Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Adventi bűnb. (2022)

Bűnbánati prédikációk


2022.10.24

Domahidi Béla

Adventi bűnb. – 2022 (vázlatok)

 

És 30,18 (hétfő)

18 De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.

   Halljátok, feleim? Isten még a várásban is megelőzött minket. Ő kezdte az adventet, mi csak folytatni tudjuk, bekapcsolódva abba, amit Krisztusban érettünk tett… Nem csak a világ várta sóvárogva az Üdvözítőt, hanem – mert ő teljes volt kegyelemmel és igazsággal - az egyszülött Fiú is áhítozott elindulni a menny dicsőségéből, hogy megváltsa a világot, a szenvedő, elveszett embert.

 Isten mindenható, örök tanácsában eldöntötte, és már a bűnesetkor megígérte azt, hogy könyörül rajtunk. (Íme, az ember által elkövetett bűn nyomot hagy az örökkévalóságon. Ami megtörténik, az kihat a kezdetre és a végre… Egészen személyesen: a rossz, amit elkövetsz, olyan következményekkel jár, amit te soha nem tudsz jóvátenni. Csak Isten képes erre. A bűn nem volt benne Isten akaratában, de bekövetkeztével belekerült az ő örökkévaló kegyelmi tervébe.)

    Isten vár… A teremtő vár a teremtményére, az dúsgazdag apa rongyos, tékozló fiára. Ez először az ő türelméről tanúskodik, de ugyanúgy szeretetéről, kegyelméről is… Valósággal szorít nekem, és reménykedve várja, hogy eljussak arra a belátásra: nyomorúságomban hozzá fordulok, az ő segítségét kérem. Hogy megbocsáthasson, megkegyelmezhessen… Nem azt várja Isten, hogy elegendő bűnt kövessek el ahhoz, hogy lesújthasson, hanem lesi szívem egyetlen, erőtlenül feléje küldött sóhaját… 

   Még vár az Úr. A kegyelem végtelen, de a nekem adott kegyelmi idő határos. Erre figyelmeztet ez a „még”. Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket… Csak ennyi: ne keményítsétek meg. Ne utasítsátok vissza a kegyelmet, ne taszítsátok el magatoktól a megmentő kezet. Nem kell felhágnunk a mennybe, vagy elmennünk a világ végére. Isten – erről szól az advent – egészen közel jött hozzánk. Egy döntésnyire van tőlünk. 

   És készen áll arra… A Bibliában sok olyan figyelmeztetést találunk, ami arra buzdít, hogy mi, emberek, legyünk készen! („Várj, ember szíve, készen…”) Itt pedig arról olvasunk: Isten áll készenlétben, hogy akármikor irgalmazzon. Ugrik az első szóra, akár a szülő gyermeke kívánságára, az igaz barát barátja kérésére. Igaz, milyen megdöbbentő: készen áll az Isten! Mint az orvos, aki lesi betege érkezését – akinek szinte könyörgött, hogy gyógyíttassa magát -, és azonnal kezelni kezdi, ahogy az hozzá fordul.  

   Isten készen áll. És mi? Advent nagy kérdése ez. Nem nagy előkészületekre van szükség, hanem a szív megnyitására, Krisztus befogadására, jelenlétének megélésére. Isten adventje beteljesedett, elérkezett hozzánk, a mi adventünk is el kell érkezzék hozzá … 

   Az ige hozzáteszi: bár ítélő Isten ő… Isten igazságára kell gondolnunk. Szent és tökéletes Isten ő.  Hogyan jöhetnénk hozzá mi, bűnös emberek? Hogyan állhatnánk szentséges színe elé? Akkor hogy van az, hogy mégis ő vár, készen áll befogadni, megtisztítani, megbocsátani, gyermekeivé fogadni? Úgy, hogy könyörülő és nagy kegyelmű. Úgy, hogy szeret. Megesik a szíve rajtunk. Bűneink ítéletét egyszülött Fiára veti.  

  Boldogok, akik benne reménykednek. Értjük: advent a boldogságról szól, a szabadulásról, a békességről.  Reménységünk alapja ő maga, várakozásunk garanciája az érkező Úr. 

 

Dán 9, 17-19 (kedd)

17 Hallgasd meg mégis, Istenünk, szolgád imádságát és könyörgését, és ragyogjon rá orcád elpusztult szentélyedre, önmagadért, ó, Urunk! 18 Istenem, fordítsd felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és lásd meg: milyen pusztulás ért bennünket és azt a várost, amelyet terólad neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. 19 Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk, és cselekedj, ne késlekedj! – önmagadért, Istenem, hiszen rólad nevezték el városodat és népedet! 

      Azt olvassuk a fejezet első verseiben, hogy Dániel – megértve azt, hogy a prófétai jövendölés szerint közeledik a szabadulás ideje, hosszú, kétségekkel teli várakozás után elérkezőben a hazatérés pillanata, adventi beteljesedése – alázattal, bűnbánattal, böjtöléssel fordul az Úrhoz. 

   Elsősorban nem önmagáért, hanem népéért. Adventünk általában – mégha a lelkiekre is figyelünk - személyes vonatkozású: vágyunk beteljesedni a Krisztus békességével, Istenben való örömmel, előbbre jutni a hitben. Tudatosítani azt, hogy Krisztus velünk van, bennünk él, hogy Isten áldásai kiáradnak ránk. Mindez nagyon fontos. Amíg ezt nem éljük át, nem tudunk másoknak segíteni. De van (kell legyen!) az adventnek egy közösségi vonása is. Nemcsak arra gondolok, hogy együtt készülünk, hangolódunk az ünnepre (milyen szép ez!), együtt indulunk el a Krisztussal való találkozás lelki útjára (mint a pásztorok, keleti bölcsek), hanem arra, hogy várjuk, kérjük, áhítozzuk a mások sorsának jobbra fordulását, könyörgünk, valósággal epekedünk mások lelki gyógyulásáért, megújulásáért, gazdagodásáért. Igaz, milyen távol áll tőlünk ez az önzetlen szemlélet! Igen, imádkozunk a világért, de valahogy nem forrósodik át egészen könyörgésünk (nem éri el a „mint önmagadért” hőfokát), nem teljes szívünkből kívánjuk, akarjuk azt, hogy Isten kegyelme felragyogjon mások életében is.   

  El tudjuk képzelni, hogy Ukrajnában – a hosszú hónapok óta tartó szörnyűségek, mindennapi bizonytalanság, az állandó fenyegetettség után – a valóban érintettek nagyon várják a háború végét. Együtt érzünk velük, annál is inkább, hogy a nem messze tőlünk dúló fegyveres harcok számunkra is nehézségeket, drágulást, korlátozásokat hoztak. Szeretnénk végre másról is hallani a hírekben. De tegyük fel: ha ez a háború valami oknál fogva számunkra gazdasági fellendüléssel járna, életszínvonalunk érezhető emelkedésével: akkor is őszintén szeretnénk, hogy megszűnjön az öldöklés, mindez a borzalom?

   Dániel – a nép sorsát, sőt annak vétkeit is felvállalva – mély bűnvallást tesz, és így kéri Istent: „mégis hallgass meg, ragyogjon fel arcod világossága, bocsánatod, békességed napfénye az elpusztult szentélyen…” Dániel nem tudja, hogy ő ott lesz-e a szabadulást, a hazatérést ünneplők seregében, de népe érdekében mégis ilyen szenvedélyes, odaadó buzgósággal könyörög. Tisztában van azzal is, nincs más jogalapja a kérésének, csak Isten örök irgalma: önmagadért, kegyelmedért. Nekünk van egy még fontosabb hivatkozásunk: Krisztusért. Kérjük- e, sóvárogva várjuk-e, hogy Isten könyörüljön világunkon, a népeken, népünkön, az egyházon, gyülekezetünkön?

   Dániel kéri, szinte követeli az Isten figyelmét. „Bűneink miatt elfordultál, de most hallgasd meg esdeklésünket, tekints meg a nyomorúságot, helyzetünket, amibe jutottunk.” Isten, akit káromló szavainkkal elküldtünk, segélykiáltásunkra visszatér hozzánk… Nézd, Uram, hova jutott a város: büszkesége, önteltsége, nyakassága miatt. A város, amit terólad neveztek. Bár megtagadott téged, mégis közöd van hozzá. Kiválasztottad, áldásodat adtad neki… Megtanulhatjuk Dánieltől őszintén szembenézni Istentől elszakadt állapotunkkal (egyéni életünkben, családban, gyülekezetben), annak következményeivel, ugyanakkor feltekinteni Isten felemelő, megtartó kegyelmére. 

   Mennyire igaz: nem a magunk igaz cselekedeteiben, hanem Isten irgalmában, jóságában bízva vihetjük elébe kéréseinket! Advent beteljesedése, Krisztus eljövetele nem a mi szeretetreméltóságunknak, hanem Isten feltétlen szeretetének a következménye, az eredménye. Isten jóságának története, amit ő kezdett el velünk, akiknek megirgalmazott. 

  Sürgetés hallunk ki az ige szavaiból: hallgass meg, bocsáss meg, figyelj ránk, cselekedj, ne késlekedj…  Közeledik a 70 év vége, és Dániel nem úgy látja, hogy a nép kész lenne észrevenni a felemelkedő, megnyíló kapukat, vagy hogy „megbűnhődte” volna múltját s jövendőjét annyira, hogy Istennek most kötelessége lenne kegyelmes, szabadító tetteivel, kiáradó áldásaival kárpótolást adni. Nem, most is csak Isten könyörülete, szeretete a hivatkozási alap. Az, hogy végső soron magáénak tartja, tulajdonának tekinti az engedetlen népet, akit minden áron – a megpróbáltatások tüzén át is - meg akar tartani… 

   Dániel szavai, sorai az ő érintettségéről is árulkodnak: ez a nép az enyém is. Hozzám tartoznak, hozzájuk tartozom. Nem tagadom meg ezt a kötődést (bár egyszerűbb lenne). Fáj nekem népem elesettsége, buzgón fohászkodom érte, és esengve, ua. reménységgel várom felemelkedését, szabadulását. Bárcsak ilyen indulattal folyamodnánk mi is Istenhez családjainkért, gyülekezetünkért, egyházunkért, erősen bízva a Krisztus érdemében! Ámen.        

 

Zsolt 31, 24-25 (szerda) 

24 Szeressétek az Urat, ti, hívei mind! Az állhatatosokat megtartja az Úr, de kamatostul megfizet a gőgösöknek. 

25 Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek! 

 

   A héten Isten Igéje alapján az advent közösségi jelentőségéről beszélünk, arról, hogy nemcsak magunkra, hanem másokra is gondolva várjuk az Úr szabadítását, megújító munkájának elkezdődését, áldásainak kiáradását, Krisztusban a megváltást...  Hallottuk: Isten is a mi érdekünkben vár, illetve teljesíti be lelki várakozásunkat. Advent Isten irgalmának az ünnepe, ami az egyszülött Fiúban jött el személyesen hozzánk. 

   Mai igénkben a zsoltáros – miután beszél nagy megpróbáltatásairól, őszintén vall kétségeiről, és végül hálát ad, hogy Isten hűséggel bánt vele, meghallgatta könyörgését, megmutatta szabadítását - másokat is biztat az advent megélésére. Az Urat várni soha nem hiábavaló. Nem is tétlenség, hanem éber készenlét, odaadó szolgálat. Jaj annak, aki senkit és semmit sem vár!

    Kiket várunk igazán, a szívünk mélyéből? Azokat, nemde, akiket szeretünk? Szülő rég nem látott gyermekét, szerelmes a kedvesét, barát a barátot, családtagok a harctérről hazatérő apát, férjet. Az igazi várás nemcsak valamilyen probléma megoldásáról szól (fizetésemelés - megszűnnek anyagi gondjaim), hanem az élet beteljesüléséről, kerekké válásáról. 

  Sokszor várunk hiábavalóságokat, vagy szeretetünk olyanokhoz kapcsolódik, akikben utólag csalódnunk kell. Vajon helyes-e a várásunk? Adventkor kit vársz, mit vársz? Csak embereket (rendkívül fontos ez is!), valamilyen, számodra fontos eseménynek a bekövetkezését (ó, nem mellékes!), valaminek az elrendeződését, az elintéződését (milyen jó lenne!)  Ám mindezek felett várod-e azt, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz, aki megváltó szeretetével ajándékoz meg?

   Szeressétek az Urat! Ismerjétek fel, hogy csak hozzá érdemes igazán teljes szívből ragaszkodni. Ő előbb szeretett. És mindvégig szeretni fog. Ő előbb tett meg mindent érted. Ne engedd, hogy a világ hamis, megjátszott szeretete megbabonázzon! Mindenekelőtt az Urat szeresd, az örök szeretet forrását. Jó nekünk tisztázni kapcsolatunkat Istennel. Tudom, sok vád és neheztelés is van bennünk. Csalódásainkért gyakran őt okoljuk. Vajon jogosan? Észrevesszük-e a magunk felelősségét? Megértjük-e azt, hogy mindent a javunkra intéz („mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reám bocsát”)? Megértjük-e, hogy Krisztusban mindent nekünk adott?  Az Isten iránti szeretetben is növekednünk kell. 

(Valaki elmondta, hogy nem volt igazán jó viszonyban az apjával… Kicsit merevnek, régimódinak tartotta, úgy érezte, hogy nem támogatja mindenben. Magában azért is elítélte, mert anyagilag nem sokra vitte. Apja súlyos, halálos betegsége alatt tudta meg, hogy mindenét eladta érte, amikor kiskorában súlyos beteg lett. Két évig még a bányában is dolgozott, hogy a kezeléshez a pénzt előteremtse… Azzal fejezte be: sajnos, a hideg szívvel eltöltött éveket nem lehet visszahozni.)  

  Isten igazságos. Az állhatatosakat megtartja… Ki kell tartanunk a ragaszkodásban, a hitben, bizalomban. Kérnünk kell ehhez az ő erejét. Iránta való hűségünkben is ő tud megőrizni. Csak ne forduljunk el tőle. Nem kapkodhatunk fejvesztve mindenfele, mint a beteg, aki bizonytalanul rohangál egyik orvostól a másikig… Advent egy irányba tereli figyelmünket. Megtartónk fele. 

   A gőgösöknek megfizet. Miért kell megfizetni? Kérdés ez? Ha az igazi elérkezik, minden gonosz, hamis advent véget kell érjen. A napokban olvastuk a „kalauzban”: mondhatjuk, hogy Isten igazságtalan, mert megengedi a rosszat, de azt is, hogy igazságos, mert megengedi a rosszat. Advent az erőszak megszűntét, a Messiás béke-országát hozza el… Advent, az Úr érkezése nem jó hír azoknak, akik nem várják őt, akik meg akarnak maradni bűneik sötétségében. Mindaz, amit teszel, legyen összeegyeztethető az ő eljövetelével. 

  Legyetek erősek és bátorszívűek mind, akik az Urat várjátok! Jó együtt várni, egymást biztatni, támogatni. Nemcsak magunkkal törődni, mind testiek, mind lelkiek tekintetében… Másokat biztatva mi is erősödünk. A benne való hit, bizalom és bizonyosság bátrakká tesz minket. (Az első keresztyénüldözések korában fenyegettek meg egy Krisztus-követőt azzal, hogy ha nem tagadja meg a hitét, száműzik. Azt válaszolta: akárhova kényszerítetek is elmenni, az én mennyei Atyám birtokán és oltalma alatt maradok.) Ha biztosak vagyunk a várásunkban, akkor határozott lesz magatartásunk is: az Istennek való szolgálatban, és az egymás iránti elköteleződésben. (Pál apostol a viharban, hajótörésben: szinte magával nem törődve igyekezett másokban tartani a lelket).

   Az Urat (akinek biztos az eljövetele) valójában csak reménységgel lehet várni. Adventhez nem illik a kétségeskedés, bizonytalanság. Boldog ember az, akinek szívét a Krisztusban való, a tőle kapott, rá tekintő reménység tölti el. Ámen.

  

 

Lk 2,25-26 (csütörtök) 

 

   És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 

 

   Simeonról hallunk az igében, aki úgymond az első adventet élte át. Az ószövetségi advent beteljesedését. A három, történelmi jellegű adaton kívül (lakóhelye, személyneve és hogy a Jézus kortársa volt) nem sok egzakt információnk van róla: sem foglalkozásáról, családjáról, sem társadalmi státuszáról… A legfontosabb jellemzője az volt, hogy várta az Urat. Ez töltötte be minden percét, ez tükröződött rajta.  Identitásának a részévé vált. A Messiásra, az Üdvözítőre irányulva élt, pedig neki csak ígéretei voltak. Amiket biztosnak, sziklaszilárdnak tekintett. Mi sokkal többet tudunk a megváltásról, üdvösségről, vajon látszik-e rajtunk? 

   Az ige beszél lelki vonásairól is: igaz és kegyes ember volt.  Krisztust így lehet igazán várni. Ha elnehezül a szívünk, ha lehúznak bűneink, ha harag és gonosz kívánság tölt be, akkor csak mímelni tudjuk a Krisztusra figyelést. (Emlékszünk gyermekkorunkból a szülők hazavárására: ha belemerültünk valamilyen játékba, csínytevésbe, akkor csak valahol a tudatunk mélyén, homályosan a reflexeinkben volt ott, hogy akármikor érkezhetnek… pillanatnyilag lekötött a játék izgalma.) 

  Igaz és kegyes… Úgy gondolom, hogy a várakozás maga is sok mindenre megtanít, tisztítja gondolatainkat, szívünket. János írja: akiben megvan ez a reménység, az megtisztítja önmagát, amint ő is tiszta (1 Jn 3,3)… A várakozás visszahat arra, aki vár, aki valakinek az érkezésére összpontosít… (Két történet jut eszembe: 1) Zürich főpályaudvarán még én is láttam azt a menyasszonyi ruhába öltözött idős hölgyet, aki a második világháború óta várta odaveszett vőlegényét. 2) Egyik alkalmi beszélgetőtársam mondta: várom, hogy Putyin rendet csináljon. Isten őrizzen a Putyin rendjétől! ) Milyen jó, hogy nem reménytelen, illuzórikus események beteljesedéséért, nem mulandó, kiszámíthatatlan emberek, vezérek érkezéséért szorítunk, hanem az élő, győztes, megváltó Urat várhatjuk! 

   Várta Izrael vigasztalását. Nem csak a saját lelkével törődött, elsősorban nem azzal. Íme, advent másokat is bevon a látószögünkbe. Nemcsak az én megnyugvásomról, békességet találásomról van szó. Meg kell tanuljunk másokra is figyelni! Másokért is kell remegjen a szívünk… Pl. miközben várom innen-onnan szeretteimet, gondolok-e azokra, akik fronton harcoló családtagjuk hazatéréséért fohászkodnak, azokra, akik tékozló gyermekük, férjük, testvérük hazaérkezését várják valamilyen pusztító szenvedély rabságából? Isten kegyelmét nem sajátíthatjuk ki. Aki ezt teszi, nem érti a lényeget. Igyekezzünk ebben az adventben többet gondolni, imádkozni, tenni másokért, akiknek hiány, szenvedés van az életében. Velük együtt virrasztani, várni, könyörögni, esedezni  – furcsán hangzik – számukra és számunkra is vigasztalás. 

   Izrael – egy nemzet neve, kizárólagosságot sugallhat, de általános értelemben Isten népét jelenti, mindazokat, akik számára fontos ő, akik készek megnyitni előtte a szívüket. Akik elfogadják vigasztalását. Vannak, akiknek nem kell. Másban keresnek vigasztalást, sikert, örömet.  

   A Lélek segítségünkre van ebben az együttérző várásban. Isten Lelke megnyitja szemünket Isten csodáinak meglátására, és szívünket egymás felé. Soha nem belterjes, szűk körű, önző szeretetre tanít, hanem kitárulkozásra… „Lesztek tanúim az egész világon.” (Aki az egész világot birtokolni akarja, annak szíve egyférőhelyes.)

   Simeon kijelentést kapott, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát… Kora miatt a szemei – bár nem olvasunk erről – már homályosak lehettek. De hitével nagyon élesen látott. A testi élmény, találkozás (a gyermek Jézust karjaiba vette) teljes értékűvé vált számára.  Aki látja a Fiút és hisz abban…. (Jn 6,40) Simeon földi életének vége az örökkévaló ünnep kezdetét jelentette számára.  Annak ölében hajtotta fejét, akit egykor ölébe vett.

 

 

Fil 3, 20-21 (péntek)

 

Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket. 

 

   A bűnbánati hét vége fele tartunk. Arról hallottunk, hogy advent nemcsak egyszemélyes élmény (az is), nemcsak egyéni elcsendesedés (az is), hanem közös őrködés, másokért való közbenjárás, esengő várása (Fil 1,18) Isten népe megszabadulásának… Közös kitartás, öröm, reménység.

    Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk – halljuk az igéből… Nem azért, mert ügyesen meghódítottuk, keményen megdolgozva érte, kifizettük a belépőt, jutalomként kiérdemeltük, hanem azért, mert valaki elindult felénk az adventi úton, hogy saját életének odaáldozása árán méltókká tegyen minket arra, hogy ezen az úton – őt követve – eljussunk az üdvösségre. Van egy közös ország, amit Isten Fia szerzett meg számunkra, ahol mindnyájunknak egyenlő jogaink vannak. Meg kell tanuljuk ezt így látni, így érteni, így tudatosítani. Itt a földön úgy elhatárolódunk egymástól, nagy falakat állítunk fel az „enyém” és a „tied” közé… Sok elkeseredett harcunknak ez áll a hátterében. Jóllehet alapvetően közös emberi sorsunk, szenvedésünk, halálunk. Javainkat, mulandó sikereinket, örömünket azonban nem tartjuk közösnek…

   A Krisztus utáni várakozás megtanít másként gondolkozni. Igazából nem a megígért országot várjuk, nem is az üdvösséget, hanem az Úr Jézus Krisztust. Jól fogalmaz az apostol… Advent nem valaminek, hanem valakinek a várása. Akiben minden megadatik nekünk. Vajon őt várjuk-e? Hozzá akarunk-e hasonlítani? Hallottuk az előző estéken: az a tény, hogy kit várunk, meghatározza magatartásunkat. Másként hangolom a szívem akkor, ha egy hivatalos, kényes vendéget várok, és egészen másként, ha szeretteimet készülök vendégül látni.  

   Igaz, felismerjük azt, akit várunk? Üdvözítőként jön. Ebben a rövid meghatározásban benne van nyomorúságunk és megváltásunk. Aki meg van elégedve elveszett állapotával, annak nincs szüksége üdvözítőre. Aki nem ismeri be kudarcát, az nem fogad el segítséget: sem földit, sem mennyeit. Tudod-e, hogy üdvözítőre van szükséged? Tudod-e, hogy ő hozzád is elérkezik, ha befogadod? 

   Igaz, felismerjük azt, akit várunk? Alázatáról, szeretetéről. A világ harsány ajánlatokkal érkezik, harcias megoldásokat kínál. Mi azt várjuk, aki megüresítette önmagát, azt várjuk, aki eljött, megváltott, akinek érezzük szeretetét, aki velünk van. Krisztusra figyelni a feltétele a helyes látásnak: a mennyei szem előtt tartásának, a földi komolyan vételének. A mennyből várjuk, oda irányul figyelmünk, de ez meghatározza mindennapjainkat, magatartásunkat. Biológiai létünkben is fontos a távollátás és közellátás helyes működése, kiegyensúlyozott korrelációja. Aki teljesen belevész evilági dolgaiba, az elveszíti a távlatot, aki csak arról akar tudni, az elhanyagolja evilági megbízatásait. Éheztem, ennem adtatok, mondja Jézus. Úgy várjuk őt, hogy figyelünk jelenlétének jeleire, szeretetének megbízatására.   

    Szó van egy új létforma felvételéről Krisztus hatalma által… Aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket. Sok bajjal, nehézséggel, betegségünk küszködünk… Megterheltetvén sóhajtozunk, írja Pál apostol, mégis ragaszkodunk ehhez a földi élethez. Jó tudni, hogy amíg e testben vagyunk, itt van szolgálatunk (hisszük, hogy megkapjuk hozzá a szükséges testi erőt), de azt is, hogy eljön testünk megváltása. Hogy egyszer levetjük ennek minden terhét… Krisztus dicsőséges testéhez leszünk hasonlók. Nincs ennél szebb hasonlat, körülírás… Vele együtt szenvedünk, vele együtt dicsőülünk meg. Sorsunk azonos az övével. 

  Minden neki van alávetve. Már most áthat szeretete, jósága, egyszer pedig teljesen betölt minket és mindeneket.      

 

 

Jel 3,20 (szombat)   

 

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.

 

   Az Újszövetség, a Szentírás utolsó könyvéből olvastam fel. Gyakran választunk a Jelenések könyvéből adventi textusokat. Földi üldözésben fogant evilági várakozás is megszólal benne (ó, mennyire lehet várni egy-egy gonosz idő, embertelen diktatúra, igazságtalanság, háború, stb. végét!), de a végső időkre, a földi történelem befejezésére és a mennyei folytatásra vonatkozó ígéretek is elhangzanak.

    Egy ismert igevers, plasztikus kép. „Az ajtó előtt állok”. Az ajtó határ a külvilág és a privát szféra között. Az ajtó elválaszt, véd, de – ha megnyílik – összeköt, befogad, közösséget teremt.

   A laodiceai gyülekezet nem túl hízelgő kritikát kap az Úrtól: Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen. Értjük: egy magát gazdagnak, minden tekintetben rendben levőnek hívő (ez is egyfajta hit), öntelt közösség áll előttünk, amelynek a magatartását mi is sokszor magunkra vesszük. Nincs szükségem Istentől semmire… Ezt gyakran halljuk, és egyre gyakrabban fogjuk hallani. Mindenünk megvan, nem kell Krisztus. „Nekem az az ünnep, ha egy jót eszünk, nem kell ahhoz templomba menni.” Ahhoz tényleg nem. Advent emberi kudarcának a gyökere mutatkozik meg itt: a nem várás, a nem kérés. A Sátán elhiteti velünk, hogy az a maximum, amit ő ad, az a legfontosabb, amit megszerzünk, ami kézzelfogható… Advent emberi kudarcát hirdették a bezárt betlehemi ajtók, és jelzik a mai bezárt szívek is. Nem is ellenséges viszonyulás ez, csak közömbös: nem kell. Van más…

   Ebben a hangulatban valaki, aki Isten Fiaként vállalta értünk a földig történő aláhajlást, a kereszt gyötrelmét, szégyenét, aki legyőzte a halált: megáll az ajtó előtt. Tudja, hogy mit mondtunk, de tudja, hogy ez hazugság: „mert te vagy a nyomorult…” 

   Mi van benned? Üresség, fellengzős csakazértis gőg, „megmutatom, ha kell, az egész világnak” - féle nekikeseredés, a „még többet szerzek, kicsikarom magamnak a magam örömét” nekifeszülő akarata? Talán nincs még öt, egymás mellett levő szó a Bibliában, ami ennyire nyomasztóan, drámaian hatna: nyomorult,  szánalmas, szegény, vak és mezítelen. Rólunk szól, akik csillagokat vizsgálunk, a Marsra készülünk, géneket módosítunk…  Istent játszunk, és embertelenül szomorúak vagyunk.

   Valaki megáll, zörget, és vár. Krisztus alázata ez… Nem töri rád az ajtót, nem kiabál, nem győzköd harsányan. Nem rámenős hittérítő, hanem szeretetét őszintén felkínáló Megváltó. Nem önmagáért vár,  nem lélekvadász, nem a saját sikerét hajszolja, egyedül csak értünk áll ott. Valaki, akinek adventje teljesen rólunk szól. Mit hozott a földi küldetés Jézusnak? Üldözést, megvetést, keresztet. És megtérő bűnösöket. 

    A zörgetőnek megnyittatik… Isten ezt ígérte. Ő megnyitja ajtaját, szívét, de vajon te? Befogadod a téged befogadót?

 Aztán az ige finoman a mi döntésünk jelentőségét hangsúlyozza: ha valaki megnyitja… Ez rajtunk múlik. Isten nem lépi át jogkörét, tiszteletben tartja a nekünk adott szabadságot… Nagy kérdés, hogy hol a határ? Az ajtódnál. Beengeded, vagy nem?

    Aki kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, vele vacsorálok… Olyan hétköznapi kép, mégis annyi melegség, annyi öröm, békesség van benne. Eszünkbe jut az emmausi jelenet… És az, hogy mennyire jó lenne, ha Jézus bejönne, rendet teremtene, lecsendesítené szívünk háborgását, meggyógyítaná sok lelki nyavalyánkat, kiűzné a bűn keserűségét, a harag gonosz, mérgező indulatát. Ó, milyen jó lenne! Tudjuk, a Krisztussal való közösség maga az üdvösség. Nála nélkül üres külsőség az ünnep. „Felfújt, kidíszített semmi.”

   Fogadjuk be őt, az áldását! Engedjük, hogy jósága, irgalma, tisztasága jusson uralomra bennünk! Ő az advent elkezdője, és végső célja. Boldog az, aki vele jár, és vele vacsorál az Isten országában.