Reformációi bűnbánati hét - 2020

 

2 Kor 6, 11-18 (hétfő)

 

  11 Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak:

12 nem a mi szívünkben van kevés hely számotokra, hanem a ti szívetekben van kevés hely számunkra.

13 Mint gyermekeimhez szólok: viszonzásul tárjátok ki ti is szíveteket!

úúú14 Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?

15 Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? * 5Móz 13,14

16 Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. 3Móz 26,11-12 ; 4Móz 5,3 ; Ez 37,27

17 Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Ézs 52,11 ; Jer 51,45

18 Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” 2Sám 7,14 ; Ézs 43,6 ; Jer 31,9

 

      Pál apostol őszinte szívvel áll a korinthusiak elé, szinte védtelenül. Egyik levelében sem hivatkozik annyit saját magára, személyes elkötelezettségére, belső vívódásaira, mint ebben. Valósággal önmagát állítja érvként kijelentései mellé. Nincs semmiféle hátsó szándék benne, egyetlen cél vezeti: a sokféle kísértés között megtartani a gyülekezetet a Krisztus evangéliuma mellett, egységben. Vajon, ezt nem kellett volna éreznie a gyülekezetnek? Kell erről beszélni?

    Igen, ha a megmutatott szeretet, áldozatvállalás feledésbe merül, ha mások azt gonosz módon egyenesen negatívan értelmezik, rossz fényben tüntetik fel. Néha a gyermekben is tudatosítani kell, hogy pl. mennyi mindent tett érte a szülő. Különben abban a hiszemben fog élni: ez a világ természetes rendje, ez kijár neki, sőt több is… Olyan öntudatlanul élünk: fontos tények mellett megyünk el, nem figyelünk oda, kivételes lehetőségeket szalasztunk el! (Más kérdés az, hogy egyáltalán szembe akarunk-e nézni önmagunkkal, a mások szeretetével, Krisztus igazságával, vagy elintézzük az ügyet egy odavetett, nemtörődöm megjegyzéssel.)

   Pál nem győzködni akarja a gyülekezetet, hanem elgondolkoztatni, emlékeztetni az Isten kegyelmére, saját szolgálatának tisztaságára, ugyanakkor a korinthusiak magatartásának bizonyos visszásságaira, hogy a szembesülésből ráébredés legyen, abból pedig megtérés. A nagy imitátor, a kísértő is el akar gondolkodtatni, nyilván, más irányba és más szándékkal. Jó az neked, ha a jót követed?  Csakugyan azt mondta Isten? Agyalj egy kicsit együtt velem (az én logikám szerint): nem vetted észre, hogy valamit titkol az Isten, félre akar vezetni, meg akar rövidíteni.   

   Mégis egyetlen lehetőség marad: az őszinte, jóindulatból fakadó szó. Aki hallja, hallja. Megnyílt szívünk és szánk. Többet nem tehetünk. Pál úgy látja, hogy az ő önzetlen szándékára a korinthusiak bizalmatlansággal válaszolnak. A ti szívetekben kevés hely van számunkra… Minek jut hely a szívünkben, milyen programok futnak ott? Érvényesülés, önzés, hamisság, harag, saját fix ideák? Ki tölti be? Egy lelki EKG szomorú eredményeket hozna. Térjetek az Úrhoz teljes szívetekkel!  

   Reformáció ennek a kérdésnek az őszinte megvizsgálása. Milyen igazságot követünk, kire hallgatunk? Baj az, hogy a reformációról úgy beszélünk,  mint egy történelmi eseményről, ami a hátunk mögött van, pedig igei felismeréseivel, célkitűzéseivel, evangéliumi igazságaival előttünk kellene legyen.

   Mint gyermekeimhez szólok:… tárjátok ki ti is szíveteket. Legyetek nyitottak Isten akaratára. Úgy látom, hogy ez ellen tiltakozunk a leginkább (saját lelki értékeink ellen protestálók lettünk). Sokak számára mintha szégyellnivaló lenne ez a lelki kötődés. Mindenre nyitottak, fogékonyak vagyunk, csak Isten Igéjére nem. Méltatlanokká váltunk arra, hogy református (az evangélium szerint megreformált) gyülekezetnek nevezzük magunkat. Konfirmandusaink fénysebességgel tűnnek el közösségünkből, a világ ízlésével, értékrendjével azonosulnak. Az Isten ügye lett az utolsó. Ha elhagyjuk az Urat, nem ő lesz elhagyott.

   Hallottunk a kétfelé sántikálásról, a felemás igáról. A hagyományos értelmezés szerint a hitetlenekkel kötött házasságról van itt szó. (Mi reformátusok megszoktuk, hogy vegyes házasságok esetében a vesztes pozíciót képviseljük. Gyakran hallom: ez vagy az erősebb vallás, mint a miénk. Tudjátok miért? Mert nekünk nem fontos a mienk.  És ebbe bele is törődünk.)

   Milyen azonosság van Krisztus és Beliál között? Beliál az Ószövetségben a gonosz, az Isten elleni lázadás megtestesítője (Bír 19,22). Milyen közösség van hívő és hitetlen között? Az apostol mintha nem ismerné a kompromisszum szót. Ez a kifejezés „effektíve” azt jelenti: a családban, baráti kapcsolatban általában a hívő adja fel a hitét. A hitetlennek nincs mit feladnia (a rothadt alma effektus.) Sok szomorú történetet ismerünk.

   Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? A reformáció korában kihordták a szobrokat a templomokból, bár azok csupán ábrázolások voltak… az igazi bálványok bennünk vannak. Erről beszél az apostol is: mi az Isten élő temploma vagyunk. Gyülekezetünkben 600 templomnak kellene lennie. Mi történik ezekben a templomokban? Kinek szolgálunk, áldozunk?

   Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Hát éljünk úgy, mint akik befogadtuk Krisztust, aki által jelen van közöttünk a szent és örökkévaló Isten! 

   Pál az Ószövetség kategorikus parancsait idézi: menjetek ki közülük, különüljetek el, tisztátalant ne érintsetek. Benne a világban, de nem átvéve a világ gondolkodását, magatartását, hamisságát. Lélekben meg kell őrizzük önállóságunkat.

    Istenhez ragaszkodni, gyermekeiként élni: legmélyebb vágyunk-e ez?  Isten Atyánkká akar lenni, fiaivá és leányaivá kíván fogadni. Szívünk teljességével mondjunk igent erre a szeretetre! Ámen.  

 

2 Kor 6, 11-18 (kedd)

 

1 Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket!

2 Fogadjatok be minket: senkit nem bántottunk, senkit nem károsítottunk meg, senkit nem csaltunk meg.

3 Nem vádképpen mondom, hiszen az előbb megmondtam, hogy szívünkben vagytok, hogy együtt éljünk, és együtt haljunk.

4 Nagy a bizalmam irántatok, sok dicsekedni valóm van veletek, tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.

5 Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. 2Kor 2,13

6 De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével,

7 de nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel ő nálatok megvigasztalódott. Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, kesergéseteket, hozzám való ragaszkodásotokat, úgyhogy még jobban megörültem.

 

 

    Tegnapi igeszakaszunk azzal zárult, hogy Istennek kellünk… Lehet, mások mellőznek, kirekesztenek, de mennyei Atyánk vállalja velünk a legszorosabb, legbizalmasabb kapcsolatot: gyermekeivé fogad. A szent magához öleli a bűnöst.

  Akkor hát tisztítsuk meg magunkat! Igaz, mindnyájan átéltük: egy-egy nagyobb bevetés után (pl. padlástakarítás) milyen jó érzés megmosakodni, kosztól, szennytől, mocsoktól megszabadulni, újból tiszta lenni.  Még a kedélyállapotunk, a hangulatunk is jobb lesz.

   Testünket tisztítgatjuk, kúráljuk, ápoljuk, a lelkünkért olyan keveset teszünk. Nem ragadjuk meg a lehetőségeket, alkalmakat (pl. bűnbánati istentisztelet). Pedig milyen erő fakadna abból, ha komolyan vennénk ezeket! Valamennyien azt gondoljuk, hogy velünk minden rendben van. Nincs szükségünk megújulásra, reformációra (hát nem vagyunk eléggé reformátusok!?).  

   Tegyük teljessé megszentelődésünket!  Idegenkedünk ettől az utóbbi kifejezéstől, pedig egyszerűen azt jelenti: odaszánjuk magunkat Isten akaratának cselekvésére. Ma is vannak szentek, bár nincs a fejük fölött glória, de szívükben ott ragyog a krisztusi szeretet fénye.

   Fogadjatok be minket: senkit nem bántottunk, senkit nem károsítottunk meg, senkit nem csaltunk meg. Pál valósággal kérleli a gyülekezetet, és szinte mentegetőzik. Szívét tárja ki, így bizonyítja tiszta, hamisság nélküli szándékát. Nincs benne semmi hátsó gondolat, a gyülekezet javát akarja. Tudjuk, hogy mindenki ezt mondja (). De csak az önzetlen (megváltó) szeretet tudja valóban ezt is tenni.

    Pál vállalja a képmutatás nélküli, őszinte vallomás kockázatát. Ez a fegyvere.

    Hirtelen hangváltásra figyelhetünk fel. Feltételezhetjük, hogy közben megérkezett Titusz… Az apostol átvált a gyülekezetért való hálaadásra. Nagy a bizalmam irántatok, sok dicsekedni valóm van veletek, tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. És már nem is számít, hogy közben sok a külső nyomorúság, zaklatás. Ha bent békesség van. Ha betölt a jó hír, az evangélium.

    Kívül harcok, bent félelem… mély értelmű, sokatmondó helyzetjelentés ez. Nagyon magunkévá tudjuk tenni azt, amiről az apostol beszél. Fenyegetés, bizonytalanság kint, és félelem, aggodalom a szívünkben. Találó leírása ez a mai ember életérzésének.

   Pál azonban nemcsak ennyiről tud, hanem arról is, hogy Isten a megalázottak megvigasztalója. Milyen biztos fogódzó ez, milyen erős alapja a reménységnek!

   A kegyelem munkájának mindig konkrét jelei is vannak. Kisebbek, nagyobbak. Megérkezik Titusz, és biztató híreket hoz. Öröm, fellélegzés, hála.   

   Isten örömmé akar tenni minket egymás számára. Egészen bizonyosan nem egymás kárára, bántására rendelt. Krisztus jó hírré lett számunkra. Legyünk mi is a jó hír megtestesítői, akik örömet visznek, békességet teremtenek! Ámen.    

 

 

        

  2 Kor 7, 8-16 (szerda)

 

8 Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket,

9 de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt.

10 Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.

11 Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését! Mindenképpen igazoltátok, hogy ártatlanok vagytok az ügyben.

12 Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely Isten színe előtt van bennetek irántunk.

13 Ezért tehát megvigasztalódtunk, de megvigasztalódásunkon túl még jobban örültünk Titusz örömének, hiszen ti mindnyájan megnyugtattátok a lelkét.

14 Mert ha egy kissé eldicsekedtem neki veletek, nem szégyenültem meg, hanem amint mindent az igazsághoz híven mondtunk el nektek, úgy Titusz előtt való dicsekedésünk is igaznak bizonyult.

15 Ő még jobb szívvel gondol rátok, amikor visszaemlékezik mindnyájatok engedelmességére, amint félve és remegve fogadtátok őt.

16 Örülök, hogy minden tekintetben bízhatom bennetek.

 

    Pál apostol ebben az igeszakaszban újra hivatkozik a könnyek levelére (2 Kor 2,4), amit sok vívódás és kesergés közt írt a gyülekezetnek. Utólag úgy látja (noha közben nagy kétségek voltak benne ezt illetően): jó, hogy megírta és elküldte, bár sokat bánkódott nemcsak a gyülekezetben történtek miatt, hanem azért is, hogy kemény hangú levelével netán megbánt, megsért némelyeket a gyülekezet tagjai közül. A szeretet dilemmái. A gonosz mindig határozottan tudja, hogy mit kell tennie. A szeretetnek meg kell harcolnia a helyes lépésekért.

   Az intés kényes téma volt és maradt. Elgondolkoztam azon, mi történne, ha levelet írnék azoknak, akik nem járnak a közösségbe, akik közömbösek. Egy éles hangút, kíméletlent, szenvedélyeset. Hogy szégyen az, ahogy hitüket semmibe veszik, a közösséget elhanyagolják, Isten jóságát megcsúfolják, nem méltók arra, hogy keresztyéneknek nevezzék magukat, a gyülekezetünk miattuk megy tönkre. Nem hiszem, hogy nagy bűnbánat, feleszmélés, lelki megújulás lenne belőle. Nagy felháborodás az igen. Talán a következő vasárnap már nem prédikálnék itt.

    Örülök, hogy megszomorodásotok megtéréshez vezetett, írja az apostol.  Az igazi bűnbánat Isten fele fordítja az embert. A bűnbánatra Istennek egyetlen válasza van: a bocsánat, visszafogadás. A kegyelem ellenállhatatlansága azt is jelenti: nem tud ellen állni az őszinte töredelemnek.

   Az Isten szerinti szomorúság, bánkódás megbánhatatlan megtérést szerez. Azt nem lehet megbánni, hogy elfogadtam a bocsánatot, a kegyelmet, Isten békességét, a megváltás reménységét. Vajon megérint-e minket annyira az Ige, hogy így szomorodjunk meg, Istenhez fordulva (Bunyan János megtérésének története). Nem tudom, ma valakit lehet-e emlékeztetni személyesen hibáira, vétkeire úgy, hogy ne tartós harag, neheztelés legyen belőle? Még úgy általánosságban elfogadjuk az intést. „Hát igen, bűnösök vagyunk, Istenhez kell(ene) térnünk.” Te mennyit vállalsz ebből a többes számból? A reformáció ezt a megkerülhetetlen személyességet hangsúlyozta.

    Ha sötétségemmel Isten világossága fele fordulok, akkor az megvilágosít engem, ha bűnbánattal jövök, akkor bocsánata árad rám, akkor abból gyógyulás, felépülés, rehabilitáció lesz. Az üdvösség megnyerése.

   A világ szerinti megkeseredés viszont halálba visz. Az a felismerés, az a csalódás, hogy nem érek semmit, minden erőfeszítésem ellenére üres maradt a lelkem, egy nagy kudarc az életem, elhibáztam azt, nincs értelme semminek, nincs semmiféle cél számomra, semmi olyan, ami igazán örömet adna. Napjainkban sok híresség, sok gazdag ember jut ilyen krízisbe (talán ebből a kategóriából többen kerülnek ki az átlagnál), és dobja el az életét.

    Ugyanaz a szomorúság, de egyik tud arról, hogy van, akihez hazatérni a tékozlásból, hogy van jóvátétel, bocsánat, újat kezdés.   

     Az Istenhez fordulás annyi pozitív változást indít el: buzgóság, vágyakozás, ragaszkodás, megtisztulás. Fordulj a fény felé, hogy megvilágosodj! Indulj el haza fele, hogy örömet, békességet találj!

   Megszomorodva szomorítottunk meg titeket, de most veletek együtt megvigasztalódtunk az Úrban. És újból dicsekszünk veletek, örülünk nektek, és bízunk bennetek. A bizalom életünknek, közösségeinknek tartóoszlopa, de gyenge pontjává is lehet. Megtanultuk a bizalmatlanságot, és mi is megtanítottunk másokat arra. Hogy lehet ebből az ördögi körből kitörni?

    Isten bizalmat szavazott nekünk, amikor még bűnösök voltunk. Megelőlegezte azt. Krisztusban megbizonyította, hogy rá mindig számíthatunk. Soha nem hagy cserben. Ez az isteni gesztus lehet a kiindulópontja egymás iránti bizalmunknak. Az ok nélküli gyanakvás a gyengék tulajdonsága. Erősítsen meg minket Isten abban, hogy bízzunk benne, megbízhatók legyünk, és bizalmat sugározzunk embertársink felé is! Ámen.               

 

 

2 Kor 6, 11-18 (csütörtök)

 

1 Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. Róm 15,26 ; 1Kor 16,5

2 Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.

3 Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak,

4 és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.

5 És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.

6 Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.

7 Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.

8 Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam.

9 Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. Fil 2,6-11

10 Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nemcsak a cselekvésben, hanem tavaly óta a szándékban is elöl jártatok.

11 Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez, hogy amilyen készséges volt a szándékotok, olyan legyen a véghezvitele is, erőtökhöz mérten!

12 Mert ha megvan a szándék, az aszerint kedves Istennek, amitek van, nem aszerint, amitek nincs.

13 Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően

14 a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen;

15 amint meg van írva: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.” 2Móz 16,18

 

     Hitünknek életünk minden területén meg kell nyilvánulnia.  Munkánkban és pihenésünkben, családban és baráti körben, anyagi ügyeink intézésében. A reformáció egyik jelmondata- soli Deo gloria – nemcsak azt jelenti, hogy a templomi közösségben dicsérjük az Isten nevét, hanem azt, hogy mindennel az ő dicsőségét szolgáljuk.

   Pál apostol adakozásra biztatja a korinthusi gyülekezetet… Bár itt nem nevezi meg a segítségre szorulókat, de a Római és a Galata levélből kiderül, hogy a gyűjtés az ínséget szenvedő, nélkülöző jeruzsálemi gyülekezet számára történik.

  Az apostol hivatkozik Makedónia gyülekezeteire (a pozitív példa ösztönzőleg hat), és arra, hogy sok nyomorúságukban milyen örömet jelentett nekik az, hogy segíthettek másoknak. Szegénységükből a tiszta szívűség és nagylelkűség gazdagsága lett. Azóta is általános tapasztalat: a szegényeknek nyitottabb a szíve mások fele. A gazdag ember elvan magával, a szegény lépten-nyomon megtapasztalja, hogy egymást támogatva lehet átvészelni az életet. (Ha pénz nélkül maradnék egy nagyvárosban, nem a luxus-negyedekben keresnék ingyen szállást.)

   Erejük felett adakoztak, és sürgetve kérték, hogy ebben a szolgálatban ők is részt vehessenek. Elmondtam már, az a hajléktalan, aki kettétöri cigarettáját, és társának adja, vagyonának felét osztja meg. Melyik milliomos tenné ezt meg? Igazi gazdagságunkat az mutatja, hogy mennyit tudunk adni (nemcsak anyagiakról beszélünk). Ha ezt vesszük alapul - márpedig a bajban levőnek, és Istennek, aki a szűkölködő pártját fogja, ez számít – nos, akkor kiderül: nem azok a gazdagok, akik magukat annak tartják.

   Nagy igazság hangzik el az adakozással, a segítőkészséggel kapcsolatban: aki önmagát átadta az Úrnak, az tud jó szívvel adni, segíteni. Az ilyen ember másként lát, másként mérlegel, másként érez együtt.     

   Titusz küldetése az lesz, hogy befejezze az általa megkezdett adománygyűjtést. Pál hivatkozik a gyülekeztet lelki gazdagságára, amit Isten kegyelméből kaptak, és kéri őket, hogy ők, akik annyi mindent kaptak, az adakozásban legyenek bőkezűek. Nem parancsként hangzik, hanem biztatásként.    Lehet lelkesen adakozni, ez pedig a bizonyságtételnek egy konkrét, kézzelfogható formája, ami azt tanúsítja: fontos számomra az Isten ügye, azért kész vagyok erőm szerint áldozni, valamit odaadni.

Nyilván, a kegyelmet nem lehet megfizetni. A kegyelem már adva van Krisztusban, aki gazdag lévén szegénnyé lett… Nem aranyat, ezüstöt kínált fel értünk, hanem annál sokkal többet, értékesebbet: isteni életét. Vajon mi mit adunk? Abból, amink van, hálából tudunk-e felajánlani Isten dicsőségére?

   Az apostol értesült arról, hogy a gyülekezet már beszélt róla, már tervezi az adománygyűjtést, és kéri őket, hogy akkor vigyék is véghez. Azt tanácsolja, hogy ne aránytalanul, ne versengéssel adakozzanak, ne úgy, hogy közben ők jussanak nehéz helyzetbe, hanem fölöslegük pótolja a mások hiányát, hogy majd, ha szükség lesz rá, fordítva történjen.

   Mennyi tapintat! És egy szép hasonlat a pusztai vándorlás idejéből. „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.” Mi is szoktuk mondani: a leggazdagabb ember is csak jóllakásig, csak egy pár cipőt húzhat fel, ha száz lakása is van, egyszerre csak egy helyen lehet otthon.     Legyünk hálásak a kevesebbért is, és tudjunk szolgálni a többel, a plusszal: a plusz odaadással, szeretettel is! Ámen.

 

 

2 Kor 8, 16-24  (péntek)

 

     Rácsodálkozunk arra, hogy Pál mennyire megharcol a gyülekezetekkel kapcsolatos minden lépést, döntést. És minden kis dologban Isten gondviselő munkáját látja meg. Számára a részletekben nem az ördög lakik, hanem Isten kegyelme mutatkozik meg.

    Mai igénk elején hálát ad Istennek azért, hogy Lelke által a Titusz szívébe buzgóságot ébresztett a korinthusiak iránt. Bár emberi biztatást is kapott, de ez volt számára a végső impulzus. Munkálkodásunkban, szolgálatunkban olyan jó lenne felismerni az Isten akaratát.

   Kiderül, hogy Titusszal együtt más két testvért is elküldenek erre az adománygyűjtő útra. Az ige nem nevezi meg őket, de nagyon szép jellemzést olvasunk mindkettőjükről. Az egyik testvér az evangélium hirdetésével végzett áldott, sokak számára ismertté vált szolgálatot. Odaadása, önzetlensége, a gyülekezetekben szerzett jó híre a garancia arra, hogy ezt a megbízatást tisztességesen, kifogástalanul elvégzi. És az apostol még hozzá teszi: a mi Urunk dicsőségére. Ez küldetésének, minden Krisztust követő ember szolgálatának az legfőbb motivációja.

    A reformáció különösen kiemeltté tette ez a bibliai gondolatot: soli Deo gloria. Mennyire igyekszünk erre, mennyire vesszük komolyan? Isten kegyelmének, Krisztus szeretetének a nagykövetei vagyunk ezen a világon. Nemcsak a különböző országok kormányai, de nagyobb intézmények, cégek is sokat adnak arra, hogy azok, akiket azzal bíznak meg, méltó módon reprezentálják őket, rangjukat, tekintélyüket mások előtt. Mit szólnánk ahhoz, ha pl. Magyarország főkonzulja egyik hivatalos fogadáson a román parlamentben részegre inná magát. Vagy valamilyen rendezvényen szitkozódásba kezdene, esetleg hajba kapna valakikkel?

    Hogyan képviseljük mindennapi dolgainkban egyházunkat, gyülekezetünket, és ami még súlyosabb: megváltónk személyét? Nem hozunk-e szégyent református mivoltunkra, nem csúfoljuk-e meg azt a tényt, hogy mi Isten megváltott gyermekei vagyunk, a Krisztus lelki testvérei?

   Pál azt írja: óvakodunk attól, hogy valaki megrágalmazzon. Körültekintően, bölcsen járunk el, nem biztosítunk támadási felületet. Azért, hogy az, amit elértünk, ne legyen hiábavaló, hogy a kapott áldások gyümölcsei kárba ne menjenek, az eredményekért mondott hálánkat senki meg ne rontsa. Nekünk is vigyázni kell: tudatosan, bölcsen élni, nem engedve kicsinyes kísértéseknek. Nem vagyunk tökéletesek, de Isten Lelke megóv attól, hogy indulatainknak engedve, másokat megbotránkoztassunk. Számunkra is legyen megszívlelendő az apostol kijelentése: gondunk van a tisztességre Isten és emberek előtt.

  A végén hallunk a másik testvérről is, aki sok mindenben megbizonyította alkalmasságát, aki kipróbált ember, és tele van lelkesedéssel, buzgósággal, és nagy bizalom van a szívében a korinthusiak iránt. A bizalom nagyon fontos. Az a tény, hogy megbíznak bennem, komoly indíttatás arra, hogy valóban ne okozzak csalódást. Persze, sokan visszaéltek a bizalmunkkal, de jó, ha nem leszünk megkeseredett, szkeptikus emberek. Éppen a tegnap olvastam: a csaló sokkal bizalmatlanabb másokkal, mint az, akit becsapnak. Jó tehát megvizsgálnunk bizalmatlanságunk hátterét.

   Úgy tekintsetek rájuk, mint a gyülekezettek küldötteire, és Krisztus dicsőségére. Nagyon érdekes, furcsa, szinte provokáló megfogalmazás. Lássátok meg rajtuk Krisztus dicsőségét, mert az ő szolgálatában fáradoznak.

  Tanúsítsatok irántuk szeretetet. Mert megbecsülésünket, bizalmunkat, hűségünket, tiszteletünket a legjobban szeretet által tudjuk kifejezni. Isten is irántunk való kegyelmét, minden jó szándékát szeretetben mutatta meg.  Áldott legyen az ő neve! Ámen.

   

              

2 Kor 9, 1-5 (szombat)

 

1 A szentek iránti szolgálatról fölösleges írnom nektek.

2 Hiszen ismerem készségeteket, amely miatt dicsekszem veletek a makedónoknak, hogy Akhája tavaly óta készen áll, és hogy a ti buzgóságotok magával ragadta a többséget.

3 De mégis elküldtem a testvéreket, nehogy a veletek való dicsekedésünk ebben az ügyben hiábavaló legyen, hanem amint megmondtam: készen legyetek.

4 És ha velem makedónok érkeznek, és felkészületlenül találnak titeket, valamiképpen szégyent ne valljunk mi – hogy ne mondjuk: ti – ebben a bizodalmunkban.

5 Szükségesnek tartottam tehát, hogy megkérjem a testvéreket, menjenek el hozzátok előre, és készítsék elő a már megígért adományokat, hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.

 

    Az adakozás témájáról hallottunk a bűnbánati héten, de közben annyi lelki kérdés jött elő, sok hiányosságunk lepleződött le, sok gyengeségünkre derült fény, illetve megláttuk a mindent jóvá tevő isteni kegyelem túláradó bőségét Krisztusban, aki gazdag lévén szegénnyé lett értünk… Olyan ez, mint amikor elmegy valaki az orvoshoz vállfájással, aztán egy csomó minden kiderül. De az is, hogy van gyógymód, van lehetőség a felépülésre.

    Úgy szól Pál a korinthusi gyülekezethez, mint akiknek már vannak ismereteik. Nekünk is. Reformátusokként az ige egyházának nevezzük magunkat. Persze, már nem jellemző ránk az első évek, évtizedek buzgósága, az Ige iránti éhség, lelki fogékonyság (amikor még a kocsmákban is a megigazulás, megváltás és üdvösség kérdésről beszéltek), de azok, akik gyakrabban hallgatjuk az igét, ismerjük az evangélium alapigazságait.

   Tudásunk azonban mindig tisztázásra, elmélyítésre és megerősítésre szorul. Eszetekbe juttatom, írja másutt Pál apostol. Szükségünk van erre. Olyan hamar eltávolodunk, belebonyolódunk a világ harcába. Hányan kihulltak, elmaradoztak közülünk is!  Képzeljük el, van egy baráti kör, amelyik minden hét végén összejön… Ha valaki egész évben nem megy el ezekre a találkozásokra (bár megtehetné), vajon odatartozik-e még?

  Pál látja a készséget a korinthusiakban. Buzgóságukat, azt, hogy van bennük lelkesedés. Úgy tűnik, hogy ők voltak a kezdeményezők az adománygyűjtésben. Szép dolog. Sok pozitív vonást emelhetünk ki a mi gyülekezetünk életéből is: közmunkák, adakozás, diakóniai munka, meglehetős békesség.

   Az apostol így folytatja: de mégis. Elküldtem a testvéreket, hogy buzgóságotok nehogy csak szalmaláng legyen, hogy az adománygyűjtésből nehogy versengés legyen. Milyen hamar tévútra visz a Sátán! A jóból is rosszat hoz ki (Isten a rosszból is jót). Megfáradtunk, eltávolodtunk. A lelkész is veszített bizonyára lendületéből, az evangélium nem!

  Ó, be jó lenne, ha készek lennénk! Ha vigyáznánk, ha odafigyelnénk. Más prioritásaink vannak. Más célok foglalkoztatnak. Belevetjük azokba magunkat, és sikereseknek képzeljük magunkat, de közben valami lényegeset elveszítünk. Közben közösségünk hanyatlik. (Olvastam egy tanító történetet: egy társas hát építésénél a lakók rendre megbeszéli a kivitelezővel, hogy a tervben szereplő alagsori és földszinti közösségi termekből, helyiségekből spóroljon ki mindent, amit lehet (mert az úgysem érdekli őket), és a lakrészek legyenek minél fényűzőbbek. Így is történik, csakhogy az épület gyenge alsó része nem bírta megtartani az emeleti luxus-apartmanokat, és az egész összeomlott. Ebben a nagy individualizmusban összeomlik az egész.)      

  Ugyanakkor példák is kell legyünk. Pál itt konkrétan a makedónokról beszél. Akik felnéztek a korinthusiakra. Ha eljönnek, és zűrzavarral, vitatkozással és békétlenséggel találkoznak, csalódni fognak. Vajon azok, akik elolvassák egyházunk „feliratát”, hogy ti. református (eredetileg: az evangélium szerint megreformált), és bejönnek közénk, mit látnak. Hitelesen képviseljük Krisztus igazságát, szeretetét? Milyen rettenetes az, ha csalódást okozunk, kiábrándítunk másokat - fiataljaink, felnőttjeink, lelkészeink, presbitereink-, ha nem Krisztus kegyelmének a többletét mutatjuk fel. Reformáció ünnepe erre is emlékeztet.

   Ezért küldi Pál az ő munkatársait előre. Ezért szól Isten Igéje, ezért vannak követek…

Az adomány hálaáldozat kell legyen. Szívem hálaáldozatként adom Istennek (Kálvin jelmondata). Nem kényszerből. Nem azért, mert a törvény kötelez rá. A törvény a szíveket nem változtatja meg. Én nem azt szeretném, hogy gyermekeim a büntetésektől való félelem miatt gondoskodjanak rólam, hanem azért, mert tisztelnek, szeretnek, ragaszkodnak hozzám. Ragaszkodjunk Krisztushoz, aki önként adta önmagát értünk, hogy megváltson minket! Ámen.