ApCsel 14, 14-20  (bibliaóra, vázlat))

    Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak, 

15 és így kiáltottak: Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Zsolt 147,20

16 Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, 

17 bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. Jer 5,24 

18 Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik. 

19 Antiókhiából és Ikóniumból azonban zsidók érkeztek oda, akik annyira felbujtották a tömeget, hogy megkövezték Pált, és kivonszolták a városon kívülre, mivel halottnak hitték. 2Kor 11,25 

20 De amikor körülvették a tanítványok, felkelt, és visszament a városba. Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe. 

    Pál missziós szolgálatának egyik legemlékezetesebb jelenete zajlik le Lisztrában (Likaónia tartomány). Előzőleg hallottuk, hogy az apostol meggyógyít egy születésétől fogva sánta embert (illetve Isten gyógyítja meg általa). A gyógyulás nagyon látványos, a Pált hallgató sokaság előtt történik, és óriási hatása van. Csak egy mondat erejéig: ez a sérült ember először az igét hallja meg, az előtt nyitja meg a szívét, és úgy részesül a gyógyítás csodájában. 

   Látva, amint a béna „talpra ugrik” (nemcsak feltápászkodik), az ott levők azt kiáltják: az istenek jöttek le hozzánk emberi ábrázatban. Mély igazság van ebben a mondatban, csak nem ebben a formában. Sokszor félreértjük Istent: megsejtünk valamit az ő titkaiból, de nem a lényeget ragadjuk meg. Szoktuk mondani: mindenki lelkében ott van a vágy utána, ha eltorzulva is, de hiányzik a személyes ismeret. Pogányos felfogásuk, elképzeléseik szerint ki is osztják a szerepeket… és megszervezik az áldozat bemutatását. 

  A 13. versben ez áll: Zeusz papja… Egyrészt csodálkozunk a lelki sötétségen (de nem áldoz-e a mai ember is hiábavaló, mulandó dolgoknak?), másrészt érezzük, hogy nem kicsi itt a hatalom kísértése: 

tömegek akarnak hódolni, hát ez elég hízelgő. Végül is mindenki vágyik arra, hogy az emberek elismerjék, értékeljék, és ha lehet, többre tartsák maguknál. A pogányos gondolkodást a hittől egy lépés választja el. Ez a lépés a Krisztus elfogadása vagy visszautasítása.

    Amikor az apostolok megértették, hogy mi történik, akkor megszaggatták ruhájukat, és a sokaság közé futottak. A ruha megszaggatása nagyon is emberi gesztus: a megbotránkozásnak, a megütközésnek (ua. a gyásznak, a bűnbánatnak) általánosan ismert jele volt az akkori keleti világban. A ruháját megszaggató ember beismeri tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát. Pál és Barnabás ezzel a szimbolikus cselekedettel azt üzenik: gyarló, önmagunkban erőtlen emberek vagyunk. 

  És azzal, hogy az emberek közé szaladtak, valósággal azt akarták kifejezésre juttatni: ha kell, saját testünkkel álljuk útját a szertartás kivitelezésének. Testünkkel akadályozzuk meg, hogy minket istenítsenek. Tudjuk, a diktátorok az ellenkezőjét teszik: tömegeket áldoznak fel, hogy a maguk dicsőségét bizonyítsák. (Nagy Sándor - Tírusz elfoglalása.) Képesek vagyunk-e meghozni az áldozatot az igazságért, vagy másoktól várjuk el?

   Hangosan kiáltva szólnak is az emberekhez: miért teszitek ezt. Akkor kiáltunk, amikor veszély fenyeget, vagy igen fontos üzenetünk van (Jézus az ünnep utolsó nagy napján…). Ne a hiábavalóságot keressétek! Miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk. Nagyon őszinte mondat ez. Pál mondja, aki ezreket vezetett Krisztushoz, azoknak, akik egy pogány áldozat bemutatására készülnek. Nincs ebben a kijelentésben semmi finomítás, árnyalás: igen, ugyanolyanok vagyunk, mint ti, csakhogy több a hitünk. Miért, az kinek az érdeme? 

    Hozzátok hasonló emberek…Krisztusi magatartás ez, aki feltétel nélkül mellénk állt. Nemcsak mímelte a velünk való közösséget, hanem halálosan komolyan vette. Bűneinket is vállalta. Valahogy ez a mondat elvágja az útját minden dicsekvésnek, magamutogatásnak, felsőbbségtudatnak. Legyünk akárkik, hasonlók vagyunk akármelyik emberhez. Lelki értelemben egyetlen különbség lehet: ez pedig a kegyelem.

  Erről szól az evangélium, amit Pál és Barnabás hirdet és képvisel. Azt az örömüzenetet hirdetjük nektek, hogy a hiábavaló dolgokból az élő Istenhez térjetek. Nemcsak a cél adott, hanem nyitott az út is oda. Krisztus nemcsak felvillantotta az Isten közösségébe tartozás lehetőségét, hanem azt valósággá tette. 

  Figyeljük meg az ellentétet: a hiábavaló dolgokból az élő Istenhez. Két jelző feszül itt egymásnak: hiábavaló és élő. A hiábavaló szó arra utal, hogy valamiről, amit fontosnak tartunk, ami a mienk, kiderül, hogy hiába van. Nem segít. Értéktelen lesz. (Titanic c. filmben a mentőcsónakokba történő beszálláskor… valaki pénzt kínál fel, szemébe mondják: ebben a helyzetben vagyonod nem ér semmit). Valami csillog, ragyog, büszkék vagyunk rá, reménységünket helyezzük bele, és kiderül: semmi hasznunk belőle. (Álom: vashíd és a papírhíd.) 

   Ezzel ellentétben az élő az, ami megtart, amiben bízni lehet, ami segítséget jelent, amiben öröm van, békesség, kiteljesedés. Ami életet ajándékoz. 

   Két főnév áll egymással szemben. Dolgok, azaz teremtmények, változó javak, földi értékek, és Isten, az örökkévaló, a teremtő, a hatalmas, a gondviselő.  Aki mindeneket alkotott és fenntart. 

    Hiábavaló dolgok és élő Isten. Nem lehet összehasonlítani, még együtt említeni is nehéz. És mégis kérdés, hogy mit/kit választunk. Mégis sokszor a hiábavaló dolgok mellett döntünk, mert azok fontosnak látszanak, mert azok kézzelfoghatóak, csábítóak, égető szükségünk van rájuk. 

  Az evangélium az, hogy az élő Isten Krisztusban meghív az ő megváltó közösségébe. Nem vagyunk hiábavalóságra kárhoztatva. Az emberi reménységen túli reménységünk van. (Sokszor halljuk: ezt vagy azt a lehetőséget ki kell használnom, mert egy életem van…) 

   Aztán még kis üdvtörténeti áttekintésre is jut idejük Páléknak (valószínű a lassan lecsendesedő sokasághoz már nyugodtabban tudtak szólni). Isten az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon… Az ő kegyelmét nem ismerőknek nem volt más reménységük, ezt meg tudjuk érteni… Tényleg azt az egy életet akarták kihasználni a maguk módján… 

Bár nem hagyta magát bizonyság nélkül. És itt Isten gondviselő jóságára utal Pál. Jótevőtök volt. Figyelemreméltó: adott eledelt és szívbeli örömet. Nemcsak testi javakat, hanem vidámságot, derűt, békességet. Lelki áldásokat is. A hitetlenek ugyanolyan teremtményei Istennek, mint mi, csak nem ismerik a kegyelmet. Mindent Istentől kaptatok, ha őt nem is ismertétek fel. (Kis történet egy nénivel… aki levelet ír Istennek… szükségem lenne 100.000 forintra. A postán összedobják az összeg felét. Hivatalos úton eljuttatják a néninek. Újabb levél érkezik. Hálálkodással kezdődik, és egy megjegyzéssel zárul: de ne a postásoktól küld, mert tolvaj társaság, felét elvették.)

   Lebeszélték a sokaságot… meggyőzték őket. A dicsőség nem az övék. Evangélium: a szívüket a lisztraiak is odaadhatják annak az Istennek, akié minden dicsőség.

   Méltó befejezése lenne ez a történetnek. Pál és Barnabás visszautasítják a hamis imádatot (mennyi mindent imád a mai ember – a töltött káposztától kezdve), Lisztra lakói pedig belátják, hogy az élő Istent illeti a hódolat. Azt az evangéliumot is meghallják, hogy ennek az Istennek – aki kegyelemmel hajol minden teremtményéhez, aki egyszülött Fiát emberi ábrázatban küldte el, nem azért, hogy neki áldozzanak, hanem hogy ő áldozza fel magát (milyen különös igazság ez!) – ők is a szolgálatába állhatnak. 

   De a kísértő teljes erejével azon van, hogy zűrzavart, félreértést támasszon. Hogy a tisztát összezavarja. Nagy felforgató. Biztos, hogy sokak szívét megérintette a Pál tanítása, de sokan régi ösztöneikre hallgattak. És ez utóbbiak kaphatók voltak arra, hogy amikor a szomszéd városokból zsidók jöttek (íme, a rossz hírért, a kako-angéliumért is fáradságot vállalnak, sőt, sokkal nagyobb áldozatra képesek), Pálra támadjanak. Az ördög nem alszik, a gonosz sem ismer fáradságot, ha valami rossz ügyről van szó… A több tízezer orosz katonát, akik egy másik ország területeinek elfoglalásáért harcolnak, el lehetne-e küldeni valamelyik afrikai szegény országba, hogy a mezőgazdasági munkák végzésében, a szegénység, éhség, nyomorúság felszámolásában segítsenek? 

   Felbujtották a tömeget. Könnyű tüzet gerjeszteni, békétlenséget szítani. Az ellenkezője a nehezebb feladat. Hamar fordulnak és előjelet váltanak az indulatok, Pál apostolt megkövezik. Pált, aki gyógyított, aki Isten eszközeként csodát tett, aki nagyon alázatosan hárította el az emberek rajongását, aki azt mondta, hogy hozzátok hasonló vagyok. A gonoszságnak nincs szüksége logikára. Valójában ésszerűtlen. Legyetek értelmesek, figyelmeztet az ige. Megkövezik, kivonszolják a városból, mint egy halottat. Minden bizonnyal eszméletét vesztette. Tudjuk, halál közeli állapot ez (a korinthusi levélben felemlegeti ezt az esetet).

  De amikor körülvették a tanítványok… Ez a jelenet együttérzésről, reménykedésről, hitről, kitartásról, közös imádságról szól – és ebben erő van abban. Az Isten ereje. Ha magára hagyják, vajon mi történik vele? Sokat jelent az emberi segítség az Isten kezében… Isten akarat volt ez. 

  Olyan természetesen írja le az ige: egyszerűen felkelt, visszament a városba. Nem menekült. Ő az életet képviselte, az élet győzelmét mutatta meg. Az élő Isten szolgálatában állt. Másnap(!) elment Derbébe. 40 km-nyi út. Milyen erőt kapott! Hogy vitte a szíve, a hite! Mert nem hiábavalóságért fáradozott, hanem az élő Isten szolgálatát végezte. Tegyük ezt mi is az Úr erejével! Ámen.