Hóseás 6, 1-6   (advent, hétfő)

1 „Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket.

2 Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. 3 Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.”

4 Mit csináljak veled, Efraim? Mit csináljak veled, Júda? Hűségetek csak olyan, mint a reggeli felhő, vagy mint a korán tűnő harmat. Hós 13,3

5 Ezért a próféták által ostoroztam őket, beszédeimmel gyilkoltam őket: ítéletem napvilágra jön.

6 Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.

   Advent két fontos mozzanata: Isten kegyelmi, üdvözítő tervének kibontakozása az ő felénk történő elindulásában, részünkről pedig az érkező Úrra figyelés, feléje irányulás. Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz! Több ez udvarias gesztusnál, kíváncsiságból megtett lépésnél: szívünk, lelkünk, értelmünk teljességével kell hozzá térnünk, hátat fordítva hiábavalóságainknak, üres életformánknak. Ebben a döntésben benne van a bűnbánat, lelki szükségeink, kudarcaink beismerése, sebzettségünk belátása is.  

   Isten azonban megelőz minket: ő már kinyújtotta felénk gyógyító kezét, megnyitotta irgalmas szívét, kiterjesztette ránk megújulást hozó kegyelmét. A magunkra vont büntetésre ő keres megoldást, engesztelést.

  Mély értelmű, sorsdöntő („kruciális”) jelentőségű újszövetségi üzenetet hallunk ki ebből a mondatból: két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Isten örökkévaló teremtő és megváltó akarata az, hogy életet ajándékozzon. Krisztus eljövetelében, áldozatában, feltámadásában ez jut kristálytiszta módon kifejezésre.    

  Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat!  A kifürkészhetetlen Isten kijelenti magát, a megközelíthetetlen közel jön hozzánk. Advent ennek a titoknak a felfeslése. Megnyitjuk-e szívünket, akarunk-e találkozni a megváltásunkra elinduló Úrral, benne szembesülni valós helyzetünkkel, Isten kegyelmi programjával, hovatartozásunk, rendeltetésünk igazságával?  Befogadjuk-e őt, felismerjük-e benne azt, akiben békességet találunk?

   Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás. Akármilyen sűrű a sötétség, hosszú az éjszaka, egyszer eljön a nappal, a világosság. Advent a világosság bizonyossága. A legnagyobb sötétségben is.

Isten áldással érkezik (őszi, tavaszi eső). Gyümölcsözővé, termővé, örvendezővé akar tenni minket.

   Csodálatos ígéret ez, ám ott és akkor – és azóta is sokszor - kicsinyhitű fogadtatásban részesül. Efraim hite, bizodalma, hűsége csak pillanatnyi fellángolás, múló hangulat. Mint a reggeli felhő, mint korán tűnő harmat. Isten jósága, kegyelme, oltalma mellől elcsábítják múló örömök, hamis ábrándok…

Nem elég csak egy kicsit kívánkozni az Úrhoz, nem elég csak egy kicsit várni őt, ki kell tartani – teljes odaadással, bizalommal - ebben a várásban. A bűn állhatatlanságot is jelent. Emlékszünk: Mózes felmegy a hegyre, lassan telnek a napok, a nép elbizonytalanodik, és – magához ragadva a kezdeményezést -  a láthatatlan Isten helyett látható isteneket önt magának.

   A várakozás – a lelki növekedés áldott folyamata lehet. A gyümölcsnek is érési időre van szüksége. Ki kell várnunk, ha nem elégszünk meg mesterséges pótlékokkal. Megszoktuk az azonnali eredményt, sikert. Advent megtanít várni, kérni, reménykedni – biztos hittel állni a sarat. A várás része a találkozásnak.   

   Isten figyelmezteti ingatag, hitetlen népét, szavaival ostorozza, ítélete lángját is felvillantja (érdekes kifejezés -  beszédeimmel gyilkoltam őket -, van ennek egy pozitív olvasata is: nem hagytam békén őket).

   Mert szeretetet kíván az Úr, nem áldozatot, nem külsőségeket. Adventünket sok külsőség tölti meg, törekedjünk mindenekelőtt a szeretetre! Ámen.

Hóseás 11  (advent, kedd)

1 Még gyermek volt Izráel, mikor megszerettem, Egyiptomból hívtam ki fiamat. 2Móz 4,22 ; Mt 2,15

2 Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak tőlem: a Baaloknak áldoztak, és a bálványoknak tömjéneztek. 2Krón 28,2-3 ; 33,3

3 Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem ismerték fel, hogy én viselem gondjukat. 5Móz 1,31

4 Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét: jóságosan enni adtam nekik. Ézs 45,4

5 Vissza fog térni Egyiptomba, vagy Asszíria lesz a királya, mert nem akarnak megtérni. Hós 8,13 ; 9,3

6 Fegyver pusztít városaiban, véget vet a fecsegésnek, és megemészti őket terveik miatt.

7 Népem megrögzötten elfordul tőlem. Hívják őt a Felségeshez, de senki sem mozdul.

8 Hogyan adnálak oda, Efraim, hogyan szolgáltatnálak ki, Izráel? Hogyan adnálak oda, mint Admát, hogyan bánnék veled úgy, mint Cebójimmal? Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom. 5Móz 29,22 ; Jer 31,20

9 Nem izzó haragom szerint bánok vele, nem döntöm újból romlásba Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember. Szent vagyok köztetek, hogyan is törnék a vesztetekre? 4Móz 23,19 ; Ézs 55,8 ; JSir 3,31-33 

10 Az Urat fogják követni, mert oroszlánként ordít majd, és ha ordít, remegve jönnek fiai nyugat felől. Ézs 5,29-30 ; 31,4 ; Jer 25,30 ; Ám 1,2

11 Remegve jönnek Egyiptomból, mint a madár, és az asszírok földjéről, mint a galamb. Letelepítem majd őket házaikba – így szól az Úr.

   Isten adventi útjáról hallunk, annak legfőbb motivációjáról. Miért törődik a mennyei a földivel, az örökkévaló a mulandóval, a szent a bűnössel?  Még gyermek volt Izráel, mikor megszerettem. Annyi gyöngédség, kedvesség, bensőségesség van ebben az indításban! Isten – nem rejtegetve érzelmeit – őszintén beszél népével való kapcsolatáról, amelyben ő az, aki mindent megtesz.

   Egyiptomból hívtam ki fiamat – az Újszövetség Krisztusra vonatkoztatja ezt a prófétai kijelentést (az Egyszülött Fiú maximálisan mellénk áll, végigjárja történelmünket, hogy Isten iránta való végtelen szeretete teljesen ránk áradjon). Megható, ahogy ő azonosul a néppel - akit itt éppen engedetlenséget tanúsít -, ilyen messzire jön értünk, hogy visszavezessen az Atyához. Azaz, hogy vele együtt Isten minket is magához hívjon.

   Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak tőlem. Milyen abszurd! Nélkülem akartak élni, boldogulni… A bűneset óta mélyen bennünk gyökerező indíttatás ez (lásd a gyermeket, aki kiszakítja magát a szülő öleléséből). Más, vonzóbbnak, izgalmasabbnak tűnő hívásokra figyelünk. De önállósodási törekvésünkből bálványozás lesz, nagyravágyásunkból lelki megnyomorodás.

   Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket - Isten odahajló, gondviselő szeretetéről, törődéséről szól ez megható mondat -, de ők nem ismerték fel, hogy én viselem gondjukat. Hát hogy nem ismeri fel a gyermek a szülőt, aki mindent kész érte megtenni, odaáldozni!? Vagy ebben a kapcsolatban is csak magát látja? Meg van győződve, hogy neki ez kijár, és teljesen mellékes és elhanyagolható, hogy kitől kapja? Látjuk: advent célba érkezésének legnagyobb akadálya épp az ember, akiért minden történik.

   És újból halljuk: a szeretet köteleivel vontam őket. Mintha kényszerítene Isten, „szelíd erőszakkal” próbálna maga mellett tartani. Isten örökkévaló szeretetének szálai hozzá kötnek minket. Miért tépnénk el ezeket, miért választanánk a tékozlás útját?

   Majd a Szentírás egyik legszebb, leglíraibb képe következik: mint amikor valaki arcához emeli gyermekét. Az anya ragaszkodását, örömét látjuk, aki még közelebb akarja érezni gyermekét magához, arcával gyöngéden megsimogatni, gyönyörködni benne, és minden testi-lelki jóval ellátni (jóságosan enni adtam neki).

  Ezután még érthetetlenebb és fájdalmasabb a nép keményszívűsége. Az isteni szeretet köréből kilépő ember veszélyes utakra téved. Az Istenhez térni nem akarás a tőle való elszakadást jelenti, menekülést az oltalomtól, menekülést a pusztulásba, amit itt Asszíria leigázó hatalma, a fegyver, a száműzetés jelenít meg. Hány ilyen, a kegyelem elől megrögzötten menekülő ember van!

   Vajon akkor meghiúsul advent, mert nem kell az embernek?   

Csodálatos az Isten válasza. Ő tovább folytatja az adventi utat. Hogyan adnálak oda? Ő nem mond le rólunk, a lázadók után indul. Mert megindul szíve rajtunk. Odáig menően, hogy az Egyszülöttet adja értünk. Nem ítélő haragja, hanem annál nagyobb irgalma szerint cselekszik velünk. Szentsége nem elhatárolódás a bűnösöktől, hanem a kegyelem határainak kiterjesztése azokra: hogy mindenki hozzá tartozhasson.

  Ez a megmentő kegyelem nagyon határozott tud lenni.  Isten kemény szóval - amint az oroszlán ordít - hívja magához népét. József Attila írja: ijessz meg engem, Istenem, szükségem van haragodra.

   Remegve jönnek, bűnbánattal, kezes madárként, megszelídült galambként. Letelepítem majd őket. Milyen drága terve van Istennek velünk! Krisztusban az alappal bíró város, az öröm, a békesség ígéretét kapjuk. Ámen.

Hóseás 14, 2-9  (advent, szerda)

2 Térj meg, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Hós 12,7

3 Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Zsid 13,15

4 Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva.

5 Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Hós 11,9

6 Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái.

7 Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon.

8 Akkor majd ismét Isten oltalmában élnek, gabonát termesztenek; virulnak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor.

9 Efraimnak nem lesz köze többé a bálványokhoz. Én majd meghallgatom, és törődöm vele. Olyan leszek, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod majd a gyümölcseidet! Hós 4,17

   Térj meg! – kéri Isten féltő szeretettel az ő népét. Mintha az orvos kérlelné a beteget: jöjjön, hogy megvizsgálhassam, kezelhessem, meggyógyíthassam. A király könyörögne az adós szolgának: saját érdekében fogadja el az elengedést. Istenedhez - e birtokos jelzős kifejezés igazságtartalmának az érvényben tartása Isten hűségén múlik. Ha az ember meg is tagadja, ő hű marad. Nem szégyelli, hogy őt Istenünknek nevezzük (Zsid 11,16). Advent ezért jut célba, ezért teljesedik be.

Bűnöd - ez a fogalom viszont reánk vonatkozik, hozzánk tartozik. Sok mindent magába foglal: önzést, haragot, gonoszságot, hamisságot, a másik ember félreállítását. Kinek-kinek magának kell meglátnia, számba vennie. Miben voltam engedetlen, miben voltam szeretetlen?

  Még a bocsánatkérés szövegét is elkészíti, „megszerkeszti” Isten. Az sem tarthat vissza, hogy nem tudom, mit mondjak, kire hivatkozzam. Ha vétkezünk, van Szószólónk. Az Ige - a testté lett - szól helyettünk. A kérésben első helyen ez áll: bocsáss meg mindent bűnt! Aztán: fogadd szívesen hálaadásunkat! Együtt jár a kettő. A bűnbocsánat után nem egy semleges állapot következik, hanem a fiúság státusza. Istennel való kapcsolatunk nem „lóghat a levegőben”. „Lerendeztem” Istennel bűneimet (valójában ő „rendezte le” értem), és a továbbiakban semmi közöm sincs hozzá? Isten megbocsátott nekünk egyszülött Fiáért, és ezzel együtt bevett kegyelmébe, megtartó közösségébe. Ezt kell nekünk megélni.

   Józanul be kell látnunk: nem elég az emberi előrelátás, a külső segítség, a földi hatalom, siker, gazdagság.  Advent megvalósulása nem emberi teljesítmény. Istentől jön igazi szabadulás, megváltás. Nem a ló, nem a hadi technika, nem a fejlődés… Eszközök lehetnek ezek az Isten kezében, de csak személyes irgalma tarthat meg. Advent Királya hozhat ki elveszettségünk árvaságából.

  Adventi ígéretek hangzanak el: kigyógyítom hűtlenségükből, szívből szeretni fogom őket. Ezeknek Isten maga a garanciája és a beteljesítője Egyszülött Fiában, akinek szívében – nehezebb ezt megérteni, mint a teremtést - olthatatlan szeretet van irántunk.

   Gyönyörű metaforákat, hasonlatokat hallottunk. Harmat leszek Izráelnek, ő pedig virágzik, mint a liliom, gyökeret ver, és ágait szétterjeszti, mint egy terebélyes, egészséges fa, illatozik, mint a Libánon. Virulnak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Megújulásról, a jónak a bőségéről, kicsorduló örömről, háláról szól mindez. Isten kegyelme az áldások gazdagságát hozza el.

   Efraimnak nem lesz köze a bálványokhoz. Hova lehetne menni, kívánkozni az élet forrásától? (Uram, kihez mehetnénk?)

   Isten – mert közel van hozzájuk – meghallgatja őket, oltalmában vezeti, zöldellő, kiteljesedett, áldásaival roskadásig telt élettel ajándékozza meg. Legyen igaz a mi életünkben is! Ámen.

Mk 1, 1-8  (advent, csütörtök)

1 Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.

2 Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat; * Mal 3,1

3 kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”, Ézs 40,3

4 megjelent Keresztelő János a pusztában, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.

5 Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek is mind, és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. *

6 János teveszőr ruhába volt öltözve, derekán bőrövet viselt, sáskát evett és vadmézet. 2Kir 1,8

7 Ezt hirdette: Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam.

8 Én vízzel kereszteltelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni. ApCsel 1,5

   János azzal kezdi evangéliumát, hogy bejelenti: elkezdődött az Isten Fia, Jézus Krisztus evangéliuma. Istennek jó híre van számunkra. Ez Krisztusban indul el és teljesedik be. Az adventi utat Isten végigjárja – egészen hozzánk - Krisztusban.

   Már a próféták is ezt hirdették: ez Isten üdvözítő terve. A részleteket sokszor nem értjük, de látjuk a célt. És halljuk az előre küldött követ(ek), az útkészítő(k) híradását. Régebb a királyok, uralkodók érkezését futárok jelentették be.

   Keresztelő János feladata a nép szívét készítgetni. Rendkívüli, egyedi megbízatás, de mindnyájan – akik tudunk az Úr jöveteléről - követek, útkészítők vagyunk a családban, gyülekezetben, embertársak között. Vajon hogyan végezzük ezt a szolgálatot? Tudjuk, valljuk is: nem rólunk szól az életünk, hanem küldetésben vagyunk. Kire mutatunk rá?

   János nem zsúfolt nagyvárosokban, hanem a pusztában tölti be hivatását. Akiknek fontos, oda is elmennek. Szoktuk mondani: a világ végére is elmennék. Miért? Hitetlen ember nem talál sem alkalmas helyet, sem alkalmas időt arra, hogy meghallja az Isten szavát. Ha lelkünk késztet, akkor áron is keresni fogjuk a lehetőségeket.    

   Krisztus megjelenése megtérésre, bűnbánatra indít. János ezért hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.

   A posztmodern ember nem sokat beszél a bűnről, törölte a szótárából, mint zavaró, önérzetét sértő kifejezést. (Ilyen alapon jó lenne, ha a testi betegségről sem ejtenénk szót. Tekintsük nem létező jelenségnek.) Divatos azt állítani, hogy nincs nagy baj, nyilván, vannak hibáink, tévedéseink, nem vagyunk tökéletesek, de alapjában véve rendben van minden. Akkor nincs szükség Megváltóra. Csak egy kis karácsonyi hangulatra. Úgy gondolom, Krisztus többet hozott ennél, úgy gondolom, nagyobb a baj annál, hogy kis közérzetjavítással ki lehetne azt küszöbölni, meg lehetne oldani. Bűneink felismerésére, azok bocsánatára, lelki rehabilitációra van szükségünk. Krisztushoz térésre. Személyes nyomorúságunkban személyes segítségre.   

   Sokan kimennek Jánoshoz Júdeából, Jeruzsálemből. Adventi éhség. Ő pedig megkeresztelte őket. A keresztség jelképes, megrendítő igazságot kiábrázoló cselekedet: Isten Báránya áldozatának megtisztító, megváltó erejéről szól. A bűnbocsánatról és az új életről Krisztusban.

  János alázata, egyszerűsége is része bizonyságtételének. Ne rám nézzetek, hanem arra, aki felemeltetett! Az én feladatom az, hogy rá mutassak. Ebben teljesedik ki az életem. Benne, Krisztusban. Nem kell vagyont gyűjtsek, kényelmet, jólétet biztosítsak magamnak. Boldog vagyok, mert annak szolgálok, aki erősebb nálam. Aki megtart engem, mindnyájunkat. Nem vagyok méltó… és ő mégis méltóvá tett, hogy méltóságában részesüljek. 

  Én vízzel keresztelek, ő majd Lélekkel. Kérjük a Lélek Krisztusba oltó keresztségét! Ámen.

Zsid 1, 1-9  (advent, péntek)

1 Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által,

2 ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. Zsolt 2,8 ; Jn 1,3 ; Kol 1,16

3 Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. Zsolt 110,1 ; 1Pt 3,22 ; Fil 2,9 ; Zsid 9,14.26

4 Annyival feljebb való az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk.

5 Mert az angyalok közül kinek mondta valaha Isten: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”, majd pedig: „Atyja leszek, és ő az én Fiam lesz”? Zsolt 2,7 ; 2Sám 7,14

6 Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól: „Imádja őt Isten minden angyala!” Zsolt 97,7

7 És az angyalokról ezt mondja ugyan: „Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává”, Zsolt 104,4

8 de a Fiúról így szól: „A te trónusod örökké megáll, ó, Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája. Zsolt 45,6-8

9 Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot: ezért kent fel téged Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.”

  Gyönyörű bizonyságtétel ez Krisztusról, a Megváltóról. Advent a várakozás és a magasztalás időszaka. Míg a menyasszony várja vőlegényét, szép vallomásokat fogalmaz meg róla.

Isten sokféleképpen szólt a próféták által (a legtöbb idézet ebben a részben a Zsoltárok könyvéből van). Ezekben a végső időkben a Fiú által... Az evangélium summája maga Krisztus. A kijelentés benne érte el célját. Ő Isten megtartó akaratának beteljesítője. Benne ismerjük meg, hogy mi az Isten terve a világgal, velünk.

   Akit mindennek örökösévé tett – sokatmondó nyilatkozat az egyszülött Fiúról, az Atya végtelen szeretetéről. Csak azon kell elcsodálkoznunk és megrendülnünk, hogy mi miként kerültünk bele ebbe a történetbe. Egyetlen hihető magyarázat van erre: mivel Isten kegyelme olyan nagy volt.

    Aki által a világot teremtette. Krisztust kell látnunk életünk minden mozzanatában, az egész nagy világban, a mikro- és makrokozmoszban. Isten minden tettének ő az oka és célja.

  Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása… Lélegzetállító kijelentés ez, ua. zavarba ejtő, ha a Megfeszítettre vonatkoztatjuk… Isten szeretetének mélységét benne mutatta meg igazán. Krisztus Isten lényének képmása, Isten képviselője ezen a világon. Aki küldetéssel jött (hogy bűneinktől megtisztítson), és a mennyei Felség jobbjára ült.

   Feljebbvaló az angyaloknál. Református hitvallásainkban, igehirdetésünkben háttérbe szorul az angelológia. Joggal, mert Krisztus megváltó munkája a legfontosabb, ám az Ige beszél ezekről a mennyei lényekről is. A születés történetében is megjelennek. Isten küldöttei ők.

  Jézus azonban Isten Fia… Fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Ez a ma az örökkévalóság ideje. Az Atya és a Fiú közötti kimondhatatlan szeretetkapcsolatról beszélnek ezek a sorok. Ennek a kiapadhatatlan szeretetnek a hatósugara olyan nagy, hogy magába öleli az egész teremtett világot. Isten megosztja örömét, bevezeti, bemutatja elsőszülöttét a világnak (sőt, fel is áldozza a világért).

   Imádja őt minden angyal…Vajon az ember? Mi lett az Isten Fia sorsa közöttünk? Jaj, mi van a szívünkben?

   Trónusod örökké megáll, pálcád az igazság pálcája. Az egyszülött Fiú dicsősége, de küldetése is benne van ebben a vallomásban (mert a bűnös világban csak áldozattal lehet igazságot tenni: eltörölve a bűnt, megmentve a bűnöst).  A szeretet királya a bűn ádáz ellensége.

   A trónt – az öröm olajával történő - felkenetés révén nyeri el a Fiú. Így tölti be királyi, főpapi, prófétai szolgálatát (HK). Advent örömről szól: az Isten diadalmas öröméről a Fiúban, aki által megváltja tékozló gyermekeit. Engedjük, hogy az öröm, a hála olaja Krisztusban áldón ráömöljön az életünkre. Ámen.  

Jel  22, 17-21  (advent, szombat)

17 A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen! Ézs 55,1

18 Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben; 5Móz 4,2 ; 13,1

19 ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben.

20 Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! 1Kor 16,22 ; Jel 1,7

21 Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen. Róm 16,24 ; 2Thessz 3,18

   A Jelenések könyve határozottan beszél Krisztus második visszajöveteléről. Adventi reménységünknek fontos része ez is.

   Voltak korok, amikor felerősödött ez a várakozás, volt, amikor az emberek csaknem elfeledkeztek róla. Nem rajongásra, hanem - a Káté szavait idézve - felemelt fővel való várásra tanít minket az ige. A világon sok baj van, ám nem elég csak világi megoldásokat keresni. Várván ama boldog reménységet, a nagy Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését (Tit 2,13). Tudatos ráfigyelés, bizalommal teljes viszonyulás ez. Nem elfordulás a világtól, nem annak kárhoztatása, hanem bölcs, higgadt készülés a Krisztus megjelenésére. Aki azért jött, hogy megváltson bűneinkből (Zsid 1), aki a Felséges jobbján van, Igéjével, Szentlelkével kormányoz minket, és készíti az üdvösséget, hogy az majd nyilvánvalóvá legyen.

   A Lélek és a menyasszony azt mondják: jöjj. Énekeljük az adventi énekekben: „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel”. Vajon, ott van-e az őszinte várás, reménység bennünk? Vagy túlságosan ehhez a világhoz kötődünk? Csak itteni céljaink, terveink vannak? „A keresztyének igazi vagyona a mennyei bankban van!” A menyasszony az egyházat jelképezi, Krisztus eljegyzett népét.

   Aki szomjazik, jöjjön! Lelki vágyakozásra utal ez a kép. Jézus is beszélt erről (Jn 7, 37-38). Tapasztaljuk (és mégis nehezen értjük meg): földi dolgok nem tudnak teljesen betölteni. Többre rendeltettünk. Nem elégedhetünk meg kevesebbel: Isten az élet vizát kínálja. Ingyen, mert a kegyelem megfizethetetlen… Isten ingyen küldte egyszülött Fiát. Semmi más, csak szeretete tudta rávenni erre.  A legnagyszerűbb dolgok ingyen, szeretetből vannak. A pénzzel vásárolhatók csak másodrendűek.

   János egy figyelmezetést fogalmaz meg az általa közölt kijelentéssel kapcsolatban: aki hozzá tesz, aki elvesz. Isten munkáját, Krisztusban véghezvitt üdvözítő művét nem lehet megpótolni, de nem lehet megcsonkítani sem. Teljes az! Mi sokszor kihagynánk belőle, vagy éppen mást választanánk. Nem lehet önkényesen engedelmeskedni („úgy hiszek, ahogy akarok”): nincs más út, csak a Krisztus útja.

Advent nem emberi teljesítmény. Adventben benne van a jászolbölcső, de a kereszt is. Az Ige, a kegyelem, Isten szeretete teljességére van szükségünk. Hallottuk a héten: nem divatos a bűnről beszélni. De csak ha megvalljuk bűneinket, akkor nyerünk bocsánatot. A tékozló fiúnak ki kellett mondani: vétkeztem az ég ellen és teellened, nem érdemlem meg, hogy visszafogadj.  Különben képmutatás, hamiskodás lett volna hazatérése.

   A bizonyságtevő ezt mondja: bizony, hamar eljövök. Az első adventet próféták hirdették, a másodikat a dicsőséges Úr jelenti be: hamar eljövök. Van egy figyelmezető és egy biztató hangsúlya ennek a mondatnak. a. Hamar - vigyáznunk kell, készeknek lennünk, nem belenehezülve az élet dolgaiba…

1. Én jövök el. Nem az idő jön el, nem az ítélet napja. Én, aki az út az igazság és az élet vagyok, aki eljöttem, megkerestelek, megváltottalak téged. Nem az ítéletet, Krisztust várjuk.

   És mi a válasz? Ámen, azaz úgy legyen: jöjj, Uram Jézus. A szívem úgy vár. Nemcsak betegségben, nemcsak megpróbáltatásban, hanem mindennapjainkban is jelen kell legyen ez a szent türelmetlenség, nyitottság, bizonyosság .  

   Áldáskívánással zárul ez az igeszakasz, ez a fejezet, igazából a Szentírás. Isten örök érvénnyel meg akar áldani minket: adventünkben, egész életünkben, üdvösségünkben. Ámen.  

Advent bűnbánati hete - 2019

1 Móz 8, 1-12 (hétfő)

1 Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról a vadállatokról és jószágokról, amelyek vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott Isten a földre, és a víz apadni kezdett.

2 Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái; nem esett több eső az égből. 1Móz 7,11

3 Azután a víz egyre jobban visszahúzódott a földről, és százötven nap múlva leapadt a víz. 1Móz 7,24

4 A bárka pedig a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát hegységben.

5 A víz állandóan fogyott a tizedik hónapig. A tizedik hónap első napján láthatókká váltak a hegyek csúcsai.

6 Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ablakát, amelyet csinált,

7 és kiengedett egy hollót. Az újra meg újra kirepült és visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről.

8 Kiengedett egy galambot is, hogy lássa: vajon leapadt-e a víz a föld színéről.

9 De a galamb nem tudott leszállni, ezért visszatért hozzá a bárkába. Víz borította ugyanis az egész földet. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette magához a bárkába.

10 Várakozott még újabb hét napig, és ismét kiengedte a galambot a bárkából.

11 Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy leapadt a víz a földről.

12 Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza hozzá.

   A várásról, várakozásról fogunk hallani ezen a héten. Advent erről szól: valakinek a várásáról, aki Isten Fiaként testben eljött, és újból el fog jönni. A Bibliában itt, az özönvíz történetében fordul elő először a várni, várakozni szó. Ez már a bűneset utáni korszak.

    A várakozás értelemszerűen egy passzív magatartás (cselekvés): általában valami nehézség, baj, hiány megtapasztalásához kötődik. Esetleg valamilyen tervhez, aminek eredményétől valami jót, jobbat remél az ember. Betegségben gyógyulást, nehézségben annak elmúlását, valakinek a távollétében annak megérkezését.

    A várás belső feszültséget jelent. Sokan mondják: nem szeretek várni. Elveszítjük a türelmünket. Azonnali sikert, eredményt akarunk.

    A várás – akármennyire nincsen ínyünkre - valamiképpen a reménykedés megnyilvánulása. Ha valakiről azt mondják, hogy semmit nem vár az élettől, akkor ez azt jelenti, hogy lemondott mindenről.

  Egy biztató mondattal indul ez a történet: Isten azonban nem feledkezett el. Nem hiábavaló a várakozásunk. Sőt, nem is valami bizonytalan dologra vonatkozik. Noé nem tudja pontosan, hogy meddig kell a bárkában maradnia, de tudja, hogy közeleg a pillanat, Isten készíti már az időt, amikor újból szárazra léphet.

Isten cselekszik, Noénak most várnia kell és reménykednie. Vannak helyzetek, amikor nem tehetünk többet. A vetés magától nő. Előtte a magvetőnek el kell vetnie a magot. Nóénak előtte meg kellett építenie a bárkát, haladéktalanul, nem várva az özönvíz jeleire. Most nem tehet mást. A mai, a mindent kezébe vevő ember olyan nehezen viseli ezeket a helyzeteket.

  Miután láthatók lesznek a hegyek, Nóé vár még negyven napot. Bibliai szám: az özönvízkor ennyi ideig szakadt az eső, és most ki kell várni ezt az visszafele számolt időintervallumot. Minőségi, növekedést hozó várakozás. Nem panaszkodva, hanem a biztos célra tekintve. Hogy megújuljon a természet, de a lélek is.

   Nóé – olvastuk - kiengedett egy hollót és egy galambot. Az égi madarak – akiknek megadatik, hogy  „mennyei” perspektívából lássanak - mintha az Isten akaratára irányítanák a figyelmet. Vagy kísérleti állatok? Nem tudnak leszállni, így hát visszatérnek.

   Aztán még hét napig vár Nóé, és a kiengedett galamb olajággal tér vissza. Az özönvíz emberi főszereplője egy drága jelet kap. Újraindul az élet a földön. Ez a jel Jézus Krisztusról is szól: ő Jesse (Isai) kivirágzott vesszeje. Származik egy vesszőszál. Drága ígéret: a bűn pusztítása után Benne újraindul az élet, van bocsánat, van békesség, van megtartatás.

   Nóé még rászámol hét napot. Nem engedi szabadjára a galambot rögtön másnap. Isten ritmusához igazodik. Jó lenne megtanulnunk. Rohanásunk miatt milyen sok mindent lekésünk! „Csak légy egy kissé áldott csendben.” Ámen.

Zsolt 130  (kedd)

1 Zarándokének. A mélységből kiáltok hozzád, Uram!

2 Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

3 Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor?

4 De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Ézs 55,7

5 Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.

6 Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.

7 Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

8 Meg is váltja Izráelt minden bűnéből. Mt 1,21

   Zarándok-ének. Több zsoltárnak ez a felirata. A templomba vonuló csoportok énekelték, imádkozták. Erre a hagyományra utal.

A zarándoklás – életünk metaforája. Hátunk mögött rendre elmaradnak könnyebb, nehezebb életszakaszok, események, alkalmak… de biztos a cél. (Idős házaspár vetette fel a napokban: jó lenne, ha a karácsonyt halasztani lehetne egy kicsit.)

  Ezen az úton vannak mélységek is. Isten azért engedi meg, hogy megtanuljunk felfele nézni. Jobban rá figyelni, benne bízni.

A kiáltás a panasz, a fájdalom, de a segítségkérés megnyilvánulása is. Advent nyomorúságunk kiáltása és Isten válasza.

   Azt gondolnánk, hogy valami konkrét, földi kérése van a zsoltárosnak gyógyulásra, az ellenségtől való szabadulásra vonatkozóan.

   Ő azonban a bűnről beszél. Beismerő vallomásként hangzik: ha számon tartod, Uram, ki marad meg akkor. Jelentkezzen, akinek semmi nem terheli a lelkét Isten előtt! Uram, ha felírtad minden adósságomat, akkor nincs esélyem. Ám éppen Isten az, aki kifizeti az én vele szembeni tartozásomat. Nálad van a bocsánat – hatalmas felismerés ez!

   Fel tudjuk-e mérni horderejét, érezzük-e jelentőségét, átéljük-e ennek személyes örömét? „Nem lesz pokol végső helyünk”, áll Husz János énekében. Mintha a halálos betegségben szenvedő találna valakit, aki előtt teljes bizalommal kijelenthetné: nálad van a biztos gyógyulásom.   

  A bocsánatot hozó Úr várásának a boldog vallomása következik. Várom az Urat. Bizalom, reménység kap itt hangot. Uramat, Teremtőmet várom. Nem elégedhetek meg kevesebbel. Nem kisebbre van szükségem. Nem csak ajándékaira, hanem egyenesen Őrá. Te vagy az én osztályrészem… 

   Várja lelkem: egész lényemmel, legmélyebb vággyal, sóvárgással, epekedéssel. Nincs másban, másnál megoldás.

   Harmadszor is elhangzik, egy hasonlattal elmélyítve, szemléletesebbé téve: mint az őrök a reggelt.  A megterhelő, feszült vigyázásban eltöltött, veszélyes szolgálat után a hajnal elérkezését, a fellélegzést…

   Aztán biztatást hallunk. Aki megtapasztalta, az tudja tovább adni. Bízzál, Isten népe! Jó hozzá tartozni. Nála van a kegyelem, gazdag ő – irgalomban -, ezért meg tud váltani.

   És adventi bizonyossággal zárul ez a zsoltár: meg is váltja Izráelt minden bűnéből. Boldog az az ember, gyülekezet, nép, amelyik ezt el tudja mondani. A legszorongatóbb kérdésünk el van intézve, a többi – ráadásként - megadatik. Ámen.

JerSir 3, 21-26  (szerda)

21 De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek:

22 Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: Neh 9,31

23 minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!

24 Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Zsolt 16,5

25 Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak.

26 Jó csendben várni az Úr szabadítására.

   Valóban a siralmak, a keserű panasz könyve. Ha beleolvasunk az előző versekbe, akkor valósággal megrendít a próféta vallomása az átélt testi-lelki gyötrelmekről. Aztán váratlan fordulatnak, feleszmélésnek leszünk a tanúi.

   Ha meggondolom... Nem a külső körülmények változtak meg hirtelen, hanem a belső szemlélet, perspektíva. Isten kegyelmének a meglátása. Annak a tudomásul vétele, amiről a tegnap így hallottunk: nem feledkezik el az Úr.

   Szeret az Úr – valóban ez a legnagyobb felismerés, ami minden mást felülír. „Akárki bármit is beszél”. Ha lelkészként én magam kárhoztatnám a gyülekezetet, és minősíteném a legnegatívabb jelzőkkel, ez a bibliai kijelentés akkor is igaz. Erre alapozni, építeni lehet. Ezt a bizodalmat soha nem szabad feladni. Azért szeret, mert nem fogyott el irgalma. Isten irgalommal szeret minket, csak így szerethet: könyörületre induló, érettünk szent Fiát elküldő szívvel. 

  Minden reggel megújul. Minden napra adatik, minden napra elég. Nemcsak a kenyeret kell kérnünk, de az erőt, a békességet is. Persze, mi szeretnénk egyből sokat, egy évre, egy életre valót, hadd mozgassunk hegyeket. De ha minden nap kérjük, elfogadjuk, megéljük, elég az. (A szenvedélybetegek nem egy életre kell lemondjanak megkötözöttségükről, függőségükről – ez ijesztően, elbátortalanítóan hangzana -, csak egy napra, minden nap 24 órára.) Isten minden napra kijutó hűsége a garancia. Ugyanaz tegnap és ma.

   Az Úr az én osztályrészem, őt magát mondhatom magaménak. Ő magát rendelte mellém.Nem is elégedhetem meg kevesebbel. Lelkemnek rá van szüksége. Nemcsak ajándékaira (azok túl kevesek). Ismerjük a mesét a hazaküldött fiatal királynővel, aki egy dolgot elvihetett a palotából, ami számára a legkedvesebb. Férjét választotta. Micsoda bizalomra jogosít fel az, ha Isten van velem!

   Jó az Úr azokhoz, akik - nem másban, hanem - benne reménykednek. Vannak hamis utak, van hazug, megtévesztő, önáltató reménység is. A Jób könyvében olvassuk: aki emberekben bízik, az hasonlít a vándorhoz, aki kiszáradt patakban keresi a vizet.   

   Jó csendben várni az Úr szabadítására. Nem szeretünk várni. És néha mégis jó, áldásos. Megtanít a bizalomra, az Istenre figyelésre, a titkok megértésére. Csendben, nem zúgolódva, lázadozva, nem sürgető türelmetlenséggel. Meg kell tanulnunk az Úrra hangolódni és hagyatkozni. Nem pótszerekkel etetni, táplálni a lelkünket. „Csak benned nyugszik meg az én szívem.”

   Bizonyos a szabadítás, mert Szabadító érkezett. Ámen.    

Lk 2, 25-26 (csütörtök)

25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta.

26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát.

Az Újszövetségben a várakozásról szóló igehelyek három téma köré csoportosíthatók:

1. Krisztus várása (Simeon, jeruzsálemi ünnepek, bethesdai beteg, virágvasárnap)
2. Krisztus követőit várja a világ (Róm 8, 19)
3. Isten országa várásának reménysége (főként Pál apostol leveleiben olvasunk erről).

Az Ószövetség tkp. egy hosszú advent (Zsolt 20, 33 – Ő a mi segítségünk és pajzsunk, vagy a Zsolt 119, 123 - szemem epedve várja segítségedet). Eszünkbe jut a sötétségben ülő nép, amelyre – csüggedt várakozásában - váratlanul fény ragyog fel. Isten világosságra teremtett, békességre, vele való közösségre. Kimondatlanul is erre vágyakozunk. De könnyen belekeveredtünk a sötétségbe, eltávolodtunk Istentől, életünk világosságától. Hitetlenségünkben azt hisszük, hogy ez a mi természetes állapotunk.

    Ha körülnézünk vagy magunkba tekintünk, sok bajt, árnyékot, elvakultságot, hamisságot vehetünk számba.  Valami nyugtalanító hiányt. A világ öntudatlanul is vár valakire. Az ember a kegyelem szükségességének élő bizonysága. Vajon nem foglaljuk-e el túl sok mindennel magunkat, és ezért nem vesszük észre, hogy valaki hiányzik nekünk?  Vajon a sokféle kínálat özönében felismerjük-e Jézusban a szabadítót?

   Milyen jó, hogy tudhatjuk: kit várok, kire van szükségem, kit ígért meg az Isten!

Simeonnak a neve is beszédes: meghallgatott az Úr. Nemcsak várt, hanem buzgón kért is. (Nem elég tétlenül várni. „Állsz és gondolkodsz?” „Nem, csak állok.”) Imádkozó, Istenre figyelő ember volt. Jeruzsálemben élt, az ígéret városában (a főváros érdekes karaktere lehetett, sokak számára példa kitartásában, hűségében). Aki Isten ígéreteinek valóságában él, az boldog, bizakodó ember.

    Belső irányultsága kihat az életére. Aki Jézust várja, akinek tekintete, figyelme rá összpontosul, azon meglátszik.  Simeon Istennek igaz és kegyes szolgája volt. Nem bezárkózva élt, hanem közösségben. Így ismerték az emberek. Így viszonyult másokhoz. Simeonokra van szükségünk.

   Jézus eljöveteléhez nem egyéni ambíciókat, nem egyéni reménységet fűzött – az egész nép reménységét hordozta szívében. Nemcsak magának várt kegyelmet, kiváltságokat. Nincs privát keresztyénség. Hitünk közösségben bontakozik ki (elsősorban Istennel való kapcsolatunkban), szolgálatunk csapatmunka. Hogy készülünk a karácsonyra? Csak magunkban akarunk ünnepelni? Összeszoruló szívvel gondolunk arra, hogy „a jelenvaló gonosz világ” (és közömbösségünk) szétbomlasztja közösségeinket, gyülekezeteinket. A hírekben olvastuk: Franciaországban templomok tucatjait zárják be, mert elfogytak a hívek. Mindenki magának…

   A Szentlélek volt rajta… ezt nem tudjuk saját erővel, akarással elérni, hanem nyitottnak kell lennünk a Lélek vezetésére. Használj, Uram, rendelkezésedre állok! Tud-e munkálkodni bennünk Isten Szentlelke?

   Simeon azt a kijelentést kapta, hogy nem hal meg addig, nem zárul le addig födi élete, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. Az Isten Felkentjét. De aki lát és hisz, annak örök élete van, olvassuk a Jn 6,40-ben. Boldog, aki úgy él, úgy tölti napjait (nem csupán „múlatja” azokat), úgy ünnepel, hogy látja Krisztust, és meglátszik rajta Krisztus.  Ámen.

Róm 8, 19  (péntek)

19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.

   A Római levél egy nagy lelki harcról tudósít: a törvény és kegyelem, bűn és megigazulás, hit és cselekedetek nagy tusakodásáról, ami tkp. bennünk zajlik.

Persze, megvannak a külső küzdelmeink is (tanulás, munka, mindennapi gondok, bajok, stb.), de közben zajlik ez a belső is: kísértések, belső vívódások, dilemmák, elbizonytalanodások. A rossz teljes meggyőződéssel műveli dolgát, a jó tele van kétségekkel.

   Pál eljut a reménytelenség határára: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem. Vagy: nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok…

Végül abban a felismerésben talál megnyugvást és békességet, hogy akik Krisztusban vannak, azoknak nincsen kárhoztatásuk (bár lehet részük szorongattatásban).  A gyermek elcsendesedése ez, akinek rémületet keltő, föléje tornyosuló problémái, nyomasztó félelmei szertefoszlanak a szülő jelenlétében…

   Így ír erről az apostol: maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk… Még ez a felismerés sem a mienk, nem saját erőnkből jutunk el ide, a Lélek siet segítségünkre.  Az Egyszülöttért Isten gyermekei vagyunk, sőt örököstársak. Aki tud a mennyeiről, az nem ragaszkodik olyan kétségbeesetten a földihez. Adventi szemlélet ez.

   Ennek a magatartásnak, bizalomnak a felmutatásáról beszél az Ige. A világ fiai sóvárogva várják Isten fiait. „Ő, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő… vár a világ sóvárgva rád.” Érzékeljük ezt a várakozást, nyugtalanságot a világban. Amit annyi mindennel próbál kompenzálni az ember: anyagiassággal, hatalommal, bódulattal. De a lelke üres marad. Csak Istenben talál nyugodalmat a mi lelkünk.

   Az apostol egy különbségtételt vezet be a világ fiai és Isten gyermekei között. Nem mindenki az Isten gyermeke? Nem, csak az, aki belép Isten közösségébe. Ennek a feltételét nem Istennek (ő már megtette), hanem nekünk kell teljesíteni. A döntés mi kezünkben van. Akarunk-e Isten gyermekei lenni? Vállaljuk-e ezt a gyermeki státuszt?  A Gyermeket várva komolyan fel kell tennünk ezt a kérdést. Akarunk-e engedelmeskedni? Légy a magad ura, halljuk korunk divatos szlogenjét. Elég biztos fórum-e az ember, saját értelme, akarata?

   A várakozás feszültsége kézzel fogható, noha sokszor hamis irányba terelődik az emberek érdeklődése: világi gazdagság, hatalom, erőszak, álevangéliumi elképzelések, stb.

Kik az Isten fiai, Isten gyermekei, akiket vár a világ, akikben meg kellene jelenjen annak a Krisztusnak a szeretete, aki eljött, aki önmagát adta? Az apostol elismeri, hogy ők is sóhajtanak és várnak… Nem már befutott, másokhoz a hit magabiztosságával, gőgjével közeledő emberekről van szó, hanem olyanokról, akik maguk is erőtlenek, várnak, sóhajtanak, de tudják, hogy kire várnak, reménység van a szívükben, és ezzel tudnak másokat is biztatni, bátorítani.

   Koldus, aki koldustársainak elmondja, hol lehet kenyeret, meleg találni, fáradt vándor, aki reménytelen vándortársait a biztos célra emlékezteti, nyugtalan lelkű ember, aki mégis a Krisztus békességét képviseli.

    Szüksége van a világnak bizonyságtevőkre. Adventi emberekre, Simeonokra… Várja a világ advent mai követeit, akik fel tudnak mutatni valamit Krisztus szeretetéből és az ő eljövendő dicsőségéből.

A világot nem hősök mentik meg, hanem egyszerű, tiszta szívű emberek, akik hűséggel ragaszkodnak Istenhez, családjukhoz, egyházukhoz, népükhöz. Engedjük, hogy Isten így használjon! Ámen.

1 Kor 1, 7  (szombat)

7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok.

   A bűnbánati héten témánk a várás, a várakozás volt: Noé példája arra tanított: meg kell tanulnunk várni, az Isten közösségében, az ő ígéreteinek biztos tudatában, meg kell tanulnunk a bizalmat, a ráhangolódást. A Zsoltárok könyvéből hallottuk: a mélységben felfele kell nézni, nem hamis illúziókat táplálni, hanem az Urat várni, aki szabadulást hoz. A Siralmak könyvéből olvasott ige arra emlékeztetett: jó várni (jóllehet nem mindig tartjuk jónak), bízni, felismerni Isten felüdítő, megújító irgalmát. Hallottunk Simeon adventjéről, aki a Szentlélek által ígéretet kapott, és derűs lélekkel szolgált, a tegnap pedig a Római levélből: a teremtett világ várja Isten gyermekeit, mint a Krisztus indulatát hordozó, neki engedelmeskedve másoknak szolgáló bizonyságtevőket.

    Mai igénk hálaadással indul: azért, mert benne vagyunk Isten adventi tervében. Nem kell sötétségben élnünk, fény ragyog fel fölöttünk. Életünk nem vak bolyongás, hanem biztos cél felé haladás. A kegyelem haszonélvezői vagyunk. Ezt kell tudatosítanunk… Annyit vergődünk, harcolunk fölöslegesen, vagy fölösleges dolgokért! Pedig ha ez a reménység megvan bennünk, akkor könnyebb végezni a mindennapok munkáját is. Hiába szerzünk meg mindent, ha Krisztust kizárjuk… A kegyelem benne adatik. (Egyik mesében a király díszes kíséretét előre küldte az egyik városba, ő később gyalogosan, koldusruhában érkezett meg, és hiába dörömbölt a város kapuján, mert mindenki a király fogadásának a külső előkészületeivel volt elfoglalva… Nehogy a készülődés lázas sürgölődésében a Vendég maradjon ki ünneplésünkből!)

   Benne meggazdagodtunk. Át kell értékelnünk a gazdagságról alkotott fogalmunkat! Törekednünk kell a lelki gazdagságra! Az öröm belülről fakad. A szívünkből indul ki. A Krisztussal való közösségből. A szeretetet, békességet nem lehet mással pótolni. Aki Krisztusban gazdag, az tud sokat adni, áldás lenni. Szomorú lenne azt mondanunk: aranyunk, ezüstünk van, de nincs Krisztusunk.

   Nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban. Elgondolkoztam: ezelőtt 100 évvel, 70 évvel, 30 évvel egészen más, egyszerűbb, szimplább,szegényesebb volt a világ… Ahhoz képest szemmel láthatólag magasabb életszínvonalra jutottunk. Egyházközségünk is sok mindenben gyarapodott külsőképpen. Vajon lelkiekben is jutottunk előbbre? Összetartás, buzgóság, békesség, szeretet van közöttünk?

   Miközben… jó ez kifejezés! Harcoltok, dolgoztok, szolgáltok - jól teszitek! -, miközben nem feledkeztek arról, hogy kiéi vagytok, hogy hova készültök. Végzem mindennapi munkám, és várom az Urat.

   Krisztus megjelenését. Ízlelgessük ezt a két szót: jelenlét és megjelenés! Hit által, ígérete szerint már most velünk van a mi Urunk, egykor pedig szemtől-szembe fogjuk őt meglátni, szeretetét minden akadály nélkül megtapasztalni. Múltunk, jelenünk, jövendőnk róla szól.

   Isten hűsége advent garanciája. Krisztussal való közösségünk advent erőforrása. Ő siet segítségünkre, hogy hittel, reménységgel szolgáljuk és várjuk őt. Ámen.