Húsvét nagyhete (2023)

Lk 22, 39, 53 (hétfő)

     39 Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. 

40 Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 

41 Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: 

42 Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. 

43 Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. 

44 Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Zsid 5,7

45 Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. 

46 Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 

47 Miközben ezeket mondta, íme, sokaság közeledett. Júdás jött elöl, a tizenkettő egyike, és Jézushoz lépett, hogy megcsókolja. 

48 Jézus így szólt hozzá: Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát? 

49 Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: Uram, odavágjunk a karddal? 

50 Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. 

51 Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: Hagyjátok abba! És megérintve a fülét, meggyógyította őt. 

52 Majd ezt mondta az ellene kivonuló főpapoknak, a templomőrség vezetőinek és a véneknek: Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. 

53 Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje. 

   „Egy kisgyerek kint játszott az udvaron, amikor a szomszéd veszélyes, vérengző kutyája elszabadult, átugrott a kerítésen, és rátámadt a gyerekre. Az édesapa szerencsére otthon volt, kiszaladt, és élet-halál harcba kezdett a kutyával. Sikerült a gyerekét kiszabadítania, de ő közben súlyos sérüléseket szenvedett. Kórházba került, aztán felépült. A felcseperedő gyerek még évek múlva is gyakran kérte, hogy apukája mesélje el az ő megmentésének történetét, és ilyenkor már nem(csak) az egykori páni félelmet élte át, hanem boldog hála töltötte el, hogy apja őt ilyen önfeláldozóan megvédte.”

   A Krisztus szenvedéstörténete – bár mindig megérint annak drámaisága is – valójában hálára indít minket Krisztus végtelen jóságáért, amely által mindent vállalt a mi bűneink bocsánatáért. Az evangélisták igyekeznek minden részletet megragadni, leírni. Egy rendkívüliségében is valósághű, evilági történet ez, esendő emberi szereplőkkel, jelenetekkel, fordulatokkal, amik között megmutatkozik Krisztus alázata, tisztasága. Akár a Munkácsy képen: a sok sötét, komor személy közül sugárzóan kitűnik a fehérruhás Jézus alakja. 

  Jézus az Olajfák hegyére ment… Az olajfa örökzöld faj, és a mediterrán térségének a leghosszabb életű faféléje. Jeruzsálem fölött magasodott ez a domb, csendes hely volt, Jézus szívesen járt oda. Vele tartanak a tanítványok is. Jó nekünk Jézust követni… Jobb vele a nehéz úton, mint nélküle a könnyűn. 

A Sátán néha könnyű utakra csábít. Az út minősége nem garantálja céljának helyességét. 

  Az Úr imádkozásra szólítja fel a tanítványait. Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. Luther hasonlata szerint azt nem tudjuk megakadályozni, hogy madarak repüljenek el a madarak a fejünk felett, de azt már igen, hogy fészket rakjanak a fejünkre. Az imádság, az Istenre figyelés, az ő segítségének a kérése a legjobb módszer az ellenállásra. Mindig, de különösen nehéz időkben kell kapcsolatban maradnunk. Ha elszigetelődünk, akkor könnyen el is bizonytalanodunk, kiszolgáltatottakká válunk. Az ellenség ezt akarja. Isten nem feledkezik el rólunk, de nekünk sem szabad elfeledkeznünk róla. 

    Jézus is a mennyei Atyjához fordul. Lukács azt is megjegyzi, hogy kissé előbbre megy, és úgy imádkozik. Nehéz megpróbáltatás áll előtte: árulás, megaláztatás, kínzás, szenvedés, halál.

Jézus vívódását mutatja az, hogy kéri Istent, hogy ha van más lehetőség, akkor ne kelljen ezt a poharat kiinnia. Nem meghátrálás ez, hanem az ő belső, emberi harcát mutatja. Jézus nem egy fakír hős, aki rezzenéstelen arccal néz szembe a gyötrelmekkel, hanem igazi ember, aki kemény küzdelmet vív magában, hogy elfogadja, végigjárja ezt a nehéz utat a mi megváltásunkért. Halálos gyötrődés ez, verejtéke olyan volt, mint a földre hulló vércseppek. (Szólásmondásunk: vért izzad.) Ismeri ezt a jelenséget az orvostudomány is, hematohidrózisnak nevezik (egy nyirokrendszeri rendellenesség, de halálraítélteken is megfigyelték). Nemcsak földi tusakodás ez, itt valami több történik, aminek messzemenőbb, a földi dimenziókat meghaladó következményei vannak. Olvastuk: egy angyal jelenik meg.

  A tanítványok közben elalszanak. Lukács - szinte mentegetve őket – hozzá teszi: a szomorúságtól kimerülve. Ilyenek vagyunk: kitartásunknak testi korlátai vannak. Amikor azt mondja valaki, hogy 24 órából 24 órát valaki mellett van, akkor tudjuk, hogy ez túlzás… Jézus újra imádkozásra biztatja őket. 

Amikor meggyengül a kapcsolatunk Istennel, akkor az újbóli hozzáfordulás a megoldás. (Ez egymással is így van.) Újból meg kell erősödni a hitben, a bizalomban.

   Eközben megérkezik a Jézus elfogására érkező sokaság, akiket Júdás vezet. Szomorú vezetői pozíció ez! A rosszban, árulásban soha ne járjunk elöl! Odalép Jézushoz, hogy megcsókolja. Egy áruló csók ez. Nem az első, és nem az utolsó a történelemben, de talán a leghíresebb. A júdáscsók azóta is fogalom. Júdás megjátssza, hogy minden rendben van (valószívű, hogy amikor találkoztak egymással a tanítványi körhöz tartozók, így köszöntötték egymást), pedig a szívében ő már elszakadt Jézustól, sőt, ellenségévé vált. A képmutatás az egyik legalattomosabb magatartás. Jézus nem megy bele a hamis játékba, ő tudja, mi van a Júdás szívében, meg is mondja neki, leleplezi. Előtte nincs értelme képmutatóskodni. 

  A tanítványokat elfogja a heveskedés. Hirtelen indulatukban szembe akarnak szállni (majd aztán elszaladnak). Megkérdik Jézust, de nem várják meg a választ. Abból nem származik jó, ha csak kérdezünk, de nem figyelünk arra, amit Jézus mond, hanem saját gondolatainkat követjük. Egyikük levágja a főpap szolgájának fülét (hogy lehet „megsüketített” embereknek hirdetni az evangéliumot?). Jézus rájuk szól: hagyjátok! Nem ez az igazi ellenállás, hanem a belső. A gyűlölködést nem gyűlölködéssel, hanem szeretettel lehet legyőzni igazán. (Rómeó és Júlia… Két család közt ellenségeskedés, elmérgesedett viszálykodás volt, a két fiatal szeretete/szerelme, és halála hozza el a kibékülést). Jézus utolsó csodája földi életében: meggyógyítja a főpap szolgájának a fülét. 

  Jézus elmondja – nem védekezve, de rámutatva a főpapok hamisságára – hogy mint egy gonosztevőre, úgy törtek rá, pedig velük volt minden nap. Ott hallgatták, beszélgettek vele, most pedig galádul rátámadnak (utalás ez Kain esetére, az írástudók értik). Nem az igazság útja ez, nem a világosság cselekedete, hanem a sötétségé.

   Ne engedjétek, testvéreim, hogy a harag, irigység, féltékenység, gyűlölet elvakítson, hanem fogadjátok be a Krisztus világosságát, hogy annak cselekedeteit vigyétek véghez! Bár gonosz módon rátámadnak, elfogják, hamisan elítélik, keresztre feszítik, mégis az ő igazsága diadalmaskodik. Ámen.    

Lk 22, 54-71 (kedd)

   54 Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. 

55 Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. 

56 Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: Ez is vele volt. 

57 Ő azonban letagadta, ezt mondva: Asszony, nem ismerem őt! 

58 Röviddel ezután más látta meg, és ezt mondta: Te is közülük való vagy! De Péter így válaszolt: Ember, nem vagyok! 

59 Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való. 

60 Péter azonban ismét tagadta: Ember, nem tudom, mit beszélsz. És amikor ezt mondta, egyszerre megszólalt a kakas. 

61 Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. 

62 Azután kiment, és keserves sírásra fakadt. 

63 Azok a férfiak, akik őrizték Jézust, gúnyolták, és verték őt, 

64 majd eltakarták a szemét, és ezt kérdezték: Ki ütött meg téged? Prófétáld meg! 

65 És sok más szidalmat is szórtak rá. 

66 Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók. Jézust a nagytanács elé vezették, 

67 és felszólították: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ő pedig így válaszolt: Ha megmondom nektek, nem hiszitek, 

68 ha pedig én kérdezlek titeket, nem feleltek. 

69 De mostantól fogva ott ül majd az Emberfia a mindenható Isten jobbján. Dán 7,13; Zsolt 110,1

70 Erre mind azt kérdezték: Akkor hát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok – felelte nekik. 

71 Azok pedig így szóltak: Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából. 

    Jézus szenvedéstörténetében együtt látjuk az emberi hűtlenséget és az isteni hűséget, a tanítványok ragaszkodásának ingatagságát, törékenységét, és Krisztus szeretetének mindennel dacoló, halálig menő kitartását. Magunkra ismerünk, ua. Krisztusra, megváltó Urunkra.

   Jézust elfogták, bevitték a főpap házába, és Péter távolról követte őket. Biztos, vitte a szíve is, de az ígérete miatt is bevállalta ez a kockázatot. Igen, egy darabig elég az emberi akarat, ambíció, de nem  végig.

    A katonák, szolgák tüzet raktak a főpap udvarán, hűvös éjszaka lehetett, jól el tudjuk képzelni most, amikor nálunk közel nulla fokig süllyedt a hőmérséklet, de Jeruzsálemben is csak 8 fok van. Péter közéjük ül, próbál elvegyülni a tömegben… Rendkívüli esemény volt a Jézus elfogása, nagy felhajtással, szervezkedéssel, sok ember bevetésével, az akcióban résztvevők közül valószínű nem ismer mindenki mindenkit. 

   Aztán a tűz világánál meglátja őt egy szolgáló… A világosság mindig leleplez. Gondolhatunk a kísértés, az ítélet tüzére is, ahol színt kell vallani: Jézussal vagyok, vagy ellene. Nem tudom, ha üldözés támadna, hányan tartanának ki közülünk Jézus mellett… Ha még a vele való ünneplés is gondolt jelent sokaknak, hogyan vállalnák a nehézségeket? Ez is vele volt… A szolgáló múlt időben fogalmaz:  látjuk, hogy most már nem tartozik hozzá, nem úgy viselkedik, de talán vele volt. És Péter ebben a pillanatban még a Jézussal való múltját is letagadja: asszony, nem ismerem őt. Ez a legfájdalmasabb, amikor a múltunkat

hazudják le. A leggonoszabb dolog, amikor szeretetünket, egykori áldozatunkat, jóságunkat nullázzák le. (A múlt rendszerből maradt fenn a történet: valakit bevittek a szekuritátéra, és ott az egyik tisztben gyerekkori osztálytársát ismerte fel, akinek sokszor adta oda a tízórai adagját, mert az egy elesettebb családból származott, sokszor éhezett. Amikor a kihallgatáson felemlegette régi kapcsolatot, a tiszt arca hirtelen megkeményedett, és odaszólt a verőlegényeknek: ennek a szerencsétlennek összezavarodott a memóriája, próbáljátok meg helyre pofozni.)

   A második megjegyzés beszélyesebb: te is közülük való vagy…. Most is odatartozol. Péter nyomatékosan tagad: ember, nem vagyok. Mit beszélsz, jóember? Én és a tanítványság! Aztán egy óra múlva megint odaszól neki valaki, még pontosabb információkra hivatkozva. Te is Galileából vagy… Péter kemény marad, kitart a tagadás mellett: ember, nem tudom, mit beszélsz. Nem tudom, kiről van szó. Nem is ismerem. Semmi közöm hozzá... Pár órával azelőtt még fogadkozott: Uram, még meghalni is kész vagyok érted. Félelmetes, hogy a körülmények mennyire befolyásolhatnak!

  És azonnal megszólalt a kakas. Hajnalodott. Jézus, aki valószínű távolabb és a tűznek háttal állt, megfordult, és Péterre nézett. Péternek a szívéig hatott a Jézus tekintete. Az igazság, a megbocsátás pillantása volt ez. „Szelíd szemed, Úr Jézus.” Ezt már nem lehet letagadni. Aki szembesül az örök jósággal, alázattal, szeretettel, annak – ha van benne szikrányi emberi érzés - nem maradhat kemény a szíve. Péternek eszébe jutnak a Jézus szavai… Kiment onnan, és keserves sírásra fakadt. A bűnbánat lelket megtisztító könnyzápora ez. Aki tud sírni saját vétkei, hibája, tagadása miatt, annak él még a lelke. Ezért is boldogok, akik sírnak… 

   Közben megkezdődik a Jézus kínzása. A szabályok ezt nem írták elő, de a Jézust őrzők valami perverz élvezettel bántalmazzák őt… Még nem született ítélet felőle, de ha már a kezük közé került, akkor verték, arcul ütötték, szidalmazták. Miért ez jön elő az emberek szívéből, ha fölénybe kerülnek? Valakinek a kiszolgáltatottsága miért az erőszak indulatait hozza elő? Hogyan változtatja meg egy-egy helyzet annyira az embereket? Hogy volt az, hogy keménykötésű, állig felfegyverezett katonák szórakoztak azzal a haláltáborokban, hogy ártatlan, agyonéheztetett kisgyermekeket vertek, kínoztak, iszonyatos tortúráknak vetettek alá. Milyen sötét mélységek, brutális indulatok vannak bennünk?

   A mikor megvirradt, összegyűlt a tanács… Egy hajnali, rendkívüli gyűlés ez, csak sürgős esetekben választottak ilyen szokatlan időpontot. Ünnepre készültek, és a Jézus–ügyet minél előbb le akarták zárni. Pedig az ünnep benne nyeri el az értelmét. Nem tudom, hogy valaki megmentésére felkeltek volna-e ilyen korán? 

  Jézust a nagytanács elé vezették. A Szanhedrin a legfelsőbb törvényszék volt. Döntései ellen már nem lehetett fellebbezni. Jézust küldetése felől faggatják, persze nem mint őszintén érdeklődők, hanem mint vádakat keresők. Mondd meg, hogy te vagy a Krisztus, a Felkent! Te vagy a Messiás? Szinte ironikus a kérdés. Nézz magadra, egyáltalán nem messiási helyzetedre! Pedig a szeretet az alázat útján jut magasra, Isten terve kudarcokon át valósul meg, és a halálon keresztül diadalmaskodik az élet.

   Azt feleli az Úr: hiába mondom, nem hisztek, ha kérdezlek is, nem feleltek. Még Jézus is hiába beszél, ha valaki bezárja a szívét, ha valaki hitetlenül viszonyul hozzá, hiába hajol hozzánk szeretetével, ha tele vagyunk gyűlölettel. Értitek, senki nem az Isten ítélete miatt vész el, hanem a kegyelem visszautasítása miatt. ()

   Jézus ezért beszél itt az ő megdicsőüléséről. Ő látja a történet végét. Mi sokszor olyan nagy okosak vagyunk, a pillanatnyi helyzetből indulunk ki, és fölényesen, racionálisan kikalkuláljuk a következményeket. De téved az az ember, aki nem számol Isten hatalmával és igazságával. 

   Gúnyos hangsúllyal kérdezik: te vagy az Isten Fia? Jézus szavaikkal válaszol: ti mondjátok, hogy én vagyok. A vád igaz, a vád mennyei igazság, de te hamisnak, istenkáromlásnak tartjátok. 

  És ezzel eldőlt a Jézus sorsa… a földi ítélet tekintetében. De az ő sorsát örök időknek előtte a mennyei Atya döntötte el, aki őt engesztelő áldozatul rendelte, hogy életét adva, az üdvösség megszerzője legyen. Tudnunk kell: a mi sorsunk is benne dől el: az ő áldozatának, győzelmének, üdvösséget ajándékozó szeretetének elfogadásában vagy elutasításában. Tartozzunk azok közé, akik nem gúnyosan kérdezik, de hittel vallják: te vagy az Isten Fia! Ámen.

.                          

Lk 23, 1-12 (szerda)

    1 Ezután valamennyien elindultak, és elvitték őt Pilátushoz. 

2 Ott így kezdték vádolni: Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király. 

3 Pilátus megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod. 1Tim 6,13 

4 Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a sokasághoz: Semmi bűnt nem találok ebben az emberben. 

5 De azok még erősebben kiáltozták: Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig. 

6 Pilátus ezt hallva megkérdezte: Galileából való ez az ember? 

7 Amikor pedig megtudta, hogy Heródes fennhatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. 

8 Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Már jó ideje szerette volna látni, mert hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd a szeme láttára. Lk 9,9

9 Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. 

10 Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. 

11 Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz. 

12 Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással, korábban ugyanis ellenségek voltak.

    Hallottuk a tegnap: Jézus felett kimondatik a halálos ítélet. A nagytanács tagjai valósággal azt sugallják, hogy Jézus maga mondta ki azt, amikor nem tiltakozott az ellen, hogy ő az Isten Fia.  „Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából.” – mondják diadalmasan. Végre van egy ok, hogy megölhetik Jézust. A gyűlölet mindig okot keres – ha nem talál, akkor megpróbál kitalálni – a másik bántására, eltiprására, ha kell, megsemmisítésére, a szeretet mindig okot keres – ha máshol nem, akkor önmagában - a másik megmentésére. Ez a különbség Jézus és köztünk. 

   Ezután pedig valamennyien elindultak… Mindenki ott van: egy gonosz elhatározás nagyon össze tudja gyűjteni, nagyon motiválni tudja az embereket, sokkal inkább, mint a jó szándék. És elviszik Jézust Pilátushoz, akitől meg kell szerezzék a  hatósági engedélyt ahhoz, hogy végrehajthassák az ítéletet. Pilátus neve, tudjuk, belekerül a Hiszekegybe. Ez nem véletlen,  jelzésértékű. Valamiképpen mindnyájunknak köze van - ha kívülállóknak tartjuk is magunkat – Jézushoz, az ő életéhez, halálához. Valamiképpen állást kell foglalnunk, meg kell vallanunk vele kapcsolatban: hiszek, vagy nem hiszek benne. Aki nem velem gyűjt, az tékozol, tanítja a mi Urunk. Nincs semleges álláspont. 

  Elkezdik Jézust vádolni… Három súlyos vádpont hangzik el, mindhárom halálos bűnnek számított: 1) félrevezeti a népet, azaz felforgató, a fennálló rend elleni tevékenységet folytat, 2) ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, vagyis ellenállásra buzdít, elégedetlenséget, lázadást szít, és 3) magát felkent királynak tartja, összeesküvést sző, át akarja venni a hatalmat, ez pedig felségárulás. A vádlók nagyon jól felkészültek, vajon hogy áll a védelem? Kiderül a nagypénteki eseményekből, de Krisztus egész földi életéből, hogy ő nem magát akarja védeni, hanem a bűnös embert, igen, azokat is, akik őt halálba küldik. Ő nem a védekezésre, hanem élete feláldozására, a világ megváltására készült fel.

  Pilátus - Lukács szerint – csak egy kérdést tesz fel Jézusnak. Te vagy a zsidók királya? Jézus röviden válaszol: te mondod. Én nem földi hatalomért harcolok, de neked, és mindenkinek fel kell ismernie bennem a mennyei királyt, aki igazi szabadulást ad. 

  Pilátus, aki ráérez a vádaskodók irigységére és a vádlott ártatlanságára, akit megragad Jézus alázata, békessége, tisztasága, azt mondja: nem találok benne semmi bűnt. A vallásos elvakultság rosszabb a hitetlen józanságnál. Jézust vallási vezetők kiáltják ki halált érdemlő bűnösnek, és egy világi hatalmasság nyilvánítja ártatlannak. De ha elszabadul a gyűlölet, akkor már nincsenek érvek. Pilátus engedékeny hangja csak olaj a tűzre. Annál jobban hangoskodnak: fellázítja a népet Júdeában, Galileában. 

  Pilátus, amikor megtudja, hogy Jézus Galileából való, akkor – szinte örülve annak, hogy nem neki kell döntenie, és a tömeg nyomására egy igazságtalan ítéletet meghoznia – átküldi őt Heródeshez, mert az ő fennhatósága alá tartozik. Arról folyik itt a huzavona, hogy kinek a fennhatósága alá tartozik az Isten Fia, akié minden hatalom mennyen és földön. Az ember szereti megjátszani a hatalmat gyakorlót, akinek befolyása van, aki emberek élete felől rendelkezik. Vajon nem mi tartozunk a Jézus fennhatósága alá, vajon nem ő a mi  igaz, meg nem vesztegethető, ua. kegyelmes Urunk? Akarunk-e hozzá tartozni, vagy a Sátán uralma alatt akarunk élni?

   Jézusnak a Heródessel való találkozása egy jó mondattal kezdődik: „Heródes nagyon megörült” Hát nem öröm kell legyen, amikor az Úrral lehetünk együtt? De aztán megtudjuk, hogy csak azért örült, mert azt hitte, hogy Jézus elszórakoztatja őt, mint valami mutatványos, és most, szorult helyzetében csodákat fog produkálni. Igaz, milyen szánalmas? Heródes nem annak örül, hogy meghallgathatja az Isten szavát, hogy kérheti bűnei bocsánatát, új életet, gyógyulást, hanem cirkuszi előadást akar. Nagyon súlyos kérdés: vajon mi mit akarunk Jézustól? 

    Jézus semmit nem válaszolt neki. „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád…” Öntelten nem lehet hozzá jönni, csak magunkat megüresítve, csak hittel, alázattal. A farizeusok egymással versenyre kelve rágalmazták őt, de ő meg sem szólalt. Van, amikor a hallgatás a legbölcsebb üzenet a környezetünk számára. Aki csak saját indulataira, gondolatira figyel, annak fölösleges akármit is mondani. (Az eltűnt fejsze története… A gazda szomszédra gyanakodott. Aztán megtalálta…)

  Heródes megvetően bánt vele… Bosszantotta a Jézus némasága, és megmutatta, hogy kinek van a kezében a hatalom… Milyen kicsinyes, rövidlátó volt ez a szerencsétlen király! Mennyire nem érti, hogy az ő hatalma nagyon törékeny, ideig-óráig való, de a Krisztusé örök! Mi a pillanatot látjuk, Isten az egészet. Heródes esete mutatja: az ember csak azt tudja nyújtani másoknak, ami a szívében van. Heródes erőszakot, bántást ad.  És mégis a Jézus szeretete fog diadalmaskodni. 

  Hogy a Jézus megaláztatása teljes legyen, Heródes fényes ruhába öltözteti őt. Értjük ennek az ironikus üzenetét: maskara – uralkodóvá „avanzsálja”. Pedig Jézus az igazi király. Heródesről nemsokára lehull az általa eredetinek és igazinak tartott királyi öltözet, Krisztusnak pedig nemsokára (és majd örökké) a ruháján is vakító mennyei fény fog ragyogni.

  Egy furcsa megjegyzéssel zárul ez a szakasz: barátok lettek. Jézus ügye összehozta őket. Beszéltünk arról, hogy egy hamis cél is össze tud kovácsolni embereket, de talán itt többről van szó: Jézus küldetése a megbékéltetés volt. Még ellenségei életében, akik egymásnak is ellenségei voltak, ezt műveli, mennyivel inkább gyermekei életében, akiket megbékéltetett (Kol 1, 19-22). Ámen. 

Lk 23, 13-25 (csütörtök)

13 Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, 

14 és így szólt hozzájuk: Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek hallgattam ki, és semmi olyan bűnt nem találtam ebben az emberben, amivel vádoljátok. 

15 De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el: 

16 megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

17 Ünnepenként pedig szabadon kellett neki bocsátania egy foglyot. 

18 Erre valamennyien felkiáltottak: Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk! 

19 Ez az ember a városban történt lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe. 

20 Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon bocsátani Jézust. 

21 De ezek kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg őt! 

22 Ő azonban harmadszor is így szólt hozzájuk: De hát mi rosszat tett ez az ember? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem tehát, és elbocsátom. 

23 De azok hangos kiáltásokkal sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. 

24 Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: 

25 szabadon bocsátotta azt, akit kértek, aki lázadás és gyilkosság miatt volt börtönben, Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak. 

   Pilátus a szenvedéstörténet egyik főszereplőjévé válik. Akár meg is kedvelhetjük őt: van benne emberség, korrektség, igazságérzet. Ő az egyetlen, aki harcol a Jézus életéért, aki a maga módján megpróbálja menteni őt. És végül mégis ő engedélyezi a Jézus kivégzését. Nincs könnyű helyzetben… A nagy kihívás mindig az, hogy akkor is a helyes döntést hozd meg, ha az a nehezebb, rád nézve a hátrányosabb, hogy ne másra hallgass, ne is saját érdekeidre nézz, hanem azt tedd, amire az igazság és a szeretet törvénye késztet. 

   A Jézus igazságtalan, gonosz elítélésében sok millió ártatlan áldozat sorsa van benne végig a történelem korszakain, akik az aktuális hatalom szemében csak statisztikai adatok voltak. Pedig mindnyájan emberek vagyunk. A császár és az általa halálba küldött kiskatona élete egyformán értékes: egy egyedi, visszahozhatatlan életet ér. Pilátus kiáll Jézus ártatlansága mellett. De éppen az ő példája mutatja, hogy nem elég, ha csak az emberi igazságot ismerjük fel, többre van szükségünk: az istenire. 

   Pilátus összehívja a főpapokat, vezetőket és a népet (mondhatnánk egy népgyűlést hirdet meg). Valószínű, kíváncsi a közvéleményre, nehogy valamilyen lázadás legyen ennek az embernek az elítélése miatt, akit sokan prófétának tartanak. Így szól hozzájuk: semmi olyan bűnt nem találtam benne, amivel vádoljátok. A vádak sokszor a mi indulataikról szólnak, és nem a célszemély cselekedeteiről. Hallgasd meg a vádakat, és megismered a vádolókat. Az ítélkezés hátterében általában frusztráció, lelki csőd, meghasonlottság van. 

   Semmi halált érdemlő tettet nem követett el – folytatja Pilátus. Vagyis a törvény értelmében fel kell őt menteni. „Megfenyítem, és elbocsátom”, és ezzel az ügy hivatalosan le van zárva. Itt belénk villan a kérdés: v0ajon mi történik, ha Jézust valóban elengedik… És éppen ez a fordulópontpont mutatja, hogy neki valóban az embereknek a - törvényt is a maguk bűnös gondolatai szerint értelmező - gonoszsága miatt kellett meghalnia. Ez volt halálának oka, a célja pedig az, hogy ennek a megromlott, az igazságtól elrugaszkodott embernek bocsánatot, új életet, Istennel való megbékélést szerezzen. 

  A római megszállók kialakítottak egy hagyományt: ünnepenként a helytartó – gesztusból - egy foglyot bocsátott szabadon: akit a nép kért.  Az amnesztia egy formája volt ez. Lukács balladai tömörséggel mutatja be az eseményeket, nem tér ki az előzményekre, kész tényként látjuk, hogy Jézus és Barabbás neve kerül fel a listára. Közülük kell választani. Vagy egyik, vagy a másik. Persze, ez már egy lépés a visszaélés felé. Az ártatlant megversenyeztetni egy rablógyilkossal. 

    A Barabbás név azt jelenti: az Atya fia. Döbbenetes mélységű üzenet sejlik itt fel: két olyan személyről van szó, akik mindketten jogot formálnak arra, hogy ők az Isten fiai: Barabbás a nevében, Jézus pedig örökkévaló mennyei létéből fakadóan. Igaz, értjük? Először: minden ítélet Isten gyermekei felett mondatik ki, bár lehet, hogy egyikük - másikuk nagyon elszakadt mennyei Atyjától. Másodszor: az Isten igaz, „örök természete szerinti” Fia valójában az ő testvérét menti meg a haláltól, ártatlanul önmagát áldozva érte és bűntársaiért (mind a mai napig). A nagypénteki dilemma tehát ez: Krisztus vagy Barabbás. Krisztus, az Egyszülött, vagy az Atya elvetemült fiai és leányai.

    Ki mer itt állást foglalni? Mégha ragaszkodunk is nyomorult életünkhöz, ki meri Isten szent Fiának halálát kérni, hogy a maga hitvány irháját mentse? A nép azonban így kiált fel: ezt öld meg, Barabbás legyen szabad. Lukács megjegyzi: Barabbás egy lázadó gyilkos. Kivel szeretnél együtt élni, kit fogadnál szívesen az otthonodba? Honnan ez a mérhetetlen gyűlölet, a sötét indulatoknak ez a gyilkos erejű sodrása? 

  Pilátus ismét szól hozzájuk, mert szerette volna szabadon bocsátani Jézust. Látod, saját erődből, igazságodból kiindulva nem tudsz Krisztusnak szabad teret adni magadban, cselekedeteidben, ha szeretnéd is, ő kell téged legyőzzön szeretetével, hogy szabaddá lehessen benned, és általa te is. Azonban azok annál hangosabban kiáltottak, és a hangzavarból egyre tisztábban kivehető a halálnem is, amit büntetésül Jézusra kérnek. A legrettenetesebb, a leggyötrelmesebb, a legmegalázóbb. Ritmusosan skandálják: feszítsd meg, feszítsd meg. 

 Pilátus harmadszor is szól. Mondhatnánk, emberileg megtette a magáét… Tiszteletreméltó a próbálkozása, és mégis látjuk a gyengeségét, mert végül ő lesz Jézus kivégzésének a jóváhagyója. Egyedül nem tudsz talpon maradni, kitartani. Krisztus mellé kell állnod. Akkor is, ha ő a vádlottak padján ül, mert ő az igazság, az út, és végül az élet is. Nehogy az életedet mentve a hamisság, a halál mellé pártolj! Inkább vállald a Krisztus megaláztatását, hogy felmagasztaltass! 

   Győzött a kiáltásuk… Hol vannak a virágvasárnapi hozsánnázók? Csak eddig tartott lelkesedésük? Ha üldözés támad, akkor vége a hitünknek, akkor a másik táborba állunk? Hol vannak, akiket meggyógyított, megvigasztalt, tanított, reménységgel ajándékozott meg? Biztos, hogy voltak tiltakozó hangok is, de elnyomta azt az öklét rázó tömeg harci üvöltése. Pedig tudjuk, hogy a gyűlölködés áradatában teljesen magára maradt, a kereszthalál gyötrelmére ítélt Jézusnak volt, van és lesz igaza, az ő ártatlansága, tisztasága győzött, és fog végleges diadalt aratni. Mi beleveszünk a történet részleteibe, Isten ismeri annak a végkifejletét.

  Pilátus enged a nyomásnak. Úgy dönt, hogy megteszi, amit kívánnak, szabadon bocsátja, akit kérnek, és Jézust kiszolgáltatja akaratuknak. Igazságtalanságok felháborító sorozata, és ezek ellenére, ezek által mégis Isten igazsága, megváltó akarata jut célba. Áldott legyen az ő neve! Ámen.

Lk 23, 26-43 (péntek)   

   26 Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. 

27 Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. 

28 Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, 

29 mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! 

30 Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Hós 10,8; Jel 6,16; 9,6 

31 Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal? 1Pt 4,17-18

32 Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Ézs 53,12

33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 

34 Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin. Mt 5,44; Zsolt 22,19

35 A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! Zsolt 22,8

36 Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, Zsolt 69,22

37 és így szóltak: Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! 

38 Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. 

39 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! 

40 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 

41 Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. 

42 Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! 

43 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. 

    Az evangélisták valójában nem értelmezik a nagypénteki történetet. Csak leírják azt a maga tényszerűségében, drámaiságában, hitelesen rögzítik a Jézus kivégzésének mozzanatait, idéznek pár ószövetségi igét, de a golgotai tragédia csak később válik evangéliummá. Csak a feltámadás után lesz nyilvánvalóvá, hogy mi volt az egésznek a mélyebb oka és a magasabb célja. 

   Jellemző, hogy amikor életünk eseményei zajlanak, kivált, ha nehézségek érnek, nem látjuk az összefüggéseket, csak a bajok súlya nehezedik ránk, és úgy érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva azoknak, és a történések céltalanul sodornak minket. Csak később lesz nyilvánvalóvá azok jelentősége… egyeseké csak majd  Isten országában. 

    Elindulnak Jézussal vesztőhely felé, és egy arra járó, mezei munkából jövő emberre teszik a keresztjét.

A nevét, származását is feljegyzi Lukács: a cirénei Simon. A római katonáknak joguk volt embereket kiemelni, és ilyenszerű „malenkij robotra” kényszeríteni. Sokatmondó jelenet: a cirénei Simon Jézus után viszi a keresztet. Simon nem tudja, hogy neve bekerül az evangéliumban, és nem tudja, hogy bár megalázó, kínos és nehéz, a maga nemében morbid feladatot kapott, mégis a legjobb irányba halad: a megváltás hegye felé. 

   Sokan követik Jézust:  kiket a káröröm, kiket az együttérzés és fájdalom visz. Lukács odafigyel arra, hogy bemutassa: hogyan viszonyulnak Jézushoz az őt körülvevők. 

   A Jézust szerető asszonyok jajgatnak és siratják őt. Furcsa, amit Jézus nekik mond: hogy ti. ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket. Nem hangzik túl biztatóan. Jézus az ítélet idejének eljövetelére tesz utalást, amikor ezt mondják majd (): boldogok a meddők, és ezt kiáltják a hegyeknek: essetek ránk (Jézus itt Hóseás prófétát idézi). Jézus vigasztalhatná az asszonyokat az ő feltámadásával, de ez most a „sötétség órája”, ami az emberi gonoszságnak a sok szenvedést okozó, ám végül pusztulásba torkolló diadalmenetéről szól. Szembe kell néznünk vele, igen, sírnunk kell miatta, hogy megvigasztaltassunk. Csak aki teljes mértékben átérezte nagypéntek reménytelenségét, az tudja a húsvét örömét is maradéktalanul átélni.

    Odaérnek a kivégzés helyszínére, a Golgota hegyére, dombjára, ahol Jézust és a két gonosztevőt keresztre feszítik. Irreális jelenet, kivált, ha a karácsonyi angyalkórusra gondolunk, a hegyi beszéd gyönyörű gondolataira, az ötezer ember megvendégelésére, Jézus jóságára, szentségére… A megtörténhetetlen történik meg: marcona katonák ragadják meg, kötözik a kereszt gerendáira, és szegezik oda kezeit és lábait. Nem eshet ez meg veled, Uram!

  Jézus így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik…  A gyűlölködés vak zűrzavarában megszólal a jóság tiszta hangja. Annyi mocsok, szenny, káromlás, erőszak van együtt ott a Golgota magaslatán, és a Jézus szavából megérjük: jelen van Isten szeretete is. Nem tudják, mit cselekszenek – Jézus belelát a szívekbe, és látja, hogy a durvaság, a kegyetlenség, a bosszúvágy, a gonoszság mögött megtévesztettség, tudatlanság van. Ha ismernék ezek az emberek önmagukat, azt, hogy Isten jóra teremtette őket, csak menet közben, az élet nagy küzdelmében, csalódásaiban eltorzult a lelkük, ha ismernék embertársaikat, akik ugyanolyan érző és élni akaró lények, mint ők, és ha ismernék Istent, az ő szeretetét, kegyelmét, és azt, akit most halálra kínoznak, akkor elborzadnának saját tettüktől, akkor térdre hullnának… Olvastuk: sorsvetéssel megosztoztak a ruháin. A legnagyobb drámában is jelen van a kicsinyes haszonlesés. Aztán még egy mozzanat: gúnyolták, kiröhögték, és ecetet adtak. Tényleg, semmit nem értettek…

  A főemberek csúfolódtak: mentse meg magát, ha az Isten Fia… Krisztus megtehette volna, de ő nem magát, hanem őket, minket akart megmenteni. Ő önként vállalta ezt a kegyetlen utat, hogy nekünk bűnbocsánatot, békességet szerezzen. (Történet: a szabadságharc idején egy kisvárosban a császáriak egy zsidó fiatalembert fogtak el, és vallatni kezdték: merre rejtőzködik a kis honvéd sereg. Tudták, hogy valahol a közelben vannak. Ő elindult az ellenség csapata előtt végig a város főutcáján, az emberek átkozták, leköpték, megvetéssel fordultak el tőle, mint árulótól, aztán kiérve a városból, bár ismerte a rejtekhelyet, egészen másfele vezette a katonákat. Amikor rájöttek, hogy félrevezette őket, agyonlőtték egy patak mellett. Vérét a víz vádlón vitte a város fele.) 

   Találkozunk a hatóság, a hatalom képviselőinek véleményével is, akik a vádat a maga kétértelműségében tárgyilagosnak tűnő mondatban rögzítik: ez a zsidók királya. Erős gúny fedezhető fel a szövegben: mivel ez a tábla egy kereszten agonizáló ember fölé került, azt kívánta példázni, hogy ez a sorsa a római birodalomban annak, akire valakik valamiképpen királyként tekintenek. 

   És végül hallottunk a Jézusnak a gonosztevőkkel történő különös találkozásáról a kereszten. Mindnyájuk esetében az utolsó földi órákról van szó (valójában a mi esetünkben is, csak mi – joggal vagy anélkül - kicsit nagyobb távlatokban gondolkozunk). Mi az, ami fontos lesz, amikor már nincsenek földi célok, anyagi ambíciók, amikor csak iszonyatos fájdalmak vannak, rettegés, halálfélelem, amikor szembe kell nézni a véggel: ennyi volt az élet? Ugyanabban a helyzetben a két bűnöző teljesen másként viselkedik. Az egyik káromolja Jézust, provokálja őt. Minden csalódását, frusztrációját, keserűségét őreá önti.

  A másik bűnbánatot tanúsít. Megvilágosodik előtte elrontott életének eredeti rendeltetése, Krisztus tisztasága. Döbbenetes az, ahogy a rettenetes kínok között, a vajúdásban - ami nem életet, hanem halált szül - felébred benne a hit: emlékezzél meg rólam… A másik kereszten Jézus ugyanúgy haldoklik, mint ő. Nemsokára kiszenved. Mit tud ez az ember? Ki hisz az új életben egy súlyos betegség esetén, kilátástalanságban, leépülésben, haláltusában, gyászban? Ilyenkor a legnehezebb. Ilyenkor a legfontosabb. Ez az ember az egyetlen, aki látja a folytatást, aki tudja: nem itt ér véget a történet. Aki hiszi, hogy a mennyei Királynak országa is van.

    Emlékezzél meg rólam -  megható, megrendítő kérés. Jussak eszedbe én, a nyomorult, méltatlan, hogy melletted gyötrődtem a saját bűneim miatt, miközben te kínszenvedéseidben azoknak átkát magadra vetted. Emlékezzél meg a te végtelen kegyelmedről, örök irgalmadról, amelybe engem is felvettél, hogy kiments a pokolból, és a mennyországba vigyél.     

   Jézus válasza hasonlóképpen megrendítő: bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. Drága, felfoghatatlanul nagy ígéret. Jézus szava a garancia. Csak vele nyerhetjük el. Az elhangzó „ma” pedig Istennek mi földi időnkön felüli örökkévalósága, ahol az üdvösség öröme vár. Krisztussal, az ő keresztje által. Ámen.         

Lk 23, 44-56 (szombat)

44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. Ám 8,9

45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 2Móz 36,35

46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. Zsolt 31,6; ApCsel 7,59

47 Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. 

48 És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza. 

49 Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt. 

50 Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, 

51 aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. 

52 Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 5Móz 21,22-23

53 Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. 

54 Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. 

55 Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. 

56 Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint. 

    Teremtés és megváltás összetartoznak. A teremtés előzménye a megváltásnak, és ez utóbbi pedig az előbbi végső célja… Isten örök akarata szerint szerelmes Fiában valósult meg mind a kettő (v.ö. Kol 1). Az üdvtörténet nagy fordulópontjainál a természet is jeleket, jelzéseket ad (pl. Jézus születése, csodái). Hallottuk: tizenkét órától sötétség lett három óráig. A sötétség életellenes állapot. Mégis a világ (amelyik a mi magyar nyelvünkön nevében is a világosságtól függ) jobban szereti a sötétséget. Az emberek a sötétségben akarnak maradni, hogy le ne lepleződjenek bűneik (Jn 1)… Inkább elteszem láb alól az engem meggyógyítani akaró orvost, mintsem hogy beismerjem: beteg vagyok. 

  A nap elhomályosodott, a templom kárpitja kettéhasadt. Az utóbbira két értelmezési lehetőség kínálkozik. 1) A szentek szentjébe beárad a bűn szennye, tisztátalansága, egybemosódnak az értékek, nincs már semmi, amit tisztelne, aminek engedelmeskedne az ember. Ennek a folyamatnak vagyunk a tanúi napjainkban (is). Másfelől ott van a Zsidókhoz írt levél tanítása (Zsid 9): Jézus az ő áldozatával utat nyitott a bűnös, méltatlan embernek Istenhez. Benne közösségünk van az Atyával.

   Ekkor Jézus hangos szóval felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem az én lelkemet. Jézus felsóhajtásában biztatás is van: amikor próbák, nehézségek vesznek körül, amikor a helyzet kétségbeejtő, rábízhatjuk magunkat, életünket Istenre, letehetjük sorsunkat az ő kezébe. Egyik nemrégiben elhunyt középkorú testvérünk mondta el: amikor meghallottam a diagnózist, elveszítettem a fejem, napokig sírtam, aztán lenyugodtam, és azt mondtam, Uram, legyen az, amit te akarsz. Nem tudom, mi következik, de most már békességgel fogadom el… Gyakran úgy érezhetjük, hogy kicsúszik a kontroll a kezünkből, de az Istenéből soha.

  Ezt mondva meghalt… Súlyos megállapítás. Itt szó szerint: kilehelte lelkét. Az evangélistának le kellett írnia ezt a mondatot… Megállt az Isten Fiának szívverése, megszűnt az agyműködése… Meghalt - rettenetes szó ez, kivált, ha olyan valakiről halljuk, aki közel állt hozzánk. Ez a megmásíthatatlant jelenti. A vissza nem fordíthatót. Ezen már nem lehet változtatni. Súlyos betegség, sérülés esetén még reménykedünk, de ha valakit halottnak nyilvánítanak, akkor nincs már remény. Jézus is eljut eddig a nullpontig.

   A százados dicsőíti Istent – furcsa ezt olvasni. Zűrzavar, kiáltozás, káromkodás, vagy jajveszékelés hangzik a Golgota magaslatán, és ő – egyedüliként - dicsőíti Istent. Jézus halála, annak kísérőjelenségei megérintik a szívét. Megrázó katarzist él át. A sejtésekből bizonyosság lesz… Először a távol valókhoz kerül közel Jézus áldozatának üzenete. Azt mondja ez a pogány tiszt: igaz ember volt. Múlt időben fogalmaz, de a jelekből mégis felismeri Jézus igazságát. Nem látja annak győzelmét, de a tényét igen. Nem a nép vezetői, nem Heródes, nem Pilátus, hanem ez a Jézus képviselte az igazságot. A sokaság megrettenve, megdöbbenve tér haza… Mellét verve – ez a megrendülés gesztusa.

  Jézus ismerősei távolabb álltak, szemlélődtek. Gyász, félelem van a szívükben. Bénultság, tehetetlenség vesz erőt rajtuk. Hitük nem tud mit kezdeni a hihetetlennel. Lelki alvajárók. Csak a mély fájdalmat érzik, és lesújtó reménytelenség nyomasztja őket. A jelent nem tudják felfogni, jövő pedig – úgy érzik –nincsen számukra. 

   És hallunk Arimáthiai Józsefről, aki gazdag, tekintélyes ember, a nagytanács tagja. Lukács javára írja, hogy nem értett egyet a többiekkel a Jézus elítélésében (Lukács – talán – a legdiszkrétebb az evangélisták közül, ha van valami jó, pozitívum valaki életében, tetteiben, akkor azt megemlíti), de eddig valahogy hallgatott a véleményével. Anonim keresztyén. Most előáll. Jézus halála szín – és hitvallásra indítja. Az Úr mindent odaadott, neki sincs veszíteni valója.  Elkéri Jézus testét (Az elítéltek holtteste általában a kereszten maradt, elrettentő példaként, külön engedélyre volt szükség.) 

   Lukács tömören írja le: leveszi, begöngyöli, elhelyezi új sírjában. Mégis érezzük a tiszteletet, az áhítatot, a lelki fájdalmat is, ami mindezt kíséri. Ünnep következett. De milyen az ünnep Jézus nélkül? Csak külsőség, képmutatós, önámítás.

   Az asszonyok elkísérik Jézust ezen az utolsó földi úton is… Megnézik, hogy hova helyezik az ő testét. Aztán visszatérnek, illatszereket készítenek elő... De – tudjuk - nem lesz azokra szükség, nemsokára húsvét világossága, illata tölti be az egész világot. Ámen.