Advent - 2023

Jer 3, 12-18 (hétfő)

Ezért indulj, kiáltsd ezeket a szavakat észak felé! Ezt mondd: Térj vissza, elpártolt Izráel – így szól az Úr –, akkor nem haragszom rátok! Mert én hű vagyok – így szól az Úr –, nem tart örökké haragom. Zsolt 103,8-9 

13 Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat. Bájaidat idegeneknek osztogattad minden zöldellő fa alatt. Csak az én szavamra nem hallgattatok – így szól az Úr. 

14 Térjetek meg, elpártolt fiaim – így szól az Úr –, mert én vagyok a ti Uratok! Kiválasztok közületek városonként egyet, nemzetségenként kettőt, és elviszlek benneteket a Sionra. Jer 29,14; 31,32 

15 Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan pásztorolnak titeket, Jer 23,1-4; Ez 34,23 

16 és megsokasodtok és elszaporodtok majd az országban. Abban az időben – így szól az Úr – nem beszélnek többé az Úr szövetségládájáról. Senkinek sem jut eszébe, nem is emlegetik, nem hiányolják, és nem készítik el újból. 2Móz 25,10-22; 1Kor 2,9 

17 Abban az időben Jeruzsálemet majd az Úr trónjának nevezik. Minden nemzet Jeruzsálemben gyűl össze, hogy tisztelje az Úr nevét, és nem élnek többé gonosz szívük konoksága szerint. Ézs 2,2-4; Jer 14,21; 17,12; Ez 43,7; Jel 22,2 

18 Abban az időben Júda háza Izráel házához fog csatlakozni, és együtt jönnek meg észak földjéről abba az országba, amelyet örökségül adtam őseiteknek. Ézs 11,11-1

   Isten utánunk kiált… a magunk választotta, pusztulásba vivő úton. Ünnepre készülve is lehet rossz irányba haladni. „Térj vissza, elpártolt Izrael!” (Az előző versekben olvassuk: Júda gonoszabb lett Izraelnél, ő egyelőre nem is akarja meghallani az Isten szavát. Még nagyon fogva tartja a bálványozás mámora.)

  Advent azt hirdeti, hogy Isten – egyszülött Fiában - előkészítette és felkínálja az ő kegyelmét. Hív minket, mint anya hívja elcsatangolt gyermekeit a terített asztal mellé. De ha nem halljuk meg, ha nem indulunk el feléje, akkor magunkra nézve meghiúsítjuk Isten megmentő tervét. 

 Én hű vagyok, ezt mondja az Isten. Advent alapfeltétele ez. Nem a mi kitartásunk hozza el a megváltást. Nem a mi tökéletességünk előtt nyílik meg a menny. „A seregek Urának buzgó szeretete cselekszi ezt”- olvassuk Ézsaiásnál. Isten előbb bánja meg engedetlenségünk miatti haragját, mint mi a bűneinket. (Ha meg is szakítjuk a kapcsolatot vele, ő életben tartja a vonalat velünk. Tékozló fiú.)

  Csak ismerd el… Isten nem saját tekintélyét félti, hanem minket félt bűneink következményétől. Ha nem ismerjük el, ha nem fordulunk hozzá bocsánatért, akkor bűneink megkötözöttségében maradunk. (Mi még ezzel az állapotunkkal sem vagyunk tisztában, a bűn kellemes társaságnak tűnik, kívánatos ajánlatai vannak, igazi céljaink megtagadását akár azok megtalálásának is hazudja. Istennek egyetlen érve van: az, hogy szeret, a javunkat akarja.)

  Vádként hangzik el: Isten népének mindenki fontosabb volt, mindenkinek odaadta magát: testét-lelkét, erejét… Mi is mintha nagyon ódzkodnánk attól, hogy Istennek szenteljünk valamit (időt, energiát, lelkesedést, stb.). Pedig amit odaadunk, azt nyerjük meg igazán. Viszont semmit nem sajnáljuk önző magunktól.  (Történet: egy fiatalember egyik este 1.000 lejt tett be a játék-automatába, 10 leje maradt, hazafele pedig az is valahogy kiesett a zsebéből. Hetekig panaszkodott arra, hogy valaki biztosan meglopta...)

   Mennyi szeretet mutatkozik meg abban, ahogy Isten kérleli az ő népét: térjetek meg, elpártolt, fiaim! Úgy jelenik meg előttünk Isten, mint aki képtelen leplezni érzelmeit. Bolondul szeret, mint szülő a gyermekét. Mint a példázatbeli apa a tékozló fiát. Nem tudja elrejteni fájdalmát tévelygésünk, elveszésünk miatt (a golgotai kereszt bizonyítja ezt a legdöbbenetesebben). Én vagyok a ti Uratok. Aki nem uralkodni, hanem megtartani akar. Aki nem aranyon vagy ezüstön váltott meg, hanem drága Fiának vérén. Aki nem zsákmányt vetni akar bennünk, hanem minket gazdaggá tenni.

  Milyen drága az ígéret: adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat. Még kifejezőbb egyes számban: rendelek nekik egy jó Pásztort, aki élete árán is megszabadítja őket. És megsokasodtok. Fáj a lelkünk arra gondolva, hogy mi egyre kevesebben vagyunk. Vajon Isten ígérete lett erőtlen, vagy belőlünk hiányzik a reménység?  Adventi kéréseinkbe ezt is belefoglalhatjuk: Uram, adj több bizodalmat, engedelmességet, és sokasíts meg minket! 

  Nem a múlt emlékei hirdetik Isten tetteit, nem az oly sokra becsült szövetségláda lesz a legfőbb bizonyítéka az csodálatos munkájának, hanem az ő jelenléte (nem az apámtól kapott autó igazolja feltétlenül a legmeggyőzőbben az ő szeretetét, hanem az, hogy mellettem van, amikor szükségem van rá).  Az Úr trónja köztük lesz. Népek gyűlnek hozzá, hogy az ő nevét tiszteljék, akaratát keressék, és nem szívük gonoszságát követik.

   Számunkra sem a múlt eseményei a legfontosabb érvek (azok is), nem a történelmi reformáció a hivatkozási alap, nem elődeink példája az erőforrás elsősorban, hanem Isten Lelkének megújító, erőt adó munkálkodása bennünk. 

   Isten szeretete átformálja a szíveket. A tékozló Júda is csatlakozik a megtért Izrael házához. Együtt jönnek. Szép adventi kép ez. Isten eljött hozzánk, de nekünk is el kell jönnünk őhozzá. Milyen jó, ha ezt együtt tudjuk tenni: egymást biztatva, erősítve az úton. Lehet, hogy túlmagyarázás ez, de az igében található kifejezésekben az is benne van: advent nem menés, hanem jövés. Nem valami sejtett cél irányába indulunk el, hanem valaki felé, aki vár. Aki tárt karokkal fogad, hogy mindnyájunkat részesítsen az ő drága ígéreteiben, a számunkra elkészített örökségben. Ámen. 

Jer 4, 1-4 (kedd)

1 Ha meg akarsz térni, Izráel – így szól az Úr –, hozzám térj meg! Ha eltávolítod színem elől förtelmes bálványaidat, ne ingadozz! 

2 Ha őszintén esküszöl az élő Úrra, a törvénynek és az igazságnak megfelelően, akkor áldást kapnak tőle a népek, és vele dicsekszenek. 1Móz 12,3 

3 Ezt mondja az Úr a júdaiaknak és a jeruzsálemieknek: Szántsatok föl új szántóföldet, ne vessetek a tövisek közé! Hós 10,12 

4 Metélkedjetek körül az Úrért, távolítsátok el szívetek előbőrét, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói! Különben fellángol haragom, mint a tűz, és égni fog olthatatlanul gonosztetteitek miatt! 5Móz 10,16; 30,6; Jer 21,12 

   Advent arról szól: Istennek szép terve van velünk. Ez kihat múltunkra, jelenünkre és jövőnkre. Ő mindent elvégzett értünk szent Fiában, mindent elvégez bennünk lelke által, és mindent el fog végezni a mi javunkra. Az ő szíve értünk dobog, sőt értünk vérzik. Ezért jár utánunk (érthetetlen kegyelmével), ezért szól hozzánk, ezért akar maga mellett tudni minket. Vajon mi mit akarunk? (Hiteles történet a következő: egy közmegbecsülésnek örvendő, egyetemen tanító apa, miután megtudta, hogy hol tartózkodik külföldre szökött, kábítószerfüggővé vált fia, elutazott hozzá, napokig ott ült vele, és kérlelte, hogy jöjjön haza, de az nem volt hajlandó erre.) 

  Meg akarsz-e térni? Istenhez akarsz-e fordulni? Az ige kérdi. Belátod-e, hogy nem jó a tagadás, az engedetlenség állapota? Mert pusztulás, romlás származik abból. Akarsz-e változtatni és változni? Ha igen, akkor ne máshol keress megoldást. Akkor hozzám térj, ezt mondja Isten, mert teremtőd és megváltód vagyok. Aki jónak teremtettelek, és jót akarok veled. 

  Az Istenhez térésnek feltételei vannak. Nem lehet idegen kötődésekkel, gonosz indulatokkal jönni. Nem mehet vissza valaki a feleségéhez úgy, hogy viszi a szeretőjét is… Nagyon határozottan szakítani kell a régivel, a förtelmes bálványokkal. Azzal, ami utálatos Isten előtt, mert kivetkőztet igazi önmagunkból, mert szembeállít igazi küldetésünkkel. Mit jelent konkrétan ma a bálvány? Mindazt, ami Isten helyére kerül: önzés, anyagiasság, nagyravágyás. Istent nem lehet félvállról venni, nem lehet olcsó kifogásokkal kifizetni. Nem becsülhetjük le őt ennyire, Szentségét messzemenően tisztelnünk kell. ()

   Nem űzhetünk csúfot Istenből: az ő dicsősége nem csorbul, de magatartásunk nem marad következmények nélkül.  Ne ingadozz hátat fordítani a bálványoknak és odatérni Istenhez! Ő nem habozott odaáldozni egyszülött Fiát. Az adventi belső ajtókat nekünk kell felnyitni. 

  Az eskü, amiről hallottunk az igében, tkp. szent elköteleződés. Ha elhatározásaid, cselekedeteid törvény és igazság szerint valók, ha őszinte vagy szándékodban, ha szívedből igyekszel az Urat szolgálni, akkor abból áldás fakad… Miért nem próbáljuk ki?  Néha azt kérjük istentől, amit ő már ránk bízott. Hallottuk: ez az áldás kiárad másokra is. Jeremiás nem ismerte a hálózatelméletet, de a továbbmondott üzenetében mégis benne van a gondolat: az, amit mondunk, adunk, az kihat másokra és visszahat reánk is. Milyen jó lenne, ha ebben az adventben nem a bírálat, nem a bántás, hanem az imádság szava erősödne fel közösségünkben.  

   A 3. vers valami újnak a kezdetét jelenti be. Ezt mondja az Úr… Ebben a megújulásban nekünk is tevőlegesen részt kell venni. Nem szakad csak úgy ránk a békesség, a jószándék. Isten megteremti a lehetőséget, amit nekünk ki kell használni. Az új szántás - gyökeres változásra utal, ami a régi hiábavalósága után a gyümölcstermés, az áldás ígéretét hordozza magában. Isten drága ajándékokat készített elő. Drága magvakat bízott ránk. Csak ne a tövisek közé vessük, nem bűneink, régi emberünk indulatai közé! Akarunk valóban újat kezdeni, megújulni értelmünkben, lelkületünkben Isten akarata szerint? 

   Amikor a próféta azt mondja, hogy metélkedjetek körül, akkor a legfontosabb szertartásra utal. A szövetség jegyére. De hozzáteszi: a szíveteket. Szenteljétek oda magatokat, lelketekben őrizzétek a szövetségének pecsétjét. semmi ki ne törölje onnan. Elsősorban nem külső jel, hanem belső bizonyosság kell hirdesse: a Krisztusé vagyok. Ha valaki közülünk nem ünnepelné meg a karácsonyt, akkor nagyon elítélnénk. Vajon lelkünkben megtartjuk-e az ünnepet, készek vagyunk-e Krisztust befogadni? (Történet egy együgyű gyerekről, aki csak tízig tudott számolni… így is imádkozott.) 

  Különben fellángol haragom... Advent nem a büntetés, hanem a szeretet fellobbanó tüzéről szól… Egyedül ez a tűz menthet meg az ítélet tüzétől.  Jézus is beszél arról: azért jöttem, hogy tüzet bocsássak. Engedjük, hogy az ő szeretetének világossága, tüze, áldása gyúljon fel bennünk! Ámen.            

Jer 5, 1-3 (szerda)

1 Járjátok be Jeruzsálem utcáit, nézzetek szét, tudakozódjatok, kutassátok át tereit! Akad-e valaki, van-e olyan ember, aki törvény szerint él, és igazságra törekszik? Akkor megbocsátanék ennek a városnak! 1Móz 18,16.32 

2 Még ha azt mondják is: Él az Úr! – akkor is hamisan esküsznek! Jer 4,2 

3 Pedig te, Uram, az igazságot nézed. Megverted őket, de nem fájt nekik, irtottad őket, de nem akarták megfogadni az intést. Kőkemény maradt az arcuk, nem akartak megtérni. Ézs 1,5-6; Jer 2,30 

   Advent – hallottuk a tegnap – azt üzeni: Isten mindent megtett, megtesz és meg fog tenni értünk. Nem könnyű az Isten harca, amit értünk vív. Nem csak a kegyelem mindent (és az Egyetlent is) is odaadó áldozatát kell meghoznia, hanem le kell győznie szívünk keménységét, makacsságát. Advent beteljesedésének annyi akadálya van bennünk! A nagy utat Isten megtette: dicsőséges trónusától a betlehemi jászol alázatáig, a mennytől az ajtónkig. Vajon rá tud-e venni, „hajlandóvá és késszé” tud-e tenni minket arra, hogy ajtónkat kinyissuk előtte?

    Keserű hangsúly érződik a felszólításban: járjátok be Jeruzsálem utcáit. Isten valósággal meg akarja osztani velünk csalódását. Jertek, vizsgáljuk meg együtt, nézzetek alaposan szét, tudakozódjatok, kutassátok aprólékosan át tereit, és lássátok meg: akad-e valaki!?  

   Testvérek, vajon Bergenyében készülnek az emberek Krisztus fogadására? Kopogtassatok be az otthonokba, tekintsetek szét a faluban, utcákon, kocsmákban, templomban: adventi áhítat van a szívekben? Akad-e valaki, aki – Krisztust várván - törekszik a törvény szerint élni, igazságot cselekedni? Nem az a sejtelmetek, hogy ha Jézus most jönne el, nem lenne több esélye helyet találni, mint annak idején (a szívekről van szó!). Nem szorongat az a félelem, hogyha Krisztus most jönne vissza, akkor sokunkat haszontalan szolgákként készületlenül találna?

   Törvény és igazság. Ismerjük ennek Krisztus által adott értelmezését: szeresd az Urat, szeresd felebarátodat, és ezt mutasd, éld is meg. Be kell látnunk: ehhez kevés a mi erőnk. Ezért kell felülről való segítséget kérnünk, ezért kell az Úrra figyelnünk. Ez a figyelem, a léleknek a Krisztusra tapadó tekintete a helyes, az igazi adventi hozzáállás.  

   Ha csak egyetlen ember is akadna, megbocsátanék ennek a városnak… Valójában Isten itt elárulja, leleplezi adventi projektjét. Figyeljünk csak: egyetlen valakiért Isten kész az egész városnak, az egész világnak megbocsátani! Nem is arra kell koncentrálnunk tehát, hogy eljussunk a törvény és igazság tökéletességére (mert erre képtelenek vagyunk), hanem arra, hogy megtaláljuk az az egy valakit. Nem közülünk való, mégis közülünk valóvá lett… 

  Erről a „valakiről” maga Isten kellett gondoskodjék, ő maga kellett ezt a személyt előállítsa (mintegy önmagát adva).  Elküldte szent Fiát, hogy érvényessé lehessen az ige szava: megbocsátok ennek a városnak, ennek a világnak. Ez az isteni tett nem maradhat következmények nélkül: a város, a világ  nem élhet tovább istentelenségben. (Ha meghal értem a király fia, nem tartozhatom többé a felségáruló lázadók közé). A kegyelem meg kell érintse a szíveket, a szívünket. Ha semmi nem változik, ha csak az ítélet hárul el pillanatnyilag a fejünk fölül, akkor a kegyelem nem érte el a célját. Ha megkegyelmeznek egy bűnözőnek, és kiengedik a börtönből, ennek nem az az elsődleges célja, hogy megszabaduljon a büntetéstől, hanem hogy új életet kezdjen.

  Nem elég a képmutatás, a szent, kegyes szövegek ismétlése. Azt mondjátok: él az Úr. Szép hitvallás ez, igaz kijelentés. Isten jelenlétéről, az ő hatalmáról szól. De hiába mondjátok ezt, ha közben hamisan esküsztök. Becsapjátok magatokat, és megtévesztetek másokat. (Egyik legszebb felekezetnév: „Krisztus szeretete egyháza”. Abból a közösségből, amelyik ezt a nevet viseli, az utóbbi időben botrányokról, sikkasztásról, hűtlenségről érkeztek hírek.) Hányszor visszaéltünk az Úr nevével!

  Pedig Isten az igazságot nézi. Nem a látszatot, hanem azt, ami a szívben van. Ő az ő szívét adta, az Igazságot küldte el nekünk. Rendben van-e az, hogy ő őszintén fordul hozzád, s te csak színlelésből? 

   A közömbösség, a lelki érzéketlenség netovábbja az, hogy a nép a büntetést sem veszi komolyan. Mi sem. Látjuk a bajokat, és minden megy tovább. Isten minden módon is megmutatja, hogy neki van igaza, és mi mégsem ismerjük el. Nem fogunk lelki krízisintézkedésekbe. Így nekünk az lesz igaz, amit választunk. Nem akarták elfogadni az intést. Kőkemény maradt az arcuk, nem akartak megtérni.

   Súlyos szavak. Advent nem jelent automatikus beteljesedést. A tegnap úgy hallottuk: ha nem a szeretet tüze lobban fel bennünk, akkor az ítélet tüze lobban fel ellenünk. Isten hiába jön el hozzánk, ha mi nem fogadjuk őt. Advent – találkozás. Odafordulás a hozzánk eljövő, aláhajló Istenhez. Megtérés.

Ezen a lelki úton indítson el minket az Úr! Ámen.

Gal 2, 11-14  (csütörtök)

11 Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. 

12 Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokból lett hívőkkel. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidók közül való hívőktől. 

13 Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. 

14 De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?” 

    Advent egyben szembesülés az igazsággal az Istennel és emberekkel való kapcsolatunkat illetően. Rendteremtés magatartásunkban, gondolkodásunkban. Nemcsak külső készülődés. Hallottuk kedden: nem lehet a tövisek közé vetni, mert annak nem sok eredménye lesz… Ha nem gondolunk át semmit, nem változtatunk semmin, akkor – akármilyen magasztos dolgokról beszéljünk is - csak a régi folytatódik. Újat kell kezdenünk. Íme, még Péternek is szüksége volt arra, hogy szembenézzen önmagával, képmutató cselekedetével.  Képzeljük el: arról a Péterről van szó, aki abszolút tekintély, az apostolok vezéregyénisége, szószólója… A kőszikla. Emberek vagyunk, szükségünk van az ige tanítására, intésére. Egyedül Krisztus az igaz.

   Antióchia Pál „anyagyülekezete”. Különböző hátterű hívőkből álló közösség. Vegyes társaság, akiket az evangélium, a Krisztusról szóló jó hír univerzalitása köt össze... Nem a származás, a hagyomány, a törvény összetartozásuk, reménységük alapja, hanem a kegyelem. Ez az egyetlen feltétel. Semmiféle emberi követelmény nem írhatja ezt felül. Ha Isten kegyeleméről, irgalmáról beszélünk, akkor abba nem vegyíthetünk semmi emberit. Egy mesterműbe nem lehet belejavítani. Pál nemcsak a gyülekezet „becsületéért”, lelki nyugalmáért száll síkra, hanem ezzel a fellépésével a kegyelem igazságát is védelmébe veszi. Szót kell emelni az Isten szava mellett. Nyíltan fel kell vállalni ezt. 

  Péter együtt evett és ivott a pogányokból lett hívőkkel. Szép, az egymás elfogadásról szóló gesztus ez, ami ugyanakkor szakítás a régi előírásokkal, hagyományokkal, amiket átértékelt a Krisztus által véghezvitt megváltás. Aki nem ilyen-olyan szempontok alapján, hanem egyedül irgalomból állt mellénk, vállalt közösséget velünk.  Advent Isten szeretet-alapú hozzánk fordulását hirdeti. Az úrvacsora – mert itt arra is gondolhatunk – erről az elfogadó szeretetről szól. Isten közöttünk van. Megosztja a szívét velünk. Önmagát kínálja: áldozatában és szeretetében. Nekünk is ezt kell tennünk egymás fele.

     Mi pedig sokszor kizárunk embereket. Elkülönülünk. Könnyen kimondjuk (egyfajta lelki gőggel): te nem tartozol közénk. Még azt is: te elkárhozol. Mert nem így köszönsz, más kifejezéseket használsz, mert ezt vagy azt eszed ill. nem eszed, mert máskor ünnepelsz. Igaz, érezzük, mennyire gyarló, mennyire kicsinyes és emberi ez a hozzáállás? Korlátokat állítunk fel Isten végtelen jóságának.

   Amikor néhányan odaérkeztek Jakabtól (a jeruzsálemi zsidó keresztyének közül), akkor Péter külön vonult. Hogy ne lássák, ne szólják meg. Vagy csupán diplomáciai meggondolásból, mivel - és itt még mentegethetjük is az apostolt – nem akarta őket megbotránkoztatni. El akarta kerülni a fölösleges vitát. De mindez az igazság rovására történt, a kegyelem igazságának megkérdőjelezésével. Nem volt jó üzenete a gyülekezet fele.  (Történet a képmutatásról. Egy tanár példásan megbüntetett, és társai előtt megszégyenített egy diákot, aki - barátait is védve - hazudott egy csínytevéssel kapcsolatban. A vétkest eltanácsolták az iskolából. Hosszú évek múlva újból találkoztak. A diákból válóperes ügyvéd lett. Egykori tanárának a felesége kereste meg. Kiderült: férje hosszú éveken át hűtlenkedett, és folyamatosan hazudott neki.)

  Rögtön olvassuk is: Péter magatartása másokra is hatással volt. Viselkedésünk nem privát ügy. Befolyásol másokat. Régebb, amikor még meg-megkérdeztem a hívektől, hogy miért nem jönnek istentiszteletre, gyakran válaszolták azt: senki nem jár az utcából. Egymásra nézünk: te sem, a másik sem, akkor én sem. Vagy: te is, a másik is, akkor én is. 

  Pál nyilvánosan szólal fel. Közös ügy, közösen kell tisztázni. Akkor az emberek nyitottabbak voltak az intő szóra. Ma már teljes csőd lenne egy ilyen fellépés. ( Egyik lp. kollégámnak mondtam valamit óvó szándékkal valamilyen gyülekezeti ügy kapcsán, 20 éve érzem a neheztelését.) 

  Pál élesen fogalmaz: ha zsidó létedre pogány módra élsz (vagyis nem törvényszerűen, nem egyenesen az igazsághoz képest), akkor hogyan várod el (erőlteted), hogy a pogányok zsidó szokásokat kövessenek. Külső előírások és belső hozzáállás. Krisztus nem új szokásokra tanított meg minket, hanem a szeretet új parancsára. Ebben jussunk egyre előbbre! Ámen.    

Gal 2, 15 – 21 (péntek)

15 Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, 

16 tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Zsolt 143,2; Róm 3,20.22 

17 Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! 

18 Mert ha ismét felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom törvényszegőnek. 

19 Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Róm 7,4 

20 Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. 

21 Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg. 

  Pál a Péterrel való vitájára visszautalva tisztázza: bűnösök vagyunk (akár zsidók, akár pogányok). Advent arról szól: Isten Fia eljött a „távol szakadtakhoz”, a bűnösökhöz, hogy megváltsa őket. Amíg nem soroljuk magunkat közéjük, addig hiába várjuk az érkezését. (A királyi meglátogatott egy fegyházat. Megkérdezte a börtönparancsnokot: kik azok, akik bűnösnek vallják magukat, megbánást tanúsítanak, mert azokkal el szeretne beszélgetni, és érdekükben kegyelmi eljárást szeretne kezdeményezni… A válasz lesújtó volt: ilyen foglyunk nincsen.) Persze, hivatkozhatunk kisebb-nagyobb érdemeinkre, de azok valójában nem emelnek minket mások fölé, és főként nem tesznek makulátlanná (mintha azzal dicsekedne a leprás személy: nekem a jobb kezemen nincsenek foltok). 

  Tudjuk, hogy mi nem a törvény cselekedetei alapján igazulunk meg (mert a bűnös ember definíciója éppen ez: aki a törvényt nem tartja be, képtelen betartani), hanem a Krisztusba vetett hit által. Úgy, hogy elfogadjuk az ő isteni segítségét, könyörületét.  

 Szép, személyes vallomás: ezért mi is benne hittünk. Bizalommal bele kapaszkodtunk, aki minket – érdemtelenül és feltétel nélkül- a bizalmába fogadott. Ez a hit a feltétele annak, hogy valóban miénk legyen a kegyelem, hogy valóban megérkezzék hozzánk Krisztus. Nem pedig az, hogy tökéletesek vagyunk. (Mit gondoltok: egy hajótöréskor a legerősebb, legedzettebb tengerészek menekülnek meg, vagy azok, akik beülnek a segítségükre siető mentőhajóba?)

 Pál a Krisztusban hívő emberek életében is megmutatkozó gyarlóságokra tekintve kérdezi meg: ha Krisztusban kerestük, nyertük el a megigazulást, de mégis bűnöket követünk el, akkor vajon ez a tény a kegyelem elégtelenségét mutatja, vagy Krisztusban, az ő áldozatában van valami fogyatkozás? Szó sincs róla. Jó, hogy felvetődik itt ez a kérdés. Nekünk is dilemmánk ez, éppen adventi készülésünkben is. Annyi emberi gyarlóság jön elő belőlünk ebben a meghitt időszakban is: idegeskedés, veszekedés, türelmetlenség, harag. Hogy van ez? A fontos, hogy akarjunk szabadulni, hogy a megoldást, a bocsánatot Krisztusnál keressük. Kérjük, engedjük, hogy jósága legyőzze indulatainkat, békessége betöltse szívünket. 

 Lényeges, hogy ne térjek vissza (gondolkodásomban, magatartásomban) oda, ahonnan kiindultam. Mert ha magam akarom kiérdemelni, kiharcolni, amit kegyelemként elfogadtam, akkor hiábavalóvá teszem ezt a kegyelmet. (A példához visszatérve: ha azzal kezd dicsekedni valamelyik megmentett, hogy saját erejéből is kiúszott volna a viharos tengerből, akkor mintegy hiábavalóvá teszi a mentők önfeláldozó fáradozását). Aktualizálva: ha mi akarjuk saját buzgólkodásunkkal az ünnepet széppé, tartalmassá tenni, akkor csak annak emberi szintjéig jutunk el. 

   Meghaltam a törvénynek (vitán felül kiderült, hogy a tenger ereje nagyobb, mint az enyém)… hogy Istennek éljek. Nem a törvény külső előírásaira kell pontosan, kínosan vigyázzak, hanem a szeretet krisztusi szabályaira.  Akarnokságom, minden emberi nagyravágyásom, magamutogatásom Krisztussal együtt a keresztre van feszítve. Döbbenetes mondat: többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem… Ez a teljes önátadás. Krisztus azért jön, hogy velünk, bennünk éljen. Nem az én ambícióim, igazam, hanem az ő irántam is megmutatott jósága, igazsága, akarata lesz a meghatározó, az irányt mutató. Mert ő szeretett engem, és önmagát adta értem. Ez a tény valójában nem is hagy más lehetőséget, ha hűséges akarok maradni magamhoz és őhozzá, ha hiteles életet akarok folytatni. Ezt a Krisztust kell nekünk befogadnunk, az ő indulatát magunkra öltenünk.

  Isten kegyelmét egy percig sem vonhatom kétségbe, mert ha anélkül akarok „jó fiú” lenni, akkor ezzel mintegy hiábavalóvá teszem Isten kegyelmét. (Még egyszer vissza a példához: jön a mentőhajó, és van, aki – bár semmi esélye nincs – mégis makacskodik, hogy egyedül akar kiúszni a partra.) Krisztus az egész világhoz jött, az egész világért halt meg, de ha én visszautasítom, akkor reám nézve  – akármennyire durván hangzik – úgymond fölösleges volt az ő halála. Vigyázzunk tehát, ne tegyük magunkban hiábavalóvá ezt a hozzánk hajló kegyelmet, mennyei, megváltó szeretetet! Ámen.

Gal 3, 1-18 (szombat)

6 Így van megírva: „Ábrahám hitt Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” 1Móz 15,6; Róm 4,3 

7 Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. Róm 4,6 

8 Mivel pedig előre látta az Írás, hogy Isten a népeket hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” 1Móz 12,3 

9 Eszerint a hitből valók nyernek áldást a hívő Ábrahámmal. 

10 Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.” 5Móz 27,26 

11 Az pedig nyilvánvaló, hogy törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, mert „az igaz ember hitből fog élni”. Hab 2,4 

12 A törvény pedig nem hitből van, hanem „aki cselekszi, az fog élni általa”. 3Móz 18,5 

13 Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” –, 5Móz 21,23 

14 azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk. 

15 Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki sem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg. 

16 Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. 1Móz 12,7 

17 Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. 2Móz 12,40 

18 Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt Isten. Róm 4,14 

   Adventi füllel, szívvel hallgatjuk ezt az igét. Isten hit által igazítja meg a népeket… Ez a hit nem valamire, hanem valakire, végső soron a testté lett Igére, Krisztusra tekint. Ábrahám példája – nevének jelentése: a népek atyja – a legbeszédesebben ábrázolja ki ezt. Kijelenthetjük, hogy mi is ugyanazt a hitet valljuk, mint Ábrahám: hogy ti. Istentől - Krisztusban - nyerünk igazságot.  

    Sokat mondó kijelentés: előre látta az írás, hogy Isten a népeket – amiképpen Ábrahámot is - hit által (értsd: Krisztusban) megigazítja, ezért hirdette már Ábrahámnak az evangéliumot: „általad nyert áldást a föld minden népe”. Azért evangélium, mert Krisztusban teljesedik be.  

  Meg kell találnunk hit útját: nekünk, a világnak… A mostani háborús időben lehet így fogalmaznunk: az igazságosságot nem a még jobb, hatékonyabb (értsd: pusztítóbb) fegyverek hozzák el. Elborzadunk, amikor az újabbnál újabb hadrendbe állított gyilkos fegyvertípusokról hallunk: pl. a termobárikus rakéták egész utcákat képesek a földdel egyenlővé tenni. A technika fejlődése nem biztosítja a békességet, esetleg ideig-óráig kikényszeríti. Valami mélyebb alapra van szükség. A megoldást más irányban kell keresnünk.

  Nem a törvény cselekedetei fognak megtartani. Pedig már az is valami, ha igyekszünk a törvényt betölteni. Ha ösztöneinket annak irányítása alá rendeljük, ha annak szabályai alapján mérlegeljük: ezt szabad, azt nem… Isten törvénye az ő akaratát fejezi ki. A legszentebb dolog. Nagyon komolyan kell vennünk. A legnagyobb tisztelettel kell róla beszélnünk. Mégis be kell látnunk: a (szent, önmagában áldott) törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak. Nem alapozhatunk a törvénynek eleget tevő cselekedeteinkre, mert a törvényt nem tudjuk betartani. Tőlünk legfeljebb annyira telik, hogy kibúvókat keresünk, vagy képmutatóan megjátsszuk a tökéletest. Egy hasonlattal élve: ha egy mérhetetlen mély veremből saját erőnkből akarunk kijutni úgy, hogy felkapaszkodunk a szinte végtelen hosszú létrán, amire nyilvánvalóan nem vagyunk képesek, akkor ebben a reménytelen erőfeszítésben a menekülés eszköze a pusztulást hozza el számunkra, mivel menthetetlenül lezuhanunk arról. Be kell látnunk: segítségre van szükségünk.

   Átkozott mindenki, aki nem marad meg… Jaj neked, ha elégtelennek bizonyulsz annak teljesítésében, „amik megírattak”! Ami Isten igazsága alapján leszögeztetett. A törvényt nem hibáztathatod, mert az szent, csakhogy te nem tudod betölteni. Belebuksz a próbálkozásba. Nekiveselkedhetsz átúszni a tengert, de képtelen leszel rá. Máshol, másnál kell megoldást keress a hatalmas örvényekkel szemben. Igaz, érted?

   Isten megmutatta a megoldást: „az igaz ember hitből fog élni”. A törvény útján nem tudsz célba érni, megigazulni, de hit által igazzá lehetsz, igazként állhatsz meg Isten és mások előtt. 

  Átkozott mindenki…  Ebbe a kategóriába tartozunk mi is. Adventet ebből az állapotból várjuk. Ki lehet magyarázni a törvényt, lehet képmutatóskodni, a lényegen nem változtat. A lényegen csak az tud változtatni, aki átokká lett értünk. Aki igazként gyalázatos halált halt a golgotai kereszten a nem igazakért. Aki átokká lévén megszerezte nekünk az áldást, a megváltást. Aki eljött értünk a bűn mizériájába, hogy átokká létele áldás legyen számunkra. Hogy az Ábrahámnak a hit révén ígért áldás a mienk lehessen. És minden népé. Hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk. Hatalmas kijelentés. Adventi várakozásunk ennek beteljesedésére tekint. 

    Az utolsó részben végrendeletről hallunk. A végrendelet (testamentum) valójában az örökség ígéretét hordozza magában. Egy lezárt, halállal megpecsételt végrendeletet nem lehet érvényteleníteni, módosítani. Az Isten végső szándékát közlő rendeletét, ígéreteit, amiket Ábrahámnak (is) kijelentett - és amik Krisztusban teljesedtek be - nem lehet csak úgy megmásítani, félretenni. Pál értelmezése szerint – mivel az Írás Ábrahám utódáról (és nem utódairól) beszél – az ígéretek célszemélye, betetőzője Krisztus maga. 

  Figyelemreméltó az apostol érvelése: az Isten által kinyilatkoztatott, (rendeletként) megerősített ígéretet a 430 év múlva adott törvény nem helyezi hatályon kívül. Ellenkezőleg: az ígéret (a kegyelem) nélkülözhetetlenségét mutatja meg. Tegyük fel: befogadok egy utcagyereket a házamba, adoptálom is (ezzel valójában megígérem, hogy mindenemet neki fogom adni), aztán rendre megismertetem vele a házirendet, közös életünk szabályait. Nos, akármennyire is igyekeznék engedelmeskedni ezeknek, mégsem ezért az igyekezetéért (aminek, nyilván örülök) lett a gyermekem (és örökösöm), hanem azért, mert nagylelkű voltam iránta.

   Ha a törvény alapján adatna a kegyelem, az üdvösség, akkor fölöslegessé válna az ígéret. De mi lenne velünk, ha advent beteljesedése, Krisztus hozzánk jövetele, a megváltás a mi engedelmességünktől függne, attól, hogy mennyire tökéletesen töltjük be a törvényt? Soha nem érkezne meg. Megkeseredve, kétségbeesve döbbennénk rá: távolról sem vagyunk képesek az isteni feltételeknek eleget tenni. Beleroppannánk az erőfeszítésbe, vagy belefásulva feladnánk az igazságért való küzdelmet.

   De ez az igazság – kegyelemből – Krisztusban nekünk adatik. Benne elérkezik hozzánk Isten szeretete, irgalma. Általa célba jut Istennek a mi megtartásunkra, üdvösségünkre vonatkozó adventi projektje Áldott legyen az ő neve! Ámen.