Prédikáció március 15-én     

"Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, 10 jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; 11 mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, hozzáadás a könyvjelzőkhöz 12 és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; 13 és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen."

      Ez az ősi, Krisztus Urunktól származó imádság mai ünnepünkön keresztyéni, nemzeti létünk élő és éltető alapjára, egyben feladatára és céljára mutat rá. Mondtuk-e már el ezt a könyörgést másokért, családunkért, népünkért?

     Már a megszólítás – Mi Atyánk – egymás mellé állít minket, azokat, akik hiszünk a teremtő, megváltó Istenben, akik a Krisztus nevét valljuk, és még szorosabban azokat, akik értjük e gyönyörű nyelvnek ezeket a csodálatos szavait. Ízlelgetem a szavakat. Atya – mennyi tisztelet, milyen mély, rendíthetetlen bizalom csendül meg benne! Hadd folytassam kicsit tovább! Anya - mennyi melegség, milyen gyöngéd ua. erős szeretet sugárzik belőle! Testvér – mennyire valóságos, tagadhatatlan kötődésről, mind testestől mind lelkestől együvé tartozásról tanúskodik! Elgondolkodtam azon, hogy milyen messziről jönnek ezek a szavak: mennyi könny és vér, nevetés és sírás, suttogó fohász, felcsattanó szitok, szerelemes vallomás, szenvedő kiáltás formálta, csiszolta éppen ilyenné.

Mi Atyánk … látjátok, feleim, nincs ebben a megnevezésben semmi elválasztó, kirekesztő hangsúly, mert együtt és egymásért kell kimondjuk, és mégha kerültünk is szembe egymással, oktalanul ártottunk is egymásnak – Istenhez együtt kell odaforduljunk, amiképpen ő is együtt akar minket látni.

     Az imádság első sora tekintetünket felfele irányítja: aki a mennyekben vagy. Látnunk kell a mennyei perspektívákat egyéni sorsunkban, történelmünkben is. Petőfi gyakran hivatkozik ún. forradalmi költeményeiben  „isteni szempontokra”. Pl. Az országgyűléshez című versében:  

„Sajtószabadságot csak ezt ide! / Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az Isten "legyen"-je, /Amellyel egy mindenséget teremte.”

Vagy a még ismertebb esküforma a Talpra magyarból:

„A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, /hogy rabok tovább nem leszünk.”

Isten az élet forrása, mindnyájunkat szabadnak teremtett, ezért szembe kell szállnunk minden, emberi méltóságunkat megnyomorító külső és belső kényszerrel, erővel, annál inkább, hogy nekünk mennyei küldetésünk van ezen a világon. Jaj, milyen könnyen belebonyolódtunk kicsinyes, önző, pártoskodó, érdekelvű harcokba, és elfeledkeztünk felülről való, nagyszerű elhívatásunkról!

     Ez a mennyeiekre hangolódó hit nem csupán szemléletmód, hanem cselekvéseink irányát is megszabja. Ezért kérjük engedelmességre készen: szenteltessék meg a te neved. Vannak-e szent dolgaink, értékeink, céljaink, amik fölött nem vitatkozunk, amiket osztatlanul hiszünk, vallunk, követünk?  Vannak-e szent nevek, akik mögé fel tudunk sorakozni? Akár földi, nemzeti vonatkozásban is: vállaljuk-e egy szívvel-lélekkel történelmünk jeleseinek, Petőfinek, Kossuthnak örökségét? És abszolút értelemben: azon vagyunk-e teljes odaadásunkkal, hogy a történelem Urának nevére ne hozzunk szégyent, hanem dicsőségét, felmagasztalását szolgáljuk?

    Jöjjön el a te országod! Magyar nyelvünkben az ország szó az úr/úrság tőből ered. Az ország az a társadalmi-földrajzi tér, ahol egy személynek, csoportnak, népnek az akarata érvényesül. „Magyarúrságon” vajon a hon lakóinak Isten akarata szerinti igazsága, joga, békessége uralkodik-e, jó dolga van-e minden jó szándékú embernek, és valóban testvére-e magyar a magyarnak? Tudnunk kell, hogy a földi ország is ajándék, hogy megbízott sáfárok vagyunk, hogy teljes felelősséggel tartozunk Isten, de az utánunk jövő nemzedékek iránt is azért, hogy milyen uralom valósul meg közöttünk. Az ország ua. egy lelki valóság is. Bennünk épül. Általunk teljesedik ki. Gazdagságának hordozói, továbbadói vagyunk.

     Legyen meg a te akaratod! Az nem lehet, hogy ész, erő /És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.    – írja Vörösmarty a Szózatban.

Isten akarata az áldás, a megmaradás, az élet. „Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne, örök élete legyen.” (Jn 6, 40) Amikor a Miatyánknak ezt a nehéz tételét kimondjuk, valójában saját akaratunknak ehhez az isteni, megtartó akarathoz való igazodását kérjük. Segíts szerinted cselekednünk, taníts azt akarnunk, amit te akarsz velünk és értünk! Szívszorongatóan viharos történelmünkben voltak Istennel és egymással szembeszegülő nagy emberi akarások, voltak megtévedt, gőgösen elvakult döntések. És voltak „göröngyös úton, sötét éjjelen” Isten szavára fülelő keresések. Meg vagyok győződve, hogy csak jobban odafigyelve a felülről jövő parancsra, a lelkiismeret, a küldetéstudat belülről fakadó szavára, jobban odafigyelve a kívülről, sorstársaktól érkező hívásra teljesedhet ki közöttünk egyre valóságosabban Isten mennyei terve: családban, hazában. 

     A mindennapi, istenáldotta kenyérrel együtt kérjük az erőt is a mindennapi munkához, mert ez a két dolog összetartozik, mint a hang és a szó, a fa és a gyümölcs. Kérjük és egyben munkáljuk is a közös jólétet, egymás előmenetelét, a társadalmi igazságosságot, hiszen itt is többes számot használunk. Nemcsak az én kenyerem fontos, hanem a másoké is, mert a kenyér nemcsak az enyém, hanem a miénk, amint az eső, a napfény, a föld. Van-e a mi kenyerünkkel törődő önzetlen elkötelezettség közöttünk? Letagadhatjuk, mégis minden testvérünk éhsége, fájdalma, megalázottsága minket emészt, gyötör és éget.

Úgy gondolom, országunkban/országainkban minden becsületes, szorgalmas embernek jut kenyér és minden, amit e gyűjtőfogalom a földi javak tekintetében jelöl, ám a méltányosság, a krisztusi igazságosság érvényesülése, az egymás nehézségeinek jogos felvállalása területén bizonyára vannak gondok. Ma kell nekifogni azokat orvosolni! Nekünk nem csupán nosztalgiázni kell néha-néha, hanem itt és most szolgálni szeretteink, közösségünk javát.

      Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is! Az isteni bocsánatnak, Krisztus Urunk bűnt eltörlő áldozatának nem előfeltétele, hanem következménye az, hogy mi is megbocsátunk. Mert a mennyei kegyelem nem maradhat visszhang nélkül bennünk. Mi általában felebarátunk ellenünk elkövetett, vélt vagy valós tévedését nem akarjuk következmények nélkül hagyni. De itt arról hallunk, hogy a bocsánat nem maradhat következmények nélkül. Van valami felszabadító ebben! Sajnos, sokszor kerülünk szembe egymással, ideológia, származás, vallás és ki tudja mi minden választ el még mindig minket – egy nemzeti, kulturális közösséghez tartózókat. Szívünkben sokszor megszakad a bocsánatnyerés és megbocsátás gyógyító folyamata. Voltak és vannak emberileg nehéz helyzetek. De tudunk-e figyelni magasabb szempontokra, Isten tetteire, a megbékélés jövőt nyitó lehetőségére? Hányszor történt meg, hogy kimondtuk, senkitől sem kényszerítve: testvérem, bocsáss meg!? Megkísértettem. Idegen eszmék, önző érdekek fontosabbak lettek számomra, mint közös, szent sorsunk, utunk, életünk. Elárultalak, és elárultam magam is. Hányszor történt meg, hogy elvakult perlekedések között magunkba szálltunk és megkérdeztük magunktól: mire megy ki az egész, mi lesz azután, hogy a magunk kicsinyes, egyoldalú igazáért kikészítettük egymást: kinek lesz jó? Mert megnyerjük egymás ellen a csatákat, és elveszítjük a közös háborút. Hányszor történt meg, hogy más véleményen levő, más táborhoz tartozó testvéremnek azt tudtam mondani: ebben mégis igazad volt, ezt mégis jól végezted, gyere, adjuk össze eszünket, hitünket. Bizony, bizony: meg kell békülnünk magunkkal, egymással, hogy tiszta, megkönnyebbült lélekkel indulhassunk tovább. Hosszú, szép közös út lenne még előttünk.

   És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. A kísértés, a gonosz velejárója egyéni és közösségi létünknek. A célja mindig ugyanaz: elvenni hitünket, letéríteni kiszabott utunkról, elrabolni lelki-szellemi, akár testi szabadságunkat, meghiúsítani rendeltetésünk betöltését, viszályt szítani. 1848-ban a gonosz az idegen, elnyomó hatalom volt, amelyik legszívesebben rabszolgasorban tartotta volna nemzetünket. Ez ellen emeltek szót, fogtak fegyvert a szabadságharc hősei. Így lettek Isten szabadító akaratának eszközei.

   Mik a valós kísértések, mi testesíti meg a gonoszt napjainkban? A válasz nem egyszerű.

Minden, ami elveszi hitünket, letérít rendelt utunkról, lekicsinyel, elhazudja szép céljainkat, megkötözi életünket, megakadályozza isteni rendeltetésünk és emberi küldetésünk kibontakozását. Ami megpróbál minket Istentől elszakítani és egymástól elidegeníteni. Ami fenyegeti egyéni, közösségi és nemzeti mivoltunkat. Mik ezek? Az önzés széles körben propagált, polgárjogot nyert eszméje? Az anyagelvűségre alapuló, a szellemi értékeket viszonylagossá tevő globalizáció?  A nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló világpolitika?  A külön utakat járó, mindent érzésből, eszméből, igazságból gúnyt űző szabados gondolkodás? Egyéni bűnök, gyengeségek?   A hitetlenség divatos irányzata? A viszálykodás szelleme?A bizalmatlanság ős-férge? Talán nem is tudjuk pontosan megnevezni.

   Kísértés és gonosz. Kérjük Isten bölcsességét és erejét, hogy megállhassunk a küzdelemben. Ne felejtsük el soha, hogy hova tartozunk, hogy kinek hittünk, hogy merre haladunk, hogy mi a feladatunk, milyen drága ígéretek örökösei vagyunk!

   Volt és van megmaradás, és lesz jövő, igen, nemzeti megújulás is, minden kísértés és gonosz ellenére, ha együtt tudunk fohászkodni, akarni és cselekedni, ha rendületlenül bízunk Abban,

Akié az ország – a mienk is -,  a hatalom – a minket is megtartó -, és a dicsőség – a ránk is kiáradó.  Benne megtartanunk: most és mindörökké, ámen.