ApCsel  3, 11-15   (vas.de.)

 

   A sánta ember Jézus nevében történő meggyógyítása az Ékes kapunál félelemmel teljes csodálkozást vált ki. Nyugtalan mozgolódás indul meg a meggyógyult ember körül. Valami olyan történik, ami felborítja a mindennapok megszokott rendjét. Ami szenzáció, ami felkelti az érdeklődést. Balesetek körül szokott ilyen kíváncsiskodó, szörnyülködő csődület keletkezni. De itt egy csodálatos gyógyulásról van szó. (A gyógyít szavunk a javít igéből származik. Ha valami elromlik, az javításra, gyógyításra szorul.) 

   Olvastuk, hogy ez a meggyógyult ember feltartóztatta az apostolokat: el nem hagyta (Kecskeméthy), ragaszkodott hozzájuk (Károli), beléjük kapaszkodott (Zürichi Biblia), mondhatnánk (szabad fordításban): boldogan velük tartott. Ebből egyértelművé vált, hogy kik a „tettesek”. Az emberek megdöbbenve futnak össze a Salamon csarnokába. A váratlan események – még azok is, amiknek kedvező a kimenetele -, megdöbbenést váltanak ki. Képzeljük el, tartozunk valakinek 1.000 lejjel, már sokadik hónapja nem sikerül összegyűjteni a pénzt, nagyon nyomaszt az ügy, nem is mondjuk el senkinek, és egyik reggel a postaládánkban ott van 1.000 lej. Le lennénk döbbenve! 

   Péter érzi, hogy szólnia kell. Ez az ő tiszte, feladata, felelőssége. Megbízott, meghatalmazott ember: a Jézus nevében cselekedni és szólni. Vannak cselekedetek, amik magyarázatra szorulnak. Nemcsak a rosszak, amelyekkel kapcsolatban gyakran elhangzik: ezt meg kell magyaráznod! Hanem a jók is, ahol az a kérdés: miért tetted ezt velem? Bántottalak, nem bántottál vissza, kicsinyes, önző voltam, és megértést tanúsítottál.  (A Ben Húr c. filmben van egy jelenet: főhős kimenti a tengerből az ellenséges hatalom tisztjét). Honnan van ez a többlet, ez a belső erő?  Jó alkalmak ezek arra, hogy felfele mutassunk.

   Mit csodálkoztok ezen (izraelita férfiak)? Szinte számon kérően hangzik. Isten világában ez természetes. Isten népének valljátok magatokat, és mégsem ismeritek az ő hatalmát, nem hisztek csodáiban?  (Történet. Egy ember elment a lelkészhez, és azt mondta neki: álmomban láttam Istent, amint egy hatalmas olajfa alatt állt. És mit csinált? – kérdezte a lelkész. Egy tevét hajtott át a tű fokán – hangzotta válasz. Testvér, ilyen nincs, ez lehetetlen dolog, ez képtelenség! Ebből is világos, hogy téged az ördög kísértett meg - oktatta ki a jámbor lelket az Úr szolgája.) Jézus gyógyítási történeteiben olvasunk arról, hogy látva a csodát, az emberek dicsőítették az Istent (a béna meggyógyítása, a naini ifjú feltámasztása, az ApCsel 4,21 szerint a vezetőknek éppen ez a legnagyobb gondja, hogy a nép dicsőíti Istent). Valaki azt mondta: Isten munkájával kapcsolatban ott, ahol elnémul a ráció, az adorációnak kell megszólalnia. Ez a helyes viszonyulás. (Csak megjegyzem: emlékszünk, Péter is volt a hitben kiskorú, értetlenkedő. Gondoljunk a csodálatos halfogás történetére! Karl Barth szerint: a hívő - csodálkozó ember.)

  Miért néztek ránk úgy, mintha mi tettük volna? Hogyan gondoljátok, hogy Isten nem képes erre?! És hogyan gondoljátok, hogy mi képesek vagyunk ilyesmire?!  Nem a mi érdemünk. Az apostoli szukcesszió tana ellen (az apostolok kiváltságos szerepe ellen) maguk az apostolok foglalnak állást. Egyedül kegyelemből hit által, egyedül Krisztus nevében, az ő érdeméért. Mi eszközök vagyunk az Úr kezében. Mint a hangszer a mester kezében. A legértékesebb hangszer sem ér semmit, ha nincs művész, aki megszólaltassa, életre keltse.

   A bizonyságtétel az atyákkal kezdődik: az atyák Istene … Péter ismert neveket említ. Isten személyes Úr: az emberi történetek és az emberi történelem Istene. (Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene. Mk 12,27)

   Megdicsőítette Szolgáját, Jézust. Péter az ézsaiási beszédmódot követi. Jézus Krisztussal kapcsolatban nem az „Isten Fia” megnevezést használja, meglátásom szerint azért, hogy első reakció ne a visszautasítás legyen. Hogy a hallgatóknak alkalmuk legyen szembesülni önmagukkal (Nátán próféta is ezt a lelki stratégiát veti be). Engedmény a bűnösnek, hogy bűnbánatra jusson? Péter mindenképpen Jézust, a Szabadítót hirdeti.

   Akit ti … És itt óhatatlanul belekerülünk a történetbe  („hozzá egész valóddal van közöd”). Ahogy a magunkról való reflexióban/gondolkodásban nem kerülhetjük meg szüleinket, akiktől – ha egyebet nem – biológiai létünket kaptuk, úgy Istent sem, aki teremtőként ott áll életünk kezdeténél. És Jézus Krisztust sem, aki – akár elhisszük, akár nem – megváltott minket.

   Ebben a történetben először árulókként jelenünk meg. A mai törvénykezés szerint a Péter vádemelése nem jogszerű, mert kollektív bűnösséget állapít meg. Kizárt, hogy a hallgatók közül mindenki ott lett volna a Jézus elítélésénél. Mégis a Római levél megfogalmazása szerint „mindnyájunkra kihatott az engedetlenség”. Így igaz: „ti tehát kiszolgáltattátok, megtagadtátok”.  A bűn általános érvényéről van szó. Az eredendő bűn mindnyájunk általi „megvalósításáról”.

   Amikor Krisztus erőtlenségben jelent meg, akkor kortársai visszaéltek a helyzetünkkel, halálba küldték az önmagát megüresítő egyszülött Fiút. Hogyan viszonyulunk a teljes alázatban megjelenő Megváltóhoz?  Szabadságunkban áll visszautasítani a Szabadítót. Milyen sokan ezt teszik. (A bűn szabad döntés a szolgaság mellett.)

   Péter álláspontja világos a Pilátus szerepére vonatkozó dilemmában: ő kész lett volna elengedni Jézust. Nem is a Szent ilyen módon (is) megpecsételt sorsa a hangsúlyos (kétszeresen megpecsételt, gondoljunk Péter pünkösdi beszédére: azt, aki Isten eleve tanácsából adatott halálra, gonosz kezeitekkel …), hanem a viszonyulás. Hozzá, az Igazhoz. Súlyos szavak: „megtagadtátok”. „Istent tagadni nem lehet, csak megtagadni.”

   „Ti a gyilkos szabadon bocsátását akartátok.” Utólag még érthetetlenebb az, ami ott történt. Az események zűrzavarában meghozott abszurd döntés súlyos volta később még világosabb lesz. Nagyon kijózanító ezt így hallani. (A Karinthy-novella a tömegpszichózis hatásával magyarázza.) Pár héttel, hónappal az események után hangzik el ez (nem tudjuk, mi lett a Barabás sorsa).

   „Az élet fejedelmét megöltétek.” Contradictio in se.  Hogy lehet megölni az élet fejedelmét? A bűn, látjuk, a lehetetlenséget ostromolja. Lehetetlen, tanítja a Káté is. És mégis azt tesszük!  

   Isten feltámasztotta.  A mi szerepünk itt véget ért. De Isten újra cselekszik – hihetetlen módon - érettünk. Nekünk azt kell hinni, ami hihetetlen. Isten Krisztus feltámadásában teljességre juttatja a megváltás munkáját. „Meghalt bűneikért, feltámadott megigazulásunkért.” A mi szerepünk, feladatunk átértékelődik: új megbízatást kapunk:

    „ennek tanúi vagyunk”. A bizonyságtétel Krisztusról, az ő győzelmes szeretetéről szól. Az élő Úrról élő hittel, a Szeretetről csak szeretettel lehet vallást tenni. Nem kényszer alatti tanúzás ez, ellenkezőleg - éppen a történet folytatásaként mondja ki Péter - egyszerűen nem tehetjük. Arról teszünk bizonyságot, ami a szívünkben van. Ámen.

 

 

2 Kor 6, 1-10

 

   Az előző versben olvassuk: „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette”. Döbbenetes kijelentés. Ez azt is jelenti: minden bűn Krisztust nyomja, neki fáj. Ezért nem közömbös számára egyetlen ember sem. Ő – a tiszta, a szent – a bűn kellős közepébe lépett, hogy megmentsen.

   Vele együtt munkálkodva: az érettünk bűnné levő Krisztussal. Krisztus úgy győzte le a bűnt, hogy megnyert minket magának, hogy vele együtt éljünk, szolgáljunk. Vele együtt legyünk elkötelezettek másokért. A bűn elválaszt, a testvért ellenséggé teszi (Káin és Ábel, Salamon és Absolon), a kegyelem összeköt, az ellenséget is testvérré teszi (Levinas története egy francia katonáról.) A „vele együtt” – állandó, szoros, bizalmas hitbeli kapcsolatot feltételez, figyelmet. Lelki önéletrajzunkba beleírhatjuk: Krisztussal, a világ Megváltójával dolgozom együtt. Milyen megtiszteltetés! A „vele együtt” azt jelenti: nem magamnak. Másokért. Felelősséget hordozva.

   Ehhez hozzá tartozik az intés is. Intünk titeket. Nehéz szó. Úgy tűnik: lejárt az ideje. Senkit nem lehet inteni. Harag, sértődés lesz belőle. Autonóm személyek vagyunk. „Nekem senki ne mondja meg!” Pedig Pál apostol azt írja a Filippibelieknek: van helye az intésnek. A nevelésben, a Krisztus követésében. Nem fölényesen, nem lekezelően, okoskodva kell inteni, figyelmeztetni, hanem együtt érző, aggódó, alázatos, a másik sorsával azonosuló szeretettel: „testvér, nem jó úton jársz”. „Mi lesz veled, mi lesz velem?”    Mi lesz a népünkkel? Közös ügy, közös fájdalom. Ha erőtlenség, ha elpártolás van, az mindnyájunkat érint. Annak következményét mindannyian hordozzuk. Krisztus is hordozza velünk.

   Úgy éljetek, mint akik nem hiába kaptátok Isten kegyelmét. Drága áron váltattatok meg. (Egy legenda szerint az indiai herceg és családja Nagy Sándor fogságába került. „Mit adsz, ha szabadon bocsátom gyermekeidet?” – kérdezte a hódító. „Fél országomat.”  „És ha szabadon bocsátlak téged?” „A másik felét.” „De akkor mit adsz a feleségedért?”  „Önmagamat…”.  Látva áldozatkészségét, Nagy Sándor szabadon engedte őt és családtagjait. A történet folytatódik. Haza fele tartva a herceg megkérdezte a feleségétől, hogy látta-e, hogy milyen délceg, milyen jóképű, intelligens ez a hadvezér… Mire a feleség: „én senki mást nem néztem, csak azt, aki felajánlotta az életét érettem.”)

   A kegyelem ajándék, de ígéret és erőforrás is. „Meghallgatlak, megsegítlek.” Ha megváltott minket a mi Urunk, akkor segíteni, támogatni akar.

   Most, ma.  Talán nem figyeltünk eléggé arra, hogy mennyire hangsúlyos a Szentírásban (elsősorban az Újszövetségben) ez a most. A kegyelem pillanata. A „most”-nak a múlt a gyökere, a jövő a termése. Hogy milyen lesz majd ez a gyümölcs, az attól függ, hogy mit teszek most.

   Most van az üdvösség napja. Eszünkbe jut a Káté: „már e mostani életemben is érzem szívemben az örökélet kezdetét”, vagyis az üdvösség reménységében élek, ez határozza meg világszemléletemet, cselekedeteimet. Isten megváltott, ígérete szerint velünk lesz: áldásait azonban most akarja adni, és most kell nekünk azokat megosztani másokkal. Mennyi mulasztás terheli a lelkünket! „Csak egyetlen napon kell jó, türelmes, nagylelkű légy, csak egyetlen napon: és ez a mai nap.” A neves német szerzetes, Eckhart mester szerint Istenhez egyformán közel esik a tegnapi és ezer évvel ezelőtti nap. Isten nem a múltban lakik, nem a jövőben, hanem a jelen pillanatban.

   Pál saját példáját említi a kegyelem alkalmainak kihasználásával kapcsolatban.

Nem okozunk megütközést … Isten szolgáiként állunk az emberek előtt, ajánljuk magunkat. Ha kegyelmet nyert emberek, Krisztus követői vagyunk, akkor e szerint az igazság szerint élünk. A kegyelem meglátszik az emberen, akár a világosság a környezetében.

   Egy hosszú felsorolással találkoztunk, amely három részre osztható: az első a nehézségekről, a próbákról szól, amivel Krisztus követőinek szembe kell nézniük (nem kívánjuk magunknak, de ezek között is meg kell állnunk), utána lelki jellemzők listázása következik, végül érdekes (dialektikus) ellentétpárokban a küldetés mélységeiről és magasságairól hallunk.  

1. a) Krisztus követője a bajban. A próbatételeket nemcsak elkerülhetetlenségük miatt kell elviselnünk, hanem azért is, mert értelmük és céljuk van. Az apostol ezek között erőt kap, példamutató tud lenni. A reménység, a bizalom képviselője (vallásóra: máltai hajótörés). Az apostol élettörténete, kiállása, hite és bátorsága erről szól. Így ment előbbre az evangélium ügye. Az arany a tűzben tisztul meg igazán.
2. b) A Krisztus követője lelki ajándékok hordozója. Vajon jó ajánlólevél-e ez a jellemzés manapság? Azt mondjuk: szükségünk van ilyen emberekre, de ez-e valóban az értékrendünk? Erre törekszünk-e? Döntéseinkben, választásainkban irányadó-e? Nem egy elméleti kérdés. Hiszen az, amit kívánatosnak tartunk, amit értékrendünk elejére helyezünk, az határozza meg gondolkozásunkat.

   Még egyszer soroljuk fel: tisztaság, türelem, jóság, Szentlélek, szeretet, az igazság igéje, Isten ereje. Csak az elmúlt hetünket vizsgáljuk meg ennek fényében! Nem írta-e felül olyan sok minden ezeket a lelki ajándékokat?  Egyéni érdek, indulat, haszon, pénz, harag. El kell mondanunk, hogy társadalmunknak sem ez az eszménye. De nekünk mégis ezeket a krisztusi vonásokat kell felmutatni. Nincs más út, csak a Krisztus útja, Nem tudjuk, milyen idők jönnek (sőt azt sem, hogy milyen időket élünk), de egyet tudunk: Isten mindenképpen ezt várja el tőlünk.

1. c) A Krisztus követője megtapasztalja a próbák mélységeit, de a kegyelem magasságait is. Pál apostol ezekben a sokat mondó ellentétpárokban a hívő embernek ezt a különös státuszát világítja meg (az antinómiák éles kontrasztjában). Ilyenek vagyunk Isten gyermekeiként, két világ polgáraiként.

   Dicsőségben és gyalázatban: mindkettőben van részünk. Üldöznek, megvetnek, ua. csodálkozó tisztelettel néznek ránk … És Isten dicsőségében élünk. Lényeges a Krisztus iránti hűség.

   Rossz hírben és jó hírben. Annyi mindent mondanak ránk: egy-egy vallásos írással kapcsolatos hozzászólásokban tényleg a szélsőségekkel találkozik az ember. Pl.: a vallás az emberiség utolsó erkölcsi bástyája, másfelől: hitetés, utálatos képmutatás az egész.

   Mint ámítók és igazak. Kiknek tartanak? Persze, tudnunk kell, hogy nem önmagunkban vagyunk igazak. Jogos a vád. De az evangélium nem ámítás, ha annak is nevezik („a nép ópiuma”), hanem igazság. Ennek szolgálatában állunk.

   Ismeretlenek és ismertek. Jézus neve nem került fel híres királylistákra, tudósok névsorába …, mégis „nem adatott az ég alatt más név”. Nem forgatjuk fel a világot, de só lehet az életünk. Lehet, hogy a világ nem ismer, de Isten biztos soha nem feledkezik el rólunk.

   Meghalók és élők. Üldözés (Pál maga is kapott eleget belőle), megőrzés. Az egyházat is sokszor temették már … És, íme, még él, szolgál.

   Megfenyítettek, de meg nem öltek, szomorkodók és örvendezők. Külső dolgok, bajok, csalódások elszomorítnak, de el nem felejtjük, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk. A hit, remény, szeretet hordozói. Mindig elég ok az örömre, hálára.

   Szegények, sokakat gazdagítók. Szegényen is sokat adhatunk. Aranyunk, ezüstünk nincsen, de a hit erejét, bátorságát, vigasztalását adhatjuk tovább. A világnak a legtöbbet a szegények adtak … Jézus nem osztogatott vagyont, mégis a legnagyobb értékeket kapták és kapják tőle az emberek: bocsánatot, reménységet, üdvösséget. Mi az ő szegénysége által gazdagodtunk meg.

   Mint akiknek semmink sincs, és mégis minden a miénk. Az első keresztyének a puszta életükkel sem rendelkeztek … Mindentől megfosztották, mégis minden az övék maradt. „Krisztusban minden a tiétek.”  Tőlünk is sok mindent el lehet venni, de miénk marad a kegyelem, az élet, az üdvösség teljessége. Ámen.

 

 

Urunk Istenünk, mindenható mennyei Atyánk,

 

hálát adunk neked ezért az ünnepért/alkalomért, hogy a gyülekezet közösségében találkozhattunk egymással, és Igéd és Szentlelked által teveled is. Köszönjük azt a mindig megdöbbentő jó hírt, hogy Krisztus magára vállalta és végtelen szeretetből elhordozta a mi bűneinket, megajándékozva minket az ő igazságával. Ezért élhetünk mi békességben teveled.

   Emlékezettél arra, Atyánk, hogy Megváltó Krisztusunk együttmunkálkodásra hív minket: a szeretet szolgálatára a családban, a gyülekezetben, a társadalomban, és a te dicsőséged hirdetésére a világban. Adj nekünk ehhez erőt, kitartást, odaszánást! Adj alázatot és bölcsességet nekünk az intésben, a mások Krisztushoz vezetésében!

   Hallottuk azt, hogy ajándékaidat, áldásodat most adod nekünk, és így kell azt másokkal megosztanunk. Bocsásd meg, ha sokszor a múltba révedünk, vagy a jövő felől ábrándozunk: add, hogy a mai nap lehetőségét használjuk ki. Segíts, hogy mindenekelőtt életünk példázza a te szeretetedet, békességedet!

   Köszönjük, hogy felkészítesz minket a megpróbáltatásokra is, és erődet, segítségedet, megtartó kegyelmedet ígéred nekünk. Add, hogy semmiféle nehézség, gond, bűn, baj, betegség, csalódás el ne távolítson minket tetőled!

  Add, hogy felöltözzük a Krisztus vonásait! Jóságát, tisztaságát: ez legyen a mi védjegyünk a világ előtt. Hadd ragyogjon rajtunk a Krisztus arca, beszédünkben hadd szólaljon meg az ő üzenete, magatartásunkban az ő jelenléte mutatkozzék meg.

Áldj meg úgy minket, hogy mélységben és magasságban, jó és rossz hír által, gyalázatban és dicsőségben megmaradjunk hűséges gyermekeidnek, megőrizzük hitünket, reménységünket, és végezzük a ránk bízott feladatot! Hogy országod terjedjen, növekedjék közöttünk is.

   Könyörülj betegeinken, gyászolókon, nehézségek közt élőkön, reményteleneken, azokon, akik szívében békétlenség van, különböző bajok, problémák! Mutasd meg szabadító kegyelmedet, megváltó hatalmadat rajtunk most és mindörökké! Ámen.

 

 

2Kor 8,7-15

 

    Ez a bibliaolvasó kalauzban a mára kijelölt az újszövetségi igeszakasz (szinte mentegetőzésként mondom). A 2Kor 8, 7-15 többek között az adakozásról szól. Minden vasárnap hirdetjük, de prédikálni ritkán szoktunk róla. Egyfajta református szemérmesség mutatkozik meg ezen a területen. Pedig beszélnünk kell az adakozás lelkületéről, öröméről – hitéletünknek szerves része az. Mind testestől, mind lelkestől az Úréi vagyunk, mondjuk, de a pénzünket magunkénak szeretjük tudni.

   Elgondolkoztató, hogy mivel kezdődik a tanítás. Azzal, hogy „mindenben bővelkedtek”. Szoktuk mondani: ha lelkileg rendben van egy gyülekezet, akkor anyagilag is. Nem azt jelenti, hogy nem adódhatnak nehézségek, de azokra mindig kerül megoldás. A családban is: ha békesség van, ha bölcsen, mértéktartóan, becsületes munkálkodással zajlik az élet, akkor az anyagiak is rendeződnek. Általában valamelyik hiányzik, amikor súlyosabb gondok jelentkeznek. Elsősorban tehát a lelki gazdagságra kell törekedni. Erdélyi népünk legnagyobb tragédiája nem az, hogy közel 100 évvel ezelőtt elveszítette az országát, nem az, hogy azóta is sok mindenét elvették, elveszik (nyilván, fájdalmas dolgok ezek), hanem az, hogy hitében lett szegény. Az Igében gyengült meg, az ismeretben, a buzgóságban. Szent irigységgel olvassuk a korintusi gyülekezetről. Két héttel a reformáció után, két héttel advent előtt különösen aktuális ez.

   Az első keresztyéneknek nem voltak templomaik, sokszor még puszta életükkel sem rendelkeztek, de élő, erős hitük volt a feltámadott Úrban, és a világot hódították meg. A hit odakapcsolódás a mennyei áldásforráshoz.

   Az Ige – ami a gazdagságlistán a második - elsősorban nem a leírt, szövegbe merevedett bibliai tanokat jelenti, hanem a történő, a ható kijelentést: megszólítottságot, bátorítást, megszülető reménységet. Az Ige egyházaként határozzuk meg magunkat – vajon az mindennapi erőforrás-e számunkra? Vajon Isten Igéje igazi spirituális gazdagságunkká tudott-e, tud-e lenni?

   Amikor a továbbiakban az ismeretről hallunk, akkor az nem gazdasági, szakmai tudásra vonatkozik (nagyon fontos az is), hanem lelki iskolázottságot, bölcsességet, jártasságot jelent. Ismerem Istent, teremtő, gondviselő mennyei Atyámat, ismerem Krisztust, megváltó Uramat, jó pásztoromat, ismerem a helyem, az utat … Taníts meg élni!, kérjük egyik énekünkben.

   A buzgóság = kitartó lelkesedés, lelkes kitartás mindenben, ami jó, ami tisztességes, ami dicséretes, Istennek tetsző, ami az építést szolgálja. Talán erre van a legnagyobb szükségünk. Belső tűzre, tenni akarásra. Érezzük-e ennek lüktetését?

   És a szeretet, ami a legnagyobb lelki ajándék, ami minden jónak a mozgató ereje. Ha jelen van, akkor „minden egyéb megadatik”, akkor a közösségben mindenek ékesen és jó renddel történnek.

   Ha ezekben bővelkedtek, tanítja Pál, akkor az adakozásban is legyetek bőkezűek. A kettő összetartozik. Ha bőven kaptatok, tudjatok bőven adni is. Az adás és az elfogadás egyensúlyban kell legyen az életünkben. Lelki egészségünk feltétele ez. Az tud adni, aki kapott. Az kap, aki adni tud. Sok ember úgy gondolja, hogy ő mindig a rövidebbet húzza. Hogy igazságtalan volt vele az élet. Többet adott, és kevesebbet kapott másoktól. Földi javakban, szeretetben. Ezzel a nyomasztó hiány-érzettel él együtt.  Ha pedig ilyennek érzek, akkor nem nyílik meg könnyen a szívem az embertárs felé, akkor kedvetlen, megkeseredett, panaszkodó ember maradok. Gyakran nem valós tapasztalat, amire hivatkozunk: de a következményei valósak. (Gyertyás történet.) 

    Mid van, amit ne kaptál volna, kérdez ránk az ige? Az adakozás első lépése: meglátom, hogy mennyi mindent kaptam! Első gyülekezetemben, Mezőveresegyházán, ebben az elszigetelt, kiöregedett, szegény mezőségi faluban hallottam a legtöbbször szolgálatom alatt: hála Istennek, mindenünk van. Más munkalehetőség nem nagyon akadt, többnyire állatokkal dolgozták a földeket, nem volt gáz, vezetékes víz, jó út … és azt mondták: mindenünk van. Karácsonyra csomagokra gyűjtöttünk, többen hoztak 5.000 lejt (mai 50 lej).

   Az apostol hangsúlyozza: belső indíttatásból kell fakadjon, nem kényszerből. A lelki egyensúlyunk, sőt komfortérzésünk része kell legyen. Nem érzem jól magam, ha nem adtam.

   Jó, ha ráneveljük magunkat erre. Az adakozás ua. felelősség is. Ki kell alakítsuk az adakozás életformáját, kultúráját. Olvastam, Romániában az átlagfizetés 10%-át fordítják az emberek káros szenvedélyekre. Olyan dolgokra, amik egyenesen ártalmasak. Ez lenne a bibliai tized, amit a magunk kárára költünk el, ahelyett, hogy a mások hasznára fordítanánk? Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet? - olvassuk Ézsaiás prófétánál (55. rész). Pál nemcsak a jeruzsálemi gyülekezet (akik számára adományt gyűjt), hanem a korintusi gyülekezet javát is akarja. Erősítve erősödni. Ajándékozva bővelkedni. 

   Isten ki akar mozdítani az önzés szűk, egészségtelen légköréből. A világot nem azok vitték előbbre, akik csak magukra gondoltak, hanem azok, akik másokért készek voltak áldozatot hozni (Albert Schweizer – „a nagy fehér ember” volt, nem testmagassága miatt). Az a tied, amit odaadtál.

   A „bennetek levő szeretet valódisága”. Nem gondolom, hogy ez kampányfogás lenne az apostol részéről, inkább egy őszinte észrevétel, megállapítás: a szeretet ténylegességét, valódiságát az áldozat mutatja: lelkiekben és anyagiakban. János is írja: Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan (1Jn 3). Valóságos segítségnyújtásra van szükség: az éhezőnek kenyér kell, a kiszolgáltatottnak támogatás, a betegnek gyógyszer.

   Krisztus példája ebben is megkerülhetetlen. Ismeritek, tapasztaltátok! Gazdag létére szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. Krisztus nem kalandvágyból lett szegénnyé, hanem önmaga megüresítésének a célja az volt, hogy sokakat meggazdagítson. Krisztus otthagyta minden gazdagságát, lemondott minden mennyei előjogról, és végső áldozatként önmagát adta a világért. A Krisztus szerinti adakozás (HK) „elsősorban nem akciók kérdése, hanem a Krisztusnak átadott élet gyümölcse és függvénye. A puszta akció és intellektuális konstrukció nem elég.” „Olyan emberekre van szükségünk, akiket a kereszténység belülről fogott meg.” ^. „Aki bennem marad, az terem sok gyümölcsöt (Jn 15,5). Ha Krisztusra nézünk, akkor más megvilágításba kerül az egész ügy. Akkor nem a magunk sokszor kicsinyes szempontjai alapján döntünk, hanem a mások érdekében.

    Az apostol nagyon gyakorlatias módon és konkrétan beszél a szándékról és kivitelezésről. Kiderül, hogy nagyon jól ismeri az emberi lelket (ismeri az Isten Szentlelkét is). Tudja, hogy az elhatározást nem mindig követi megvalósítás. Van úgy, hogy nekibuzdulunk, aztán felkapnak a tövisek. Újévi fogadalmak kategóriája. A legjobb szándékot is megtöri a halogatás, vagy a belefásulás. Talán ezért van szükségünk szabályokra.

   Az Ószövetségben a tized nagyon konkrét előírás volt. Az Újszövetségben – ezt mai igénk is hangsúlyozta - lelkiismeret kérdése. Csak vigyáznunk kell: a lelkiismeret manipulálható, elaltatható. Legkönnyebben saját magunkkal alkuszunk meg. (Ismerjük a székely anekdotát: az atyafi elveszíti a pénztárcáját egy nagyobb összeggel a piacon. Fohászkodik magában: Uram, ha megkerül a pénz, felét az egyháznak adom. Másnap visszamegy, csodával határos módon megtalálja a pénztárcát, igaz, a pénz fele hiányzik. Mire azt mondja magában: látom, Uram, a magadét már elvetted!)

   Erőtökhöz mérten. Abból, amitek van. Nem is kell túlvállaljuk magunkat. Nem kell egy árvaházat fenntartsunk: nem is lennénk képesek rá. Az adakozás nem verseny. Az özvegyasszony két fillért adott, Betániában Mária 300 dénárt érő drága kenetet ajánlott föl. Mindkettő kedves adomány volt.  Arányosságról, igazságosságról beszél az apostol.

   Fölöslegetek pótolja azok hiányát. Úgy gondolom, nem (csak) a fölöslegből kell adni, de az már egy döntő lépés. Európa a fölöslegéből milliók életét lehetne megmenteni (olvastam három svéd fiatalember kezdeményezéséről).

   Hogy egyenlőség legyen… Nem feltétlenül az egyenlősdire kell itt gondolnunk. Nem vagyunk egyformák, a gyülekezetek is különbözőek. De egyformán fontosak vagyunk. Isten egyformán szeret. Inkább azt hangsúlyoznám: egyenlőnek tekinteni egymást. A Krisztus parancsa szerint úgy tenni (az adakozásban is), ahogy akarnám, hogy mások cselekedjenek velem. Sokszor elfeledkezünk erről. Pedig sok minden a helyére kerülne. Pénzünk, adományaink, szolgálatunk. Adja az Úr, hogy így legyen! Ámen.

 

Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

 

köszönjük ezt az alkalmat, ezt a találkozást, és azt a mindig különleges lehetőséget, hogy Igéd által szólsz mihozzánk. Hálát adunk neked, hogy minden áldás forrása te vagy, és hogy te gazdagon osztogatod ajándékaidat, éppen ezért mi is bővelkedhetünk a hitben, az igében, ismeretben, buzgóságban és szeretetben. Cselekedd, hogy ezekre mindig törekedjünk, és hogy gyülekezetünkben is ezek legyenek a fő értékek!

Téged kérünk, Lelked által indíts minket – akiknek semmink sincsen, amit ne kaptunk volna -, hogy az adakozásban is bőkezűek legyünk, készek az egymás megsegítésében, odaadók az egymásért való szolgálatban. Add, hogy helyesen tudjuk kezelni vagyonunkat, pénzünket is, mint akik felelősséget hordozunk előtted anyagi javainkért is, hogy azokat helyesen, bölcsen tudjuk felhasználni, mindenképpen juttatva belőle jó lelkiismerettel a mások támogatására is.

   A Krisztus példáját állítottad igédben elénk, aki szegénnyé lett érettünk, aki önmagát megüresítette, sőt feláldozta, hogy mi gazdagok legyünk a bocsánatban, a kegyelemben, a reménységben, az üdvösség bizonyosságában. Taníts minket példája szerint élni, taníts úgy odaállni embertársaink mellé, ahogy szeretnénk, hogy mások viszonyuljanak hozzánk!

   Áldassék szent neved, hogy számodra egyformán kedvesek, drágák vagyunk, egyenlőképpen gyermekeidnek tekintesz Krisztusért, hadd nézzünk így mi is egymásra, ezzel a nyitott szívű, előítélet mentes, megértő, a mások nehézségét meglátó, szeretetteljes látással.

   Urunk, Istenünk, áldd meg gyülekezetünket! Imádkozunk a gyermekekért, hogy a szeretet, békesség és a hit légkörében nőjenek fel, a fiatalokért, hogy döntéseikben, életvezetésükben hűségesek maradjanak Krisztushoz és egyházukhoz, imádkozunk minden családért, azokban a békességért, egyetértésért, a testi-lelki áldásokért, könyörgünk a betegekért, gyógyító, megtartó hatalmaddal légy közel hozzájuk, elődbe hozzuk a gyászolókat, szomorkodókat, adj erőt nekik, és vigasztald őket az élet beszédével, légy a magányban élőkkel, a félelmek, aggodalmak közt vívódókkal.  Elődbe hozzuk, mennyei Atyánk, kisebbségben élő erdélyi népünk sorsát, könyörülj rajtunk, mutasd meg szabadító hatalmadat rajtunk, tégy hiábavalóvá minden ellenünk, iskoláink ellen irányuló gonosz tervet, adj külső és belső szabadságot nekünk.

   Hadd ragyogjon Krisztus világossága életünkön, közösségeinken nemzedékről nemzedékre! Ámen. 

 

 

 

 

Mt 25, 14-30  (ifi- találkozó)

 

 

    Jól ismert történet … A példázat kulcsszava átment a közbeszédbe is: talentum = tehetség. A talentum tkp. súlymérték (kb. 43 kg), de a vagyonra vonatkoztatva ennyi (súlyú) ezüstöt jelentett. Hajlunk arra, hogy lebecsüljük az 1 talentumot, de igazából óriási értéket képvisel (több ezer euró). Persze, a 2 még több, nem beszélve az 5-ről.

   Egy kicsit képzeljük el a jelenetet: a gazda útra készül, és maga elé hívja a szolgáit, és kincses kamrájából előhozza összes vagyonát: 8 zsák ezüstöt. Leteszi szolgái elé, megkéri, hogy gazdálkodjanak okosan. A gazda részéről a bizalom, a megbecsülés gesztusa ez.

   Értékeli a szolgáit, rájuk meri bízni kincseit.  Ez még a kapott pénznél is többet ér. Erre mondja az ige, hogy „minden vagyonát” Isten nem egy kis ajándékot, nem valami mulandó dolgot, hanem a legnagyobbat adta nekünk: egyszülött Fiát. Az összes vagyonát, összes szeretetét, kegyelmét Krisztusban. Isten nem adhat többet önmagánál. Tényleg, ennél nagyobb megtiszteltetést ne lehet elképzelni.

   Erejükhöz képest. A megbízatás nem egyforma. Mi sem vagyunk egyformák, de Isten egyformán szeret. Tehetségben, képességekben vannak különbségek közöttünk, de mindannyian különleges kincsekkel megáldott emberek vagyunk. És ezt sokszor nem tudjuk értékelni. Mert nem arra tekintünk, amit mi kaptunk, hanem arra, amit mások.

Annyit panaszkodunk arra, amink nincs, hogy ne tudunk örülni annak, amink van.

  Végezzünk el egy gondolati kísérletet: valaki bejönne, és adna mindenkinek 500 eurót. Örülnénk neki? Úgy gondolom, igen.  De ha a második körben egyeseknek 500-at, másoknak 1500-at, néhánynak 4500-at adna, abból rögtön baj lenne. Az 1000 eurósok fel lennének háborodva. Pedig számukra az első menethez képest semmi nem változott (megkapták ráadásként a maguk 500 euróját), csakhogy mások még többet kaptak. De miért? Milyen igazságtalanság ez!!! Felháborító! Vigye el a pénzét! (Nem kell az 1000 euró?) Nos, látjátok? A problémák gyökere saját fejünkben van! (A megtérés: metanoia.)

   Sok baj származik ebből, hogy nem a mi megbízatásunkra koncentrálunk, hanem másokhoz méregetjük magunkat. Sok irigység, harag, megkeseredés származik ebből. (Rabbi-történet az üzletessel. A másik boltba többen járnak. Amíg azt nézed, ami a másik üzletben történik, a tied nem fog működni.)

   Elmegy a gazda … A továbbiakban azt látjuk, hogy a szolgák hogyan töltik be megbízatásukat. Mivel a példázatban gazda Istent jelképezi, ezért az abszolút értelemben vett jó ügyről van szó. Nem csak a szolgák boldogulásáról! Nem csak rólunk, bár hajlamosak vagyunk csak a magunk szempontjai szerint tekinteni a dolgokat. (Három fiú meséje: zsák arany, zsák ezüst, zsák mézeskalács.)

   Az első kettő beindul. Dolgozik, tervez, tele van aktivitással, lendülettel. Átérzik azt, hogy mit jelent gazdájuk szeretete, bizalma, jóindulata. És ez meghatározza hozzáállásukat, gondolkodásukat. De magukért is teszik, hiszen ezzel saját maguk is fejlődnek, az ő életük is kiteljesedik. Arra, hogy Isten szerint éljünk, nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. A mi életünk lesz teljesebb, szebb, áldásosabb. A Biblia egyenesen örömről beszél ezzel kapcsolatban.

   Mi van közben a harmadikkal? Ő semmit nem mozdít. Hanyag eleganciával, vagánykodva elássa a kapott kincset.  Azt mondja: nem érdemes. Nehogy a gazda ügyéért tönkre tegyem magam! Három oka lehet: A) bizalmatlanság, rosszindulat, sértődés. Miért kaptam én kevesebbet?  Csak ki akar használni. Én úgyis csak magamnak élek. B) lustaság, lelki tunyaság. Nem érdekel, le van sajnálva, sokkal izgalmasabb dolgok vannak, ne fárasszatok ilyesmivel, régi sztori ez. C)  az érdektelenség. Nem fontos számomra. A gazdám szeret, megbízott bennem, feladatot kapta tőle, de engem ez nem hoz tűzbe. Tömény közöny. Elásom, aztán annyi. Végzem a magam dolgát.

   Krisztus küldetése nem az volt, hogy hatalmát fitogtassa, a maga kényelmét keresse, kiszolgáltassa magát másokkal, hanem az, hogy szolgáljon. Így lett Megváltó.

   Értitek: a magunk útjai nagyon messze visznek, sodornak a céltól. Az orvos nem azért orvos, hogy magát gyógyítsa, a tanár sem, hogy magát tanítsa, az édesanya sem, hogy magáról gondoskodjék, az ember sem, hogy magának éljen (akármilyen indoklással). Azt kezdesz magaddal (és talentumaiddal), amit akarsz: ez egy hamis mondat. Azért vagy, hogy körülötted forogjon a világ: egy tetszetős, de önámító kijelentés. Szerintetek ki élt kényelmesebben a három szolga közül? Igen, talán a harmadik. De ki volt boldogabb (és nem csak a történet végére gondolva): úgy hiszem, az első kettő. Nem jó magunknak élni, ne jó nem vállalni felelősséget, ne jó nem törődni másokkal.

   A végén hallunk a jutalmazásról: a gazda jó és hű szolgának nevezi az első kettőt. Jónak, mert a jó ügyben fáradoztak. Megértették: így lesz boldogabb, szebb a világ, és tkp. az ő életük is. Hangsúlyos a hű/hűséges szó. Hűségesek voltak gazdájukhoz, megbízatásukhoz, de igazából önmagukhoz. Komolyan vették azt, amit feladatként kaptak, felelősen jártak el, céltudatosan, odaadóan. Ilyen szolgákra, emberekre, fiatalokra lenne szükség családokban, egyházban, társadalomban. A jutalom aránytalanul nagy. Végső soron Isten kegyelméről van szó, ami bőséges, kimondhatatlan gazdagságú.

   A harmadik szolgával kapcsolatban három jellemvonást említ a gazda: gonosz, rest és haszontalan.

Gonosz? De hát nem csinált semmit, nem ölt meg senkit, nem lopott. Igen, de szántszándékkal megtagadta küldetését, igazából gonosz módra eltékozolta idejét, gazdája vagyonát. A felelőtlen élet a bűn egyik nagyon gyakori formája. Mulasztás.

Rest? Lehet, hogy nagyon sok fele járt, sürgölődött, stb., de feladatára nézve semmit nem tett. Sok ilyen ember van: lázas semmittevésben él. Mit tettél a jóért, Isten ügyéért?

Haszontalan?  Nézzük a következményeket! Szolgálata nem járt semmi haszonnal. Szomorú, hogy magára nézve sem volt haszna az életének. Van egy cél, amit ha szem előtt tévesztünk, akkor az életünk tartalmát veszítjük el. Lehetünk híres emberek, sztárok.

   Megtörténhet, hogy soktálentumos, tehetséges emberek tanúsítják a harmadik szolga magatartását. És nyilván az is, hogy egytálentumosok élnek nagyon tudatosan, élnek nagyon gazdag, másokat is gazdagító életet, gyarapítják a lelki kincseket.

   Még egy megjegyzés a nagyon aktuális, hozzánk közel kerülő terrorizmussal kapcsolatban: van rossz megbízatás is, vannak rossz ügyek is. Miért tud az jobban motiválni?

   Értitek, mit akartam elmondani? Kincseink vannak. Életünk, anyagi, lelki értékeink, közösségünk. És mindezekre nézve Istentől kapott megbízatásunk. Hogyan állunk hozzá?

   Ami reánk bízatott, azt senki más, csak mi végezhetjük el. A bergenyei ifi-élet rajtunk múlik. Az nem a bándiak ügye. Mindenki értékes Isten szemében, és fontos a közösség számára. Mennyit vállalunk? Ghandi: óriási a különbség aközött, amit megteszünk, és amit megtehetnénk. Élni, virágozni akarunk, vagy „lassan elhervadni”?

   Nagyon szeretném, de ez kevés, hiszem, hogy Isten akarja azt, hogy komolyan vegyük megbízatásunkat, felelősségünket. Vannak könnyebb utak is. Közömbösség, nemtörődömség, félreállás. Így is el lehet tölteni az életet. Csak kérdés az, hogy megéri-e?

Ne fosszuk meg magunkat és másokat Isten gazdag áldásaitól! Úgy legyen!