Mt 26, 47-56 (hétfő)

 

    47 Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől.

48 Az árulója ezt a jelet adta nekik: Akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok el!

49 És azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! – és megcsókolta őt.

50 Jézus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták.

51 Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, a kardjához kapott, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét.

52 Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.

53 Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?

54 De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?

55 Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok engem! Mindennap a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el.

56 Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.

 

   A fenti igeszakaszban leírt cselekmények helyszíne a Gecsemáné kert. Jézusnak a tanítványaihoz intézett beszédét félbeszakítja a letartóztatására küldött csapat megjelenése. A békességnek véget vet az erőszak színre lépése. Nem az történik, hogy a Jézus elfogására érkező zsoldosok - elfeledkezve „különleges missziójukról”-, megtorpannak  a Jézus ártatlanságot, tisztaságot sugárzó lényét megpillantva. A gonosz nem hatódik meg a jótól. Nem latolgat erkölcsileg, csak saját indulatainak vad rémképei forognak szemei előtt.

   Júdás vezeti őket, egy a tizenkettő közül, aki lélekben már nem tartozik oda. Egy boldog találkozás is lehetne, de Júdás nem jó szándékot hoz a szívében. Kapcsolataidat az határozza meg, amit magaddal viszel azokba. Könnyen át lehet sodródni az ellenfél táborába - az érdekek, a haszon, hatalomvágy, stb. miatt… Júdás látszólag a győztesek oldalára állt. Vezető szerepet kapott. De élete menthetetlenül a sötétség fele rohan. (Egy festő egy vásznat koromfeketére festett, és a kép alá ezt írta: Júdás.)

   A sokaság kardokkal, botokkal érkezik. Akármilyen kezdetleges eszközök is ezek (a mai szofisztikált haditechnikához viszonyítva), de fegyverek. Egyik atomtudós mondta: a negyedik világháborút botokkal fogják vívni a harmadik túlélői…

   Az áruló tanítvány egy „konspiratív” gesztus által mutatja meg kísérőinek, hogy kit kell elfogniuk (talán azért agyalták ki ezt a „haditervet”, mert attól tartottak, hogy Jézus – észrevéve a támadók közeledését – netán elszaladhat).  „Akit megcsókolok…” Jelképes mozzanat ez: Júdásnak az árulás végrehajtása miatt újra be kellett lépnie a tanítványi körbe. Újból meg kellett játszania, hogy hozzájuk tartozik. Júdás közel lépett Jézushoz, de soha nem volt ilyen távol Mesterétől. Megcsókolja, pedig tkp. kést tart a Jézus szívéhez.  Milyen indulat van a szívedben Krisztus és embertársaid iránt?

    A régi, meghitt köszönési formát használja: Üdvöz légy, Mester! Jaj, a szavaink olyan álnokok tudnak lenni! Jézus belelát a Júdás lelkébe. Az igazi kép rólunk az, amit Jézus lát. Mi kozmetikázzuk ezt a belső portrét, sokszor magunknak is hazudva. A bűnbánó embert leszámítva, saját magát és cselekedeteit mindenki jónak és igazságosnak tartja. A tömeggyilkos is. 

   Jézus nemcsak tudja, hanem meg is mondja Júdásnak: tudom, hogy miért jöttél, hogy milyen szándék van a szívedben. Az árulás lelepleződik, nem titok többé. Következményei visszahullnak az elkövető fejére. Ha Krisztus ellen fordulsz, bűneiddel maradsz, azok fognak téged elítélni, azok fognak veled elbánni. Mit érezhet a Megváltó, ha a megváltott a kárhozat útját választja?  

   Akkor megragadták Jézust, mint egy közönséges bűnözőt. A gonoszság órájában az igazságnak az áldozat, az elítélt szerepe jut. Az ukrajnai háború ártatlan polgári áldozataira is gondolhatunk. Az egyik tanítvány (Máté nem nevezi meg) a kardjához kap, kirántja, odasújt, levágja a főpap szolgájának fülét. Vajon a Jézus megvédésének kétségbeesett próbálkozása ez, az igazságtalanság ellen fellobbanó düh, vagy a visszaütés reflexe?

   Jézus azonnal szól: bár ő az erőszakos támadás célpontja, nem akarja, hogy akárki is ennek az eszközéhez nyúljon. Elgondolkoztató kijelentés: akik kardot fognak, kard által vesznek el. Bántásra bántás a válasz. Akik kardot fognak: ez a körülírás bizonyára nem azokra vonatkozik, akik önvédelemből teszik ezt, hanem azokra, akik „erővel, fegyverrel” rontanak rá másokra, így akarnak érvényt szerezni önmaguk meghatározta igényeiknek… Bár zsigereinkben lappang az agresszió, mégsem az egymás elleni harc az ember természetes állapota, hanem a békesség. A háború életellenes.

  Jézus arra is utal, hogy neki nem földi küzdelmet kell megvívnia. Küldetése nem hadjáratokról, csatákról, hódításokról szól, hanem egészen másról. Jézus térdre kényszeríthetné ellenségeit, de neki végig kell járnia a megaláztatás és szenvedés útját mindenki megváltásáért, azokat is beleszámítva, akik az életére törnek. Különben miképpen teljesednének be az írások? Jézus csupasz kézzel és szívvel akar megállni a gonoszság minden hatalmával és alattomosságával szemben.

  Jézus szól a sokasághoz is. Szóvá teszi a helyzet fonákságát. Szembesíti őket annak abszurdságával. (A bűn a rendellenesnek a „normalizálása”, egy párhuzamos, sötét világ megteremtése, ahol a leigázást felszabadításnak, az igazságtalanságot igazságszolgáltatásnak nevezik). Leleplezi képmutató hamisságukat. Hogy van az, hogy veletek voltam, tanítottalak, és nem fogtatok el? Mi történt közben a lelketekben? Milyen ördögi befolyás kerített hatalmába? Vegyétek észre: miközben az én szeretetem nem változott, titeket teljesen átalakított, deformált a gyűlölet. (Nehéz elfogadni: a gyűlöletet kiváltó és tápláló ok bennünk születik meg.)

   Az utolsó versben hallottuk: mindezeknek be kellett teljesedni. Bár elszabadulnak az emberi gyűlölködő indulatok, csődöt mond a tanítványok hite, Isten nem veszíti el az irányítást. A szeretet veresége egy lépcsőfok annak győzelme felé. Ámen.  

 

 

Mt 26, 57-75 (kedd)

 

57 Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének.

58 Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, bement az udvarra, és ott ült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz ennek a vége.

59 A főpapok pedig és az egész nagytanács hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák,

60 de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő. Végül előálltak ketten,

61 akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni. Jn 2,19-21

62 A főpap felállt, és így szólt hozzá: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?

63 Jézus azonban hallgatott. A főpap azt mondta neki: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!

64 Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. Dán 7,13; ApCsel 7,56

65 A főpap ekkor megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást.

66 Mit gondoltok? Azok így feleltek: Méltó a halálra! 3Móz 24,16; Ézs 50,6

67 Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték,

68 és ezt mondták: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!

69 Péter pedig kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: Te is a galileai Jézussal voltál.

70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: Nem tudom, mit beszélsz.

71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: Ez a názáreti Jézussal volt.

72 Ő ismét tagadta: Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert.

73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged.

74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert. És nyomban megszólalt a kakas.

75 Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

        

    Rengeteg minden történik ebben az igerészben. Az események besűrűsödnek. Sok szereplő vonul fel: Jézus, a sokaság, Péter, a főpap, írástudók és vének, tanácstagok, hamis tanúk, szolgálóleányok.

Jézust Kajafáshoz viszik, ott már együtt van a nagytanács, hogy kimondják az ítéletet. Minden meg van szervezve, alattomosan elő van készítve. Hány ilyen per volt a történelem során?! Ám az emberi hamisság ellenére a megváltás mennyei terve a biztos megvalósulás fele halad.

   Az ítéletnek szabályosnak, jogszerűnek kell lennie. A formaságokra kínosan vigyáznak. A legkeményebb diktatúrák is igyekeznek megőrizni a törvényesség látszatát (a megtévesztés sikeres taktikája ez). Tanúk kellenek, akik Jézus ellen vallanak. Nem a Jézus szolgálata, gyógyító munkássága érdekli a nagytanácsot, hanem az a mód, ahogyan elveszíthetik. Az ítélet már megszületett a szívekben, csak paragrafusokkal alá kell támasztani. Csak a peranyagot kell összegyűjteni. Ismerjük a helyzetet: ha haragszunk valakire, akkor árgus szemekkel csak a rosszat lessük/keressük benne. Nem viselkedhet annyira angyalian, hogy ne kívánjuk a pokolba.

    Bár sok hamis tanú állt elő, nem találtak kellő súlyú vádat. Végül két tanú Jézusnak a templomról mondott szavait idézi kiforgatva. Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni (Jn 2,19). Az eredetiben: „Romboljátok le…”. Jézus nem rombolni jött, hanem építeni. Azt, amit a bűn (a bűnös ember) tönkre tett. Egyedül az ördög munkáit akarja lerontani (1 Jn 3,8). A Jézusnak tulajdonított kijelentés a templom ellen mondott káromló beszédként is értelmezhető, az pedig halálos (letális?) bűnnek számít. Az élettelen templom ellen nem szabad még szót sem emelni, Isten élő templomait akár meg is lehet gyilkolni. Furcsa, nyakatekert logika ez. 

  A főpap a némán ott álló Jézust válaszra akarja kényszeríteni. Már nem is a templom felől kérdi, hanem azt sürgeti, hogy „mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” A Jézus identitására kérdeznek rá. Azt pedig nem lehet elhallgatni. Saját szájaddal mondtad ki, feleli Jézus, és hozzáteszi: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. Ez hozzátartozik az ő Fiúi méltóságához, küldetéséhez. Eljön az ég felhőin. Lesz egy másik ítélet is. A földi soha nem végleges.

   A főpap ekkor – hogy kifejezze, hogy mennyire megbotránkozott az elhangzottakon – megszaggatja ruháit, és megjátszott szörnyülködéssel, drámai hangon bejelenti: Istent káromolta. Kár tovább folytatni ezt az egész eljárást, mind hallottátok. Felteszi a gyűléseken szokásos kérdést: mit gondoltak. A döntés egyhangú: méltó a halálra.

    És ettől a pillanattól kezdve úgy is bánnak Jézussal, mint egy halálraítélttel. Szembeköpik, arcul ütik, botokkal verik. Már nincsenek emberi jogai, az isteniekről pedig önként lemondott: akármit büntetlenül ki lehet próbálni rajta. Gúnyolódva prófétást játszanak vele.

  Szinte elviselhetetlenül kegyetlen, brutális a jelenet, nem lehet sokáig szemlélni.  Az evangélista nézőpontot vált, és Péterre irányítja a figyelmünket, amint kint van az udvaron. Egy szolgálóleány megy oda hozzá, és megszólítja. Azt mondja ki, ami a Péter nagy döntése, nagy élménye, életének a lényege, az értelme volt eddig: te is Jézussal voltál, hozzá tartozol. És ő ezt tagadja le, nyomorultul az életét féltve. Pedig jelen időben is vállalnia kellene: most is Jézussal vagyok. Milyen jövő vár reánk, ha elfojtjuk, lehazudjuk múltunkat, és nem vállaljuk jelenünket? Vajon felmérjük-e, amikor pillanatnyi előnyökért megtagadjuk Krisztust, hogy mit veszítünk?

   A kapuban újra megszólítják. Voltunk-e olyan helyzetben, hogy féltünk attól, vagy szégyelltük azt, hogy kiderül a Krisztussal való kapcsolatunk? Bűnös, kétes erkölcsű emberek miatt megtagadtuk az Urat. Jellemtelen, silány, felszínes társaság kedvéért. Az iskolában, a munkahelyen. Együtt röhögtünk azon, hogy vannak még, akik hisznek, Bibliát olvasnak…

  Aztán megint mások mennek hozzá… Rájár a rúd Péterre, mondhatjuk. Vagy sok alkalom adatik neki a bizonyságtételre? De a gyáva tanítvány esetében a lehetőségből megszégyenülés lesz… „A te beszéded is elárul”. Vajon a kiejtésében, akcentusában fedeznek fel valamit, vagy szelíd hanghordozásában (amit Krisztustól tanult)? Rajtunk, bennünk emlékeztet-e valami Krisztusra? A türelmünk, kedvességünk, jó szándékunk? Olyan régóta ismerjük őt, annyit hallottunk róla!

   Péter pedig megbotránkoztató módon bebizonyítja, hogy a beszéde egyáltalán nem Krisztushoz tartozásról vall. Elkezd átkozódni és esküdözni. Akkor békén hagyják. Ez a mi emberünk, pont úgy viselkedik, mint mi. Légy olyan, mint mások, és akkor nem bajlódnak veled! Üvölts a farkasokkal, és nem néznek ki maguk közül!  De Krisztus nem hagyja békén Pétert. A Sátánt csak addig érdekled, amíg megkaparintja a lelkedet, Megváltódat mindig. Megszólal a kakas. Mindennapi dolog (minden reggel megismétlődik), de Pétert most Krisztusra emlékezteti. Néha apró jelek utalnak nagy igazságokra: figyelsz-e rájuk?

   Kérdd te is az Urat, hogy ne hagyjon békén bűneidben, közömbösségedben, kishitűségedben! Kakasszóval, rossz és jó hírekkel, hajnali ébredéssel, esti lefekvéssel emlékeztessen, hogy az övé vagy. Hogy semmi nem éri meg, hogy elszakadj tőle. Arra, hogy hozzá mindig visszatérhetsz.

   Péter visszaemlékezett a Jézus szavára, és kimenve onnan keserves sírásra fakadt. Péter nem saját fogadkozásaira emlékezik (azokra nincsen miért), hanem a Jézus intésére. Amit mi mondunk, az hamar jelentőségét veszíti, amit Jézus tanít, az mindig időszerű. Péter nemcsak tagadása miatt sír, hanem – úgy gondolom - a Krisztus szeretetének, megbocsátásának határtalansága érinti meg igazán a szívét. Uram, te tudtad, hogy mit fogok tenni, és mégis már előre megbocsátottál. Jóságod örökkévaló. Ez a jóság, kegyelem az én örök vigasztalásom. Ámen.    

 

 

 

Mt 27, 1- 14 (szerda)

 

     1 Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra adják őt.

2 Azután megkötözték, elvitték, és átadták Pilátusnak, a helytartónak.

3 Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek,

4 és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod.

5 Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát.

6 A főpapok felszedték az ezüstöket, és így szóltak: Nem szabad a templom kincséhez tenni, mert vérdíj ez.

7 Azután határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekasmezőt, az idegenek számára temetőnek.

8 Ezért hívják ezt a mezőt a mai napig Vérmezőnek.

9 Ekkor teljesedett be Jeremiás próféta mondása: „És vették a harminc ezüstöt, a felbecsültnek árát, akit ennyire becsültek Izráel fiai,

10 és odaadták a Fazekasmezőért, ahogyan megparancsolta nekem az Úr.” Zak 11,12-13; Jer 18,2; 32,6-15

11 Jézust pedig a helytartó elé állították, aki ezt kérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Jézus pedig ezt felelte: Te mondod.

12 De mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt. Ézs 53,7

13 Akkor így szólt hozzá Pilátus: Nem hallod, mennyi mindennel vádolnak?

14 Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott.

 

   Új nap kezdődik, de a bűn tekintetében minden marad a régiben… Másnap reggel (hosszúra nyúlt konzultáció után) a nagytanács tagjai elhatározzák, hogy Jézust halálra adják (nemcsak kimondják az ítéletet, hanem gondoskodnak annak végrehajtásáról is). A bűn nem elmélet. Nem az egyház által kitalált rögeszme. Bennünk lappangó, és pusztítva feltörő sötét energia. A mostani háború is rettenetes módon bizonyítja ezt.  

   Megkötözték, elvitték, és átadták Pilátusnak. Egy ártatlan, védtelen ember megkötözése mindig szívet facsaró jelenet. (A néhány nappal ezelőtt elkövetett bucsai mészárlás nyilvánossá váló, hidegrázós, borzasztó képei idéződhetnek fel bennünk.) Történetünkben is letaglóz a durvaság, amivel szembesülünk, felkavar az igazságtalanság, fojtogat a tehetetlenség érzése, és rossz sejtelem ébred bennünk a világ rendjének felborulásával kapcsolatban. Kivált, hogy azzal művelik ezt, aki „bűnt nem ismert”. Mintha ez azt üzenné: ezen a világon menthetetlenül ki vagyunk szolgáltatva a gonoszságnak, gyűlöletnek. A hatalom gonosz birtokosai akármit elkövethetnek velünk szemben, senki sem tartja vissza őket. Erőfitogtatás is ez: íme, mindenki, aki ellent mond nekünk, ilyen megalázott, nyomorult helyzetbe kerül. Az Isten sem segít rajta!

   Az evangélista itt megszakítja az elbeszélést, és ismerteti azt, hogy mi történt Júdással. Amikor Júdás látta, hogy elítélték Jézust… Nem tudjuk, talán nyugtalan lélekkel róva-járva Jeruzsálem utcáit megpillanthatta, amint a Názáreti Jézust megkötözve a helytartó palotája fele tuszkolták, lökdösték. És beléhasított: nem ezt akartam. Lehet, hogy kellett a pénz, megkísértett a hatalom mámora (az ember az ősbűn elkövetése óta szívesen játssza a mások élete-halála feletti úrság szerepét), de ezt nem akartam. Felmérjük-e hitetlen lépéseink következményeit? Lehet, hogy önző vágyad, indulatod, szenvedélyed követeli a maga jussát, de nézd, mi történik közben a családoddal, mi történik – benned – Jézussal.

   Júdás visszavitte a 30 ezüstpénzt (egyszer kihull minden vagyon és hatalom az ember kezéből), és azt mondta: vétkeztem… Mély bűnbánatról tanúskodó kijelentés ez. Az Újszövetségben még egy (példázatbeli) személy mondja ki ezt - a tékozló fiú. A Júdás példája mutatja: a bűnbánat a kegyelem elfogadása nélkül halálos önmarcangolás. Soha ne feledd el: Jézusnál a legsötétebb lelki diagnózis esetében is van reménység, a legsúlyosabb bűnre is van bocsánat! Ne habozz hozzá fordulni!

   A főpapok, akik vállveregetve bevonták Júdást gonosz terveikbe, akik látszólag bizalmukba fogadták őt, és nyájas barátságot mutattak irányába, amíg szükségük volt rá, most azt mondják: mi közünk hozzá. Körülbelül ennyire érdekli a Sátánt, ha - csábításának engedve - bajba kerülsz, ha tönkre teszed az életed, ha ott maradsz teljesen kifosztva, kiforgatva, üresen. Rettenetes mondat zárja a Júdás történetét a Máté evangéliumában: behajította a pénzt a templomba, elment és felakasztotta magát… Miért nem Jézushoz fordult? Miért nem hitt az ő bocsánatában?

   A farizeusokat nem hatja meg a Júdás tette, rövid fontoskodó képmutatóskodás után megállapítják, hogy ezt a pénzt nem lehet a templom vagyonához számolni (Jézus elárulásának ára volt, nem tudjuk kik adták össze), ezért egy földdarabot vásároltak belőle idegenek számára temetőnek. Jézus nem végső földi nyughelyet akar nekünk biztosítani, hanem az örök mennyei öröm lakóhelyét szerezte meg számunkra. Jeremiás próféta jövendölése tejesedik be… (aki a mező nevét is megemlíti).

  Jézus ott áll a helytartó előtt, aki faggatja, vallatja őt: te vagy-e a zsidók királya? A zsidók számára az a botrány, hogy Jézus az Isten Fiának nevezi magát, Pilátus a „zsidók királya” titulusba akad bele, mert a hatalom szemében ez a gyanús (felségárulásnak számít). Te mondod, válaszolja röviden Jézus. Kettős értelmét fedezhetjük fel ennek a feleletnek: a) igen, úgy van, ahogy mondod, illetve b) számodra az vagyok, akinek tartasz. Kinek tartod Jézust? Könnyen kiosztod a helyét valahol fontossági listád végén, vagy felismered benne életed Megváltóját? (A következő történetnek nem a hitelessége, hanem az üzenete a lényeges. A zsidóüldözések idején az egyik vidéki orvos beszervezte – hamis papírokkal - az egyik tanyára munkásnak zsidó kollegáját, az ország egyik leghíresebb sebészét. A nehéz hónapok elteltek, a „szolga” elhagyhatta a tanyát, az orvos találkozott az ügy hátteréről mit sem sejtő gazdával, és megkérdezte, hogy mennyire volt megelégedve az általa szerzett emberrel. „Hát elég gyengécske munkaerő volt, ha nem a doktor úr ajánlotta volna, már az első hét után kiadom az útját”… Pár év múlva ez a „szolga” életmentő műtétet hajtott végre egykori gazdáján. )

  A főpapok rögeszmés vádjára Jézus semmit sem válaszol. Fölösleges lett volna vitába bocsátkoznia. Az elvakult embert nem lehet meggyőzni. Ahol a hazugság hangoskodik, hallgat az igazság. Pilátus csodálkozik azon, hogy Jézus nem védekezik. Halála is az ő igazságát fogja bizonyítani. Ámen.          

 

 

Mt 27, 15-44 (nagycsütörtök)

 

     15 Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak.

16 Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak.

17 Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?

18 Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki.

19 Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.

20 A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el.

21 A helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon? Azok ezt mondták: Barabbást.

22 Pilátus így szólt hozzájuk: Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? Mindnyájan azt kiáltották: Keresztre vele!

23 Azután ezt kérdezte: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: Keresztre vele!

24 Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a zavargás még nagyobb lesz, vizet hozatott, a sokaság előtt megmosta a kezét, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. A ti dolgotok!

25 Az egész nép így kiáltott: Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken!

26 Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta őt, hogy megfeszítsék.

27 Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt.

28 Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá,

29 tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva előtte, gúnyolták őt: Üdvöz légy, zsidók királya!

30 Azután leköpdösték, majd elvették tőle a nádszálat, és a fejét verték vele. Ézs 50,6

31 Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.

32 Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet.

33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz Koponya-helynek neveznek,

34 epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem akart inni belőle. Zsolt 69,22-23

35 Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak ruháin; Zsolt 22,19

36 azután leültek ott, és őrizték.

37 Feje fölé függesztették az ellene szóló vádat, ezzel a felirattal: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.

38 Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Ézs 53,12

39 Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, Zsolt 22,8; 109,25

40 és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!

41 Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt:

42 Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!

43 Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. Zsolt 22,9

44 A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

 

   Jézus a világért jött, a világ pedig teljesen hátat fordít neki. (A gonoszság szemében nem számítanak a jó cselekedetek. Még azok sem, amikben ő maga részesült.) A passiótörténetnek az imént felolvasott része az Isten Fia teljes magárahagyottságáról szól. Talán Pilátus felesége és Cirénei Simon azok, akikben együttérzés mutatkozik iránta, bár ez utóbbi – legalábbis kezdetben – nem szabad akaratából áll Jézus mellé.

   Az első részben egy elítélt szabadon bocsátásának a szokásáról hallottunk. Hogy ki részesült az ünnepi amnesztiában, azt a közakarat határozta meg. Ennyi szabadsága van az idegen megszállás alatt élő, elnyomott népnek: egy évben egyszer kérheti egy fogoly szabadlábra helyezését. Vajon akarja-e a sokaság Jézusnak, a világ szabadítójának a szabadon bocsátását?  Vajon ő – a mi Szabadítónk – tőlünk megkapná-e ezt a szavazatot? Jézus vagy a bosszúvágyam, Jézus vagy az indulataim, Jézus vagy önző érdekem?

   Milyen elgondolkodtató: mi sokszor az életünket megkötöző bűn szabaddá nyilvánítása mellett kardoskodunk! (Miért ne lenne jogom gyűlölni, szenvedélyeimet kiélni?! ) Máté finoman érzékelteti a fogoly elengedése körüli személyi ill. politikai csatározást. Pilátusról olvassuk: tudja, hogy irigységből szolgáltatták ki neki. Mégsem lép fel határozottan. Inkább bedobja Jézust ebbe a mocskos választási játékba: ő vagy Barrabás. Neki így kényelmesebb. Pedig a felsége is üzen neki, igaz embernek nevezi Jézust. Talán hallott csodáiról, tanításáról. Sajnos, a hatalomért való harcban az első áldozat az igazság.

   A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot. Meggyőzik a népet - hamis érvekkel, félrevezetéssel. Egy súlyos mondat ez. Személyek közti, életen át tartó gyűlölködés, nemzetek közti háborúskodás kiváltó oka lehet. (Sokat hallunk mostanában a propagandáról. Pl. a háború kitörésekor oroszok több mint 60 %-a támogatta Ukrajna lerohanását. Most még többen – pedig egyre elkeseredettebbek, embertelenebbek a harcok, egyre hátborzongatóbb fejleményekkel, egyre rettenetesebb következményekkel. Hogy alakul ki ez a háborús megszállottság? Ez a szinte egy egész országot hatalmába kerítő lincselő hangulat egy másik nép ellen, amellyel az emberek többségének személyesen semmi baja nem volt azelőtt. Milyen könnyű felkorbácsolni az emberek indulatait, és elvakult haragot ébreszteni valakivel, valakikkel szemben!)

   A vezetők talán azzal riogatták az embereket: ha hagyjuk, hogy ez a Názáreti tovább szédítse az embereket tanításával,  polgárháború lesz, a rómaiak majd jönnek, és megtizedelnek minket… A legártatlanabb emberre is a halálos ellenség képét lehet festeni (v.ö. A mesterember c. regény).      Gyerekkoromban volt az iskolában egy nálamnál fiatalabb, szegény családból származó, zárkózott természetű fiú… Valamiért mi, a nagyobbak ráestünk, gúnyoltuk, még bántottuk is szegényt, nem tudom, miért, ez volt a közhangulat, nem emlékszem, hogy ő valakinek is ártott volna. Persze, az őt ért állandó támadásban ő maga is egyre bizalmatlanabb és ellenségesebb lett,  és ez újabb tápot adott a piszkálására…  A gonoszság rákeni mocskát a másikra. A harcos felajzottság előhozza az emberi lélek legutálatosabb, legalantasabb vonásait. Nagy, sötét mélységek vannak bennünk. Gyilkosok leszármazottai vagyunk, gyilkos indulatokkal.

   Nézz a Jézus szelíd szemébe! Először te ítélted el őt, amikor szeretlen voltál, amikor visszaéltél hatalmaddal az ártatlanok, a kicsik, kiszolgáltatottak rovására. Barabbást, magadat választottad. Ne csodálkozzunk a Pilátus udvarában tolongó nép reakcióin! Mert mi rosszat tett? – kérdi a helytartó. Nincs válasz, nincs logikus magyarázat, nincs is szükség rá, mert mi tudjuk, hogy méltó a halálra. (A belénk táplált elméletek - akármilyen ideológiáról legyen szó - előre gyártott és reflexeinkbe épülő válaszokat kínálnak. Nem kell gondolkozni, nem kell a lelkiismerettel egyeztetni. A belénk programozott meggyőződés és a zsigeri indulatok diktálnak. Keresztre vele! Pilátus vizet hozat. Ártatlan vagyok! De ez a víz vörös színben játszik, mint a vér.

   A nép dacos válasza így hangzik: az ő vére rajtunk és gyermekeinken.  A vér egyúttal bűnjel is: a nyomozók a gyilkos testén, ruhadarabjain keresik annak nyomait. (Ha Isten helyében lennél, mit tennél azokkal, akiken meglátnád Fiad ártatlan halálának bizonyítékát?) Krisztus vére mindenképpen rajtunk van! Ha nem bűnbánattal, hittel vettük magunkra, akkor ítéletet hoz reánk. De ha alázattal, bűneink beismerésével, akkor áldássá, megtartó, gyógyító erővé válik. Pilátus szabadon bocsátja a rablógyilkost, és Jézust megostoroztatva (ez volt az előírás) átadja nekik.

  Azt látjuk, hogy az emberekben valóban a Barabbás indulatai szabadulnak el. A katonák merő gonoszságból, szadizmusból elkezdik ütni-verni, gúnyolni Jézust (ez nem volt kötelező). Van valami perverz elégtétel abban, ha másokat bántunk, megalázunk. Talán a gyűlölet győzelmének a mámora ez. A lázadó, a bűnben, gonoszságban tomboló ember bűnös öröme. (Mindig megdöbbentő az, hogy jól nevelt,  kulturált viselkedésünk mögött mennyi agresszió lapul. Azt mondják, hogy az ember igazi természete akkor mutatkozik meg, amikor semmiféle törvénytől nem kell tartania. A háború ennek a kiváltképpeni alkalma. Gondolj bele, ha 24 órán át azt tehetnél, amit akarnál, minden megkötés nélkül, korlátlan hatalommal, és soha senki nem vonna felelősségre, sőt, nem is szerezne róla tudomást, mi mindent vinnél véghez! Isten őrizzen!)

   Az elküldött Felkentből maskara-király lesz, akit csúfolni, gyalázni lehet. Az ember úgy érezheti ebben a pillanatban, hogy felülkerekedett az Istenen. És irgalmatlanul meglovagolja ezt a helyzetet. Milyen szörnyű: ha Krisztus (aki megváltásunkra jött el) a kezünkbe kerül, akkor ez lesz a sorsa. Meddig tart önmagunk gonosz, duhaj ünneplése? Jaj, mit hoz majd a kijózanodás órája!?

   Megindulnak a Golgota felé, találkoznak Czirénei Simonnal, kényszerítik, hogy vigye a keresztet. A kivégzés hivatalos, katonai cselekménynek számított, a fennálló rendelkezések értelmében a helyi lakosság segíteni volt köteles (az „egy mérföld törvénye”). Simon akarva, akaratlanul Krisztus mellé kerül. Élethelyzetek - betegség, baj – odakényszeríthetnek a szenvedő Krisztus mellé. Közelségéből mindig áldás fakad.

   Epével kevert bort kínálnak neki, és miután keresztre verték, ruháit kisorsolják, feje fölé feliratot helyeznek, két rablót feszítenek meg vele együtt. Súlyos, kitörölhetetlenül az emberiség kollektív emlékezetébe vésődött mozzanatok ezek. Így jár a szeretet ezen a bűnös világon. Közben az arra járók, meg a főpapok, írástudók és vének válogatott idézeteket vágva a fejéhez gúnyolják őt. „Te, aki lerontod a templomot, aki Isten Fiának nevezted magad…” Úgy tűnik, porban hever Krisztus minden ígérete, minden szava, az ellenségei pedig élvezettel megtapossák azokat. Teljes vereség, totális kudarc, feneketlen üresség. Ebben a helyzetben senki sincs a Krisztus pártján. És nem hasad meg a föld, hogy mindenkit elnyeljen, és nem nyílik meg az ég, hogy mindenkire ítélet szálljon!  Még csak az a távoli elégtételről szóló mondat sem hangzik el: majd megfizet az Isten… Innen nézve a Jézus-történet gyalázatos véget ért. Mindazáltal Isten akarata szenvedéseken, vereségeken át is győzelemre jut.

   Mélység, sötétség, szégyen, csalódás, halál. Az Isten Fia átélte ezeket, hogy azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek, benne legyen bizodalmuk, sőt: megtartatásuk. Ámen.