Újzsenge (bűnbánati hét)- 2021

Jn 6, 16-21  (hétfő)

16 Estefelé lementek tanítványai a tengerhez, 

17 hajóra szálltak, hogy átmenjenek a tenger túlsó partjára, Kapernaumba. Sötét volt már, és még nem ment oda hozzájuk Jézus; 

18 a tenger pedig háborgott, mert nagy szél fújt. 

19 Közben eljutottak mintegy huszonöt vagy harmincfutamnyira, amikor meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz. Megrémültek, 

20 de ő így szólt hozzájuk: Én vagyok, ne féljetek! 

21 Fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak. 

  Nem először halljuk ezt a történetet. A viharok is vissza-visszatérnek. És ismételten átéljük Isten szabadító, gondoskodó hatalmát is. „Mindennapi kenyerünket, békességünket, oltalmunkat, reménységünket add meg nekünk ma…”

    Ez a történet János evangéliumában a kenyérszaporítás csodáját követi. Öt kenyérből és két halból 5.000 ember lakik jól. Biztos, hogy tele van a tanítványok szíve ámulattal, szent meghatódottsággal. Talán még túl friss az élmény, annyira a hatása alatt vannak, hogy beszélni sem tudnak róla… 

Át akarnak kelni Kapernaumba. Több tanítvány szülővárosa (a Zebedeus-fiak, Péter és András, Máté?) Otthoni vidék. Sötét van már, és Jézus még nem ment oda hozzájuk. Talán várják egy darabig, aztán elindulnak.

   A hit nagy titka ez: Jézussal lenni akkor is, amikor ő szemmel láthatólag nincs jelen. A csodák Jézushoz kötődnek, de őt nemcsak a csodákban ismerhetjük fel, hanem mindent átölelő, mindent betöltő szeretetében. Meghatározó-e számunkra ez a lelki tapasztalat? 

   A tanítványok azonban csak a háborgó tengert látják, a vihart. Mi is. Ha baj van, akkor mindenekelőtt nem az Isten oltalmát érezzük át. Inkább a veszélyt, a félelmet. Sokszor még imádkozni sem tudunk. Jelképesen szólván: egy-egy erős zivatar elmossa a hitünket, bizalmunkat is… Közben a tanítványok 4-5 km-nyire távolodtak el a parttól. Ez viharos szélben már reménytelen távolság, ha elsüllyedne a hajó. 

   Akkor pillantják meg Jézust, amint a háborgó tengeren közeledik a hajóhoz. Itt Jézus nem 5000 ember éhségét, hanem 12 félelmét győzi le. Minden problémánk hátterében tkp. az ősbűn miatt teret nyerő, minket szüntelen fenyegető halál rettegése áll. Éhség, vihar… Tudjuk, hogy Jézus önmagát vetette bele a küzdelembe, hogy áldozatával és feltámadásával megszabadítson minket legnagyobb ellenségünktől.

  Megrémültek… Azt is olvashatnánk: megörültek… Miért az ijedelem az első reakció? Nehezen áll rá a gondolkodásunk az Isten kegyelmére. A „Ne félj!” sokszori biztatása ellenére sem. Megszoktuk a rosszat, az a természetes számunkra…  A bizalmatlanság élményével élünk. Ebből az irányból érkezünk. Eljutunk-e a bizalomig? Én vagyok, ne féljetek. Benne őt kell felismernünk, aki az út, az igazság, és az élet, a feltámadás.  

   Az utolsó mondatban hallottuk: fel akarták venni, de hirtelen megérkeztek. Valójában Jézus vette isteni karjaiba őket. Ha nem is úgy tudták, érezték: végig ott voltak… Mi úgy fogadjuk be őt, hogy ő már befogadott, úgy keressük, hogy ő már megtalált. Ámen. 

Mt 6, 22-34  (kedd)

22 Másnap megértette a tenger túlsó partján maradt sokaság, hogy nem volt ott más hajó, csak egy, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival együtt abba a hajóba, hanem csupán a tanítványai mentek el. 

23 De Tibériásból jöttek más hajók annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután hálát adott az Úr. 

24 Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a hajókba, és elmentek Kapernaumba, hogy megkeressék Jézust. 

25 Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: Mester, mikor jöttél ide? 

26 Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. 

27 Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten. 

28 Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? 

29 Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. 

30 Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 

31 Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 2Móz 16,4.13-15; Zsolt 78,24 

32 Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 

33 Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. 

34 Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! 

   Másnap... Tovább folytatódik a történet. Megújul Isten kegyelme minden nap. A sokaság tanácskozik, a tényeket próbálja összerakni: 5 kenyér és két hal - amiből 5000 ember lakott jól. Aztán: nem volt ott más hajó, csak egy, a tanítványok abba szálltak be, Jézus viszont nem… A csoda az, aminek előzményeit, részleteit talán adatolni lehet, de eredményét, kiteljesedését nem lehet megmagyarázni, megérteni (csak csodálni). Túl van az emberi számításokon.

  Közben hajók érkeznek arra helyre, ahol a kenyeret ették, miután hálát adott az Úr (egy kis öböl melletti partszakaszról lehet szó).  Szép körülírása ez ennek a földrajzi pontnak. Jó, ha vannak ilyen élményeink, helyszíneink, amik különösen emlékeztetnek az Úrral való találkozás megtapasztalására. De nem a helyszínekhez kell ragaszkodnunk, hanem őhozzá!

  Az emberek felszállnak a hajókra, átmennek Kapernaumba, hogy megkeressék Jézust. Jézust, a nagybetűs Kenyeret kereső, utána járó emberek... Nem tudom, hogy ma mit vállalnánk azért, hogy találkozzunk vele. Olykor soknak tűnik még ez az egy óra is, pár percnyi gyaloglás vagy autózás. Persze otthon is lehet imádkozni, igét olvasni vagy hallgatni (adott estben ez az egyetlen lehetőség), Krisztus – az imént mondtuk - mindenütt jelen van, csak gyakran mi nem vagyunk jelen: annyi minden leköti a figyelmünket. Keresnünk kell a vele való együttlét minőségi alkalmait. 

   Vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos felekezeteknél „akadtak rá” Jézusra… Erről általában mások győzik meg őket. Valóban találhatnak lelki élményeket, jó közösséget. A Krisztussal való találkozás mindenekfelett az ő személyéhez kötődik. Ő azoknak jelenti ki magát, akiknek szíve engedelmes iránta.

   Az emberek megtalálják Jézust, és azt kérdezik (nagyon emberinek tűnik az, ami felől érdeklődnek): mikor (hogyan) jöttél ide? Mintha a csoda magyarázatra, megfejtésére lennének kíváncsiak, és nem a csodát véghezvivőre. A szenzációra, és nem a Jézus személyére. Jézus ezt veti szemükre: nem azért kerestek, mert jeleket láttatok (amik nyilvánvalóan valakire utalnak), hanem a puszta csoda miatt: ettetek, jóllaktatok.

    Komoly kérdés újzsenge ünnepére készülve: vajon csak az áldások kellenek Istentől? Csak a kenyér, csak az egészség, csak az anyagi javak foglalkoztatnak, vagy – mindezekben – többet látunk meg? Isten kegyelmét, megváltó akaratát. 

  Ne veszendő eledelért fáradozzatok – mondja Jézus, hanem azért, ami megmarad az örök életre. Biztos, hogy fontos, szükséges a földi is, de nem az egyetlen, a kizárólagos, sőt, nem a legfontosabb és a legszükségesebb. Annyira abszolút prioritássá, a legfőbb szemponttá lett! Ha pl. azt mondja valaki: külföldön 4-szer annyit keresek, miért maradnék itthon, akkor ezzel a ténnyel szemben nincsenek meggyőző (meggyőződéses) érveink. Hogy család, szülőföld, barátok, hit… nagyon erőtlen, halvány hivatkozások ezek a pénz mindent letromfoló bizonyítéka mellett.

  Az örök eledelt az Emberfia adja. Nem valami misztikus úton szerezzük meg. Krisztust kell követnünk, benne kell megtalálnunk az, akit az Atya megváltásunkra rendelt, és Igéjének pecsétjével igazolt. 

   Jó a Jézust keresők kérdése: mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk. Hogy örök értékekért fáradozzunk, megmaradó kincseket gyűjtsünk.

  A válasz döbbenetesen egyszerű: higgyetek abban, akit ő küldött. A nagy igazságok mindig egyszerűek (ám nem egyszerű követni őket). Azt tegyétek, hogy hisztek bennem.  

   Újabb kérdés hangzik el: milyen jelt mutatsz. A mannára hivatkoznak: „mennyei kenyeret adott nekik enni” (nem egyszeri csoda volt, hanem naponta megújuló gondoskodás). Szeretnénk mi is újra és újra, naponta átélni a csodákat. Jeltől jelig haladni. Hát nem Krisztus, az ő szeretete a legnagyobb jel? 

   Jézus válasza tovább mutat az említett tényeknél: nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret (nem a dicső múlt idézgetése, nem az emlékekbe temetkezés a dolgunk), hanem az én Atyám adja. Ő szüntelen munkálkodik. Isten kenyere a mennyből száll le és életet ad. Krisztus a mi tápláló eledelünk. 

  Ezek után már kérdeznek tovább, hanem azt mondják: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Nincs ennél magasztosabb vágy, kérés: Uram, add önmagad, táplálj, éltess érdemeddel, szereteteddel! Ámen.  

Jn 6, 35-40 (szerda)

35 Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. 

36 De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. 

37 Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; 

38 mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. 

39 Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. 

40 Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. 

    Többször prédikáltam erről az igeszakaszról. Kedvenc textusom (van ilyen). Jézus azt mondja az őt kereső, először csak a csoda megismétlését sóvárgó, majd annak mélyebb jelentését megértő embereknek: Én vagyok az élet kenyere. Az Isten kenyere… amelyik életet ad a világnak. 

   A kenyér, a táplálék, a kalória az élet feltétele. Milyen fájdalmas, szomorú, hogy a világ számos helyén szűkében vannak az emberek. Földünk egyik felén rengeteg a pazarlás (nálunk is pl. egy-egy esküvőn), másik felén ezrek halnak naponta éhen. 

  És nagy a lelki éhezés is. Mindenfélével próbáljuk azt pótolni… Élni akarunk, jóllakni, bőségben lenni, és figyelmen kívül hagyjuk azt, aki az élet kenyere. Aki lelkünket jól tudja tartani, be tud tölteni örömmel, reménységgel. 

   Aki hozzám jön… Ebben a lelki táplálékban nem lehet személytelenül részesülni. Krisztushoz kell elérnünk, benne kell megtalálnunk azt, aki „szent étel” lett számunkra. Éhségünket ő tudja kielégíteni, ürességünket ő tudja betölteni. Isten Krisztusra nézve teremtett, benne „egészedik” ki az életünk. 

   Elhangzik egy feddő megjegyzés: láttok, és mégsem hisztek. Szép vallomás hangozott el: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Úgy mondják ezt, mint akik felismerték benne azt, akire a teljesség értelemében szükségük van. Jézus itt figyelmeztet: nem elég a látás, hinni kell. (A hit látás nélkül is „boldogul”, a látás hit nélkül nem sokat ér.) Nem elég a testet öltött Emberfiát látni, észre kell venni benne az egyszülött Fiút, akit megváltásunkra küldött az Atya. Akiben egyedül van a mi üdvösségünk.  

   Visszatérő kifejezés János evangéliumában: aki hozzám jön. Ez a menekvés, a lelki megelégülés, a jóllakás egyetlen útja. Most hálásak vagyunk a termésért, az aratásért, az új kenyérért, de Krisztusban nyerjük meg Isten minden áldását. Isten nem akarja, hogy megelégedjünk a külsőségekkel. Többet akar adni. A gyermeknek nem elég, hogy tudja: szülei biztosítják az ellátását, hanem éreznie kell szeretetüket, tudnia kell, hogy minden érte van.

   Akit nekem ad az Atya, hozzám jön, aki hozzám jön, azt nem vetem ki. Kit ad Krisztusnak Isten? Fiát a világnak adta, a világot az ő Fiának. Csak személyessé kell váljon ez az igazság, csak rá kell döbbenj, hogy rólad van szó. „Úgy szeretett Isten engem, hogy egyszülött Fiát adta értem, hogyha hiszek benne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen…”

    Krisztus senkit nem küld el. Szeretetében mindenkinek helye van. Nekem is. A mennyei kenyérben nekem is részem van. (Olvastam: a kitűzött esküvő előtt néhány nappal a vőlegény lelépett, a vendéglőt már nem lehetett visszamondani, a faképnél hagyott menyasszony plakátokat helyezett ki a városban:  mindenkit várunk ebben az időpontban, ebbe az elegáns étterembe, míg a helyek betelnek. Kevesen jöttek el, főleg szegények. Pazar esküvői menüt kaptak. Pedig a gazdagok is megéheznek. Csupán egy nappal vezetnek a szegényekhez képest… Mindig egy nappal.)

  Jézus beszél az ő küldetéséről: nem használ nagy szavakat. Mindenekelőtt az engedelmességéről beszél. Azért jöttem, hogy annak akaratát… Értitek? Jézus nem saját szolgálatáról, sikereiről, teljesítményéről beszél magasztos mondatokban, hanem arról a feladatról, amit ráruházott az Atya. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Jézus küldetése nemcsak egy minőségibb, magasabb szintű életről szól, hanem az üdvösségről.

  A 40. vers összefoglalja még egyszer ezt a tanítást. Nincs fontosabb tudás, mint az, ami azzal kapcsolatos, hogy mi az örökkévaló Isten akarata velünk. Itt erről van szó. Annak, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen. Ebben a kijelentésben megtaláljuk üdvösségünk kulcsát, felismerjük azt, akiben van a mi üdvösségünk. 

   Aki látja a Fiút és hisz benne. Aki látja a Fiút, és hisz benne. Aki látja a Fiút, és hisz benne. (Hét szóra van tőlünk az üdvösség). Mit kell tegyek, Uram? Sokszor nem látlak. Gondjaim miatt, hitetlenségem miatt, olykor éppen azért, mert ajándékaidra tekintek csupán, és nem rád.  Nem értem a te Fiúságodat: annak alázatát és dicsőségét. Abban Isten végtelen, kimondhatatlan szeretetét. És nem tudok teljes szívvel hinni benned. Kételkedések ébrednek bennem. Okoskodások. Vagy emberi csalódások húznak vissza. Egyetlen kérésem van: segíts Lelked által, hogy lássalak téged, és higgyek benned.  Fontosabb ez mindennél. Ezen múlik minden. 

  Azt is tudom, hogy te feltámasztasz az utolsó napon. Ámen.

Jn 6, 41-51 (csütörtök)

      41 A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le. 

42 És azt kérdezték: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Akkor hogyan mondhatja: A mennyből szálltam le? 

43 Jézus így válaszolt nekik: Ne zúgolódjatok egymás között! 

44 Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. 

45 Meg van írva a prófétáknál: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” Aki az Atyára hallgatott, és tőle tanult, az mind énhozzám jön. Ézs 54,13; Jer 31,33-34 

46 Nem mintha bárki látta volna az Atyát: csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. 1Tim 6,16 

47 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van. 

48 Én vagyok az élet kenyere. 1Kor 10,3-5 

49 Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. 

50 De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. 

51 Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem. 

    A zsidók zúgolódni kezdtek. Úgy gondolom, hogy itt egy magát különösen „zsidónak”, törvénytisztelőnek tartó csoportról van szó. Hiszen csaknem mindnyájan zsidók voltak a Jézus hallgatói közül. A zsidó név Jákón negyedik fia, Júda nevéből származik, és (egyik értelmezés szerint) hitvallót jelent. Akár magunkra is vonatkoztathatjuk. 

   Szóval ennek az elit társaságnak a tagjai megbotránkoznak Jézusban, mert azt mondta: én vagyok az életnek a kenyere, amely mennyből szállt alá. Jézus ebben nemcsak azt állítja, hogy ő a mennyből származik, hanem azt is, hogy az a küldetése, hogy a világnak életet biztosítson. 

  És azt kérdezték (hitetlenkedve és okoskodva): nem Jézus ez, a József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Nem könnyű meglátni az Emberfiában a Messiást, aki nem tüzes szekereken ereszkedett alá az égből, nem mennyei aurától övezve jelent meg az emberek előtt. Isten útjait néha egyszerűségük miatt nem tudjuk felismerni. Jézus, a József Fia? Értjük a kérdés mögött feszülő nagy dilemmát. 

   Jézus szinte megértően válaszol. Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya. Megint nagy kérdés előtt állunk. Kit, kiket vonz az Atya? Hát nem mindenkit? Vagy függ a mi készségünktől, nyitottságunktól, odaszánásunktól? Ismerjük a mondást: 100%-ban Istentől, 100%-ban tőlünk. De mit jelent ez? Az biztos, hogy nem emberi okoskodás, ügyeskedés vezet el Jézushoz. Nagyobb erők kell megmozduljanak. Nagyobb erő mozdult meg: az Isten örök kegyelme. Ha azt gondoljuk, hogy emberi akaratunk, elgondolásunk szintjén meg tudjuk érteni, meg tudjuk ragadni azt, akkor tévedünk. Meg kell érintsen a kegyelem. Mi csak kérhetjük: törd meg belső ellenállásunkat, Urunk! Hadd érezzük szereteted ellenállhatatlan vonzását! 

   Jézus itt is elmondja: kiválasztásunk nemcsak a földi életre vonatkozik. A feltámadás mennyei távlatot nyit számunkra. Vele való közösségünknek nincsenek korlátai. Isten gyermekeiként ezt az igazságot sajátíthatjuk el egyre jobban. Aki az Atyára hallgatott, és tőle tanult, az mind énhozzám jön. Isten tudományának tárgya egy személy: az egyszülött Fiú.  

   Ti csak az Atya tanítását ismerhetitek, én láttam az Atyát. Csak az mondhatja ezt, aki az Istentől van. Aki látja az Atyát, az részesül az ő létében. Krisztus az Atya láthatását (a földi jogrend csak a gyermek láthatásáról tud) tette lehetővé számunkra.  Ezért áll itt ez a kijelentés: aki hisz, annak örök élete van. Nem kérdés: abban kell hinni, aki az élet kenyere. Abban, hogy ő az élet kenyere. 

   Újból előkerül a manna témája. Igen, a manna az isteni gondviselés jele volt. A mindennapi kenyerünk is az. Legyünk hálásak érte! De tudatában kell lennünk: a földiek csak a földi életre táplálnak. Persze, Isten törődik testi mivoltunkkal is… Hiszen az az első. Krisztus is testet öltött, testben váltott meg, de nem csak erre a mulandó életre.

  Aki az élő kenyérből eszik (Isten kenyere, mennyei kenyér, itt: élő kenyér), amelyik a mennyből szállt le, élni fog örökké. Élő és éltető Kenyér. Végig ott feszült bennünk a kérdés: hogyan ehetünk ebből a Kenyérből? Igen, elfogadni Krisztust, hinni benne, közösségéhez tartozni.

   Itt mégis egy megdöbbentően konkrét mondat hangzik el: mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, (hogy ne csak földi reménységük, hanem üdvösségük legyen) az az én testem.  Krisztus teste – az ő valóságos áldozata - a mi lelkünket táplálja. Van valami megrendítően tényszerű, realisztikus ebben. Csak abból tudunk kiindulni, amiről tapasztalatunk van. Jézus teljes közösséget vállalt velünk, a mienkhez hasonló (a mienkkel azonos) testben jelent, hogy megváltson minket, hogy mi benne élhessünk, általa Isten gyermekei lehessünk, és érte megnyerhessük az üdvösséget. Ámen.

Amilyen tényszerűen beszélünk a naponta asztalunkra kerülő kenyérről, ugyanolyan pontosan kell tudnunk a mennyeiről is. 

Jn 6, 52-59 (péntek)

52 A zsidók vitatkozni kezdtek egymás között, és ezt kérdezték: Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? 

53 Jézus így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. 

54 Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. 

55 Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.

56 Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. 1Jn 2,24

57 Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. 

58 Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. 

59 Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított. 

   Jézus kijelentése újabb vitát szül. Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? Ez a mi kérdésünk, a mi értetlenségünk is. Isten kegyelmét elvont tanításnak, nehezen megragadható ténynek tartjuk. Pedig Krisztus áldozatában nagyon is kézzelfogható, realisztikus lett... Nem kell ismernünk anyagcserénk bonyolult kémiai folyamait ahhoz, hogy jó étvággyal elfogyasszunk egy finom vacsorát. Hiába olvasnánk ki egy tucat orvosi szakkönyvet a táplálkozásról, emésztésről, sejtjeink energiagazdálkodásáról, attól még éhen halnánk, ha semmiféle eledelt nem vennénk magunkhoz. 

   Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Krisztus megtört teste, kiontott vére, azaz az ő golgotai megváltó halála, mártíriuma életünk alapvető feltétele. Akkor teljesül ez a feltétel, akkor válik számunkra igazán életté, ha részesülünk Megváltónk testében, vérében.

   Az úrvacsorára gondolunk: arra, amit az hirdet, megjelenít. Arra, hogy végső soron hit által kell nekünk elfogadni Krisztus áldozatának univerzális, tényszerű igazságát, megtartó áldását. Az úrvacsorában nem valami káprázatos mutatványról van szó, nem valami fényűző ceremóniáról. Életet áldozó, életet mentő jótett bizonyosságával állunk szemben, és annak haszonélvezői vagyunk. 

   Aki eszi az én testemet, issza az én véremet, annak örök élete van. Mély értelmű mondat. Nem egy szertartás gyakorlására buzdít itt a mi Urunk, hanem testét, vérét felajánló áldozatának valódi elfogadására. Az én testem igazi étel, az én vérem igazi ital… A kereszt halálbiztosan hirdeti: életet nyertünk. Nem lenne ésszerű ezt visszautasítani.   

   Aki eszi testemet, issza véremet, az énbennem marad. Aki mindent vállalt értünk, ahhoz minden odaköt.  Az ő szeretete egyre több szeretetet ébreszt bennünk a hozzá való ragaszkodásra. A legnagyobb áldozathozatal a legerősebben összekapcsolja azt, aki vállalta, azzal, akiért ezt megtette.

   Jézus az Atyával való kapcsolatáról beszél: engem az Atya küldött, én belőle (személyes jelenlétéből, szeretetéből) élek, és aki „engem eszik”, azaz hit által elfogadja megváltó szeretetemet, az él általam. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, mondja Pál Athénben. És belőle, Krisztusból fakad örömünk, reménységünk, üdvösségünk - tehetjük hozzá. Mindent tőle és általa kapunk. Tőle és általa mindent megkapunk. 

   Egy történet: „azt mondják, hogy amikor a morva misszionáriusok elkezdték munkájukat Grönland szigetén, a bennszülötteket annyira tudatlanoknak találták, hogy oktatni kezdték őket. Az eredmény kiábrándító volt, ezért abbahagyták az oktatást. Miközben hajójukra várakoztak, az egyik misszionárius kezdte lefordítani az evangéliumok egyes részeit, és arra gondolt, hogy kipróbálja fordítását a bennszülöttek előtti felolvasás által. Miután felolvasta Jézus szenvedéseit és halálát, csend következett. A törzsfőnök felállt és megkérte a misszionáriust, hogy olvassa fel ismét. Amikor a felolvasás befejeződött, a törzsfőnök így szólt: “Igaz–e az, amit olvastál? Azt mondod, hogy igaz? Akkor miért nem ezt mondtátok nekünk először? Most nem mehettek el. Mi meghallgatjuk annak a férfinak a szavait, aki értünk szenvedett.” A kereszt győzött ott is, ahol az oktatás kudarcot vallott. A misszionáriusok ott maradtak, és még sok gyümölcsét látták munkájuknak.”

    Krisztus nem egy ajándéka Istennek (mint pl. a manna, vagy a mindennapi kenyerünk), hanem a nagybetűs Ajándék, akiben az élet teljességét, az üdvösséget adja nekünk mennyei Atyánk. Nem kellene-e mindennél fontosabbnak, előbbvalónak tartanunk őt? Inkább mindent veszni hagynunk, csakhogy őt megnyerjük? Hányszor fordítva járunk el: anyagiakért, pillanatnyi érdekért, egy tál lencséért megtagadjuk azt, aki a halálig, a poklokig ment el értünk. 

   Ezt itt és most nekünk tanította a mi Urunk az ő Igéje által: döntsünk mellette, válasszuk őt, az élet kenyerét, hogy benne minden a miénk legyen! Ámen. 

Jn 6, 60-69 (szombat)

60 Tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt? 

61 Mivel pedig Jézus jól tudta, hogy ezért zúgolódnak a tanítványai, így szólt hozzájuk: Ez megbotránkoztat titeket? 

62 Mi lesz, ha majd meglátjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol előzőleg volt? 

63 A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: Lélek és élet. 2Kor 3,6

64 De vannak közöttetek néhányan, akik nem hisznek. Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki el fogja árulni őt. 

65 És így folytatta: Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya. 

66 Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé. 

67 Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: Vajon ti is el akartok menni? 

68 Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. 

69 És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje. Jn 10,36; Ézs 40,25; 41,14; 45,11; 47,4; 48,17; 49,7; 54,5 

    Ahogy a bűnbánati héten hallottuk a János ev. 6. fejezetéből a Jézus tanítását, bennünk is megfogalmazódhatott: nem könnyű beszéd ez. Nem azért, mert nagyon elvont, ellenkezőleg, túlságosan is direkt. Nem azért, mert követhetetlenül bonyolult, hanem félreérthetetlenül egyszerű.  (Egy tűzoltóparancsnok mondta az újoncoknak: a mi munkánk emberi életekről szól. A mienkről és a másokéról. És ha egy adott helyzetben azt kell mérlegelned, hogy megmentesz valakit, vagy kockára teszed a saját életedet, akkor mindig magad ellen kell döntened.) Kemény beszéd. 

   Pedig Krisztus saját áldozatáról beszél. De íme, annak elfogadása is komoly nehézségekbe ütközik. Nem így képzeltük el a megváltásunkat. Nem gondoltuk, hogy bűneinknek ilyen súlyos, az örökkévaló Isten Fiát a keresztre küldő következményei vannak. Krisztuson mutatkozik meg nyomorúságunk mértéke, Isten kegyelmének mértéktelensége. Ez botránkozást szülhet.  Vagy nagy-nagy alázatra indíthat. Hit által nézz Krisztusra, a véres kereszten érted szenvedőre! Milyen gondolatok, érzések ébrednek benned? Bűnbánat, hála, vagy ellenszegülés, visszautasítás: nem kell nekem ez az áldozat.

   Jézus azt is tisztázza, hogy ő önmaga tényleges feláldozásáról, testének megtöretéséről, vérének kiontásáról szólva is lelki valóságról beszél. Nemcsak mártíriumról, nemcsak ártatlan szenvedésről, hanem bűnbocsánatról, örök engesztelésről. Nemcsak egy eszme fel nem adásáról, hanem az üdvösség megszerzéséről. A lelki igazságot pedig csak lelkiképpen, csak hit által lehet elfogadni. Hit nélkül Jézusban csak egy prófétát látunk, az igazság harcosát, erkölcsi példaképet, csak hit által ismerhetjük fel benne megváltó Urunkat, üdvösségünk kezesét.        

   Kemény mondat ez is: de vannak közöttetek néhányan, akik nem hisznek. Vagy az, hogy senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya. Belénk nyilallik: vajon én nem tartozom közéjük? Ó, Uram, őrizz meg a keményszívűségtől! Kegyelmed diadalmaskodjék engedetlenségem fölött!

    Jézus követői közül ezen a ponton sokan meghátrálnak. Ez nem fér bele a Messiásról alkotott elképzeléseikbe. Népszerűbb lett volna egy sikeres Megváltó, aki hatalommal és dicsőséggel viszi véghez szabadító munkáját. De nem éppen a kereszten mutatkozott meg a legtündöklőbben Krisztus hatalma és dicsősége?

   Jézus a szűkebb tanítványi csoporthoz fordul: ti is el akartok menni? Ebben a kérdésben Jézus nem hivatkozik követése előnyeire, a tőle való elpártolás következményeire: saját személyét állítja bizonyságként a tanítványok elé. Valóban: ő a legmeggyőzőbb érv. El akartok-e menni tőlem?

   Péter nagyon jól megérti a Jézus kérdésének lényegét, ismeri a hozzá tartozás pótolhatatlanságát, és nagyon őszintén válaszol: Uram, kihez mehetnénk. Örök élet beszéde van tenálad. Ez az első (és egyetlen), amit Péter megemlít. Nem azt mondja: melletted biztonságban vagyunk, nem éhezünk, még csodákat is látunk, jól érezzük magunkat. Pedig ezek sem mellékesek. Újzsenge ünnepére készülünk, és hálásak vagyunk Isten testi áldásaiért is: a kenyérért, a táplálékért, anyagi javainkért. Áldott legyen ezekért is az ő neve! De ő ezeken felül valami többet akar nekünk adni. Örök élet beszéde van nálad. Az örök élet biztos ígérete, ajándéka. Csak tőled, csak benned és általad lehet az a mienk. 

   És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek szentje. A bizonyosság, a meggyőződés hangja ez: hisszük, tudjuk, hogy te testesíted meg Isten megváltó akaratát. Te vagy a Kiválasztott, akiben mi is kiválasztatunk az életre. A Szent, akiben megszentelődünk. Az igazi tudás nem tárgyi ismeretet jelent, hanem élő személyhez kötődik. A Krisztus személyéhez. (Egy hívő ember mondta: a mennyről nem sokat tudok, de ismerem a menny Urát.) 

   Ha őt – a világosságot, az élő kenyeret - megtagadjuk, eláruljuk, azzal a sötétséget, az ürességet választjuk. Isten őrizzen meg ettől! Hanem segítsen hűségesnek maradni a mi Urunkhoz, aki által részesülünk Isten minden áldásában: földiekben és mennyeikben! Ámen.