Mt 11,25-30 (bibliaóra, vázlat)  

      

   25 Abban az időben így szólt Jézus: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. 1Kor 1,19-29

26 Igen, Atyám, mert így láttad jónak.

27 Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.

28 Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Jer 31,25

29 Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Zak 9,10

30 Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.

      

    Nem tudom, mennyire válik Jézus tanítása az élet beszédévé számunkra, mennyire formálja át, határozza meg gondolkodásunkat, életünket. Amennyire értékesnek ill. fölöslegesnek tartjuk azt, ahogy viszonyulunk hozzá, olyan mértékben jut érvényre annak igazsága bennünk. Nem tudom, mennyire vesszük komolyan Isten igéjét, bár állandóan hivatkozunk rá, istentiszteleteink központi eleme, otthon is olvasgatjuk… De úgy hiányzik mindenapjainkból! Pedig, hisszük, hogy fontos. Olyan ez, akár az orvos tanácsa betegségünk kezelésével, életmódváltásunkkal kapcsolatban. Ahogy követjük azt, vagy ahogy csak legyintünk rá (mert mi jobban tudjuk), úgy látjuk hasznát. Megfigyeltem: vannak olyan, főként idős személyek, akik úgy viselkednek, mintha az orvos az ellenségük lenne. Állandó harcban vannak vele, okoskodnak, makacskodnak. Ám amikor baj van, akkor hanyatt-homlok mennek, és buzgón bólogatnak az orvosi előírásokat hallva. 

    Mintha két területe lenne az életünknek: egy vallásos és egy nem vallásos. Ugyanaz a forrás adhat-e sós és édes vizet? (Kérdezi Jakab.)

   Érdekel-e minket igazán, hogy mit mond Jézus? Jézus itt hálát ad az Atyának (a dicsőítésben benne van az odatartozás ujjongó öröme, ami egyre jobban be kellene töltsön) az ő örök tanácsáért, rendelkezéséért, hogy kegyelméből nem a bölcseknek, értelmeseknek jelentette ki az ő akaratát, hanem az kisdedeknek (régi Károli), az egyszerű embereknek. Nem tudományos jártasság, nem diploma, nem társadalmi rang, nem nemzeti hovatartozás a feltétele az Isten kegyelmének. Különben sokan ki lennének zárva. Elrejtetted ezeket – mire vonatkozik ez utaló névmás? Jézus küldetésére, a benne megjelent igazságra.

   Igen, Atyám… Jézus itt (és egész életével) igent mond Isten módszerére, kegyelmére, megváltó tervére. Nagy titok, nagy bölcsesség az elfogadás. Pedig mi úgy szeretünk okoskodni, magyarázkodni. Hát mégis, csak számít a műveltség, a gazdagság!  A kegyelem megragadása nem értelem kérdése, hanem a hité. (Abban is hitre van szükségünk, amit értünk… Nemcsak az érthetetlent kell hittel elfogadnunk, hanem az érthetőt is, amit hajlamosak vagyunk saját kezünkben tartani.) Szent Ignác: egyformán hálás lenni egészségért és betegségért, sikerért és csalódásér (hiszen tudjuk, hogy minden a javukra van). (Történet az elpusztult lóval.)

    Jézus itt az Atyával való kapcsolatáról vall. Ez a legfontosabb. A hit – az kapcsolat. Nemcsak tudás, hanem bizalom. Mindent nekem adott át az Atya. Mennyei titkok tárulnak fel itt.  Isten örökkévaló megváltó tervébe nyerünk bepillantást.  Senki sem ismeri az Atyát, sem a Fiút… Igazi, mély ismeret csak az Atya szívében van… Nem ismerhetjük teljesen… Jézus főpapi imájában mondja: „hogy megismerjenek téged”. Egy folyamat ez, ami átnyúlik az örökkévalóságba… (Az orvost többet tudhat gyermekem leleteiről, de én jobban ismerem.) 

    Még egymást sem ismerjük igazán. Tudósok vizsgálják az ember agy működését, lelki világának jelenségeit. Talán könnyebb az univerzum titkát megfejteni… Magunkat sem ismerjük. Mély kút az ember lelke. (Tudatalatti: mint a jéghegy… Johari-ablak. Mik mozgatnak? )

    Istent a Fiú kijelentése alapján ismerjük meg. Ám először Isten jelentette ki egyszülött Fiát a világnak. Az Ige testté lett… Isten testté lett szeretete, kegyelme ő. (Nézz Jézusra, az ő életére, áldozatára: pont ilyen Isten kegyeleme, ha emberré lesz!) A Fiú pedig kijelenti az Atyát.

    És várunk valami nagyon elvont, valami magasröptű, érthetetlen leírást. Jézus pedig – szorosan az előző tanításhoz kapcsolódva – így szól: jöjjetek énhozzám. Hozzám, akiben megjelent az Isten szeretete, aki kijelenti nektek az Atyát, az ő megváltó akaratát. Abban ismerjük meg Istent, hogy magához hív, abban, hogy megbocsát, hogy felemel. (Miből ismerte meg felebarátját az, aki a rablók kezébe esett: abban, hogy könyörült rajta.)

   Jöjjetek… nem fizikai út megtétele ez (bölcsek). Hitbeli közösségre lépés. Krisztus szavának meghallása, az ő követése. Közelében maradás.

   Nem az erőseket hívja, nem a biztos lábakon állókat, hanem a megfáradtakat, megterhelteket. Olyanok vagyunk, mint a gyermekek: ha minden rendben, akkor jól megvannak a szülők nélkül is. Akkor nincs szükség állandó közelségre, atyáskodásra. De mihelyt bajba kerülnek, azonnal kétségbeesve keresik a szülőt.   Megfáradás, megterheltség…  Aki el tud bánni egyedül is problémáival, annak nincs szüksége segítségre. Aki tudja, hogy mit tegyen, annak nincs szüksége tanácsra. Sokan így gondolhatják. Boldogulnak, kiismerik magukat az élet útvesztőiben. Nem kell Isten a jómódban élő, drága autókkal furikázó, anyagilag bebiztosított embereknek… Miért kellene?

  Csak a megterheltek, a megfáradtak. Akik érzik, hogy kevés  az erejük, hogy segítségre van szükségük, hogy üres a lelkük… A keresztyénség a megfeszített, az erőtlenné lett Megváltó, és az ő erejére utalt követők vallása. Jó ezt tisztázni. Bár évszázadokig a győztes vallás volt, a kultúra alapja… Újra kell tanulnunk erőtlenségünket. És azt, hogy erőtlenségünkben vagyunk erősek. Mert az Úr kegyelme hordoz. Ő szerez győzelmet.  Baj, ha Isten nélkül jutunk magasra. (Por és hamu történet.)

   Megnyugvást adok. Békességet. Nagy felismerés: a Jézussal való közösségben erő van. Céltalanságunk célba talál, ürességből tartalmas élet lesz… Ő önmagával, megváltó szeretetével gyógyít. Nem gazdagságot ajánl. Nem azt mondja, hogy több pénzt kapunk… hanem azt, amire igazán szükségünk van. Mit kérnénk Jézustól magunknak, családunknak? Mit kérünk?

   Vegyétek magatokra az én igámat… De, Uram, hiszen amúgy is meg vagyunk terhelve!  Észre kell vennünk, hogy milyen sok fölösleges terhet cipelünk. A céltalanságba fáradunk bele, önmagunk szolgálatába… Azért van annyi kiégett ember, életunt fiatal…  Van azonban egy teher, ami felemel, ami erőt ad. A Jézus igája, az ő követése…

   Tanuljátok meg tőlem – megváltónk „önmagával” tanít. Ő a „szemléltető eszköz”, a szemléltető személy. Saját példáját állítja elénk, életét adja. Mi a legfontosabb tanulság? Az, hogy ő szelíd és alázatos szívű. Mindent könnyebben tanulnánk. Ügyes, bátor, erős, sikeres - ezt szeretnénk utánozni. Szelíd, alázatos szívű. Egyik szülő mesélte: a gyereke egyszer elszaladt egy verekedés elől. Azt mondta neki: soha többet, ha megüt valaki, visszaütsz. Ez a menő… A kiállás… Igen, a kiállás, de mivel állunk ki? Ghandi: erőszakmentes ellenállás. A Kain útját járjuk. Minél erősebb a fegyvered…   

   Nem elég elgondolkozni… változásra van szükség. Nem elég, ha csak megérint: el kell indítson. Nem elég, ha csak úgy belém nyilall: tényleg, mennyire keményszívű voltam a családommal, ha nem mondok semmit, ha nem teszek semmit, ha nem kérek bocsánatot. 

    Meggyőződésünk semmit nem árul el az igazságról. Az könnyen változhat. Ma erről vagyok meggyőződve, holnap az ellenkezőjéről. Ugyanolyan vehemensen érvelek… Vagy akár halálig is kitarthatok téveszméim mellett… Sem áldoztavállalásom, sem kitartásom nem igazolja az igazságot. Kérdés, hogy mennyire igazodom a valódi, nagybetűs Igazsághoz… Én megismertem Krisztusban, és ahhoz ragaszkodom…

   Mennyi fölösleges terhet hordozunk, és legboldogabbat nem vállaljuk. Mert az én igám jó, az én terhem könnyű. Boldog ember, aki ezt hordja. Ámen.            

 

 

 

Mt 13, 44-52 (bibliaóra, vázlat)

 

44 Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet. Fil 3,7

45 Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.

46 Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. Péld 8,10-11

47 Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is, amely mindenféle halat összegyűjt.

48 Amikor megtelik, kivonják a partra, és nekiülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják.

49 Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül,

50 és a tüzes kemencébe vetik őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.

51 Megértettétek mindezt? – kérdezte tőlük Jézus. Azok így válaszoltak: Igen.

52 Ő pedig ezt mondta nekik: Azért minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a házigazdához, aki újat és ót hoz elő kamrájából.

 

   Kit érdekel a mennyek országa? Olyasmit tanít Jézus, amire nincs szüksége a világnak? Vagy a világ van a megtévesztés állapotában, és nem veszi észre, hogy a legfontosabbat hagyja figyelmen kívül, játssza el?  (Történet az elítélt fiúról, akinek az özvegy édesanyja megkérte a lelkészt, hogy próbálja meg kieszközölni a kegyelmet. A lelkész végigjárta az egész kálváriát, és tényleg megszerezte a kegyelmi végzést. Boldogan vitte a börtönbe, de amikor a fiú meghallotta, hogy egy lelkész keresi, akkor toporzékolni kezdett: mindenféle pap hagyjon neki békét, ne prédikáljon, látni sem akarja.)

    Heine írja (gúnyosan): „Den Himmel überlassen wir den Engeln und den Spatzen“. Úgy gondoljuk, hogy földi feladataink a „komoly témák” kategóriájába tartoznak: dolgozni, vállalkozni, az anyagiakat biztosítani… És szenvedélyeinket is halálosan komolyan vesszük. A mi jogunk, ami választásunk, kikérjük magunknak. Pedig – igaz, látjuk – ezek mind átmeneti dolgok. Ám ha nincs igazi cél, akkor az út is bizonytalanná válik.

   Ez a földi élet azért szép és értékes, mert a mennybe készülünk. Azért van értelme fáradozásunknak. („Munkálkodásotok nem hiábavaló az Úrban.”)  Ez a reménység vezet el a helyes, kiegyensúlyozott gondolkodáshoz. Az örök élet perspektívájában, tudatában földi munkánkat is hűségesen, lelkiismeretesen tudjuk végezni. Jutalmunk nem emberektől van, hanem Istentől…

    Három rövidebb példázatot hallottunk. Először a szántóföldben elrejtett kincsről beszél Jézus, amit megtalált az ember. Nem tudjuk, hogyan. Valószínű, hogy munkavégzés közben. Nem kell kimennünk a világból, nem kell exotikus helyekre zarándokolnunk… Isten országa közel van. Mindennapjaink foglalatosságai között keres minket a mi mennyei Atyánk. (Történet: valaki elment a bölcshöz… hogyan találhatná meg lelki nyugalmát… Az azt mondta: egy félreeső településen van egy kis templom, ha lehet, minden héten menjen el oda, rakja le terheit, fogadja szívébe a biztatásokat. Az ember izgatottan hallgatta. Hol van ez a hely? A bölcs megmondta. A látogató szinte leesett a székről. Saját falujának a nevét hallotta.) 

   Ez az ember elment, és eladta mindenét, hogy a földet ki tudja fizetni. Az akkori jogrend szerint: akié volt a föld, az birtokolta a benne levő kincset is. A kincs tehát nem lett automatikusan az övé: meg kellett vásárolja a területet. Meg kellett hozza a maga áldozatát. Bár a kincset nem ő szerezte. Az valósággal felkínálta magát. Isten országára nekünk is törekedni kell, bár azt nem nekünk kell megszerezni (képtelenek is vagyunk rá), kegyelemből adatik.  Figyeljük meg: a kincsről azt olvassuk, hogy elrejtett. Nem botlik bele csak úgy az ember. Szoktam mondani: csak úgy véletlenül nem tévedünk be az Isten országába. Nem nehéz megtalálni, de odafigyelésre van szükség, igyekezetre, nyitottságra. Ez az ember azonnal tudja, hogy drága kincsre bukkant. Amikor kifordul ekéje alól, nem kaparja vissza a földet azzal, hogy biztos valami ócskaság. Fel kell ismernünk a mennyei kincset is, rá kell legyünk hangolódva. Nagy aggályom: kiveszett ez lelki affinitás belőlünk. Nem kell nekünk. Nem értékeljük (Csontváry Kosztka Tivadar egyik nagyméretű, híres festményét autóponyva-anyagnak vásárolta meg valaki… ) Pedig nincs az a szórakozás, az a vagyon, az a földi élmény, ami felülhaladná… A tied-e ez a kincs? Tényleg kész vagy-e érte odaadni mindenedet?

  A második példázatban a mennyek ország kereskedőhöz hasonló, aki szép gyöngyöket keres. Aztán egy igazán nagy értékű gyöngyre talál… Két iránya lehet az értelmezésnek. A mennyek országának ura (mint a kereskedő) szép gyöngyöket keres.  Isten is keres minket. Értékesek vagyunk számára. Ki gondolná magát igazgyöngynek? Isten mégis annak néz. Krisztus életét adta. Ez elgondolkoztató. Hogy mennyire értékes vagyok, azt a Krisztus áldozata mutatja. (Schindler listája… drágakövekért, ritka ékszerekért, gyöngyökért életeket vásárolt…) Másrészt a mennyek országa az igazi, hiteles értéket kereső kereskedő tevékenységéhez hasonlít, aki mindenét feláldozza azért, amit a legértékesebbnek tart. Azért, ami számára mindennél előbbvaló, fontosabb. Abszolút prioritás. (Vallásórán beszéltük: egész addigi gyűjteményét odaadja, mert rájön: a többi csak árnyék ennek a ragyogásához képest). Vajon ennyire az első helyre kerül-e életemben az Isten ügye, Krisztus tanítása, valójában a saját lelki boldogulásom, üdvösségem? Ráteszek-e mindent annak megszerzéséért, megtartásáért? Vagy sokszor felcserélem mulandó, talmi dolgokkal? (Indiánok adtak el egész országrészeket üveggolyókért, hamis ékszerekért.) Azt a gondolat is benne van: nem lehet mellékes, nem vehetem, félvállról: ha Isten a legtöbbet adta, akkor nekem is nagyon fontos kell legyen. Képzeljük el, hogy megszerzünk valamit a gyermekünknek az életünk kockáztatásával, ő pedig félre dobja… (Mo-ról 1944. július 1-én indult és végül el is jutott egy szerelvény Svájcba… Sok érdekes, drámai történet fűződik ehhez a történethez. Kasztner Rezső ügyvéd 4 millió német márkát fizetett – 1.684 személy menekült meg. 500 helyet kisorsoltak. Állítólag az is megtörtént, hogy egy gazdag zsidó fiú egy lánynak helyet vásárolt… az visszautasította.)  

   Végül: a tengerbe kivetett háló. A napokban olvastam, hogy a zöldfény használata bizonyos védett fajokat távol tart… nem sérülnek meg. A háló mindenféle halat összegyűjt. Megtelik, kivonják a partra, és következik a nagy szelekció: a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat kidobják. Nagy dilemmánk, hogy mi a feltétele annak, hogy valami jónak bizonyuljon? Avagy mitől lesz hitvány valami? Jelenések könyve 21. részében olvassuk (7-8 versek): Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye: ez a második halál.

   A Mt 13-ban található utolsó példázatban a hitványság a hasznavehetetlenséget jelenti (a sót is kidobják). Vajon tud-e Isten használni? Van-e haszna annak, hogy élek? Vagy annak csak egyetlen haszonélvezője van: én magam? Vagy áldás tud lenni az életem? Nagyon sok csak magának élő ember van. Isten őrizzen ettől! (A Hegyi beszédben: só, világosság, hegyen épített város.)

   Jézus rövid magyarázatot is fűz a példázathoz. A világ végén az angyalok kiválogatják a gonoszokat az igazak közül. Ez nem a kegyelmi kiválasztás. Annak az ellenkezője: az ítéletre történő. Keresztelő János így jövendöl Jézusról: megtisztítja a szérűjét, a gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát megégeti olthatatlan tűzzel… Szemléletes, erős érzelmi hatású a kép: tüzes kemence, sírás, fogcsikorgatás…  

  Jézus megkérdi: megértettétek? Értelmünkkel igen, de vajon a szívünkkel is? Komolyan is vesszük?  Ha az orvos részletesen elmagyarázza, hogy mire vigyázzunk, és megkérdi, hogy „minden világos?”, akkor nemcsak arra kíváncsi, hogy felfogtuk-e szavait, hanem követjük-e az útmutatásait? Igen… sok mindent megértünk, aztán mégis… (Több beteggel voltam… azt láttam: 1 liter pálinkáért mindent feladnak.)

    Még egy bölcs mondat: minden írástudó, aki tanítványává lett. Nem lehetünk mesterek… A legnagyobb fokozat: tanítványság. (Tudósok, bölcsek, tanítványok.) Krisztus a vezetőnk. Ő a házigazda, aki a mennyek országának kincseit kínálja nekünk. Újat és ót. A testamentumokra is gondolhatunk. Isten régi, és Fiában megújított szövetségére. Vagy arra: Krisztus mindent megad, amire szükségünk van. Áldott legyen az ő neve! Ámen. 

 

 

Mt 14,22-33 (bibliaóra, vázlat)

 

22 Ezután nyomban sürgetni kezdte tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot.

23 Miután elbocsátotta a sokaságot, egyedül felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.

24 A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt.

25 Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva.

26 Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, és ezt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak.

27 De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!

28 Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!

29 Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé.

30 Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg!

31 Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?

32 És amint beszálltak a hajóba, elült a szél.

33 A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: Valóban Isten Fia vagy!

 

  Tovább olvastuk az igét. Éppen arról hallunk, hogy a tanítványoknak is tovább kell menni. Az 5000 ember megvendégelése után vagyunk. Talán még ámuldoznának, ünnepelnének egy kicsit. Felidéznék, megtárgyalnák a csodát. Mi is így vagyunk: egy-egy szép élménynél úgy elidőznénk. Maradjon minden így. De az időt nem tudjuk megállítani. Nem maradhatunk pl. mindig fiatalok. Várnak a feladataink. Milyen jó azonban, hogy mindig ugyanazzal a Jézussal indulhatunk, ugyanaz a szeretet, a kegyelem kísér. A következő lépésnél is az ő jelenlétét tapasztaljuk.  És erőt, biztatást jelent a múlt sok boldog tapasztalata. „Áldó hatalmak…”

   Sürgetni kezdte… Jézus sietteti indulásukat. Vannak sürgős dolgaink. Van, ami nem tűr halasztást. (Valaki mondta nekem: nyugodtan kell járni, az ember úgyis elér… de a mentősök, a tűzoltók nem követhetik ezt az életfilozófiát.) A földi sietős tennivalókat felismerjük, vajon a lelkieket? Ma, ha az ő szavát halljátok… Le lehet késni az Isten országát is. Siessetek, hamar lejár. Bezárt templom esete. Vannak döntések, amiket hosszasan mérlegelhetünk, van, amikor azonnal választani kell. Itt a Jézus szava útbaigazító. Ha ő mondta, akkor igyekeznünk kell. (Egy vadász a barátjának beszélt Jézusról… Még át kell gondoljam, válaszolta az. Akkor azt kérdezte tőle a barát: ha megtámad egy vadállat, ás valaki megment, mikor köszönöd meg… Nyilván: azonnal.)

   Hogy menjenek a túlsó partra... A Krisztusnak való engedelmesség nem vaktában történő lótás-futás. Ha rá figyelek, akkor tudom, hogy mi a tennivalóm, hogy mi a célom… Földi vonatkozásban is. Hiszem, hogy abban is vezet, tanácsol: munkámban, családomban, programjaimban. Ahova Krisztus nem jön velünk, oda nekünk sem érdemes menni. Nem lesz áldás rajta. „Ne lépj be oda, ahol Krisztust az ajtón kívül kell hagynod!” De Urunkkal tkp. dicsőséges lelki távlatok fele haladunk. Áldásról-áldásra jutva az üdvösség fele közeledünk. Egy egyetemi tanár kérdezte fiatal, ambíciós diákjától: milyen terveid vannak. Az egyetem.  Utána? Doktorátus. S azután? Szakmában elhelyezkedni. Azután?  Tudományos fokozatok. S azután? Emberünk zavarba jött. Tényleg: végig kell követnünk a legutolsó stációig. Ezt akarjuk? Jó fizetés, kényelmes élet, kikapcsolódás? S azután?     

   Jézus elbocsátotta a sokaságot (elképzeljük a hálálkodó, ámuló embereket), és egyedül imádkozni ment. Másodszor olvassuk itt ebben a részben: egyedül… Jézus számára fontos volt a közösség, hiszen ő szolgálni jött, de szüksége van az elcsendesedésre is. (Teológiai tétel: hogy valaki beszélni tudjon, előbb hallgatnia kell.) Aztán vannak egyedi utak… Fontos az Istennel való személyes kapcsolat. Keresnünk kell ennek alkalmait. Annyi mindennel leköt a világ. (Példák: munka, barátok, programok…) Csupa fontos dolgok, csak éppen a legfontosabb rovására történnek. A közösségi munkába is bele lehet fáradni, fásulni, ha nincs lelki újratöltődés.

   Beesteledett… teljesen sötét lett. Az este a bizonytalanság ideje. A kísértéseké. Erőtlenségünk átéléséé. Pl. Thomas Edison híres feltaláló félt a sötéttől. 

  A hajó már messze járt, de nehezen haladt, mert ellenszél volt. Jézus az ellenszélbe küldi? Gyakran úgy tűnik. Uram, nem a te gyermeked vagyok, akkor miért érnek nehézségek. Pál írja: tövis adatott a testembe… Hát nem könnyebb lett volna anélkül? Max Planck, a Nobel-díjas német fizikus mélyen vallásos ember volt. Négy gyermekük született: két fiú, két lány. Mind a négyet elveszítette. Egyik fia az első világháborúban esett el, a másikat Hitler végeztette ki… Kérdések ébrednek bennünk. Ha nem megy könnyen, ha ennyi a kereszt, vajon az Úrtól van? Isten útja nem mindig sima. Figyelemreméltó. Van, amikor akadályok sokaságával kell megküzdeni. Egyik keresztyén mondta: ha nincs vihar, lehet, hogy rossz hajóra szálltál fel.

    Meg kellett tapasztalják ezt azért is, hogy a Jézus hatalma nyilvánvalóvá legyen… Gondoljunk arra: ez az evangéliumi történet milyen sok embernek jelentett és jelent vigasztalást! Megpróbáltatásuk reménység számunkra. A tanítványok megszenvedtek azért, hogy nekünk tanulság legyen… Saját bőrükön tapasztalták a vihart, de a szabadulást is. Így hiteles. Nem tudjuk, hogy miből milyen áldás. Sokat értetlenkedünk. (Hálát adok a mélységekért…)  Egyik lp. mondta a börtönőrnek, aki megkérdezte, hogy miért került oda: magáért is, hogy tőlem hallja az evangéliumot.

   Már hajnalodik, amikor Jézus hozzájuk megy a tengeren járva… Dereng a Nap fénye, és közeledik feléjük a világ világossága. Jelképes: ő gyújt fényt a lelkünkben. Vele minden világos lesz. Olyan természetesen hangzik: a tengeren járva.  Nincs semmi szenzációhajhász hangsúly, dobpergés, hogy íme, mekkora csoda történt. A teremtett dolgok engednek a teremtőnek… A tenger a kísértés, a gonosz erők jelképe… Jézus lábbal tapos ezeken.

   Tanítványok meglátták, és megrémültek… Látták, de nem ismerték fel… A hit látása személyes. Észreveszi a viharban, a bajban, a betegségben is Jézust. (A vak meggyógyítása: látott tisztán mindent.) Péter írja (1 Pt 4,12): ne rémüljetek meg, mintha valami rémületes dolog történt volna… Hittel nézni! Nem a vihart, hanem Jézust.

   Jézus szól is. Szava vigasztalja, nyugtatja meg végül őket. Nem látjuk földi szemeinkkel, de halljuk az ő szavát az igéből: bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Ennek a szép biztatásnak a közepén az áll, hogy én vagyok. Erre épül a bizalom, a hit, így tudjuk legyőzni a félelmeket. Általa, aki azt mondja: én vagyok a feltámadás és az élet. Én vagyok a világ világossága. Az út, igazság és élet.

   Péter vállalkozó kedvű… Azonban mintha bizonytalanság is bujkálna a hangjában: ha te vagy az. Ebben azért ott van a kételkedés.  Péter személyes próbát tesz. Parancsold meg, hogy odamenjek. Érdekes, így mondja: parancsold meg nekem… Ijessz rám, Istenem, írja József Attila. Nem elég az én elhatározásom: Uram, erősítsd meg azt. A te szavadra elindulok. Te mondd, és akkor tudom, mit kell tennem. Uram, parancsold meg, hogy engedelmeskedjem! Parancsold meg, hogy szabaduljak! Kérjük-e, sóvárogjuk-e az Isten szavát? Uram, szólj, és követlek… 

  Jöjj, mondja Jézus. És Péter nem teketóriázik, kiszáll, elindul Jézus felé. Nem másfele, csak úgy kapásból. Tudja, hogy ez a helyes irány…

    Amikor az erős szélre figyelt… Mire figyelünk?  A figyelem a lélek szeme. Bűneinkre, bajainkra összpontosítunk? Azzal kelünk, azzal fekszünk? A panasszal, az erőtlenségeink felsorolásával? Akkor süllyedés lesz. Az erős szél tagadhatatlanul jelen volt. De Péternek mégis Jézusra kellett volna szegeznie a tekintetét bizalommal. (Nagy Péter cár… Ki tudja kifizetni, jóvátenni?)

   Uram, ments meg! Mondhatnánk, hogy ő kereste ezt a helyzetet. De nem volt fölösleges. Nem az elindulással volt baj. Jó megtapasztalni azt, hogy képesek vagyunk. Fontos kitartani. Kérni lehet a segítséget süllyedésünkben is. Amikor Péter süllyedni kezd, akkor már megint nem a nagy szélre figyel, hanem Jézusra. A bajok megtanítanak. Néha éppen azért van szükségünk rájuk. Ha minden sima lenne, akkor úgy gondolnánk, abban a hamis tudatban élnénk, hogy mi vagyunk ügyesek, sikeresek.

  Jézus kinyújtja a kezét… szabadító kéz. Gyógyító kéz. Jézus keze. Megragadta őt… Sok minden lefele húz. Jézus felemel.

   Szól is Péternek: kicsinyhitű, miért kételkedtél. Nem azt mondja Jézus, hogy előfordul, mégis te vagy, aki a legmerészebb voltál. Jézus szembesít magunkkal. Tanít. Lásd meg kicsinyhitűségedet! (Sok nagy áldástól elesünk miatta).

   Ne kételkedj! A kételkedés miatt elszivárognak belső energiáink…

A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: valóban Isten Fia vagy! Minden kitisztul, kisimul. A helyére kerül. Ebben a harmóniában meglátják a Jézus helyét. A harmónia része az imádat: az Isten Fia vagy. Ámen.   

 

 

 

 

Jak 4   (bibliaóra, vázlat)

 

   1 Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket? Róm 7,23

2 Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek.

3 Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.

4 Paráznák, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek. 1Jn 2,15

5 Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: „Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik”?

6 De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” Péld 3,34; 1Pt 5,5

7 Engedelmeskedjetek azért Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. 1Pt 5,6

8 Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek.

9 Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra.

10 Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.

11 Ne rágalmazzátok egymást, testvéreim. Aki testvérét rágalmazza vagy ítélkezik felette, az a törvényt rágalmazza, és a törvény felett ítélkezik. Ha pedig a törvény felett ítélkezel, nem megtartója, hanem ítélőbírája vagy a törvénynek. 3Móz 19,16; Mt 7,1

12 Egy a törvényadó és az ítélőbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett? Róm 2,1; 14,4

13 Most tehát, akik azt mondjátok: „Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk”, Péld 27,1

14 azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik.

15 Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni. ApCsel 18,21

16 Ti azonban most kérkedtek elbizakodottságotokban: minden ilyen kérkedés gonosz.

17 Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.

 

   Sokat keresgéltem a mai napra hozott igét… Nem tudunk elvonatkoztatni a szomszéd országban pusztító háborútól… Nem a politikai okokat keressük (ahhoz túl kevés a rálátásunk), hanem a lelkieket. Mi vezethet ide? Hogy juthat ide egy ember a maga körében, vagy éppen egy ország, hogy a másik ember vagy a másik nép alapvető jogait semmibe vegye, a maga őrült, nagyravágyó, elvakult céljait a másik rovására vagy éppen annak életére törve, létét fenyegetve tűzzel-vassal keresztülvigye? Nem törődve azzal az árral, áldozattal, amit a másik fizet. Annál súlyosabb a kérdés, hogy két keresztyén országról van szó. Nem áll jól a szénánk.

   Jakabot is hasonló gondolatok nyugtalanítják nem egy háborúval, de a gyülekezetben fellobbanó vitákkal kapcsolatban (amiket „harcoknak” nevez). Előbb írja, hogy kicsi tűz egy egész nagy erdőt felgyújthat, így sok ember gyűlölködéséből világméretű feszültség keletkezik, és ha kerül egy sátáni lelkületű ember, aki azt levezényelje, akkor háború lesz belőle.

   Honnan vannak? És a válasz kérdező formában érkezik: nem a tagjaitokban levő önző kívánságok okozzák? A kérdés mindig elgondoztat. Jakab nem olvassa a szemünkre összeférhetetlenségünket, hanem önvizsgálatra indít. A bűnös nő történetében Jézus nem jelenti ki a farizeusoknak, hogy ti is megéritek a pénzeteket, hagyjatok békét az asszonynak, hanem azt mondja: aki nem bűnös. Nézzetek szembe magatokkal! Vérben forgó szemmel ítélkezhetem a másik felett, de mi van bennem? 

   Önző kívánság… énünk mohó akarata, beteges nagyravágyása. Az önző embert nem érdekli a másik: egyetlen szempontot ismer, a saját érdekét. A 10. parancsolat tiltja azt, hogy elkívánjuk azt, ami a másé… Ne kívánd, ne akard elvenni, megszerezni. Persze, mi megmagyarázzuk, hogy miért van jogunk hozzá. Ennek a magyarázat legfontosabb tényezője mi magunk vagyunk.

   Ha nem kapjátok meg, képesek vagytok mindenre. Akkor kivetkőztök magatokból, akkor felrúgtok minden szabályt, viselkedési normát, egymásnak estek, valósággal gyilkoljátok egymást. A bűnbánati héten hallottuk, hogy mennyire meg tudjuk sebezni egymást lélekben is… (szavakkal…)

Jakab azt írja, hogy erőszakkal akarjátok megszerezni, holott kérhetnétek is Istentől. Vagy ha mégis kéritek, akkor nem helyesen, mert élvezeteitekre akarjátok eltékozolni. Mert Istennel való kapcsolatotokban is önzők vagytok… (Kis történet… a fiatal család elmegy vásárolni a játékboltba két kisgyermekkel, a fiúcska úgy 3 éves forma, a kislány – akire nagyon féltékeny a tesója - még a babakocsiban. Miután a nagyobbik választ magának egy szép, távirányítós autót, megkérdik tőle a szülők, hogy a testvérének mit vásároljanak. A fiúcska rámutat egy nagy macira, kifizetik, odaadják a gyereknek, hogy vigye oda a kicsinek, tényleg odamegy a macival a babakocsihoz, és elkezdi vele püfölni a kistestvérét.)

  Kemény megszólítások hangzanak el: paráznák, később: ti, bűnösök. A Lelki értelemben kétfelé sántikálást jelent (el is hangzik: kétlelkűek), Istennel szembeni hűtlenséget, a világgal való kacérkodást. Amikor megfordul a sorrend, saját akaratunk, vágyunk Isten akarata és elvárása elé kerül. A széles út bőséges, csábító kínálatáért elhagyjuk a Krisztus követésének keskeny útját. Mulandókért az örökkévalót. Pl. anyagi előnyökért feláldozzuk becsületünket. Tudnunk kell, figyelmeztet az ige, hogy ez bennünk gyökerezik. Ott lappang génjeinkben, bűnös természetünkben. Írva van: irigységre kívánkozik a lélek. A rossz magától előjön (mint a gyom). A kérdés, hogy engedjük, hogy indulataink, vágyaink sodorjanak, vagy a felső irányítást igyekszünk követni.

   De azt is tudnunk kell (ez az Isten munkája), hogy Isten ellenáll a kevélyeknek, az alázatosoknak kegyelmet ad. Miért nem vet véget Isten ennek a rettenetes háborúnak? Kívülállókként is bele vagyunk fáradva, fáj a szemünk, a lelkünk… Nem tudjuk. Biztos, hogy eljön az igazság napja. Isten ellenáll a kevélyeknek. Nem a mi elképzelésünk, hanem az ő akarata szerint. A napokban a Losungenből  olvastam: Kelet és nyugat tájait ujjongásra indítod (Zsolt 65,9). (Hát nem Kelet és Nyugat közt van feszültség?) Olyan megnyugtató volt. Isten a mi békességünkön, sőt, a mi boldogságunkon fáradozik. A megpróbáltatásból, az áldozatvállalásból is (gondoljunk a Krisztus keresztjére) valami jót hoz ki. Az alázatosoknak, megalázottaknak, üldözötteknek, kiszolgáltatottaknak, nyomorúságban levőknek kegyelmet ad. (Menekülési folyosót nyit… egészen az üdvösségig.) Könyörögjünk, hogy álljon ellen a gonosz pöffeszkedésének, és adjon kegyelmet az elnyomottaknak. Ez lesz a megoldás.

   Jakab a lelki harcok területére tekint. Engedelmeskedjetek Istennek, szálljatok szembe az ördöggel, és elfut. Az ördög könnyen a bőrünk alá bújuk. Mint a vírus, átmásolja ránk az akaratát. Egészen annyira, hogy azt hisszük, hogy a jót, az igazságosat, a méltányost tesszük. A világosság angyalának tünteti fel magát. A hamisítványt az eredeti által lehet leleplezni. Élő kapcsolatban maradni Krisztussal! Figyelni az Úr szavára, engedelmeskedni Istennek, és akkor fel tudjuk venni a harcot a Sátánnal. Akkor leleplezzük, akkor elfut. Győztes Urunk van.

   Állandó belső harc ez. Ennek stratégiai lépéseit így írja le Jakab: közeledni Istenhez, megtisztítani kezünket, megszentelni a szívünket, bűnbánatot tartani, megalázni magunkat előtte. (Van egy szellemes kis történet, eljön az Úr, hogy szétnézzen az egyházában, hát ilyen neveket lát: Krisztus egyháza, komoly bibliakutatók, az evangélium szerint megreformáltak, az egyetemes igazságot képviselők, igazhitűek, a törvény emberei… és végül egyet, amelyik a bűnösök közösségének nevezte magát. Bement hozzájuk, és megkérdezték: Uram, miért ide jöttél. Azért, mert a többi helyen annyira meg vannak elégedve magukkal, hogy nem hiszem, hogy szükségük lenne rám…) 

   Ne rágalmazzátok egymást! A hamis hír, a hazugság, a szócsata a háborúskodás fontos eszközei… A harag, a gyűlölködés üzemanyagai. Látjuk a propaganda-hadviselést is. Valótlan dolgok állítását… Hitler vitte tökélyre az ellenségkép kialakításának, az emberek félrevezetésének módszerét. Ezzel tömegek felett lehet a befolyást megszerezni.

   A másik az ítélkezés. Azzal, hogy ítélkezünk, embertársunk fölött állónak képzeljük magunkat. Mi abban a helyzetben vagyunk, hogy bírálgassunk. A törvényt ítéled el, mert a törvény téged is számon kér. Egy a törvényadó, aki elítélhet és felmenthet.

    Külön téma az elbizakodottság. Elmegyünk, nyerészkedünk. Megtervezett világban éltünk. Kiderült: biztonságunk nagyon törékeny. Egy kicsit visszafogottabbak lettünk. (Beszélgetés… ha Isten segít. Akkor is, ha nem.). Nagy lett az ember, de hirtelen kicsi lesz.

   Mintha csak be lenne a végén szúrva: Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.

Az egésznek az ellenszer a jó… amit ha elmulasztunk, a rossz malmára hajtjuk a vizet. (Martin Niemöller: elvitték a zsidókat, a szocialistákat,…, amikor minket visznek, már nincs, aki szóljon.)    Bizonytalan, gonosz időkben még inkább szükség van a krisztusi értékrendet, lelkületet, jóságot határozottan képviselő tanítványokra. Ámen.