A szeretet által munkálkodó hit - Imahét

"Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk."

   Őszintén el kell mondanom, közel áll a szívemhez az idei imahét tartalma, programja. Voltak évek, hogy kevésbé tudtam ráhangolódni a témára, nehezen találtam a rejtett összefüggéseket. Úgy gondolom, hogy a mostaninak a mondanivalója, üzenete eléggé világos, összefüggő. Ugyanakkor kellően ösztönző, provokatív is, hiszen a kulcsszó ez: átváltozni. „Változzatok el a ti elméteknek megújulása által.” (Róm. 12, 2) Megújulás, új szemlélet, új célok… hát nem erről szól egész keresztyén igehirdetésünk, sőt életünk?

   Vannak, akik fatalista módon tagadják az igazi, belső, radikális változás esélyét, lehetőségét, szkeptikus elméletük csupán felszíni, látszólagos átalakulást enged meg. „Kutyából nem lesz szalonna”. Egyetlen közmondásra sem vagyok annyira allergiás, mint erre, amit rengetegszer hallottam szolgálatom során, és – be kell ismernem – a hangoztatók véleménye legtöbbször piszokul beigazolódott és kudarcomra korona került. Pedig – tegyem hozzá enyhén túlozva - emberileg mindent megpróbáltam,  kissé dagályosan szólván: dobogó szívem tettem ki bizonyságul, „s a lehetetlenség konok falán zúztam véresre koponyám”. És semmi sem történt, illetve minden ugyanaz maradt. Be kellett látnom, hogy a változás alanya nem én vagyok, sokszor még az eszköze sem: a tárgya viszont mindig.

   Vannak, akik a személytelen idő spontán művének tartják a változást. „Tempora mutantur, nos et mutamur in illis” … Szüntelen változás az élet, a közhely igazságát nem kell vitatnunk, nézzétek, az új idők mennyire átírták erkölcsünket, értékrendünket, célkitűzéseinket, időbeosztásunkat, s mi milyen okos alkalmazkodással olvadunk bele a környezetünkbe.  Hol vannak ágálva emlegetett ősi hagyományaink, a családok aprajának és nagyjának vasárnap reggeli fehéringes templomba-vonulása, vagy egyebek, puritán életvitelünk, a legendás kálvinista karakánságunk, kiállásunk és hajthatatlanságunk?  Mint harmat a tűző napon. Aztán, még ennél a pontnál maradva, abban az értelemben is csiszol rajtunk az idő, hogy egyfajta természetes érési, öregedési folyamat eredményeképpen vagy áldozataiként más szemmel látjuk ma a világot, másként viszonyulunk hozzá, mint tegnap. Oscar Wilde egyik gondolatát parafrazálom itt: fiatalkoromban semmiképpen sem talált a szó konokfejű apámmal, ám most, néhány évtized multán csodálkozva tapasztalom, hogy jótékony változáson ment át az öreg, és már szót tudunk érteni. (Egy ironikus megállapítás szerint: végül megtanulunk nyugodtak, békések lenni, ha előbb nem, hát halálunkban.)

   Nyilvánvaló, hogy az imahéti program összeállítói nem ilyenszerű változásra gondoltak, Isten Igéje sem erről beszél. Nem is a változás a döntő kérdés, hanem az: milyenné kell/lehet lennem, milyenné kell/lehet tehát átváltozom? A hét folyamán hallhattuk már, hogy az Isten akarata szerinti változás a szolgálat, az alázat, a reményteljes tűrés, a gonosz legyőzése, a békesség irányába mutat. Egyszóval Krisztusra. Erről a lelki átváltozásról, formálódásról így vall Pál: „míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”. (Gal. 4, 19). Életünk legsajátosabb, teremtettségünkből és megváltottságunkból fakadó célja ez: krisztusivá lenni, éppen Krisztus által. Mert a mivé/milyenné kell lennem felvetését megelőzi a ki által válhatok ilyenné kérdése. Minél jobban hasonulok őhozzá, annál hitelesebben képviselhetem ügyét. Minél szorosabb, élőbb kapcsolatban vagyok vele, annál inkább átalakulok az ő ábrázatára, annál határozottabban az ő lelke/lelkülete uralkodik bennem. József Attila írja ismert versében, az Ódában: „pillantásod metsz és alakít.” Emberekkel való kapcsolatunkban  – és minél mélyebb ez a kapcsolat, annál hangsúlyosabban – idomulunk, alakulunk. Gondoljunk a régi mester tanítvány viszonyra. A tanítvány örök vágya: olyan lenni, mint a mester. Krisztusnak, a mi Mesterünknek közelsége valóban formál, igazít és áthangol.  Szelíd szemed, Úr Jézus, énekeltük az énekben! A történet ismert lehet: egy asztalosról szól, aki ügyes mesterember hírében állt, ugyanakkor durva, erőszakos, trágár beszédű személy volt. Felesége sokat szenvedett miatta. Egyszer a falu plébánosa egy keresztet rendelt nála az új templom számára. Hamar elkészült vele, csodálatos munka került ki a keze alól, de a megrendelő késlekedett elvinni, így oda állította a műhelye sarkába. Ha egy-egy csúnya szó szaladt ki a száján, esetleg ütésre emelte kezét, mindig a keresztre sandított, s az mintha vádlón tekintett volna vissza rá. Az asztalos úgy érezte, a kereszt közelében nem illik  trágár szavakat mondania, durván viselkednie. Lassan megváltozott a légkör a műhelyben, de a családi házban is. Ez esetben a kereszt, ill. a Megfeszített üzenete jó földbe jutott. 

   Megcsillan-e életünkben Krisztus jelenlétének visszfénye?  Megéreznek-e valamit az emberek általunk, bennünk az ő jóságából, alázatából, türelméből? „Lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben!”, olvassuk a felhívást az Ef. 3, 17 – ben.  Mert a hit éppen ezzel az együtt-lakással, együttéléssel egyenértékű lelki kapcsolat, közösség. Mi nem valamiben, hanem Valakiben hiszünk. „Aki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, az Isten megmarad abban, és ő is az Istenben.” (I. Jn. 4, 15) Az ökumenikus fordításban így hangzik: „abban az Isten lakik, ő pedig az Istenben.” Vallod, hiszed: benned lakik az Isten. Döbbenetes kijelentés!!! Megszoktuk, hogy mindenre rákérdezünk. Nem túlfűtött misztika ez, vagy kiüresített, elcsépelt papi szöveg??? Jól értjük? Igen, hit által jól értjük, és csak így érthetjük jól. „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született. (I. Jn. 5, 1)” A hit, jobban mondva a hivés misztériuma és realitása ez. (A hit főnévi alakját János ritkán használja. Számára az nem egy statikus fogalom, hanem dinamikus kapcsolat). Krisztus Istenfiúsága, megváltói mivolta univerzális – Jánosi fogalmakkal: az egész kozmoszra kiterjedő - igazság  (lásd: úgy szerette Isten e világot), de csak akkor lesz az enyém, ha a hit mozdulatával, bizalmával elfogadom. A nap ontja fényét, de ki kell nyitnom a zsalukat.

- Változzatok át Istennek folyamatosan jelen levő szeretetén, hangzik a ma esti imaheti gondolat, felszólítás. Szeretete által … Megfigyelhettük, nem volt nehéz, hogy a felolvasott igeversben nem fordul elő ez a szó, de tkp. mégis erről szól az egész levél, sőt a teljes Szentírás (az Ószövetség ún. szörnyű történeteit is beleértve). Előző versekben ilyeneket olvasunk: lássátok, milyen nagy szeretetet adunk nékünk az Atya/arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az ő életét adta érettünk/ szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van/ nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a  mi bűneinkért/szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást/ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk/ a teljes szeretet kiűzi a félelmet. 

Hit által ezeknek a nagy kijelentéseknek – illetve azok valóságértékét garantáló Krisztus szeretetének - az erőterébe, vonzásába kerülünk, és megértjük, helyesebben szólva megsejtjük Istennek és szent Fiában hozzá kapcsolódó életünknek titkait.  A dolgok összefüggenek: Isten szeretetéből indulnak ki, és oda érkeznek meg (mégha közben számunkra fájdalmasan zűrzavaros utat is tesznek meg). És mindez Krisztusban történik. „Minden ő benne áll fenn” – olvassuk a Kol. 1, 17-ben.  Soroljuk hát, hogy mi tartozik a  mindenhez, kezdjük a legnagyobbal: ez a szeretet. A szeretet hatalmas, isteni erő. A bűnöst  megváltottá teszi, a gonoszt  jóval győzi meg, halálból örök életre tzámaszt. Felemel, megment, megbocsát, megtisztít, megváltoztat, helyreállít. (Bánfi Miklósnak olvastam mostanában egyik novelláját, amelyben egy kegyetlen zsoldosvezérről van szó, aki – nyilván számításból - álarcban, mert a sok gonoszság eltorzította vonásait, meghódít egy tiszta lelkű gazdag lányt, de annak alázatos, tiszta szeretete mély változásokat hoz benne, és amikor leveti az álarcot, régi, tiszta arcát látja újból. )

   Az a tény, hogy tényleg szeret az Isten, átértékeli életemet. Akit szeretnek, az tud szeretni. Emlékszünk, János írja magáról: „az a tanítvány, akit Jézus szeret.” Szubjektív önjellemzés, de joga van hozzá. Isten mindannyiunkat különös módon szeret. Eljutott-e a tudatunkig, tudatalattinkba? Nem teológiai közhely, hanem halálosan kemény, ha úgy tetszik véres valóság. Körülvesz, benne vagyunk. Még az emberek szeretete is sokat jelent. Családlátogatáskor mondta egyik asszony, aki nemrég veszítette el férjét: ha ez a kicsi gyermek nem lenne, megőrülnék. Hát az örökkévaló Isten! Karácsony óta tudjuk, hogy a két megállapítás nem zárja ki egymást. Isten szeretete – egyik mára kijelölt igevers szerint (Zsolt 136) - örökkévaló. Ha egyetlen szempillantásban is képes változásokat előidézni, mennyivel inkább az örökkévalóságban. A hit pedig ez által a szeretet által munkálkodik. (Gal 5, 6). Ez a megjelenési formája. Apai mivoltom, etikai értelemben, abban mutatkozik meg, hogy törődöm gyermekeimmel, gondoskodom róluk.

   A szeretet által munkálkodó hitnek a győzelemről hallottunk alapigénkben. A győzelem harcot, küzdelmet feltételez. Mert nem a szeretet világában élünk. A gyűlölet kizárja a szeretetet, a sötétség nem akarja befogadni a világosságot. Elemi ellentétben állnak egymással. A sötétség a világosság hiánya, tkp. a semmi. Nem akarhatunk a semminek szolgálni. Győzelem az, ha a világosság fiai, Krisztus szeretetének hordozói, békességének terjesztői vagyunk. Sokan ismerhetitek Tolsztojnak a Gyertya című írását (nagyon elgondolkodtató, magával ragadó novella, a krisztusi alázat, jóság győzelméről szól. Csak néhány mondatban: a gonosz, szívtelen intéző már minden csúfságot elkövetett alárendeltjei ellen, amikor – utolsó cseppként a gonoszság poharában – elrendeli, hogy húsvét hétfőjét is a mezőn kell tölteniük szántással … legtöbben szitkozódva, átkozódva végzik a munkát, de egyikük, egy jámbor, istenfélő jobbágy az ekére állított égő gyertyával, fehér ingben, zsoltárokat énekelve. Amikor a szolga megviszi ezt a hírt az éppen lakmározó, zenével szórakozó intézőnek, az nagyon elkomorodik, és egyre azt hajtogatja magában: elvesztem, legyőzött. )

   Nagy kérdésem, hogy beszélhetünk-e  győzelemről: egyéni életünkben, egyházunkban? Mennyiben tudjuk legyőzni – igen, Krisztus erejével – a gyűlöletet, haragot, kísértéseket, bűnöket, aggodalmaskodást, az önzést. Mennyiben tudjuk legyőzni magunkban a mások feletti győzelem mámorát. Egyházunkban a széthúzást, egyéni érdekek érvényesülését, emberi gyarlóságainkat, bizalmatlanságot. De még ennél is többről van szó: a világot. Az Isten nélküli gondolkozást, élettervezést, önnön akaratunk megvalósítását. 

Az ige győzelemről beszél. És mit látunk! Vereségek, látványos kudarcok kísérnek szinte minden lépésünkben. Nem mi győzzük le a világot, hanem fordítva, és nagyon világias törekvéseinkben lassan a világ kell emlékeztessen minket a krisztusi szeretet más töltetű erejére. Öreg káténk ismert mondata így hangzik: „a lelki tusakodásban le nem győzettessünk” (127). Mégis szüntelenül vereséget szenvedünk. Nagy hatalma lehet Istennek, mondta csúfondárosan valaki, hogy ilyen gyenge követőkkel is fenn tudja tartani egyházát. Nos, éppen ez a nyitja a mi győzelmünknek. Nem magunktól szerezzük meg, nem mi vívjuk ki. Christus triumphator. Neki kell naggyá lenni! Nekünk pedig az engedelmességben. Minél tisztább az ablak, annál több fényt ereszt át. Nem mi vagyunk a világosság forrása, csak annak továbbítói, közvetítői. Az a győzelem, amely legyőzte a világot. Itt befejezett múlt áll, azaz elvégezett dolog, megsemmisítő csapást mértünk az ellenségre. Ez nem szólhat rólunk.

Elsősorban Krisztusról, de általa rólunk is. Hadd idézzük újból a Kátét: minket is részeseivé tegyen az ő halálával szerzett igazságnak”. A hit = részesedés: Krisztus életében és győzelmében. Nem retorikai fordulat, isteni igazság. Ezt az igazságot Krisztus keresztje hirdeti fennen. Nem mint jel – sokan félreértették, lásd keresztes hadjáratok, vallásháborúk, „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk” – hanem, mint jelentés, áldozat, megbocsátó szeretet, lefegyverző erő. Sokan helyesen értették, illetve engedték, hogy  Krisztus keresztjének értelem érvényre jusson bennük, lásd, hogy közelebbi példákat említsünk: Bonhoeffer, Kolbe atya. És mindazok - valaki így fogalmazott - akiknek életében teljesül a boldogmondások igazsága: boldogok a szelídek, irgalmasak, a tiszta szívűek, békességre igyekezők … és a folytatás is: mert övék a mennyeknek országa.

Krisztus alázata, szeretetének győzelme kihat ránk is. Engedjük, hogy átváltoztasson. Orcánk pirulásával, vereségeinkben is valljuk: „diadalod diadalunk”.

   Ez a mi Benne való hitünk – akár konfesszionális, de mindenekelőtt személyes értelemben: Így vagyunk erősek Krisztusba gyökerezve, Pál vallomása szerint, még erőtlenségeinkben is.

És vele csakugyan legyőzzük a világot, mert ő már legyőzte, szeretetével megváltotta. Ámen.