rani (előre kell tekerni).        

Húsvét nagyhete (2024)

Jn 18, 1-11 (hétfő) 

 1 Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. 

2 Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. 

3 Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. 

4 Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? 

5 Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. 

6 Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. Jn 8,24

7 Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust. 

8 Jézus így szólt: Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! 

9 Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit. 

10 Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. 

11 Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem? 

   Jézus befejezi a tanítást, és elindul bemutatni az önmagát odaadó áldozatot. Szavaiból megtudjuk, tetteiből meglátjuk, hogy mennyire szeret minket, mit vállal értünk, a mi megváltásunkért. Igénkben olvastuk, hogy kimegy tanítványaival a Kidrón patakon túlra. Ez a patak (száraz időben csak patak-meder, ami a Holt-tengerig húzódott) Jeruzsálem keleti határa volt. Az Ószövetség többször beszél róla. Pl. Jósiás király ebbe a patakba szóratja az elégett bálványok porát (2 Kir 23).  Ezékiel látomásában a templom küszöbe alól fakadó forrás vize ezen a völgyön folyik át, és élővé teszi az egész környéket (Ez 47). 

   Jézus egy kertbe megy… János nem említ nevet, az első két evangéliumból tudjuk, hogy az Olajfák hegyén található Gecsemáné kertről van szó. Az evangélista megjegyzi, hogy Jézus gyakran járt ide tanítványaival, Júdás is jól ismerte a helyet. De most már nem tanítványként találkozik a Mesterrel.  (Jaj, mink marad, ha kizárjuk őt a szívünkből!? Íme, a bűn mindent feje tetejére állít: az ember akarja kiűzni Istent az Édenből.)

  Júdás a földi hatalom, a fegyverek erejének a bűvöletébe kerül. Van valami ördögien mámorító ebben: térdre kényszeríteni másokat, átélni annak részegítő érzését, hogy leuralsz mindenkit. Júdás nem értette meg Krisztus evangéliumának lényegét: „aki kardot fog, kard által vész el”… vagy: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek”. Hogy „legnagyobb a szeretet”.  Júdást talán megragadták a Krisztus csodái, de nem tudta elfogadni, hogy visszautasít minden világi hatalmat: ami erőt mutat fel, ami elnémítja az ellenséget. Ismerjük be: minket is megszédít a pénz, a befolyás hatalma, aminek világunkban tekintélye van. (Egy római katonáról szól egy történet, akit keresztyének kivégzésére rendeltek ki, de látva hitüket, szelídségüket, letette a fegyvert, és közéjük állt, áldozatnak. Ma ennek az ellentörténetét látjuk: letesszük hitünket, és beállunk a világ szemében „valakik” közé.) 

  A katonai csapat fáklyákkal, lámpásokkal érkezik, mégis éjsötét lélekkel. Csillogó világunkban mennyi csalás, erőszak, bűn sötétlik!

    Jézus nem menekül. Tudja, hogy mi vár rá, hogy milyen megbízatást kell teljesítenie: meghalni, hogy nekünk esélyünk legyen az életre. Ő az első, aki ebben a feszült, nagy indulatokat kavaró pillanatban megszólal. Mondhatjuk: a gyűlölködés esztelen tombolásában is mindenekelőtt az ige hangzik fel. 

   Kit kerestek? Igaz, mennyire fontos kérdés ez. Tényleg, testvéreim, kit keresünk? Csak magunkat keressük, igazunkat, érdekünket, kis örömeinket, a túlélést, a pénzt, a sikert, szenvedélyeinket? Mindezek nagyon mulandó dolgok. Vagy az Urat keressük, benne az isteni igazságot, a bocsánatot, békességet, az igazi célt, ami túlmutat a pillanaton. Úgy is folytatódhatott volna a történet, hogy „Uram, téged keresünk. A te követőid akarunk lenni. Örök élet beszéde van tenálad.”

   Jézus vállalja nevét, identitását, a küldetését. Én vagyok… A János evangéliumában sok „én vagyok” kezdetű mondást találunk. Mindig valamilyen fontos kifejezéssel folytatódnak. Én vagyok az út… a feltámadás, a jó pásztor. Itt puszta önmagában áll a kijelentés, a vallomás: én vagyok… Bennem lesz igazzá Isten minden ígérete. Én vagyok, aki magamra veszem a világ bűneit. Én vagyok, akiben egyedül lehet életetek. 

  Amikor ezt mondta Jézus, a martalóc katonák visszahőkölnek. Valósággal megtántorodnak, a földre esnek. A tisztaság térdre kényszeríti a gonoszságot… bár az feltápászkodik, és véghez viszi alattomos szándékát. Mindnyájunk lelkében rejtőzik valami jóság, ami érzékeny a jóra, de ezt annyi minden elfojtja bennünk. Olykor mintha szégyellnénk. A gyengeség jelének tartjuk (pedig ahhoz kell igazi erő, lelki nagyság, hogy jók legyünk). A zsarnok, ha pillanatnyi érdeke úgy kívánja, rezzenéstelen arccal kivégezteti pl. régi barátját, aki megmentette az életét.

   Döbbenetes az ismétlés. Jézus újból kérdez. Minden új kérdésben új lehetőség adódik. Ott van Júdás is. Vajon nem tér észhez, és nem mondja azt, hogy ő tkp. Megváltóját keresi, akit gyáván elárult, de már megbánta, már felismerte, hogy ez a halálra keresett ember az Isten Fia, az élet királya? Vagy valaki a templomi szolgák közül. De szívük a parancs teljesítésére van ráállva. A názáreti Jézust kell elfogniuk. Veszélyes az, amikor rögeszmék uralkodnak bennünk, amiket a fejünkbe ültettek (v.ö. George Orwell 1984 c. könyve). 

  Jézus újból kijelenti: én vagyok (az, akit – nem tudván mit cselekesztek - el akartok fogni), és ha engem kerestek, ezeket hagyjátok békén. Utolsó erejével az övéit védi… Beteljesedett az ige, földi értelemben is (ez figyelemreméltó, a Káté is gyakran használja ezt a kifejezést: mind testestől, mind lelkestől): senkit nem engedtem elveszni.

  Péter tesz egy inkább kétségbeesett, mint hősies gesztust. Kimondott szava is kötelezi (ne engedd, hogy könnyelmű fogadalmaid bajba sodorjanak). Odacsap, levágja egyik szolga, Málkus fülét. (Érdekes észrevétel: Péter vagy “balogos” volt, vagy hátulról támadt…)

  Jézus szól Péternek: tedd hüvelyébe kardodat… Nem az a helyzet ez, amikor fegyverrel kellene harcolni. Vajon nem kell-e kiinnom a poharat? Nem ez-é az az idő, amiről beszéltem? Hogy ti. az Ember Fiának az emberek kezébe kell adatnia.  Jusson eszetekbe! Isten útjai néha mélységeken keresztül vezetnek. Mert szenvedés visz az égbe, fel az örök dicsőségbe, fogalmaz egyik nagypénteki énekünk, és ezt főként úgy értjük, hogy a Krisztus szenvedése, áldozata és húsvéti győzelme. Ámen. 

Jn 18, 12-27 (kedd)

12 A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust, és megkötözték. 

13 Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. 

14 Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. 

15 Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; 

16 Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző lánynak, és bevitte Pétert. 

17 Az ajtót őrző szolgálólány így szólt Péterhez: Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is? De ő így felelt: Nem vagyok. 

18 Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett. 

19 A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. 

20 Jézus így válaszolt neki: Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mind összegyűlnek, titokban nem beszéltem semmit. Ézs 45,19; 48,16 

21 Miért engem kérdezel? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam. 

22 Amikor ezt mondta, az ott álló őrök közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: Így felelsz a főpapnak? ApCsel 23,2

23 Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? 

24 Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. 

25 Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint csak azt mondta: Nem vagyok. 

26 A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: Nem láttalak én téged vele együtt a kertben? 

27 Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas. 

   Milyen különös: megváltásunk történetében katonákról, fegyverekről, elfogatásról hallunk. Árulásról, tagadásról, erőszakról. Ez az emberi oldalról szól, azt jelzi, amiről Pál apostol így ír a Római levélben (5. fejezet): ellenségei lettünk az Istennek. De így folytatja: Isten békét kötött velünk Fia halála árán. Bűneinkre megváltó kegyelmével válaszolt, lázadásunkra azzal, hogy egyszülött Fiát áldozta értünk. 

    A nép vezetői számára kiemelt cél volt a Jézus elfogása. Tekintélyes csapat vonult ki ellene (pedig egy ártatlan, fegyvertelen embert kellett foglyul ejteniük). Még egy ezredes is elkísérte őket. Jézust értékes trófeának tekintették. Az ellene szőtt haditervben volt szabad semmit elrontani. De az egész akció önmagában volt elhibázott és téves... Sikeresnek tartott megvalósításaink néha katasztrofális eredményeket hoznak. Sikerül ezt vagy azt megszerezni, véghezvinni, de közben elveszítjük becsületünket, békességünket. 

    Elfogják, megkötözik Jézust. Úgy bánnak vele, aki békességet hirdetett, betegeket gyógyított, embereket vigasztalt, aki még az ellenségeivel is jót tett, mint egy gonosztevővel. Mindenki megvádolható, mindenki ellen lehet törvényt találni. A Szentet is bűnösnek lehet nyilvánítani.

    A híreket nézve olyan felkavaró látni, amikor valakit megbilincselnek, még ha egy gazemberről van is szó (Nagybánya volt polgármesterének a csúfos története, németországi letartóztatása villan be nekem). Itt a testté lett Ige kerül az emberek hatalmába, akik igyekeznek őt minden mozgáslehetőségétől, szabadságától megfosztani. Őt, a Szabadítót. Az Isten üdvözítő akaratát azonban nem lehet megkötözni. 

   Először Annáshoz viszik Jézust. A fungens főpap, Kajafás apósa ő, minden bizonnyal idős ember már. Sok mindent látott, tapasztalt, de hiányzik belőle az igazi lelki bölcsesség, a mélyebbre látó hit. (Kajafás volt az, aki azt mondta: jobb, ha egy ember hal meg a népért - egy prófétai mondat volt ez. ) 

   Péter követi Jézust egy másik tanítvánnyal (valószínű Jánosról, az evangélium szerzőjéről van szó), aki ismerőse volt a főpapnak. Különös hangsúlya van itt a követni szónak… Mintha a két tanítvány a kiszolgáltatott Jézus sorsának alakulását figyelné aggódva, pedig itt valójában az ő sorsuk, megváltásuk teljesedik be. Mintha a gonosz szándék érvényesülne, pedig az események Isten irányítása alatt állnak. A másik tanítvány ismeri a főpapot, és így bejut annak a palotájába. A Péter ügyében is közbenjár, intézkedik, így végül ő is bemehet. Ha mennyei Főpapot ismered, akkor az ő birodalmába nyersz bebocsátást. 

   De már az ajtót őrző szolgálólánynak gyanús lesz Péter. Megkérdi tőle: nem ennek az embernek a tanítványa közül való vagy te?  Boldogok kellene legyünk, ha meglátják bennünk a tanítványt, ha felismerik bennünk az Urat. De mi sokszor inkább letagadjuk. Azonosulni akarunk, egyneművé válni a világgal. Lelki hanyatlásunknak ez a legfőbb oka. Nem vállaljuk sajátos küldetésünket. „Átigazolunk” a világhoz, annak értékrendjét, erkölcsét (vagy inkább erkölcstelenségét) követjük. Isten Igéje nélkül, ünnepek nélkül élünk.   

   A templomszolgák, templomőrök (valójában egyházi emberek) tüzet raknak az udvaron, a tűznél melegednek. Nehéz nap áll mögöttük, és hideg is van kint. Hűvös, kora tavaszi éjjel. Olyasmi, mint most nálunk. A tűz a Bibliában az ítélet jelképe, de olvasunk a Lélek kettős tüzes nyelveiről is, a Jelenések könyve pedig a Jézus tekintetét hasonlítja a tűz lángjához. 

  Közben zajlik a Jézus kihallgatása… Nem egy igazságos, pártatlan procedúrának, hanem egy ún. kirakatpernek vagyunk a tanúi. Jézus felől már eleve elhatározták, hogy megölik, de igyekeznek fenntartani a törvényesség látszatát. Tanítása, tanítványai felől faggatják. Jézus azt válaszolja, hogy ő nem titokban, hanem nyíltan hirdette üzenetét, Isten igazságát, amit mindenkinek ismernie kell.

Miért engem kérdezel? Jogos Jézusnak ez a hárító visszakérdezése, hiszen ha ő beszél saját tanításáról, akkor azt fogják a szemére vetni, hogy mentséget remélve vallomásában finomított azon, másként adta elő, mint ahogy azt az embereknek hirdette. Azokat kérdezd, akik hallották! Vajon, ha minket kérdeznének a Jézus tanítása felől, miről tanúskodnánk? A Jézus perében, ami – jelképes értelemben - azóta is zajlik, mit nyilatkozunk? Kiállunk-e igazsága mellett?

   Ezek után az ott álló őrök közül az egyik Jézushoz lép, és arcul üti őt. Színpadiasan hangot is ad felháborodásának: túlságosan tisztességtelennek tartja a Jézus válaszát. Bizonyára verőlegényes fellépésével a főpap és a vezetők kedvében akart járni…  

   Számomra nagyon sokat mondó az, hogy Jézus ezt a nagyon bántó, megalázó gesztust nem hagyja szó nélkül. A passiótörténetben Jézus többnyire hallgat, de itt felemeli a szavát. Ha jót mondtam, miért ütsz engem? Van, amit nem szabad elhallgatni. Az igazságtalanság ellen fel kell szólalni, azt le kell leplezni. Diktatúrák úgy épülnek ki, hogy az emberek kussolnak, némák maradnak.    

   Péter a tűznél melegszik… Jelenléte megint szemet szúr valakinek. Újból rákérdeznek. Volt valami Péteren, külső vagy belső vonás, ami miatt kitűnt a környezetéből. Ő újból tagad. Nem vagyok… Jézus azt mondja, hogy „én vagyok”…  Jó pásztor, út, igazság, élet akar lenni számunkra. És mi sokszor azt feleljük: mi nem vagyunk… Nem érdekel az ő áldozata, jósága, nem fogadjuk el szeretetét, kegyelmét.   

  A főpap egyik szolgája, Málkus rokona, aki a többiekkel együtt ott volt a Gecsemáné kertben, szintén megkérdi Pétertől: nem láttalak téged? Ez veszélyesen hangzik: láttalak. Nemcsak gyanítom, hanem láttalak. Péter szembehazudja. De elsősorban nem ezt a szolgát, hanem Jézust. Tagadásaink mélypontját írja körül ez a jelenet… És akkor megszólal a kakas. Akkor Péternek emlékeznie kell a Krisztus szavára. Péternek nemcsak gyáva tagadó mondatai jutnak eszébe, hanem a Krisztus szelíd, megbocsátó szavai is visszhangoznak a szívében. Amíg ezt a hangot halljuk, addig a „lelki biztonsági zónán” belül vagyunk. Az Úr őrizzen meg minket az ő megbocsátó kegyelmében! Ámen.   

Jn 18, 28-40 (szerda)

28 Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a páskavacsorát. 

29 Pilátus kiment hozzájuk, és megkérdezte: Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen? 

30 Ezt válaszolták: Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked. 

31 Pilátus erre ezt mondta nekik: Vegyétek át, és ti ítéljétek el a törvényetek szerint! A zsidók így feleltek: Nekünk senkit sincs jogunk megölni! 

32 Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. 

33 Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? 

34 Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? 

35 Pilátus erre így szólt: Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél? 

36 Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. 

37 Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. 

38 Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt. 

39 Szokás nálatok, hogy szabadon bocsássak egy foglyot a páska ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát? 

40 Ekkor újra kiáltozni kezdtek: Ne ezt, hanem Barabbást! Ez a Barabbás pedig rabló volt. 

     A szenvedéstörténetben látjuk: a gonosz nem torpan meg. A jót a rossz fel tudja tartóztatni, a jó a rosszat nem.  Jézus ellenségei véghezviszik szándékukat, amit régóta forraltak ellene. Mindezek ellenére, mindezek által Isten is az ő üdvözítő tervét. (Milyen csodálatos lesz ezeket a titkokat megérteni majd az Isten országában!) A 63. zsoltárban énekli Dávid: jó reggel kereslek téged. Isten a Jeremiás 25-ben azt üzeni a népnek: jó reggel szóltam hozzátok. A gonosz is jó reggel nekilendül alattomos terveit végrehajtani, nem sajnál virrasztani, áldozatot hozni… 

   Egy sokat eláruló mondat: akik vitték, nem mentek be a helytartóságra, hogy (ezáltal ne váljanak tisztátalanokká: szigorú előírások szabályozták ezt), hogy megehessék a páskabárányt. Mennyi képmutatás! Az Isten Báránya, akiről szól az egész törvény és a próféták, akire utal minden szertartás, akiért van minden, ő bemehet, ő tisztátalanná válhat… Másfelől érdekes támpontot ad ez a megjegyzés a Jézus áldozata időpontjának meghatározásához.

  Pilátus – hivatali kötelességéből fakadóan – megkérdi tőlük, hogy milyen vádat emelnek az elébe hozott személy ellen. Ha vád van, akkor eljárásnak is lennie kell. Jézus esete mutatja: bárki törvény elő állítható… Nem lehetnek illúzióink. Az ún. jogtörténet tele van felháborító esetekkel, amelyek ártatlan emberek elítéléséről számolnak be. Az emberi igazságszolgáltatás valójában érdekérvényesítés, személyek, közösségek sokszor ártatlanokon átgázoló „túlélési stratégiája.” (V.ö. a Vadászat című dán film.)  

    A zsidók, akik visszautasításfélét hallanak ki Pilátus szavából, azt mondják: ha nem volna gonosztevő, nem hoztuk volna eléd. A passiótörténetben – ahol felvonul az emberi gyarlóság minden árnyalata: árulás, bosszúvágy, kicsinyes haszonlesés, káröröm, gyávaság, képmutatás, kicsinyhitűség, bizalmatlanság, hátsó szándék, sunyiság, meghunyászkodás – egyetlen tiszta lelkű személy van, és ő lesz az, akit itt gonosztevőnek neveznek, és végül halálra ítélnek. Nagypéntek – még emberi szemmel nézve is – arról szól, hogy a sok bűnös ember közül az egyetlen ártatlant ölik meg. Micsoda történet ez!  

    Pilátus szemmel láthatólag szeretne nem részt venni ebben a történetben… Azt ajánlja a vádlóknak, hogy ítéljék el Jézust saját törvényeik szerint. A zsidók gyors válaszából árulkodó módon kiderül: ők mindenképpen ki akarják végezni őt, ehhez azonban – a hatályban levő római törvények alapján - nincsen joguk.

   Az evangélista megjegyzi: így kellett beteljesednie a Jézus szavának, amikor jelezte, hogy milyen halállal kell meghalnia… Bár itt a halálnemről még nem esik szó, de a vádlók indulata, elszántsága utal arra, hogy a legkegyetlenebb halált fogják kérni reá. 

   Pilátus behívatja Jézust egy „magánkihallgatásra”, és egy furcsa kérdést tesz fel neki: te vagy a zsidók királya? Nem azt kérdezi, hogy annak tartod-e magadat. Pilátus jól tudja, hogy abban a pillanatban ki tölti be az országban ezt a méltóságot. Mire gondolhat? Sejt valamit Jézus mennyei identitásáról, hatalmáról?

   Jézus visszakérdez: magadtól mondod, vagy másoktól hallottad. Minden Jézusról szóló bizonyságtétel üres, lesöpörhető beszéd számodra addig, amíg személyesen meg nem látod benne a te királyodat. Ha azt gondolod el, hogy te döntöd el, hogy kinek tartod őt, hogy hogyan viszonyulsz hozzá, akkor még csak a Pilátus sejtelméig jutottál el. De ha hit által felismered a mennyei királyt benne, akkor feladod ostoba büszkeségedet, és átadod neki életed irányítását, hogy ő uralkodjék benned, és az ő akarata érvényesüljön…

   Nagyon hiteles, finom az a lélektani rajz, ami Pilátusról készül az evangélium leírásában, ebben a párbeszédben. A helytartó azonnal hárít: az ő érdeklődése elméleti, intellektuális, és távolról sem személyes. Hát zsidó vagyok én? És rögtön vádol is: a te néped vezetői adtak a kezembe, mit tettél. Ne felejtsd el: vád alatt vagy. Jézus nem magát védi, hanem Pilátus lelkét akarja menteni. Azt mondja: az én országom nem ebből a világból való. Pilátus, te mint a hatalom embere, hiszel-e Isten láthatatlan, de mindent betöltő dicsőségében? Te, akinek olyan fontosak a földi javak, tudod-e, hogy azok mennyire mulandóak, és azt, hogy vannak drága, örökkévaló lelki kincsek is?               

  Pilátust mintha kíváncsivá tenné a Jézus válasza. Vagy a vád megalapozottságát fedezi fel abban? Akkor mégis király vagy te? Érdekes a Jézus válasza: Te mondod, hogy király vagyok. Én nem bizonygatom ezt. Téged foglalkoztat, neked kell magadban tisztázni ezt az tényt. A döntő az, hogy te kinek tartasz engem. Jézus – földi életünkben - az lesz számunkra, akinek tartjuk őt. Ne értsük félre: hitünk nem az ő kilétét határozza meg – ő Isten örökkévaló Fia, a világ üdvözítője -, hanem a mi viszonyunkat őhozzá. 

   Egy szép vallomást hallunk Jézustól az ő küldetésével kapcsolatban: Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Az igazságot (ami egyaránt szól a mi bűneinkről és Isten kegyelméről) Krisztusban ismerjük meg. Ő ennek lehetőségéért mindent megtett. Ha valóban, saját feltételeink félre tételével készek vagyunk az igazságot keresni, akkor az ő szavára kell hallgatnunk. 

    Pilátus még megkérdezi, talán elgondolkozva a Jézus szavain, vagy csak kételkedő kézlegyintéssel: mi az igazság. Nem is vár választ, kimegy a zsidókhoz, és kijelenti: nem találok elítélnivaló bűnt benne. 

Szép gesztus: az ember felmenti az Istent. Uram, ártatlan vagy! Mennyivel döbbenetesebb az, amikor Isten menti fel az embert: igaznak tekintelek. 

  A helytartó még kísérletet is tesz a Jézus szabadon bocsátásának kieszközlésére. Szokás nálatok, hogy páska ünnepén szabadon bocsássak egy foglyot. Engedjem-e szabadon Jézust, a zsidók királyát?

    A Pilátus javaslata csak még jobban felkorbácsolja az indulatokat. Kiáltozni kezdnek: ne ezt, hanem Barabbást. Barabbás egy rabló volt. Könnyen felháborodunk, hogy a vezetők és a tömeg Jézusra, a gyógyítóra, a tanítóra kér halált, a bűnözőnek pedig szabadságot követel… de gondoljunk arra, hogy hányszor mentegetjük a bűneinket, hamis szándékainkat, és valójában megfojtjuk magunkban az Isten akaratát, elhallgattatjuk az ő szavát. Ha Jézus ma testben megjelenne köztünk meg nem alkuvó igazságával, tisztaságával, hamar bajba kerülne, hamar félreállítanánk. 

   A történetet nem lehet megváltoztatni, ott, akkor Barabbást akarták szabadnak látni. De mi dönthetünk másként. Krisztust, az ő igazságát választva, elfogadva. Ámen. 

Jn 19, 1-16a (csütörtök, vázlat)

    1 Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. 

2 A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; 

3 odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvöz légy, zsidók királya! – és arcul ütötték. 

4 Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. 

5 Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! 

6 Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. 

7 A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. 3Móz 24,16

8 Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. 

9 Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: Honnan való vagy te? De Jézus nem felelt neki. 

10 Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? 

11 Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne. 

12 Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak. 

13 Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. 

14 A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! 

15 Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! 

16 Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék. 

   Jézus a jogfosztottak, kiszolgáltatottak sorsára jut. Pilátus átadja őt a katonáknak. Kiderül később:

csupán demonstrálni akarja, hogy Jézust példásan megbüntette. A katonák megkorbácsolják, megalázzák, csúfot űznek belőle. Bohóc-királynak öltöztetik fel. Kérdezhetnénk: Isten miért engedi meg ezt… és a háborúkat, üldözést, a sok szenvedést, igazságtalanságot. Az Ártatlanok című film lengyel apácákról szól, akiket orosz katonák erőszakoltak meg, és akik egész életükben a szégyennek a fizikai fájdalomnál is borzasztóbb keresztjét kénytelenek hordozni. Miért történhetett meg?

    A gonoszság – látjuk - nagyon kitartó, leleményes, sőt kreatív tud lenni, ezekben az erényekben  túlszárnyalja a jóság képviselőit. A katonák tövisből koronát fonnak, valahonnan bíbor-ruhát kerítenek. Jó szórakozásnak tűnik a szemükben. Odajárulnak Jézushoz, és csúfondárosan hajlonganak előtte, majd a durva játék részeként (valójában igazi énüket megmutatva) arcul ütik Jézust. „Aki arcul üt téged…”

   Pilátus harmadszor is kimegy (Jézus – félholtra verve – még bent marad a helytartóság épületében), és azt mondja: kihozom elétek, de én nem találok semmi bűnt benne. Aztán kijön Jézus bíborruhában és töviskoronával, megkorbácsolva, sebekkel borítva. Pilátus így szólt, Jézusra mutatva: ímhol az ember. 

A szenvedéstörténet egyik legmegrendítőbb jelenete ez (v.ö. Munkácsy: Ecce Homo). Nézzétek, ez a megkínzott ember annak a megtestesült, élő bizonysága, hogy mire képes az emberi gyűlölet, ua. hogy mit vállal a gyűlölködő emberért az alázatos, szolgai formát felvevő isteni szeretetet. Valóban, Jézus emberi mivoltának a leghitelesebb, legdöbbenetesebb megmutatkozása ez (nagypénteki epifánia). 

  A főpapok nem hatódnak meg… sőt nem elégszenek meg a kínzással, mindenáron a Jézus halálát akarják, és azt kiáltják: feszítsd meg… Az ártatlanság nem jelent védelmet: lehet valaki szent is, ha a gonoszok útjában áll, azok szemrebbenés nélkül elteszik láb alól. 

  Pilátus megint arra tesz utalást, hogy szeretné, ha kihagynák ebből a gonosz játszmából. Ö nem találja bűnösnek ezt az embert. Feszítsék meg, ha akarják. Szinte rácsodálkozunk: Pilátus a lelkiismeretével viaskodik. Ritka jelenség ez a hatalmat gyakorlóknál, egyáltalán a lelketlenség, a kíméletlen érdekérvényesítés világában… Ahol legfeljebb mímelik a lelkiismeretességet (ezreket halálba küldő diktátorok gyújtanak gyertyát pl. tömegbaleset áldozatainak az emlékére). 

   A gyűlölködő indulatokkal szemben azonban nincsen érv. Sőt, az erőszakos ember talál mindig érvet bosszúálló tette végrehajtásához. Azt mondják a zsidók: a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiának tette magát (akkor „tette volna magát”, ha nem teszi ezt).  Értjük ezt a félelmetes logikát? Isten Fiát küldik keresztre az Írásokra hivatkozva, mert nem hallgatta el, hogy ő az Isten Fia.  Amiképpen az Írások sem. Akinél a hatalom, annál van a törvény fegyvere is. A farizeusok kezébe került törvény alapján Jézusnak keresztre kell mennie. 

   Amikor arról hall Pilátus, hogy Jézust azzal is vádolják, hogy Isten Fiának nevezte magát, félelem szállta meg. Miért? A zsidók fenyegetőzése miatt, vagy a Jézussal kapcsolatos új információ miatt, hogy ti. ő – talán - az Isten Fia?  Amíg nem fogadjuk el hittel, addig jó hír felkavar, zavart kelt bennünk. Mert ha Jézus az Isten Fia, akkor gyökeresen át kell értékelnünk az életünket, vele való kapcsolatunkat. Pilátus bemegy Jézushoz (akit visszavezettek már a helytartóságra), és szinte nyugtalan kíváncsisággal megkérdezi tőle: honnan való vagy.  Jaj, hogy elbonyolódik ez a Jézus-ügy!  Jézus hallgat, hiszen már elmondta előzőleg, hogy ő azért született, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. A döntés Pilátusnál van. Pilátus nem akar színt vallani, hanem hirtelen fordulattal, már-már fenyegetőzve a hatalmára hivatkozik, azt sugallva, hogy ő azt tehet Jézussal, amit akar. 

   Jézus ekkor megszólal, és azt mondja: semmi hatalmad nem volna, ha nem felülről adatott volna. Jézus a helyére teszi a dolgokat… Ha felülről adatott, akkor felelős vagy, akkor el kell számolnod. Olvastuk: ettől kezdve Pilátus még inkább igyekszik őt szabadon bocsátani. Szinte nyíltan a Jézus pártjára áll. 

   A zsidók alattomos csavarral jönnek (a gonoszság leleményes): ha szabadon bocsátod, pártütő leszel, mert ez az ember királynak nevezi magát (lázadva a császár legális hatalma ellen), vagyis trónkövetelő. Még élesebbé válik az ügy Pilátus számára. Nemcsak belső dilemma immár, hanem külső is: megélhetése, karrierje forog kockán. Talán családja is van. Tényleg nem hiányzik, hogy elmozdítsák, talán megvádolják, száműzzék egy galileai ágrólszakadt rabbi miatt. Ennyit nem vállalhat érte, bár érzi, hogy Jézus több mint bárki, akivel eddig találkozott. (Handel Messiásának előadására vitte el nem –keresztyén ismerősét valaki, aki nem sokat tudott sem a szerzőről, sem a zenedarabról. Nagy hatással volt rá. Előadás után megkérdezte vendéglátójától: kiről szól ez a zenemű. Láttam, téged is  megérintett, egészen átszellemültél. A válasz az volt: az én Megváltómról.)

   Pilátus kihozatja Jézust, ceremoniálisan beül a bírói székébe a kinti, kövezett udvaron (Gabbata). János beszúr egy kronológiai megjegyzést… Ezzel a történet még a tényszerűbbé, drámaibbá válik. Dél fele jár az idő, a páskaünnep előkészületi napja van.

   A helytartó rámutat Jézusra: íme, a ti királyotok… Miért nevezi következetesen így Jézust? Minden Jézusra vonatkozó hivatkozásra ugyanaz a válasz visszhangzik: feszítsd meg. A gyűlölködő ember egyetlen magatartásformát ismer: a gyűlölködést. Mindenre így reagál (ördögi kör ez). Nem iróniát, hanem valami sejtelmes felismerésfélét, a zsidók vezetőivel szembeni fájdalmas értetlenkedést érzek ki Pilátus utolsó kérdéséből: a ti királyotokat feszítsem meg?

   Nem királyunk, hanem császárunk van. Többet mond ez a megjegyzés, mint amennyit kihallunk belőle. Nemcsak talpnyaló hízelgés, hanem a kegyelem visszautasítása. De most beszéljünk magunkról: mennyire a hatalom, a main stream, a korszellem, a pénz irányít, mennyire szolgalelkűek vagyunk ezekkel szemben. Nem kell a hit, nem kell Krisztus igazsága, alázata, tisztasága, a világ törvényeit követjük. Talán egy kicsit még elkegyeskedünk, de a való életben, anyagi dolgainkban a császári rendhez igazodunk. Császárunk van. 

   Pilátus ezen a ponton beadja a derekát, és kiszolgáltatja Jézust, hogy megfeszítsék. Nem tudjuk, mi történt volna, ha Pilátus másként, Jézus mellett dönt. Bizonyára, azonnal elveszíti hivatalát, száműzik (amúgy is száműzetésben halt meg a 30-as évek végén viszonylag fiatalon), de övé lesz az üdvösség boldog reménysége.

Ne a derekunkat adjuk be, hanem a szívünket adjuk oda Krisztusnak, hogy benne bocsánatot, kegyelmet, békességet és üdvösséget nyerjünk! Ámen.   

Jn 19, 16b-30 (nagypéntek, vázlat)

Átvették tehát Jézust, 

17 ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. 

18 Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. 

19 Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. 

20 A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. 

21 A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok. 

22 Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam. 

23 A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. 

24 Ezt mondták egymásnak: Ezt ne szakítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen! Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. Zsolt 22,19

25 Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. 

26 Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! 

27 Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. 

28 Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Zsolt 22,16 

29 Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Zsolt 69,22; 3Móz 14,4-7; 2Móz 12,22 

30 Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. 

       Átvették tehát Jézust. Az Isten Báránya vérére szomjazók megkapták az engedélyt a keresztre feszítéshez. (Mennyi ármány, gonoszság közt fakad fel a megváltás igazsága: „Ő szent vére hullása lőn vétkünknek romlása”!) Kiügyeskedték a helytartó jóváhagyást. Törvényerőre emelkedett a Jézus halálos ítélete. Saját álnokságainkra mindig tudunk igazolást szerezni… Ha másként nem megy, gyártunk vagy vásárolunk magunknak. Az ember saját, önkényes törvényeiből teremt magának egy veszélyes, ártalmas, romló világot. 

    Jézus maga viszi a keresztjét, amíg kiér a Koponya-helyhez, a Golgotára. Nemcsak a megszégyenítés, megalázás, a gúnyolódás („neki kellett, hadd vigye”) emberi szándékát ismerjük fel ebben, hanem az isteni szeretet mindent vállaló odaadását: Jézus mindent megtesz, még halála kellékét, kivégzése eszközét is viszi, hogy semmi akadálya ne legyen az ő áldozata végbemenetelének. Izsák is maga viszi az áldozathoz való fát a hátán. 

    János megdöbbentő tömörséggel – a legszükségesebbre szorítkozva – írja le a Jézus megfeszítését. Egy rövid mondat. Az a tapasztalatunk, hogy ha érzelmileg nagyon felkavar valami, akkor csak száraz tárgyilagossággal tudunk beszélni arról az eseményről. A szörnyűség leírásán kevés szóval próbálunk túl lenni. Mert annyira megrendít, hogy nincsenek szavaink. (Szabó Lőrincnek van egy drámai hangulatú verse. Megtévesztő a címe: Altató dal. Egy édesanya tőmondatokban, mert nem lehet másként, gyermekének apja kivégzéséről beszél. Ilyen mondatok hangzanak el: „Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen .”„Szép volt – emlékszel? – és szomorú/ mint Krisztus Urunk a fán.” ). Jézus középre kerül, két gonosztevő közé. „Bűnösök közé számláltatott”, írja Ézsaiás. Ó, milyen gyalázat neki,  milyen dicsőség nekünk!

   Pilátus – a római precizitást tükröző szokáshoz ragaszkodva (bár ez a törvény értelmében nem volt kötelező) – feliratot, ún. titulust is helyeztet a keresztre: a názáreti Jézus, a zsidók királya. Latinul, görögül és héberül áll ott a szöveg. Szinte meglep ez a multikulturális mozzanat. Azt is kiolvashatjuk belőle: az evangéliumnak nem lehetnek nyelvi korlátai. Mindenkihez el kell jutnia. Sokan olvassák, mert közel a város. Az emberek többnyire bámészkodni mennek ki, egyesek bizonyára részvétből. Milyen furcsa körülmények közt hal meg Jézus: közszemlére kitéve! Halála valóban közügy, a világ megváltása.

   A főpapok nincsenek megelégedve a felirattal. Kérik Pilátust, hogy ne azt írja, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy ő mondta… Óriási különbség! Pilátus, aki valószínű a felirat szövegével egy kicsit be akart tartani a zsidóknak, akik körmönfont vádaskodásukkal olyan ítélet meghozatalára kényszerítették, amivel igazságérzete alapján nem értett egyet, lakonikusan válaszol (valósággal belefáradva a furcsa per bonyodalmaiba): amit megírtam, megírtam. Az írás fel nem bontható, tanítja Jézus is (Jn 10,35). Mert a leírtnál sokkal teljesebb értelemben igaz: Jézus a zsidók és minden nép királya. 

   A katonák – mert ez az ő jussuk volt – szétosztják a Jézus ruháit maguk között (négyen voltak), egybeszőtt, varratlan köntösére pedig – mivel úgy gondolták, hogy kár lenne szétvágni - sorsot vetettek.

Szó szerint beteljesedett az Írás (Zsolt 22). Jézus még él, agonizál, de ingóságaitól, tárgyi javaitól (ennyi volt az összes vagyona) máris megfosztják, azok felől tetszésük szerint rendelkeznek. A világ Üdvözítője teljesen nincstelenül hal meg, mégis milyen kimondhatatlanul gazdag örökséget hagy ránk, szerez meg nekünk.     

   Jézus keresztje alatt – János leírása szerint - három Mária állt: édesanyja (akinek a nővérét is említi az evangélista), Mária, a Klópás felesége és a magdalai Mária. A Mária név keserűséget jelent. Valóban: a szenvedés, a veszteség, az igazságtalanság miatti vigasztalan szomorúság veszi körül a keresztet. Az igazi győzelem a teljes vereségben mutatkozhat meg, az igazi reménység a teljes kétségbeesésben. 

   Nem tudjuk, hogy a kereszt alatt állók mondtak-e valamit Jézusnak (vagy teljesen elnémultak a csapás súlya alatt), de Jézus utolsó erejével hozzájuk szól, vigasztalja őket, gondoskodik róluk. Szívszorongató, ahogy Jézus egymásra bízza anyját és kedves tanítványát. Anyjának nemcsak lelki, hanem földi, anyagi támaszt is kínál, Jánost pedig felelőssé teszi az idős, kiszolgáltatott asszony iránt. Az evangélium fontosnak tartja megjegyezni: attól az órától kezdve otthonába fogadta. Jézus engesztelő halála nemcsak a mennyei hazánk, hanem földi házunk ajtóit is megnyitja. Mennyei reménységünk földi elkötelezettséget is jelent. Az ideig való és az örök élet ilyen értelemben összetartozik. 

    Jézus tudta, hogy minden elvégeztetett. Tudatosan vállalta ezt a nehéz emberi és isteni küldetést, nézett szembe a halál rettenetével. Ez nem tette kisebbé a fájdalmat, a megpróbáltatást, de erőt, tartást adott azt méltósággal, lázadozás nélkül hordozni. 

   Urunk iszonyatos, emésztő kínjairól, de az írás beteljesülő igazságáról is bizonyságot téve így szólt: szomjúhozom. Nemcsak a testi, égető szomjúság gyötri (a vérveszteség miatt kiszárad a test), hanem a lelkiről is: a megértés, könyörület, szeretet utániról.

    Izsóp szárára ecettel átitatott szivacsot tűznek (kb. 1 m magasra megnövő fűszernövény, a páska előkészítésében, a megtisztulási szertartásokban volt szerepe), és azzal kínálják. Az emberiség utolsó ajándéka ez az Isten Fiának. Jézus ezzel szemben az evangélium édes mézét, az üdvösség gyönyörűségét kínálja. 

    János feljegyzi a kereszten elhangzó utolsó szót: elvégeztetett (teleo – befejezni, teljesíteni, célba juttatni). Nem az a hangsúlyos ebben a szóban, hogy vége van, hanem az a gondolat, hogy valami beteljesedett, valami elérte a célját. Az áldozat maradéktalanul bemutatásra került. Semmi híja annak. Valóban elég minden bűn elfedezésére. Ebben a szóban benne van a minden adósságunkért megtörtént elégtétel, Istennel való békességünk minden feltételének teljesülése, az üdvösség megszerzése. Fogadjuk el ezt az elvégzett áldozatot, hogy minden áldásában részünk legyen! Ámen. 

Jn 19, 31-37 (szombat, vázlat)

    31 Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Mk 15,42

32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját.

33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, 

34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 

35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 1Jn 5,6-8

36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” 2Móz 12,46; Zsolt 34,21 

37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” Zak 12,10; 4Móz 21,9; 

   38 Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. 

39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. 

40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. 

41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek.

42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust. 

   Furcsálljuk, hogy a nép vezetőinek (akik hamis vádakkal halálba küldik Jézust, sőt, a legkegyetlenebb szenvedéseket kérik számára) annyira fontos az ünnepi törvények betartása. Az ember ilyen képmutató tud lenni (magunkat is beleszámítva): felháborodva számon kérünk kis dolgokat másokon, miközben mi sokkal súlyosabbak követünk el, anélkül, hogy az gondot jelentene nekünk. (Egyik diktátorról jegyezték fel: dührohamot kapott, ha a szolgálatában álló tiszt nem kifogástalanul készítette elő az egyenruháját, az már nem zavarta, hogy milliók életét pusztította el vagy nyomorította meg…) A zsidók főemberei külön elmennek Pilátushoz, és kérik, hogy ne maradjanak a holttestek a kereszten másnapra, mert az megszentségtelenítené a páska ünnepet. Írva van: átkozott minden, aki fán függ.(HK)

   A kereszten történő kivégzés záró aktusa a lábszárcsontos megtörése volt. Ui. ezzel megakadályozták azt, hogy az elítélt – ha netán még élt volna - levegőért kapkodva fellökje magát, így az pillanatokon belől meghalt. 

    Amikor Jézushoz értek, nem az előírt vagy szokásos procedúrát követték, ui. egyértelműen látszott, hogy meghalt, hanem lándzsával átdöfték az oldalát (minden bizonnyal a szíve táján), amiből víz és vér jött ki. Ennek a véletlenszerűnek tűnő mozzanatnak (apró szimpátia-megnyilvánulás, vagy a hatalom elleni kis tiltakozó gesztus?) teológiailag óriási jelentősége volt: a páskabáránynak Mózes törvénye értelmében hibátlannak kellett lennie, és a páska szertartása során sem volt szabad a csontját eltörni. Zakariás próféta pedig arról ír, hogy néznek majd arra, akit átszúrtak. Fiziológiailag is érdekes, hiteles a leírás: ilyen körülmények között (Jézus megkorbácsolását, végleges kimerültségét tekintetbe véve) nagy valószínűséggel gyűlt fel folyadék a mellkasában.

   Tudjuk, kivált erőszakos halált szenvedők esetében a közelállókban nagyon megmaradnak az utolsó pillanatok, jelenetek, történések. (Vajdasági nő írta le hosszú évtizedek után, hogy 44 őszén férjét – fiatal házasok voltak - a szeme láttára verték félholtra falubeli „partizánok”, csak azért, mert magyar volt. Aztán elvitték, soha nem tért haza. 50 év után is élesen emlékezett arra a napra.)  

  János, a szerző, megint tesz egy hitelesítő, és a drámaiságot is fokozó megjegyzést: aki látta, az tesz bizonyságot erről, azért, hogy higgyetek… nemcsak a Krisztus áldozatában (mert akkor csak emlékeznünk kellene/lehetne), hanem az ő győzelmében is. Krisztus Isten megölt és feltámadott Báránya egyszerre.

   Zakariás próféciája nemcsak egy történelmi pillanatra vonatkozik, amikor egy ártatlan személyt átszúrnak, a szemtanúk pedig szánalommal nézik az elborzasztó jelenetet, hanem egy hosszú, mondhatni állandó folyamatról beszél: nemzedékek néznek majd rá, immár reménységgel… mert ártatlan halálából áldás, szabadulás származik. Mert ez a személy később győztes Úrként mutatja meg sebet kapott, átszúrt oldalát.

    Pilátusnak sok tennivalója akadt azon a napon (kora reggeltől). Arimáthiai József (egy előkelő, gazdag ember) is megkeresi őt – nem akárki mehetett be csak úgy a helytartóhoz -, és elkéri tőle a Jézus testét. Ez kegyeletnyilvánítás, ugyanakkor hitvallás. Eddig titokban volt Jézus követője, de Mestere halála megérinti. Felvállalja eddig elhallgatott tanítványságát. 

   Eljön Nikodémus is, aki éjszaka ment Jézushoz. Valami megmozdítja az emberek szívét. Jézus halála olyan hatással van az emberekre (v.ö. pogány százados), hogy embereket indít el, győz meg. Mennyivel inkább az ő halál feletti győzelme! Vajon minket mire indít? Közel engedjük-e a szívünkhöz? (Egy hegyi mentés során maga a hegyimentő, egy fiatalember szenvedett halálos balesetet, miközben a bajba jutott csoport tagjait sikerült biztonságba helyeznie. Az elhunyt szülei mondták el később: nagyon fájt nekik, hogy a megmentettek közül senki nem jött el fiúk temetésére.) Engedd, hogy megérintse szívedet annak áldozata, aki a szívét adta érted! 

  Fogták a Jézus holttestét, leplekbe takarták, és a sírba helyezték… ahogy szokás volt. Jézus alávetette magát egy szokásrendnek. Nem különcködött sem életében, sem halálában.

  A szenvedéstörténet végén is feltűnik egy kert (az elején a Gecsemáné kertről hallunk), ahol a sír van, ahova Jézust helyezik.  A feltámadás helyszíne lesz. Éden az elveszített élet helyszíne lett, ez a Golgota melletti kert a visszaszerzett életé. Milyen jó, hogy a Golgota kopár, nehéz emlékű magaslata mellett ott van ez a kert, ahol megtörténik a Jézus feltámadása. 

  Olvastuk: gyakorlati szempontok miatt esett a választás erre a kertre, szinte véletlenszerűen temették éppen abba a sírba Jézust, miközben Isten örökkévaló terve, csodálatos akarata haladt biztosan beteljesedése felé. Áldott legyen az ő neve! Ámen.