5 Móz 32, 3-9 (hétfő)

 

    Újzsengei bűnbánati hetünk témája a hálaadás. Úgy gondolom, hogy az ünnep mondanivalóját tekintve számunkra nem az a fő kérdés, hogy van-e elég eledelünk, megfelelő ruházatunk, hanem az, hogy hálával tudjuk-e használni ezeket, egyáltalán hálásak tudunk-e lenni? A hálaadásban az Isten ajándékai feletti öröm, azok őszinte megbecsülése jut kifejezésre. És az Ajándékozó iránti szeretet.

   A mai igénk kijózanítóan és bűnbánatra indító módon szembesít azzal a ténnyel, hogy „a sok jót, mellyel áld” Isten, gyakran hitetlen, hálátlan szívvel fogadjuk.

Mózes hálaadó énekéből hallottunk néhány sort. Élete vége fele közeledve fogalmazza meg… Isten nevét hirdeti, nagyságos tetteit emlegeti fel. Célja, hogy Isten magasztalására indítsa Izráel gyülekezetét is. Ahol Isten nevét tiszta lélekkel magasztalják, ott hit, reménység hatja át a közösséget. A dicsőítés Istenhez köt, ezáltal az ő világának áldása, „levegője” árad ki reánk.

  Mózes egy éles ellentéttel szemlélteti Isten és népe kapcsolatát. Az Úr kőszikla, tökéletes, hű és igaz, vele szemben választottai „nem fiakká”, hitványakká, fonák és hamis nemzedékké lettek. Könnyű lenne a dolgunk, ha csak az akkori népre kellene gondolnunk, de az ítélet hatálya reánk is kiterjed. Gondoljunk csak gyülekezetünk esetében az elidegenedésre, közömbösségre, káromlásra…

   Ez a hála, teszi fel Mózes által Isten a fájó kérdést? Hát, igen, részünkről ennyi. Sok történetünk van a hálátlanságról. Egy nagyon borúlátó mondás szerint: tégy jót másokkal, hogy megismerd gonoszságukat! Van benne valami.

   Bolond és esztelen nemzedék. Hálátlanságunkkal nem Istent rövidítjük meg, nem az ő dicsőségét csorbítjuk meg, hanem mi leszünk nyomorultabbak, örömtelenebbek, mi szégyenülünk meg. (Ravasz László írja: Az életet egyetlenegy alapérzéssel lehet boldogan leélni - pedig éppen erre gondolnak legkevésbé az emberek - a hála érzésével.)

   Ha nem jövünk az Úrhoz, ha nem kérünk kegyelméből, a mi közösségünk hull szét, minket sodor el az idők vihara, mi fogunk eltűnni. Szaporodnak a jelek, amik azt mutatják: ezen az úton indultunk el. Nagy, lázadó keménykedésünknek, egymás elleni hadakozásunknak az emléke sem marad.

   Hiszen ő az atyád, ő teremtett… ha tagadod is, ha azt is mondod, életeddel azt is bizonyítod, hogy semmi közöd hozzá, hogy nem érdekel. Ő tett erőssé. Minden tőle volt. Ő hordozott. Úgy gondolod, nincs többé szükséged Rá, boldogulsz Nélküle is?

   Emlékezz a régiekre! Nehéz időben, vészterhes történelmi korszakokban, rettenetes megpróbáltatásokban veled volt, megsegített az Úr. Fontos megújulni ebben a bizonyosságban.

   Vagy feladjuk hitünket, bizodalmunkat?  Kérdezd meg a közötted élő véneket!  Kíváncsi valaki a régiek hitvallására? Gyakran halljuk, mondjuk is: ma más világ van. Vajon ebben az értékeit vesztő korban nem az Úr az Isten? 

   Isten Izrael fiait magának választotta. Saját közösségébe vette fel. Gyertek, legyetek az én népem! Ez a kijelentés Krisztusban mindnyájunkra vonatkozik.  Isten oltalmában, az ő áldásainak bőségében élhetünk. Ne zárjuk ki magunkat Isten befogadó kegyelméből! Ámen.

 

 

Zsolt 106, 1-5. 47-48  (kedd)

 

    A 106. zsoltár – felirata is erről tanúskodik – a nép bűneiről szól. Mégis magasan szárnyaló hálaadással kezdődik és a befejezés is hasonló tartalmú. Bűneinket a kegyelem és a bocsánat keretezi. Ez a hálaadás alapja. Nem az, hogy tökéletességre jutottunk, hanem az, hogy Isten megigazít. Ezért: ne feledkezzünk el a lelkiekért való háláról sem!

   Hasonlók vagyunk ahhoz az adóshoz, akinek bőkezű hitelezője mindegyre nagylelkű irgalmassággal elengedi adósságát. Szemrehányás nélkül. Úgy gondoljuk, hogy mégsem kívánatos státusz, helyzet ez számunkra? A másik út a hazugságé, a tagadásé, a hitvány hálátlanságé.

   Egy általános felszólítással kezdődik a zsoltár: dicsérjétek az Urat. Talán semmi sincs, ami ennyire összeköthetne. Semmi, ami ennyire örömmel tölthetne el, ami közelebb vinne a mennyhez. Ez soha nem történik mások ellen, itt nincsenek előjogok, nincsenek érdemek, kiváltságok. Olvassuk másutt, hogy még a természet is bekapcsolódik az Isten dicsőítésébe.

   Sőt, éppen mi vagyunk azok, akik sokszor kimaradunk: valami nagy csodából, örömből, az élet személyességének átéléséből, mélységének, titkának megértéséből. Aki nem tudja dicsérni Istent, az sötét öntudatlanságban, szánalmas szűklátókörűségben él. Az csak mohó használója az ő ajándékainak.

   Adjatok hálát, mert örökké tart szeretete! (Hasonló üzenet a Jer 33,11-ben.)  A hálaadás a dicséret konkrétabb formája. „Ezért, azért, egyszóval mindenért” – írja Pilinszky János. Örökké tartó szeretetéért. A szeretet két személyt összekötő boldog kapcsolat. Én és Te. A szeretet az útnak találkozássá válása. Azért maradhatunk meg Isten szeretetében, mert az ő szeretete örökké tart.  A mienk véges, változékony.

   Szembesülünk azzal, hogy nem tudjuk hálánkat megfelelő módon, igazán kifejezni. Ki tudná elmondani, milyen hatalmas, elbeszélni dicső tetteit? Ki tudná elmondani, megköszönni, amit Isten értünk Krisztusban tett? De megpróbáljuk legalább? Meghajtom térdeimet, írja Pál apostol. (Hallottam egy történetet: valaki nagy áldozatot hozott egyik ismerőséért. Az azt mondta: nem köszönöm meg, mert nem lehet megköszönni.)

   Azt sugallja az Ige: hálánk legjobb kifejezése, ha megtartjuk Isten törvényét. Ez örömmel tölt el minket is. Jó és boldogító dolog a jót tenni. Bárcsak igyekeznénk Isten kedvében járni! 

    Hálaadásunkba – mert szükségek közt élő emberek vagyunk – mindig kérések is vegyülnek. Kérjük, hogy Isten gondoljon ránk, kérjük oltalmát, gondoskodását. Ezt tesszük most is. Megköszönjük ezen a napon különös hangsúllyal azt, hogy mindez ideig megtartott (népként, nemzetként is… több mint 1000 éves keresztyénségünkben.  „Történelmünk ájultságba ejtő rémálom és ámulatra indító csoda.”) Legyen áldott az Úr neve, és legyen velünk továbbra is gondoskodó szeretete!

  Másokra is gondol a zsoltáros, közösségben számol. Azt kéri: munkáld választottaid jólétét. Ez a nem anyagiakra vonatkozik elsősorban, de arra is. Szeretném, ha anyagilag is gyarapodna gyülekezetünk, de még inkább, ha békeségben, hitben jutna előbbre.

Örülni a nép örömének… Boldog nép vagyunk? Hálásak vagyunk-e azért, amit – veszteségeink közt – kaptunk, észre vesszük-e az Úr adta lehetőségeket? Keressük-e az Úr útjait, egymás mellé állunk-e? A boldogságot nem egymást megrövidítve kell megkaparintanunk, hanem együtt összeraknunk hitből, szeretetből, reménységből, hálából. 

  A dicsőítés dicsőítésre indít. A szeretet szeretetet szül. Milyen lelki reakciók, folyamatok indulnak be közöttünk?

   A zsoltár végén újból segítségül hívás hangzik el. Segíts minket, hogy hálát adhassunk, dicsőíthessünk. Gyarlóságunkból, saját erőnkből még ennyire sem telik.

   Amihez nem fér kétség: áldott az Úr mindörökké. Mondjunk áment arra, ami örökké igaz, ami úgy van! Ne feledkezzünk el legfőbb feladatunkról: dicsérjétek az Urat! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk, ezen az ünnepen először hálát adunk Neked megtartó irgalmadért, hatalmadért, hogy mindez ideig megtartottál az évszázadok során  sok irányból  ránk törő veszedelmek közt, megtartottál kicsinyhitűségünk, önző magatartásunk ellenére.  Köszönjük, hogy egyéni és nemzeti életünket is kegyelmed és bocsánatod keretezi.

Segíts minket, hogy legyőzve a panaszkodás, az önsajnálat kísértését, valóban felszabadult lélekkel, élő reménységet nyerve tudjunk neked hálát adni! Tégy minket hálás, békességedben járó gyermekeiddé!

Hálát adunk örökké tartó szeretetedért – valóban nagy ígéret ez. Tudjuk, a mi szeretetünk, ragaszkodásunk olyan változó, ingatag, de sorsunkat, jövőnket bizton ráépíthetjük örökkévaló irgalmadra. Add, hogy annak bizonyságai legyünk!

   Köszönetmondásunkban, dicséretünkben kérések is megfogalmazódnak. Könyörgünk, hordozz minket gondviselő jóságodban, hatalmaddal őrizz minket minden külső és belső ellenségtől, rossztól, adj bölcsességet Lelked által, hogy a békességnek, egymás elfogadásának, támogatásának az útját válasszuk. Taníts minket is közösségben gondolkozni: abban, hogy a tieid vagyunk, és abban, hogy egymás mellé rendeltél, felelőssé tettél egymásért! Add, hogy a szeretet, az önzetlenség, az alázat, a tisztaság indulatainak legyünk a képviselői! Áldd meg népünket, nemzetünket otthon és itthon, anyaországban és a kisebbségi létben!

  Legyen áldott szent neved, dicsértessél örökké Atya, Fiú, Szentlélek! Ámen.     

 

És 12, 1-6 (szerda)

 

   Azon a napon. Ígéret formájában hangzik. Milyen napokat várunk? Minek a vágya tölt be minket? Amire törekszünk, az határozza meg gondolatainkat. (Történet. Valaki bemegy a kocsmába. A pultos megkérdi: mit szeretne? A válasz: nagyobb fizetést, jobb autót, na meg békességet, egyetértést a családban. A kiszolgáló: nem úgy értettem: mit inna. Mire a vendég: miért nem ezzel kezdte… Szomorú, ha még pénzügyi, földi terveink is italba fulladnak.)

   Várjuk-e Isten szabadítását, lelkünk megújulását? Isten hozza el, de nekünk is készeknek, nyitottaknak kell lennünk. Tudjuk-e együtt, engedelmes szívvel kérni? A felülről való áldásokért néha le kell hajolni, és felfele nézve látjuk jól a lentieket is.

   Eljön a hálaadás napja… Újzsenge is erről szól… „Lásd, mit tehet jóságos Lelke veled, és hited tőle mit várhat.” Mivel viszonozzuk a sok jót, amit kapunk? Csak hálát adhatunk érte.  Az Igében azért csendül fel a hála, mert „bár megharagudtál bűneink miatt, de megvigasztaltál”.  A hálaadás igazi örömét Isten kegyelme, bocsánata fakasztja fel. (Bűneink tekintetében nem azt kapjuk, amire rászolgáltunk, a kegyelem szempontjából pedig azt kapjuk, amire nem szolgáltunk rá.)

    Isten a szabadítóm… Milyen szabadulásról van szó? Mitől szeretnénk mi megszabadulni? Betegség, anyagi gondok, ellenség, békétlenség, bűneink terhe? Jó, ha ezek között Istenben van bizodalmunk, mert… erőm és énekem az Úr. Az Ószövetség  korában esküvők alkalmával, aratás (és szüret)  idején, háborúk végén énekeltek, vigadoztak az emberek. Az Igében ilyen örömünnep jelenik meg a szemünk előtt. 

Mi – hála Istennek - békességben élünk, bőven van mit ennünk: miért marad el mégis az örvendezés, mi akadályoz meg abban?

   Örvendezve merítek vizet a szabadulás forrásából. Gyönyörű, plasztikus kép! Isten szabadító kegyelme megújító erő, és mint a friss víz: éltet, felüdít.

   Azon a napon egymást is biztatni fogjátok: adjatok hálát! Az örvendező ember másokat is örvendezésre ösztönöz. (A panaszkodó panaszra… Mennyire bennünk él a panaszkodás lelkülete, ragályos nyavalyája!) Tudunk-e tiszta szívből, másokat is hálára indítva örülni?

   Minket emlékeztetni kell, pedig természetes megnyilvánulásunk kellene, hogy legyen. Arra teremtett Isten, hogy őt dicsérjük és magasztaljuk (HK). Kiveszett belőlünk ez a felső „ösztön”. Hiányzik a dicséret, az ünneplés reflexe. Más beidegződések uralnak. Emlékeztessétek! Arra, hogy a „sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szánk.” Arra, hogy tulajdonképpen mindenért hálásak lehetünk…

   Fenséges tetteiről énekeljetek! Olyan néma gyülekezet vagyunk! Megfigyeltem, hogy kivált fiataljaink – van kivétel is, persze - nem énekelnek az istentiszteleteken. Összeszorított szájjal ülnek (még jó, hogy egyáltalán eljönnek?). Miért nem akarjuk Istent egy szóval se dicsérni, magasztalni? Nem a mi ügyünk? Nagy Lászlót parafrazálva: nekünk a hála nagy szégyen? Nem ezért vagyunk olyan erőtlenek? Isten áldásaiból annyi a mienk, amennyit hálás szívvel elfogadunk.

   A legnagyobb áldás az, „hogy Ő köztetek lakozik”. Hogy Krisztusban eljött, vállalta sorsunkat, megváltott. Ez a legnagyobb. Ezt kell kiáltva, ujjongva hirdesse az életünk! Ámen.

 

 

Jn 6, 8-14 (csütörtök)

 

    Felismertük: az 5000 ember megvendégelése történetéből hallottunk néhány mozzanatot. A Jézus hálaadásából fakadó, hálára indító csodatettét kicsinyhitűség és kételkedés előzi meg. Mennyit kételkedtünk mi is! Hány vészjósló megjegyzésünk volt az idén is a terméssel kapcsolatban: hogy túl nagy a szárazság, túl sok az eső, hogy semmi sem lesz. Be kell látnunk: a hálaadás ünnepéhez a siránkozás útján értünk el.

  András azt mondja: van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal. Gyermekadag. Ha legalább felnőtt lenne! Hozzá is teszi: de mi ez ennyinek? A manna szó nevének jelentése: mi ez? (Mert ezt kérdik – nem kis iróniával – Izráel fiai.) Ezzel akar Isten minket évekig etetni a pusztában? Sokszor megszégyenültünk már kicsinyhitűségünkben, de leállíthatatlanok vagyunk. Panaszgyártó üzem a szívünk. András a maga álláspontját képviseli. Mi is a mienket. Meg kell tanulnunk Isten szempontjából látni a dolgokat!

   Jézus parancsol, kezébe veszi az irányítást. Az óbégatással, fejcsóválással nem érünk el semmit. Valamit tennünk kell. Imádkozni. Ültessétek le az embereket! Nem tűnik ésszerűnek az utasítás, mégis – a valószínű, hogy a tanítványok irányítása mellett - letelepedik a tömeg. Csak a férfiak 5000-en vannak. Nagy fű van azon a helyen. Eszükbe jut a zsoltár: füves legelőkön nyugtatsz engem. 

   Jézus pedig vette a kenyereket (mind, nemcsak jelképesen… az áldás nem szimbolikus, valóságos dolog), és kiosztotta az ott ülőknek. A két cselekmény között ott áll még egy ige: hálát adott. ( A görög szövegben az eukarisztia szóból származó kifejezés áll. A kenyér megszaporításában Jézus önmagát adó szeretetét is merjük fel.) A hálaadásban történik meg tehát a csoda. A hálaadás Isten kegyelmének a rácsodálkozó felismerése. A hálaadás a keveset többé teszi. Adj hálát a kevésért, és több lesz belőle! Lehet, azért szűkölködünk sok mindenben, mert ez a lelkület hiányzik belőlünk. Fordítva is igaz: a sok is kevés lesz, ha nincs a szívben hála. A sok is kevés örömet szerez, ha nem az Isten áldásával élünk vele.

   Amennyit kívántak… A hálaadás a megelégedés alapfeltétele. A hálátlan, túlhajtott kívánság soha nem talál beteljesülést.

   Jól laktak. Hiszem azt, hogy testükben és lelkükben is. Nemcsak táplálékban részesültek, hanem közösségben is: hálával és örömmel. Krisztusi élmény volt.

   Jézus kéri a tanítványokat, hogy a maradékot szedjék össze. Hogy ne vesszen semmi kárba. Nagy pazarlás zajlik körülöttünk. Nehéz kiszállni ebből a körforgásból. Pl. egy-egy esküvőn mennyi étel eldobódik. Mekkora a pocséklás! Tudatosabban kellene élnünk, cselekednünk. A keresztyén élet tudatosság.

    Ez valóban próféta, mondják. Íme, az eset a lelküket is megérintette. (A próféták ritkán vittek véghez kenyércsodát: Illés és Elizeus.) Jézus a továbbiakban a lelki kenyérről beszél. Legyen áldott Isten neve, hogy Krisztusban mind testünkről, mind lelkünkről gondoskodik! Ámen.

 

 

1 Thessz 5, 16-18 (péntek)

 

    Szoktuk mondani, hogy emberi kapcsolatainkban tanácsos kerülnünk a „mindig” és a „soha” szavakat. De itt az Igében mégis ezeket találjuk. Mindenkor örüljetek. Ezek a szavak, kifejezések valójában Isten örökkévalóságának felségterületéhez tartoznak. Isten szeretete mindig megmarad (52. zsoltár), te ugyanaz maradsz, éveidnek soha nincs vége (Zsolt 102, 28).

   Benne mindig lehet örülni. (Történet az istenfélő emberről …, aki egy gyors, pusztító vihar után azt mondta: áldott legyen az Isten neve, hogy nem tartott egész nap.)

Mindig igaz megváltásunk, Isten oltalma, irgalma… Az Ef 5-ben az igazi ünneplésről olvasunk. Nem a részegítő ital, nem különböző ajzószerek biztosítják azt, hanem a Lélek munkája… Adjatok hálát mindenben mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Csodálatos igevers. Mindenben Isten kegyelmét tapasztalhatjuk meg. Mindenért hálásak lehetünk.

   Szüntelen imádkozzatok! Tartsátok a vonalat Istennel, maradjatok élő kapcsolatban vele! Töltsön el dicsősége, jelenlétének ereje, öröme! Hányszor megszakad imádkozásunk fonala: a harag, panaszkodás, bűneink szolgálata miatt.

  Mindenért hálát adjatok! Ha most le kellene írnunk, hogy miért vagyunk hálásak, hát egy-két dolog azért csak eszünkbe jutna. A panaszjegyzékünk azonban bizonyára hosszabb lenne. Nos, ezt a két listát egybe kell fésülnünk, és mindenért hálát adnunk. (Ha kivennénk életünkből a nehézségeket, túl könnyűvé, súlytalanná válna a hitünk, ha kivennénk a világból Krisztus keresztjét, lehetetlen lenne a megváltás.) Olvastam egy érdekes imádságot: hálát adok ellenségeimért, mert ők a legjobb tanítómestereim, hálát adok a próbákért, mert azok juttatják eszembe, hogy segítségedet kérjem...

Jób a halálért mond köszönetet. Ha tudom, hogy Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll, akkor ezt is meglehet tenni.

    Sok mindenről kiderül utólag: hasznunkra volt. Áldásul volt nékem a nyomorúság (Ezékiás király). Amiért hálát mondunk, az átminősül, az elveszíti ártó erejét, ártalmatlanná, sőt áldássá lesz.

   De talán túl elvont dolgokról beszélünk. A kérdés sokkal egyszerűbben tevődik fel számunkra. Hálásak tudunk-e lenni a mindennapi áldásokért? Kis és nagy dolgokért. Anyagiakért és lelkiekért. Kenyérért, családért. Érezzük-e, hogy köszönettel tartozunk, vagy tunya, tompa öntudatlanságban élünk? Kérdezzük meg az embereket! Milyen nehezen ismerik be, hogy kaptak valamit valakitől. Emberi kivagyiságunkhoz, balga büszkeségünkhöz tartozik ez a vonás. Általában arról beszélünk, hogy mit vittünk véghez, mit értünk el, és kevesebbet arról, hogy mit kaptunk…

(Einstein-ban volt annyi alázat, hogy kimondja: azért láttam messzebbre, mert óriások vállára állhattam.) Szinte kényszeresen a magunk érdemét akarjuk bizonygatni. Sokan úgy beszélnek megvalósításaikról, mintha a teremtéstől kezdve a civilizáció minden eredménye a személyükhöz fűződne.

   Mid van, amit ne kaptál volna? Ha pedig kaptad, akkor ne dicsekedj, hanem hálával ismerd el, és boldogan élj vele. Felszabadult öröm, békesség származik belőle. Ez az Isten akarata a ti javatokra. Nekünk származik hasznunk a hálás magatartásból, a mi örömünk lesz tisztább, teljesebb. Milyen nehezen értjük meg!

   Ez Isten akarata Jézus Krisztus által. Benne, Rá tekintve ismerjük fel igazán, hogy mit kaptunk. Hogy mekkora Ajándékot adott nekünk az Isten. Hálát adni annyi, mint igent mondani Isten nagy Igenjére, Krisztusra. Ámen. 

 

 

Zsid 13, 15-16     (szombat este)

 

    A 13. a Zsidókhoz írt levél utolsó fejezete. Ebben a részben hangzik el a gyönyörű igevers: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

   Rá mutatva tanít az Ige: általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát. Krisztus a legnagyobbat adta, önmagát áldozta, a kapun kívül szenvedett (olvassuk elébb), hát mi is tartozunk ezzel az áldozattal. Csakugyan áldozat? Természetes gesztus kellene, hogy legyen. Spontán megnyilatkozása a lelkünknek. Ha valaki ilyen nagy kockázatot vállal értem, akkor a legkevesebb az, hogy megköszönöm. Lehet, hogy Krisztus iráni hálámról mások előtt színt vallani áldozatba kerül.  Gondoljunk az első keresztyének üldöztetésére.

    Mi szabadon jöhetünk hálát adni, csak közömbösségünk korlátoz (gyülekezetünk 90%-a nem jön, jogos reánk nézve is a Jézus fájó kérdése: hát 10-ből 9 hol van?), de vannak olyan helyek ma is a világon, ahol keresztyén testvéreink tényleg életük kockáztatásával gyűlnek össze Isten nevét magasztalni áldásaiért, megváltó kegyelméért. 

   Krisztus által. Benne értjük meg igazán, miben részeltetett Isten… A testiekért is általa tudunk hálásak lenni. A mindennapi kenyérét, ami emlékezet a mennyeire is. Családunkért, amit az ő szeretete formálhat boldog, áldott közösséggé, otthonunkért, amit jósága tehet igazán meleggé, és a rendíthetetlen országért (Zsid 12,8), ami soha el nem múlik. Mindent őbenne kapunk, mindenre az ő lényéből árad mennyei dicsőség. Egy szülő mondta, akinek gyermeke halálos betegségből épült fel: azóta minden szebb lett, minden áldottabb, még a munkám is könnyebb…

    Mikor kell hálát adni? Csak újzsenge ünnepén? Mindenkor. Mindig alkalom van rá. Minden perc, óra, nap nyitott lehetőség erre. Egy megtért testvérünk mondta: hálaadásom kétszeres kell legyen: kell pótoljam azt is, amiért régebb nem mondtam köszönetet.

    Ha bemutatjuk a hálaadás „áldozatát”, akkor ennek „rítusában” mi is Isten színe elé lépünk. A hálaadás a vele való áldott találkozás állandó ürügye.

A hálaadás két formájáról hallunk.

   a.Nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse. Gyülekezet közösségében, imádságban, beszélgetésben. Gyümölcs: Krisztust követő életünk hasznos, másokat is tápláló, erősítő termése.

   b.Jótékonyság és adakozás – ezek gyakorlása a hála kézzelfogható kifejezése. Ez a konkrét lépés sokszor kimarad. Az Ószövetségben a kapott áldások tizedét ilyen áldozatba fektették. Visszafordították. Jó, áldást termő beruházás. A befektetett jó mindig megtérül. Másokat gazdagítva mi is gazdagabbak, boldogabbak leszünk. Bizonyított tény. Istennel szemben nem érdemes önzőnek lenni.

   Fontos, hogy az adakozás, a segítségnyújtás, a szolgálat hálás szívből fakadjon.

Ezekben gyönyörködik az Isten. „Íme, az én szerelmes Fiam, benne gyönyörködöm.”  Nekünk Krisztus tetteit kell továbbvinni, áldásait megosztani! Ámen.