Lk 18, 18-27 (hétfő)

   18 Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? 

19 Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. 

20 A parancsolatokat tudod: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!” 2Móz 20,12-16

21 Ő pedig így szólt: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. 

22 Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem! 

23 Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt. 

24 Jézus ezt látva, így szólt: Milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába! 

25 Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni. 

26 Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: Akkor ki üdvözülhet? Lk 19,8-9

27 Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.

    Régóta nem prédikáltam böjtfő nagyhetén, hiszen az elmúlt években vendéglelkészeket hívtunk. Az idén másképp alakult, talán nem is annyira külső, mint inkább belső okok miatt. Úgy megfogyatkozott az érdeklődés… Pedig annyi mindent kellene/lehetne még tanulnunk Isten Igéjéből! Isten igazságának, Krisztus szeretetének megismerését soha nem lehet megunni. Sokat kellene még erősödnünk hitünkben, szolgálatunkban, reménységünkben! Ezt soha nem lehet/nem kellene abbahagyni. (Úgy látom, hogy le kell mondjak arról az álmomról, esengő vágyamról, hogy lélekben megújult, Krisztussal és egymással való közösségünkben megerősödő gyülekezet leszünk. Remélem, Isten nem adja fel ezt a tervét velünk kapcsolatban.) 

     A bibliaolvasó kalauzt követve a Lukács 18-19-ból fogjuk hallani az igét estéről estére. Szépek, mély üzenetűek a kijelölt igeszakaszok, akár egy szép imaheti vagy evangélizációs sorozat is összeállna belőlük: 1) a gazdag ifjú, 2) a tanítványok jutalma, 3) Jézus harmadszor szól az ő haláláról és feltámadásról, 4) a jerikói vak, 5) Zákeus, 6) a minák példázata. Ha megfigyeljük, ezekben a történetekben Jézus maga áll a középpontban, az, hogy ő mit kínál nekünk, mit vállal értünk, és mi hogyan kell hozzá viszonyuljunk. A tét a békesség megtalálása, testi-lelki integritásunk helyreállítása, és végső soron az üdvösség elfogadása.

   Egy előkelő ember fordul Jézushoz. Jézus követői általában szegények voltak. A földi javak nagyon elvakíthatják az embert, eltakarják, elleplezik a bennünk tátongó lelki ürességet. A csillogó, fényes díszletek azt sugallják: boldog, megelégedett élet zajlik közöttük. A gazdag könnyen azt hiszi, hogy nincs szüksége semmire, illetve, csak még több pénzre, anyagiakra. Néha mégis felébred benne a nyugtalanság: vajon minden rendben van velem? Sok mindent elértem, megszereztem, de a lelkem közben nem szenvedett-e kárt?

    Jó eljutnunk ide: megéreznünk azt, hogy Krisztus nélkül nem teljes az életünk, sőt, éppen a lényeg hiányzik belőle. A gyógyulás, a megújulás, az Isten fele elindulás pillanata ez. Csak vigyázzunk, hogy semmi vissza ne tartson, járjuk végig az utat! Néha nagy elhatározások születnek bennünk, aztán nem teszünk semmit, vagy az első lépések után elbizonytalanodunk. Ez a gazdag ember legalább annyira megy, hogy megkérdi Jézust: mit tegyek. Persze, arra is gondolhatunk, hogy neki már mindene megvan, és ráadásként még az örök életet is meg akarja szerezni. Az ő története is mutatja, hogy ha valakinek nem az a legfontosabb, akkor csak a kérdezésig, az érdeklődésig jut el. Számodra hányadik a sorban ez a kérdés? A legutolsó, mint sokak esetében? (Valakinek beszéltem a hitről, megváltásról, azt válaszolta: ez a legutolsó, ami érdekel…) Mi minden van még előtte? Még addig sem jutottál el, mint ez a gazdag ifjú? 

  Jézus visszakérdez, és ezáltal elgondolkoztat: miért mondasz jónak? Hízelgésből, modoroskodásból teszed, vagy valóban így gondolod? Amikor azt mondjuk, hogy „mi Atyánk”, akkor tényleg úgy gondoljuk, hogy ő mennyei Atyja mindnyájunknak, annak az embertársamnak is, akire haragszom, akivel igazságtalanul bántam? Senki sem jó, csak egyedül Isten. „A mi legjobb cselekedeteink is bűnnel fertőzöttek” (HK). Ez már-már sértő. Persze, ennél tudunk szebbet hazudni magunkról. Jézus azt kérdi: valóban látod magadban a jónak a fogyatékosságát, és valóban látod bennem az isteni jóságot? Ha jó akarsz lenni, annak az az egyetlen módja, hogy Istennek engedelmeskedsz, és hiszel abban, akit ő elküldött. 

    Jézus – az indító kérdésre utalva - sorolja a parancsolatokat, 5-től 9-ig. Jézus Istenről, a neki való engedelmességről, a tőle kapott üdvösségről beszél, és mégis az emberekkel szembeni magatartásra mutat rá. A kettő összefügg. Nincs külön Istennel kapcsolatot tartó, és külön az emberekhez viszonyuló hitünk. Ahogy az emberekkel viselkedsz, úgy hiszel Istenben. (Jézus itt nem is említi az első tábla parancsolatait.) 

  Ezeket megtartottam, válaszolja ez az előkelő ember. Vajon mire gondol? Minden bizonnyal a törvény külső értelmezésére.  Nekünk azonban eszünkbe jut a Jézus tanítása a Hegyi beszédben: aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre, aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. És így tovább.

    Jézus itt mégsem vitatkozik. Az a benyomásunk, hogy elfogadja beszélgetőtársa válaszát. Rendben, betartottad. De van egy fogyatkozásod, ami valamiképpen összefügg az említett parancsolatokkal is. Lehet, hogy jogi értelemben nem loptál senkitől, de pénzsóvárgásod lázában elvetted másoktól a lehetőséget a tisztességes élethez, megrövidítetted őket: talán megvásároltál egy darab földet egy szegény ember elől (csak hogy több legyen neked), pedig nem volt szükséged rá, neki pedig a családját kellett volna eltartani belőle. Vagy nem vetted észre, hogy emberek halnak éhen melletted, miközben te dúskáltál, és azt sem tudtad, hogy mibe fektessed a pénzedet. Haláluk valójában téged is terhel.  És bár a bírák előtt talán nem hazudtál, de jó ügyvédeket tudtál fogadni, fizetni, és nem éppen egyenes és tisztességes pereket is meg tudtál nyerni. Igen, a dolgok összefüggenek. Ezt látjuk világunkban is. Mindenki igazságosnak, jogosnak tartja lépéseit, csak közben sokan szenvednek miatta. És ezt kell meglátnunk egyéni életünkben is. Ha az előírásoknak látszólag eleget is teszünk, önzésünkkel, nagyravágyásunkkal, rosszindulatunkkal lépten-nyomon megsértjük a törvényt.   

  Jól el tudunk vitatkozni politikusokról, nagyhatalmak vezetőről, a gazdasági élet szereplőiről, és közben hallgathatunk a mi kisebb-nagyobb visszaéléseinkről. Jézus túlmutat a törvény első mérföldjén, és szeretet, az együttérzés második mérföldjére irányítja a figyelmünket. Valami hibádzik túl a látszaton, valami megakadályoz abban, hogy valóban Isten akaratát cselekedd, és embertársaid javát munkáld. 

   Ha lemondasz arról, ami fontosabb számodra, mint az üdvösség, akkor lehet ez utóbbi a tied. Ez az igazi böjt: lemondani arról, ami megkötöz, hogy a mienk lehessen a fiak szabadsága, a Krisztus békessége, az üdvösség. Isten nem azt veszi el tőlünk, ami nélkülözhetetlen, hanem azt, amit bár mi fontosnak, elsődlegesnek tartunk, de nem az. Nem veheted fel a hosszú kívánságlistád végére az Isten országát, hanem azt kell először keresned, és – Jézus tanítása szerint – minden egyéb megadatik neked. 

   Akkor kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem! Érdekes a sorrend: kincsed lesz, és akkor jöjj, kövess engem. Ha enyém az üdvösség ajándéka, akkor követem azt, aki megszerezte nekem, és aki annak részesévé tesz.  (Ha egy bekerített katonához megérkezik a felszabadító egység, akkor azokat követi, hogy a mentési akció számára is sikerrel végződjék.)

   Ez a gazdag ember elszomorodott, mert nagy vagyona volt. Az élettelen javakhoz való kötődését nem tudta feladni az élő reményégért. A soktól nehéz megválni. Sok fölösleges dolog, tárgy kötözi magához a szívünket. Szabadabban kellene éljünk! (Assisi szent Ferenc). 

   Jézus tanulságként, figyelmeztetésként mondja: milyen nehezen mennek be a gazdagok… Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni… (Tűfoka – egy sikátorszerű bejáró, kapu Jeruzsálemben.)  Minden földi teherrel megpakolva nehéz átpréselnünk magunkat. Ha mással van tele az agyunk, a kezünk, a határidőnaplónk. Át kell adnunk Istennek, hogy helyesen birtokoljuk. (Vicc: egy gazdag hatalmas bőröndökkel érkezik a mennyország kapujába… )

   Jézus hallhatói érintettként kérdezik: kik üdvözülnek tehát? Ebben benne van a felismerés: nekünk is vannak málháink, emberi vágyaink, ambícióink, stb. Kicsoda üdvözülhet tehát?

   Jézus válasza világos. Embereknek lehetetlen. Jó ezt tisztázni. Nem vallásosságunkért, érdemeinkért üdvözülünk. Mégcsak nem is lemondásunkért, böjtünkért. Egyedül Isten kegyelméből. A Jézushoz forduló gazdag ma bizonyára találna egy egyházat magának (akár a mienket is), ahol megnyugtatnák: bizonyos szertartások betartása, bizonyos járulék befizetése mellett minden rendben veled. Be vagy biztosítva az üdvösségre. Jézus nem ezt mondja. Istennek lehetséges. Egyedül a kegyelem. 

   Az üdvösségre vágyva a lehetetlenséget kell kérnünk és elfogadnunk Krisztusban, aki a lehetetlent tette meg: Isten Fiaként mindent odaadott értünk, bűnösökért, árulókért, kicsinyes emberekért, hogy nekünk mindent megszerezzen.  Ezt hinni, ezt mindennél többre tartani a legnagyobb boldogság. Ámen. 

Lk 18, 28-30 (kedd)

 28 Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. 

29 Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, 

30 az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet. 

   Ez a párbeszéd Jézus és Péter apostol között szorosan kapcsolódik az előző versekben leírtakhoz, vagyis a gazdag ifjúval történt találkozás eseményéhez.

    Hallottuk a tegnap: egy előkelő ember ment Jézushoz, és megkérdezte tőle: mit tegyek, hogy örök életet nyerjek. Jézus a parancsolatokra hivatkozik, majd a kérdező magabiztos válasza után, hogy ti. ő mindezeket megtartotta, azt mondja Jézus: van még egy fogyatkozásod (amit valójában egész magatartásodat befolyásolja): add el a vagyonodat…

   Nem plusz feltételeket szab meg Jézus, csak arra mutat rá, hogy Isten országát nem lehet csak úgy mellékesen megnyerni: vegyük fel még azt is a tízes listára. Teljes szívünkből akarnunk kell, mind a két kezünket ki kell nyújtanunk érte… Isten sem úgy mellékesen teremtette meg a lehetőséget számunkra: a legnagyobb áldozatot hozta meg, egyszülött Fiát adta. Kegyelemből van, ezért számunkra mindennél fontosabb kell legyen. 

   Az gazdag férfi, akit az evangélium bemutat, nem volt képes erre. Túl nagy volt vagyona gravitációs ereje. Így olvastuk:  Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt. Egy drámai mondat ez: pedig Jézus a legnagyobb örömhírt közli ezzel a tehetős emberrel: kincsed lesz a mennyben. Jézus figyelmeztetésként hozzáfűzi: milyen nehéz azoknak, akik a gazdagságban (magukban, hatalmukban, sikereikben) bíznak, bejutni Isten országába. Akik ezekbe kapaszkodnak, ezekre építenek, ezekkel dicsekszenek. Ezekben a „kiegészítőkben” látják életük értékét. 

   Az őt hallgatók szinte kétségbeesett kérdésére, hogy ti. akkor ki üdvözülhet, azt feleli Jézus: ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges. Ez a mi nagy reménységünk. Hogy Isten Krisztusban a számunkra lehetetlent lehetővé tette. Ezt kell nekünk igaz hittel, ua. teljes komolysággal és odaadással elfogadnunk.

    A történtek és a Jézus kijelentése után, azokhoz kapcsolódva szólal meg Péter. Lukács evangéliumában csak egy állítást fogalmaz meg, de érezzük, hogy egy nyitott mondat ez. Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Máté lejegyzi a kérdést is: mink lesz minekünk (mi lesz velünk)… Péter megerősítést vár Jézustól: mi feladtuk egzisztenciális kötődéseinket érted, hogy a tanítványaid legyünk… 

   Kicsit talán túlzónak érezzük a „mindent” kifejezés. Még akkor is, ha Péter és tanítványtársai tényleg hagytak családot, foglakozást, földi vagyont, és valóban a Krisztus követésére szánták az életüket. 

És ez nem kis dolog. Mi azért távol állunk ettől. Csak az énekben valljuk azt: „Érted mindent elhagyok”.

Mégha tizedet fizetnénk, ha időnk 10%-át Isten ügyének szentelnénk, akkor is a nagyobb rész még mindig nekünk maradna. Valaki azt mondta: az igazi keresztyénség nem az, hogy adok egy éhezőnek 100 lejt, hanem ha úgy adom, hogy én is éhes vagyok, nekem is égető szükségem lenne arra a pénzre.

   A „mindenben” azonban nemcsak ilyen konkrétan felsorolható, azonosítható tételek foglaltatnak bele, hanem belső vonzódások, kötődések is, amikhez (mániákusan) ragaszkodunk, amiktől nehezen válunk meg: büszkeségünk, önigazoltságunk, nagyravágyásunk, makacsságunk, akaratosságunk, haragunk, ítélkező magatartásunk, stb. Böjti intelem: talán könnyebb valami külső dologról lemondani, mint ezektől megszabadulni.  

   Minden elhagytunk, és követtünk téged… Valójában a böjt lényege: elhagyni azt, ami megakadályoz abban, hogy minél odaadóbban kövessem Krisztust. Ami odaáll közém és az én megváltó Uram közé, ami fontosabb lesz, mint ő: legyen az vagyon, egy kapcsolat, egy társaság, valamilyen szenvedély, szokás, valamilyen ambíció, (akár vallásos) rögeszme. Sokszor hamis meggyőződésünket kell feladnunk, formális, farizeusi vallásosságunkat ahhoz, hogy Krisztus hívásának engedelmeskedhessünk. 

    Vizsgáljuk meg ilyen szempontból az előttünk álló böjti időszakot! Mi az, ami elvonja a figyelmünket Jézusról, elrabolja az időnket az igeolvasástól, mi az, ami annyira lefoglalja gondolatainkat, hogy nem jut energiánk az imádkozásra, mi az, ami fásulttá teszi a lelkünket, eltávolít szeretteinktől? Ami annyira megkötöz, hogy nem vagyunk már szabadok hitünk és a szeretet megélésére? 

    Jézus válaszol Péternek: mindaz, aki elhagyta házát, feleségét, testvéreit, szüleit, vagy gyermekeit. Elgondolkoztató ez a felsorolás… Az első kettő előjön a 10. parancsolatban is („ne kívánd…”), mint a két legfontosabb érték, „tulajdon”, amivel valaki rendelkezik. Aztán a testvér, szülő, gyermek következik, a mi megítélésünkhöz mérten talán fordított fontossági sorrendben. Vajon Jézus azt várja el tőlünk, hogy hagyjuk el a családunkat, fordítsunk hátat szüleinknek, ne törődjünk gyermekeikkel, unokáinkkal? Radikális csoportok kényszerítik erre a követőiket. Figyeljük meg, Jézus nem ezt kéri tőlünk (az evangéliumban határozottan a szülők tiszteletére, a gyermekeink iránti felelősségre tanít. Igen, arról is beszél, hogy meg kell gyűlöljünk mindenkit, aki szembefordít minket ővele – legyen az családtag, barát, vagy éppen önmagunk). Nem azt mondja: hagyjátok el, ne gondoskodjatok róluk!

  Aki elhagyta… Először arra kell gondolnunk, hogy az első keresztyének között voltak nem kevesen voltak olyanok, akiknek hitük miatt menekülniük kellett, el kellett hagyniuk családjukat, szeretteiket, akiket börtönbe vetettek, akiket száműztek, elszakítottak az övéiktől. Egy idézet:  „Amikor 325-ben Niceában összeült az első egyetemes keresztyén zsinat, akkor a 318 delegátus között alig 12-en voltak olyanok, akiknek nem hiányzott sem a fél szemük, sem a fél kezük, vagy nem sántítottak olyan sebesülések miatt, amiket a keresztyénüldözések idején tüzes vassal okoztak nekik.”

Csiha Kálmánt, egykori püspökünket akkor hurcolták el, amikor a felsége várandós volt, megszületett gyermekét először öt és fél éves korában látta. Értjük ennek a súlyát, mélységét!  Legyünk hálásak, hogy nekünk nem kell ilyen nyomorúságokat elviselnünk, és ha ilyen időket fogunk megérni, akkor kérjünk erőt és élő reménységet a mi megtartó Istenünktől. 

   A másik üzenete Jézus szavainak: el kell hagynunk a helytelen viszonyulást mindazzal szemben, ami magunkénak tartunk: ház, vagyon, pénz, család, gyermek, testvér. Adjuk fel magunkban az önzést, önteltséget, a dicsekvő magatartást. A bálványozást. Pál apostol ilyen értelemben írja: akinek van felesége, mintha nem volna, aki vásárol, mintha semmije sem volna (1 Kor 7). Teljes felelősséggel, de nem a birtoklás görcsös vágyával, indulatával… hanem Isten kegyelmében bízva. Akkor lesz helyes a kapcsolatunk… Elhagyni az „uralás” vágyát, hogy a szolgálat, a sáfárság lelkülete tölthessen be. Ez munkálja az Isten országát. Mert nem az a fő kérdés, hogy mid van, hanem az, hogy te kié vagy. 

  Jézus hozzáteszi: az a sokszorosát kapja vissza… Isten bőven kárpótol. Önmagával, lelki ajándékaival, egymással, áldásaival. A te jobbodon gyönyörűségek vannak, olvassuk a Zsoltárok könyvében (Zsolt 16). (Mint a menyasszony a vőlegény ölében…) A böjt – tanítja Jézus – nem önmagunk gyötrése, sanyargatása, hanem a külsők helyett a belső örömök megélése. Örvendezünk-e azon, betölt-e annak gyönyörűsége, túlcsorduló boldogsága, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk? A mulandók miatti aggodalom helyett örüljünk az örökkévalónak. És milyen jó lenne mindarra, amink van, nem úgy tekinteni, mint amit mi szereztünk meg, mi harcoltunk ki foggal-körömmel magunknak, hanem mint Isten ajándékaira. Sokkal több örömünk lenne bennük.

  A jövendő világban pedig az örök életet… Isten kegyelme ez. Az a „ráadás”, ami viszonylagossá tesz minden egyebet. Egyszer majd minden egyenesbe kerül, Isten végtelen szeretetében minden kisimul, ami itt nehéz, ami fáj, ami nyomaszt… Már most érezzük meg szívünkben az örök élet örömét! (HK) A böjt ezt az örömet, ezt a boldog reménységet akarja felerősíteni bennünk.  Ámen.      

Lk 18, 31-34 (szerda) 

  31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 

32 Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 

33 és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 

34 Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat. 

   Nyilván, nem először olvassuk ezt a passzust az Újszövetségből, én sem először prédikálok róla… Szinte minden böjti időszakban elénk kerülnek ezek az igeversek, gyakran hivatkozunk rájuk. Az első három evangélista (őket nevezzük szinoptikusoknak) feljegyzi, hogy Jézus háromszor beszélt a tanítványainak az ő közelgő haláláról (és feltámadásáról). Nem csak úgy futólag hozza szóba, hanem nyomatékosan, többször is utal a rá váró szenvedésekre és a rá váró dicsőségre. 

   Két gondolat hangsúlyos ebben: először az, hogy az ő áldozata nem véletlenszerű volt. Így kellett lennie. Ezt fejti ki az emmausi tanítványoknak is. Ő ezért jött: tudatosan készült rá, és önként vállalta. A megváltás nem egy esetleges esemény. Nem azért történt meg, mert „valahogy úgy alakult” a helyzet. Tudjuk, az evolúció elméletében – a környezet hatása mellett - döntő szerepet játszik a véletlen… Ebben a megközelítésben életünk balesetszerű véletlen (halálunk pedig véletlenszerű baleset?) eredménye. A Biblia ezzel szemben egy tudatos, szándékos teremtésről, és ugyanilyen - megmentésünk szándékával tudatosan vállalt – megváltásról beszél. 

   Másodszor: Jézus a háromszori bejelentés által próbálja előre felkészíteni a tanítványokat, hogy amikor bekövetkeznek mindezek, ne essenek kétségbe. Keresztyénségünk valójában állandó felkészülés („legyetek készen!”)… Isten gyermekeiként, az ő ígéreteit ismerve valójában semmi sem érhet abszolút meglepetésként. A legszükségesebb mennyei információk birtokában vagyunk. (Kicsinyhitűségünk miatt mégis sokszor elveszítjük a fejünket, a reménységünket.) Ilyen felvilágosító, ua. bátorító bizonyságtételeket olvasunk a Bibliában: tudom, az én Megváltóm él. Pál írja: tudjuk (nem kell tehát csodálkoznunk), hogy az egész teremtett világ sóhajtozik, azt is, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van. Halálunkat illetően: tudjuk, ha a mi földi sátorházunk elbomlik, épületünk van Istentől. Feltámadásunkra nézve pedig tudjuk, hogy hasonlók leszünk őhozzá (1 Jn 3). Persze, mi mégis sokat értetlenkedünk. Mindegyre felébred bennünk a kételkedés és a bizalmatlanság. A tanítványok is mintha eleresztették volna a fülük mellett Jézus szavait.

   Jézus maga mellé veszi, maga köré gyűjti a tizenkettőt. Valami fontosat akar velük közölni, másfelől a nehéz megpróbáltatásokra készülve bizonyára érezni akarja közelségüket. A Gecsemáné kertben is kéri: maradjatok velem… Ó, milyen nagy ajándék az, ha kísértő, nehéz időkben valaki mellettünk áll! 

   Azt mondja az Úr: felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik, amit megírtak a próféták. Jézus először ezt hangsúlyozza: beteljesedik. Nem kudarcról, nem csődről, vereségről beszél, hanem beteljesedésről… Ó, ha így látnánk az életünket! Sok minden miatt aggódtunk, sok minden ellen rugódoztunk, amiről utólag kiderült: Isten terveinek beteljesedése volt az. Gyökössy írja le: segédlelkészként elkövetett egy ballépést, nagyon bántotta, keserű lelkiismeret-furdalás és Isten elleni vád szorongatta, át is helyezték, de ezzel az életét mentették meg (kitört a világháború, ott maradt kollégáit elhurcolták). Neki még feladata volt. Rá kell bíznunk életünket Istenre, engedelmes szívvel kell követnünk az ő utasításait, keresnünk az ő tetszését! Hogy az ő – még a rosszat is jóra fordító – akarata érvényesüljön és teljesedjék be rajtunk… 

   Jézus messiási küldetése benne volt Isten örökkévaló tanácsában, és ezt próféták által ki is jelentette. Mindannak meg kell történnie, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Ez az előre elhatározott, kijelölt út lett – a mélységeken, a kereszten át – a megváltásé. Persze, az a tény, hogy Jézus ezt előre tudta, nem csökkentette az ő fájdalmait fizikai értelemben, de testi-lelki gyötrelmei között látta a célt, azt, hogy mások üdvösségéért hordozza el mindezt. Tudjuk, az ő kínos kereszthalála átvállalt szenvedés volt.

   A próféták nehéz sorsot jövendöltek a Megváltónak… Átadják a pogányoknak – ez megcsúfolását és kultikus értelemben tisztátalanná válását jelentette, kigúnyolják – szolgálatát, mennyei küldetését teszik nevetségessé, meggyalázzák – emberi és isteni méltóságát tiporják lábbal, leköpik – megalázzák, utálatossá, megvetetté teszik, megostorozzák – bűnösnek titulálják (azoknak jár a büntetés), ártatlanságától fosztják meg, szenvedést okoznak neki, tehetetlenségét demonstrálják, és végül megölik – végső győzelmüket bizonyítják. Mi marad még Jézusnak? Mi marad mennyei dicsőségéből, hatalmából? Hogy juthat ilyen állapotba az Isten Fia? Porig alázva, megszégyenítve, kisemmizve, megcsúfolva… Nem csodálkozunk, ha a tanítványok elborzadva zárták be tudatukat Jézus kijelentései előtt. Mentsen Isten, Uram, ilyesmi nem eshetik veled!

   Jézus még hozzá tesz egy kis mondatot, amit a tanítványok meg sem hallanak igazán. Annyi szörnyűség után mi következhet? Mit lehet még mondani? Emberileg semmit. Embereknél lehetetlen… Akit így meggyaláznak, megölnek, annak semmi elégtételt nem lehet már adni. Ó, hány megkínzott, megcsonkított, megcsúfolt ártatlan áldozat volt az emberiség történelmében! És számuk napról napra szaporodik. Íme, Krisztus, az egyetlen igaz és szent is közéjük állt.   

   Jézus ezzel egészíti ki üzenetét (és valóban így lesz egész): de a harmadik napon feltámad. Ettől a kijelentéstől minden szenvedés, megaláztatás, kín, gyötrelem, keserűség, gyász más értelmet nyer, mennyei fénybe kerül. A böjt igazából egy reményteljes időszak: úgy emlékezünk Krisztus passiójára és azzal párhuzamosan saját nyomorúságainkra, hogy ez a mondat ragyogja be az utunkat. A böjtnek félre kell tennie minden akadályt annak megértése előtt, hogy mit jelent nekünk Krisztus értünk vállalt halála, és az ő feltámadásának örömhíre. Úgy állunk meg, úgy reszketünk Krisztus keresztje mellett, úgy éljük át annak rettenetét, hogy ua. betölti szívünket a megváltás és az üdvösség bizonyossága. Lehet, hogy az első nap irtózata, a második nap szomorúsága tölti be szívünket, de látnunk, éreznünk kell a harmadik nap mindent reménységgel behintő fényét, dicsőségét.     

  Persze, mi szeretnénk tanúi lenni a földi jóvátételnek, szeretnénk, ha a gonoszok nyilvánosan megszégyenülnének, szeretnénk, ha háború véget érne, és tettesek elnyernék méltó büntetésüket.  Jézusnak ez a kijelentése mindenképpen azt hirdeti: az övéi életében minden történet – a legigazságtalanabb, a legtragikusabb is - jól végződik. Ez a mondat átértékel mindent… 

  Ők semmit sem értettek… Valósággal elképesztő megjegyzés ez. Nem keveset, hanem semmit nem értettek. Jézussal jártak három évig, látták csodáit, hallották tanítását… Igen, nehezen tudunk túllépni saját elképzeléseinken, rögeszméinken, „hitünkön”, néha nagyon értetlenek vagyunk… Háromszor hangsúlyozza az ige: semmit nem értettek, rejtve maradt előttük, nem értették meg a mondottakat. 

   Mintha az is benne lenne: nem is akarták. Nem kérdezik, nem faggatják Jézust. Nem akarnak foglalkozni ilyen nehéz témával. Jellemző a Péter már említett hozzáállása: nem is akarok hallani róla.  De akkor a jó hírt sem hallom meg! Pál mondja: sok küzdelmen át kell nekünk Isten országába bejutnunk. Kell beszélnünk a küzdelmekről is. A mi erőtlenségünkről is, hogy Isten erejéről is szólni tudjunk, bűneinkről is, hogy Krisztus megváltó irgalmáról is vallást tehessünk, és a halálról is, hogy a feltámadás reménységét is győzelmesen hihessük és hirdethessük. Azt, hogy Krisztus végigjárta ezt az utat előttünk, hogy mi őt követve – a nehézségeket ereje által legyőzve – hozzá érkezhessünk. Ámen. 

Lk 18, 35-43 (csütörtök)

35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. 

36 Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. 

37 Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. 

38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! 

39 Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! 

40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 

41 Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. 

42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 

43 És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent. 

     A tegnap arról hallottunk: Jézus a reá váró szenvedésekről, megaláztatásról, az ő megöletéséről beszél a tanítványainak… Úgy gondolnánk, hogy akkor most teljesen ez a gondolat köti le, hiszen ezzel kell megbirkóznia, tusakodnia, erre kell készülnie. Végül is az ő haláláról van szó. De Jézusra valóban talál az ige: nem él önmagának, és nem hal önmagának. Egész élete, sőt halála is: szolgálat. Nincs soha úgy elfoglalva magával, hogy ne jutna figyelme, energiája, szeretete mások számára. 

   Jeruzsálem fele tartva Jerikót érintik az útjuk során. Közeledik Jézus a városhoz, miközben egy vak ember ül az út mellett, és koldul. Nem először van ott. Ám azért, ami ezen a napon történik vele, érdemes volt akár a fél életét is így eltöltenie: szerencsétlenségben, megaláztatásban… A Jézussal való találkozásunk átértékeli nemcsak a jelenünket, hanem múltunkat, jövőnket, egész életünket.

   Legyen áldott az Úr, hogy nem kerülte el Jerikót! És nem kerüli el Bergenyét sem. Annyi nyomorúságunk van: vakság, lelki sötétség, káosz, megkötözöttség, békétlenség… Vajon, nyitottak vagyunk-e a Jézus közeledésére? Több nemlátó ember is lehetett akkor Jerikóban, de Lukács leírása szerint csak ez az egy gyógyult meg. Mert ő kiáltott Jézushoz, mert ő felismerte saját nyomorúságán túl a Jézus hatalmát is. Akarjuk-e, hogy Jézus könyörüljön rajtunk? Akarunk-e látni, vagy jó nekünk a sötétségben, indulataink, megrögzött szokásaink, szenvedélyeink dohos félhomályában? Vajon mi kiáltunk-e Jézushoz? Vagy csak a mások bűneire, bajaira kérjük ő segítségét?

    Jézus közeledik, ez a vak ember pedig ott ül, és koldul. Ez a megjegyzés tehetetlenségét, nyomorúsága mélységét jelzi. Mit tud egy vak? Ülni, vagy legfeljebb botorkálni. Abban az időben pedig egyetlen munkalehetőség adatott meg neki: koldulni. Itt beszélhetünk belső „helyhez kötöttségünkről”, arról, hogy sokszor nem tudunk kimozdulni haragunk, ítélkező magatartásunk holtpontjáról, szenvedélyeink megkötözöttségéből. Jövünk-megyünk, és – lelki értelemben - mégis egy helyben toporgunk. Sok mindent tudunk, látunk, és mégis belső vaksággal küszködünk. Szemeink meg vannak tartóztatva. Rövidlátók vagyunk, hiszen csak magunkat látjuk. 

  Példa számunkra ez a vak ember abban is, hogy nem veszett ki belőle az érdeklődés. Hallja, hogy valami zajlik körülötte, és kérdez… Akar kezdeni valamit az életével, vaksága ellenére… Nincs belefásulva, belekeseredve a helyzetébe. Ezt látom én nagy gondnak közösségünkben: nem akarunk lelkileg fejlődni, előremozdulni. Ki akar megújulni, hitre jutni, minőségibb, áldottabb életet élni? 

   Ez a világtalan ember megtudja, hogy a názáreti Jézus megy arra… Akiről még hallott. A füle volt mindene. Minden információt hallás útján szerzett. Vizuális világban élünk – és mégis a lelki vakság korszaka ez. 

   Ahogy meghallja, hogy Jézus az, azonnal kiáltozni kezd. Tudja, hogy Jézus az ő embere, az ő Istene. Mi tudjuk-e? Kibe vetjük reménységünket, kitől várunk segítséget? És mit szégyellünk: állapotunkat, vagy azt, ha segítséget kérünk? Sokan büszkén mondják: soha senkitől nem kérek segítséget. Nem azt szégyellik, hogy elzüllöttek, hogy szétment a családjuk, hogy romokban hever az életük, hanem segítséget kérni. Ez a vak ember - hogy így mondjam - egyedül Jézusra néz. Csak az ő irgalmára tekint. Semmi mással nem törődik.

   Meg is kapja a magáét: rászólnak, hogy hallgasson el. Ebben nemcsak kiáltozása illetlenségére figyelmeztetik, valami mérgezőbb, gonoszabb gondolat áll a háttérben: azt sugallják neki, hogy állapotán nem lehet változtatni. Törődj bele, hogy vak, hitetlen, kiábrándult, megkeseredett, megkötözött vagy, hogy nem tudsz változni, nem tudsz lábra állni. A Sátán legnagyobb galádsága nem is az, hogy tönkre tesz, hanem elhiteti velünk: ez a mi sorsunk, identitásunk, utunk. Ilyenek vagyunk. Vajon azok vagyunk-e, akiknek Isten rendelt minket? Súlyos kérdés. Önmagaddal szemben, családodban, környezetedben azt a megbízatást töltöd-e be, amit reád bízott Isten? Amiért saját erődből nem tudsz változni, nem az jelenti, hogy nincs változás. (Egy fiatalember mondta el: súlyos csalódással viaskodott, elindult a hegyekbe csak úgy, hogy talán vissza sem jön, a vonaton összeismerkedett egy súlyosan rokkant kortársával, aki tele volt élni akarással, tervekkel, optimizmussal. Ő mondta később: soha nem gondoltam, hogy egy nálam sokkal nehezebb helyzetben levőtől kapok erőt, bátorítást és új életlátást. )

   Ez az ember ua. az elszántság, a kitartás példája. Változni, gyógyulni akar, és nem hagyja magát arról lebeszélni, az ellenkezőjéről meggyőzni. Fáradhatatlanul kiáltja: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam. Ez a megszólítás Jézus messiási küldetésére utal… Jézus, a Szabadító, az, akit Isten megígért. Rá van nekünk is szükségünk: az Istentől rendelt Megváltóra. Könyörülj rajtam, tekints meg nyomorúságomat…

   Jézus megáll. Hiszem, hogy ő megáll minden bajba jutott ember mellett, és azok mellett is, akik nem tudnak megállni, akik állandóan és nyughatatlanul rohangálnak. (Egy kis írásban a szerző elmondja: fiatal korában soha nem állt meg a házához közel levő templom előtt álló keresztnél, ügyet sem vetett rá, aztán megöregedve mindegyre arra kanyarodott: megpihenni, erőt meríteni, imádkozni.) 

   Jézus magához hívja ezt a vak embert. Olvassuk, hogy odavezetik. Az Úr bevon másokat is szolgálatba, lehetőséget ad a segítségnyújtásra. (Nem lebeszélnünk kell egymást, hanem Jézushoz vezetnünk.) Az evangélium szerint egy nagyon rövid párbeszéd zajlik le Jézus és a vak ember között. A lényeg mégis benne van. Először Jézus kérdez: mit kívánsz, mit tegyek veled. Szinte fölöslegesnek érezzük a kérdést, mégis arra mutat rá: ki kell tudjuk mondani, hogy mi a legnagyobb nyomorúságunk. Fel kell vállaljuk, tudatosítanunk kell. Sokszor ezért nincs gyógyulás, mert mellébeszélünk: ó, nekem nem szenvedélyemmel van bajom, nem erőszakos természetem az oka, hogy rossz hangulat van a családban, stb. Amíg elhallgatjuk, takargatjuk, addig nem tudunk tőle megszabadulni. Hogy szabaduljunk meg attól, amit nem ismerünk el? Ki kell mondjuk, meg kell fogalmazzuk, hogy mi a legnagyobb szükségünk, hogy mi a legfőbb vágyunk! Ha tőlünk kérdezné Jézus, mit válaszolnánk? 

   Uram, hogy újra lássak… Arra következtethetünk, hogy valamikor látott… Csak történt valami: egy baleset, egy betegség, talán saját hibájából vakult meg…  De nem ez a lényeg, hanem az, hogy látni akarok, szabadulni akarok, új életet kezdeni, békességben járni, örülni, hálás lenni.  Érezzük, hogy egész lelke ott csüng ezen a kérésen: Uram, ha ezt megadnád, mekkora csoda lenne az, mekkora öröm számomra! 

   Jön a válasz: láss. Jézus nem is a szemet gyógyítja, hanem az embert. Légy látó, vedd észre a színeket, formákat, Isten csodálatos világát, az ő munkáját az életedben! Nekünk is ezt mondja, amikor valamiért sötétségbe jutunk: láss! Tekints Isten jóságára, engedd, hogy kegyelmének sugara fénnyel szórja be szemedet, arcodat, lelkedet, életedet! Jézus hozzáteszi: a te hited megtartott. A szabadítás, gyógyítás Istentől van.  De nekünk azt hitünkkel lehet megragadni. Ha süllyed a hajó, és valaki mentőcsónakkal érkezik oda, akkor hinned kell, hogy ki fog vinni a partra, és be kell szállnod a csónakba. 

   Megjött a szeme világa. Óriási mondat. Egy személyes teremtési élmény: „és lett világosság”.  Akkor  a meggyógyult követte őt, és dicsőítette az Istent. A nép is csatlakozott hozzá. Istent dicsőítenünk – személyes, szívbeli ügyünk, de ua. megbízatásunk is mások fele. Tudjátok, miért van annyi panaszkodó ember? Mert panaszkodó környezetben él… A családunkban mit látnak, mit hallanak tőlünk: Isten dicsőítését, hálaadást a megváltásért, vagy keserű panaszt, elégedetlenkedést? Adja az Úr, hogy megtapasztaljuk az ő csodálatos szabadítását, és hirdessük azt egész életünkkel! Ámen.       

 Lk 19, 1-10 (péntek)

 1 Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. 

2 Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. 

3 Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. 

4 Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. 

5 Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. 

6 Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta. 

7 Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. 

8 Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. 2Móz 22,24 

9 Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. 

10 Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. 

   Zákeus történetét jól ismerjük. A kérdés ezen az estén az, hogy felismerjük-e magunkat a róla szóló evangéliumi elbeszélésben? Igaz lesz-e ránk nézve az ige: ma lett üdvössége a mi házunknak?

   Jézus, miután valószínű a város szélén meggyógyítja a vak koldust, beérkezik Jerikóba. Az írja Lukács, hogy áthalad rajta, mintha azt sejtetné: Jézus nem is akart ott megállni, csak éppen az útja átvezetett a városon. De valami, illetve valaki közbejön. Jézusnak mindennél fontosabb az ember, legyen az egy koldus vagy éppen egy gazdag, tekintélyes fővámszedő. 

   Zákeusról - a nevén kívül – az elején ennyit tudunk meg. Illetve azt, hogy szerette volna látni Jézust, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Akár egy gyors, pár vonásból álló portrét, sőt, jellemrajzot is tudunk róla készíteni, de elnagyoltan a pszichológiai profilját is fel tudjuk vázolni. Tekintélyes hivatala van, mesés vagyonnal rendelkezik, nagyon öntudatos, bizonyára büszke arra, amit elért, nem lelkizős típus, két értéket ismer: a munkája és munkáltatói iránti hűséget és a pénzt. Talán családja sincs. Valószínű, egyfajta elégtétellel tölti el az, hogy tartanak tőle az emberek. Az egyik legnagyobb hivatali funkciót tölti be, amit a római birodalomban egy zsidó ember elérhetett. Azzal is tisztában van, hogy sokan nem szeretik.

   Alacsony termete miatt talán gúnyolták gyerekkorában… Ez keménnyé és kíméletlenné tette. És elhatározta, hogy majd megmutatja, majd valamiképpen hatalomra fog szert tenni. A lélektan ezt kompenzációnak nevezi. Mindnyájunkban ott bujkál ez a hajlam: ezért vagy azért. Nem szeretünk kicsik lenni, fontosnak akarunk látszani. És ha nem sikerül ezt tekintéllyel, vagyonnal, ilyen-olyan pozíciót megszerezve elérni, akkor könnyen szenvedélyekbe menekülünk. A pénz is a mámor egyik formája. 

   Mégis a legfontosabb megállapítás Zákeusról az, hogy Jézust szerette volna látni. Itt vesz fordulatot az ő története, aminek az előzményeit próbáltuk az előbb felgöngyölgetni. Itt ragyog fel világosság és gyúl remény számára. vajon mi akarjuk-e Jézust látni, ott van-e a szívünk mélyén valami erős vágyakozás utána: békessége, szentsége, tisztasága után? Miközben látjuk, érezzük saját hiányainkat, felemásságunkat, képmutató, álságos magatartásunkat. Zákeus látni szerette volna Jézust: többet akart önmagánál, pénzénél, kiharcolt tekintélyénél. Mi, akik itt vagyunk, hallgatjuk ezt a történetet, eljutunk-e idáig? 

   És Zákeus nemcsak álmodozott, ábrándozott, hanem konkrét lépéseket tett, vállalva azt, hogy mások előtt nevetségessé válik. Elhatározása, merész tette, hogy felmászik egy fára (ez illetlen dolog volt egy felnőtt ember esetében, kivált, ha a fővámszedőről volt az illető) azt bizonyítja: valóban mindenre elszánta magát ebben a kérdésben. Mintha az élete múlt volna ezen. Kiderül, hogy döntésétől még ennél is több függött: az üdvössége. Amikor veszélyben, kétségbeesett helyzetben vagyunk, akkor túllépünk a konvenciókon. Pizsamában senki nem szaladgál az úton, de ha éjszaka kigyúl valakinek a háza, akkor ez természetes lesz.

Csak ezért mondom, mert azt látom, hogy sok embert közöttünk is távol tart Krisztustól a mások véleménye. Vagy csak úgy a közhangulat. Fiatalként nem menő vagy nem szokás templomba járni, Bibliát olvasni. Ha néha hívok valakit, gyakran hallom ezt am mentegetőzést: ha elmegyek, mindenki engem néz. Ha nincs mit ennem, elmegyek-e az üzletbe, vagy nem, mert mindenki engem fog bámulni? Nem érzékeljük helyzetünk tragikus komolyságát. Nem döbbentünk rá arra, mint Zákeus: vagy találkozom Jézussal, vagy még jobban bele fogok süllyedni életem nyomorúságába (függetlenül attól, hogy milyen gazdag, híres, stb. vagyok.)

   Jézus odaér, felnéz. Pedig Zákeus nem mond egy szót sem. Jézus – kicsit költőien szólva – szíve heves dobogását veszi észre. Jézus megérzi szívünk dobogását, amikor talán félelem szorongat, gyász nyomaszt, valami kísértés gyötör, vagy nagy feladat kihívása fojtogat.

A tegnap hallottuk, hogy a vak koldus kilátott, Jézus meghallotta, magához hívta, itt Zákeus hallgat, Jézus szól, kiált neki fel a fára. Nem ugyanazok az Úr módszerei, ő sajátosan kezel mindnyájunkat. De mindannyian fontosak vagyunk számára, mindnyájunkat meg akar menteni, gyógyítani, tartani. A fontos az, hogy nyitott legyen a szívünk… bízzunk benne, akarjuk azt, hogy beavatkozzék az életünkbe, megújítson. 

  Zákeus, jöjj le hamar… Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban hogyan reagáltak az emberek (később – ahogy olvastuk – elkezdenek zúgolódni, háborogni): lehet, hogy egy gúnyos felhördülés morajlott végig a tömegen, de Zákeus csak a Jézus szavát hallja, az evangélium is azt jegyzi fel: ma a te házadban kell megszállnom. Csodálatos mondat, egyik legmegrendítőbb az evangéliumban. Isten Fia, a világ Üdvözítője azt mondja egy spekuláló csalónak, egy a lelkét is eladó embernek: ma nálad akarok maradni. 

    Amikor nekünk mondja ezt az Úr, mit felelünk? Jaj, csak nem azt, hogy „Uram, más programom van ma estére, tévét akartam nézni, nem készültem fogadni senkit, rendetlenség van, jól megvagyok így magamban, nem akarok semmi lelki felfordulást, talán máskor”?! Mit mondanak a bergenyeiek Jézusnak? Házról-házra, családról családra… Mit mondanak a bergenyeiek?

  Zákeus sietve lejött, és örömmel fogadta. Krisztus az örömet hozza, a békességet, a hit bizodalmát, az üdvösség reménységét, szabadulást, lehet-e őt nem örömmel fogadni? Mégis miért nem kell ő sokaknak? Mi vagy ki szorítja őt ki az életünkből?

   A sokaság zúgolódni, méltatlankodni kezd. Ma így mondanánk: kifütyülik Jézust. Pedig ő mindnyájukhoz jött, mindenkihez, aki befogadja, akinek kell az ő alázata, tisztasága, jósága. Bűnös embernél szállt meg. Igazuk van. Csak az felejtik hozzátenni: mi is azok vagyunk. Sőt, eggyel több bűnünk van, mint neki, és ez minden bűnök királya: nem ismerjük be. 

   Aztán döbbenetes, hogy Zákeus – szinte ez a vendéglátás első mozzanata – odaáll Jézus elé. Úgy érzi, nem tud kettős, meghasonlott lélekkel, tisztátalan, hamis dolgokat rejtegetve együtt lenni azzal, aki maga a tökéletes jóság és igazság. Ha megjelenik a világosság, akkor számot kell adjunk magunkról. Jézus nem vonja kérdőre, nem tesz megjegyzéseket: egy belső kényszer ez. Az az igazi bűnbánat, amit Krisztus szeretete ébreszt fel bennünk. Nem nagyon hiszek azok bűnbánatában, akik akkor kezdik el nagyon exkuzálni magukat, amikor nyilvánosságra kerül egy-egy álnok tettük. 

  Figyeljük meg Zákeus bűnbánatát: nemcsak töredelmet tanúsít, nemcsak elmondja, hogy mennyire bánja, hanem egyből a jóvátételről beszél. Két dolgot mutat ez: egyrészt megszabadult a pénz „szerelmétől”, másrészt felméri, belátja, komolyan veszi azok keserűségét, szenvedését, akiket megkárosított. Csak ha szabad vagy, akkor tudsz valóban szabad emberként szembenézni hibáiddal, akkor tudsz felelősséget vállalni értük az Úr színe és embertársaid előtt és em. (Tudjátok, miért van annyi baj a megbocsátással? Mert nem szabad a lelkünk.) 

   Jézus nem hagyja szó nélkül mindezt, és azt mondja: ma lett üdvössége ennek a háznak. Eddig egy rideg lakás volt ez a hely, ahol egy pénz- és hatalommániás ember lakott, mától egy olyan otthon lett, ahol egy érző lelkű személy él, akinek nyitott a szíve mások fele. Aki Isten szeretetét képviseli, és az üdvösség bizonyossága tölti be. El tudja-e mondani ezt az Úr rólunk, otthonainkról? 

   Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Krisztus nélkül elveszettek és vesztesek vagyunk. Ő azért jött, hogy megkeressen, igazi értéket, célt adjon az életünknek, győztessé, áldottá tegyen, és megtartson. Engedjük magunkat megtalálni, és Krisztusban megnyeri az élet teljességét! Ámen.   

Lk 19, 41-48 (szombat)

  41 Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, 

42 és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. 

43 Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, 5Móz 28,52; 29,2-3; Jer 6,6; Zak 14,2 

44 földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. 

45 Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, 

46 ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek. Ézs 56,7; Jer 7,11 

47 Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, 

48 de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt. 

  Jézus áldozata bemutatásának a helyszíne, Jeruzsálem fele közeledik, ahol a Golgota minden szenvedését, kínját vállalva a megváltás nagy művét viszi véghez. Mindez nem valami mágikus-szimbolikus cselekedet, hanem nagyon is valóságos, életszerű: emberi és az emberért, értünk történő. A világ megváltása – amiről sokat beszélünk – az én szabadulásomat, reménységemet is jelenti. A böjt éppen erre irányítja a figyelmünket: a mi lelki szükségeinkre, és Krisztus önmagát adó irgalmára, könyörületére.

   Amint megpillantja Jézus a várost, megsiratja. Amikor arról olvasunk az evangéliumban, hogy ő meglát, észrevesz valakit, rátekint valakire, az mindig az ő irgalmának, könyörületre indulásának a megnyilvánulása. Jézus meglátja az egyetlen fiát gyászoló naini özvegyet, és azt mondja neki: ne sírj, (Lk 7), meglát egy meggörnyedt asszonyt a zsinagógában, és meggyógyítja (Lk 13), meglátja a leprásokat, és megtisztítja őket (Lk 17)…  Itt is: abban, hogy Jézus meglátja a csak a nevében szent várost, az ő túláradó kegyelme nyilvánul meg. Amit Jeruzsálem lakói semmibe vesznek, visszautasítanak. Jézus az ő keményszívűségüket, önteltségüket, önpusztító makacsságukat és büszkeségüket siratja meg. Nem a csalódás, hanem a szánalom könnyei ezek. Nem a visszautasítottság fájdalma, hanem a visszautasítókra váró nyomorúságok miatt sír Jézus. 

   Nem jó a ti dicsekedésetek, írja Pál apostol a korinthusiaknak (1 Kor 5,6). Nem jó, nem az életet szolgáló a mi konokságunk, hajthatatlanságunk, megrögzöttségünk. Magunk ellen keménykedünk. Mi roppanunk, pusztulunk bele abba. Nem kell nekünk Isten szava, nem kell a közösség, megvannak a saját boldogulási stratégiáink, amik azonban nem az élet, hanem a halál útjára vezetnek. Sikeresen harcolunk a minket megtartani akaró kegyelem ellen. Akaratosságunk győzelmei nagy vereségünket készítik elő. Nézzünk szét magunkban, magunk körül! A böjt egy nagy megkeseredés, ua. egy reményteljes felismerés: van szabadulás az Úrnál.    

  Jézus Jeruzsálemet, a dacoló, nyakaskodó várost siratja… Vajon megrendülünk-e saját engedetlenségünk miatt, vagy csak a mások hibáira gondolunk ilyenkor? Valaki mondta a napokban: megérdemelték a törökök a földrengést, mennyi bajt okoztak nekünk annak idején. Vajon mi mit érdemlünk? (Történet: szerzetesek és az utcalány.)

   És tudunk másokért őszintén aggódni, fáj-e a szívünk embertársainkért? Az Ábrahám kemény küzdelme jut eszünkbe Sodomáért, a romlott városért. Miért sírunk? Mi az, ami fáj nekünk? Mi általában magunktól vagyunk meghatódva, attól, hogy visszaélnek a jóságunkkal. A mások szenvedése úgy hidegen hagy. Lányaimnak szoktam emlegetni az afrikai gyerekek nélkülözéseit. Van egy előre gyártott válaszuk: ők már megszokták. Igen, Ukrajna lakosai is megszokták, hogy hullnak a bombák, és az az ő bajuk. Persze, sokat nem tudunk segíteni, de legalább van-e emberi együttérzés bennünk? Tudjuk-e, hogy - függetlenül attól, hogy mit tartunk a háború okának – ami ott történik és a világ számos pontján, az mindnyájunk fájdalma, kudarca. De akár közelebb is jöhetünk: fáj-e nekünk népünk sokszor önsorsrontó magatartása, drága életeknek a szenvedélyek örvényébe hullása, közösségeink felmorzsolódása, a közömbösség, szétzilálódásunk ellenére is az egymás ellen fordulás, a közös akarat hiánya, a hitetlenség térhódítása? 

    Jézus könnyek között mondja: bárcsak felismerted volna... Lehetőséged volt rá, de te azt megátalkodottan visszautasítottad. Istennek minket elsősorban saját magunktól kell megóvnia. Önnön keményszívűségünktől. „A magyar átok egyáltalán nem felülről vagy kívülről szállt ránk: mi magunk vagyunk az. Legyőzése azt jelentené: kilépünk a pártoskodás gyilkos köréből, Istenhez és egymáshoz fordulunk, hogy felragyogjon rajtunk a megbékélés gyógyulást, megújulást hozó napja.”   

   Mit kellett volna felismerjen Jeruzsálem? Testvérek, mit kell nekünk felismerni? A békességre vezető utat. Jézus küldetésének a legfontosabb célja ez volt: békességet hozni, teremteni, ajándékozni… Béküljetek meg az Istennel, béküljetek meg egymással, béküljetek meg önmagatokkal! Az Isten és egymás ellen vívott harcban csak vesztesek lehetünk. Önmagunkkal pedig csak akkor lesz hiteles békességünk, ha Krisztus igazsága szerint rendezzük dolgainkat. Igen, az Istennel és egymással való békességünk. Sokkal boldogabb lenne a világ, sokkal szebb az élet, több öröm, ha békesség, bizalom uralkodna közöttünk… Ebben egyedül bűneink akadályoznak meg, önző természetünk, ó-emberünk.

  De most már el van rejtve szemed elől… Jézus arra mutat rá: egyszer lezárul a lehetőség. Eljön az ítélet ideje. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket! (Zsid 3,7) Nem áll korlátlan idő a rendelkezésünkre a makacskodásban, haragtartásban, hitetlenségben való kitartásra. Egyrészt esztelenség ezekben tölteni napjainkat, másrészt napjaink elfogynak egyszer, és nem kapunk már esély a békesség megtalálására. Néha mégis úgy teszünk, mintha akármeddig húzhatnánk, halaszthatnánk, odázhatnánk a megtérést… Ha rajtunk múlna, örökre meghosszabbítanánk a gyűlölködés idejét? De csak a kegyelem örök, csak a szeretet marad meg. Értjük, igaz?  Ha gyermekeinken múlna, évente 365 nap vakáció lenne, és naponta 24 órát telefonoznának… Az idő értelmetlenséggel is eltelik. 

    Napok jönnek, szakadnak rád… Az ellenség ostromfalat emel, körülzárnak, szorongatnak. Félelmetes helyzet ez, kétségbeejtő kiszolgáltatottság. (Történelmi példákat említhetünk, hogy mit jelentett ostromlott városban élni: Samária, Budapest, Szarajevó, és nemrégiben: Mariupol.) Letipornak téged és gyermekeidet. Kő kövön nem marad: ez a pusztulás döbbenetes körülírása. (Ókori bölcs: követ kövekre hordotok, törődtök-e gyermekitekkel, akikre mindezt ráhagyjátok?) Egy láthatatlan ostrom zajlik: a haderőt nem látjuk, csak a támadás következményeit: apadó közösségeink, elnéptelenedő gyülekezeteink, begyepesedő udvarok és cintermek. 

   Mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. Meglátogatja az Úr az ő népét, olvassuk a Jézus születése történetében. Benne kaptuk meg Isten kegyelmi ajánlatát, békeszövetségét. Felismerjük-e, komolyan vesszük-e, kell-e nekünk? Ő megmenekülésünk kulcsszemélye.

    Bement a templomba… meglátta a kereskedőket, és elkezdte kiűzni őket. Böjti mozzanat: ami nem helyénvaló, azt ki kell tenni, ki kell pakolni. Ha a Lélek temploma vagyunk, akkor engedjük, hogy Krisztus kiűzze életünkből azt, ami elveszi nem oda való, nem hozzánk illő, ami figyelmünket a lényegről, ami eltérít igazi küldetésünktől, ami végső soron kárunkra van (bár talán hasznosnak tartjuk): anyagiasság, önzés, harag, irigység, megkötözöttség. (Nem igazi haszon az, ami lelki kárral jár.) Hogy azzá legyünk, aminek Isten teremtett, rendelt: imádság háza, őt dicsőítő emberek. 

  Csodálkozunk azon, hogy Jézus nem mond le az utolsó pillanatig az emberekről: tanít, figyelmeztet. Hátha valaki meghallja, hozzá tér. Olvassuk: szervezkednek ellene, igyekeznek őt elveszíteni. Ám ha elteszem láb alól a prófétát, azzal még az ítéletet nem tudom elhárítani a fejem felől, ha befogom az orvos száját, attól még nem fog a diagnózis megváltozni. 

   Az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt. Milyen jó végre egy pozitív tartalmú mondatot hallani! Van igény – a nagy közömbösségben is – az evangéliumra. Mindig lesznek nyitott fülű és szívű emberek. Legyünk mi is közéjük tartozók! Ámen.