Böjtfő - bűnbánati hét (2024)

Jn 10, 1-5 (hétfő)

    1 Bizony, bizony, mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; Ez 34,1-10

2 de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. 

3 Neki ajtót nyit az őr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. Zsolt 95,7; Ézs 43,1 

4 Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. 

5 Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik. 

   A János evangéliumának első fejezeteiben érdekes ismétlődést figyelhetünk meg: Jézus csodáit és találkozásait viták, vagy az illető eseményhez kötődő tanítások követik (2. fejezet- kánai menyegző, 3. fejezet – Nikodémussal való találkozás, 4. fejezet – samáriai asszony, 5. fejezet – a bethesdai beteg meggyógyítása, 6.fejezet – 5.000 ember jóltartása, 7. fejezet – Jézus Jeruzsálembe érkezése a lombsátor ünnepén, 8. fejezet – a házasságtörő asszony, 9. fejezet - vakon született meggyógyítása szombaton.)

   A Jézus körül zajló eseményeket látva az emberek, kiváltképpen a vezetők szívében nem öröm, hanem okoskodás, vádaskodás, gyanakvás ébred. Hallottuk a tegnap: a vakon született meggyógyítását – mivel szombaton történt – egyenesen az ördög mesterkedésének tulajdonítják. A gonoszság képes kiforgatni a legtisztább szándékot is. A hitetlen embert tényleg semmivel nem lehet meggyőzni. 

   A történet végén olvassuk: Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök. (Jn 9, 39-41)

   Értjük, igaz? Jézus azért jött, hogy leleplezze vakságunkat (mert mi úgy gondoljuk, hogy nagyon jól látunk és tudunk mindent), és megnyissa vaksi szemünket a lényeg, a kegyelem meglátására. A farizeusok önérzeteskedve kérdezik: talán mi is vakok vagyunk? Jézus így válaszol: ha beismernétek, akkor nem volna bűnötök… de mivel úgy gondoljátok, hogy nincs szükségetek gyógyulásra, ezért bűnötök megmarad. Látjuk-e lelki nyomorúságainkat? Betegnek tartjuk-e magunkat bűneink miatt, mint akiknek lelki gyógyulásra van szüksége, vagy pedig nem?

   A 10. fejezetben mintha hirtelen egy teljesen más téma szólalna meg. A juhokról és azok pásztoráról hallunk. Izraelben jól ismerték ezt a foglalkozást, ennek minden csínját-bínját… Jézus a pásztorkodásból vett képekkel, hasonlatokkal közel tudja hozni hallgatóihoz az evangélium üzenetét, rá tud világítani az ő küldetésének céljára. Másfelől a jó pásztor képe, alakja ismert volt az Ószövetségből. Az Úr az én pásztorom, vallja a zsoltáros. Isten maga ígéri, hogy összegyűjti nyája, maradékát (Jer 23), legelteti őket, karjára gyűjti a bárányokat (És 40). Ua. olvasunk a gonosz pásztorokról, akik a maguk hasznát nézik, akiknek csak a juhok gyapja és teje kell (Ez 34). 

   A juhokról szóló példázat egy meredek megállapítással indul: Bizony, bizony, mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló. Figyelmeztetés és ítélet van ebben a kijelentésben. Sokan akarnak a juhok közelébe kerülni, de legtöbben csak saját érdekükben, nem a nyáj javát szem előtt tartva.  Sokan pályáznak a juhok életére. A mienkre is. A Sátán zsákmányul akarja ejteni a lelkünket. A gonosznak mindig másokra van szüksége, hogy alattomos szándékait megvalósítsa. Vezetők, akiknek a háború a rögeszméjük, nem maguk mennek el az ütközetekbe (milyen hamar véget érnének így a fegyveres összetűzések), hanem másokat toboroznak és küldenek az öldöklő harcokba. 

  Logikus: aki nem az ajtón megy be, az nem becsületes szándékkal érkezik. Nem törvényes, nem egyenes úton jön, nem tiszta szívvel. Oldalról, hátulról támad. Jézus azokra utal itt, akik – kortársai között, de azóta is – saját kényük-kedvük szerint, ilyen-olyan emberi érdek, ideológia mentén igyekeznek félrevezetni az embereket, a bőrük alá bújva, megtévesztve őket. Igyekeznek a befolyásuk alá vonni, és eltávolítani őket a jó Pásztortól, talán egyenesen „jó pásztornak” adva ki magukat. (Hallhattunk az afrikai csodaprédikátorról, TB Joshua-ról, aki óriási népszerűségnek örvendett, tömegek hallgatták, állítólag tucatjával gyógyította az embereket, aztán súlyos botrányok derültek ki róla: valósággal rabszolgasorban tartott embereket, valóságos háremet tartott fenn.)

    De aki az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Aki Istentől jött, aki a szeretet nyíltságával és egyenes szándékkal lép be a juhok közé, aki megkeresni és megtartani akarja az elveszettet. Az ajtó a határ a belső és a külső, az alsó és a felső világ között. Az ajtó véd és összeköt.

   Az őr ajtót nyit. Az őr a példázatban azt a szolgát jelenti, aki a pásztor mellett tevékenykedett. De Jézus küldetésére gondolva személyében a prófétákat, Keresztelő Jánost ismerjük fel. Az ő Krisztusra mutató, útkészítő szolgálatukat. 

  De amiből a pásztort a leginkább meg lehet ismerni az az, hogy a juhok hallgatnak a szavára (mert ismerik azt), ő nevükön szólítja (tudjuk, egy vérbeli pásztor egy 200-300 fős nyájban is egyenként ismeri a juhokat), és kivezeti. Valami bensőséges kapcsolatról, kölcsönös bizalomról szól ez. Odafigyelésről. Sőt annál is többről: szeretetről. Jézus így közeledik felénk, vajon mi hogyan viszonyulunk hozzá? 

   Tovább folytatódik a leírás: kivezeti a juhokat, és előttük jár… Nem hajtja őket, hanem vezeti. Ő néz először szembe az esetleges veszélyekkel. Olyan úton haladunk, amelyen Jézus már végigment, egészen a halálig. A juhok követik. Megint nagy kérdés, hogy ez történik-e? Kit követünk? Kinek a hangja irányít? Világi hangadóké? Saját indulatunké? Van-e olyan, hogy azt mondom magamban: saját fejemtől nem így tenném, de ezt mondta az Úr, és én komolyan veszem a szavát: megbocsátok, nemet mondok a kísértésre, stb. 

  Idegent nem követnek. Egy ideális nyáj ez. Ilyenek kellene legyünk. Jaj, mennyi idegen hang befolyásol minket: a világ hívására százfele futunk! A böjt: az idegen hatások visszautasítása. Nemet mondás mindarra, ami eltávolít a Krisztus közeléből, ami elidegenít tőle és egymástól. Nem megyek, nem teszem, nem nézem, mert Krisztus mást vár el tőlem. Ő más úton akar vezetni.  Az igazi böjt: minden idegen indulat, gondolat, szándék megtagadása (ezek néha „sajátunkként” jelentkeznek), hogy Krisztus mellett maradhassak. Ámen. 

a juhokat, csak azok teje és gyapja érdekli őket. (Ez 34)

Jn 10, 6-10 (kedd)

   6 Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit jelent, amit mondott nekik. 

7 Jézus tehát így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek: én vagyok a juhok ajtaja. 3Móz 27,32; Ez 20,37 

8 Aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk. Jer 23,1-2 

9 Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. 

10 A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. 

    A János evangéliuma 10. részében egy gyönyörű, elgondolkoztató tanítást találunk a jó pásztorról és nyájáról, ua. szó van a nyájat ostromló veszedelmekről is. A tegnap hallottuk a példázat „böjtös” alkalmazását is. Lemondani mindenről, ami elválaszt a mi Urunktól, nem követni semmit, ami idegen, nem tenni semmit, ami nem Krisztus indulata szerint való. 

   A Jézus hallgatói nem értik, mit jelent az, amit mond nekik. A szavakat értjük, de azok üzenetét nem. Talán nem is akarjuk. Mint az engedetlen gyermek. Pedig rólunk beszél az ige és a mi Megváltónkról. A mi életünkről, a mi üdvösségünkről. Nem akarunk a jó Pásztor szavára figyelni. Saját útjainkon indulunk el. Sok nyomorúságba jutott élet példázza, hogy ez hova vezet. (Valakitől hallottam: nem megyek el az orvoshoz, úgyis tudom, mit fog mondani: vigyázzak jobban az étkezésre, hagyjak fel az italozással, kezdjem el a kezelést a szívemre, vérnyomásomra. Ez az agyamra megy…  A jó tanács, vagy az egészségtelen életforma?)

   Jézus így szólt hozzájuk: én vagyok a juhok ajtaja. Olvastam, hogy abban az időben az volt gyakorlat, hogy a pásztor a karám ajtajában feküdt le, ott éjszakázott. Ezzel valósággal saját testével védte a juhokat (csak „a testén keresztül” lehetett be- és kimenni). Egyfajta élő ajtó volt... Jézus lett a kapocs a menny és a föld között. Isten egy személyen, egyszülött Fián keresztül nyitott ajtót számunkra önmagához. Nem teológiai elméletek, nem vallásos praktikák, ceremóniák, hanem egy Személy által van nekünk menetelünk az Atyához, van részünk az ő kegyelmében. 

   Kemény, ítéletes mondat ez: aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló. Durva szavak. Óvakodunk is használni őket. Pedig nem a szavak a félelmetesek, hanem azok a tettek, amit az ilyen emberek, hamis krisztusok elkövetnek. Finomkodunk a kifejezésekkel, de sokszor nem őrizkedünk tetteik következményeitől. A tolvaj kifosztja a juhokat, a rabló elragadja őket. Szétzilálják, szétszórják, megtizedelik, foglyul ejtik a nyájat. A tolvaj csak a saját hasznát tartja szem előtt, nem érdekli, hogy milyen árat fizetnek a juhok azért. (Emlékszünk a tragikus esetre: ellopták az akkumulátort egy vasúti átjárónál, többen meghaltak.)

   A rabló nem kíméli a mások életét. Nincsenek aggályai. Nem válogat a módszerekben. Vannak tolvajok és rablók a lelki élet területén is. A tolvaj és rabló nem mindig tűnik veszélyesnek. Ezért igazán veszélyes. Nem úgy állnak elő, hogy „nézzétek, mi fogunk kifosztani titeket, mi fogjuk a közösséget tönkre tenni”. Igaz, ez a liberális világ milyen szépen, észrevétlenül kiforgatott az értékeinkből (és mi milyen könnyen odaadtuk azokat)! Látjátok, hogy milyen sokan esnek a Sátán hitetésének, különböző szenvedélyeknek a csapdájába.

   Jézus azt mondja: de a juhok nem hallgattak rájuk. Aki Krisztusé, az az ő szavára figyel. Bárcsak ránk is ez lenne igaz! Tudjátok, nincs olyan, hogy én senkire sem figyelek. Hogy én a magam útjait járom. Aki ezt állítja, azt már régóta az orrától fogva vezetik. Akik szellemi szabadságot ígérnek, azok rabszolgává kívánnak tenni. A halál felé vezető úton sok hamis táblákat helyez el a kísértő, amik sikerről, szerencséről, szabadságról szólnak.     

   Jézus megismétli: én vagyok az ajtó - a bejárat Isten kegyelmi trónusához, és a kijárata a szeretet és szolgálat területeire. Krisztuson keresztül lehet belépnünk az Istennel és az ő népével való közösségbe, Krisztuson keresztül lehet áldást víve kimennünk a világba. Igaz, milyen csodálatos lenne így élni? A 23. zsoltár emelkedett sorai jutnak eszünkbe.  

   A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön, pusztítson… Valósággal megdermedünk ezektől a szavaktól. A tolvaj nem sajnálja a juhokat, pedig lehet, hogy arról beszél, hogy a szívét-lelkét adná értük. A tolvaj le akarja igázni, el akarja pusztítani a juhokat. Szándéka nyilvánvaló kell legyen  előttünk. Jézus azért beszél erről. 

  Ezzel szemben olyan szép az a fordulat (igeszakaszunk zárómondata): én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Jézus az életet akarja, mégpedig annak bőségét, teljességét. Furcsán hangzik: az igazi böjt ez a bővelkedést jelenti. Önmagunk megüresedését, minden hiábavaló, fölösleges elhagyását, hogy Isten betöltsön bőségesen az ő áldásaival. Meglátszik-e rajtunk ez a bőség, ez a lelki gazdagság, amit Urunktól kapunk, és amivel szolgálni tudunk egymásnak, a világnak?

   Nem arany és ezüst birtoklását jelenti ez, nem anyagi kincseket, hanem Istennek minden értelmet felülhaladó békességét, a kegyelem kiáradását, az Úrban való örömet, élő reménységet, amit másokkal is meg tudunk osztani. A mennyei Király gyermeke vagy, tedd, osztogasd a jót királyi nagylelkűséggel! Ámen.    

Jn 10, 11-15 (szerda)

11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. Jn 10,15; 13,37; 15,13; Zsolt 23,1; Ézs 40,11 

12 Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, az látva, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és szétkergeti őket. ApCsel 20,29; 1Pt 5,2

13 A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal. 

14 Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, 

15 ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és én életemet adom a juhokért. Mt 11,27 

   A János evangéliuma 10. fejezetének talán a legismertebb igeverse Jézusnak ez a kijelentése: én vagyok a jó pásztor. És a megrendítő folytatás: a jó pásztor életét adja a juhokért. (Több festő megfestette ezt a témát, mi is több ilyen reprodukciót láthattunk: ezek általában Jézust egy pásztorbottal, ölében egy szelíd báránnyal ábrázolják.) 

    A juhoknak pásztorra van szükségük. Ez nem vitás. Magukban nagyon kiszolgáltatott, gyámoltalan állatok: nem tudnak védekezni, életben maradni. A farkassal szemben semmi esélyük sincs. Csak a pásztor védheti meg. A jó pásztor. Aki szereti a juhait, aki a juhok érdekét tartja a legelőbbre valónak. Még a saját életénél is fontosabbnak.

   A jó pásztor életét adja a juhokért. A juhok az övéi, hozzá tartoznak, becsesek, drágák számára. Nemcsak munkája eszközei, hanem élete részei. Ezért, hogyha halálos támadás éri a juhokat, akkor kész önmagát feláldozni értük. 

   A jó pásztornak ez a legsajátosabb, legmeggyőzőbb tulajdonsága: ez az önfeláldozás. Ez a messzemenő kiállás a juhokért. Az, hogy nem a maga hasznát nézi. Életét adja.

  Tudjuk, hogy Krisztusról szól az ige. Ő nem alattvalóknak tekint minket, nem feláldozandó tömegnek, hanem annyira fontosaknak, hogy ő áldozza fel magát értünk. Egyik nagypénteki énekünkben ez áll: „Mily büntetés, mit a világ Reád mért, a jó Nyájőrző szenved a juháért, A bűnért, melyet szolgák elkövettek, az Úr fizet meg.” Böjtfő Jézus szenvedéseire emlékeztet… erre a keresztre menő önfeláldozására. 

   Lehetnek-e értékesebbek a juhok, mint a pásztor? Nyilván nem, csak a pásztor szemében. Lehet-e fontosabb a bűnös ember az Isten Fiánál? Nem, csak az Isten szemében… Ezt a titkot soha nem értjük meg.

   Azt könnyebben, hogy a béres elfut… Mert a juhok nem tulajdonai. Nem félti őket, nem sajnálja, nem hordja a szívén egyenként a sorsukat. A béres hozzáállását megértjük, mert hasonlít a mienkhez. Ha veszély, nehézség támad, akkor hátat fordítunk egymásnak, a közösségnek. Nem így viselkedünk sokszor? Mindenki a saját érdekeit vagy sérelmeit nézi. Kinek fáj igazán a szíve másokért? Ki lépik, ha kell, saját maga ellen a mások érdekében? 

   A béres szabad prédául hagyja a rábízott juhokat. Béresi magatartásunkról kell itt beszélnünk: gyülekezetünkkel, talán szeretteinkkel, barátainkkal kapcsolatban. Mennyire állunk ki egymásért, mekkora áldozatot vállalunk, ha kell? Ki félti jobban felebarátját, mint saját magát? Az első kérdés mindig az, hogy mi lesz velem. Ki kérdezi meg azt is: de mi lesz a másikkal, a többiekkel? (Jan Macha lengyel katolikus mártír pap a sziléziai Katowicében szolgált… 1942. dec. 3-án – 38 éves korában – a náci hatóságok kivégezték. Bűne az volt, hogy a birodalmi törvényekkel dacolva támogatta azokat a családokat, ahonnan a családfőket fogolytáborokba hurcolták. Kiállt az üldözöttek mellett. Életével fizetett.)

   A béres nem törődik, ha a farkas elragadja és szétkergeti a juhokat. Azért mert csak béres. Csak a bér érdekli, saját profitja. Nem kockáztatja az életét.

  Jézus megismétli, hogy tekintetünk újból őreá essék: én vagyok a jó pásztor. És azt is újra elmondja: ismeri az övéit, és az övéi is ismerik őt. Itt azonban sokkal személyesebben hangzik: én ismerem az enyéimet, és az enyéim is ismernek engem… Minket ismerő Urunk van. Vajon mi ismerjük-e igazán őt? Az ismeret a Bibliában bensőséges kapcsolatot jelent. Ismerem, vagyis szoros barátságban vagyok vele. Vele való közösségem meghatározza az életemet, ezt minden körülmények között vállalom is. Krisztust ismerő emberek vagyunk-e, meglátszik-e ez rajtunk, cselekedeteinken, viszonyulásunkban? 

   A tanítás mennyei dimenziót nyer, amikor az övéivel való közösségére utalva azt mondja Jézus: ahogy az Atya ismer engem. Ahogy az Atya tökéletesen ismeri és szereti a Fiút, ezzel a mennyei kegyelmes elfogadással, örökkévaló szeretettel fordul felénk a mi Urunk.

   Érdekes a kettő összekapcsolása: én is ismerem az Atyát, és életemet adom a juhokért. Ismerem az Atyát, az ő végtelen szeretetét, jóságát, ismerem az ő üdvözítő akaratát, ezért életemet adom a juhokért. Így válik Krisztus a szó legigazibb értelmében jó Pásztorrá, és mi így leszünk megváltottakká. Áldott legyen az ő neve ezért a kimondhatatlan áldozatért! Ámen.

Jn 10, 16-21 (csütörtök)

   16 Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. Ez 37,24; 36,37; Jn 11,52; 17,20; Ef 2,14-18 

17 Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Ézs 53,10; Fil 2,8-9

18 Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól. 

19 Ismét meghasonlás támadt a zsidók között e beszédek miatt. 

20 Sokan így szóltak közülük: Ördög van benne, és nincs eszénél: mit hallgattok rá? 

21 Mások ezt mondták: Nem megszállott ember beszédei ezek. Vajon meg tudja-e nyitni az ördög a vakok szemét? 

   Érdekes fordulatot vesz a példázat. Jézus arról kezd el beszélni, hogy „más juhaim is vannak.” Nem sajátíthatjuk ki őt magunknak. Nem privatizálhatjuk. Ezt a juhoknak tudniuk kell magukról és társaikról. Nem tarthatjuk csak magunkénak az Isten kegyelmét. Ezzel a tanításával Jézus útját vágja minden hitgőgnek, kegyes önzésnek, mások elítélésének. Arra is gondolnunk kell, hogy Jézus itt hallgatóinak arról beszél, hogy az ő megváltó munkája nem korlátozódik az ószövetség népére. Benne a pogányok számára is kinyílt a kegyelem ajtaja.

   Mi szeretünk magunknak kiváltságokat szerezni, biztosítani. Még a hit területén is. Olyan gyerekes gondolkodásra vall az, hogy a megváltást, ami Krisztus életébe került, emberi kritériumokhoz kötjük, felekezeti korlátok közé próbáljuk szorítani.  A legtöbb felekezet önmagát – kimondatlanul is – üdvözítő vallásnak tartja. Saját feltételeit kizárólagosnak tekinti. „Ha nem térsz hozzánk, nem üdvözülsz.” „Ha nem fogadod el a mi tanításunkat, akkor nem az igazságot követed.” (Történet a kerítésen kívül eltemetett katonáról.)

   Az Újszövetségben egyetlen feltétel fogalmazódik meg: Krisztusban hinni. Úgy szerette Isten e világot... Semmi rajta kívül álló kikötést nem találunk. Krisztus nem ráadás, nem az egyik, hanem az egyetlen kritérium. Ha semmi mást nem teszel, csak hiszel őbenne, általa üdvösséged van. Ám hiába tartasz be ezer előírást, hiába vagy a legelitebb gyülekezet tagja, nélküle nem nyerheted meg Isten kegyelmét. Tetszett az Istennek, hogy mindent neki adjon át. Akié a Fiú, azé az élet.

   Hallgatnak a hangomra. Ez jellemzi a juhokat. Nem modern próféták, egyházi vezetők véleményére figyelnek, hanem a Krisztus hangjára. Az evangéliumokban mondott-e Krisztus olyasmit, hogy csak az üdvözül, aki egy bizonyos felekezethez tartozik, bizonyos ünnepeket tart meg, bizonyos szertartásokat végez el, bizonyos fogalmakat használ? De azt igen, hogy „ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”, hogy „én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, és senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből”, hogy „senki sem mehet az Atyához, hanem, csak énáltalam”.    

  Lesz egy nyáj és egy pásztor. Gyönyörű kijelentés. Valami nagy beteljesedést, nagy békességet érzünk ki belőle. Ez már az üdvösség idejére utal. Azonban már e földi életben erre kell törekednünk. Sokat bántjuk egymást. Össze kellene fognunk minden hátsó szándékot félretéve, egymás kritizálása, lebecsülése nélkül… Egy Pásztorunk van, akkor egy nyáj kellene legyünk. Láttatok olyat, hogy egy pásztor több nyájat őriz külön-külön? Egy pásztor egy nyájat jelent. Mindazokat, akik Krisztushoz tartoznak. Akkor mégis hogyan és miért különülünk el egymástól? Valami baj van velünk: nem figyelünk igazán jó Pásztorunkra. Külön frakciókat hozunk létre, és azt harsogjuk, hogy nálunk van a Pásztor… (Mi vigyázunk rá?).

  Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy újra visszavegyem… Isten feltétel nélkül szereti a Fiút, és mégis azt mondja itt az ige, hogy azért különösen szereti, mert az életét adja. Mintha azt sugallná: ez az áldozat meghaladja a tökéletes szeretetet. A Fiú kész meghalni a bűnös emberért, aki miatt fáj az Isten szíve. Akiért odaadja azt, akit a legjobban szeret. Kiért érdemes odaadnunk azt, akit a legjobban szeretünk? Érezzük az ellentmondást. Kiért tudnám odaadni egyetlen gyermekemet, akit a legjobban szeretek? Szerethetek-e valakit jobban annál, akit a legjobban szeretek? Megdöbbennünk: mekkora szeretet van az Isten szívében irántunk!  

   Jézus önként adja oda az életét. Semmi sem kényszeríti erre, csak a szeretete. Az Atyával megélt örökkévaló szeretet. Hatalma van letenni és felvenni. A jó Pásztor nemcsak meghal, de fel is támad. Nemcsak az önfeláldozás gesztusáig jut el, hanem a teljes megváltásig. Ezért az Isten Fia ő. Ez az ő küldetése. 

   Látjátok, ez az igazi böjt példája. Ebben is a mi Urunk jár előttünk. Mindent odaadni (nem az akaraterő fitogtatásáért, hanem a mások javára). A böjtből áldás kell fakadjon! Ha lemondasz valamiről, azt úgy tedd, hogy az mások javára legyen. Ha kevesebbet eszel, adj többet azoknak, akinek szűkösen jut, ha lemondasz valaminek a fogyasztásáról, annak árát fordítsd diakóniai célokra, ha valamilyen kedvenc (de haszontalan) időtöltésedet adod fel, akkor fordítsd a felszabadult időt valamilyen közösségi szolgálatra! 

   Olvassuk: meghasonlás támadt a zsidók között. Szinte nem is csodálkozunk. Egyik ismerősünk nyilvánosság előtt elmondta, hogy 3 gyerekük mellé örökbe fogadtak egy árvaházi gyereket, és hogy azt valósággal jobban szeretik, mint a sajátjaikat. Megbotránkozva és kételkedve hallgattuk. Magunkról mégis hasonlót kell elhinnünk, mert az ige ezt tanítja.  

   Durva vádak, sértések hangzanak el Jézus fele: ördög van benne, elment az esze. Valaki egyszer azt mondta: „ha azt tenném, amit Jézus úgymond kér tőlem, hülyét csinálnék magamból”. Ha nem is mondjuk ki, de sokszor mi is így gondolkozunk… 

  Másokat lenyűgöznek a Jézus tanításai és csodái, és azt mondják: nem, nem egy megszállott beszédei ezek. Vajon az ördög meg tudja-e nyitni a vak szemeit? Vajon meg akarom-e látni az életemben az Isten kegyelmét, vagy tiltakozom, kapálózom ellenne? Nagy kérdés ez. Felismerem-e Krisztusban a jó Pásztort, és legyőzve bűnös álláspontomat mentegető okoskodásomat, engedelmeskedem-e neki? A legjobb döntést akkor hozod, ha magad ellen, Krisztusra szavazol. Arra, aki megtart téged. Ámen.   

Jn 10, 22-30 (péntek)

22 Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. 

23 Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. 

24 Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! 

25 Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, 

26 de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. 

27 Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. 

28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Róm 8,34-39 

29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. 

30 Én és az Atya egy vagyunk. Jn 14,9 

   Olvastuk: elérkezett a templomszentelés ünnepe. A héberül Hanukkának nevezett ünnep Kiszlév hó (ez a mi novemberünknek felel meg) 25. napján kezdődött. Az ige ezért mondja: tél volt. Valójában a templom újraszentelésére emlékeztek (Kr. e. 168-ban az ellenség által ezen a napon kifosztott, megszentségtelenített templomot kereken 3 év múlva újraszentelték). Az ünnepet mécsesek meggyújtása és örvendező énekeket felcsendülése jellemezte.

   Jézus ott van a templomban, a templom csarnokában. El kell képzelnünk az ünnepi, felfokozott hangulatot. Ez az alkalom a zsidó nép szabadságvágyáról is szólt (a Makkabeus győztes háborúk emlékét idézte). A nép most újból elnyomás alatt él. Ott parázslik a visszafojtott vágy az emberek szívében: jöjjön már el a Messiás, törje össze bilincseinket, tegye népünket szabaddá, boldoggá. 

   Így mennek Jézushoz a zsidók, és azt kérdezik tőle (szinte szemrehányóan): meddig tartasz bizonytalanságban. Ha te vagy a Krisztus, a Felkent, akkor mondd meg nyíltan. Akkor állj ki mindenki elé, akkor jelentsd be, hogy elérkezett a szabadulás, a dicsőség korszaka. Te vagy-e a Szabadító?

   Jézus válaszol: megmondtam nektek, de nem hisztek. Ti csak azt hiszitek el, amit akartok. Nem akarjátok elfogadni, hogy azért jöttem, hogy megváltást hozzak, hogy életemet áldozzam. János evangéliumában végighúzódik ez az értetlenség: Jézus lelkiekről beszél, de hallgatói csak a földiekre képesek gondolni (pl. a kenyércsoda, a vak meggyógyítása). Jézus földi csodákat is tesz, de azok csak jelek, amik arra mutatnak: ő nemcsak fellobbanó fáklya, hanem a világ világossága akar lenni, nemcsak az éhezőket jóltartó bőkezű király, hanem az örök életnek kenyere.

   Az Atya nevében véghezvitt cselekedetek tanúskodnak mellettem és rólam… Hisztek-e az Isten üdvözítő hatalmában? Abban, hogy ő a külső életeket is úgy irányítja – talán másképpen, mint ahogy azt elvárjátok – hogy minden a ti üdvösségeteket szolgálja. A cél biztos, de az utat nem ismerjük minden részletében, ezért azt rá kell bíznunk Istenre. Elképzeléseink sokszor szembekerülnek az Isten akaratával. Gondoljunk egy-egy megpróbáltatásra, betegségre. Nem tudjuk, hogy miért engedi meg Isten. Sokat vívódunk is ezzel a kérdéssel. Akár közösségi próbatételekre is gondolhatunk, történelmünk mélypontjaira, veszteségeire. Miért történt az éppen úgy? Nem tudjuk, de azt igen, hogy Isten azok által is maga fele akar vezetni. 

   Súlyos a vád: ti nem hisztek, mert nem vagytok a juhaim közül valók. Elgondolkoztató kijelentés. Figyeljük meg: nem Jézus zárja ki őket. Ők nem akarnak hinni. Jézus csak megállapítja: ha nem hisztek, ha nem akarjátok elfogadni Istennek bennem megjelent kegyelmét, akkor nem vagytok a juhaim közül valók. (Egy híres hadvezérnek mondták egy nehéz ütközet után: láttuk, hogy a katonáid egy része megfutamodott. Azt felelte: azok nem az én katonáim voltak. Lehet, odacsapódtak a seregemhez, de csak azok az én katonáim, akik kitartanak végig.) Aki elmegy, az nem közülünk való.   

   Jézus mindenkit a nyájába hív… de csak azok tartoznak oda, akik figyelnek rá, akik engedelmeskednek neki. Azt meg tudjuk mondani, hogy mennyi a gyülekezetünk lélekszáma, de hogy hányan tartoznak a Krisztus nyájához, azt nem… Azt egyedül az Úr tudja. Ő mondja meg azt is, hogy kik nem. Figyelmeztetés ez. Ha Krisztus juhai akarunk lenni, akkor figyelnünk kell rá. 

    Jézus újból kijelenti: az én juhaim hallgatnak rám, én ismerem őket, ők követnek engem. Biztatás is ez: hallgassunk rá, tudatosítsuk, hogy ő hordoz, és kövessük őt. Hit a gyakorlatban Krisztus követését jelenti. Elsősorban nem elméleti tudás, nem csupán ünnepélyes hitvallás. A böjt ennek a követésnek a vállalása. Elcsendesedés, hogy meghalljuk az ő szavát. Nagy rohanásunkban nem adunk magunknak erre esélyt. (Fejszés történet.) Ua. lemondás, önmegtagadás. A juhok sokszor másfele szeretnének bóklászni… De az szolgálja a javukat, ha engedelmeskednek a pásztornak. 

  Drága az ígéret: örök életet adok nekik. Senki nem ragadhatja ki őket a kezemből. Nemcsak a füves legelőkről van szó, nemcsak a lelki jólétről, tartalmas, szolgáló életről, hanem az üdvösségről. Amit Krisztus megszerzett, és amiben megtart. Amit senki el nem vehet tőlünk. 

   Mert az Atya nekem adta az én juhaimat. Öröktől fogva, szent akarata szerint. Senki nem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Isten maga kezeskedik erről. Jézus teljességgel az Atya akaratát követi, teljesen azonosul azzal, teljes hitelességgel képviseli azt. Ugyanaz az örök szeretet vezérli. 

  Ezért mondja ki: én és az Atya egy vagyunk. Aki Istentől jött, aki azt teszi, amit Isten rá bízott, az egy Istennel. Sőt, Krisztus ebbe a közösségbe minket is felvett:  Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. (Jn 17,21) Ezt a csodálatos, hihetetlen befogadtatást kell nekünk hittel elfogadnunk. Lépjünk be ebbe az Atyával és a Fiúval való közösségbe! Ámen. 

Jn 10, 31-42 (szombat)

31 Ekkor újra köveket ragadtak a zsidók, hogy megkövezzék őt. 

32 Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében. Ezek közül melyik miatt köveztek meg engem? 

33 A zsidók így feleltek neki: Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem istenkáromlásért, vagyis azért, mert te ember létedre Istenné teszed magad. 

34 Jézus így válaszolt: Nincs-e megírva a ti törvényetekben: „Én mondtam: istenek vagytok”? Zsolt 82,6 

35 Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, 

36 akkor ti hogyan mondhatjátok rólam, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, hogy káromlást szólok, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?! 

37 Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; 

38 de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában. 

39 Ekkor ismét el akarták fogni, de ő kimenekült a kezük közül. 

40 Jézus újra elment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol korábban János keresztelt, és ott maradt. 

41 Sokan mentek oda hozzá, és azt mondták, hogy János nem tett ugyan egyetlen csodát sem, de mindaz, amit János őróla mondott, igaz volt. 

42 És ott sokan hittek benne. 

   A János evangéliuma jól ismert 10. fejezetét olvastuk a héten, ahol Jézus arról beszél, hogy ő a jó pásztor, aki életét adja a juhokért… Hogy ő az övéinek örök életet ad, mert ezt a hatalmat és ezt a megbízatást kapta az Atyától, akivel teljesen egy. Ugyanazzal az örök szeretettel szeret, és az Atyjával való örök közösségbe hív minket. Micsoda lelki távlatok nyílnak előttünk! Azt gondolnánk, hogy ezt a tanítást mindenki meghatódva, könnyes hálával hallgatja. Összetörve, bűnbánattal, dicsőítéssel. Ujjongással afölött, hogy Krisztusban csodálatos módon beteljesedett a prófécia: Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti. (Ézs 40,11) Mennyi gyöngédség, szeretet, törődés!

   Hideg zuhanyként, arculcsapásként ér, amikor azt olvassuk, hogy köveket ragadtak, hogy megkövezzék őt. Hogy a Jézus szavaira az arcok dühtől torzulnak el, a szívekben vad, gyilkos harag támad ellene. Hát nem döbbenetes? Mi történik ezeknek az embereknek a lelkében? Van olyan, hogy az amnesztiát kapott rab felháborodik a megkegyelmezés elfogadhatatlan igazságtalanságán! Van olyan, hogy a tévelygést kedvelő, engedelmeskedni nem akaró juhok az őket megmentő pásztorra támadnak? Hogy el akarják tenni láb alól azt, aki a legnagyobb jót teszi velük?

   Jézus megkérdezi azokat, akik az életére törnek. Nem védekezésből teszi, hanem szembesíteni akarja őket szeretetével: sok jó cselekedetet vittem véghez, azok közül melyikért akartok megölni engem. A gonoszt szinte lehetetlen kimozdítani az álláspontjáról, rögeszméjéből. Nem érdekli a nyilvánvaló jóindulat sem, amiben ő maga is részesült. Csak a maga szempontjait, kificamodott törvényeit ismeri. 

   A zsidók hevesen bizonygatják, hogy nem jó cselekedeteiért akarják megkövezni Jézust, hanem az istenkáromlás bűnéért, mert ember létére Istenné teszi magát. Vajon nem az az igazi istenkáromlás, hogy az Istent bántalmazható embernek nézik? Nem az, hogy nem ismerik fel az Isten Fiát?  

   Jézus a zsoltárok könyvéből idézve válaszol: írva van, hogy istenek vagytok. Ha Isten földi gyermekeinek ilyen kiváltságot tulajdonít, hogyne tenné ezt sokkal inkább azzal, akit elküldött, az ő egyszülött Fiával? Ha Krisztusban nem ismerjük fel az Isten Felkentjét (akiben Isten megváltott minket és gyermekeivé fogadott, elválasztott az ő örökségébe), akkor tkp. saját, kegyelemből kapott méltóságunkat vesszük semmibe. Magunkat alacsonyítjuk le. Isten kegyelmét becsüljük le. Nemcsak az igaz, hogy Jézus az Isten Fia, hanem általa mi is Isten gyermekei vagyunk. A szó legteljesebb értelmében. Ezt a kiválóságot, dicsőséget hordozzuk.  

   Jézus azt mondja: ha nem az Atyám cselekedeteit teszem, akkor tényleg ne higgyetek bennem. De ha igen, akkor ne kételkedjetek, okoskodjatok, nem keressétek az ellenvetéseket. Ha Atyám cselekedeteit teszem, akkor higgyetek azoknak, és ismerjétek fel, hogy az Atya bennem van, és én az Atyában. Az Isten szerinti cselekedetek Istenhez kötnek. Ha az ő akaratát tesszük, akkor a legbensőségesebb módon az ő közösségének vagyunk a részesei. Ez bizonyítja igazán azt, hogy hozzá tartozunk. Nem a nyilatkozataink, nem a vitáink, hanem a cselekedeteink. Ahogy megmutatkozik bennünk az Isten kegyelme, jósága, Krisztus szeretete. (Jézus ilyen értelemben mondja: aki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya – Jn 12,26.)

  Ha lenne egy ideális ország, amelynek a polgárai közismerten tisztességesek, igazságosak, megbízhatók, mindenben becsületesek, kedvesek, szolgálatkészek lennének, és találkoznál valakivel, aki azt állítaná magáról, hogy ebből az országból jött, de csalna, durván beszélne másokkal, akkor gyanú ébred benned. Ez az ember csak mondja magáról, hogy odavaló, de nem látom rajta. 

   Tudjátok, miért nem ismerik fel sokszor Isten dicsőségét bennünk? Mert nincsen ott a szívünkben. Csak beszélünk róla… Persze, közrejátszik a világ vaksága is, de a mi életünk is annyira hiányos tud lenni. Jelent-e jellembeli többletet az, hogy keresztyének vagyunk? Fontos-e nekünk, hogy ne hozzunk szégyent a Krisztus nevére, becsületére? 

    Az Atya énbennem van, és én az Atyában. Pár fejezettel később olvassuk (Jn 17): hogy ők is eggyé legyenek mibennünk. Vagy a János első levele első részében: éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával… Milyen csodálatos!

   De a vezetők számára újabb ok a felháborodásra. Részben értjük értetlenségüket. Nekünk is kérdésünk (nem Jézusra, hanem magunkra vonatkozóan): hogyan lehetünk – mi bűnös emberek – Istenben, és Isten bennünk. Valójában ez nem a mi teljesítményünk, ez mennyei kezdeményezés. Krisztusban lett valósággá. Benne közel jött az Isten, és felvett minket az ő dicsőségébe. („Íme, az Isten e dicsőségbe minket is felvett.”) 

    Jézus kimegy a kezük közül… Elmegy a Jordánon túlra. Egy olyan helyszínre, amelyik a Keresztelő János szolgálatát, üzenetét eleveníti fel. Néha jó a régi lelki élmények felelevenítése. Mert a kegyelem ugyanaz. Azt mondják az emberek: János nem tett csodát, de igaz volt, amit Jézusról mondott. A legnagyobb csoda az volt, hogy rámutatott. János nem a maga dicsőségét kereste. Alázatával szolgált. A böjt: önmagunk lecsupaszítása, hogy Krisztusról tegyünk bizonyságot. Hogy ne rólunk szóljon az életünk. (Jaj, sokszor a böjtöt is úgy gyakoroljuk, hogy magamutogatás lesz belőle!)

   Sokan hittek benne. Hiszünk-e? Ez a bűnbánati hétnek, a böjtnek, az evangéliumnak a nagy kérdése. Ha nem, akkor ítélet alatt vagyunk, ha igen, akkor Isten szeretete, kegyelme árad ránk. Akkor a jó Pásztor nyájába tartozunk, őt követjük, őt szolgáljuk, az ő áldásában részesülünk, és vele haladunk az üdvösség fele. Ámen.