Karácsony bűnbánati (2023) - vázlatok

2 Kor 9, 6-15 (bűnbánati 1)

6 Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. 

7 Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Péld 22,9 

8 Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 

9 Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Zsolt 112,9 

10 Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Ézs 55,10; Hós 10,12 

11 Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. 

12 Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. 

13 Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul. 

14 Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok. 

15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! 

    Ez az igerész az adakozásról szól: az adakozó, másoknak szolgáló életről. Krisztus születése Isten nagy adománya a világnak. A legnagyobb ajándék, amit az kaphatott.

    Az első mondatban egy népi bölcsességet idéz az apostol: aki szűken vet, szűken is arat. Figyelemreméltó az, hogy adakozással kapcsolatban mégsem a mennyiségre esik a hangsúly, hanem a szívességre. Értitek: az a fontos, hogy örömmel, jó szívvel adjunk. Van, aki a kevesebbet is nagyobb lélekkel adja: több szeretettel, melegséggel. Ne kényszerűségből. Karácsony nem a szükségszerűség története, hanem Isten szabad kegyelmének a cselekedete. Krisztus is önként vállalta a küldetést. 

   Isten a mi „jókedvű” adakozásunkra áldások bőségével válaszol, mert neki van hatalma erre. Figyeljük meg: amikor a kegyelem kiáradásának az ígérete hangzik el, akkor az ige hozzáteszi azt is: azért, hogy abból jusson minden jócselekedetre, azaz másoknak is... Egy idézetet olvastam: „az a szülő, aki elsősorban nem a kapni akarás, hanem az ajándékozás gyakorlatára tanítja meg gyermekét, az öröm mély forrását, korlátlan lehetőségeit tárja fel előtte.”

  Isten bőkezűsége földi áldásaiban is megmutatkozik, de legfőképpen abban, hogy a legnagyobbat adta. Nem legerősebb, „legértékesebb” angyalát, hanem egyszülött Fiát. Az Ószövetségben a legszebb állatot, a kedvencet kellett odaadni. 

  Isten megsokasítja vetőmagotokat (tényleg csoda… ) – ebben benne van a mi munkánk is -, megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Ez utóbbi egyértelműen a lelki áldásokról beszél.

   Milyen jó lenne tisztaszívűségben, jóságban meggazdagodni! Az lenne igazi kincs közöttünk. És a hálaadás láncreakcióját indítaná el. Isten bőségesen ad, azt továbbadjuk, és ebből hála születik… Hálátlan világban élünk. Talán azért van így, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy valójában mindent kapunk. A megszerzés hamis mámorában élünk. Mi kerülünk a középpontba, a teljesítményünk. Halljuk az igében: az áldások továbbadásával igazából az evangélium fordul termőre.  Vajon mi az örömüzenet sorsa közöttünk? Elhal itt a templomban? Vajon Jézust a bölcsőben felejtjük? 

  Isten jóságát, ami kiárad ránk, mások is meg kell tapasztalják. Nem beszédből áll az Isten országa. Isten sem beszélt, hanem szívét kínálta fel nekünk. 

  Igénk mélyről fakadó köszönettel zárul: hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! Akiben legmesszemenőbb szeretetét, jóságát mutatta meg nekünk. Akiben megváltott.

  Ismerjük a történetet a kislánnyal, aki az őt gondozó, nevelő nővérének karácsonyra valami szép ajándékot akar vásárolni, bemegy egy ékszerüzletbe, kinéz egy szép nyakláncot, szól az eladónak, és amikor a fizetésre kerül a szó, a pultra borít egy marék aprópénzt. Minden vagyonát, amit évek óta gyűjtögetett. Az eladó meghatódik a gyermek ártatlan  tisztalelkűségén, és neki adja a drága ékszert. Mert a kislány mindenét odaadta érte. Ezt az isteni mindent kaptuk mi is Krisztusban. Ámen.      

2 Kor 10, 12-17 (bűnbánati 2)

12 Mert nem mernénk magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik önmagukat ajánlják, mivel ők önmagukhoz mérik és hasonlítják önmagukat, és így esztelennek bizonyulnak. 

13 Mi azonban nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet Isten szabott ki nekünk mértékül, hogy eljussunk hozzátok is. 

14 Mert mi nem mentünk túl a nekünk kiszabott határon, mint akik nem jutnak el hozzátok; hiszen hozzátok is eljutottunk Krisztus evangéliumával. 

15 Nem mérték nélkül, mások fáradozásával dicsekszünk, de reméljük, hogy hitetek megnövekedésével naggyá leszünk közöttetek a mi munkaterületünkön. 

16 Ennélfogva a rajtatok túl eső területeken is hirdetjük az evangéliumot, de nem dicsekszünk olyan munkával, amelyet másutt már elvégeztek. 

17 Aki pedig dicsekszik, az Úrral dicsekedjék, Jer 9,22-23; 1Kor 1,31 

    Talán furcsának találjuk a témát, kivált most, karácsony előtt. De az ünnepbe is emberi önmagunkat visszük, ha próbálunk is kissé jobbak lenni. Bárcsak belső változás lenne ez, nem csak a magunk fényezése! Nem az, hogy „ide figyeljetek, milyen jó vagyok”. Nem ránk, hanem Krisztusra kell mutasson az ünnep. Ahogy János írja első levele 3. részében: lássátok meg, mekkora szeretetet (ajándékot) adott nekünk őbenne az Isten.

  Ő a mérték, Isten benne szabta ki határtalan szeretete határát. Ami benne van, az áldás és öröm, ami kívül van a krisztusi határon, az hiábavaló fontoskodás és dicsekvés.

  Milyen jó lenne eljutni ehhez a Krisztushoz! Akár a pásztorok, akik a mezőről, a határról jöttek be, vagy a bölcsek, akik országhatárokon átlépve jutottak el hozzá. (Szívszorongva gondolunk arra: ma, amikor abban a térségben éppen háború dúl, nehezebb dolguk lenne a határátlépésekkel.) Milyen jó lenne benne megtalálni a mértéket cselekedeteink számára! És nem túllépni azt, mert abból már kicsapongás, gőg, mértéktelenség lesz. Krisztusban megtalálni viszonyulásaink helyes formáját is, a szeretetnek mások fele már-már feltétlen, számunkra mégis feltételeket állító alapelveit.

  Pál azt írja: nem mentünk túl a nekünk kiszabott határon, nem léptük át megbízatásunk körét, nem gázoltunk a mások területére. Egyetlen célunk volt: Krisztus evangéliumának eljuttatása hozzátok. Sőt, dicsekvésünkben is tartani akarjuk magunkat a krisztusi mértékhez, senkitől nem akarjuk elvenni érdemeit, nem akarunk idegen tollakkal ékeskedni, hanem hálásak vagyunk a munkánkat kísérő áldásokért, hitetek növekedéséért, egyáltalán értetek. Nem könnyű megtalálni a választóvonalat az eredmények reális, hálás értékelése, és a beképzelt dicsekvés között. Látnunk kell azt is, hogy nagy dolgokat cselekszik velünk és általunk az Úr. Ezt – akármilyen (ál)szerénység nevében – nem hallgathatjuk el, nem kicsinyelhetjük le. 

  És meg kell látnunk Isten munkáját a mások életében is. Ugyanaz az Úr. A bölcsek nem váltak a pásztorok riválisaivá. Nem mondták, hogy mi mégis nagyobb utat tettünk meg, több ajándékot hoztunk. Valójában mindannyian a mennyei csodának örvendtek, és arról tettek bizonyságot. Annyira elbűvölte, betöltötte őket az, hogy eszükbe sem jutott egymáshoz méregetni magukat. Mérd magad Isten nagyságához, Krisztus alázatához!

   Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék… Szeretünk dicsekedni (elmondani, hogy mit tettünk, ha csak utalva is rá, hogy nem a falvédőről szálltunk le, vagyunk valakik). De vajon hogy állunk az Úrral való dicsekvéssel? Azt olvassuk, hogy ő – a mindenható Isten, az univerzum megalkotója, ura - nem szégyell minket gyermekeinek nevezni. És mi sokszor szégyelljük őt. Az egyszülött Fiút, aki elhagyta a menny dicsőségét, és egy istállóban jött a világra. Boldogan, büszkén vallod-e, hogy ő a megváltód? Ha ma is egy istállóban kellene felkeresned őt  (nem a plázák pazar, talmi csillogásában megélve az ünnepet), elmennél-e, leborulnál-e előtte? (Holland történet. Földműves édesapa mindent megtett, hogy a fia tanulhasson, az be is került az egyik legjobb hírű egyetemre.  Az apának váratlanul fel kellett utaznia  a nagyvárosba, gondolta,  megkeresi a fiát, éppen valami hangos ünneplés zajlott a bentlakásban, a kapunál megkért valakit, éppen egy kollegát, az szólt a fiúnak, hogy az apja keresi, a fiú kinézett az ablakon, és amikor meglátta az apját falusi öltözetben, azt mondta a barátjának: nem ismerem ezt az embert. Az visszament, és közölte „az öreggel”: akit ön megnevezett, az nem ismeri Önt.)   

   Szégyelled-e azt, hogy olyan Megváltód van, aki kereszten halt meg érted megalázottan, gyalázatban, és így mutatta meg érted a halált is vállaló szeretetét, és azt le is győző hatalmát. Ki tudod-e mondani: előttem a kereszt, mögöttem a világ?

  Mivel, kivel szoktál dicsekedni? Munkáddal, szerzeményeiddel, családoddal, diplomáiddal, eredményeiddel? Tudod-e, hogy ezeket mind kaptad? Dicsekszel-e valóban, szíved szerint, kicsorduló örömmel azzal, hogy a Krisztus tulajdona vagy. Hogy ő azért öltött testet, hogy Urad és Megváltód legyen? Nem nagy kunszt egy fényes trónus előtt leborulni (egyszer minden térd meghajol), de egy piszkos istállóban a jászolban fekvő, rongyokba takart Gyermek előtt hódolni csak hittel lehet.

    Van-e hited meglátni őt. (Történet: egy lázadás során elmenekítették a király csecsemőkorú fiát, vidéken nevelkedett, nem is közölték vele, hogy ő kicsoda. Szép, ügyes fiúvá nevelkedett. Közben az országban káosz, anarchia uralkodott, a fiú felment a fővárosba munkát keresni, valaki meglátta, felismerte rajta a királyi vonásokat, és elkiáltotta magát: nézzétek a királyunkat! Nemsokára hatalmas tömeg éljenezte.) „Nyílj meg szívem, lásd meg jobban”, és áldjad, dicsérjed őt! Ámen.                 

2 Kor 11, 2-4 (bűnbánati 3)

Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket Krisztus elé. 5Móz 4,24 

3 Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. 

4 Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek. 

  A tegnap az Úrral való dicsekvésről hallottunk. Nem egy idegen személlyel dicsekszünk, nem egy távoli mennyei hatalomban hiszünk, nem egy ismeretlen, kiszámíthatatlan szándékú királyi fenségben reménykedünk, hanem abban a Krisztusban, aki testvérünk, Megváltónk lett. Pál apostol egy még személyesebb kapcsolatot nevez meg: akivel jegyességben vagyunk. A jegyeseket nem valamiféle tisztelet, kölcsönös megbecsülés, érdek, hanem a szerelem köti össze. A Károli fordításban több helyen találkozunk ezzel a kifejezéssel. Pl. Róm5,5: Isten szerelme kitöltetett a szívünkbe. A legszebb a 2 Kor 5,14: Krisztus szerelme szorongat minket.  Úgy tűnik, hogy ez nem kölcsönös: nem (igen) olvasunk a Bibliában arról, hogy az ember viszonyulna Istenhez ilyen rajongó szeretettel. Betlehem, a jászolbölcső nem a mi emberi odaadó, forró érzelmeinkről beszél, hanem az Isten – ne botránkozzunk meg ezen a kifejezésen – elvakult szerelméről, amely arra késztette őt, hogy a Fiát odaadja világosságul ennek a sötét világnak. 

   Pálnak az kijelentése, hogy ti. a gyülekezetet eljegyezte Krisztusnak, arra is utal, hogy minket is meg kell érintsen ez a mennyei túlfűtött, túlcsorduló szeretet. Karácsonykor lángra kell lobbanjon attól a mi szívünk is. Egyik karácsonyi énekünkben (Luther éneke) valami hasonló jut kifejezésre: „ó, én szerelmes Jézusom, édes megváltó Krisztusom”…  

  Hogy kell viszonyulnunk a mi szerelmes Megváltónkhoz? Tiszta szűzként… A Jézus fogantatása, születése egy tiszta szűz életén, testén keresztül valósult meg, de az ő fogadtatása is szűzies, tiszta lélekkel kell történjék. Meg kell tisztítanunk önmagunkat, ki kell takarítanunk bensőnkből minden szennyes indulatot, gondolatot. Igaz, a karácsonyi nagytakarítás során mennyi kacat, mennyi kosz kerül elő. Szinte csodálkozunk, hogy mennyi szemét felgyűl (asszonytestvérek most azért vannak ilyen kevesen, mert bizonyára épp ezt a munkát végzik). Lelkünkkel is hasonló a helyzet: nem a makulátlan, patyolat tisztaság jellemzi. Karácsony nagy feladata: kidobni mindent, ami beszennyez, megkötöz, hogy egyedül csak a mi Urunk töltsön be, egyedül rá vágyakozzunk. 

   A jegyesség hasonlata arra is emlékezetet minket, hogy az Ószövetségben az el nem jegyzett, férjhez nem ment, egyedül maradó nőket igencsak megvetették… Ha Krisztus a mi jegyesünk lett, akkor benne megszűnik elhagyatottságunk, megalázottságunk, ő elveszi bűnünket, szégyenünket, nevet ajándékoz nekünk.

  Vajon méltók tudunk-e lenni hozzá? Készítjük-e lelkünket az ő számára, meg tudjuk-e üresíteni magunkat? Krisztus megtette értünk: levetette dicsőségét, hogy közösséget vállaljon velünk, hogy hozzánk hasonlóvá lévé megválthasson minket.  (Svájci informatikai szakember, aki egyik világcégnél vezető állást töltött be, Afrikában megismert és megszeretett egy fekete lányt, akinek a szülei nem engedték el lányukat, így ő költözött oda, lemondva mindenről, átvéve az ottani egyszerű, szegényes életformát… Vajon a feleség hogyan kellett viszonyuljon az érte ekkora áldozatot hozó férjéhez?) 

    Félek, írja Pál, hogy amint a kígyó Évát elcsábította, úgy tántorodnak el gondolataitok… Nagyon szemlétes kép, hasonlat ez.  Tudjuk, az Édenben nemcsak a bűneset történt meg, hanem már ott megígértetett a Messiás, „aki asszonytól lett”, hogy a bűn törvényétől megszabadítson…Vajon, ekkora áldozat után hátat fordíthatunk-e a mi Urunknak? Azt mondhatjuk-e, hogy nekünk nem kell ez a jóság, kegyelem? Hogy jobb ajánlatokat kapunk a világtól, másoktól. (Gondolj arra: ha hirtelen mindenedet elveszítenéd, ki az, aki melletted maradna, aki szeretettel venne körül. Aki gyöngéden törődne veled halálodig. És ki az, aki halálodban sem hagyna magadra.) 

  Figyeljük meg, az apostol itt nem érzelmekről beszél. A karácsony sokkal több szentimentalizmusnál, pillanatnyi meghatódottságnál… tudatos kiállás amellett, aki tudatosan, nagy szeretettel vállalta sorsunkat, és váltott meg minket. Vajon biztosak, szilárdak a mi gondolataink? Kire irányulnak? Hiába érkezett hozzánk Krisztus a mennyből, ha mi nem fogadjuk be őt. Ha nincs hely számára szívekben, otthonokban, templomokban.  

  Az iránta való őszinte, tiszta hűség… Tudjátok, kitől tanulhatjuk ezt meg? Éppen tőle, aki hűséges, engedelmes volt értünk (sokszor hűtlenkedőkért) a kereszthalálig.

   Nem lehet, írja az apostol, hogy Krisztustól elfordulva csapodár módon mindent és mindenkit elfogadtok: hamis tanokat, ál-Krisztusokat, és azt, akit megismertetek az ő alázatában, szeretetében, elfelejtitek.  Nem lehet, hogy mindennel és mindenkivel lecserélitek őt. Emlékezzetek az ő hűségére, lángoló szeretetére, szerelmére, és ne engedjétek, hogy akármi, akárki is elszakítson tőle! Ámen. 

2 Kor 12, 9-10  (bűnbánati 4)

9 De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ézs 40,29 

10 Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Fil 4,13 

      Nem kifejezetten karácsonyi ige. Pál előzőleg keresztjeiről, töviseiről beszél. Karácsony – bár a kimondhatatlan öröm alkalma – mégsem fájdalommentes ünnep. A szülés szenvedéssel jár. Egyáltalán az élet. Karácsonykor is vannak testi, lelki sebeink. Ez utóbbiak talán még jobban is fájnak ilyenkor. Mégis: mennyei balzsam árad rájuk. Mert Krisztus azért jött, hogy velünk együtt hordozza erőtlenségeinket, nyomorúságunkat. Nem egy steril mennyei burokban jelent meg, isteni immunitást élvezve, hanem teljességgel emberré lévén. Egy istállóban történt születésnél nincs alább.  A keresztnél sincs mélyebb pont. Teljességgel vállalta a sorsunkat, hogy kegyelmében részesítsen. Engem nem győz meg festett istenek fölényes, merev mosolya, leereszkedő kegyet gyakorlása. Csak abban a Megváltóban hiszek, aki mellém áll, aki besározza, bevérezi magát értem, aki együtt didereg a lövészárkokban fagyoskodó és rettegő katonákkal, aki együtt szenved a kórházakban jajgatókkal… 

   Hogy hitelesen hangozzék: elég néked az én kegyelmem… Igaz, tudjuk: Krisztusban az Isten üdvözítő kegyelme jelent meg (nemcsak agy aranyos kisgyerek). Akinek nincs szüksége kegyelemre, az csak erőlteti a karácsonyt. Az csak külsőségeit éli meg (az sem semmi). Csak az örül igazán, lelkéből, aki átélte, aki érzi, belátja, hogy szüksége van. Elég az, amit a Gyermek hozott. Néha kételyek ébrednek bennünk… Valami mástól, a mi mértékünk, elképzeléseink szerinti kézzelfoghatóbbtól várjuk a megoldást. Vajon elég-e nekünk ez a biztatás, hogy „elég néked az én kegyelmem”? Rá merjük-e bízni az életünket ennek a kegyelemnek a hordozó erejére? 

   Ez a kegyelem – látjuk a karácsony eseményében – nem lenyűgöző pompában, erőt demonstráló hatalomban, elkápráztató gazdagságban mutatkozik meg. Erőm erőtlenség által ér célhoz… Ez nem mindig felel meg a mi elvárásainknak. Mi az erőt kedveljük… Nézzük csak a karácsonyi eseményeket: Krisztus mellett pár ember volt, földi szülei, pár szegény pásztor, pár rajongó csillagász, Heródes mögött jól felfegyverzett katonaság állt, egy egész ország gazdasága, tudósok serege. Mégis ki lett a nyertes? Értjük, igaz. Isten nem a látszatra figyel. Szent, megtartó akaratát sokszor esélytelennek látszó 

utakon viszi véghez, juttatja célhoz. De az Isten terve fog megvalósulni. 

   Nekünk is vállalni kell sokszor az erőtlenséget, ahogyan Krisztus is tette érettünk, hogy megmutassa szeretetének erejét, dicsőségét. Hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Keresztelő János tanítása szerint: nekem alább kell szállnom. A betlehemi Gyermeknek naggyá kell lennie! Szép dolog megemlékezni születéséről, de ne felejtsük: őt Isten Úrrá és Krisztussá, Felkentté tette.

   Különös vallomás: Krisztusért örömöm telik a bajokban is. Vele azok is könnyűnek tűnnek. Csak az, aki valakihez ragaszkodik, valakit szenvedélyesen szeret, képes ezt kijelenteni. Azért tudok örülni a nehézségeknek is, mert azok között különösen megtapasztalom azt, hogy velem van Krisztus, mert azok között kapom az ő erejét, vigasztalását. Jobb Krisztussal nélkülözni, mint nélküle vigadozni. (Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében Szonja elkíséri Raszkolnyikovot Szibériába.) 

   Egy paradoxonnak tűnő, ellentmondásos megjegyzés hangzik el: amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Igaz, Isten irgalmának ereje is abban mutatkozott meg a leginkább, hogy Krisztusban erőtlen lett? 

Erőtlenségünkben látjuk be, hogy szükségünk van segítségre, kegyelemre. Az erőtlenség az erő kiindulópontja. Újból a Dosztojevszkij regényre utalok. Az erőtlen, törékeny Szonja megváltoztatja a kemény, marcona rabok lelkét.  Karácsonykor hozott ajándékot az egész csoportnak, pirogot és kalácsot… Szonja írja meg és adja postára a leveleiket, ha rokonaik érkeznek a városba, a rabok kérésére Szonjánál teszik le, amit hoztak: a holmit meg a pénzt is. Feleségük, kedvesük ismeri Szonját, eljárogatnak hozzá. És ha odajön a munkahelyükre Raszkolnyikovhoz, vagy a munkába vonuló fegyenccsoporttal szembejön az úton, mind leveszik a sapkájukat és köszöntik. „Szofja Szemjonova, kisanyánk! Te vagy a mi anyácskánk, te kedves, betegecske!” - így beszélnek a durva, megbélyegzett fegyencek a csepp kis vékonyka teremtéssel. Õ rájuk mosolygott, mikor elköszönt, és mind szerették, ha így rájuk mosolyog, a járását is szerették, megfordultak utána és nézték, hogy lépked, még az is tetszett nekik, hogy olyan kicsike, azt se tudták, mit dicsérjenek rajta.” 

   Mutatkozzék meg Krisztus ereje minden erőtlenségünkben!  Ámen. 

2 Kor 13, 5-9 (bűnbánati 5)

5 Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok. 

6 De remélem, felismeritek, hogy mi viszont kipróbáltak vagyunk. 

7 Imádkozunk Istenhez, hogy semmi rosszat ne tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltaknak mutatkozzunk, hanem azért, hogy a jót tegyétek, mi pedig mintha nem volnánk kipróbáltak. 

8 Mert semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért. 

    Nagyon határozottan, egyértelműen önvizsgálatra szólít fel az ige. Bűnbánati hét van… Karácsony szembenézés Isten végtelen irgalmával és a mi emberi hiányosságainkkal. Mi nagyon hevesen szembeszállunk minden a mások részéről érkező „próbára tevéssel”, bírálattal, miközben - lelki értelemben - restek vagyunk őszintén számba venni a bennünk levő indulatokat, vagy éppen elkövetett hibáinkat. Kérdezzük meg most: csak az utóbbi napokban is kit sértettünk meg, kivel szemben voltunk keményszívűek, türelmetlenek, igazságtalanok, önzők? Engedtük-e, hogy Isten megszólítson, figyeltünk-e tanácsaira? A kérdés az végső soron, hogy vajon hitben járunk-e. 

   Először arra figyelünk fel ennél a kifejezésnél, hogy a hithez a „járni” ige társul. A hit mozgás, cselekvés, szolgálat, nemcsak elmélkedés, elvont igazságok keresése. A pásztorok, bölcsek elindulására, végigjárt útjára gondolunk. Igazából megelégedhettek volna a boldogító hírrel: Messiás született. Ezzel az ügy ki van pipálva. De ők elindultak, személyesen is részesülni akartak az örömben, találkozni akartak a mennyei Királlyal, hogy a megváltás személyes reménységük legyen.

    A „vajon hitben járunk-e?” kérdése egyenértékű azzal, hogy vajon bennünk van-e Jézus Krisztus. Örültem az igében ennek a sornak. A karácsony lényegét foglalja össze. Nem lehet azt tömörebben, egyszerűbben és kifejezőbben megfogalmazni. Karácsony abban érte el célját, hogy Krisztus a világba érkezett, egészen konkrétan, emberi tapasztalataink számára érzékelhető módon eljött, valóságos földi helyszíneken volt jelen: a betlehemi istállóban, a názáreti kis házban, a Galileai tenger mellett, a jeruzsálemi templomban, a golgotai kereszten… Karácsony ma abban éri el célját, ha Krisztus hozzám is megérkezik, belép az életembe. Nem testi értelemben, hanem hit által: szeretetével, kegyelmével, örökkévaló létével lakozást vesz bennem. Nagy csoda ez, nincsenek szavaink a körülírására.  

   Hadd kérdezzem meg: bennetek van-e Jézus Krisztus? Vele éltek, az ő szava szólal meg szívetekben és szátokban is, az ő indulata tölt el? Vele jöttetek a templomba, jelen lesz az ünnepi asztalnál, magatokkal viszitek találkozásaitokra, igen, ünneplő társaságba is? Állandó lakozást kínáltok-e neki, vagy csak alkalmilag akarjátok őt befogadni. Vagy egyáltalán nem. Vajon ki és mi lesz fontosabb számodra, mint ő? Most, ezen az ünnepen is. Megtörténhet-e, hogy nem jut hely neki nálad sem, akár annak idején Betlehemben? Vajon ésszerű dolog-e elküldeni azt, aki életet, üdvösséget hoz neked?  

   Benned van-e Jézus Krisztus? Felismeri őt benned környezeted, őt képviseled, az ő illatát árasztod, az ő szeretetét adod tovább? Nem én élek, hanem Krisztus él bennem – jut eszünkbe Pál gyönyörű vallomása. Lelki szimbiózis. Hozzá kötődöm mulandó, gyarló életemmel, mint a fagyöngy az évszázados, hatalmas tölgyhöz. Nem leszek tökéletes, de van, aki kiigazítson, van, aki felemeljen…  (Szívműtétes történet. Gyermek: ott lesz Jézus. Orvos: beteg erek lesznek… Aztán megfogta ennek a gyermeknek a kedvessége, bölcsessége. Nehéz műtét után megkérdezte a fiúcska: látta-e Jézust?  Igen, nemcsak a szívedben, a szemedben is látom…)

  Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok. Tapasztalatlanok, éretlenek a hitben. Csak beszéltek, nincs igazi tartalom, nincs igazi tartás bennetek. Szomorú lenne csak ilyen szövegelő keresztyéneknek lenni. De reméljük, írja Pál, hogy rajtunk felismeritek, hogy kipróbáltak vagyunk. Mint akik Krisztussal vagyunk közösségben, mint akik sok mindent átéltünk vele, sokszor megtapasztaltuk erejét, hűségét. Jó másokban felismerni, és vágyni rá, hogy bennünk is nyilvánvalóvá legyen! Mert – folytatja az apostol - aki erős volt Péterben, az bennem is erős volt (Gal 2,8).

  Azért imádkozunk, hogy a jót tegyétek. Karácsonyi felszólítás: „Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen. S ne csak így decemberben.” (Juhász Gyula) Nem azért, hogy lássák az emberek, nem azért, hogy ágáljunk a hitünkkel, hanem azért, mert Krisztus példája erre indít. Nem magunkkal, hanem vele dicsekszünk. (Én pl. büszke vagyok arra, hogy Andreas Hess, a világ egyik nagy egyházi segélyszervezetének egykori főtitkára a barátom, hogy Suciu Horatiu, a híres gyermekkardiológus a katonatársam volt, büszke vagyok családomra, gyülekezetemre – ha használhatom itt a birtokos személyragot -, stb. De vajon arra, hogy Krisztus a Megváltóm, aki keresztre ment értem?) Ezáltal másokat is a jóra akarunk ösztönözni.

   Karácsony a legnagyobb jó hírt (az Isten üdvözítő kegyelme megjelenéséről szóló evangéliumot) jó gondolatokká, beszéddé, cselekedetté akarja változtatni. Az igének ilyen értelemben bennünk is testté kell lennie. Ha Krisztust befogadjuk, akkor semmit sem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért. Ó, ha bejutna Krisztus országok parlamentjeibe, családok közösségébe, ahol olyan sok igazságtalanság, önzés, keményszívűség van! 

     Az isteni, megbocsátó, bűnt eltörlő igazságról van itt szó... Krisztus úgy volt igaz, hogy minket is igazzá tett. Úgy vitte győzelemre az igazságot (ránk vonatkozóan is), hogy magára vette igazságtalanságaink büntetését, hogy végül a kegyelem legyen igazzá és ámenné. Ámen.  

Jn 1, 1-12 (szenteste)

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. 1Móz 1,1; 1Jn 1,1 

2 Ő kezdetben Istennél volt. 

3 Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Kol 1,16-17; Zsid 1,2 

4 Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Zsolt 36,10; Jn 5,26; 11,25; 1Jn 5,11 

5 A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. 

6 Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. 

7 Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. 

8 Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról. 

9 Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. 

10 A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: 

11 a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. 

12 Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, Róm 8,14-16; 1Jn 3,1 

  Nagy öröm ünnepe karácsony, a menny aláhajlása, a kegyelem kinyilatkoztatása… Be kell ismernem, hogy erőtlenek a szavak, amikkel megpróbálok valamit is elmondani erről. (Az angyalok is sugallták a pásztoroknak, hogy meg kell találniuk a kisgyermeket ahhoz, hogy részük legyen karácsony misztériumában. Még a mennyei seregek elbűvölő éneke sem tudta teljesen kifejezni Jézus eljövetelének nagy, égre-földre kiható titkát.) Egy egyszerű születés is értelmünket meghaladó csoda, drága ígéret, hát még az Isten Fiáé! 

   János egyszerű szavakkal tesz hatalmas kijelentéseket. Rendhagyó karácsonyi történetet ír. Nem beszél a földi eseményekről, mozzanatokról, hanem a történések mennyei hátterébe próbál bepillantást nyújtani. Ua. mintha nem is különítené el a földet a mennytől… Istentől minket a bűn választ el, annak sötétsége miatt nem látjuk őt. Ezt a számunkra leküzdhetetlen akadályt győzte Isten kegyelme az egyszülött Fiú elküldésében. Istennek a gyarló ember számára megközelíthetetlen dicsősége ragyogott fel benne. Őt, a szerelmes Fiút kell felismernünk nemcsak a karácsony színes epizódjaiban, hanem mindenekfölött az örök Igében, aki kezdettől fogva volt, aki Istennél volt, és aki Isten volt.   

    A teremtés története nem beszél Istennek örök, isteni létéről, csak teremtő munkájáról. János itt kijelenti, hogy mindenek előtt, az örök kezdetben ott volt az Ige, ott volt Krisztus az Atya kebelében, végtelen, múlhatatlan isteni méltóságban. János meg is ismétli: az Ige kezdetben Istennél volt, és ezáltal kihangsúlyozza: Krisztus örök, hiánytalan boldogságáról és dicsőségéről mondott le értünk. 

   Hallunk a Krisztus hatalmáról is: minden általa lett. Minden őreá nézve teremtetett.  Az Egyszülött, a Szeretett kedvéért. Áldozatos szülőktől hallani: mindent a gyermekünkért teszünk. 

   Benne volt az élet… Hatalmas kijelentés ez a rövid mondat. Krisztusban volt, van és lesz az élet. Az élet, mint olyan, teljesen hozzá kötődik. Ami rajta kívül van, az nem érdemli meg az élet nevet. Ez az élet az emberek világossága. Értjük, hogy lelki világosságról van szó. Arról a hitről, hogy Isten gyermekei vagyunk, arról a reménységről, hogy benne üdvösségünk van. Ennek alapja Krisztus. 

   A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be… Karácsony (nálunk) az év legsötétebb időszakára esik, és jellemző az, hogy ilyenkor az emberek sok fényt gyújtanak, de a legfontosabb, hogy a lelkünkben ragyogjon fel a világosság. Az első karácsonykor hiába tűnt fel a fényes csillag, hiába jelentek meg az angyalok tündöklő fényességben, akkor is csak azok látták meg Jézust, akiknek nyitott volt a szíve. A sötétség, a bűnbe merült ember nem fogadta be őt, pedig a benne megjelent világosság az életet jelenti. Nem kell az élet. Az ember úgy akar élni, hogy nem kell neki az élet, úgy akar látni, hogy nem kell a világosság. Háborúk, gyűlölködés, harag, önzés - a halál jelei ezek. Vajon közöttünk – lelki értelemben – az életjelek látszanak? Vagy csak színleljük azokat? Karácsony – sajnos – a képmutatás, a csalóka illúziók alkalma is lehet. Örkény István éles iróniával mutat rá erre a Karácsonyi ajándékvásár c. reklám-pamfletjében: „18 köves fordítva járó óra. Újdonság! Nemcsak a mutatók járnak fordított irányba, hanem a számlap számozása is fordított. (XII, XI, X és í.t.) Ezáltal az óra nemcsak visszafelé mutatja az időt, hanem tulajdonosa óránkint egyórányit fiatalodik is!” 

    A világosságnak vannak bizonyságtevői.  Azok, akik befogadták. Mi nem birtokoljuk a világosságot (a Holdnak sincs önálló fénye), csak befogadjuk. János Krisztus az útkészítője lett. Az ő küldetése az volt, hogy rámutasson az Igére, aki isteni világosságot, életet, bocsánatot, békességet hozott. Aki megvilágít minden embert. Megvilágosított emberek vagyunk? Sugározzuk-e ezt a belső világosságot? Kinti világunk egyre csillogóbb. Sokan emlékeznek még: a 80-as években a gyakori áramszünet miatt sokszor borultak a falvak, városok szinte teljes sötétségbe, karácsonyt is ünnepeltünk a templomban gyertyafénynél (nem romantikázásból), de az emberekben – vagy csak megszépítjük a múltat? - több volt a világosság, szeretet, együttérzés, készség az összetartásra... Krisztus világosít meg igazán. 

   A világban volt (testté lett), a világ általa jött létre, és mégsem fogadta be őt. Gondoljunk Betlehemre (akár a maira is), a sok kemény, önző emberi szívre. A világ mi vagyunk. Krisztus közel jött, közel van, tőle csak a be nem fogadás választ el. Egy befogadásnyi, egy ajtónyitásnyi távolságra van tőlünk. (Valaki elutazott a külföldön lakó testvéréhez, aki komolyabb ok nélkül megneheztelt rá, ettől az utazástól várta azt, hogy kibékülnek.  Már évek óta nem beszéltek, de közös ismerős révén megüzente, hogy szeretné meglátogatni. Több száz kilométer után zárt ajtó fogadta… Hazaérkezve mondta el: bár ott voltunk pár méterre egymástól, valójában távolabb éreztem a testvéremet magamtól, mint akkor, amikor még itthon voltam…)

    Az övéi nem fogadták be, akiket megváltani jött. Eltelik a karácsony, egyháztagjaink, akik a Krisztus nevében keresztelkedtek meg, akik megfogadták, hogy az ő hűséges követői lesznek, meg sem gondolják, hogy „születésnapi” gesztusokat tegyenek, szívet, esetleg templomajtót nyissanak…

  De voltak, vannak, lesznek, akik befogadták, befogadják őt. Azoknak hatalmat ad arra, hogy Isten gyermekei legyenek. Ez a legnagyobb ajándék, lehetőség, megtiszteltetés, kiváltság, nyereség. A mindenható Isten gyermekei lehetünk. Értjük, hogy mire ment ki Jézus születése: hogy általa, hittel elfogadva ezt a kegyelmi lehetőséget úgymond beleszülessünk az Isten családjába. Krisztus születése a mi születésünk is, a jászolbölcső mennyei örökségünk elnyerésének garanciája.

   Krisztus – bár Mária hozta a világra – Istentől született. Általa mi is. Van egy földi történetünk, földi származásunk, de Krisztus által egy mennyei is. Istentől is meg kell születnünk, hogy mennyei Testvérünk érdeméért részünk legyen az üdvösségben. Ámen.