ApCsel 13,1-12 (pünkösd bűnbánati, hétfő)

Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lúciusz és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul.

Egyszer, amikor az Úrnak szolgáltak, és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.

Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.

Ők így a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusra.

 

    Az ünnepeinkben felelevenített nagy üdvtörténeti eseményeknek a beteljesülés-jellege azt hirdeti: Isten csodái megelőzik a mi várakozásainkat. Mi már arra várunk, ami elvégeztetett. Lehet azonban, hogy még nem lett nyilvánvaló az életünkben…

  Pünkösdnek előzménye már a teremtés (olvassuk: Isten Lelke lebegett a vizek felett), az Ószövetség sok olyan története, ahol Isten Lelke által embereket vezet, tanácsol, inspirál. Az Újszövetségben pedig Krisztus Urunk megszületése (Szentlélektől történő fogantatása), a mennyei jel megkeresztelése alkalmával, tanítása (amikoris a Pártfogóról beszél), feltámadása utáni buzdító felhívása (vegyetek Szentlelket). Aztán a konkrét kijelentés mennybemenetele előtt: maradjatok Jeruzsálemben… várjátok az Atya ígéretét.

   A pünkösd a kis, bátortalan tanítványi sereg számára a nagy mennyei hátteret tárja fel: ne féljetek, Isten hatalmas erejével áll mellétek, támogat titeket, valóban a pokol kapui sem vesznek rajtatok diadalmat. Krisztus, a győztes Úr veletek van minden napon a világ végezetéig.

    A világ ugyanaz marad pünkösd után is, de betölti az evangélium örömhíre azoknak szívét, akik azt befogadják. Istentől békességet nyernek, a megváltás bizonyossága, reménysége szárnyakat ad nekik. Hova szeretnénk tartozni? Hadd kérdezzem megfordított logikával: milyen többletet nyújt az, ha kizárjuk az életünkből Isten Lelkének munkáját? Hallottatok olyan vallomást akárkitől is: amióta istentagadó lettem, amióta nem érdekel az ő igéje, boldog, beteljesedett lett az életem? Amióta nem bízom Istenben, megújult az erőm? Amióta nem hiszek a Krisztus megváltó áldozatában, biztosabbnak érzem a jövőm?  Az ige most a Lélek erőterébe akar állítani minket, együtt Barnabással, Simeonnal, Saullal.

    Ó, milyen jó lenne az Úrnak szolgálni! Mennyi áldás származna belőle! Nem a magunk érdekét látni csupán! Nem kicsinyes vágyaink bűvkörében, öntudatlan kényszerében élni! Az Istenre figyelésnek, az ő akarata keresésének az a „veszélye”, hogy ő feladattal bíz meg minket, amihez erejét, Lelkét, áldását is kapjuk. Vállaljuk-e ezt? Vagy inkább azt választjuk, hogy magunknak élünk, ha ezzel ki is zárjuk az áldásokat az életünkből? Ha semmit nem akarunk tenni – külső vagy lelki értelemben - az Úrért, egymásért, akkor pünkösd nem a mi ünnepünk. Ha valaki úgy ül be istentiszteletre, hogy 100%- ban kitart saját megrögzött álláspontja mellett, nulla esélyt adva Isten igéjének, akkor abból nem lesz megújulás.      

   Ezt mondta a Szentlélek az antióchiai gyülekezetnek: válasszátok ki nekem Sault és Barnabást. Konkrét nevek, konkrét feladat. (Nem tudjuk, miként történt ennek közlése.) Nagyon érdekes a megfogalmazás: arra a munkára, amire elhívtam. A Lélek vezetése: azon az úton indulni, amit Isten már megnyitott, amellett dönteni, amit Isten már elhatározott, azaz a megváltás, a kegyelem, igazi küldetésünk mellett. Pünkösd felső megvilágosodás, lelki megbízatásunk felismerése.

   Azt is mondhatjuk, hogy Krisztus az ő Lelke által tovább használja, tanácsolja hozzá csatlakozó tanítványait. A Lélek által mi is beléphetünk ebbe a közösségbe.

  Böjtölés, imádkozás, kézrátétel után elbocsátották őket. A böjt a lemondás, az odaszánás kifejezése, az imádkozás az Istenre hangolódásé, tanácsának, bölcsességének, oltalmának az elkéréséé, a kézrátétel az áldás, a Lélek erejének közvetítését jelképezi. A szolgálattevők lelkileg felvértezve indulnak a misszióba. Nem öntelten magukban bízva, nem emberi bölcsességgel és hatalommal.

  A Szentlélek Szeleukiába küldi őket. És ők – természetesen - oda mennek. Majd „felső” utasításra Ciprusra hajóznak. Be van-e kapcsolva a lelki radarunk? Ott járunk-e, ahol Isten látni akar minket? Olyan csodálatos, erőt adó azt tenni, amit Isten elvár tőlünk. Ott lenni, ahol fel akar használni. „Csak oda küld áldást az Úr, és életet örökké.” Úgy legyen! Ámen.            

 

 

ApCsel 13,5-12 (pünkösd bűnbánati, kedd)

 

Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt mint segítőtárs.

Miután bejárták az egész szigetet Páfoszig, találkoztak egy zsidó varázslóval és álprófétával, akinek Barjézus volt a neve.

Ez közel állt Szergiusz Paulusz helytartóhoz, aki értelmes ember volt. Ő magához hívatta Barnabást és Sault, mert hallani kívánta az Isten igéjét.

De Elimász, a varázsló – neve ugyanis ezt jelenti – szembeszállt velük, és igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől.

Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel ránézett,

és így szólt: Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? ApCsel 8,20-23; 9,2

Most íme, az Úr keze rajtad van, megvakulsz, és nem látod a napot egy ideig! Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket.

Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az Úr tanításán.

 

 

    Ha elgondoljuk, az akkori világ nagy forrongásában,  hadjáratok szervezésében, a kereskedelem pezsgő hajszájában nem volt olyan nagy szenzáció, hogy három egyszerű ember – akik egy, a széles tömegek számára ismeretlen Mester követőinek vallották magukat - Antióciából Ciprus szigetére érkezett. És mégis ennek a kis mozzanatnak milyen óriási jelentősége, milyen messzemenő következménye lett!

   A történelmet látszólag földi hatalmak alakítják, de végső soron a mennyből irányítják. Barnabás, Saul és a hozzájuk csatlakozott János (Márk) – hallottuk – nem saját elhatározásból indultak el. A Szentlélek küldte őket. Nem tudták, hogy mi lesz szolgálatuk eredménye, de afelől nem volt kétségük, azt megértették, hogy menniük kell, vinni a Krisztusról szóló örömhírt. Munkálkodásuk erőssége az volt, hogy teljesen Isten oltalmára bízták magukat, a Lélek vezetésére figyeltek, és egyedül Krisztusról tettek bizonyságot.

   Így olvastuk: hirdették Isten Igéjét úgy, ahogy ő azt egyszülött Fiában kijelentette. Először a „zsidók zsinagógáiba” mentek, maguk is ehhez a néphez tartozván. Ha arra gondolunk, hogy Jézus is gyakran tanított a zsinagógákban, azt kell mondanunk, hogy a zsidó vallásos életnek ezek a központjai döntő szerepet játszottak az evangélium elterjedésében.

   Persze, sokan az ősi hagyományokat tisztelők közül szembeszegültek annak üzenetével, de az első követők a zsinagógához tartozók közül kerültek ki. Az Ószövetség ilyen értelemben is hátteret biztosít az Újnak.  Ennek önmagán túlmutató, pünkösdi tanulsága van: az új a régiből nő ki, nem a légüres térben születik meg. Isten Lelke a mi régi énünket akarja megújítani, Krisztus indulatára átformálni. Adottságaink maradnak, talán élethelyzetünk sem változik, de átalakul gondolkodásunk, más lesz a reménységünk, a célunk. Igaz ez gyülekezeti keretünkre is: látjuk, sok minden nem működik jól, nagy lett a közömbösség, az elidegenedés, de nem kell, nem is lehet minden régit, előzőt lerombolni: a meglevőket kell átadjuk Istennek, hogy átformáljon, megszenteljen, megelevenítsen (a kehely példája).

  Bejárták a szigetet Páfoszig (jó néhány napba belekerült, néhány évvel ezelőtt ismerősökkel egy szakaszt mi is megettünk gyalog), és ott, ebben a jelentős kikötővárosban, ahol a sziget legfontosabb római erődítménye is volt, találkoztak egy zsidó varázslóval, álprófétával, akinek a neve is megtévesztő volt: Barjézus (Jézus fia – a Jézus,/Jesua név nem volt ritka a zsidók között). Az emberek lelki félrevezetése régi idők óta jó üzletnek, vagy akár a másokon való uralkodás jól bevált módszerének számított.

  Befolyása alatt tartotta Szergiusz Paulusz helytartót is, aki értelmes ember volt. Az emberi értelem még nem véd meg minket a tévelygéstől. Néha elcsodálkozunk, hogy művelt vagy éppen magas pozíciót elfoglaló emberek milyen sötét babonákban, vagy zavaros tanításokban hisznek. Csak Isten Lelke képes minket igazi lelki bölcsességre vezetni. Még az együgyűt is bölccsé teszi, olvassuk. Néha nagyon egyszerű emberek nagyon helyesen tudnak látni.

   A helytartó nyitott az evangéliumra. Nagyon fontos a nyitottság. Aki soha nem hallja, nem akarja hallani Isten igéjét, arra nem lehet az hatással. Aki nem lép ki soha a napra, az nem örülhet a fény áldásainak.

   Elimász, a varázsló (tkp. egy arab mágus neve) azonban mindent megtesz, hogy lebeszélje a helytartót. Egyéni fondorlatoskodása is ezt kívánja, de „megbízójának” az érdeke is ez. A Sátánnak is vannak tanítványai, zajlik az ördögi misszió is. Pálnak és munkatársainak állandóan szembesülni kell ezzel. Annál inkább kérnünk kell Isten Lelkének tiszta látását, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól.

  Pál a Lélek indulatával, buzgóságával, erejével megtelve rászól erre a hamisan mesterkedő emberre. Kemény szavakat használ. Néha egyértelműen, határozottan kell szólni. (Ismerjük A király meztelen c. Andersen mesét. Egy ártatlan gyermek „látja meg”, és mondja ki: átverés az egész.) Annyit köntörfalazunk! Meg kell tanulnunk az egyenes beszédet. Ami nem fölényeskedő, nem ítélkező, de a valóságot feltáró. Az eredeti és a hamis pénz közti különbség úgy látszik meg a legjobban, ha a kettőt összehasonlítjuk. Itt van az evangélium, és ott van az emberi spekuláció: hát akkor melyiket választjuk. Azt mondjuk, hogy mindkettő rendben van?  Ha gyermekünk megkérdez, hogy egy jó vagy egy szemlátomást rossz döntést hozzon-e meg, akkor azt mondjuk: nekem mindegy, tégy, ahogy neked jónak tetszik? A hamisságot le kell leplezni: magunkban, másokban. A hazugság csak tovább élteti azt.

  Következménye is van Pál kemény fellépésnek: az Úr keze rajtad van, megvakulsz, és nem látod a napot egy ideig. Hogy szembesülj lelki vakságoddal. Eszünkbe jut: Pál átment ezen… Nem rosszat akar tehát. Igazából nem is az ő akarata érvényesül, hanem az Istené. Ő csak eszköz. Inkább vegye el az Úr látásunkat egy darabig, semhogy valamilyen gonoszság elkápráztasson minket. „Megvakultak hiú szemeim”, írja Ady. És megláttam Istent.

   A helytartó hisz (talán ő az első magas rangú római hivatalnok, aki keresztyén lesz), elámulva az Úr tanításán. Figyeljük meg: nem a csodán. És elsősorban nem is az Isten hatalmán. Hanem az evangélium szépségén, igazságán. Jól érzékeli: ami történt, az csak jel. Nem a jelre kell nekünk figyelni, hanem a valóságra. Ha itt a templomban elkezdenénk betegeket gyógyítani, akkor lehet, hogy tódulnának az emberek. De az csak jel lenne. A lényeg akkor is az maradna, hogy Krisztus megváltott. Ennél nagyobb csoda nincs. Ámen.         

                

 

ApCsel 13,13-37 (pünkösd bűnbánati, szerda)

 

¹³Azután Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és eljutottak a pamfíliai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. ¹⁴Ők pedig továbbmentek Pergéből, és megérkeztek a piszidiai Antiókhiába. Itt szombaton elmentek a zsinagógába és leültek. ¹⁵A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: Testvéreink, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok! ¹⁶Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: Izráelita férfiak és ti, istenfélők, halljátok! ¹⁷Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. ¹⁸Azután közel negyven esztendeig hordozta őket a pusztában. ¹⁹És miután eltörölt hét népet Kánaán földjén, örökségül adta nekik azoknak a földjét. ²⁰Mindez mintegy négyszázötven évig tartott. Ezután bírákat adott nekik egészen Sámuel prófétáig. ²¹Ekkor királyt kértek maguknak, Isten pedig Sault, Kís fiát, a Benjámin törzséből való férfit adta nekik negyven esztendőre. ²²Amikor őt elvetette, Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.
²³Az ő utódai közül tette Isten Izráel üdvözítőjévé Jézust, ígéret szerint, ²⁴miután János előre meghirdette, még az ő eljövetele előtt, Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. ²⁵Küldetése végén János így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani. ²⁶Testvéreim, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje. ²⁷De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és így betöltötték a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, azáltal, hogy elítélték őt. ²⁸Bár semmiféle halálos bűnt nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg.
²⁹Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. ³⁰De Isten feltámasztotta őt a halálból, ³¹és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt. ³²Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust. ³³Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” ³⁴Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” ³⁵Ezért más helyen is így szól: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” ³⁶Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott. ³⁷Akit azonban Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.

 

     Városnevekről hallunk az igében, amik nem sokat mondanak nekünk. A városokban emberek laknak, hozzánk hasonlók. Különböző családi, társadalmi helyzetben levők, különböző munkát végzők, különböző gondokkal szembesülők. Őket szólítja meg az evangélium, akárcsak minket. A történelem sötétnek, süketnek tűnő zajlásába, forgatagába élesen belevilágít az Isten Igéje. Azokban, akik befogadják, tudatosodik az, hogy milyen mennyei összefüggésben áll az életük, hogy mi a küldetésük.

  Pál és kísérői (innen kezdve emlegeti a Cselekedetek könyve Pált kiemelt helyen) elérkeznek Pergébe. János (Márk) itt elválik tőlük, és visszatér Jeruzsálembe.  Nem tudjuk pontosan miért: talán megijedt a rájuk váró megpróbáltatásoktól, talán elfáradt, túl nehéznek érezte a szolgálatot… A második térítő útra készülve Pál azt tartja helyesnek, hogy  Jánost – aki nem vállalta velük a munkát végig - ne vigyék magukkal (ApCsel 15, 38).

    Pergéből (ennek a városnak csak a nevét említi a szentíró) a piszidiai Antióchiába érnek. Van, ahol lelki értelemben eseménytelenség van, vagy csak csekély érdeklődés. Gyülekezetünket én ilyennek látom. Könyörögnünk kell a megújulásért!

   Antióchiában elmennek a zsinagógába (hallottuk, a zsinagógák a misszió kiindulópontjai), részt vesznek a szombati összegyülekezésen, ahol – szokás szerint - felolvassák a törvényt, a prófétákat, és vendégeket megkérdik, hogy akarnak-e szólni. Pál él a lehetőséggel, és egy logikusan felépített, hatásos, célratörő beszédet tart, a választott nép történelmének alapvető mozzanatait felemlegetve eljut az Üdvözítőről szóló bizonyságtételig.

    Segítő szakmában dolgozók körében közismert tétel: a bajbajutott helyzetéből kell kiindulni. Krisztus ezért lett emberré. Meg kell keresni a közös kapcsolópontokat, hogy elkezdődjön a gyógyulás.

Pál beszél Isten kiválasztó, naggyá tevő kegyelméről, szabadító tettéről (az Egyiptomból való szabadulás összefüggésében), türelméről és bocsánatáról a pusztai vándorlás során, a földi ország megkapott örökségéről és a mennyei remélt valóságáról. Felemlegeti a bírák korát, a királyság létrejöttét, és Dávidhoz érkezve, aki az Úr szíve szerint való férfi volt, egyenesen az ő földi és lelki értelemben vett utódjára, Jézusra mutat rá, akit Isten Izráel üdvözítőjévé tett.

Benne teljesednek be az ígéretek. Minden róla szól, rá utal, őt hirdeti. A kiválasztás, a szabadítás, a bocsánat, a földi ország ajándéka, és a mennyeinek az áldása, minden hatalom, minden dicsőség.

   Közvetlenül megjelenése előtt Keresztelő János hirdette Izrael egész népének, hogy térjenek és keresztelkedjenek meg. Ha elérkezett a Messiás, akkor őt tiszta és teljes szívvel kell fogadni! János világossá tette, hogy utána jön az, akiben minden beteljesedik.

   Testvéreim, nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje! Isten mindezt értünk tette! Ez az a személyes fordulat, ahol már nem múltbeli eseményekről, régi történelmi tényekről van szó csupán, hanem az én megszólítottságomról. Benne vagyok a történetben. Akkor is, amikor azt hallom, hogy Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt. És Pilátustól azt követelték, hogy ölesse meg őt. Vajon mi felismerjük? Krisztust Isten Fiaként elfogadó, neki ilyen módon engedelmeskedő emberek vagyunk? Mi az ő sorsa, hol van az ő helye köztünk? Hányszor mellőzzük, agyonhallgatjuk, kirekesztjük! Van egy csúnya kifejezésünk: ha megfeszülsz, akkor sem…

   Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. Érdekes, mintha Pál ezeket is Jeruzsálem lakói és vezetői rovására írná, vagy gonosz tettei közé sorolná. Pedig tudja, jobban, mint mi, hogy ezt már Jézust tisztelő emberek végezték el. De minden emberi tett, a legjobb szándékból fakadó is, Isten kegyelmére szorul.

   Isten azonban feltámasztotta a halálból. Ez a fordulópont, így lesz Krisztus áldozatából megváltásunk nagy igazsága, biztos, boldog reménysége. Ő feltámadása után sokaknak megjelent, akik most az ő tanúi a nép előtt. Amikor Pálnak ez a beszéde elhangzik, még többen élnek azok közül, akik látták a feltámadott Urat. Mi is őt hirdetjük nektek, hangsúlyozza Pál, akinek feltámadásában betelt az Isten nekünk adott ígérete.

   Még egyszer Ószövetségi igékkel erősíti meg Krisztus feltámadásának bizonyosságát. Mintha Péter pünkösdi beszédének érvelését hallanánk. „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” Nem Dávidról van szó, nem emberekről, hanem Krisztusról, de általa Dávidról és rólunk is, mert aki hisz benne, annak örök élete van.

   Pünkösd arra tanít, hogy Krisztusra, a feltámadott Úrra nézve – mulandó világunkban is – lássuk az örökkévalót, amiért érdemes szolgálni. Ezt a hitet, célt építsük be szemléletünkbe, gondolkodásunkba, mindennapi életünkbe! Krisztusban éljünk! Ámen. 

 

 

 

ApCsel 13,38-52 (pünkösd bűnbánati, csütörtök)

 

Vegyétek tehát tudomásul, testvéreim, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát,

és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz. Róm 3,20

Vigyázzatok tehát, hogy be ne következzék az, amit megmondott az Úr a próféták által:

„Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok, és semmisüljetek meg, mert olyasmit viszek véghez napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha valaki elbeszélné nektek.” Hab 1,5

Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról.

Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.

A következő szombaton szinte az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét.

Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. 1Thessz 2,14

Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.

Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: „Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” Ézs 49,6; ApCsel 15,14

Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek.

Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.

De a zsidók felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból.

Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba. Lk 9,5

A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.

 

     Pál a piszidiai Antióchia zsinagógájában a Lélek erejével szól az egybegyűltekhez, meggyőzően kimutatva az Írásból, hogy Jézus az Üdvözítő, akiben Isten ígéretei beteljesedtek. Az ő egész földi küldetése, kiváltképpen elégtételt szerző halála és dicsőséges feltámadása ezt bizonyítja. Ennek az igazságnak a meghallása, az elfogadása következményekkel jár. Pál erre a felelősségre emlékezteti hallgatóit. A pünkösdi történetben is elhangzik a kérdés: mit cselekedjünk, atyámfiai? Aki szembesül Istennek Krisztusban megmutatott irgalmával, a Golgota megrendítő történetével, az nem mehet el érzéketlenül mellette. Ha Isten ezt tette érettem, akkor én nem tehetek úgy, mintha nem róla és nem rólam lenne szó.

   Vegyétek tudomásul, véssétek eszetekbe és szívetekbe, hogy általa részesülhettek bűnbocsánatban, hogy általa igazulhattok meg, ha hisztek. Bűnbocsánat, megigazulás – lelkünknek két alapvető, elementáris szüksége. Ugyanaz, mint testünknek az egészség és jólét. Ki ne vágyna erre? Vajon Isten Krisztusban nyújtott ajándékait is ilyen fontosnak tartjuk? Vigyázzatok, figyelmeztet az ige, hogy gőgösen, gúnyolódva vissza ne utasítsátok, mert azzal Isten csodálatos, megváltó akaratának mondotok ellent. Vajon mije marad az embernek, ha elveti a kegyelemet? Mit fog érni az élete, ha nem fogadja el a megváltást, megtagadja küldetését?

    Miután vége volt a szertartásnak, kifele menet sokan kérték, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik erről. Az ígéretek testet öltéséről Krisztusban, és azok beteljesedéséről őáltala bennünk. Szinte nem tudnak elszakadni tőlük, velük tartanak még egy darabon a zsidók és a prozeliták közül. Ők pedig biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében. Csendes, istenfélő életet folytassanak. Olyan egyszerűen hangzik… Belső bizonyosság, reménység, ami kifele békességet sugároz. A Krisztusban való hit és szeretet erejét.

  A következő szombaton szinte az egész város összegyűl. Ha aktualizáljuk az igét: Antióchia pünkösdje volt az a nap. Vajon hozzánk elérkezik-e valóban az ünnep? Megmozgat, elindít-e? A zsidók irigységgel telve, szitkozódva mondtak ellent Pálnak. Baj, ha emberi indulatok Isten igazsága fölébe kerülnek. Baj, ha emberi hagyományok fontosabbak lesznek az Isten akaratánál. Ha a mi elképzeléseinket akarjuk ráerőltetni az igére.

  Látva az ellenállást, Pál és Barnabás azt mondják: először nektek kellett (Jézus parancsa ez: lesztek tanúim Jeruzsálemben… és a föld végső határáig), de ha nem tartjátok méltónak magatokat, akkor a pogányokhoz fordulunk. Az a méltó, aki beismeri méltatlanságát. Aki tudja, hogy szüksége van megigazulásra. Az a méltó, aki elfogadja az egyetlen Szentnek és Igaznak az érdemét. Amíg ezt nem tesszük, addig Isten kegyelme ellen harcolunk, lehet, vallásos buzgósággal.

  Így parancsolta nekünk az Úr: „pogányok világosságává teszlek”. Akik – igaz - beismerik sötétségüket. Amíg nem látom be betegségemet, az Úr nem lehet a gyógyítóm, áldott orvosom. Amíg nem döbbenek rá megkötözöttségemre, nem lehet a szabadítóm.

   A pogányok örvendeztek, magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek. Aki hisz a Fiúban, a Kiválasztottban, annak örök élete van. Aki őt választja, azt benne üdvösségre választatik.

  Az Úr igéje elterjedt az egész tartományban. A Krisztus evangéliuma. Az övé, mert tőle származik, mert róla szól.

  Az ellenség is lép. A zsidók ellenük hangolják a város vezetőinek egy részét, és elűzik őket. Isten kegyelmét – bár vissza lehet utasítani-, de nem lehet meghiúsítani. Isten Lelkének munkáját nem lehet emberi határozatokkal betiltani.

   Az apostolok Jézus tanítása szerint lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek a következő helyre. Amikor egyik városban üldöznek titeket, menjetek a másikba, tanítja Jézus (Mt 10,23). (Zárójelben: Bergenyéből nem kergetnénk el őket, de közömbösségünket látván, úgy vélem, maguktól távoznának.)

   A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel. Az üldözés ellenére. Nem a félelem szállja meg őket, hanem öröm tölti el (hogy van ez?), nem az elbizonytalanodás érzése, hanem a Lélek ereje, lelkesedése. Erre van szükségünk, ezért imádkozzunk! Ámen.  

 

 

ApCsel 14, 1-7  (pünkösd bűnbánati, péntek)

 

¹Ikóniumban szintén bementek a zsidók zsinagógájába, és úgy hirdették az igét, hogy a zsidókból is, a görögökből is igen sokan lettek hívőkké. ²De azok a zsidók, akik nem hittek, felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen. ³Mégis hosszabb időt töltöttek ott, és bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez. ⁴A város népe meghasonlott, és némelyek a zsidókkal, mások pedig az apostolokkal tartottak. ⁵Amikor a pogányok és a zsidók vezetőikkel együtt összefogtak, hogy bántalmazzák és megkövezzék őket, ⁶ők ezt megtudva elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe és a környékre, ⁷és ott hirdették az evangéliumot.

 

   Csodáljuk Pál apostol és Barnabás elszántságát, fáradhatatlanságát, kitartását. Üldözés, gyűlölködés, rosszindulat kíséri szolgálatukat, másfelől azonban érdeklődés, nyitottság, öröm, megtérések. Az eredményekért érdemes vállalni a nehézségeket. Mi nem szenvedünk nyílt támadást hitünk miatt (), de – sajnos – a lelki élet jelei sem nagyon látszanak köztünk.  Közömbösség van.

    Szinte irigykedve olvassuk: sokan lettek hívőkké. Rendkívüli idők voltak, Isten Lelke hatalmasan, bámulatosan munkálkodott. Krisztus szeretete betöltötte az embereket. Ő tegnap és ma és örökké ugyanaz, és ugyanaz maradt Isten kegyelme, a Szentlélek ereje – napjainkban mégis mintha a fordított folyamat játszódna le. Egyre többen eltávolodnak a hittől. Megváltozott a világ, mondjuk. Vajon, nem a mi szívünk változott meg, lett kemény, közönyös? Vagy a kísértések váltak agresszívebbé? Miközben világunkban minden a fejlődésről szól, lélekben egyre szegényebbek vagyunk… keresztyén közösségeink egyre erőtlenebbek.

   Pálék az Igét hirdették. Nem valami ezoterikus, titkos tudást, nem valami rejtett, misztikus ismeretet adtak tovább. Krisztusról tettek bizonyságot, Istennek benne megjelent, megváltó akaratáról. Annyiféle elmélet születik, annyiféle vallásos irányzat burjánzik! Tényleg úgy van: ahány ember, annyi igazság. Mindenki a maga módján hisz és értelmez, személyes felfogásáról, döntésről beszél… Igen, a hit személyes kell legyen, mindenekelőtt a Krisztus személyére vonatkozó. Nem rólunk szól, nem a nekünk tetsző elképzelésekről, hanem arról, hogy tetszett Istennek, hogy Fiában megváltson.

  Hívőkké lettek... Ez az Újszövetség szerint mindig Krisztushoz kötődő belső folyamat… Hit által meglátom őt, benne felismerem Megváltómat, aki élete árán nekem bocsánatot, igazságot, üdvösséget szerzett, és hálából neki szentelem az életem, egyre jobban rábízom magam Lelkének vezetésére, hogy egyre inkább az ő szeretete, az ő indulata töltsön be. Ez a Lélek munkája. Ez a pünkösd lényege.

  De mindig ott van az emberi ellenállás, énünk szembeszegülése. Azok a zsidók, akik nem hittek. Illetve másvalamiben hittek. Úgy látszik, hogy az ószövetségi hagyományok fanatikus képviselői lesznek a keresztyének elsőszámú ellenségei. Pedig az út Krisztusig közös. Pedig az Ószövetség az Újat készíti elő… Ám nem lehet megállni a réginél. (Egy humoros kis történetben az Úr megszólít valakit: gyermekem, fontos közölnivalóm van számodra. A válasz: Uram, most hagyj engem, misére/istentiszteletre kell mennem. )

    A rágalmazás régóta egy jól bevált, biztos módszer… Akárki ellen be lehet vetni, akárkit ki lehet vele készíteni… Ezt teszik az evangélium ellenségei: Isten ellen nem tehetnek semmit, az ő szolgáit próbálják semlegesíteni. Valótlan dolgokat állítanak róluk, ellenük hangolják a város lakóit.

Pál és Barnabás nem ijednek meg, amíg lehet, ott maradnak a városban, sőt, bátran szólnak, buzdítják a testvéreket. És Isten megadja, hogy jelek és csodák történjenek általuk… Vajon ez hiányzik napjainkban? Nem az a legnagyobb csoda, ha külső bajok, háborúságok között is lelki békesség tölti be valakinek az életét, ha emberek elesettségükben, küzdelmeikben erőt nyernek az Úrtól, ha ebben az önző világban van megbocsátás, van szeretet?

  Meghasonlás támad… Az igazság Igéje nem tetszik azoknak, akik hamisságban akarnak élni, a békesség evangéliuma nem tetszik azoknak, akik a gyűlöletkeltés mesterei. Mennyire felháborodnának a fegyvergyárosok, ha a világ vezetői egyességre jutnának abban, hogy minden névvel nevezendő fegyvert megsemmisítenek? Rögtön háború robbanna ki. Számolni kell a sötétség ellenállásával a világossággal szemben, a hitetlenség vagy hamis hit gáncsoskodásával az igaz hittel szemben. Vannak, akik az apostolok mellé állnak, mások ellenük fordulnak. (Nem lehet két úrnak engedelmeskedni, „Krisztusnak és Pilátusnak... egyformán szolgálni nem lehet” - Dsida Jenő: Tekintet nélkül.)

   A gyűlölet módszerei mindig hatékonyabbak. A szeretet csak a szeretet technikáját ismeri. És mégis azt tanítja az ige, hogy végül a szeretet diadalmaskodik. Wass Albertet parafrazálva: a gyilkos fejszét rozsda emészti meg, a fa újból kihajt…

   Az apostolok elmenekültek Lisztrába, Derbébe, vitték az üldözésben még erősebbé váló hitüket, az evangélium drága hírét, ami őket is betöltötte, a Lélek erejét. Vitték Krisztust. Aki Őbenne van, azon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Legyen ez a mi tapasztalatunk, bizodalmunk is! Ámen.              

 

 

ApCsel 14, 8-20  (pünkösd bűnbánati, szombat)

 

⁸Lisztrában élt egy sánta lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. ⁹Ő hallgatta Pál beszédét, aki rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. ¹⁰Ezért hangosan így szólt hozzá: Állj a lábadra egyenesen! Ekkor az talpra ugrott, és járt.
¹¹Amikor a sokaság látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven így kiáltottak: Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban! ¹²Barnabást Zeusznak mondták, Pált pedig Hermésznek, mivel ő volt a szóvivő. ¹³Zeusz papja pedig, akinek a temploma a város előtt volt, bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, és a sokasággal együtt áldozatot akart bemutatni nekik. ¹⁴Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak, ¹⁵és így kiáltottak: Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. ¹⁶Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, ¹⁷bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. ¹⁸Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik.

¹⁹Antiókhiából és Ikóniumból azonban zsidók érkeztek oda, akik annyira felbujtották a tömeget, hogy megkövezték Pált, és kivonszolták a városon kívülre, mivel halottnak hitték. ²⁰De amikor körülvették a tanítványok, felkelt, és visszament a városba. Másnap pedig Barnabással együtt elment Derbébe.

 

 

     A betegség egyidős az emberrel, egyidős emberi esendőségünkkel. Törékenységünk legáltalánosabb bizonyítéka. Az egyik legnagyobb témánk. Persze, csak akkor, amikor egészségünk kezd meggyengülni, amikor testünkben hiányok, bajok jelentkeznek. (Az ember minden feláldoz a pénzért, minden pénzét odaadja az egészségéért.) Istennek nagyon fontos ajándéka – az apostoli üdvözlésben is elhangzik: legyetek jó egészségben -, de nem a legfőbb érték, nem a legszükségesebb dolog. Ismerünk makkegészséges embereket, akik tönkre teszik környezetüket, és betegeket, akik valósággal gyógyító erővel hatnak másokra.   

   Halljuk az igében, hogy ez a lisztrai ember születésétől fogva fogyatékossággal él. Soha nem tudott járni. Nemcsak leesett egyszer a lábáról, hanem soha nem is állt lábra. A már akkor is rohanó világban helyhez kötötten él. De sokszor ilyen (vagy hasonló) állapotban tárulnak fel az ember előtt az élet mélységei, igazi belső értékei. A testileg sérült ember lelki képességei kifinomulnak.

  Ez a beteg hallgatja a Pál beszédét… Valakik odavitték, vagy ő vonszolta el magát valahogy oda. Figyelemreméltó megjegyzés: Pál rátekint (Jézus gyógyítás történeteiben is lényeges mozzanat ez), és látta, hogy van hite. Jézus azt tanítja: ha a te szemed (tekinteted) tiszta, akkor egész tested világos lesz (Mt 6,22). Akkor betölt a mennyei világosság, és az sugárzik ki belőled. Mi is észrevesszük azt, ha valakit egyáltalán nem érdekel az, amit mondunk, vagy ha valaki készségesen figyel ránk.

  Pál hangosan szólt neki: állj a lábadra egyenesen. Határozott felszólítás ez. Nem azt mondja: próbáld meg, hátha. Nem, hanem tedd azt, amire képtelen vagy! Hidd a hihetetlent, reméld a reménytelent! Ez Isten kegyelmének a kiáradása, a Lélek ereje, Krisztus megtartó szeretete, amit hit által befogadhatunk. Ekkor az talpra ugrott. Nemcsak feltápászkodott. Egy hirtelen, csodálatos gyógyulás ment végbe.

   Az emberek a maguk pogány hite szerint reagálnak. Végső soron mindig a magunk hite szerint reagálunk, cselekszünk. Aki nem jön soha templomba, aki káromolja Isten nevét, aki fölényesen legyint erkölcstelenségeire, aki a pénzben bízik, sőt, aki a tudomány mindenhatóságára esküszik, mindaz bizonyos egyéni meggyőződés, hit alapján teszi ezt! Nem mindegy, hogy miben, ill. kiben hiszünk. Az élő Istenben, vagy képzelt, „faragott” istenekben. A lisztraiak kiosztják a szerepeket is (Barnabás Zeusz, Pál Hermész), Zeusz papja rögtön készíti is az áldozatot. Gondolhatjuk, hogy micsoda izgalom volt a városban.

   Vajon megmozgat-e az, hogy Krisztusban valóban Isten jött el közénk, sőt, Szentlelke által most is megjelenik, jelen van közöttünk? Eltölt-e szent örömmel, buzgósággal? Így készülünk-e a pünkösd ünnepére?

   Pál és Barnabás a helyzet tisztázásának a legalázatosabb módját választja. Megszaggatják ruháikat… A keleti kultúrában a megbotránkozás, a bűnbánat gesztusa volt. Mindenképpen emberi cselekmény. És mondják is: hozzátok hasonló emberek vagyunk. Ez teljesen igaz. Pál és a pogányok között annyi különbség van, hogy ő – a damaszkuszi úton feladva hiábavaló lázadását, elfogadva a megváltó szeretetet– a Krisztus szolgálatába szegődött. Isten Fiára bízta az életét. (Beszállt a Messiás hajójába…)

   Éppen azért tettük, amit tettünk, hogy ne tegyétek azt, amit tenni akartok.  Krisztus követei vagyunk.  Az élő Istent hirdetjük, képviseljük, aki nem hagyta magát bizonyságok nélkül… Akitől minden van. Jelentőségteljes az, hogy felsorolás végén ez áll: szívbeli öröm…. Isten akarata az, hogy bizalomban, békességben, boldogságban éljetek. De ez csak Benne lehetséges.

Nehezen lecsendesítették őket. Visszautasították az imádatot. Lebeszélték az áldozásról.

  Aztán hirtelen fordulat következik be: az Ikóniumból érkező zsidók ellenük ingerlik, hangolják a lakosságot (könnyen befolyásolható az ember). El tudjuk képzelni: szélhámosoknak, szemfényvesztőknek, anarchistáknak nevezik őket, veszélyes tanok terjesztőinek, akik fel akarják forgatni a régi jó rendet… A felbőszített tömeg Pált (a szószólót) megkövezi. Már nem számít a csoda, a jel. Egy ember gyógyulása. Már nincs szó az élő Istenről. Az indulatok elborítanak, elmosnak mindent… A tagadásnál veszélyesebb a kiforgatás, a félrevezetés, ami itt – igaz – így hangzik: ezek az emberek félre akarnak vezetni titeket. Isten Lelkének bölcsességére van szükségünk a helyes látáshoz, döntéshez.

  Pált kivonszolják a városon kívülre, mert halottnak hitték (őt, aki az Élőben hitt).  Túléli megkövezését. (Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni - Lk 19,40.) Néró gyilkos parancsát nem élte túl… Akkor le kellett tennie az életét. Most azonban még feladat vár rá Isten akarata szerint. A tanítványok kimennek hozzá, körülveszik (szeretettel, könyörgéssel is), és ő felkelt, visszament a városba. Az az Isten, aki általa meggyógyította a sántát, őt is talpra állítja. Másnap továbbindul. Aki az életét Krisztus kezébe teszi le, az a halállal szembenézve is az életet látja.

   Adja meg Úr nekünk is a hitnek ezt a bizonyosságát, szolgáló erejét! Ámen.