azt maximális bevetéssel kell végezzem,  de nem hihetem egy pillanatig sem azt, hogy rajtam áll minden, én tartom fenn Isten ügyét, hogy én vagyok a lényeg. Mert ez Krisztus dicsőségének a rovására megy. Gőgös egyénieskedés, meghasonlás lesz belőle a közösségben... Nem lehet kétségem afelől, hogy a legnagyobb ügyet szolgálom,  de én egyáltalán nem vagyok a legnagyobb. Kész csoda, hogy Isten bevesz az ő csapatában. 

  Az apostol itt is felhozza a testnek jól ismert hasonlatát: annak sok tagja van, amelyek egyenként egymással is szorosan kapcsolatban vannak. A test tagjai egymásnak is tagjai. Más-más megbízatást kaptunk, de összetartozunk, egymástól függünk. (Csak egy kis betegség jelentkezik a fülben, és elveszítjük egyensúlyérzékünket. Lehet valaki izomkolosszus, nem tud lábra állni.) Egy célt szolgálunk. Egy cél fele haladunk. Ha ezt a hasonlatot komolyan vesszük (az apostol ilyen szándékkal írta le), akkor nagyon el kell gondolkoznunk a felelősségünket illetően. Nemcsak mi függünk a testtől, hanem a test is tőlünk. Ha egy focista nem megy el egy fontos mérkőzésre, a csapatát hozza nehéz helyzetbe. Döntése nemcsak őt érinti. Aki távol marad, az ezzel azt is kifejezi: nem érdekel a közösség sorsa. Egy testvérünk beteg lett, megállapították, hogy szíve 30%-ban működik, betegnyugdíjazták. De ő azt a 30%-ot Istennek ajánlotta: minden istentiszteleten, gyülekezeti alkalmon jelen volt... Van-e legalább 30 %-os szívműködés gyülekezeteinkben, vagy annyi sem? 

Az ige beszél a „nekünk - mindnyájunknak - adott kegyelemről”… Különböző ajándékaink vannak, de ugyanaz a cél. Az ajándékozó szándéka szerint kell szolgálnunk, és nem egyéni dicsőséget keresnünk. A hit szabálya szerint. Az Istentől kapott ajándékokkal is visszaélhetünk: a prófétálással, a szolgálattal (ha fennhéjázón vagy éppen öntörvényűen végezzük azt). Jakab és János nem akart-e vissza élni az Úrtól kapott hatalommal? 

   A szolgálat területe széles: tanítani, vigasztalni, adakozni szerénységgel, elöl járni igyekezettel, könyörülni jó kedvvel. Nem fásultan, belefáradva. Jaj, mennyi tennivaló van! Örülnünk kell, hálásaknak kell lennünk, hogy szolgálhatunk. Hogy Isten nem nyilvánít alkalmatlanoknak. (Tőle van alkalmasságunk.) Drága lehetőség, kiváltság ez! 

(Egy tanító történet arról szól, hogy egy gazdag ember meghalt, nem engedték be a mennyországba, de addig rimánkodott, hogy kapott 24 órát, hogy a földre visszatérve szétossza a pénzét. Felkereste elhanyagolt gyermekeit, azok azt mondták: “apa, tőled nekünk már semmi nem kell”, az elhagyott feleség azt kérdezte: “pénzzel akarod jóvátenni azt, hogy egész életedben nem törődtél velem”, az ismerősei, alkalmazottai, a szegények is gyanakodva fogadták az ajánlatát: “soha nem adtál nekünk, ez gyanús, valami pénzmosás lesz ez, bajba akarsz keverni minket.” A végén sántáknak, csonka-bonkáknak könyörgött: fogadjátok el a pénzem, hogy megmenthessem a lelkemet.)    

  Végezzük a szolgálatot alázattal, tanítsunk életünk hiteles példájával, vigasztaljunk együttérzéssel, adakozzunk jó kedvvel, járjunk elöl hűséggel, könyörüljünk a Krisztus indulatával, és így kövessük őt szívvel-lélekkel! Ámen.