Evangélizáció, Felvidék

„Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.”

    Nemrégiben adtunk hálát Istennek a reformáció máig ható áldásaiért, és soroltuk fel a reformációban újra felfedezett evangéliumi igazságokat.

Sola Scriptura – egyedül a Szentírás. Számunkra nem az a mérvadó, amit emberek gondoltak, tanítottak Isten Igéjéről (rendeletekben, hagyományokban, más formában), hanem amit Isten gondol rólunk, mond nekünk az ő Igéjében.

Sola gratia – egyedül a kegyelem. Isten előtt nincs amivel dicsekednünk, sem saját érdemeinkkel, sem mások teljesítményével, egyedül az ő jó tetszése és irgalmas szeretete tart meg minket.

Sola fide – egyedül a hit. Isten kijelentett, üdvözítő akaratát hit által értjük meg, kegyelmét hit által ragadhatjuk meg.

A legfontosabb tétel így hangzott: solus Christus. Egyedül Krisztus. Ő az Írás, a kegyelem, a hit alfája és ómegája, lényege, értelme, kiindulópontja és célja.

 

   A fejezet első versében Pál apostol arról vall, hogy nem ékesszólással és bölcsességgel, nem a meggyőzés, a manipuláció kifinomult eszközeivel lépett fel Korintusban. Célja nem az volt, hogy tudományával elkápráztassa, hanem, hogy Istenhez vezesse az embereket. Jó lenne ezt mindig szem előtt tartanunk. Igehirdetésünk sokszor siklik itt mellékvágányra: talán kényszerhelyzetben is érezzük magunkat, versenyben különböző tetszetős elméletekkel, népszerű tudományokkal. Aztán lehet, hogy nagy akarásunkban éppen a lényeg sikkad el, éppen arról feledkezünk el, aki a legfontosabb. Mindenről beszélünk, csak éppen arról nem, aki a minden.

Megkísérthet az önteltség érzése is. A Krisztusról való beszéd csak ürügy lesz arra, hogy megcsillogtathassuk képességeinket. Így az már nem is róla szól, hanem rólunk. Látnunk kell ezeket az akadályokat magunkban, és azt is: az Úr az, aki csodálatosan munkálkodik. (Szerzetes történet…)

Elvégeztem, elhatároztam, hogy nem másról, vallja Pál határozottan, csak Krisztusról. E döntés hátterében egy hatalmas felismerés áll: „benne van a mi váltságunk, az ő vére által, bűneinknek bocsánata.” (Kol 1, 14) Nem racionális, hanem egzisztenciális rádöbbenésről van szó. Ez szólal meg a Péter apostol pünkösdi beszédét hallgatók szívében: mit cselekedjünk? Térjetek meg, hangzik a válasz, lépjetek be az Istennel való közösségbe, hiszen tagadhatatlanul az övéi vagytok. Néktek lett ez az ígéret.  Az ún. távol valóknak is. A tékozló fiú a legnagyobb eltávolodásában kerül újból a legközelebb az atyához. ((Milyen rettenetes dolog távol lenni attól, aki mindenütt jelen van.))

Hogyan döntünk? Milyen személyes élmény, tapasztalat befolyásol minket? Az, hogy gonosz a világ, így nekünk is azzá kell válnunk? Sok sértést, bántást kaptunk, azokat pedig vissza kell adnunk, már az egyensúly kedvéért is. Az, hogy mindenki hazudik, csal, lop, és nekünk is ezt kell tennünk, ha érvényesülni akarunk? Vagy annak megragadottsága, hogy Isten – az élet minden abszurditásában – szeret engem. Krisztusban mellém áll. És elhatározom: inkább mindent megtagadok, csakhogy engedelmeskedhessek megváltó Uramnak? Hogy életemben is nyilvánvalóvá legyen: ő a központ, akihez igazodva minden a helyére kerül.

Életünk zűrzavara éppen azzal magyarázható: elveszítve a helyes tájékozódási irányt, magunk körül forgunk. Ebből az állapotból egyetlen módon szabadulhatunk: engedve a kegyelem vonzásának, elindulunk Krisztus felé. Egyetlen módon siethetünk mások megmentésére: ha Hozzá vezetjük őket. Végezzük el ezt magunkban!

Ti köztetek, hangsúlyozza Pál. És itt nem csak a bizonyságtétel lokalizálásáról, helyének meghatározásáról van szó (), hanem közösségvállalásról, az evangélium igazságának hirdetésén túl annak megéléséről. A hit, a szeretet olyan ajándékai Istennek, amik csak közösségben működnek igazán. Elsősorban a Vele való közösségre kell gondolnunk, de az emberekére is. Ha hitről beszélünk, nem légüres térben mozgunk, hanem munkánkba, szolgálatunkba, kapcsolatainkba visszük bele annak erejét. Vallani és vállalni, fogalmazták meg hitvalló elődeink. Krisztus nemcsak a templomban, együttléteinkben megváltó Urunk, hanem otthonunkban, a társadalomban is.

Csak Krisztusról, szögezi le az apostol. Ebben van egy nagyon erős állítás: Ő az, akiben mindent megértünk, mindent megnyerünk. „Benne lakozott az egész teljesség.” (Kol 1, 19) Benne az élet tárul fel számunkra, a maga Isten által elképzelt tökéletességében, hiánytalanságában. „Akié a Fiú, azé az élet.” (1 Jn 5, 12)

És van egy erős tagadás is: nincs rajta kívül üdvösség. Igaz, ha ő a teljesség, akkor nem érdemes mellékes dolgokról okoskodni. Ha ő az út, akkor kár a tévutak lehetőségeit ecsetelni, ha ő az igazság, akkor fölösleges féligazságokkal foglalkozni, ha ő az élet, akkor hiú és hiábavaló dolog arról beszélnünk, ami kívül esik ezen a körén: a halál témája az. …

„Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

   Pál azonban itt nem is Krisztus dicsőségéről, hatalmáról, győzelméről tesz bizonyságot, hanem alázatáról, szeretetéről, aláhajlásának arról a mélypontjáról, ahol a bűnös ember találkozhat az örökkévaló Istennel. Ahol a kegyelem erővonala metszi, áttöri a bűn síkját. Ahol legtisztábban mutatkozik meg az ember szüksége és nyomorúsága, ahol a legszebben tündököl fel Isten jósága. A keresztről való beszéd ez, amelyben Krisztusról hallunk, mint megfeszítettről. Az ő áldozatáról, gyalázatos, kínos haláláról, egyetemes jelentőségű szenvedéséről, megaláztatásában a velünk való azonosulásáról. Keresztre feszítésében, helyesebben a Keresztre feszítettben történt meg a nagy esemény: Isten megbocsátott az engedetlen, lázadó embernek. Benne állt helyre az Istennel való megromlott közösség. Benne ment végbe a megváltás csodája.

   Minket az a Krisztus váltott meg, akit keresztre feszítettek, és ott elvérzett értünk. Jézus maga a megfeszített, a kitaszított, a vérző, a haldokló. És ezek a dolgok nem mellékesek, hanem lényegileg tartoznak az Ő életéhez. Lényegileg hozzá tartoznak a mi sorsunkhoz is.

Az, amit Krisztus érettünk vállalt a kereszten, egy útnak csak a vége, utolsó állomása, de nem a kezdete. Jézus nem csak Nagypénteken lesz Megfeszítetté. Mert Jézus egész élete a kereszt jegyében zajlott. Mennyire fájhatott Jézusnak mindaz a hitetlenség, istentelenség, szeretetlenség, igazságtalanság, amit Ő maga körül látott! Hogy az emberek démoni lelkek megszállottjai, ahelyett hogy Isten szabad gyermekei lennének. Mennyire fájhatott neki minden gyűlölet, ellenségeskedés! Jelen időben is fogalmazhatunk. A Golgotán már csak kiteljesedett az, ami már születésével elkezdődött. Sőt, az, amit Isten az ő örökkévaló tanácsában elhatározott.

A Krisztus keresztre feszítése örök pillanat: aminek jelenvalóságában megbocsáttatik minden bűn. 

 

   Miért ez az újszövetség fő üzenete, a keresztyén igehirdetés summája? Hogy ti. Krisztus meghalt a mi bűneinkért. Az apostoli levelekben szinte minden érvelés ide kanyarodik, hitvallásainknak is ez a közepe? Mi volt olyan egyedi a Krisztus megfeszítésében?

1. Isten Fiaként Aki által lett minden, akiben fennáll a mindenség – a látható és a láthatatlan világ – por létünkig alázta magát. Megüresítette önmagát, levetette mennyei dicsőségét, és önként felvette magára – nem álruhaként - szenvedő testünket, megismerte emberi sorsunk minden mélységét. Isten igazi, kegyelmes arca, szíve lepleződött le benne. „És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember”, tovább ment, a végsőkig. Engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig. Megízlelte a halál rettenetét, gyötrelmét. Maradéktalanul kiitta a poharat.
2. Érettünk tette ezt. Az irántunk való szeretete vitte erre. Ismerjük a szép gondolatot: Krisztust nem a szegek, hanem szeretete tartotta a kereszten. (Benne lett igaz – bármennyire hitetlenkedve hallgatjuk önmagunkra gondolva – a prófétai kijelentés: örökkévaló szeretettel szerettelek téged/ Jer 31, 3) Nemcsak Istenről alkotott képünket kell revideálnunk, hanem az önmagunkról kialakítottat is. Ha Istennek ennyire fontosak voltunk, akkor nem tekinthetjük értéktelen senkiknek magunkat. Van gyülekezetünkben egy együgyű férfi, akinek ez a szava járása: „nem vagyok akárki”. Hát nem vagyunk akárkik! Ez számunkra az evangélium: Isten Fia kész volt érted és értem meghalni. Egyértelmű ennek üzenete: te ennyit érsz számomra! A szeretet mindig a maximális értéket szabja meg… A kereszt nem egy olyan esemény, ami nem érint engem, amihez nekem semmi közöm sincs. Itt én a leginkább érintett vagyok, részese vagyok ennek az eseménynek. Bűneim halála történt meg ott, Isten kegyelmének felmagasztosulása bennem. („Miért vállaltad sebem.”). A kereszt szenvedésében az Isten kimondhatatlan szeretete válik nyilvánvalóvá. De ez nem egy természetes, magától értetődő szeretet, mert Jézus azokat szereti, akikben az Atya előtt semmi szeretetre való sincs. Igen, bennünk semmi szeretetre való sincs Isten előtt. Az Isten szeretete mindenestől szenvedő, vérző, megfeszített szeretet. Hát lehetséges ezek után, hogy mi hálából ne adjuk oda életünket, szívünket, teljes valónkat annak, aki így szeretett minket? Ezen áldozat által megváltozik az Istenhez való viszonyunk. Mert most már Isten tényleg megbocsáthat nekünk, és szívére ölelhet minket, mint szeretett gyermekeit. 
3. Áldozata árán bűnbocsánatot szerzett számunkra. Jézus nagyon is tisztában volt azzal, hogy a bűn egy lefizethetetlen adósság az ember életében. Nos, ezt a megfizethetetlent fizette ki Ő szenvedésével. Jézus látta a mi bűneink súlyát és azt is, hogy mi ezt nem tudjuk elhordozni. És akkor Ő a mi helyünkre állott, helyettünk szenvedte el a kereszthalált.  Mert a bűn büntetése az örök halál és mi ezt nem tudnánk elszenvedni, letölteni, csak az örök kárhozattal. Aki ezt megérti, az már nem élhet többé önmagának.

   Tisztáznunk kell azt: ez a bocsánat nem azt akarja nekünk mondani, hogy az elkövetett bűn nem egy súlyos dolog. Ha egy szülő megbocsátja azt, hogy gyermeke hazudott neki, becsapta, félrevezette, az még nem jelenti azt, hogy ő ezt nem vette komolyan, és hogy nem fáj rettenetesen a gyermek bűne. A Jézus ellenségei gondolták azt, hogy Jézus könnyen veszi a bűnt, de erről szó sincs. Ő nem könnyen vette, hanem magára vette és elhordozta a bűnt és annak büntetését. Az Atya pedig teljességgel elfogadta a Fiú áldozatát. Azért kellett mindennek így lennie, hogy a bűn rettenetes volta is nyilvánvaló legyen. Micsoda hallatlan történés a kereszt! Isten az Ő Fiát, aki olyan engedelmes volt, és akit annyira szeretett, el kellett hagyja. És a Fiú, akinek egyetlen gyönyörűsége az Atyával való közösség volt, átengedte magát az Atya ítéletének.

Ennél a pontnál beszélnünk kell a kereszt botrányáról. Egy németországi barátom tette fel egyszer a kérdést (nem is provokatívan, hanem mint aki őszintén vívódik vele): hogyan tetszeleghetett Isten egyszülött Fia halálában. Miért kellett ennek így történnie, hogyan nem talált Isten valami más megoldást. Miért olyan végzetszerű ez az egész történet? Ezt képtelen vagyok megérteni, elfogadni. Ez a vér-teológia idegen számomra.

Tudom, a reformáció korában egy kicsit a jogi érvelés dominált a magyarázatban: „azért, mert Isten igazságának semmi más módon.” (H.K. 41) Ez igaz is. De csak egyik oldala a valóságnak. A másikat, a kevésbé érthetőt szintén a HK egyik felelete érinti: nem aranyon vagy ezüstön (HK 34). Életet csak élettel lehet megmenteni. A szeretet nem adhat kevesebb, mint önmagát. Ha a szeretet a maximálisra taksál, akkor a maximálist is vállalja. Krisztus nem egy elégtételi ügyet jött lerendezni, hanem minket megváltani. Honnan tudnám, hogy Isten valóban szeret, mi lehet meggyőzőbb érv, minr a megfeszített Krisztus.

   Igen, Jézus maga a Megfeszített. Nincs más Jézus, mint a Megfeszített, aki egész életében szenvedett értünk, de különösképpen a golgotai kereszten. A Jézusról szóló üzenet ugyanakkor a kereszt evangéliuma.  A kereszt Isten szeretetének a legfőbb bizonyítéka. Az én hitvallásom nem lehet más: Jézus úgy szeretett engem, hogy bűneim büntetését magára vette, hogy engem megszabadítson az örök kárhozattól. Ő ezt tette érted, mit teszel te Érte?

   Krisztusról szóltunk tehát, a megfeszítettről. Krisztus állandó jelzője ez. Epitetum ornans. Díszítő jelző. A Jelenések könyvében, ahol a dicsőséges, a győzelmes, a triumfátor Krisztusról van szó – ott is magán hordozza ezt a stigmát, a látomásokban mint megöletett Bárány jelenik meg.

   A megfeszített jelző rólunk is szól, minket is magában foglal. Tudjuk-e, vállaljuk-e?

Mi a mi állandó jelzőnk? Az, hogy „vele együtt megfeszíttettem” (Gal 2, 20), hogy az övé vagyok.

  Jó lenne belekiáltani meghasonlott lelkünkbe, sok bajjal. problémával küzdő világunkba: valaki odaáldozta isteni, szent életét értünk. Megfeszítése, kereszten való szenvedése mindeneket átfogó, mindent megpecsételő esemény, történés, igazság. Kiút a bűnből, reménység, üdvösség. Ámen.