Ézs 8, 21b-23 (hétfő)

Fölfelé néz, majd a földre tekint, de csak nyomorúságot és sötétséget lát, nyomasztó borút, homályba taszítva. Ézs 5,30 ; Jel 16,10

De nem marad ott sötétség, ahol elnyomás van. Először megalázta Zebulon és Naftáli földjét, de végül megdicsőíti a tengerhez vezető utat, a Jordánon túli részt, a pogányok területét. 2Kir 15,29 ; Mt 4,15-16

   Olyan igeszakaszokat olvasunk a héten, amelyek a Messiásról szólnak. Maga a név – ebben a formában – csupán kétszer fordul elő a mi Bibliánkban. Persze – körülírva - ennél gyakrabban van szó arról a személyről, aki Isten felhatalmazottjaként elhozza a szabadulást a népnek. (Ha megkérdeznék, hogy mitől szeretnénk szabadulni, sok mindent meg tudnánk említeni: járvány, gondok, bajok, betegség, békétlenség, nehéz helyzet, rosszakarók. Vajon bűneinket oda sorolnánk-e?  Igaz, megváltásra szoruló emberek vagyunk?) A mai igeszakaszban is a Messiásról szóló jövendölést találunk.

   Nagy belső harcot érzek a szavak mögött. Az Ézsaiás 8 - ban arról értesülünk, hogy próféta személyes sorsa is a kijelentés része lesz. Gyermekeinek neve üzenetet hordoz a közelgő – megtérést sürgető - ítéletről. Aztán figyelmeztetés, intés, biztatás hangzik el. A hamis, másba vetett reménység, esztelen illúziók miatti fenyegetés. Mint medréből kilépő folyóvíz özönlik majd az ellenség. Hiábavaló a fegyverkezés. Az Úrra kell nézni. Őt tartsátok szentnek, hangzik a felszólítás, akkor ő lesz a szentélyetek. (Ahol a kincsünk, ott a menedékünk). Vagy pedig kő lesz ő, szikla Izráel két háza számára, amibe belebotlanak, amiben megütköznek.

  Megható a próféta vallomása: én várom az Urat, és benne reménykedem. Ehhez kapcsolódva hangzik el: ő elfordította arcát a tőle elforduló néptől, aki máshol keresi a menekülést: babonaságban, szemfényvesztésben. Holtaknál az élő helyett.  Éhség, nyomorúság tör rá. Keserűségében felháborodik királyára és Istenére. Fölfele néz – nem segítségért folyamodva, hanem lázadva -, majd a földre tekint. Annak az embernek a kétségbeesett gesztusai ezek, aki Istenét megtagadta, és evilági bizakodásában is csalódott. Üres a menny, és kiürül, pusztává válik a föld is.

   Nyomorúság, és sötétség, nyomasztó ború. Elhagyott az Isten, mondjuk sokszor. Vajon nem mi hagytuk el őt? Nagyon komolyan vizsgáljuk meg: hogyan viszonyultunk hozzá? Mi lett neki tett ígéreteinkből, mennyi jut Istennek időnkből, figyelmünkből? Még emberi kapcsolatainkban is szégyellnivaló lenne az, ahogy Istennel szemben viselkedünk. 

   A homály a mi választásunk. Hogy le ne lepleződjenek cselekedeteink, olvassuk Jánosnál (Jn 3, 20). (Valakiről hallottam, hogy azt szimulálva, hogy komoly baj van a szemével, megszerezte a gyengék látóknak járó támogatást, de egész életében arra kényszerült, hogy ezt a szerepet játssza.) Lehet, hogy elkápráztat a világ csillogása, attól még homályban bolyongunk. Vak ember a világ éjszakájában. 

   Egy nagy fordulat következik be az igében. De nem marad ott sötétség, ahol elnyomás van. Feldereng advent fénye. A saját sötétségében eltévedt embernek Isten maga gyújt világosságot. A bűnei fogságában szenvedő embernek Isten készít elő szabadulást. Nem a védőoltás hozza vissza a világ reménységét, nem a gazdasági fellendülés… Persze, legyünk hálásak, ha ezek is megadatnak.  

  Zebulon, Naftáli – Jákób két fia, akik az északi részeket kapták örökségül, később leszármazottaik - az északi törzsekkel együtt - elfordultak az Úrtól. Asszír elnyomás alá kerültek (így lett Galilea – a Mt 4-ben neve bekerül az ézsaiási idézetbe - vegyes, kevert lakosságú vidék). A szembefordulás megaláztatással jár… A megaláztatás, a mélység keserű élménye azonban a bűnbánatot,  az Istenhez fordulás vágyát érlelheti meg.     

   De végül megdicsőíti. Az utolsó szó a kegyelemé. Galileáról hallva a Jézus személyét látjuk bele a történésekbe.  Ő végigjárja a kereszt útját, de Isten felmagasztalja őt és a benne reménykedőket. Krisztus alázatban vállalt eljövetelétől és megváltó áldozatától várhatjuk teljes bizonyossággal megtartatásunkat, felemeltetésünket. Ámen.     

Ézs 61,1-2 (kedd)

Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Ézs 11,2-4 ; Mt 11,5 ; Lk 4,18-19 ; 7,22 ; ApCsel 10,38

Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót.

   A mai estén is a Messiásról hallunk… Sőt – Ézsaiás próféciáján keresztül – ő maga szól hozzánk. Milyen drága dolog az ő szavát hallani! Olyan közel van már, hogy nemcsak a hírnökök kiáltása, hanem az ő hangja hallatszik. Jézus Názáretben, szolgálata megkezdésekor ezt az ószövetségi részt idézi (Lk 4,18-19).

  Isten Lelkével felruházva érkezik. A legmagasabb küldetéssel jön a legnagyobb mélységbe. Nemcsak megbízatása van, hanem felkenetése is. A Messiás jelzője ez: Felkent. Az Újszövetségben ez a Krisztus neve.

   Arról is tudomást szerzünk, hogy kihez küldetik. Szegények, megtört szívűek, foglyok, megkötözöttek, gyászolók. Advent nem a bővelkedők, a minden jóban dúskálók ünnepe, hanem azoké, akik életében hiányok vannak. Szenvedés, üresség. Adventi világban élünk.  Szükségünk van örömhírre, sebeink bekötözésére, felszabadulásra. Bár bámulatos dolgokat ért el az ember a tudomány, a technika területén, lelki állapotát valójában ezek a kifejezések írják le. A hős ember olyan törékeny önmagában.

  A világjárvány nyilvánvalóvá tette kiszolgáltatottságunkat. Azt hittük, hogy Istent kiiktathatjuk életünkből, nem kell advent, karácsony, húsvét, nem kell Krisztus… Mi felkenjük magunkat: prófétává, tanítóvá, királlyá. Olyan szánalmas a saját dicsőségétől megszédült ember! Nagy dolgokra képes, és mégis olyan nyomorult. Korunk akármelyik erős emberét foszd meg hatalmától, semmivel sem fog kitűnni a halandók közül.

   Belátjuk-e szegénységünket, megkötözöttségünket?  Nem hallunk más embercsoportokról, akikhez el akarna jutni a Messiás: sem önteltekről, sem gazdagokról, sem azokról, akik meg tudják teremteni, „elő tudják állítani” saját adventjüket. Hány református család van, amelyik saját magában és magának hozza össze az ünnepet… Isten nélkül. Nem kell a Felkent!   (A történet egy híres egyetemi tanárról szól, aki megkérdezte az első évre érkezőket: ki azok, akik úgy érzik, hogy semmit nem tudnak, és kik érzik úgy, hogy valamicskét mégis, vagy éppen sokat, és kik gondolják azt, hogy mindent tudnak. Miután összegyűjtötte a válaszokat, közölte: a mindentudókat nem veszi be a csoportjába. Velük nincs, mit kezdjen.)

   De milyen jó, hogy a Messiás a szegényekhez jön. Ez lehet külső jellemző is. Iszonyatos mélységei vannak a szegénységnek. (Már el sem tudjuk és akarjuk képzelni.)  Meg vagyok győződve, ebben a kérdésben is Krisztus, a krisztusi lelkület lehet a megoldás, az örömhír. És lelki nyomorúságunkban, frusztrációinkban, magunk alatti állapotunkban is. 

   Megtört szívek - akiket valamilyen csapás ért. Valaki azt mondta: azért nem hordjuk kívül a szívünket, hogy ne látszanak rajta a gyűrődések, a sebek. Krisztus ezeket is bekötözi, gyógyulást, vigaszt, balzsamot hoz.

   A foglyok megalázott sorsát a fogságban levő nép saját bőrén tapasztalta, de drámai a lelki rabság is: gyűlölet, aggodalmaskodás, szenvedélyek, harag, indulatosság. Szellemes gondolat: a mai ember (liberális) szabadságrögeszméjének rabja. Szabadulásra van szükségünk, Szabadítóra.

   A megkötözötteket külön megnevezi az Ige. Megkötözöttnek lenni nem kellemes fizikai érzés: a kiszolgáltatottság, félelem, fenyegetettség, létbizonytalanság érzését éli át az ember. De ezek az érzések önmagukban is megkötöznek, megbénítanak. Milyen csodálatos élmény ezektől megszabadulni, ezeket rábízni az Úrra! 

  A Messiás nagy horderejű hírt tesz közzé: elközelített az Úr kegyelmének esztendeje. Rossz évünk volt, de hisszük, hogy ebben is a kegyelem munkálkodott. A nehézségekben is. Ha Isten kezében volt az életünk. Pokol hatalma is feléd segél. Halljuk, hogy van bosszúállás, megfizetés is. Ez az ellenségnek szól. Isten igazsága érvényre jut minden gonoszság ellenében. 

    És végül a gyászolók vigasztalásáról hallunk. A Messiás az üdvösség ígéretével érkezik, megszűnik tehát a gyász oka, a halál. Káténk szerint már most érezhetjük szívünkben az örök élet kezdetét.

Az Úr áldjon meg ezzel az adventi reménységgel! Ámen.  

Zak 9, 15-17 (szerda)

15 A Seregek Ura oltalmazza népét, győzelmet aratnak, és taposnak a parittyaköveken. Úgy zúgnak, mintha bort ittak volna, megtelnek, mint az áldozati kehely, mint az oltár sarkai. Zak 2,9 ; 9,8 ; 12,8

16 Megsegíti őket Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat. Mint a korona drágakövei, úgy ragyognak földjén. Ézs 54,12 ; Ez 34,11.31

17 Milyen nagy az ő jósága, milyen nagy az ő szépsége! Bőven ad gabonát az ifjaknak, mustot a leányoknak. Ám 8,13

   Diadalmas prófétai szózatot hallottunk. A fejezet 9. verse így jelenti be a Messiás érkezését: Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád. A várakozás közeledő beteljesedésének izgalmától remeg a szív: szinte érezni lehet az ünnep hangulatát, sodrását. A Messiás eljövetelével nyilvánvaló lesz az a tény, az az igazság, amivel kapcsolatban – a bajok, nehézségek között - kétségek ébredtek a nép lelkében: az Úr oltalmazza népét. Kegyelmében hordozza őket...

   Sokunknak kérdése ez. Olyan félve, fenntartással hallgatjuk az örömhírt. Aggodalom lappang bennünk. Mi lesz ezzel a világgal, a következő nemzedékekkel? Úgy érezzük, mintha kikerültünk volna az Úr oltalma alól, elszabadult, gonosz erőknek kiszolgáltatva.

   A vírus áldozataink ezreire gondolunk, gyászolókra, a világméretű szorongásra, aggodalomra, közben az igazságtalanság, erőszak grasszálására szerte a világon, az örmény keresztyének menekülésére, Észak-Korea lakosainak nyomorúságára, a terrorveszélyre. Hol van Isten védő karja?

   És mégis mennyi bizonyossággal hangzik az ige, és lesz igaz végül: Immánuel. Velünk az Isten. A legnagyobb üldözésben is mentségünk, megtartónk ő. Csak el ne forduljunk tőle, meg ne rendüljön bizalmunk benne!  

   Mivel az Úr oltalmazza népét, ezért győzelmet aratnak, és az ellenség által hátrahagyott harci kellékeken, „lövedékeken” taposnak. A parittyakövek – hasznos elemként - az utakat terítik be. A nép pedig örömittasan ünnepel. Megtelnek, mint az áldozati kehely, mint az oltár sarkai – ebben a hasonlatban megjelenik a hálaáldozat mozzanata. Istennek köze van bűneinkhez (Krisztusban magára vállalta azok eltörlését), köze van örömünkhöz is (hálával tartozunk a Krisztusban szerzett váltságért).

   Megsegíti őket Istenük - nincs ennél csodálatosabb mondat. Ha Isten siet segítségünkre, ha elindul szent Fiában minket megmenteni, akkor abból szabadulás, örvendezés, áldás lesz. Legyen ez biztos hitünk, mindennapi tapasztalatunk!  És az Úr őrzi, sőt pásztorolja népét. A legjobbat akarja nekik. Törődik velük, gondoskodik róluk. Az újszövetségi  Pásztor még életét is kész odaadni a juhokért. Nyáját minden áron megvédi, megőrzi. A 100-dik, az utolsó sem vész el.

   És az övéi ragyognak az ő földjén, országában, mint a korona drága kövei. Ékes, értékes lesz a lebecsültek élete. Lehet, mások öt banit nem adnak ránk (vagy értünk), de Isten a legdrágábbnak néz. Fontosak vagyunk neki. Az Isten véleménye a mérvadó, az fog igaznak bizonyulni. Annyit érünk, amennyire ő tart minket. Ő pedig – tudjuk - tulajdon Fiát sem kímélte.  

  De nemcsak az Úr gyönyörködik megváltott gyermekeiben, hanem azok is rácsodálkoznak Isten jóságára, szépségére. Önkéntelenül, elragadtatott magasztalásként fakad fel a nép ajkáról: Milyen nagy az ő jósága, milyen nagy az ő szépsége! Jussunk el mi is erre az adventi látásra!  És hadd tudjon a mi Urunk is jónak és szépnek látni minket. „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám”- írja Petőfi Sándor Arany Jánoshoz címzett levelében.  A mi esetünkben fontos a sorrend - a jó mindig szép, a szép nem mindig jó. Vágyjunk a jóra, hogy a szépségben is részesüljünk!

   Akkor lesz szép az ünnepünk, ha a jó tölti be: ha szívünkbe jóság, szeretet költözik. Nem csak szólamként, vagy pillanatnyi elérzékenyülésként, hanem azáltal, hogy Krisztust, a Messiást befogadjuk.

   Az utolsó mondatban hallottuk: gabonát ad az ifjaknak, mustot a leányoknak… Áldásával halmozza el az övéit: „jókedvvel, bőséggel”, és az üdvösség kimondhatatlan boldogságával. Ámen.

Minden teremtés dicsérje,
A Király Krisztust tisztelje;
Angyali ének zengjen fenn,
S mind e föld mondja rá: Ámen. (389. ének)

Jn 1, 40-42 (csütörtök)

40 A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik.

41 Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent.

42 Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla.

    Az előző versekben Keresztelő János csodálatos bizonyságtétele hangzik el, amelyben bemutatja Krisztust a világnak, melynek bűneit elvenni jött: Íme, az Isten Báránya. Nem könnyű küldetés ebben az ordas világban áldozatra szánt bárányként élni. Hogyan viszonyulnál testvéredhez, barátodhoz, aki éppen készül önmagát érted feláldozni?  És ha az Isten Fia teszi ezt?  El kell jutnod a felismerésig: én vagyok az az ember, te vagy, Uram, az a Megváltó. Érzed, milyen nagyszerű, milyen megrendítő történésbe kerültél bele?

   Ott van András, a Péter testvére, aki hallotta a János hitvallását, és követte Jézust. Miért indul el azonnal utána? Mert megragadta őt az Úr személye, mennyei szépsége, alázata és dicsősége, és - akár a szerelmeseknek - lángra lobbant a lelke iránta. Az örök szeretet vonzásába került, felébredt benne a hozzá tartozás elemi és eleve meglévő vágya. A lelki éhség az életnek kenyere után.

  Így várod-e az Urat, így ismerted-e meg őt? Vagy hideg a szíved? Nehezedre esik még a legkisebb lépéseket is megtenni feléje? Nem nyűgözött le Krisztus tisztasága, önzetlensége, jósága?

  És tudsz hallgatni róla? Ha megkérdik tőled, látva békességedet, hogy mi van veled, ember, el tudod-e mondani: nem valami, hanem valaki van velem, mert az Úré vagyok, ő pedig az enyém. Egy csodálatos lelki közösség ez. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus - írja Pál apostol. Jelenléte betölt. Ennek áldása, békessége kicsordul belőlem.

   András találkozott testvérével, és ezt mondta: Megtaláltuk a Messiást. Egy boldog felkiáltás ez. Nagy, repeső, ujjongó öröm… Mintha azzal érkezne valaki egy lepratelepre: megtaláltam az orvost, aki meggyógyít mindnyájunkat. Vagy a minden reményt feladó túszoknak vinné valaki a hihetetlen, a szenzációs hírt: rátaláltam arra, aki kiszabadít ebből a nyomorúságból.

   Megtaláltuk az Isten Felkentjét. Nem kell félnünk a bűntől, haláltól. Vele új időszámítás kezdődik, új reménység születik, új horizont nyílik – számunkra is. Advent valami gyökeresen másra nyitja rá szemünket, mint amit saját tapasztalatainkból ismerünk. Ha megtaláltuk a Messiás, akkor benne minden a mienk… Nem tudunk nagyobbat elgondolni annál, amit ő hoz: nagyobb békességet, megelégedettséget, reménységet.

  Odavitte András Pétert Jézushoz. Nemcsak beszélt neki róla, hanem hozzá vezette. András lett testvérének az adventi útja. Ez a mi feladatunk is: egymás számára adventi út lenni. Lehet, hogy nehéz volt Pétert kimozdítani megszokott felfogásából, életformájából: „hagyj békén, én inkább elmegyek halászni”. Nehéz az embereket Krisztus fele elindítani. Azt mondják: én inkább elmegyek dolgozni, maradok tévézni, elmegyek szórakozni. Mi lesz veled, ember, ha elmész Jézustól, a Messiástól?  Mert ha itt a Messiás, akkor semmit nem érdemes nélküle tenni. Semmit nem érdemes rajta kívül keresni. A teljességet kapod nála: kegyelmet, áldást, megváltást, üdvösséget.

   Jézus - meglátva Pétert - rögtön tudja, hogy ki áll előtte: hogy milyen volt a múltja, és milyen lesz a jövője. Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla. Jézus tudja, hogy keményszívűségedben is gyenge, a bűnnel megalkuvó ember voltál, akit ő – az engedelmesség útján vezetve – megerősít, hogy hozzá rendíthetetlenül ragaszkodva szikla lehess, tudja, hogy elveszett tékozló voltál, és ha elindulsz követésére, megváltott, üdvösséget nyerő gyermeke leszel.

   Milyen csodálatosan formál az ő szava, jelenléte! Advent, a Krisztussal való találkozás ezt is jelenti: egyre jobban az ő ábrázatához, indulatához idomul az életünk, hogy majd, a második advent beteljesedésekor – az ige szép tanítása szerint - hasonlókká legyünk hozzá.  Áldott legyen az Úr neve! Ámen.  

Jn 4,24  (péntek)

25 Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. 26 Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.

   Olyan szép, mindnyájunkat közelről érintő ez a történet… János igyekszik részletekbe menően visszaadni Jézusnak a samáriai asszonnyal a Jákób kútjánál lezajlott beszélgetését. (Mai igénk annak utolsó két mondatát írja le.) Ebben a lokális találkozásban megszólal a megváltás univerzális örömhíre.  

    Megszokott, banális földi témákkal indul a párbeszéd (mindennapi keretek közt zajlik az életünk: akármilyen híresek legyünk is, nem tudunk túllépni az evés, ivás, a testi szükségletek prózai kérdésein): kútról, vederről, vízről, emberi hagyományokról hallunk. Aztán ezekhez kapcsolódva Jézus mennyei igazságokra tereli a szót: élő víz, megbocsátás, Istennek tetsző szolgálat, megváltás.

   Az asszony Jézus szavait hallgatva ráérez arra, hogy emberi tanításnál több az, ami elhangzik, hogy beszélgetőtársa jól ismeri őt, legnagyobb lelki szükségeit, és azokra a „felülről való” választ, megoldást. Krisztussal mindig ezt éljük át: miközben a vizet hordjuk, miközben a bűn nyomorúságával vesződünk.

   Az asszonynak vannak ismeretei, hallott Isten megváltó tervéről, a Messiás eljöveteléről. De – szavai ezt sugallják – azt nagyon távolinak érzi. Egyszer majd, talán. A legtöbb ember hasonlít ebben hozzá. Ebből a semleges tudásból azonban személyes felismerés kell legyen hit által: én Uram, és én Istenem!

   Tudom, hogy eljön a Messiás. Ez az asszony félig pogány („vagy tán egészen az”), de van Messiás- tudata. Úgy vélem, hogy ez bizonyos értelemben mindnyájunkban ott él, ha nem is tudatosodik bennünk. A világ fiai sóvárogva várják. Sokszor azonban eltorzult módon. A Messiást csak a Messiásban lehet megtalálni. Sem mámorban, sem emberekben, sem eszmékben, sem gazdagságban, sem az új világrendben, sem a fejlődésben. Hányféle elmélet, „üdvözítő” ideológia született az emberiség boldogulásáról, az aranykorról! Ezek legtöbbször a legvadabb terrorba, elnyomásba torkollottak.

   Van egy haszid elbeszélés a Messiásról. Amikor megérkezik, szól a történet, akkor egy hidat épít a várost átszelő folyó fölé, a már meglévő vashíd mellé. Nem acélból, nem kőből vagy fából, hanem – képtelenül hangzik - papírból. És amikor eljön az ítélet napja, akkor mindenki megpróbál átjutni Isten országába. A hitetlenek a biztosnak, stabilnak látszó, tartósnak mutatkozó vashídon indulnak neki, de az leszakad alattuk, a hívők pedig reszkető bizalommal a papírhídon… És íme, az Úr kegyelme átsegíti őket.

    Eljön a Messiás - várakozásunk, lelkünk sóvárgásának beteljesítője, aki az emberiség rettenetes történelmének vajúdása közepette Isten békességét hozza el. A Messiás, aki véghezviszi Isten megtartó akaratát, visszavezet, helyreállít minket. Aki megengesztelődést, bocsánatot harcol ki nekünk Isten előtt. Visszaszerzi az elvesztegetett jogot, igazságot számunkra.

   Azt is tudja az asszony, hogy a Messiás neve Krisztus, azaz Felkent, mert Istentől kap meghatalmazást, amit örök szeretetből vállal, hogy valóra váltsa a régi ígéret.  Azáltal, hogy belép, beöltözik sorsunkban, magára veszi bűneiket, és úgy áll – értünk - az Atya színe elé.  Krisztus magasról jön, de nem néz le senkit, hanem odahajol a szegényhez, kiszolgáltatotthoz, bűnöshöz. ( Egyik lp. kezdte így a prédikációját: mit szólnátok, testvérek, ha most kijelenteném: ma csak azoknak beszélek, akik repülni tudnak. Kevesen lennének az érintettek. Ezért jött Jézus a bűnösökhöz.)

   Amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Ez már személyesen hangzik: nekünk. És benne van a talán kissé homályos, de mélyről fakadó, őszinte várakozás is. Eljön, közénk áll, közösséget vállal velünk, megismeri terheinket, bűneiket, betegségeinket, szégyenünket, félelmeinket, és meggyógyít, megszabadít azoktól.

Eljövetelében – amikor kijelent nekünk mindent – ismerjük fel igazán önmagunkat és az Atya örökkévaló, kimondhatatlan szeretetét. Olyan félleges, felemás világban élünk. Nézzetek körül! Mennyi cifraság, flanc, és mégis mennyire távol vagyunk a „mindentől”, az öröm, a békesség teljességétől!

   Mert az egyedül Krisztusban adatik, egyedül ő adhatja nekünk. Minket is ugyanolyan kikerülhetetlen személyességgel, megváltó szeretettel szólít meg, mint a samáriai asszonyt: Én vagyok az, aki veled beszélek. Ő áll előttünk az Igében, benne futnak össze az adventi utak, benne ismerhetjük fel örök Társunkat, Üdvözítőnket. Ettől kezdve már nem élhetünk nélküle, ha meghallottuk, megláttuk, megismertük őt, akkor csak vele indulhatunk tovább. Minden pillanatunkat betölti jósága, békessége, kegyelme.     

   Engedjük, hogy a Messiás, akit mi személyes Megváltónkként ismerhetünk, Krisztus, a mi életünk, kijelentsen nekünk mindent (igen, bűneink felől, de Isten kegyelmét illetően is), és megadjon nekünk mindent, ami széppé, áldottá teszi ünnepünket, életünket, amíg eljutunk az ő teljességére (Ef 4,13). Ámen. 

Jn 7, 31. 40-46 (szombat)

31 A sokaságból többen hittek benne, és ezt mondták: Amikor eljön a Krisztus, vajon több jelt tesz majd, mint amennyit ez tett?

40 A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: Valóban ő a próféta. 5Móz 18,15

41 Mások így szóltak: Ő a Krisztus. Többen pedig ezt mondták: Csak nem Galileából jön el a Krisztus?

42 Nem azt mondta-e az Írás, hogy a Krisztus Dávid magvából és Betlehemből jön el, abból a faluból, ahol Dávid élt? Zsolt 132,11 ; Mik 5,1

43 Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban:

44 némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét.

45 A szolgák visszamentek a főpapokhoz és a farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: Miért nem hoztátok ide?

46 A szolgák így feleltek: Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.

    Mai individualista világunkban senki nem szeret a sokaság közé keveredni. Pedig extravagáns és mindenáron egyénieskedő személyek eléggé egyforma sokaságát képezzük. A bűnt kimagyarázók, elbagatellizálók, de attól szabadulni nem tudók sokaságát. Krisztus ehhez a sokasághoz, ebbe a világba jött, de személyesen szólít meg minket. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne… A hitre jutás nem kollektív élmény (bár egyszerre többen is térhetnek meg – lásd az első pünkösd eseményét), hitünk megélése viszont közösségben történik.

   Hallottuk, hogy a sokaságból többen hisznek Jézusban, és azt mondják – a csodákra hivatkozva -: Amikor eljön a Krisztus, vajon több jelt tesz majd, mint amennyit ez tett? Kérdés formájában megfogalmazott válasz. Nézzétek: nem ő a Krisztus, a Messiás?

    Van, aki a prófétának tartja őt (így, határozott névelővel a visszatérő Illésre vonatkozhat), mások azt mondják: ő a Krisztus. És akadnak, aki kételkedve kérdik: hogy jöhet a megígért Messiás Galileából, hiszen mást tanít az Írás. Ellentét támadt miatta. Pedig Krisztusban a mennyei ellentétmentességet, békességet kell felismerjük. Az Egyetlenegyben nincs ellentét, az Isten egyszülött Fiában nincs ellentét, abban, aki út, igazság és élet, és senki sem mehet az Atyához, csak általa, nincs ellentét.

   Értitek, testvérek, egyetértésre kell jutnunk mindenekelőtt Krisztussal magával, Isten Felkentjével. El kell érnünk oda, hogy kimondjuk – Péterrel együtt -: Uram, kihez mehetnénk. Advent nem valahova, hanem valakihez akar elvezetni. Hogy megszűnjenek, kétségeink, belső ellentéteink. Ha pedig felismerjük, elfogadjuk benne megváltó Urunkat, akkor – éppen azáltal, hogy önző, bűnös természetünkkel ellentétbe kerülünk – a békesség emberei tudunk lenni. Neki helyet adva, az ő szavára figyelve, a leglényegesebb kérdésekben összhangba tudunk jutni egymással. Nem azért van annyi békétlenség, annyi zűrzavar bennünk, talán családunkban, mert advent története meghiúsult bennünk szívünk keménysége miatt? Mert meg akarjuk őrizni énünk privilégiumát az érkező Úrral szemben. Mert csak önmagunkat akarjuk megérteni.

  Nagyon elgondolkoztató az a mozzanat az igében, hogy az ártatlannak tűnő állásfoglalások hirtelen erőszakos megnyilvánulásba csapnak át. Némelyek el akarják fogni Jézust. Valóban igaz Jézus tanítása: aki nincs velem, ellenem van. Vagy Krisztust szolgáljuk, vagy a gonosz szekerét toljuk. Híveink jó része látszólag a semleges, szürke zónában tartózkodik. „A te nevedben, Uram, de nélküled.” De ez a semlegesség olyan könnyen csúszik el a tagadás, a hűtlenség fele.

   Közeledjetek a felétek közeledő Úrhoz! Álljatok Pártfogótok pártjára, neki szolgáljatok, neki engedelmeskedjetek! Senki és semmi el ne távolítson tőle! Különben megfordul advent története, nem az Úr várása, hanem az ő visszautasítása lesz. Milyen szomorú, tragikus lenne ez!

    A főpapok, farizeusok megkérdik: miért nem hoztátok őt ide! Advent nagy kérdése: visszük-e Jézust, a hozzánk érkezett Urat? Gondolatainkban, beszédünkben, cselekedetinkben nyilvánvaló lesz-e az, hogy ő eljött hozzánk, nálunk lakik, új, szerinte való életet ajándékozott nekünk? A főpapok úgy gondolják: kezükben tarthatják Jézust, (és vele álnok szándékuk szerint bánhatnak). Azt, aki mindent kezében tart, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Engedjük, hogy ő ragadjon meg szeretetével, és ő vezessen szent akarata szerint!

      A szolgák így feleltek: Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő. A samáriai asszony hasonló felismerésre jut. Ez az Ember Istentől jött – érettünk, emberekért. Olyasmiről és úgy beszél, hogy abban az örök igazság szólal meg, az örök szeretet, az örök élet ígérete. Szívünk legmélyebb vágya rezonál az ő kijelentésére. Az elveszett Éden szava, a megnyíló Isten országának hívása.

   Testvérek, az érkezik hozzánk, aki „nekünk a mi váltságunk felől Istennek titkos tanácsát és akaratát tökéletesen kijelentette”(HK). Aki megváltásunk, saját életének odaáldozásával megszerzett üdvösségünk jó hírét, bizonyosságát hozza. Hogy adventi reménységben, örömben, békességben éljünk. Krisztus megtartó közösségében. Ámen.