Újzsenge bűnbánati (2024)

Mt 15, 21-28 (csütörtök)

21 Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón vidékére. 

22 És ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! 

23 Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. 

24 De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. 

25 Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! 

26 Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. 

27 Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. 

28 Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában. 

   Az ötezer ember megvendégelése után Jézus (tengeren járva, vihart lecsendesítve) Genezáret vidékére érkezik (egy termékeny síkság ez az azonos nevű tó északnyugati partján). A csodáról hallva farizeusok jönnek hozzá, nem azért, hogy hálát adjanak, hanem azért, hogy kifogásokat keressenek. A mennyei igazságot sem fogadja el mindenki, és mindig akadnak olyanok, akik legnyilvánvalóbb jót is rossznak állítják be, a legtisztább szándékot is gyanakodva nézik, a legszentebb ügyet is káromolják.

   Jézus elmegy onnan, visszavonul Tírusz és Szidón vidékére. Pogány terület volt ez, kívül esett a történelmi Izrael határán. Isten néha ún. „ellenséges területen” ad nekünk feltöltődést. 

   Egy kánaáni asszony megy hozzá. Ha idegenben vagy, nagy az esélye annak, hogy idegenekkel találkozol. De Isten kegyelme számára senki sem idegen. 

   Így kiált az asszony: Uram, Dávid Fia. A megszólítás egészen biblikus. Honnan tudja ez az asszony, hogy kicsoda Jézus? Miért szólítja őt Urának? A probléma, amivel hozzáfordul, mélyen emberi: lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek. A betegségnek ebben a körülírásában, a kislányt gyötrő tünetek ilyenszerű értelmezésében babonás, primitív gondolkodást vélünk felfedezni, pedig mennyire modern és elterjedt ez kórkép. Hány gyermeket (és felnőttet) gyötör a gonosz a lélek! Kísértések, szenvedélyek, megkötözöttségek… Csak egy példát említsek: Magyarország lakosságának egyötöde alkoholbeteg. Sokkal több életáldozatot követelt ez a függőség az utóbbi évtizedekben, mint a két világháború összesen. Nem beszélve a járulékos vesztesekről és veszteségekről. De említhetnénk akár az elidegenedést, az egyre inkább teret hódító hitetlenséget, a lassan etalonnak számító önző életformát, ami észrevétlenül beteggé teszi a lelkeket, felszámolja a közösségeket. Nem gonosz dolog mindez, nem sátáni eredetű?

    Jézus hallgat. Isten hallgat. A menny néma marad. Hányszor éltük ezt át! Miért nem szólsz, Uram? Pedig Jézus hallja az asszony kétségbeesett kérését, és azt is tudja, hogy miképpen fogja megmutatni neki az ő gyógyító hatalmát. De mi az asszony szemszögéből látjuk a történetet (és innen nézve tényleg zavarba ejtő a Jézus reakciónélkülisége), illetve a tanítványok szemszögéből, akik arra kérik az Urat, hogy küldje el az asszonyt, mert kínos, ahogy utánuk kiáltozik. Az evangéliumokban nemegyszer jön elő ez a téma: a környezetet zavarja a segítségért kiáltás. A világ nem szenvedheti az elesettek sikolyát, mások szenvedését. (Ha pl. Észak-Koreáról propagandafilm készül, abban biztos nem a kényszertáborokban sínylődő, elgyötört embereket mutatják.)

   Jézus válasza keménynek tűnik: nem küldettem másokhoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. Mintha azt mondaná Jézus: ez nem az én felelősségem, én most – úgymond - szabadságon vagyok. Ennek az asszonynak a nyomorúsága nem tartozik rám. Jézus itt tkp. a törvényt idézi, illetve annak szellemében fogalmaz. Törvény szerint nekem nem lehet közöm a pogányok problémájához, meg kevésbé személyesen hozzájuk. Jézus itt – meglátásom szerint - szándékosan, ua. finom iróniával a törvény kérlelhetetlen keménységét szólaltatja meg. 

  Az eközben asszony közel ért hozzá, leborult előtte, és könyörögve kérte: Uram, segíts rajtam. Jézus a törvény logikája szerint beszél tovább: nem jó elvenni a fiak kenyerét… 

Újzsenge a kenyér ünnepe. Hálásak vagyunk az idei aratásáért, az új termésért. Tudjuk, hogy a testi táplálék létszükséglet számunkra (bár nekünk ma már nem ez a legnagyobb gondunk, ámde azonnal az lenne, ha a hiányát tapasztalnánk). Mit szólnánk, ha azért kellene az alapélelmiszereket nélkülözzük, mert elveszik tőlünk, és másoknak adják? Hát elsősorban nem nekünk van szükségünk azokra, és jogunk azokhoz?!  Amikor Jézus azt mondja, hogy nem jó a gyermekek kenyerét elvenni, és odadobni a kutyáknak, akkor – ráeszméltető szándékkal - az ilyenszerű (nagyon ismert, elterjedt) gondolkodásra utal. Nekem legyen, a más baja nem rám tartozik.

   Az asszony nagy alázattal válaszol. Nem azt mondja: látom, te is csak egy gőgös zsidó vagy, csalódtam benned. Hanem azt: úgy van, igazad van, nincs nekem születési alapon, alanyi jogon kijáró jussom a gondviseléshez, a kegyelemhez. Nekünk sincs, testvéreim! Jaj, mennyire odavagyunk a jogainkkal, az igazunkkal! Milyen érzékenyek vagyunk azokra! Nekünk is be kell látnunk (és akkor tudunk helyesen kérni, és méltóképpen hálát adni): Uram, semmiféle elvárásom, igényem nem lehet. De hiszem, hogy irgalmadból azért jut nekem is. A kutyák is kapnak a kenyérből, azoknak is hull valami az asztalról, kivált, ha nagylelkű a gazda. 

  Vajon, kinek jut a mi kenyerünkből, pénzünkből, de lelki javainkból is: türelmünkből, törődésünkből, odafigyelésünkből? Kiknek jut?

   Jézus azt válaszolja ennek az asszonynak (és micsoda elismerés ez! ): nagy a te hited. A nagy hit tudja, hogy elég a morzsa is, a kis hit még a roskadozó asztalnál ülve is fél az éhenhalástól.

   És meggyógyult a leánya abban az órában… A hit utat nyit Isten gyógyító hatalma számára. 

Miről szól ez a történet? A gyermeki alázatról, a minden kételkedést legyőző hitről, és a gyógyulás öröméről, csodájáról. Aki éhes lélekkel, de bizalommal fordul Istenhez, az kétségtelenül jóllakik az ő kegyelme asztaláról. Ámen.       

Mt 15, 29-39 (péntek)

29 Jézus azután eltávozott onnan, elment a Galileai-tenger mellé, felment a hegyre, és ott leült. 

30 Nagy sokaság ment hozzá, és bénákat, nyomorékokat, vakokat, némákat és sok más beteget vittek magukkal. Ezeket Jézus lába elé tették, ő pedig meggyógyította őket. 

31 A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok egészségesek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét. 

32 Jézus ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: Szánakozom a sokaságon, mert már három napja velem vannak, és nincs mit enniük; éhesen pedig nem akarom őket elbocsátani, nehogy kidőljenek az úton. 

33 Tanítványai így válaszoltak: Honnan volna itt a pusztában annyi kenyerünk, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot? 

34 Jézus megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők így feleltek: Hét, és egy kevés halunk. 

35 Miután megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, 

36 vette a hét kenyeret és a halakat, hálát adva megtörte, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. 

37 Mindnyájan ettek és jóllaktak, azután hét kosarat szedtek tele a maradék darabokkal. 

38 Akik pedig ettek, négyezren voltak férfiak, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva. 

39 Ezek után Jézus elbocsátotta a sokaságot, beszállt a hajóba, és lement Magadán vidékére. 

   Jézus tovább megy. Gyógyulást, biztató tanítást hagy maga után. Vajon mi marad a mi nyomunkban? Mostanában sokat beszélnek az ún. ökológiai lábnyomról. Hogy ti. mennyit fogyasztunk, mennyi hulladékot termelünk. Ez valóban megfontolandó. Mert a világ nem csak belőlünk áll. (Sokszor úgy viselkedünk, mint akik megfeledkezünk erről az alapvető igazságról.) De az is komoly kérdés, hogy milyen lelki nyomot hagyunk a környezetünkben élő emberekben. Pl. Sztálin milyen nyomot hagyott? Vagy akár egy gyermekeit bántalmazó szülő, egy barátját kijátszó, eláruló barát. 

   Visszamegy Jézus a Galileai-tenger mellé, felmegy egy hegyre (egy magasabb dombra kell gondolnunk), és ott leül… Nagy sokaság jött hozzá, és az emberek, a családok hozták a betegeiket. Kevés olyan személy van, akinek ne lenne valami testi baja: a fogfájástól a súlyos szívproblémákig... Valamilyen betegség, hiány, testi és lelki fájdalom szinte szakadatlan gyötör minket. A kórházakban koncentráltan jelen van az emberi nyomorúság. 

   Furának találjuk, hogy a különböző nyavalyában szenvedőket a Jézus lábai elé tették. A zsákmányt szokták a győztes hadvezér lábaihoz vinni, az ajándékokat a király trónusához. A betegeket az áldott Orvos elé… Jézus – a részleteket nem közli az evangélium – meggyógyítja őket. Mindannyiukat. Testet-lelket megújító erőforrás ő. Az ő jelenlétben sebek gyógyulnak, egésszé lesz az, ami csonka, kibontakozik az élet. Isten teremtő, helyreállító hatalmát képviseli ő.

Testünknek kalóriára, lelkünknek belső erőre, hitre, békességre, reménységre van szüksége. Az Úrtól kapjuk ezeket. 

  A sokaság csodálkozik, hogy a betegek, a fogyatékosok meggyógyulnak, helyre jönnek (találó kifejezés ez: valami, ami elmozdult, eltorzult, a helyére kerül, visszanyeri eredeti formáját, funkcióját).  Mennyi fogyatkozása van egész-ségünknek! Lelki értelemben is. Békességünknek, hitünknek. Az áldott Orvos be tudja és akarja tölteni hiányainkat. 

    A gyógyulás kimondhatatlan öröme közepette előjön a kenyérkérdés. Akármilyen nagy lelki élményben legyen részünk (bűnbocsánat, megtérés, kibékülés), attól még megmaradnak a kenyérgondjaink. Mert testben élünk, és (még) nem teljességben. Nem hiába kérjük az Úr imádságában minden nap a mindennapi kenyeret, mert naponta szükségünk van rá. 

    Három napja velem vannak, nincs mit enniük. Talán a Jézust hallgató emberek nem is érzeték az éhséget, annyira csüngtek az ő szavain. Nem tudom, mennyire köt le minket az evangélium. Sokszor egy órányit is nehezen bírunk ki. (Egy idős egyháztag állandóan emlegeti: egyszer eljött a templomba – unokája konfirmációja volt –, és két és fél órát kellett végigszenvednie. Persze előtte is utána is sokszor ült ennél többet is a kocsmában, de az nem esett ennyire nehezére.) 

     Éhesen nem akarom őket elbocsátani… Testi gondjaink is fontosak megváltó Urunknak: jó ezt hallani, tudni! A tanítványok értetlenkednek (mi is ezt tettük volna, ezt tennénk): honnan szerezzünk kenyeret itt a pusztában. A tanítványok az emberi nézőpontot képviselik. Ezt ismerjük mi is. Számítgatjuk, hogy mennyi van, és mennyi kellene, hogy legyen. Megállapítjuk, hogy ez nem elég, hogy az nincs, hogy amaz sem áll a rendelkezésünkre. De hányszor megadta az Úr azt is, ami nem volt! 

   Jézus mégis először azt kérdezi meg a tanítványoktól, hogy mijük van. Nekünk is jó ezt felmérni, és még jobb, ha az adatokat, az adottakat hittel tudjuk kezelni. Hét kenyér és egy kevés hal. Nem sok, ennyi embernek meg sem kottyan.

   Jézus abból indul ki, ami van, és azt áldja meg. Az evangéliumokban nem olvasunk arról, hogy Jézus semmiből teremtett volna valamit (ui. a teremtés már megtörtént). Ő sokasít, átminősít, helyre állít. A megváltás tkp. a teremtés megújulása, lelki értelemben vett újjáteremtése, célba érkezése. 

  Jézus hálát ad a kevésért, és azért, mert Isten képes azt sokká, eléggé tenni. Mi a kevésre panaszkodni szoktunk, azt lebecsülni, kicsinyhitűséggel szemlélni. Mennyire más a Jézus szemlélete!

   A tanítványok is rész vesznek a csoda közkinccsé tételében, megosztásában: ők azok, akik továbbadják a megáldott, megsokasított kenyeret és halat. Meg kell tanulnunk és gyakorolnunk kell ezt a tanítványi mozdulatot: a Jézus kezéből elvenni és másokhoz elvinni az áldást, a békességet, jóindulatot.  

  Szép ez a zárómondat: ettek, jól laktak… Éhségük megszűnt. Beteltek eledellel és hálával. És maradék is került: 7 kosárral. Teljes a csoda, és még a maradék is a teljességre utal. (Morzsa.) 

Újabb számot közöl az evangélista: négyezren voltak férfiak… Hatalmas tömeg, és mellettük még számolatlanul asszonyok és gyermekek. Hisszük, hogy Isten mindenkit egyformán számon tart. Gondoskodó, megváltó szeretetéből senki nem marad ki, és mindenkinek jut személyesen az ő kegyelméből, jóságából. Az üdvösségből. Ámen.    

Mt 16, 1-12 (szombat)

  1 A farizeusok és a szadduceusok odamentek, hogy kísértsék őt, és kérték, hogy mutasson mennyei jelt nekik. 

2 Ő azonban így válaszolt nekik: Napnyugtakor azt mondjátok, hogy szép idő lesz, mert vörös az ég. Lk 12,54-56 

3 Reggel pedig, hogy ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. Képmutatók! Az ég színét meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok? 

4 Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt kíván, de nem adatik neki más jel, csak Jónás próféta jele. Ezzel otthagyta őket, és elment. 

5 Amikor a tanítványok átmentek a túlsó partra, elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. 

6 Jézus így szólt hozzájuk: Vigyázzatok, és óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától! 

7 Ők pedig így gondolkodtak magukban: Nem is hoztunk kenyeret! 

8 Tudva ezt Jézus, így szólt hozzájuk: Miért gondolkodtok magatokban azon, ti kicsinyhitűek, hogy nincs kenyeretek? 

9 Még mindig nem értitek? Nem emlékeztek az ötezer ember öt kenyerére, és arra, hány kosárra valót szedtetek össze? 

10 A négyezer ember hét kenyerére sem emlékeztek, és arra sem, hány kosár maradékot szedtetek össze? 

11 Miért nem értitek meg, hogy én nem kenyérről beszéltem nektek? Óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától! 

12 Ekkor megértették: nem azt mondta, hogy a kenyér kovászától óvakodjanak, hanem a farizeusok és szadduceusok tanításától. 

     Jézus csodáit a farizeusok kritikus, rosszalló szemmel nézik. Ők nem örülnek, nem hálásak, nem Isten országa elközeledésének bizonyságát látják meg azokban, hanem vádaskodnak, kifogásokat keresnek. Nincs az a jó, amit ne lehetne rossz szemmel nézni, gyanúsnak, kétesnek beállítani. A világunkra jellemző erkölcsi káosznak ez áll a hátterében. 

   A farizeusok mennyei jelet kérnek Jézustól. Mutass valami rendkívülit! Nem tudjuk, pontosan mire gondolnak. Úgy látszik: a betegek meggyógyítását, az éhezők megvendégelését földi jeleknek veszik. (Mert meggyógyulni, jóllakni emberi dolog. Mégis isteni kegyelem.) Vajon angyalok megjelenését várják?

   Jézus szavukon fogja őket: olyan égi (az égbolton jelentkező) jelekről kezd el beszélni, amiket az emberek naponta észlelhetnek... Időjárási megfigyelésekre hivatkozik: napnyugtakor azt mondjátok, hogy szép idő lesz, mert vörös az ég. Reggel pedig, hogy ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. … Ha ezekből a jelekből következtetéseket vontok le, akkor miért nem figyeltek a mennyei jelekre, miért nem okultok azokból? (Ismertem egy orvos-házaspárt, gyermekük első tüsszentésére már gyúrták bele a gyógyszereket, a legkisebb sérüléseknél már fertőtlenítették, kötszerekkel ragasztották a sebeit, de azzal már nem törődtek, hogy a gyermek már 14-15 évesen ki-kimaradozott otthonról, rossz társaságba keveredett.) A testi abszolút fontos, a lelki abszolút nem. 

    Képmutatók vagytok, veti Jézus az őt kísértőknek a szemére. Elképzeléseitek, önhittségetek, „tudásotok” foglyai. Mindenről megvan a véleményetek, mindent meg tudtok magyarázni, de nem értitek a jelek lelki üzenetét. Mások fölött ítélkezve, de nem vagytok képesek szembenézni önmagatokkal. Mindenkit elképzeléseitekhez próbáltok alakítani, csak ti nem vagytok képesek változni, Isten személyetekre szabott akaratához igazodni. 

   Azt mondja Jézus: ez a gonosz és parázna nemzedék jelt kíván… Magunkra kell-e vegyük ezt a jellemzést? Nem adatik más, csak a Jónás jele. Itt az evangélium nem említi, de az előző fejezetekből tudjuk, hogy a Jézus feltámadásáról van szó (Mt 12,40). A „csak” az emberi lekicsinylésre vonatkozik, hiszen Jézusnak a halál feletti győzelmében a legnagyobb, legdicsőségesebb mennyei jel mutatkozott meg. 

    Közben kiderül: a tanítványok elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. Nincs náluk kenyér, és ez most gondként kezdi foglalkoztatni őket. Olyan természetesnek vesszük, hogy mindennap elegendő ennivalóhoz jutunk. Csak egyetlen nap kellene élelem nélkül maradjunk, rögtön megéreznénk. Ilyenek vagyunk mi emberek: ami megvan, azt nem értékeljük. Amikor Jézus azt mondja, hogy őrizkedjetek a farizeusok kovászától, akkor a tanítványoknak eszébe jut a kenyérhiány. Bizonyára bosszankodnak is feledékenységük miatt, aminek következtében előre láthatólag  koplalni kényszerülnek, ugyanakkor értetlenkedve forgatják azt is magukban: miféle kovászról beszél Jézus? (Egy lelkész az igehirdetésben a gazdagság kísértéséről beszélt, az egyik résztvevő istentisztelet után megjegyezte ismerősének: ez nem nekem szólt. Bárcsak engem is kísértene a gazdagság! A barát bölcsen azt felelte: ha te a gazdagságról ilyen epekedő szívvel beszélsz, az azt jelenti, hogy máris kísért... Az is tud kísérteni, ami nincs.)

    Jézus itt a lelki kovászról, a szeretetlenség, a versengés, ítélkezés, hitetlenség lelkületéről beszél, ami meg tudja erjeszteni, romlasztani az ember életét, környezetét… Vigyáznunk kell erre. Ugyanakkor a tanítványok reakciójára válaszolva megrója őket kicsinyhitűségük miatt. Azért kezdtetek el aggódni, hogy nincs kenyeretek? Hát nem voltatok velem, amikor nemrég az ötezret, aztán amikor a négyezret jól tartottam? Nem emlékeztek, hogy mennyi maradékot szedtetek össze? (Érdekes: Jézus a maradékra, a ráadásra hivatkozik). Látjuk: hitünknek nem a csodákhoz kell kötődnie, hanem Krisztushoz.  

   Ha már itt tartunk: beszéljünk csak a maradékról! Beszéljünk csak a fölöslegről! Mennyi fölöslegünk van! Sajnálunk odaadni egy kiló lisztet egy szegény embernek, amikor talán vékaszám penészedik meg a ládában. A világ gazdag részének fölöslegéből úri módon megélne a szegényebb része. Tudom, gazdaságtanilag ez nem így működik… Mégis megfontolandó.

És – mondja tovább Jézus - én nem is a kenyérről beszéltem nektek. Sajnos, ti csak arra gondoltok, nem tudtok ettől a témától elszakadni. Beszélgetéseink 90% -a az anyagiakról szól. A lelkiekre nagyon kevés szót „vesztegetünk”.   

  Óvakodjatok a farizeusok, szadducesok, a képmutatás, a hitetlenség kovászától, minden hamis tanítástól, ami elvonja figyelmeteket az élet kenyeréről, arról, aki a mennyből szállt alá. Mert aki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké (Jn 6,51). Ámen.