Vasárnap délelőtt

"Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk."

   Ilyen megjegyzéssel is csak a Bibliában találkozhatunk: „halottak voltatok”! A mi tapasztalataink szerint abszurd dolog ezt a visszafordíthatatlanul biztos, lezárt tényt az érintettekkel közölni. És az apostol mégis ezt emlegeti fel az efézusi gyülekezet tagjainak, az Ige pedig nekünk.

Az apostol tisztázza, hogy a lelki halálról van szó: „vétkeitek és bűneitek miatt”. Nem túlságosan hízelgő, nem könnyen bevállalható minősítés ez!  Ha valaki minket halottaknak deklarálna, bűneinket emlegetve, nagyon zokon vennénk. Pedig aki nem reagál környezete jelzéseire, aki semmiféle életjelt nem mutat, aki képtelen bármit is cselekedni, az nem él. Aki süket Isten igéjének meghallására, vak az ő tetteinek meglátására, útjaink követésére, tehetetlen akarata cselekvésére, teljesen érzéketlen Isten igazságával szemben, az ebben az említett állapotban van, akkor is, ha közben nagyon is élni látszik, talán öntelten agitál, magabiztosan intézi dolgait. Magában az igei mondatban is ott feszül ez az ellentmondás: halottak voltatok, miközben „a világ életmódja szerint életetek”. Lehet valaki irigyelt, sikeres ember, aki úgymond habzsolja az életet, a mennyei diagnózis mégis ez: lelki halál.

1. Az ige rámutat ennek a „tetsz-életnek”, látszat-életnek a szellemi hátterére. Kissé idegenül hangzik számunkra ez a kifejezés: „a levegő birodalmának fejedelme”. Sokan egy régi, primitív világkép mitologikus magyarázatainak tartják ezeket a bibliai kijelentéseket, az Ige azonban egyértelműen tanít az Isten-ellenes hatalmakról, „a mi esküdt ellenségünkről” (HK – 117. kérdés). Az Ef 6, 12-ben azt olvassuk: „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”. Talán egy szóval azt mondhatnánk: a Sátán, a Kísértő ellen, aki egész ármádiájával ostromolja Isten gyermekeit, mindent megtesz a magasságban, a földön és a mélységekben, hogy elszakítson Isten kegyelmétől, elrabolja azt az üdvösséget, amit Isten Krisztusban szerzett meg számunkra. Számolnunk kell tehát a gonosz erőkkel (valaki így fogalmazott: lennie kell az ördögnek, mert rosszabbak vagyunk önmagunknál), és azzal, hogy – a Miatyánkban is elmondott kérés szerint – Isten meg akar és tud szabadítani.
   Miért figyelmeztet az Ige? Hogy el ne bízzuk magunkat, hogy erősen és hűségesen ragaszkodjunk megtartó Istenünkhöz, Szentlelkére figyeljünk, és ne az engedetlenség lelke irányítson. Nincsen semleges állapot, merő önáltatás a „megállok én a magam lábán” hősködése. Csak az szabad, akit a Fiú megszabadít.
2. Aztán hallunk ennek a látszat-életnek a gyakorlati, mindennapi megnyilvánulásairól. Mert amint nyilvánvalók a Szentlélek gyümölcsei, úgy megmutatkoznak az Isten nélküli élet termései is: „a test kívánságai, a test és az érzékek hajlamai”. Ezek sokszor – a fenti képnél maradva - valósággal eltemetnek. Kérdezhetjük: akkor hát mi a tennivalónk? Hiszen evidens módon testben élünk. Nem tudunk kilépni belőle. Vannak kívánságaink, hajlamaink. Nem tagadhatjuk le őket. Ez valóban így van. Jézus főpapi imájában nem azt kéri, hogy az Atya vegye ki az övéit a testi létből, a világból, hanem, hogy őrizze meg a gonosztól. A veszély az, ha számunkra csak a test, a testiek léteznek, ha a kívánságok irányítanak, ha Isten Lelkének nem engedünk beleszólást gondolatainkba, cselekedeteinkbe, magatartásunkba. Nem az a baj, ha például anyagiakban szeretnék előbbre jutni, hanem az, ha ennek bűvöletébe, „szerelmébe” esek, ha semmivel és senkivel sem törődve, módszerekben nem válogatva akarom célomat elérni. Nem az a baj, ha vannak evilági terveim – sőt, kell is legyenek -, hanem az, ha Isten nélkül akarom megvalósítani azokat. Az Isten nélkül elképzelt jó – lásd az első bűnt, de akár történelmi példákat is – alattomosabb, nagyobb kísértés lehet, mint a nyilvánvalóan bűnös szándék.

   „Mint az engedetlenség fiai”, „a többieket”, írja az apostol. Felmerül a kérdés, vajon nem húzódik itt a háttérben valamiféle elitizmus, vallásos gőg? Ezt egyrészt kizárja az, hogy az apostol emlékezteti a gyülekezet tagjait, hogy ők is ilyenek voltak, ezzel szinte megértésre, türelemre intve őket a világ fiai iránt. Másrészt, a következőkből kiderül: nincs semmi érdem, dicsekednivaló, hiszen minden kegyelemből van. Ez a kegyelem pedig nyitott lehetőség a most még Isten nélkül élő „lelki halottak” számára. Mindazáltal látnunk kell a káoszt, a semmit, a sötétséget, ahonnan Isten kivezetett minket! A hitetlenségben élő nem képes helyzetét felmérni, az új teremtésben részesülő el tudja választani a világosságot a sötétségtől.

   „De az Isten”. Ez a mondat jelenti be a nagy fordulatot. Valóban, isteni beavatkozásra volt szükség ahhoz, hogy a lelki halál állapotában megmutatkozzanak az élet jelei. És végtelenül gazdag irgalomra. Az igazság, a törvény szerint a bűnösnek bűnei miatt el kell vesznie. Egyetlen menekülési út van: a kegyelemé. „Az ő nagy szeretetéért, amellyel szeretett”. Döbbenetes kijelentés ez! Nemcsak Isten általános, egyetemes, nagy szeretetéről van szó, hanem arról, amellyel személyesen hozzánk hajolt, hozzánk fordult. Jóságáról, amellyel irántunk volt jó. Türelméről, amelyet irántunk, irántam mutatott meg. Mi nem az isteni szeretet, kegyelem, jóság tanában, elméletében hiszünk, hanem a kegyelmes Istenben, aki személyesen minket, akik – és az apostol itt megismétli az iménti kijelentést a félreértések elkerülése végett – halottak voltunk, életre keltett Krisztussal együtt. Benne, egyedül Benne van élet a lelki (és testi) halál után. Sőt, nem is lehet másként követni a feltámadott Krisztust, csak úgy, hogy átmegyünk a halálból az életre. „Vele együtt feltámasztott”. Halljátok, testvérek! Az Ige nemcsak a Krisztus feltámadásáról tesz bizonyságot, hanem azzal párhuzamosan a mienkről is. Valóság-e ez bennünk? Milyen a feltámadás utáni életünk?

   „És a mennyeiek világába ültetett”.  Befejezett tényként tárgyalja ezt az Ige. Krisztus Jézusért. Az ő tulajdonai lettünk, és egyben tulajdonosok is: Megváltó Urunk örököstársai (Róm. 8, 17). Ezt nem elfogadni, ezzel az ajándékkal szemben közömbösnek maradni valóban „halott hozzáállás”. A halottak pedig nem örökölnek. Nekünk azonban Krisztus által részünk van az Isten országában. Nincs a világon gazdagabb ember, mint mi, akik hiszünk. Jó lenne ennek tudatában lenni! Olyan sokszor megaláznak, kisemmiznek, elvitatják, fondorlatos törvényekkel elsinkófálják földi örökségünket. De ezt a mennyeit senki el nem veheti tőlünk. Isten Fia annak megszerzője, kezese, megadója. 

  Ehhez mérten akarja Isten az ő jóságát megmutatni nekünk mind ebben, mind az eljövendő világban. A kegyelem mérhetetlen gazdagságáról olvastunk. Érezzük, valószínű Pál apostol is vívódik ezzel a dilemmával, az emberi szavak szinte nem tudják elhordozni a rájuk bízott üzenet súlyát, nagyszerűségét. Isten kegyelme mérhetetlenül gazdag. Mindenre futja belőle, semmi sem lehetetlen számára. Azon gondolkoztam el, hogy nincs az a nagy ajándék, amit ne lehetne elfogadni, de az is igaz: nincs az a nagy ajándék, amit ne lehetne visszautasítani. Így van ez az üdvösséggel is. Nem lehet megszerezni, kiügyeskedni, megfizetni, csak felbecsülhetetlenül drága, ingyen adott kincsként, kegyelemből felkínált lehetőségként hit által elfogadni.

    Nem cselekedetért, hallottuk az igéből. Fontos ezt tisztázni. Nem azért részesülünk kegyelemben, mert rászolgáltunk, mert kiérdemeltük, mert az jutalmul jár nekünk. Ha egy fuldoklót egy számára ismeretlen személy kiment a vízből - talán saját élete kockáztatásával -, akkor nem azért teszi, mert ezt előre megfizették neki, mert a bajba jutott valamivel lekötelezte őt, mert ezzel valamiképpen tartozna, hanem belső indíttatásból, tiszta emberségből, másokért vállalt felelősségérzetből, mondjuk így: szeretetből. Azonban a kimentettnek ezután nyilvánvalóan illik hálásnak lennie, elismerését, köszönetét kifejeznie. Nem is tehet másként. Ez az új esélyt kapott, visszaajándékozott élet természetes megnyilvánulása.

   Krisztus jó cselekedetre teremtett minket. A Benne való új életnek a gyümölcse ez. A teremtéskor az életre hívott világ nem mérlegelt … engedett a teremtés szent kényszerének, csodájának. Engedjük, hogy felragyogjon az új teremtés fénye, csodája rajtunk is! Odaszentelt, hálás, cselekvő szeretetben szolgáló életünk (is) hirdesse Isten kegyelmének mérhetetlen gazdagságát, mellyel minket megtart, megáld „itt s túl ez életen.”  Ámen.