Karácsonyi bűnbánati hét (2020)

 

1.nap – 1 Kor 15, 45-49 (Az első és az utolsó Ádám)

45 Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. 1Móz 2,7

46 De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki.

47 Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. Dán 7,13

48 Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.

49 És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.

 

    Sok kérdés nehezedik az idei karácsonyi előkészületeinkre: fehér vagy fekete karácsonyunk lesz (lelki értelemben is), hogyan alakul a járványhelyzet (igaz, nem tudunk eltekinteni attól, hogy milyen sokan töltik ezt a meghitt ünnepet is kórházakban?), merre tart a politika, a gazdaság országunkban, a világon. Vajon ezek között meghalljuk-e a mennyei üzenetet? Ünneplésünk valójában annak az igazságnak a megerősítése, hálával való felelevenítése, hogy Krisztus megszületett értünk, megváltott minket. Ezen a tényen semmi nem változtat, de a sok gond, félelem elveheti szívünkből ennek örömét. Karácsony Isten népének a nemzeti ünnepe… Nyilván, szüntelen részesülünk Isten csodákat cselekvő szeretetének áldásaiban, de ezen az alkalmon ezt kiváltképpen átéljük.

   Mai igénk visszavezet az emberi nem megszületéséig, az első Ádámig. Nem „időileg”, nem természettudományos szempontból kell nekünk az ő személyét behatárolni, hanem az Írás szerint: emberi létünkben, a generációk sorában Isten teremtő akaratát felismerve. Ádám lelket, „in-spirációt” kapott Istentől, és élő lénnyé lett a szó biológiai és spirituális értelmében. Tudatos kapcsolatot jelent ez a látható és a láthatatlan világgal. Ennek a kettős kapcsolatnak az egyensúlya felbomlani látszik: Ádám utódaiként egyre jobban megismertük földi környezetüket, és egyre jobban elfelejtkeztünk mennyei eredetünkről.

  Persze, a földi az első: minden idegszálunkkal ide kötődünk, itt szembesülünk szükségeinkkel, itt küzdünk, tervezünk, munkálkodunk… Valljuk, hogy a földi „létformánk” is teljes mértékben Isten oltalma alatt áll. Krisztus testi mivoltunkat vette fel, ennek fájdalmait, sebezhetőségét ismerte meg.

Az első ember – akinek leszármazottai vagyunk – a föld porából való. Nem hangzik valami hízelgően és ünnepiesen. Akárkinek képzeljük vagy tartjuk magunkat, földi jellegünket, állagunkat tekintve néhány kiló anyag vagyunk… „Felöltözte por-testünket” – valljuk meg egyik karácsonyi énekünkben. Krisztus nemcsak azért alázta meg magát, nemcsak azért azonosult velünk, hogy kifejezze szolidaritását, hanem azért is, hogy rámutasson, rávezessen: az élet több, Isten terve velünk nagyobb a láthatónál.

   Az utolsó Ádám (akitől hit által származunk) a mennyből való, lelki.  Azért jött el, hogy kapcsolatot teremtsen a földi és a mennyei között…

    Amilyen az első Ádám, olyanok utódai is. Ádám sorsát hordozzuk: mulandóság, bűnre való hajlam, egyebek. Amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is… Isten világa más. Ez a más jelent meg Krisztusban, hogy mi is mássá legyünk.  

  Amint viseltük a földi képét, „hüposztázisát”, úgy fogjuk viselni a mennyeiét is. Isten Krisztusban saját arcát mutatta meg, és arra hív el, hogy valóban képének és hasonlatosságának a hordozói legyünk azáltal, hogy kiábrázolódik rajtunk Krisztus. Az üdvösségben pedig, az ige tanítása szerint, olyanok leszünk, mint ő.

   Krisztus, aki egy az Atyával, olyan lett, mint mi: őáltala (rajta keresztül) tehát az Istenre hasonlítunk. (Történet: egyik uralkodó a hadifoglyok között felfedezett egy gyermeket, aki nagyon hasonlított a háború forgatagában eltűnt kisfiára. Gyermekévé fogadta. )   

    A mennyei földivé lett, hogy a földi mennyeivé lehessen. Hatalmas titok. Minden alkalommal térdre kényszerít. Ó, Isten kikutathatatlan, végére mehetetlen bölcsessége és szeretete! 

  Krisztus belépett a földi világba, hogy mi is beléphessünk a mennyeibe. Karácsony ennek a bizonyosságát hirdeti, ezért az alázatnak és megdicsőülésnek, a minden odaadásának és a minden megnyerésének, a megüresedésnek és a legnagyobb Ajándékkal való betöltekezésnek az ünnepe.  Ámen.

 

 

2.nap – Zsid 11, 23- 26 (Mózes, a Szabadító előképe)

 

23 Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. 2Móz 2,2

24 Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. 2Móz 2,10-12

25 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét,

26 mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.

 

    Azt hiszem, még az első gyülekezetben hallottam (Mezőveresegyháza: a szívem megmelegszik, ha rá gondolok!) egyik idős bácsitól: én már nem érem meg, de remélem, hogy már megszületett az, aki felfedezi a rák ellenszerét. Megrendítő gondolat. Mennyire felértékelődik a születendő élete, de a várokozóké is!

    Gondoljuk el, mennyi sóhaj száll fel Izrael népének szívéből az egyiptomi rabszolgaság hosszú évei, évtizedei, évszázadai alatt! De ott pislákolt vagy időnként éppen lángolt a szabadulás reménysége is.

   Persze, a Mózes születése pont olyan jelentéktelen dolog volt, akár a többi gyereké (a történet mindennapiként indul: egy Lévi nemzetségéből való férfi elvett egy Lévi házából való lányt, az terhes lett, gyermeket szült.)

    A Krisztus születése – bár csodálatos jelek kísérték – szinte észrevétlen maradt az akkori közvélemény számára. Nem állt meg a világ, nem rendeltek el országos vagy birodalmi ünnepet: minden folyt a maga zajos, zűrzavaros módján tovább. A fényes csillag is csupán néhány tudóst, az angyalok éneke néhány pásztort indított el. Pedig a Megváltó jött el a földre. Isten kegyeleme jelent meg személyesen, az Egyszülött személyében.

  Olvassuk, hogy hit által rejtegették Mózest (de előzőleg, a kilátástalan időben a szülei hit által vállalták is őt, mintegy halálra ítéltet). Megrendítő párhuzam: Krisztus is halálra szántként jött erre a világra. Gondoljunk Heródes gyilkos féltékenységére, később a nép vezetőinek állandó áskálódására, és végül a golgotai keresztre.

  Ott van-e bennünk ez az életet vállaló, elfogadó, szolgáló hit? Ezer dologra lehet hivatkozni, és a Sátán gondoskodik róla, hogy állandóan bővüljön a kínálat a kifogásokból, kísértésekből (karrier, megélhetés, stb.). Ünnepünk szervezését is átvette, legszentebb dolgainkba is beleüti az orrát, és miközben személyi jogokra hivatkozunk (), igazából a hazugság atyjának ajánlatait követjük.  

   Látták, hogy szép a gyermek: drága volt a szülei számára, de az Isten szemében is. Egy gyermekben nagyobb érték van, mint a világ összes számítógépében, okos-telefonjában, vegyi üzemében… Találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban… Hát nem szép a Gyermek, nem a leggyönyörűségesebb, akin Isten szeretete, végtelen irgalma, megváltó ígérete tükröződik?! 

  A Mózes szülei nem féltek a király parancsától. Nem emberi, hősies kiállás volt ez, hanem (egyszerűen?) a mennyei királynak való engedelmesség. Sokszor kerül ellentétbe az Isten akarata a világ elvárásával, aktuális kurzusával. Nem tüntetnünk és lázadnunk kell, hanem a magunk helyén vállalnia azt, ami ránk bízatott. Európában is különböző „királyi” parancsok fogalmazódnak meg a  keresztyén hit, erkölcs ellen (sokakat már a karácsony ünnepe is irritál), ám a szívekből nem lehet kitiltani az istenfélelmet. De ott van-e? Nem azért lett kérdés a társadalomban, mert kérdésessé vált a szívekben?

  Mózes is szülei (Istenének) útját járta… Vállalta az Isten népével való együttszenvedést. Ez a krisztusi út. Az önmegtagadásé, a kényelem feladásáé, a magasabbra tekintésé. Karácsonyi öröm, de nagypénteki áldozat is.

   Mózesről olvassuk, hogy nem a földi (pillanatnyi) dicsőséget kereste, hanem az Isten akaratát. Egyiptom minden kincsénél többre tartotta a Krisztusért való gyalázatot. Mert minden - a teremtés, az ősatyák története, Mózes szolgálata, a törvény – rá, az Egyszülöttre tekintett, róla szólt. Minden érte van, ő pedig teljesen miértünk. Minden Krisztusra mutat, hogy mi is őt lássuk mindenben: ünneplésünkben és hétköznapjainkban. Őt, aki mindenről lemondott, hogy mi benne mindent megnyerjünk. Ámen.    

 

 

3.nap – Jer 1, 4- 8 (Jeremiás elhívása)

 

4 Így szólt hozzám az Úr igéje:

5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. Ézs 42,1 ; 49,1 ; Gal 1,15

6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok! 2Móz 4,10

7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!

8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szólt az Úr.

 

 

    Így szólt hozzám az Úr igéje… Tudjuk, hogy ez az Ige, ez a teremtő, megváltó isteni szó testté lett. Isten szeretetét, hatalmát, irgalma mélységét, dicsősége végtelenségét egyetlen szó foglalja magába: Krisztus. Benne értjük meg, hogy mit tervez velünk az Isten. Karácsony Isten örök megváltó tervének kiemelt stációja. Az Egyetlen Fiú elküldése, odaadása.

   A próféta egy üzenetet hall: mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek. Isten szeretete, kiválasztó kegyelme Krisztusban megelőzte a mi születésünket. Krisztusban örök időknek előtte megváltásra rendeltettünk. Csodálatos tudás ez (139. zsoltár). Életünk nem véletlen, hanem egy biztos, a világmindenség Ura által elhatározott út, küldetés, ajándék.

   Isten nemcsakhogy ismert még világra jövetelünk előtt, hanem meg is szentelt. Földi értelemben még nem is léteztünk, de Isten már számolt velünk, már felvett örökkévaló irgalmába („Nem voltam még e föld színén, te értem megszülettél, még rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél” – valljuk egyik karácsonyi énekünkben.)

Megszentelésünk teljes mértékben Istentől van… hiszen már akkor valóság volt, amikor még semmit sem tehettünk érte (vagy ellene).

  Jeremiás prófétai szolgálatot kap. Egy nehéz történelmi időben kellett Isten igazságát és beteljesülő ígéreteit hirdetnie. Így jövendöl a Messiásról: Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor igaz sarjadékot támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, törvényesen és igazságosan jár el az országban. Az ő napjaiban szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk! (Jer 23,5-6).

   Jeremiás tiltakozik a küldetés ellen, fiatal voltára hivatkozva. Nem értek én a beszédhez. De Isten üzenete elsősorban nem beszéd, hanem igazság. A mi szavaink sokszor csak arra valók, hogy általuk elrejtsük igazi gondolatainkat. Isten kijelentései pedig arra, hogy azokban kinyilvánítsa igazi akaratát, szándékát. Amikor már nem értettünk a szóból, Egyszülött Fiát küldte. Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette (Zsid 1,1-2). 

   Karácsonyi ünneplésünkben nem is (annyira) szép szavakra, hanem szép igazságokra van szükség, nem is (annyira) Krisztust dicsérő rigmusokra, hanem az ő szeretetére. (Régi történetet: egy kis városállam a szomszédjával vívott háború befejeződése után a hadifoglyait akarta kiváltani. Megindult a gyűjtés. A nagyszájú, gazdag vezetők – éppen a háborúskodás kezdeményezői - alig adtak valamit, végül a király saját fiát küldte el az ellenségnek zálogba, hogy a foglyok hazatérhessenek.)   

  Menj, és tegyed, amit mondtam. Ne félj tőlük! A karácsonyi történetben is elhangzik: ne féljetek.  Sok szorongás, aggodalom rejtőzik bennünk. Abból van elég nekünk (elegünk van belőle). Halljuk az igéből: a félelem ellenszere az, hogy „veled vagyok”. Velünk az Isten: kórházi ágyon, műtét előtt, súlyos betegséggel küszködve, gyászban, nagy problémák között. Ezek nem tűnnek el karácsonykor sem, de az evangélium megváltásunkat hirdető igazságát elfogadva, megerősödünk abban a hitben, bizalomban, hogy Isten végtelen jósága, szeretete ölel körül Krisztusban. Karácsony: vele való újratervezés, az üdvösség úti célja fele haladva.

   Vele átértékelődik minden.  A kisgyermekek egyik pillanatról a másikra megvigasztalódnak, ha szüleik megjelennek. Mi a Gyermekben, Krisztusban találunk igazi vigasztalást, örömet. Ámen.