Jn 17, 1-5 (csütörtök, vázlat)

1 Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, 

2 mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Jn 3,35 

3 Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. 

4 Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: Jn 4,34; 5,36 

5 és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. Fil 2,6-11; Zsid 1,3

   A Jn 17-ben a Jézus „főpapi” imádságát találjuk, amit kereszthalála előtt az övéiért mondott el. Az egyháztörténet sok, csodálatosan meghallgatott imádságról tud. Egyik legismertebb Szent Ágoston édesanyjának, Mónikának az esete. De mai példákat is hozhatunk fel, bizonyára személyes életünkből is… (Azt tanultuk, hogy Isten mindenképpen meghallgatja könyörgéseinket, ám nem mindig úgy válaszol, ahogy azt elvárjuk, de mindig a mi javunkra.) Ha Isten meghallgatja gyarló emberek imádságát, mennyivel inkább az ő Fiáét, aki mindent az ő tetszése szerint cselekszik. Az ő kérése tökéletesen megegyezik az Isten akaratával. 

   Jézus az égre emeli tekintetét… Nem földi segítséget kér és vár. Soha ne felejtsétek el, hogy mi lényegileg odatartozunk az Isten világához! Két ország polgárai vagyunk. Krisztus által, az ő érdeméért hozzáférésünk van a mennyei erőforrásokhoz. 

   Súlyos kijelentéssel kezdődik ez a fohász: Atyám, eljött az óra… A váltsághalál, az áldozat bemutatásának órája. Jézus teljes mértékben ember (is) volt: átélte ennek a földi életnek a szépségeit és a nehézségeit is. Itt a halállal kell szembenéznie, leszámolnia (emberi létünk legmegrendítőbb élménye ez). Értünk vállalta, de neki kellett elhordoznia. 

    Megváltó Urunknak az a kérése a rá váró szenvedésekre tekintve, hogy Isten dicsőítse meg őt. Mutassa meg az ő hatalmát, kegyelmét, irgalmát az ő áldozatában, halálában, hogy mindezekben ő is Isten dicsőségét tudja felmutatni. Valójában a mi küldetésünk is az („akár élünk, akár halunk”), hogy Isten dicsőségét szolgáljuk. Hogy meglátszódjék rajtunk, hogy az övéi vagyunk. Nem a mi egyéni teljesítményünk vagy hősies kiállásunk eredménye ez (Jézus sem magával dicsekszik): akkor tudjuk Isten dicsőségét hirdetni, ha Isten nyilvánvalóvá teszi rajtunk az ő dicsőségét. Az ő ereje, hatalma képes alkalmassá tenni minket arra, hogy neki éljünk, róla tegyünk bizonyságot.  

   Jézus beszél az ő küldetéséről is, amire felhatalmazást kapott mennyei Atyjától: hogy ti. mindenkinek örök életet adjon… Mivel mi többnyire a láthatókban és kézzelfoghatókban gondolkodunk, nehezen fogjuk fel ennek a kijelentésnek az igazi horderejét, nagyságát. Szüntelenül tudatosítanunk kell magunkban, hogy az örök életre hívattattunk el.  Ebben a távlatban gondolkodva kerül igazán minden a maga helyére bennünk. Így tudjuk helyesen értékelni a földieket is: hálával, de nem túlbecsülve azokat, nem türelmetlenül mindent megpróbálva kicsikarni a pillanatból. Mert van tovább. (Egy kedves hasonlatot hallottam az üdvösségről… Olyan, mint amikor gyermekkorunkban megebédeltünk, aztán mindent elszedtek az asztalról, csak a kiskanalak maradtak ott, amik azt jelezték: a finomabbja még hátra van.) 

  Hogyan juthatunk az örök élet birtokába? Úgy tűnik, hogy Jézus túl egyszerű választ ad. Azt mondja az igében (és ha valaki, ő bizonyára tudja): az egyetlen feltétel az, hogy ismerjük Istent, és akit ő elküldött. Úgy is mondhatjuk: az örök élet „ismeretség” (protekció) alapján adatik. Döntő kérdés tehát (és egyenként kell megválaszoljuk): ismerjük-e igazán Krisztust, akiben Isten megváltott minket? Csak hallottunk róla, vagy hit által személyesen is találkoztunk és jó viszonyt ápolunk vele? A Bibliában az ismerni szó azt jelenti: mély kapcsolatban, közösségben lenni valakivel 

   Végül Jézus arról beszél, hogy ő megdicsőítette Istent az ő szolgálatával, amit elvégzett a földön. Isten dicsősége kell megmutatkozzék munkánkban, tanulásunkban, minden dolgunkban. Nem a számonkéréstől való félelem kell erre indítson (egyik kátéórán beszéltünk arról, hogy „a mennyei kamerák mindig be vannak kapcsolva”), hanem a hála: mert mindent tőle kaptunk és kapunk.    

   Az utolsó versben a mennyei dicsőségről hallunk, amiben része volt Krisztusnak, mielőtt a világ lett, amit ő otthagyott földi küldetése teljesítéséért, és amibe most újból visszafogadtatik. Amiben Isten minket is részesíteni akar. Nem mindennapi kiváltság ez. Ezt a reménységet hordozzuk a szívünkben, ennek derűje tölt be minket… Ennek a tudatában kell élnünk. Mert Krisztus örököstársai vagyunk, akik tudjuk (igaz, ti is?), hogy az ő érdeméért milyen drága áldásokban van részünk, és milyen kimondhatatlan öröm vár reánk. Ámen. 

Jn 17, 6-13 (péntek, vázlat) 

   Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. 2Móz 3,13

7 Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van; 

8 mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. 

9 Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, 

10 és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. 

11 Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! 

12 Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. Zsolt 41,10

13 Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. 

   Jézus Isten személyét, az ő igazságát és az ő megtartó szeretetét jött kijelenteni, megváltásunkat véghezvinni. Ennek a küldetésnek a teljesítéséről ad számot itt, földi pályájának végéhez közeledve. Halljuk az igében: Isten minket, az ő gyermekeit (akik a teremtés jogán az övéi vagyunk) Krisztusnak adott, mint Megváltó Urunkra, rá bízott minket. A törvényen nyugvó szövetségből kegyelmi kapcsolat lett (Krisztusban Isten igazsága a szeretet formáját öltötte fel). 

   Ők megtartották a te igédet… Ez valóban döntő jelentőségű. A konfirmációi előkészítőn lényegében végig az igéről, Isten gondviselő hatalmáról, Krisztus megváltó szeretetéről, a Szentlélek megszentelő munkájáról tanultunk. Nagy kérdés, hogy megtartjátok-e mindezt, megőrzitek-e a szívetekben? (Egy ukrán népmese arról szól, hogy egy kisfiú fogott egy kismadarat. A madárka kérte őt, hogy engedje szabadon, mert akkor három jó tanácsot fog kapni tőle.  A szabaddá lett madárka egy közeli fa tetejére röppent, és tényleg három bölcs tanácsot mondott: 1) ne akarj olyat, ami nincs, 2) ne sajnáld azt, ami nem tér vissza, 3) és ne higgy a hazug szónak… A madárka próbára akarta tenni a fiút, hogy valóban megtartja-e a tanácsait, és azt mondta neki: ha tudtad volna, hogy a nyelvem alatt egy dió nagyságú drágakő van, akkor nem engedtél volna ki a kezedből. A kisfiú erre nagyon dühös lett, és azt mondta a madárnak: gyere gyorsan vissza, vagy ha nem, akkor jótettemért add nekem azt a drágakövet… A madár így válaszolt: látod, nem fogadtad meg a tanácsaimat. Először is azt akarod, ami nincs, mert ugye, elképzelhetetlen, hogy elférjen egy dió nagyságú drágakő a nyelvem alatt, másodszor sajnálod, hogy elengedtél, pedig tudhatod, semmi pénzért nem vállalnám, hogy újból fogsága essek, harmadszor: hittél a hazug szónak, mert rá kellett volna jönnöd, hogy képtelenség az egész, amiről beszélek. )

   Jézus azt is nyilvánvalóvá tette a világ előtt, hogy ő az Istentől jött, és mindent tőle kapott. Messiási küldetése nem egyéni akció volt, Isten örökkévaló akarata valósult meg abban. Jézus Isten beszédét mondta tovább, akik pedig hittek abban, azok megismerték benne Isten üdvözítő tervének a véghezvivőjét. Aki hisz Isten Igéjének, az Krisztusban meglátja annak testet öltését, megvalósulását. 

    Isten szeretetből mindent a Fiúnak adott, ő pedig mindent Isten dicsőségére használt fel. Milyen jó lenne ezt az isteni rendet megtanulni, követni! Mi általában mindent magunknak akarunk kisajátítani, pedig ha megtanulnánk adni, akkor bőven kapnánk is. Isten szeretetét mi is csak a szeretet továbbadásában élhetjük át igazán. (Az orvos abban tapasztalhatja meg szakmája örömét, elégtételét, ha gyógyít.) 

   Én őértük könyörgök, nem a világért, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid… Talán igazságtalannak érezzük ezt a mondatot, vagy személyválogatónak, pedig Jézus itt csupán azt teszi világossá, hogy aki nem hisz, annak a hit ajándéka semmit sem jelent. Aki biztosan nem jön el egy vendégségbe, azt hiábavaló dolog meghívni. Aki nem veszi be a gyógyszert, annak fölösleges azt felírni. (Én sem azoknak mondom, akik nem hallgatják meg.) 

   Elhangzik még egy elgondolkoztató kijelentés: én megdicsőítettem őbennük. Mit látnak meg bennünk, rajtunk Krisztusból az emberek? Hogyan reprezentáljuk őt, beszédünkből mit hallanak róla, magatartásunkból mit vesznek észre szeretetéből?

   Jézus mennyei Atyjához készül, az ő követői viszont még ebben a látható világban maradnak (mi is ebben élünk), ezért könyörög érettük… Először azt kéri, hogy egyek legyenek. Az egyik legnagyobb veszély a meghasonlás… A legpusztítóbb támadás nem kívülről jelentkezik, hanem belülről. Nem a bajok, üldözés, nem kísértések ártottak a legtöbbet a keresztyéneknek (tanultuk: „a mártírok vére mag lett”), hanem az egymás közti ellenségeskedés, a meghasonlás, az elidegenedés. Ma is: nem a világ támadó magatartása, nem az állami törvények ártanak a legtöbbet nekünk, hanem soraink fellazulása, a közömbösség…  Egy családban is az egyetértés a legfontosabb. 

   Jézus szívének teljes odaadásával, szeretetének teljes vonzerejével igyekezett megtartani az övéit… senki nem veszett (pusztult) el, csak a kárhozat (pazarlás – v.ö. Mk 14,4) fia, hogy az írás beteljesüljön. Nehéz mondat… Adja az Úr, hogy rajtunk az Írásból ne az ítélet, hanem a kegyelmi ígéret teljesedjék be! 

   Érdekes kifejezés: hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Megváltó Urunk nem szomorúságot, bánkódást, hiányt akar maga után hagyni, hanem lelkesedést, tettrekészséget, reménységet.  A Lélek örömét, annak bizonyosságát, hogy hozzá tartozunk, az övéi vagyunk, ő pedig hit által megáld, megőriz minket, és dicsőségébe vezet. Ámen.      

Jn 7, 14-23 (szombat, vázlat) 

14 Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Jn 3,13

15 Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. 1Kor 5,10; 1Jn 2,14 

16 Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 

17 Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. 

18 Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: 

19 én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal. 1Kor 1,30; Ef 5,26; 1Thessz 4,7; Zsid 9,14; 10,10 

20 De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; Róm 8,34 

21 hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. 

22 Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: 

23 én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél. 

    Jézus Krisztus Isten igéjét adta nekünk. A kijelentést, ami Isten megtartó akaratát hirdeti. (Egymással is valamilyen üzenet formájában közöljük szándékunkat, szeretetünket.) Ezért felbecsülhetetlen kincs az számunkra. Reméljük, ti is így tekintetek arra. Drága erőforrás, kár, hogy sokan elhanyagolják, mellőzik, nem veszik komolyan. Azért van annyi baj, elégedetlenség, rosszkedvűség ebben a világban, mert hiányzik belőle az evangélium, ami megvidámítja a szívet, felderíti az arcot. Hallottuk a tegnap: Krisztus az ő örömét ígéri nekünk, hogy az töltsön el minket.

   Akkor is, ha gyűlöl a világ. Kemény megállapítás. Meg is lepődünk tőle. Ha a Krisztus szeretetét képviseljük, a világ gyűlöletével kell szembenéznünk. Nem fogják megtapsolni a hitünket, sőt sok esetben rosszindulattal fognak ránk nézni. Ha a békesség eszközei akarunk lenni, gyakran ellenségnek fognak tekinteni. Krisztusban való reménységünk, törekvésünk, hogy igazságában járjunk, irritálni fog másokat… Képzeljétek el, valaki beköltözik egy faluba, ahol mindenki mindenkivel haragban van, régi sérelmek halmozódtak fel a szívekben, azokat görgeti mindenki maga előtt, de a mi emberünk nem vesz részt a gyűlölködésben, neki nincs semmi köze a neheztelésekhez, ő mindenkivel igyekszik jó viszonyban lenni. Valójában békességben él, nem ártja bele magát a zűrzavaros konfliktusokba. Ez a falu lakóit egy idő után nagyon fogja bosszantani, idegesíteni... 

   Urunk értünk mondott fohászában elhangzik: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból… Itt élünk, tanulunk, dolgozunk, a „világ útján járunk-kelünk”, de legbensőbb reménységünk egy másik „királysághoz” köt minket. Az első keresztyének élték meg hitelesen ezt a „kétlakiságot” (úgy, ahogy olvastunk róla a Megtaláltuk a Messiásban). Isten azonban segítségét, oltalmát ígéri nekünk ebben a földi, sokszor ellenséges világban is, azt, hogy megtart a kísértések között. Nem könnyű megállni (mi voltaképpen nem is tudjuk, mi jelent üldözéseket szenvedni). Gondoljatok az Észak-Koreában, Kínában, Irakban, stb. élő keresztyénekre. Vannak hittestvéreink, akik naponta az életüket teszik kockára, mi pedig sokszor heti egy órácskát is sajnálunk. Felborult az értékrendünk. (Tudjátok, hányan kapcsolódtak be aktívan a gyülekezeti életbe az előző évek konfirmandusai közül?) 

   Nem ebből a világból valók… Mit jelent ez? Mivel hit által erős szálak fűznek minket Isten országához,

Identitásunk lényegi vonása az, hogy az Úréi vagyunk, ezért ebből a perspektívából nézve nem e világból valók vagyunk (bár ide tartozunk).  Ezt a különös állapotot, hogy itt élünk, mégsem kötődünk teljesen ide, Krisztussal együtt éljük meg. Vele egyensúlyba kerül minden. Vele járunk, szolgálunk, végezzük munkánkat, és őt követve haladunk az üdvösség felé.

   Mire van szükségünk, hogy megállhassunk? Megszentelődésre, amit Isten igéje végez el bennünk. Isten igazságát kell magunkévá tennünk, annak valóságában élnünk, azt követnünk. A megszentelődés misztikus kifejezésnek tűnik, pedig egyszerűen azt jelenti, hogy Isten szolgálatába állítjuk képességeinket, elkezdünk neki engedelmeskedni. (Egyik filmben, amelyik az első keresztyének életéről szól, felbukkan egy Toldi Miklós termetű férfi, aki azelőtt az erejét verekedésekben mutatta meg, de miután megtért, fizikai adottságait mások megsegítésére használta. Megszentelődött… ) 

   Ez a mi küldetésünk ebben a világban. Megfigyelhetjük, hogy Krisztus ebben az imádságában mindegyre párhuzamba állítja a mi életünket az övével… Az a tény, hogy Istennek (kegyelemből adoptált) gyermekei vagyunk, felelősséggel ruház fel minket. Nem megváltanunk kell magunkat (azt Krisztus elvégezte), de jó cselekedeteinkkel a megváltásról kell tanúbizonyságot tegyenek.  (Ha Krisztus ilyen sokat adott értünk, akkor nem vagyunk akárkik, és nem is élhetünk akárhogyan.)

   A tanítványok köre szüntelenül bővül - mind a mai napig – azokkal, akik hisznek az apostoli bizonyságtételnek. Remélem, ti is közéjük tartoztok. Jézus jövendőbeli követőre gondolva újból azt kéri a mennyei Atyától, hogy azok egyek legyenek. És a legmagasabb példára, az egység legmagasabb formájára hivatkozik: ahogy ő az Atyában van, és az Atya őbenne. Fájdalmas az egyháznak az a szétdaraboltsága, amit látunk. Annyiféle felekezet van! Sokkal erősebbek lennénk, ha nem versengenénk, hadakoznánk egymással. Mindenki, mindenféle módszerrel magának toboroz, gyűjt követőket, híveket. Ti is szembesülni fogtok ilyen helyzetekkel, titeket is meg fognak környékezni, megpróbálnak rávenni, hogy „átpártoljatok”. Nem ilyen-olyan bibliai tétel hangsúlyozásában található az igazság (nekünk tkp. a megigazulást kell keresnünk), hanem egyedül a Krisztus személyében. Krisztusban. Minél teljesebben jelen van ő (az ő jósága, szeretete) beszédünkben, cselekedetünkben, magatartásunkban, annál inkább közelebb jutunk az ő igazságához. Nem miattam kell ragaszkodjatok az egyházhoz, a gyülekezethez, nem is az ősök miatt, hanem Krisztusért. 

   Hogy elhiggye a világ… Felelősek vagyunk. Hogy sokan kritikusan viszonyulnak az egyházhoz, abban nekünk is részünk van. Ha a bergenyei gyülekezetet nézik, akkor vajon azt mondják-e: íme, mennyire szeretik egymást, mennyire tisztaszívűek, áldozatkészek? Ez teljességgel rajtunk múlik.  Kaptunk esélyt: hallottuk az evangéliumot, megismertük megváltó Urunkat. Ti is. Csakhogy kövessétek őt, maradjatok meg a hitben, a Krisztus iránti ragaszkodásban! 

  Krisztus végül az ő dicsőségét ígéri nekünk, még egyszer kéri azt, hogy eggyé legyünk, és a legfőbb indoklásra hivatkozik: mert szeretted őket. Isten szeretett gyermekei vagytok… Boldog ember az, aki ezt hiszi, vallja, ennek valóságában él. Ezt kérjük, kívánjuk számotokra is! Ámen.