Újzsenge bűnbánati hét  (2022)

1 Kor 7, 17-24 (hétfő)

  17 Egyébként mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, ahogy az Isten elhívta: így rendelkezem minden más gyülekezetben is. 

18 Körülmetélten hívatott el valaki? Ne tüntesse el! Körülmetéletlenül hívatott el valaki? Ne metélkedjék körül! 

19 Sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem ér semmit, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos. 

20 Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott. 

21 Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele! Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal! 

22 Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája. 

23 Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái! 

24 Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott. 

  Talán nem épp a témába vágó (újzsenge ünnepére készülünk), ám tanulságos prédikáció-sorozatot követhetünk végig ezen a bűnbánati héten. A „mindenért hálát adjatok!” felhívás az élet minden területét érinti. 

   Az első korinthusi levélből felolvasott igeszakasz érezhetően magán viseli az Úr közeli visszajövetele váradalmának a bélyegét. Arra tekintve hangsúlyozza az apostol: nem érdemes a külsőségekre, az átmeneti állapotokra túl nagy figyelmet fordítani. A mulandóban is elsősorban az örökkévalót kell keresni. Alapjában véve ma is érvényes ez az üzenet. Sok energiát pazarolunk arra, ami csak földi, ami csak látszat.

  Mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki… Ez az intés nem teszi fölöslegessé a tanulást, a munkát, fáradozást, többre igyekvést, de megmutatja ezek viszonylagosságát. Persze, fontos ez a földi élet, nem mindegy, hogy milyen körülmények között töltjük azt, milyen a minősége… mégis valójában minden helyzetben az a legdöntőbb, hogy az Úréi vagyunk, hogy ebben az odatartozásban megtaláljuk a „lelki helyünket”. Látunk egyszerű, sorsukkal elégedett, belső békességben, egyensúlyban élő embereket, és olyanokat, akik – úgymond - sokra jutottak, és mégis bizonytalanság, kétség, elégedetlenség gyötri őket. „Mindennél előbbre való, hogy a repülő – amint utazol - szerencsésen megérkezzék, de az is, hogyha nem így történne, te akkor is célba érj.”

   A körülmetélkedésre – ami körül vérre menő vita folyt, amit egyesek az Isten népéhez tartozás, vagyis a megváltás feltételének tartottak - Pál itt mint szinte teljesen közömbös vallásos cselekményre hivatkozik. Akit körülmetéltek, az ne tagadja le, akit nem, az ne tartsa szükségesnek… Ha pedig aktualizáljuk: ami miatt egymást kárhoztató, kiátkozó és pokolra küldő viták folynak (napok ünneplése, keresztelés módja, stb.), az mind jelentéktelen formasággá válik Isten elhívó kegyelméhez képest.

  Egyébként is nem a törvényszerűen gyakorolt szokások, szertartások számítanak (sem azok követése, sem azok mellőzése „nem ér semmit”, nem erény önmagában), hanem a törvényszerű élet. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a jelképek, ceremóniák „helyes formájának”, és elhanyagoljuk a lényeget, azt, amit azok jelképeznek és kiábrázolnak. Tüzes vitákat folytatunk arról, hogy hogyan kell az úrvacsorát hitelesen megünnepelni , de az már nem érdekel, hogy mindennapjainkban meglátszik-e rajtunk a Krisztussal való közösségünk. Hitvesi kapcsolatban élőknek nem a gyűrűt kell ápolniuk, hanem a házasságukat.  Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott… Vitába szállhatunk ennek a kijelentésnek a földi vonatkozásával, de a lelki értelmével nem: álljatok meg a Krisztusban való hitetekben, hűségetekben. Ez a legdöntőbb! Lehetsz egyetemi tanár, Nobel-díjas tudós, a legértékesebb benned az, hogy a Krisztusé vagy. 

   Persze, az apostol itt ennek a kijelentésnek a földi vetületéről (is) beszél. Mai ésszel nem könnyű az elhangzottakkal egyetérteni. Ha megfigyeljük, a hangsúly (a vádakkal ellentétben, hogy ti. az apostol a fennálló társadalmi rendet támogatja, annak érdekeit szolgálja ki) nem azon van, hogy „ne akarj változást!”, hanem azon, hogy a változás lehetőségét először magadban (Istennel való kapcsolatod megélésben) keresd. Nem kérdés Pál számára az, hogy ha valaki - szociális értelemben is - szabad lehet, akkor természetesen élnie kell ezzel az eséllyel, de azt is tudnia kell, hogy mindenekelőtt lélekben kell szabadnak lennie. Nézzük csak szabad, felvilágosult, magasan fejlett demokráciánkat! Mennyi hamisság, erőszak, deviancia kap benne helyet!

   Dialektikus megfogalmazás: szolgákként az Úr felszabadítottjai, szabadokként pedig az Úr szolgái vagyunk. Igazi szabadságunk az, hogy az Úrnak szolgálunk. Mellette kibontakozik, kivirágzik az életünk. A szőlővessző szabadsága az, ha a szőlőtőkén marad, és gyümölcsöt terem, áldás lesz.

   Soha ne felejtsétek, emlékeztet az apostol, hogy áron vétettetek meg. Értéketeket, célotokat valaki már megszabta. Nem adhatjátok alább. Függetlenül társadalmi pozíciótoktól, Krisztus megváltó uralma (vezetése) alatt éltek. Senki nem tett többet értetek, mint ő, senkinek nem vagytok jobban lekötelezve, mint neki. Ne legyetek emberek szolgái! Ne irányítsanak mások! (Tanító mese: a sündisznó frizurája.) 

  Harmadszor is leírja Pál, meg kell jegyeznünk tehát: abban maradjatok meg – és hangsúlyos a bővítmény – Isten előtt, amiben ill. amire elhívattatok. A Krisztussal való közösségben, a békességben, üdvösségben. Ámen. 

1 Kor 7, 25-40 (kedd) 

25 A hajadonokról ugyan nincs rendelkezésem az Úrtól, de tanácsot adok úgy, mint aki az Úr irgalma folytán hitelt érdemel. 

26 Azt tartom tehát jónak a küszöbön álló megpróbáltatások miatt, hogy jó az embernek úgy maradnia, amint van. 

27 Feleséghez vagy kötve? Ne akarj elválni! Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget! 

28 De ha megnősülsz, nem vétkezel, és ha férjhez megy a hajadon, nem vétkezik. Az ilyeneknek azonban gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket. 

29 Ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, 

30 és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha semmijük sem volna, 

31 és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert a világ látható alakja elmúlik. 

32 Azt szeretném, hogy gond ne terheljen titeket. Aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak. 

33 Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a feleségének; 

34 ezért élete megosztott. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaival törődik, hogy szent legyen testében is, lelkében is; aki pedig férjhez ment, a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a férjének. 

35 Ezt pedig éppen a ti javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak titeket, hanem hogy feddhetetlenül élhessetek, és teljes szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz. 

36 Ha pedig valaki azt gondolja, hogy tisztességtelenül bánik jegyesével, és már nem tudja magát fékezni, és így érzi szükségesnek, tegye meg, amit akar, nem vétkezik: vegye feleségül. 

37 Aki azonban szilárd elhatározásra jutott, és a szükség nem kényszeríti, mert hatalma van saját kívánsága felett, és úgy döntött szívében, hogy jegyesét megőrzi: jól teszi. 

38 Azért aki feleségül veszi jegyesét, az is jól teszi, de aki nem veszi feleségül, még jobban teszi. 

39 Az asszonyt törvény köti, amíg él a férje, de ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet ahhoz, akihez akar, de csak az Úrban. 

40 Az én véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha úgy marad, amint van. Hiszem pedig, hogy bennem is az Isten Lelke van. 

   Az első korinthusi levélben gyakorlati gyülekezeti témák jönnek elő (viszálykodás a közösségben, paráznaság,  pereskedés a hívek között, a házasság kérdése, bálványáldozati hús fogyasztása, az úrvacsora megünneplése, aztán lelkibb kérdések is: kegyelmi ajándékok, azok közösségi haszna, nyelveken szólás, a szeretet, a feltámadás).

   Pál azzal kezdi, hogy nincs külön rendelkezése az Úrtól a hajadonokkal kapcsolatban. (Fiatal koromban bennem is felmerült: Jézus pl. miért nem foglalkozott a szerelem, az egyik legsodróbb erejű emberi érzés kérdésével… Talán belefoglalta azt az Istennel való kapcsolatunk megélésének a tapasztalatába. )

  De tanácsot adok. Egy ember tanácsa hangzik el tehát, aki – az Úrnak való kétségtelen engedelmessége alapján - hitelt érdemel. Figyeljünk a kitételre: „a küszöbön álló megpróbáltatások miatt”. Említettem, Pálnak ezeket a sorait az utolsó idők váradalmának a hangulata hatja át. Ebben az éles helyzetben akár a családalapítás ügye is háttérbe szorul… Jó az embernek úgy maradnia, amint van. Ebben a kijelentésben az előző rész alapgondolata ismétlődik. 

   Az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az apostol nem kreál törvényt az általa megfogalmazott tanácsból. Javasolja, hogy akik nem családosak, azok (most már) ne keressenek társat, akik családban élnek, azok természetesen maradjanak együtt, de azonnal hozzáteszi: ha valaki másként dönt, nem vétkezik. Az utolsó idők perspektívájában igaza van az apostolnak… de előttünk áll a földi élet perspektívája is, ami szintén Isten kegyelme, oltalma, áldása erőterébe tartozik. Bölcs dolog mindkettőt szem előtt tartani. 

  Arra is utal az apostol, hogy a házasság kísértést jelenthet. „Gyötrelmük lesz a testben”… Szemléltetésként egy modern kifejezést hívok segítségül: társfüggőség. Arra is gondolhatunk, hogy sok hívő keresztyént eltávolított a közösségtől a hitetlen hitvestárs (amiképpen ma is: „a férjem nem jár, akkor én sem”, „a barátomat nem érdekli a vallás, minden vasárnap kirándulunk” – ezzel lényegében áruló kompromisszumokat kötünk)… Emberek vagyunk: a testközelinek a hatása mindig erősebb, mint a lelki készségé.  

   Aztán elhangzik a jól ismert, mély értelmű tanítás a „mintha nem” gondolkodásmódról, életformáról. Mivel a hátra levő idő rövidre van szabva, úgy éljetek, mintha nem… Mert elmúlik a látható világ alakja (ábrázata). Ne az legyen a fő dicsekedésetek, ne az határozzon meg, amit birtokoltok (legyen az család, vagyon, autó, siker), hanem az, aki titeket birtokol. Az, hogy a Krisztus megváltott. Nem az a fő vigasztalásunk, hogy sok mindenünk van, hanem az, hogy a Krisztuséi vagyunk. Nagyon jó lelki gyakorlat ez: mintha nem lenne (nehéz kötődésmentesen birtokolni valamit). Nem azt tanítja az ige, hogy tagadd meg családodat, szórd szét mindenedet (sőt: felelősek vagyunk a ránk bízottakért), hanem azt, hogy tekintsd olyan ajándéknak, amit kaptál, amiért hálás vagy, és amit kész vagy visszaadni.

   Aki elsősorban az Úrra figyel, az örök értékeket gyűjt, aki csak a családjára figyel (egyfajta bálvány is lehet), vagy a munkájára, anyagi haszonra, karrierre - azt világi ambíciók tartják megkötözve. Értjük: nem lehet kizárólagos dicsekvésünk sem a család, sem anyagi javaink. Ajándékba kaptuk őket úgy, hogy soha nem feledkezhetünk el az ajándékozóról. 

   Amit Isten elé helyezünk - legyen szó akár a családunkról –, abból nem lesz áldás. Az „imádott” gyermek, az istenített pénz sok keserűséget tud okozni… Ebben a megosztottságban meg kell találnunk az egyensúlyt - Istenre figyelve. Ha ellene döntünk, az nekünk nem lesz jó.

  Teljes szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz - és minden a helyére kerül. Szent harmónia… Áldott családok, ahol mély, őszinte szeretet van, öröm az Úrban (és nem önző boldogság), másokat is gazdagító gyarapodás, előmenetel. 

   A megkötött jegyességekre is kitér az apostol: emberi becsületre, érzésekre hivatkozik. Ha valaki tisztességtelennek érezné azt, hogy elbocsássa jegyesét - akkor kössön vele házasságot. Szentenciaként hangzik: azért aki feleségül veszi jegyesét, az is jól teszi, de aki nem veszi feleségül, még jobban teszi (38. vers). Ma másak a hangsúlyok, ugyanaz az igazság. Életbevágó, megmaradásunk alapfeltétele, hogy családok jöjjenek létre (hisszük, hogy Isten is ezt akarja), de ez az esszenciális ügy is az üdvösség prioritásának törvénye alatt áll.   

   Hallunk a megözvegyültek jogi és lelki szabadságról is… Pál boldogabbnak látja az egyedül maradókat. Nem volt családja, valószínű sok rossz házasságot látott. Isten kegyelme meg tud őrizni

a házassági  kapcsolatban is (amin az ő áldása van) annak buktatóitól. Ámen.                     

1 Kor 8 (szerda)

   1 Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. 

2 Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell. 

3 De ha valaki szereti Istent, azt már ismeri Isten. 

4 Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. 

5 Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, 

6 nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Ef 4,5-6; Jn 1,3; Kol 1,16-17 

7 Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik. Róm 14,14.23; 15,1-2 

8 Az étel pedig nem visz minket Istenhez közelebb; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. Róm 14,17; Kol 2,21; Zsid 13,9 

9 De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést váltson ki az erőtlenek között. 

10 Mert ha valaki látja, hogy te, akinek ismereted van, a bálványtemplom asztalánál ülsz, vajon nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodni arra, hogy ő is megegye a bálványáldozati húst? 

11 És így ismereteddel vesztét okozod erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. 

12 Így amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek. 

13 Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam. 

   Újabb téma, ami idegennek tűnik számunkra. Kit érdekel? Bár vannak ma is különböző rögeszméket valló emberek, nem általános probléma az, amit az apostol itt szóba hoz. Mégis felismerhetjük aktualitását. Mindjárt az első megjegyzésben: az ismeret felfuvalkodottá tesz… 

   Számtalan elmélet bombáz minket (pl. az interneten), sok nagyokos, mindentudó emberrel futunk össze nap mint nap. Az ismeret felfuvalkodottá tesz. Kis tudás nagy gőgöt ébreszt. Aki nagyon harsánynak, magabiztosnak mutatkozik valamiben, annak az életében – közelebbről megvizsgálva - sok bizonytalan tényező ismerhető fel. Aki kijelenti, hogy mindent tud, annak a hencegése nagy hiányosságokat takargat. 

   Megszaporodtak a szakemberek a táplálkozás területén is. Szinte vallásos jelleget ölt a kérdés. Egyesek erre, mások arra esküsznek… Az egyedül üdvözítő diéta, egészséges étrend, stb. Baj az, ha valaki rámenős, tolakodó kizárólagossággal, türelmetlenséggel, másokat leszólva képviseli az álláspontját… 

   A szeretet épít.  Az elfogadás, a megértés. A kérdés: van-e szeretet amögött, amit állítok, ami mellett kardoskodom, amivel érvelek… Sok egyházi nyilatkozatban is kevés szeretetet, barátságosságot érezni a hitüket másként megélők fele. 

   Meg kell kérdeznem: amit mondok, teszek, az Isten iránti szeretetből történik. Ha szeretem őt, akkor ő ismer engem. Istent a szeretet által (tkp. Krisztusban) ismerem meg, de ő is akkor ismer el magáénak, ha szeretet van a szívemben.  

   A korinthusi pogány keresztyének számára kérdés volt, hogy ehetnek-e a bálványáldozati húsból. Nem az áldozatot bemutató szertartáson, hanem az azt követő asztalozáson való részvételről van szó (vagy az azután kiárusított hús elfogyasztásáról). Pál először is leszögezi: nincs bálvány.  Ez legyen tiszta. Amiért az emberek fejében tudomisén milyen zavaros, babonás elképzelések élnek, attól nekem - hívőként - nem kell azt gondolnom, hogy ezt a húst valami gonosz hatalom sötét ereje járja át, tehát az - spirituális értelemben - fertőződött. 

   Isten is egy van, akié minden ezen a világon: gabona és gyümölcs, zöldség és hús… Értitek? Mi mindig az Istenét esszük. Csak mértékletesen, hittel és hálaadással tegyük.  

   Persze, mások úrnak és istennek tarthatnak mindenféle személyt, tárgyat, elképzelt dolgot, de számunkra nem lehet kérdés: nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Milyen józan, hitvallásosan racionális megállapítás ez! 

    Istentől és Krisztus által van minden. Istentől kapjuk, Krisztus által (szerint) használjuk. Akkor van haszna. Akkor lesz áldás rajta.  

   Az apostol utal arra: sajnos a keresztyének közt is vannak, akik – régi beidegződések, hiedelmek alapján - valami okkult erőt, varázshatást tulajdonítanak a bálványáldozati húsnak, így annak fogyasztása lelkiismereti kérdés lesz számukra. Holott nincs más erő, áldás, csak amit Isten személyes jelenléte által, Krisztusban tapasztalunk meg. Nincs bűvös hatalma sem tárgyaknak, sem emberi cselekményeknek… 

  Az étel önmagában nem visz közelebb Istenhez (és nem is távolít el tőle). Az számít, hogy milyen lelkülettel fogadod. Ha valaki – formaságból - minden nap úrvacsorai kenyeret és bort fogyasztana, az sem tenné őt igazabbá, jobbá. Másfelől a mindennapi étel is áldás lesz (újzsenge erről is szól), ha hittel és hálával fogyasztjuk. Erősít testünkben, és lelkünkben is, ha meglátjuk benne, és megköszönjük Isten gondoskodó szeretetét, sőt felismerjük megváltásunk igazságát is... 

   Mégis int az apostol, hogy ez a szabadság nehogy megütközést, botránkozást váltson ki a hitben erőtlenek között. (Pl. eljárhatnék a kocsmába, de egyesek fele ez áldatlan „felhatalmazás” lenne.) Te ételként, táplálékként fogyasztod el, de hittársad – példádon felbuzdulva - áldozati húsként, pogány vallásos indulatokkal a szívében. Ismereteddel vesztét okozod annak, akiért Krisztus meghalt. Fontos szempont: egymásra odafigyelni. (Az igazi tudás számba veszi a másik tudatlanságát is.)

   Így Krisztus ellen vétkeztek. Nem elég kijelenteni: nekem ez nem kísértés, nem probléma, és ettől kezdve nem érdekel a mások véleménye. Persze, kényes kérdés. Nem a hitedet provokáló emberekről van szó, hanem azokról, akiknek tényleg dilemmája ez, akik vívódnak ezzel a témával.  Pál minden áldozatra kész (azért, aki minden áldozatot meghozott érte is). Szinte szenvedélyesen jelenti ki: inkább nem eszem húst. Meddig lehet elmenni a másokkal szembeni tapintatban? A szeretet határáig. Ámen.           

1 Kor 9, 1-18 (csütörtök)

   1 Nem vagyok szabad? Nem vagyok apostol? Nem láttam Jézust, a mi Urunkat? Nem az én munkám eredménye vagytok-e ti az Úrban? 

2 Ha másoknak nem volnék is apostola, nektek bizony az vagyok, mert apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban. 2Kor 3,2

3 Ez az én védekezésem azokkal szemben, akik engem bírálnak. 

4 Vajon nincs-e jogunk arra, hogy együnk és igyunk? 

5 Nincs-e jogunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol, meg az Úr testvérei és Kéfás? 

6 Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk arra, hogy ne dolgozzunk? 

7 Ki katonáskodott valaha is a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik a terméséből? Vagy ki az, aki nyájat legeltet, és nem iszik a juhok tejéből? 2Tim 2,6

8 Vajon csak emberi módon mondom-e ezeket, vagy nem ugyanezt mondja-e a törvény is? 

9 Mert Mózes törvényében meg van írva: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” Vajon az ökörről gondoskodik így Isten, 5Móz 25,4; 1Tim 5,18

10 vagy teljes egészében értünk mondja ezt? Bizony, értünk íratott meg, hogy aki szánt, azzal a reménységgel szántson, és aki csépel, azzal a reménységgel csépeljen, hogy részesedik a termésből. 

11 Ha mi nektek a lelki javakat vetettük, nagy dolog-e az, ha földi javaitokból fogunk aratni? 

12 Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a joggal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé. 

13 Nem tudjátok, hogy akik a templomi szolgálatokat végzik, a templomi eledelből esznek, és akik az oltár körül szolgálnak, az oltárra vitt adományokból részesednek? 5Móz 18,1 

14 Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek. Mt 10,10; Lk 10,7 

15 Én azonban ezek közül egyikkel sem éltem. De nem azért írtam nektek ezeket, hogy velem is így történjék ezután. Mert jobb volna inkább meghalnom, mint hogy valaki dicsekedésemet alaptalanná tegye. 

16 Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! 

17 Mert ha önként teszem ezt, jutalmat kapok, ha pedig nem önként, sáfársággal vagyok megbízva. 

18 Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásommal ingyenessé teszem Krisztus evangéliumát úgy, hogy nem élek az evangélium hirdetésével járó jogommal. 

   Tegnap azt is hallottuk: Pál másokért kész lemondani saját szabadságáról, bizonyos értelemben elveiről, jogairól… Mai igénkben ebből a tételből indul ki: hát nem vagyok szabad? (Ha másokért sok mindenben önkorlátozást is tanúsítok.) Sorolja kiváltságait: apostol vagyok, láttam az Urat, munkám gyümölcse nyilvánvaló. Tudatában kell lennünk. Isten előtt értékes emberek vagyunk.

   Kiderül: az apostol kényszerhelyzetbe került. Bírálatokkal találja szembe magát. Hát ilyen módon védekezik. Arra hivatkozik, amit Isten kegyelméből elért, megvalósított. Nem ismerjük pontosan a vádakat: valószínű azt olvasták fejére, hogy kihasználja apostoli tekintélyét, elfogadja a gyülekezetek támogatását. Hogy – úgymond - profitál a szolgálatából. Aktuális kérdés ez ma is. 

  Hát nincs-e jogom? Azok szállnak vitába velem, akik – talán - minden jóban dúskálnak, és lehet, hogy nem is dolgoztak meg keményen ezért… Kényelmes otthonaikból kritizálnak, míg én a nincstelenek, földönfutók sorsát vállalom. Igen, néha élvezem a hívő közösségek vendégszeretetét. Úgy tűnik, hogy csak tőle és Barnabástól kérik számon azt, hogy anyagi segítséget fogadnak el a gyülekezetektől. 

   Pál válaszát egy gyakorlati, frappáns kérdésben fogalmazza meg: ki katonáskodik a maga zsoldján. Természetes, magától értetődő, hogy ez a költség nem a katonát terheli. Aki szőlőt ültet, annak joga van részesedni annak gyümölcséből.  Ezt a törvény is aláhúzza: nyomató ökörnek ne kösd be a száját. Nyilván azért, hogy közben enni tudjon (ha már robotol, dolgozik). Vajon Isten csak az ökrökről akar gondoskodni? És nem az ő szolgáiról is? 

  Természetes igény, elvárás az, hogy aki szánt, azzal a reménységgel szántson, és aki csépel, azzal a reménységgel csépeljen, hogy részesedik a termésből. Milyen találó gondolat! Mi is így végezzük munkánkat, ezzel a reménységgel. Testi és lelki értelemben. A fáradozókat Isten akarata szerint is jutalom illeti. 

  Az apostol a kérdés személyes aktualizálásban az előbbi, a földművelésből vett képet használja fel egészen szemléletesen: nagy dolog az, ha lelki javakat vetettünk, földieket aratunk? Szemet szúr valakinek az, hogy lelki kincseket adtunk át, és ezért testieket kapunk? Amikor pedig a meggyőző bizonyítás végére érkezik, akkor kijelenti: de mi nem éltünk ezzel a jogunkkal. Megilletett volna minket, természetes és törvény is szerinti lett volna, és mégsem . Hogy semmi akadályt ne gördítsünk. Hogy senkiben ne ébredjen fel még a leghalványabb gyanú sem, hogy ne nyújtsunk támadási felületet.

Valójában önmegtagadás, önzetlenség ez az apostol részéről.   

   Pál azonban kiáll a jog mellett, sőt további érvekkel bizonyítja: akik a templomnál szolgáltak, azok a templomi eledelből ettek. Ennek párhuzamára: méltó, hogy azok, akik az evangéliumnak szolgálnak, az evangéliumból éljenek. Ne húzzanak hasznot, de részesüljenek az áldásban. 

  Az apostol bölcs körültekintéssel azt is tisztázza: megjegyzése nem apropó akart lenni, hogy íme, én nem használtam ki a lehetőséget, de elvárnám, hogy most már észrevegyétek. Nem, az apostol inkább meghalna, semhogy ostoba dicsekvőnek tűnjék. 

   Sőt, gesztusát nem is tartja különös önfeláldozásnak, erőfeszítésnek, teljesítménynek, mert – amint írja – belső kényszer hajtja. Nem is tehetne mást. Ha ráfizet, akkor sem. Mert a Krisztus szerelme szorongatja. (Egy tábori orvosnak mondta a felettese: ön sokat vállalt, erején felül, kis is van merülve, most nyugdíjazni fogjuk. Az orvos azt mondta: már vártam ezt a pillanatot, hogy most már önként végezhessem tovább azt, amit eddig – látszólag – parancsra tettem.)   Akár önként, akár kényszerből – mondja Pál - ez a megbízatásom. 

  Mi a jutalmam, mit nyerek belőle? Azt, hogy ingyenessé teszem az evangéliumot. Ez elégtétel, öröm számomra. Hogy Krisztus drága (megfizethetetlen) áldozatának, a megváltásnak jó híre az én (ingyen végzett) fáradozásom révén is eljut az emberekhez. 

   Ha valaki valamiért sokat áldoz, élni szoktunk a gyanúperrel: kell legyen valami haszna belőle. Ám vannak szent elszántak, akik másokért, akik a segítségnyújtás öröméért készek mindent vállalni. Amiképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is. Ámen.    

1 Kor 9, 19-23 (péntek)

    19 Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. Mt 20,26; Mk 10,45

20 A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. 

21 A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. 

22 Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. 

23 Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban. 

   Még egyszer hangsúlyozza az apostol: szabad vagyok, senkinek nem vagyok lekötelezve, senkinek nem tartozom (Istenen kívül). Nyomban hozzáteszi: mégis önként – mindenkinek a szolgája lettem. Ez az igazi, nemeslelkű szolgaság: az önként vállalt. Amire saját elhatározásból, meggyőződésből szánja el magát valaki… (A tegnap hallottuk: tkp. egy belső indíttatás, valóságos kényszer ez. Mindenkitől független vagyok, mégis felelősnek érzem magam mindenki iránt.)

   Szolgává lettem, hogy minél több embert Krisztus szabadosává tegyek. Szép küldetés. (Történet… Egy ember a leprások közé költözött, az ő életmódjukat élte, hogy segíthessen… Egy nap boldogan vette tudomásul: nemcsak gondozójuk, hanem sorstársuk lett.) Megrendítő. Krisztus vállalta így a mi sorsunkat minden lekötelezettség, tartozás nélkül… irgalomból. A nagy dolgok így történnek. 

   A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó (Pál nemzeti hovatartozását is szabad döntése kategóriájába sorolja – valójában annyi bántást kapott népétől, hogy nyugodtan kijelenthetné: kilépek ebből a közösségből… Gyakran kísértett meg engem is ez a gondolat), a törvény uralma alatt levőnek, mint a törvény uralma alatt levő. Öntudatosan hozzáteszi: bár nem vagyok a törvény uralma alatt, mert Krisztusé vagyok. Ő kiszabadított a törvény halálosan szorongató öleléséből,  hamis önigazultságából, az többé nem köt, nem nyugtalanít engem. A törvény nélkülinek, mint aki törvény nélküli - és itt is tisztázza: bár nem élek törvénytelenül, elvetemülten, hanem Krisztus drága törvénye szerint.

   Megirigyeljük Páltól ezt a szabadságot, lelki függetlenséget, bár tudjuk, hogy sok vád érhette emiatt: megalkuvónak, jellemtelennek bélyegezhették… Eszünkbe jut egy másik kijelentése: tudok bővelkedni és szűkölködni is. Minden gazdagságom Krisztus, ezért mindennel meg vagyok elégedve. Bárcsak (részben) megtanulnánk ezt tőle! Mennyit panaszkodunk (anyagiak miatt is), milyen kevésszer adunk hálát (kivált a lelkiekért)!    

   Az apostol azt fejtegeti, hogy feladta életvitelét, külső elveit (márpedig milyen rátartiak vagyunk: „márpedig én!”), emberek előtti identitását (nem a belsőt), azért hogy embereket nyerjen meg a Krisztusnak. Azonosult velük, lemondott előjogairól… (világirodalmi példa a Szonjáé, aki elkíséri szerelmét Szibériába). Elveszítettem, hogy megnyerjem. Érezzük ennek a krisztusi feszültségét. 

   Mit adunk fel a mások javára? Itt nemcsak anyagi áldozatról van szó, bár az is fontos, újzsenge ezt a kérdést is elénk hozza: mit adunk anyagiakban tovább abból, amit kaptunk. Annyi nélkülözés, annyi nyomorúság van a világon! Mennyit adunk fel kényelmünkből? Időnkből. Nem sokat. Sok minden ért az utóbbi időben, de nem lettünk visszafogottabbak. Minket nem az öntudatosságunk, hanem a helyzet fog majd kényszeríteni. 

    De ismétlem: itt nemcsak anyagi áldozatról van szó, hanem valami többről. Lelkiről, belsőről. Amikor magunkból adunk fel valamit. Önérzetünkből, elképzeléseinkből, talán méltóságunkból. Pozíciónkból. Külső identitásunkból (nem a belsőből). Nem önmagunkért, nem rögeszmékért, hanem másokért. Sajnos, a fordítottja gyakran megtörténik: valaki lelki identitását adja fel előnyökért, valakik barátságáért, hogy vagány embernek nézzék… 

   A legmeghatóbb az a mondat: az erőtlennek erőtlenné lettem. Nemcsak leereszkedtem, hanem odahajoltam hozzá. Leültem melléje a porba. Magamra vettem erőtlenségét, osztoztam nyomorúságában, szégyenében. 

  Mindezt az evangéliumért, az örömüzenetért, hogy annak megmentő, felemelő híre eljusson mindenkihez. Hogy ennek a munkának Isten kegyelméből részese lehessek. Az örömhír továbbadója, az öröm eszköze. Nem a magam dicsőségéért, hanem a mások javáért. Jutalmam a mások arcán felragyogó mosoly, a megújult életek boldog tisztasága. Ámen.  

1 Kor 9, 24-27 (szombat)

  24 Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. 

25 Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Fil 3,14; 2Tim 4,7-8; Jak 1,12; 1Pt 5,4; Jel 2,10

26 Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, 

27 hanem megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre. 

   Bűnbánati hetünk utolsó estéjén egy versenyre hív meg az apostol. Legtöbben soha nem sportoltunk, soha nem versenyeztünk. Mégis akarva - akaratlanul egy lelki verseny részesei vagyunk. 

  A pályán mindnyájan futnak. Valóban nagy a rohanás, rohangálás… Egy nagyvárosban különösen azt látjuk, hogy mindenki lázasan lót-fut, mindenkinek komoly elfoglaltsága van… Most már van fogalmunk arról: egy kis vírus leállíthat mindent, és borzongva sejtjük, hogy egy atombomba még inkább. Ami véget érhet, annak értéke viszonylagos. 

   Szóval nagy hajtás van, de vajon miért harcolnak az emberek. Ismerjük a kulcsszavakat: megélhetés, siker, szórakozás, kalandok. És a megszokás is… Vajon világos-e a cél számukra? Fogalmazhatunk személyesebben. Ismerjük a történetet: a professzor megkérdi a diákot: mi a célod… Elvégezni az egyetemet. És aztán? Jó munkahely. És aztán: család, egyebek. És aztán? … Mire megy ki az egész? Végig kell kérdezni! 

   Nekem az a megfigyelésem, hogy nem lázasan futkorászók, hanem a néha meg-megállók kerülnek közelebb a lelki célhoz. Akik időt szakítanak a hallhatásra, az odafigyelésre is… „Nagyon jól haladunk, de nem tudjuk, hogy jó irányba tartunk-e.” 

    Csak egy nyeri el a versenydíjat… Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Már a többes számú megfogalmazás arra utal (ha csak egy nyeri el, akkor miért biztatja az apostol az egész gyülekezetet?): nem az egymás ellen, hanem együtt versenyzünk, viaskodunk. Azt a gondolatot is felismerjük, hogy egy valaki már megnyerte a versenyt értünk, megszerezte nekünk a győzelmet, nekünk csak hűségesen, kitartóan végig kell futni a pályát az ő nyomában, és a miénk lesz a korona. Úgy futni, hogy arra az Egyre nézünk, benne bízunk. 

  Aki részt vesz a versenyben, az önmegtartóztató. Óriási munka, önfegyelem áll minden siker háttérben. A mai élsportolókat szakemberek irányítják. Akármilyen célkitűzés eléréséhez áldozatra van szükség. Aki szakmai sikert akar elérni, vagy anyagi előmenetelt, rá kell dolgozzon. Néha egészségünk megy rá egy-egy nagy álmunkra. Mindez ún. hervadó koszorúért, pillanatnyi sikerért… Szomorú cikkeket lehet olvasni elfeledett sztárokról… 

    Mi pedig hervadhatatlanért küzdünk. Nem mulandóért, hanem örökkévalóért. Sőt a mulandókért is ebben a reménységben. 

     Pált is a futók közt látjuk. Testi alkatában beteges, mégis szívós… A lelki versenypályán mindenképpen példánk lehet. Három lényegbevágó megállapítást tesz:  1) úgy futok, hogy biztos cél van előttem. Ha bizonytalan a cél, bizonytalan a hozzáállás is. Miről beszél itt az apostol: földi sikerekről, gazdasági előmenetelről, szakmai elégtételről? Úgy gondolom, ezeknél többről. Ezek is a terveink közt lehetnek, de keresztyén emberekként ennél magasabb értékekre kell törekednünk. 

2) Úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág. Ismerem a célt, de ismerem az ellenfelemet is. Az akadályokat. Saját gyengéimet és a külső kísértéseket… Sokszor csak mímeljük a harcot, nem látjuk világosan az ellenséget, aki eltérít igazi utunkról, hivatásunktól, aki megfoszt a nekünk szánt jutalomtól. Akivel határozottan szembe kell szállnunk, akit megalkuvás nélkül meg kell tagadnunk. Különben a levegőbe fogunk beszélni, légvárakat építünk magunknak…

   3)A harmadik: megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet. Saját akaratom megacélozását, testem szolgálatba állítását, engedelmességre tanítását jelenti ez. Isten segít, de nekem is bele kell adni apait, anyait. Mind testestől, mind lelkestől. Ha a testem lustálkodni akar vasárnap délelőtt, a lelkem hiába kívánkozik Isten Igéje hallgatására. Régimódiasan hangzik: felvenni a harcot testi vágyainkkal. Pedig a követés, az engedelmesség, a szolgálat ügye múlik ezen. Mondhatom-e gyermekemnek: tudod, szeretlek, de nem tudok semmit sem vállalni érted? És vajon mondhatom-e ezt Istennek? Ha az ő kedvéért, az kegyelméért – hálából - nem indulok el, ahova küld, nem adom fel azt, amit el akar venni tőle, nem teszem, amit kér tőlem – akkor nem vagyok kapcsolatban vele. Akkor nincs élő Istenem, csak egy képem van Istenről, amivel kényem-kedvem szerint bánok.     

   A küzdelemre készen kell állnom. Uram, itt vagyok, használj fel! Tégy alkalmas eszközödé, és – ha arra méltatsz – példává is mások számára.   Munkám, odaadásom, fáradozásom arról szól, aki elhívott engem. Aki nem enged megszégyenülnöm. Ámen.