ADVENT  BŰNBÁNATI HÉT

Gal 5, 16-26 (2017. adv., hétfő)

   Egy intéssel kezdődik az ige: íme, minket még arra is nógatni kell, aminek pedig a szívünkből kellene fakadnia: pl. Krisztus várására, az advent megélésére.

   Lélek szerint, hangsúlyozza többször is az Ige, és tényleg ez a fontos: Lélek szerint készülni, Lélek szerint élni, belső Krisztusra-hangolódásban. Annyira vágyaink, ösztöneink, indulataink befolyása alatt élünk! Szinte mindent a látható világ „árfolyamában” mérünk és számolunk, miközben elhanyagoljuk a lelkieket. Elhanyagoljuk Isten dolgait, egymást. Advent arra hívja fel a figyelmünket: ne engedd, hogy a külső dolgok annyira lefoglaljanak, hogy elmulaszd a leglényegesebbet, a Krisztussal való találkozást és közösséget.

   Ez az odafordulás belső harc eredménye: mert testünk másfele vonzódik, a Sátán ezerféle dologgal igyekszik betölteni, jóllakatni minket, miközben oda jutunk, hogy nem azt tesszük, amit szeretnénk, amire a lelkünk mélyén vágyunk, amire igazából szükségünk van. Ki nem szeretne békességben élni, bocsánatot nyerni és megbocsátani, szeretetet kapni és adni, az üdvösség reménységében járni? És mégis milyen sokszor más utat választunk.

Aztán célt tévesztve félrecsúszik az életünk, és egyre több minden ráülepszik a lelkünkre, egyre jobban elfelejtjük eredeti rendeltetésünket (pl. döbbenetes történelmi tény, hogy Sztálin vallásos nevelésben részesült, még a teológiai szemináriumot is elkezdte. Ehhez képest milyen messzire jutott, milyen mélyre!) Az Ige most arra tanít: tegyük azt, amit Isten a legmélyebben a szívünkbe ültetett, amire nézve teremtett és megváltott, amire Lelke lelkünket indítja, ami szép, ami jó.

    Ha a Lélek vezet, nem vagytok a törvény alatt. Vagyis: nem a törvényeskedés kicsinyességében, hanem a kegyelem nagyszerűségében éltek.

   Hallottuk a jól ismert felsorolást a test cselekedeteiről. Ez egy negatív lista. Olyan cselekedeteket sorol fel, amitől áldott orvosunk eltilt minket. Testi, ösztöni mivoltunkban könnyen azt tesszük, ami végső soron kárunkra, romlásunkra van. Ami nem jó nekünk de facto még evilági értelemben sem. Még szomorúbb ennek a „halálos életformának” a következménye, amit az apostol így fogalmaz meg: „és nem öröklik az Isten országát”. Adventi várásunkban az Isten országára is tekintünk. Krisztust várjuk, akik oda vezet minket.

   A Lélek gyümölcsei felsorolása elején a szeretet áll. A szeretet ünnepére készülve ez a gyümölcs kell elsősorban növekedjék, érlelődjék bennünk. És az öröm, a békesség, meg a többi lelki kincs: ezeket kell szívünkben előkészítenünk, mint az egymásnak szánt legszebb ajándékokat.

   Van egy mondat az igerészben: akik a Krisztus Jézuséi. Mert voltaképpen erről van szó. Ha az övé vagyunk, hozzá tartozunk: akkor tudunk törekedni a felsorolt lelki javakra. Akkor tudjuk azokat másokkal megosztani. Akkor tudjuk legyőzni a test indulatát, gonoszra ösztönző akaratát. Nem a test meghatározottságában, hanem a Lélek szabadságában élünk.

   És éljünk is úgy, hangsúlyozza az apostol. Merjünk Isten szerint gondolkozni, merjünk jók lenni, merjük azt tenni, amit a (Krisztusra figyelő) lelkünk akar, és nem azt, amit mások várnak el tőlünk. Ne egymás ellen viaskodjunk, hanem együtt törekedjünk a Lélek bölcsességében, Krisztus szeretetében Isten dicsőségét szolgálni! Ámen. 

 Gal 6, 1-10 (adv., kedd)

    Lélek szerint készülni, Lélek szerint élni, belső ráhangolódással, azt tenni, amit igazán akar a lelkünk. Ami jót, ami békességre vezet – ezt hallottuk a tegnap este. Advent ezt az odafigyelést jelenti. Elmélyülést a Krisztussal való kapcsolatban. Harcot a megkörnyékező bűn ellen.

   Erről beszél először az apostol a mai igeszakaszban. „Ha tetten érik” …  Szüntelenül tetten érjük saját magunkat: nem vagyunk eléggé türelmesek, nem vagyunk megértők, önző indulatjaink fölénk kerekednek. Emberek vagyunk, sok-sok gyarlósággal.

Az, hogy Krisztushoz tartozunk, nem bűntől való mentességet jelent, hanem azt, hogy tudjuk: van bocsánat, van megtisztulás, van kegyelem. Egy utcagyerek mondta, akit nevelőszülők fogadtak be: most is ugyanúgy koszos lesz a ruhám, mint azelőtt, de mindennap újat kapok. És nagyon hálás vagyok ezért.

   Isten embereket használ fel lelki nevelésünkben, és minket is fel akar használni a mások intésére: igazítsátok helyre szelídség lelkével. Nem ítélkezve, nem fölényes önigazultsággal. (Példa: A tűzpróba című film – az idős édesapa tanácsa.)

   Egymás terhét hordozzátok! Adventi ige. Székely-kapunkon is ez áll. Krisztus azért jött, hogy magára vegye és elhordozza terheinket, bűneinket. És példája arra tanít, hogy mi is vállaljuk (= vegyük vállra) testvérünk élet-terhét, gyengeségét. Ez az ő törvénye. Krisztusi szemmel/szeretettel nézve egymásra, könnyebb ezt megtenni. Ha konkrétan kérne valamit tőled Krisztus ebben az adventben, megtennéd? Nos, ez az!

   Fontos intés az is: ne tartsunk sokat magunkról! Sok baj származik ebből. Mindenkinek önmagát kell megvizsgálnia, és tisztában lennie önnön terheivel, gyengeségeivel („keresztem az erősségem”). Advent erre az önvizsgálatra is ösztönöz. „Fogadj el, Jézusom”, kérjük az énekben, azaz segíts, hogy szereteted által saját erőtlenségeimet is képes legyek elviselni.

   Isten szava megáll – ígérete és intése is. Amit vet az ember, azt aratja. Tetteinknek következménye van (példa). Sokszor olyan dolgokra panaszkodunk, amiket tkp. mi hoztunk mozgásba. Lehet ez pl. vádaskodás, békétlenség, hamis szándék.

   Aki a testnek vet, az a testből arat ... Akinek a test, a gazdagság a bálványa, az a végsőkig abba kapaszkodik. Az lesz egyedüli reménye. Súlyos beteg vállalkozó ismerősömet látogattam meg, aki megmutatta, hogy mekkora köteg pénz van a fiókjában. Szánalmas volt.

   A Lélekből örök életet … Az Ige a lelki utat, Krisztus várását ajánlja.

A jó cselekedetnek már itt meg van a jutalma.

   Amíg időnk van: advent az egész életünk, a rendelkezésünkre álló idő alkalom a jóra, a szolgálatra. Így tekintsünk ajándékba kapott életünkre! Ámen. 

Gal 6, 11-18 (adv., szerda)

    Kiderül az igében, hogy az apostol saját kezével írja a záró sorokat. Személyes hangvételű megjegyzés ez. Ua. a hitelesítés gesztusa. Bizonyságtételünk személyes és hiteles kell legyen! Krisztus-várásunkban különösen figyeljünk a hitelességre, beszédünk és cselekedeteink kongruenciájára, megfelelésére.

   Újból előjön a testi, test szerint gondolkodás témája. Akik a körülmetélkedést hirdetik, akik a külső törvényre teszik a hangsúlyt, azok valójában külső célokat követnek: el akarják kerülni a kereszt botrányát, az üldöztetést. Úgy mondanánk ma: jó fiúk akarnak lenni. Eleget akarnak tenni idegen elvárásoknak is.  Ennek a tanításnak a terjesztésével saját bőrüket mentik, de egyben viszonylagossá teszik a Krisztus áldozatát.

   Kísértés ez a mi életünkben is: mások elvárásait követni. Mit szólnak? Nem lóghatok ki a sorból, mert akkor kiközösítenek. Komfortossá tesszük az evangéliumot. Alkalmazkodunk, a világ, a környezet tetszésére teszünk, megalkuszunk.

   Akik megtévesztenek titeket a törvényre hivatkozva, maguk sem tartják be a törvényt. Sőt – jól leplezett hátsó szándékkal - titeket csak saját előnyeik kiépítésére használnak fel. Fennen dicsekednek, hogy maguk mellé állítottak, saját táborukba gyűjtöttek. De ez nem egyenlő a Krisztus igazságának történő engedelmességgel.

   Én azonban nem akarok mással dicsekedni, csak a Krisztus keresztjével, vallja Pál. Adventire lefordítva: nem várok mást, csak Krisztust. Vele telik be a lelkem, rá összpontosul a figyelmem, ő köti le gondolataimat.

Általa megfeszíttettem a világ számára, és a világ is számomra. Egy mély értelmű kijelentés. Nem a világ irányít. Nem a világnak élek, hanem Krisztusnak. Az ő szabadságában.

   Advent egyik nagy kérdése: mennyire köt magához a világ, azaz mindenféle, ami elvonja figyelmünket Istenről. Nagyravágyás, hiúság, népszerűség, anyagiasság, harag… Mennyire tudunk hűségesek lenni igazi önmagunkhoz és megváltó Urunkhoz? (Gondoljunk csak a konfirmációi fogadalomra … olyan őszintének hangzik, aztán jön a sok kihívás, az alkalmazkodás kényszere: és elkezdünk „együtt üvölteni a farkasokkal”, együtt káromkodni, vagánykodni. Vagy másokkal együtt képmutatóskodni. Nem a világot, hanem Krisztust feszítjük meg magunkban.)

    Krisztusban új teremtések vagyunk. Ha valóban Benne vagyunk, ha teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből hozzá ragaszkodunk. Nem a bűntelenség állapota ez, de másféle gondolkozás, irányultság. Adventi készség a várásra, engedelmességre.

   Békesség és irgalom: ezekkel a „jókkal” áldja meg Isten az őt várókat. Ámen.

Kol 1,1-8 (adv., csütörtök)

   A bemutatkozásnál kiérződik az öntudatos öröm, amivel Pál vallja: Isten akaratából Krisztus apostola vagyok. Mire hivatkozunk, kihez tartozónak valljuk magunkat? Jó értelemben büszkék vagyunk-e arra, hogy Krisztus megváltott gyermekei vagyunk? Advent ennek a tudatnak a megerősödését is jelenti. (Amire figyelek, amit várok, az határoz meg.)

   Kegyelem és békesség. A tegnapi igében azt hallottuk: „kegyelem és irgalmasság”. Drága ajándékokkal indulhatunk el az adventi úton. Bárcsak ezzel lenne tele a szívünk, ezt tudnánk másoknak adni találkozásainkban!

   Hálát adunk … többször elhangzott: a hálaadásra nekünk van szükségünk. Felszabadító erő van benne. Vajon mire irányul, mire van „beállítva” a szívünk, az agyunk? A panaszra? A mások kárhoztatására, kritizálására? Ennek a gondolkodásmódnak az a kockázata, hogy beleragadunk ebbe az állapotba, és már akkor sem változunk, ha netán a helyzet változna. Advent ráhangolódás a mennyeire, hogy jobban és jobbnak lássuk a földi életet is. 

   Miért adjunk hálát? Biztos, hogy sok kézzelfogható, testi létünkhöz, mindennapjainkhoz tartozó dolog is van, amiért hálával tartozunk. Az, hogy van otthonunk, hogy nem szűkölködünk, külső békességben, nyugalomban élhetünk.

Az apostol a lelki áldásokat sorolja fel: a Jézus Krisztusban való hit (amiről „hallottunk”, ami konkrétan megmutatkozik tehát). Nem vak bizonytalanságban élünk, mert testestől, lelkestől, akár élünk, akár halunk Krisztuséi vagyunk.

  Aztán a szeretet. A legmagasabbról jövő, a legmélyebbre lehajló ajándék, megtartó erő. A legnagyobb jó, amit kaphatunk és adhatunk (nem adhatjuk azt, amink nincs). Az apostol hozzáteszi: „amely minden szent iránt él bennetek”. Egy nagy, átölelő szeretet tehát.

  És a reménység, amely készen van a mennyben. Érdekes megfogalmazás. Itt a földön reménység, de a mennyben már elkészített, biztos dolog. Az adventi reménység nem valami homályos vágyakozás, hanem Annak a várása, aki eljött értünk, és aki eljön, hogy vele legyünk mindörökké.  Advent: bizonyosság: eljött és eljön az Úr bizonnyal.

  Ezt a reménységet, tanítja az Ige, az igazság beszédéből kapjuk. Isten igéjéből. Hozzátok is eljutott, az egész világon gyümölcsöt terem. A gonosz is meghozza a maga gyümölcseit, sőt eredménye sokkal feltűnőbb lehet. De – ha nem is olyan látványosan – jelen van a jó is. És az fog diadalra jutni és megmaradni (v.ö. próféciák: vesszőszál, ami kihajt a száraz földből, kisgyerek, aki uralkodni fog).

   Adventi kérésünk az, hogy ez a jó gyümölcs szaporodjon mindenütt. Milyen lenne a világ, ha a karácsony minden emberhez elérkezne? Megbocsátás, tiszta szándék lenne a szívekben, a rossz erejét veszítené. Szép lenne! Miért nem kezdjük el? Mi igyekezzünk karácsonyi lelkülettel élni!

   Valóban, erre Isten Lelke tud képessé tenni … Lélektől kapott szeretetről hallunk. Advent lelki út. Járjunk rajta hittel, szeretettel, jussunk egyre előbbre, egyre közelebb Krisztushoz! Ámen.

Kol 1, 12-23 (péntek)

   Újból hálaadásra buzdít az Ige. Azért, mert a javunkat akarja. A hálaadásban átértékeljük helyzetünket, áthangoljuk gondolatainkat. Észrevesszük a jót, az áldást. Azok előtt nyitjuk meg a szívünket. Advent időszaka a hálaadásról szól: azért, amit Isten tett értünk Krisztusban.

  Itt szó szerint azt hallottuk: ő tett alkalmassá (méltóvá) arra, hogy részesüljünk a szentek örökségében, a világosságban. Ő szabadított meg a sötétség hatalmából és vitt át minket szeretett Fia országába. Három dolgok emelnék ki. A) a Krisztusról szóló próféciákban gyakori kép a világosságé: a nép, amely sötétségben ül. Jézus azt tanítja önmagáról: Én vagyok a világ világossága. Milyen jó, ha – a sötétség sokféle jelensége közepette - lelkünkben ez a világosság ragyoghat. B) Isten Krisztus által nemcsak földi életünkre nézve ajándékoz meg lelki világossággal (békességgel, türelemmel, szeretettel), hanem az örök élet világossága fele is vezet. Advent tehát nemcsak egy földi időszak: mennyei vonatkozású folyamat is. C) a harmadik megjegyzés tkp. egy kérdés: itt az apostol úgy beszél erről, mint befejezett eseményről („átvitt”). Vajon ez mit jelent? Mit érzékelünk ebből? Hiszen azt látjuk, hogy azért nagyon a sötétség erői uralkodnak bennünk, körülöttünk. Azt gondolom, Pál arra utal, hogy ami számunkra még csak ígéret, az mennyei perspektívából nézve már elvégzett dolog. A tegnap este hallottunk: őriz az üdvösségre, ami készen van.

   Aztán egy gyönyörű vallomást hallottunk Jézus Krisztusról. Advent végső soron Krisztusra tekintés. (Adventi kirakós: egyik oldala színes, zsúfolt, a másikon egy egyszerű karácsonyi jelenet a kisded Jézus alakjával a kép közepén. Ha a színes oldalt próbáljuk kirakni, belebonyolódunk. Ha Jézusra nézünk, koncentrálunk, minden a helyére kerül. Vajon mi jön ki a mi kirakósunkból?)

   Benne van megváltásunk, bűneink bocsánata. Urunk ezt szerezte meg mindenekelőtt számunkra. Figyeljünk, hogy fogalmaz Pál: benne! Nem csupán nála. A megváltás ajándékát nem lehet csak úgy személytelenül átvenni: élő közösségbe kell kerüljünk Megváltónkkal.

   Karácsony titkára is vetül egy fénysugár, és Krisztus örökkévaló létéről és dicsőségéről hallunk bizonyságtételt: a láthatatlan Isten képe, akiben Isten megmutatta, felfedte önmagát, megértette velünk megtartó akaratát. Az elsőszülött minden teremtmény előtt – itt Istennek teremtő hatalmánál is mélyebb, nagyobb, mindent megelőző, mindent meghaladó atyai szeretetét próbálja az ige körülírni.

És ha csodáljuk a teremtés nagyszerűségét, a galaxisok mérhetetlen kiterjedését, a gének felfoghatatlanul bonyolult szerkezetét, akkor még nagyobb csodálatra kell indítson az Atyának az egyszülött Fiú iránti örök szeretete. És az, hogy Isten őt elküldte, odaáldozta értünk.

   Benne, általa és őreá nézve teremtetett minden, minden benne áll fenn: életünk, teremtettségünk nem találhatja meg a célját rajta kívül. Ezért jó nekünk teljes szívvel, lélekkel feléje fordulni, vele betelni.

   Ő a feje a testnek, az egyháznak. Sőt annak kezdete és célja is. A test nem élhet fej nélkül. Vagy ha megpróbálná, akkor fejetlenség lesz annak eredménye. Nincs megtartatás és megtartó, megváltás és megváltó Krisztuson kívül.

   A halottak közül is ő az elsőszülött. Mert halandó sorsunkat is vállalta, megismerte a halált, és azt legyőzve, új életre kelt. Mert Isten őt áldozatul adta azért, hogy békességet szerezzen, hogy általa megbékéltessen mindent önmagával (földön és mennyben), ő pedig – engedelmes Fiúként - békességet szerzett a kereszten kiontott vére által. Magasság és mélység, szentség és bűn között szerez Krisztus békességet egyetemes jelentőségű áldozatával.

   Titeket is: az előző sorok – ha valóban átgondoltuk – csodálattal töltöttek el. Milyen nagy dolgokról ír az Ige! Ez a folytatás még inkább mellbe vág: hiszen rólunk is szól az egész. Ebben az elképzeléseinket felülhaladó, az örökkévalóság titkait hordozó történetben mi is benne vagyunk. Advent azt jelenti: Jézus Krisztus által belelépünk az Isten történetébe. Krisztus azért vállalta a sorsunkat, hogy általa bekerüljünk a kegyelem nagy eseményébe.

   A körülírásban nem sok jót hallunk magunkról (egykor …). Lehet tiltakozni, kikérni magunknak, de jobb őszintén beismerni: ez a mi tükörképünk. Vajon érvényes-e ránk a múlt idő? Isten Krisztusért megbocsát, tiszta lapot kezd velünk.

   Advent – az új egyházi év kezdete – ezt az tiszta lappal indulást is jelenti. Bűneink felismerését, megbánását, és a Lélek általi továbbindulást. Megmaradva a hitben szilárdan, egyenesen, a szeretetben következetesen, nem tántorodva az evangélium reménységétől. Ámen.

Kol 1,24-29 (szombat)

    Nagy kijelentésekről, titkokról hallottunk a tegnap este. Ezek nem csupán Isten felfoghatatlan és megközelíthetetlen hatalmáról szóltak, hanem mindenek fölött az ő Krisztusban kinyilvánított kegyelméről. Általa bele kerülünk az Isten „kegyelmi projektjébe”. Valami olyasmi ez, mint amikor a koldus pár falatért könyörög a királyi palota kapujánál, és meghívást kap a legnagyobb ünnepi lakomára. Megváltó Urunk ezt a mennyei lehetőséget nyitotta meg számunkra.

    Ha reménysége van, akkor az ember a nehézségeket is örömmel viselheti. Az apostol szenvedéseiről ír: értetek Krisztusban. A szenvedés nem értelmetlen, ha valakiért történik (haszna van), és ha a szabadulás, a beteljesedés biztos reménységét mondhatja magáénak. Ha a szenvedő úgy tekinthet valakire, mint aki elhozza a „felüdülés” idejét. Advent erről szól.

   Furcsának találhatjuk az Igében ezt a mondatot: betöltöm mindazt, ami Krisztus szenvedéseiből még hátravan. Ez a megjegyzés nem a Krisztus maradéktalanul elvégeztetett áldozatára vonatkozik, hanem azokra a szenvedésekre, amit az apostol (és minden hívő ember) Krisztusért, és amiket Krisztus Pállal és minden megváltott gyermekével együtt hordoz (szenvedéseinket sajátjának tekinti).   

  Pál szenvedésének „céljai” (és nem okai) között az egyházat is említi. Mit vállalunk hitünkért, a gyülekezetért, mennyire fontos nekünk? Az egyháznak sokat többet ártott a hívek közömbössége, mint az ellenség minden gonoszsága.

    Pál szolgálatról és megbízatásról ír. Krisztus szent küldetéssel jött el erre a világra, követése pedig ma is ezt jelenti: Istentől kapott feladataink vannak, felelősséget hordozunk. Krisztust követni = küldetésben lenni. Advent ezt a tudatot is el kell mélyítse bennünk.

   Advent szolgálat. Úgy várjuk a leghűségesebben Megváltónkat, ha azt tesszük, amit ő. Krisztust csak krisztusi módon lehet igazán várni. Felöltözve szeretetét, jóságát, békességét.

   Szolgáló várakozás közben tárul fel a titok. „Gazdag e titok dicsősége”, írja az apostol. Ez a titok pedig az, hogy Krisztus köztetek van. Hát nem csodálatos! Miközben feszülten, olykor szenvedéseket hordozva, talán elcsüggedve, megfáradva várjuk Krisztust, ő velünk van, mellettünk áll, támogat, felemel, vigasztal. Szeretetével erősít, hogy kitartsunk az ő várásában.

   Keresztyénségünk adventi lét, aminek alapja, erőforrása, megtartó reménysége éppen ez az igazság: Krisztus köztünk van. Legyünk nyitottak jelenlétére, szeretetének megragadottságában várjuk eljövendő dicsőségének megjelenését!

   Nem csodálkozunk, hogy az apostol azt írja: mi őt hirdetjük, az ő nevében intünk és tanítunk, hogy a benne való hitben megerősítsünk (tökéletessé tegyünk) minden embert. A tökéletesség azt jelenti: akit várunk, akire nézünk, arra kezdünk hasonlítani.

Annak ereje tölt be minket. Ámen.      

ADVENT  BŰNBÁNATI HÉT

Zsolt 2 (hétfő)

    Egy kérdéssel indul az ige, indul advent nagyhete: miért tombolnak a népek, milyen hiábavalóságot terveznek a nemzetek? Egy döbbenetes korrajz ez. Mennyi nyugtalanság, „rezgelődés” van a világon, erőszak és erőfitogtatás, feszültség, milyen törékeny a kiharcolt békesség! És mennyi nyugtalanság van a szívekben: bűnnel takart tanácstalanság, dicsekvéssel leplezett örömtelenség, jómód mögötti lelki üresség és félelem. Ez az adventi kép fogad, ha szétnézünk külső és belső világunkban.

    Az Ige szerint tanácskozás folyik az Úr ellen és Felkentje ellen. Ez a folyamat előbb kezdődött, már az édenbeli „esettel és engedetlenséggel”, és azóta is tart. Isten nélkül boldogulni, kizárni őt az életünkből … a magunk feje szerint élni, csak önmagunk előtt felelősnek lenni: a bűn ősi impulzusa ez bennünk. Mi majd eldöntjük, mit teszünk, nem kell senki megmondja, nincs szükségünk tanításra, tanácsra, megváltásra sem.

    A „felkent” jelenthette eredetileg a földi uralkodót, mi az örökkévaló királyra gondolunk. Dobjuk le bilincseit, tépjük le köteleit! Isten a szeretet bilincseivel, a kegyelem kötelékével kapcsol magához. Ez nem kell nekünk? Nincs szüksége a mélybúvárnak az életmentő sodronyra, ami összekapcsolja kutatóhajóval, az ejtőernyősnek a zsinegekre, amik összekötik az ejtőernyővel? Képtelenség. Enélkül nincs esélyük életben maradni. Van-e esélyünk Isten nélkül helyesen döntenünk, azzá lennünk, akivé rendeltettünk?

   Sokakat így ér az advent: tagadásban, hátat fordításban, lázadásban. Úgy, hogy nem kell az Isten, nem kell a Messiás. Egy kis ünnepi hangulat még igen, de a Krisztus békessége, tisztasága, jósága nem. Egyre inkább hazudott szabadságunk rabjai leszünk.

   A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja. A lázadó ember az első, aki megteszi ezt Istennel, pedig neki lenne oka és joga így viszonyulni az emberrel.  Valóban nevetséges ugyanakkor fájdalmas is ez az oktalan, ostoba, elvakult szembeszállás. Magunk ellen teszünk, ha semmibe vesszük Istent. Isten felindulásában azonban nem ítéletet tervez, hanem könyörületet.

   Izzó harangjában így szól. Isten valóban rettenetesen haragszik a bűnre, de íme, a bűnös megváltásán fáradozik. Mert így szól üzenete: én kentem fel királyomat. Kihirdetem az Úr végzését: Fiam vagy. Isten megváltó királyt rendel az ellene felkelőknek. A mi adventi magatartásunktól függetlenül Istennek ugyanaz az adventi válasza: Messiást küld. Aki alázatos, aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Neki ad minden hatalmat mennyen és földön. Ítéletet hirdet a keményszívűeknek, és váltságot, szabadulást a hozzá térőknek.

   Hát térjetek észhez, okuljatok! Ha Isten kegyelemmel „reagál” a mi gonoszságainkra, hitetlenségünkre, akkor vajon tovább is azokban kell maradnunk? Advent az elgondolkodás időszaka. Kiben akarunk hinni, kihez akarunk ragaszkodni?

   Az Ige szép szavakkal bíztat: félelemmel szolgáljátok az Urat, csókoljátok meg a Fiút!

Ha valaki, akitől valamiképpen életünk, sorsunk függ, elengedné hozzánk az egyetlen fiát, hogyan bánnánk a gyermekkel? Nemde igyekeznénk kedvébe járni, a kegyeibe férkőzni, jó benyomást tenni rá, hogy általa megnyerjük a szülő jóindulatát.

    Miért volt az, hogy csak kevesen fogadták be Jézus, miért fogadják ma is olyan kevesen? Miért nem kell az embereknek általa az Isten kegyelme, békessége, miért nem kell az üdvösség? Súlyos adventi kérdések. Válaszoljunk szívünk csendjében személyesen. És ismerjük fel hitetlenségünk értelmetlenségét, és azt, hogy megtartatásunk csak Krisztusban lehet. És szolgáljuk őt, és csókoljuk meg, hit által öleljük magunkhoz. Boldog, aki hozzá menekül. Adventünk vele teljesedik be. Ámen. 

Ez 17, 22-24 (kedd)

     Egy példázat hangzik el az előző részben, aminek alaptörténete ugyanaz, mint amit a mai igeszakaszban hallottunk, de más a főszereplője és egészen más a végkifejlete. Ott az eredmény az, hogy elszárad a jó helyre ültetett, de nem jó irányba gyökeret eresztő fa (17, 9-10). Ezékieltől megszoktuk, hogy jelképekben, példázatokban beszél.

   A rávezetés, a felismerésre kényszerítés hatékony módszere ez. Miközben beleéljük magunkat a történetbe, egyszer csak rádöbbenünk: az rólunk szól. Szembe kell tehát néznünk magunkkal, hamis erősségeinkkel. Advent hiányainkról, szükségeinkről is beszél. Akármennyire nagy lett az ember, akármilyen bámulatos dolgokat valósított meg: lelki értelemben nyomorúságban van.

   Akármennyire gazdagok, sikeresek, mindent tudóak lettünk, szűkölködünk Isten kegyelme és békessége nélkül. Nem elég, amit önmagunkért tenni tudunk. Nem elég az orvostudomány fejlődése, a pszichológia, a tudományok sok-sok felfedezése, innovációja  … Advent ennek a tudatosítása, és annak a reménységnek a felragyogása: Isten elindult felénk Krisztusban. Hittel, alázattal kell őt várnunk.

    Így szól az én Uram, az Úr: majd én magam… Isten az, aki cselekszik, kezdeményez, aki fellép, aki újat kezd. Isten az, aki igazi lehetőségeket tár fel előttünk a megmaradásra. Hallottunk a Sarjról (Zak 3,9), akinek mennyei küldetése van itt a földön, aki úgy származik a népből, hogy Istentől jön. Származik egy vesszőszál. Egy új hajtás.

   Isten őt elplántálja. A plántálás a jövőről szól, az életről. A gyümölcstermésről. Az áldásról. Akár arról is beszélhetünk: az ajándékba kapott életnek továbbadása, továbbplántálása nélkül nincs megmaradás. Ahol nem ültetnek, nem építenek, ott már nem terveznek holnapot…

   Izrael magas hegyén ülteti el Isten. Izrael népének életében fontos szerepet játszottak a hegyek. Sínai, Garizim, Sion. És az újszövetségben a Golgota, amelyik világra szóló jelentőségűvé vált. Krisztus küldetésében benne van a kereszten való áldozat is. Advent a megváltó szeretet útja. Isten szent Fiában eljön hozzánk, és elmegy értünk a Golgotáig. 

   Egy sudár, szép fa, pompás cédrus fejlődik az elültetett sarjból, ágból. Az égi madarak menhelyet és táplálékot találnak rajta. (Akár a mustármag példázatában: ott is fészket rakó madarakról hallunk.) Isten gondviselő jóságát, áldásának kiterjedését tükrözi ez a kép. Pezseg az élet. Édenbeli állapotok uralkodnak. Az elveszített békességről, bőségről szólnak. Vajon, csak egy idilli prófétai álom ez? Ha Krisztusra tekintünk, akkor benne látnunk kell a látomás megvalósulását. Ő a személyes garanciája annak, hogy Isten gondolata velünk az üdvösség, megtartatás. Az ő közelében, az ő kegyelmének árnyékában van oltalom, menekvés számunkra. Ő Isten ígéreteinek beteljesítője.

   Ha pl. egy királyi családban sokáig nincs örökös, akkor egy megszületett gyermek az álmok beteljesítője, a kérdés megoldása (v.ö. I. János). Ha megkérdeznénk az embereket, hogy milyen adventi kívánságaik vannak, mit szeretnének, tartok attól, hogy sokan mulandó dolgokat kérnének: egészség, pénz, valamilyen ügy megoldása. Hányan választanánk Krisztust? Benne a békességet, áldást, jóságot, szeretetet. Kell-e nekünk?

   Akkor mindenki megtudja, hogy ő aláz, ő magasztal. Krisztus teljes alázatban jött el, hogy megdicsőüljön … Hozzá igazodva kell megtanulnunk az alázatot (lábmosás), benne magasztaltatik fel az életünk. Legnagyobb méltóságunk az, hogy az övéi vagyunk. Aki igazán átéli ezt, az nem akar többet ennél…

    Ez az időszak különösen emlékezetet minket kisebbségi létünkre. Bősz nyilatkozatok hangzanak el a környezetünkben, és bennünk megfogalmazódik a keserű kérdés (tegnap hallottam éppen valakitől): hát mi hol vagyunk. Ha nem is vesznek sokba, de Krisztusban nagyok lehetünk. Istenben való hitünkben. Ebben kell megerősödnünk! A nagyobb baj nem az, hogy mások lekicsinyelnek, hanem az, hogy mi tartjuk magunkat keveseknek, adjuk át magunkat alacsony szenvedélyeknek, egymás elleni kisszerű csatározásoknak, hazugságnak, babonának. Értitek, testvérek?

   Ha alázattal várjuk Krisztust, ha Istenben bízunk, senki nem tehet kicsivé. Csak mi magunk. Nézzünk szét, vajon – hitetlenségünk, keményszívűségünk miatt – sokszor nem mi nyomorítjuk meg magunkat?

   Nem önmagunkban zöldellünk, virulunk – csak Isten kegyelme által. Abban lüktet az élet lelke, termő ereje, áldása, aki Krisztushoz tartozik. Ebben az adventben benne való bizodalmunkban kell megerősödnünk, hogy benne legyen reménységünk, békességünk, örömünk. Ámen.  

Zak 9,9 (szerda)

    Zakariás az Ószövetség beosztása szerint az utolsó előtti próféta. Neve: Isten megemlékezik. Erről szól advent, karácsony. Szabadítót küld… Vajon mi megemlékezünk-e a rólunk megemlékező Istenről? Annyi mindent észbe kell tartsunk ilyenkor: tenni valók, ajándéklisták. Közben nem feledkezünk-e el e lényegről?  Annak várásáról, aki …

   Egy örömmel teljes üzenetet hirdet Zakariás: ne félj. Van okod örülni, felemelni a fejed, ujjongani. Mert királyod jő!

   A király eljövetele a győzelmet, a szabadulást hirdette. Győztes csaták után vonult fel, jó hírt vitt, szabadságot. Krisztus a legnagyobb ellenségünket győzte le: a bűnt és halált. Diadalában nekünk is személyesen részünk van.

   A király eljövetele örömöt, vigasságot jelentett. Ünneplés fogadta (nemrég ünnepeltünk). „Méltó azért örülnünk.” Vajon közel engedjük-e ezt az örömet a szívünkhöz? Advent ezt is magával kell hozza.

   A király eljövetele jogosságot, igazságot hoz. Trónkövetelők, zsarnokoskodó kiskirályok hatalmát letörve helyreállítja a rendet. Ennél a pontnál kell a leginkább elgondolkoznunk. Akarjuk-e a Krisztus királyságát, uralmát. A családban: hogy szeretetének törvénye lépjen hatályba. Hogy lelepleződjék minden egymást sértő hamisságunk. A gyülekezetben: hogy az ő akarata érvényesüljön. Ne az egyéni ambíciók. A világban: hogy az ő igazsága diadalmaskodjék. Uralkodók, hatalmasok, politikusok, akarják-e valóban ezt?  Úgy gondolom, erre a hírre nagy pánik törne ki: a világosság nagyon zavaró tud lenni a sötétséghez szokott embernek.

   Békességet hoz. A legnagyobb ajándék. A szívünkbe, a közösségeinkbe, világunkba. Harci eszközökről hallunk. Három dolog jut eszünkbe: Istennek hála, békességben élünk. Már csak ezeknek a felsorolása is rossz érzést kelt bennünk. A másik: az emberiség esztelen fegyverkezése. A harmadik: népek közti háborús hangulat, emberek közti feszültség. A háborúk a szívekben születnek.

  Alázat. Igazi alázat. Szamárháton érkezik. Nem paripán, nem harci ménen. A szegények állatával. Egyszerűségben (történet a mezítlábas Rolls Roys tulajról). Igazi, nem tettetett alázatban.

   Krisztust alázatban lehet megismerni. Ámen.   

2 Pt 3,1-11 (csütörtök)

    Advent – az Úr érkezése. Az ígéretek beteljesedése. Isten és ember találkozása. Sötétségben mennyei világosság felragyogása. „Az idő hajnallik” – éneklejük egyik adventi énekünkben.

    Péter apostol levelének központi tanítása: Isten megismerése Krisztus által. Nem egy racionális esemény ez, nem az emberi elme teljesítménye, hanem egy egzisztenciális történés: lelkünkben megrendülve, hit által megláthatjuk meg, felfedezhetjük a Krisztusban hozzánk érkező Istent, mennyei Atyánkat, aki bocsánatának, jóságának, szeretetének teljességét ajándékozza nekünk. Isten tehát közel jött. Kinyilatkoztatta magát Krisztusban. Advent lényegénél vagyunk… Emberi síkon is milyen fontos lehet az, ha megismerünk valakit. Egy találkozás sorsfordító lehet. 20 évvel ezelőtt találkoztam Andreas Hess barátommal … kicsit megváltozott gyülekezetünk történelme. 

    Megismerjük Istent, és azt, akit értünk elküldött, általa pedig megkapjuk mindazt, ami az életre való. Minden, amit Krisztus értünk tesz, minden út, ami közelebb visz hozzá, az életről szól.  Advent, karácsony, sőt nagypéntek is az életet hirdeti. Húsvét pedig még a földi életnél is többet: az üdvösséget. Hogy van az, hogy a szent elindul a bűnös felé, a tiszta a tisztátalan irányába, az örökkévaló a mulandóhoz? A magyarázat túlmutat rajtunk.

     Isten az ő dicsőségével és dicsőségére hívott el. Nagy bevetéssel keresett minket az Isten. Nem egy angyalt küldött el a sok közül, hogy így próbálja megmenteni önnön bűneibe bonyolódott, tévelygő teremtményét, hanem egyszülött Fiát. Nem egy melléktörténet a megváltás, hanem a legfontosabb ebben a teremtett világban. Tudnunk kell: nem csupán megtűrtek vagyunk Isten országában, nem migránsok, hanem meghívottak, akiket Isten kegyelmének tündöklő hatalmával választott ki, szólított meg.

   Drága és óriási ígéreteket kaptunk. Nem koldusok vagyunk, hanem nagyszerű kiváltságok hordozói. Az isteni természet részesei. Hát nem kárhozatos, hogy mégis sokszor a kisszerűt választjuk? Bűnben, önzésben, marakodásban, nagyravágyásban, irigységben?

   Isten magához kapcsolta sorsunkat, ez által megmenekültünk a pusztulástól, amit a kívánság okoz. Régimódi tanításnak hat. Vajon túljutottunk rajta? Vágyaink, akaratunk a jónak a hajtómotorjai? Életünk arról szól, hogy sokszor a leggyarlóbb kívánságok, legalantasabb gondolatok próbálnak befolyásolni. Soha ne lefele, hanem mindig fölfele tájékozódjunk!

   De mi a hit emberei vagyunk, írja Péter, akik más törvények szerint élünk … eljutva a szeretetig, mégpedig a mindenki iránti szeretetig. Szép ez a haladvány. Adventi utunkon ebbe az irányba kell előre haladjunk. Vajon ezzel hogy vagyunk? A szeretet parancsával. Gondolatban járd körbe a falut, és kérdezd meg magad: szeretsz-e mindenkit? Jó adventi lelkigyakorlat ez. Imádkozz mindenkiért! Akire haragszol, lehet, annak van a legnagyobb szüksége erre. Menj el egy bevásárlóközpontba: nézz az emberekre: tudsz-e mindenkinek jót kívánni. A szeretet erejét, hatókörét sokszor leredukáljuk. Az írástudók és farizeusok szintjére.

   Ha tehát szeretetben éltek, akkor a Krisztus megismerésében – ami mindennek a célja – nem lesztek gyümölcstelenek. Egy megtermékenyítő, egy megérintő, meghatározó, mozgásba hozó megismerés ez. Aki megismerte Krisztust, az nem lehet ugyanaz, mint előtte.

     Hol, miben lehet őt felismerni? Alázatában, irgalmában, szeretetében. Ezeket a vonásait magunkra öltve. Amíg Krisztus kiábrázolódik rajtunk.

Akiben nincsenek meg ezek, az vak, az nem látja igazán (hit által) megváltó Urát.

  Ezért erősítsétek meg elhívásotokat és kiválasztásotokat. Hát nem Isten választ ki? Igen, de nekünk is akarni, törekedni kell. Emlékezni, megkapaszkodni, kérni. Ebben az adventben ebben a hitben, reménységben erősödjünk, tudva, hogy közel van az Úr. Mellettünk áll, támogat, vigasztal. Közel van az ő második eljövetele is. Botladozás nélkül haladjunk az üdvösség felé. Minden, amit teszünk, erről szóljon! Ámen.

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk Krisztus Jézusban,

hálát adunk advent nagy üzenetéért, hogy te közel jöttél hozzánk Krisztusban. Hozzánk, a bűnösökhöz, a mennyei örökségünket eltékozlókhoz, a szeretetedről megfeledkezőkhöz.

Kimondhatatlan kegyelem az, amiről az Igében hallottunk, hogy mi gyarló emberek megismerhetünk téged. Te Krisztusban megmutattad igazi arcodat, felfedted önmagad, irántunk való szeretetedet, irgalmadat. Döbbenetes számunkra ez a hit általi találkozás, ráeszmélés önmagunk helyzetére, és arra, hogy te nagy hatalommal akarsz minket kiemelni az önzés, a hitetlenség, a gonoszság sötétségéből. Megérteni azt, hogy te szent Fiad által dicsőségedre hívtál el, és közben elhalmozol minden lelki ajándékoddal. Szent Lelked által részesei lehetünk a te isteni természetednek, amit Krisztusban szemlélhetünk.

   Ó, segíts, hogy ne a bűn, az önzés, a harag kisszerűségében éljünk, hanem elhívásunk nagyszerűségéhez méltóan: békességben, szeretetben, hálában! Hadd legyünk a hit emberei … akik komolyan vesszük küldetésünket, és eljutunk a mindenki iránti szeretet mértékéig. Ebben az adventi időben ezt kérjük különösen tőled: taníts meg önzetlenül szeretni családtagokat, barátokat, ismerősöket, falubelieket, és idegeneket is. Nem könnyű – Krisztus Urunk a példa és erőforrás számunkra. Vezess minket az ő útján alázatban, erősítsd benne való bizalmunkban, az üdvösség reménységében.

   Áldd meg életünket! Ámen.     

Zsid 1,1-4 (péntek)

    Isten tervében minden egy bizonyos cél fele vezet. A világ teremtése, a választott nép történelme, a próféták jövendölései egy irányba mutatnak. A kegyelemnek erővonalai egy pontban fusson össze, Ez a cél, ez a középpont pedig az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus. Tetszett az Istennek …

    Ő régen sokszor és sokféleképpen szólt. Ez utóbbi kifejezés arra utal: mindenféle módon, halk suttogással és viharzúgással, csakhogy magához térítse népe szívét: áldások és tiltások által, büntetés és szabadító tettei révén, az ítélet és az irgalom szavaival. Mindezekben ott volt már a Krisztusban elrejtett kegyelem, hogy az a végső időkben megjelenjen.

   Végső idők – elgondolkozunk a kijelentésen. Nem él elevenen a tudatunkban. Úgy tűnik: nagyon előre megy az élet. Pörgés, munka, fejlődés, újabb lehetőségek … egyre több mindent el lehet érni. Táguló világegyetem.

   De látnunk kell: egyre veszélyeztetett is az élet. Egyre több a kísértés is. Egyre közelebb van a kegyelmi idő vége. Nem félelemre, hanem szolgálatra biztat ezzel a gondolattal az Ige. Amíg időnk van.

  Ebben a Krisztus testet öltésével kezdődő és az ő visszajöveteléig tartó kegyelmi időszakban Isten Fia által szól hozzánk. Addig a próféták szóltak róla, most ő hirdeti Isten üzenetét. Advent elérkezés ahhoz - a prófétai intéseket követve -, aki Isten végleges, üdvözítő akaratát közli velünk. A békesség, megbocsátás evangéliumát. Jogos büntetésünk amnesztiáját. Az általános kegyelem jó hírét. Meg akarjuk-e hallani az örökkévaló Isten szent akaratát, amit e világra küldött Egyszülöttben hoz tudomásunkra? Engedjük-e, hogy betöltsön ez az új életet hirdető üzenet, vagy mi csak a kis Jézust akarjuk, akinek mi mondjuk meg a magunkét?

    Az Egyszülött Fiú Istennel való kapcsolatának mély titkáról hallunk. Isten őt tette mindennek örökövévé, általa teremtette a világot. Milyen mérhetetlen, felfoghatatlan szeretet van ennek a hátterében. Milyen nagy szeretettel érkezik a Fiú erre a világra!

   Aztán olvasunk néhány kijelentést a Fiúról … egészen átértelmezi karácsonyi elképzeléseinket. Isten dicsőségének kisugárzása. A kegyelem, a szeretet örök világossága … személyében hordozza Isten örökkévaló dicsőségét, bár porig alázza magát. Lényének képmása. Milyen Isten? Nem látható vonásairól van szó (mert ő láthatatlan), hanem lelki tulajdonságairól, igazi lényéről, hozzánk való viszonyáról. Nos, nézz Krisztusra, és megtudod, milyen az Isten!

    Hatalmas szavával hordozza a mindenséget … egy karácsonyi dalt hallottunk a tegnap a jászolban síró Jézusról. Valóban: hiteles. Biztos, hogy ennyire emberré lett. De látnunk kell azt is, akinek szava hordozza a mindenséget. Döbbenetes, észvesztő kinyilatkozatás ez! (Gondoljunk a több milliárd naprendszerre, és abban a matematikailag szinte ki nem fejezhető, értelemmel szinte fel sem fogható számú atomra. Minden sejtünkben percenként több ezer reakció játszódik le.)

   Ő tartja egyben a mindenséget, és irányítja az üdvösség felé millió külső tényezőtől, de végső soron csak az ő szeretetétől függő életünket. 

   Mert ő minket bűneiktől megtisztított. A megváltót várjuk tehát. Nemcsak kis karácsonyi hangulatot, hanem a legnagyobb szabadulást. Nem kis csillogást, hanem a menny dicsőségének felragyogást a szívünkben. Tiszta, megtisztított lélekkel készülhetünk az ünnep megszentelésére. Látnunk kell a Fiút, aki az Atya jobbjára ült!

   Különb név: Bárány, Messiás, Megváltó, Üdvözítő.  Ámen.     

1 Jn 2, 28 – 3,3 (szombat)

      És most … egy mindig aktuális felhívás: adventkor és máskor is. A kegyelem jelen idejű. Maradjatok meg őbenne. Úgy gondolom, ezzel a szóval nagy gondunk van. Azzal, amire ez a szó figyelmeztet. Mert van bennünk lelkesedés, elindulás, lelki igyekezet, de hiányzik a kitartás. Nem elég az adventi úton elérkezni Jézushoz, meg kell maradni őbenne.

   Maradjatok meg az én szeretetemben. Sok minden kimozdít minket hitünkből: kísértések, gondok, szívünk vágyai. És elidegenedünk, eltávolodunk. Legyetek állhatatosak! Aki mindvégig megáll … Nem elég szép hitvallást tenni, a hitben ki kell tartani. (Történet egy hitéért több évi börtönt viselt testvérről, aki a „szabad életben” eltávolodott Istentől.) Látjuk, nem hangulathoz, még csak nem is elvekhez kell nekünk ragaszkodni, hanem Krisztushoz.

   Akit várunk … hogy betöltsön békességével, felemeljen, bátorítson. És akit várunk mint dicsőséges Urat. Bizodalmunk legyen, amikor megjelenik … Nem fenyegető kijelentés ez, mert tudjuk, hogy ki jelenik meg: az aki eljött, hogy megváltson, könyörüljön raktunk.

   Felemelt fejjel. Jó lenne ebben a bizalomban élni, így lefeküdni minden este, így kezdeni napjainkat. Ha valaki ellen valami rosszat tettünk, még ha talán nem is szerez tudomást róla, mi mégsem tudunk már olyan bizalommal lenni iránta. Bennünk változott meg, tört össze valami. Gyerekeken mennyire látni ezt! A lelkük elárulja őket.

   Advent … Krisztusnak az ilyentén való várását is jelenti. Reménységben, józanul. Hozzá kell tartozzon a realitásérzékelésünkhöz ez a tudat: Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Meg kell állnunk az ő színe előtt. Már most az ő színe előtt élünk. A megszégyenülés az, ha végtelem szeretetét semmibe vettük, gúnyt űztünk abból.

    Ő igaz, és az ő követői is igazságban járnak. Aki igazságot cselekszi, az az övé. Tőle született. Karácsony a mi születésünk ünnepe is. Krisztus szeretete által olyan szorosan kapcsol magához, hogy valósággal az övéi leszünk.

   Ilyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya. A legnagyobbat. Egyszülött Fiát, akit a legjobban szeretett. Minél jobban szeretünk valakit, annál drágább számunkra.

Általa Isten gyermekei lettünk. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: Jézus nem átall minket testvéreinek nevezni. Annak nevez, tehát azok is vagyunk. A Krisztus születését felelevenítve, megerősödik a mi gyermeki státuszunk is Isten előtt. Azért született, hogy szülessünk… Ez a hit titka. A világ nem látja, nem tudja. Gúnyol, nevet. Honvágy tölti el lelkemet.

    Azt is leírja János, hogy még nem lett nyilvánvalóvá. Isten dicsőségére hívott el, mi erőtlenségben, betegségben, gondok között élünk. Úgy inkognitóban marad a mi méltóságunk. Advent, várakozás: lelki harcok közt, és mégis bizalommal és reménységgel.

   Egyik római császárról mondják, hogy fiát vidékre költöztette, hogy a trónviszályok között nehogy veszélybe kerüljön az élete, de a lelkére kötötte: ne feledd el, a császár fia vagy. Aztán eljött az idő, és az impérium uralkodójává lett.

  De nyilvánvalóvá lesz … ahogy a Krisztusra vonatkozó ígéretek is. Benne az is nyilvánvalóvá lesz, hogy mire hívott el az Isten. Hasonlók leszünk őhozzá. Krisztus azért hajolt le, hogy felemeljen. Azért hordozta el bűneiket, hogy szentségében részesítsen. Meg fogjuk őt látni, amint van. Az örökkévaló királyt. A dicsőséges Urat, Istennek Bárányát. 

   A feladatunk ebben az időben: önmagunk megtisztítása. Alávetjük magunkat az ő kegyelmi munkájának. Engedjük, hogy kiűzzön mindent, ami tisztátalan: gondolatainkban, vágyainkban, érzéseinkben. Hozzá igazodni. Hozzá tisztulni, hozzá szelídülni, hozzá javulni. Ő a példa, az erőforrás. Mellette jobbnak, igazabbnak érezzük magunkat. Maradjunk hát a közelében! Várjuk őt tiszta szívvel! Ámen.