Bibliaóra

„Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban.”

    Ennek az igemagyarázatnak címet is adtam – Az elkötelező kegyelem -, pedig szinte soha nem teszem. Már az elején ki kell mondani, hogy a kegyelem nemcsak egy nagy, isteni jótétemény, aminek szerencsés haszonélvezői vagyunk, amiben bővelkedünk, amivel dicsekszünk is, hanem Istennek egy elgondolkodtató, életünkben radikális változásokat véghez vivő, minket mozgásba hozó, elkötelező cselekedete. A teológiailag helyes sorrend ismert: nem azért kaptuk a kegyelmet, mert jót cselekedtünk, hanem azért cselekedjük a jót, mert kegyelmet kaptunk. Ha ez így történik, ha a kegyelem következmények, gyümölcsök nélkül marad, akkor nem a kegyelemmel van baj, hanem velünk, akik nem fogadtuk el igazán azt. Ahol fény van, ott világosság is, ahol kegyelem, ott áldásnak is lennie kell.

   Mostanában sokat töprengek azon, hogy lehet-e az embereket egyáltalán pozitívan befolyásolni, a jóra, békességre, szeretetre ösztönözni. Meg lehet-e fogni az ember szívét, és egy kicsit Isten felé, az embertársak fele fordítani? Persze, sokkal könnyebb lenne a válasz, ha a rosszra történő befolyásolásra kérdeznénk rá. Kemény jellemzés hangzik el a krétaiakról az első fejezetben (megfogalmazódik az egyik legrégebbi logikai ellentmondás is … igen, a bűn mindig ellentmondásba keveri az embert). Sok minden húz tehát minket lefele – bűn, szenvedélyek, indulatok, félelem, önzés, elidegenedés, stb., de mi az, ami felemel, békességet ad, reménységet nyújt? Mi az, ami elgondolkoztat, meggyógyít, képessé tesz az Isten szerinti jóra?

   Mi ez a csodaszer? Az ige válaszol. Megjelent!!! Egy ismert szó ez a reklámok világából is. Megjelent egy új, bámulatos hatású gyógyszer, egy új márka, egy még okosabb telefon. Nem vitás, hasznos dolgok ezek, de abszolút értelemben valóban jobb, „minőségibb” lesz általuk az életünk? Jobban fogjuk egymást szeretni, tisztelni? Vagy nincs összefüggés a két dolog között? A görög szövegben az epifánia szó áll, s ez általában Isten megjelenésére vonatkozik. Valaki személyesen jelenik meg számunkra. A változások a személyesség szintjén, ebben a belső élményben kezdődnek. A kegyelem nagyon személyes ajándék. Nem egy általános amnesztia. Jött egy leirat a mennyből: bűneink meg vannak bocsátva. A kegyelemben való részesülés egy személyes történet. Pl. „az anyák készek akár meghalni is gyermekeikért” közhely szorongatóan személyes lesz a Csáth Géza Anyám meghalt, amikor én születtem c. írásában.  “Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak. Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak. És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.”

   A kegyelemben – mondtuk az imént - ott van Isten és ott vagyok én. Nos, mi következik abból, ha az Örökkévaló, a Szent találkozik a bűnös emberrel. Ott „gáz van”. Ítélet (krízis) van. Ami viszont nem engem ér, hanem az Üdvözítőt. Ez az örök érvényű esemény a kegyelem.  A 10. versben az üdvözítő (szótér) Istenről olvasunk, itt az üdvözítő (szótériosz) kegyelemről. Isten nemcsak beszél az üdvösségről, hanem kegyelméből – Krisztus által - üdvözít is. Jóvá teszi azt, amit én jóvátehetetlenül elrontottam. Visszafogad teljes szeretetébe. Visszahelyez eljátszott jogaimba. „Mintha én soha semmi bűnt nem követtem volna el”, tanítja a Káté.

   Mit kezd velünk ez a kegyelemmel, mit kezdünk mi ezzel a kegyelemmel? Az igében azt hallottuk, hogy nevel, tanít a kegyelem. A görög szövegben a pedagógia szót ismerhetjük fel. Nem biztos, hogy jó emlékeket ébreszt bennünk. Talán éppen mulasztásaink miatt. Paradox állapot: akarunk tanulni, de nem szeretjük, ha tanítanak. József Attila egyik szerelmes versében le merte írni, hogy „ostoba vagyok, foglalkozz velem”. A mai ember különösen nem szereti elismerni, hogy tanácsra, vezetésre, figyelmeztetésre szorul, mégha az a legjobb indulatból fakadna is. Lelkészi szolgálatom alatt azok haragudtak meg rám a leginkább, akiket – bármily nagy alázattal és tapintattal – inteni próbáltam. (Pedig az áll az igében). Valaki így fogalmazott: lelki értelemben már-már taníthatatlanok vagyunk. „Nekem ne mondja meg senki”, halljuk gyakran éppen azoktól, akiknek nagyon meg kellene mondani, akiket nagyon kézen kellene fogni. Vagy azoktól, akik annyira „meg vannak vezetve”, hogy nem is veszik észre ezt, és visszautasítanak minden segítő szándékot, gyógyító támogatást.  Ha másnak nem is, de Istennek mégiscsak kellene némi beleszólást engednünk az életünkbe. Az említett (paideüúsza) kifejezés magába foglalja a tiltást attól, ami elszakít Istentől, és a parancsot arra nézve, ami az Isten szerinti jót mozdítja elő életemben. Két kellemetlen szó: tiltás és parancs. Egyik idős ismerősön szokta mondani az orvos által előírt diéta ellen berzenkedve: én érzem, hogy mi a jó nekem, ne mondja meg az orvos. Vajon Isten el akar-e tiltani, meg akar-e fosztani minket bármi jótól? (Az ördög inszinuációja: a kert egy fájáról se ehettek? Egy híres képtár bejáratánál a következő figyelmeztetés volt olvasható: égő cigarettával, fagylalttal és kutyával nem szabad bemenni. Az egyik látogató felháborodva kérdezte meg: hát akkor itt mit szabad itt csinálni? Hát nagyon sok mindent ezen kívül, pl. csodálatos festményekben gyönyörködni.) Egyik lányommal a napokban vitatkoztunk azon, hogy a szülő parancsolhat-e valamit gyermekének. Ő azon a véleményen volt, hogy ez egy nagyon durva kifejezés. Csak a katonáknak parancsolnak. Isten mégis parancsol nekünk … ha az övéi vagyunk. A Szentírásban ritkán olvasunk arról, hogy Isten idegeneknek parancsol valamit (Jer. 1,7). Jézus is új parancsot ad, hogy egymást szeressük. A keresztelés szereztetési igéjében – keresztyén életprogramunkban – is ez áll: megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. Az Isten parancsolata – nagyon határozott kívánsága, kérése - pedig az örök élet (Jn. 12, 50). Hát nem kegyelem ez is? Isten azt parancsolja, ami maximálisan jó nekünk.

    Szóval Isten kegyelme tanítani, nevelni, növelni akar. Alávetjük-e magunkat, megérinti-e szívünket annyira, hogy azt mondjuk: engedelmeskedem. (Nem tudod-e, hogy Isten jósága/kegyelme téged megtérésre/engedelmességre indít? - Róm. 2, 4) Nem külső kényszer ez, hanem belső indíttatás. Egyik tanítónőtől hallottam: volt egy csintalan gyerek az osztályában, aki eléggé sok fejtörést okozott neki. Az egyik reggel az osztályba lépve észrevette, hogy a székén levő ülőpárnából csöpög a víz. A szándék világos volt, sőt, azt is sejtette, hogy ki volt a tettes. Amikor megkérdezte, hogy ki volt, nyilván, senki sem jelentkezett. „Aki vizet öntött a székemre, annak adok egy finom csokit” mondta. Nagy csend következett, majd jelentkezett a rosszcsont gyerek. A tanítónő mindenféle kommentár átadta a csokit. Bevallása szerint azután nem sok baja akadt ezzel a lurkóval. Persze, a jóság nem törvényszerűen hatásos. Sok anti-történetet is ismerünk. Azonban a jóság – még az emberi is – mindenképpen nevel. Aki fogékony rá. Kinek „élő anyagból van a lelke”.

Ez a kegyelmi nevelés – az ige szerint - kényes területeket érint:

1. Megtagadni a hitetlenséget (istentelenség) – itt a gyakorlati ateizmusról beszélnék: pogány módra élek, gondolkodom. Etsi Deus non daretur. Mintha embertárs sem léteznék. Ezért nem látjuk a bűnt (ha nincs Isten, felebarát, akkor bűn sincsen). Inkább mindenkit megtagadok, mint önző önmagamat. Az ige az ellenkezőjére tanít. A kegyelem emlékeztet engem vertikális és horizontális „kapcsolatrendszeremre”. Létem szeretet-alapú – nem lehet, hogy éppen nekem ne legyen semmi közöm ehhez.
2. …és a világi kívánság – kissé nehéz körülírni. Az Isten nélkül élni akaró világból ered, az Isten nélküli élni akaró világ fele visz. Arról van szó tehát, ami eltávolít Istentől, miközben sikerrel, örömmel csábít (a pénz szerelme, valamilyen romboló szenvedély, nagyravágyás, stb.)  Ez a való világ, mondhatnánk, ami mégis irreális: Isten minden realitás alapja. Krisztusban lakozik a teljesség. Mi van a teljességen kívül?  Kegyelem által értem meg: ami Isten nélküli, abban nincs élet. „Aki gonoszt cselekszi, nincs meg az Isten abban”, írja János első levelében. A gonosz szenvedélyét egy nagyobbal lehet legyőzni.

Törekedve:

1. a józanságra, ami megfontoltságot, tudatosságot, Isten szerinti életvitelt jelent. A józan ember okosan mérlegel, ismeri önmagát, feladatait, tisztában van az igazi értékekkel. Nem szedi le könnyen a lábáról mindenféle kísértés, kihívás. A kegyelem jelenti számára az igazi mértéket.
2. igazságosságra – ebben a hamis világban? Lehet-e egyáltalán? Kérdés, hogy a világ hamisságához, vagy Isten igazságához alkalmazkodunk? Tudom, néha nem is könnyű eldönteni, mi az igazságos. Röviden az, amit magamnak is akarnék. János harmadik levelében olvassuk: „az igazság is bizonyságot tesz róla.” A kegyelem embere az igazságot keresi, képviseli. Ha kell, ezért háborúságot szenved.
3. a kegyességre, vagyis az istenfélő életre... Egy folyamat ez: istentelenségtől az istenfélelemig. Nem zökkenőmentes. Meg-megtorpanunk. De fontos az irány. Ha a nap fele tartom arcomat, megvilágosodik.

 

A nevelés növekedés. (Növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban. - Ef. 4,15) Tanulás. Túllépés önmagunkon a kegyelem felé. Szinte az mondanám: nem lehetőség, hanem kötelesség. Isten megkegyelmezett nekünk, és feladatunkká tette a kegyelmet.